„A mi kedves Hazánkat keleten a Kárpátok kanyarulata, nyugaton az
Adriai-tenger, északon a Magas-Tátra, délen pedig a Száva és a Duna határolja.”
– olvasom dédapám egyik jegyzetfüzetében. Keresni kell a földön még egy olyan
szépen megalkotott földrajzi egységet, amelynek hegyei, vizei, sík és dombos
területei az altalajkincsekkel együtt ennyire szervesen illeszkedjenek
egymáshoz. Ennek a „kedves Hazának” mindene megvolt az ezeréves határokon
belül, amire egy országnak földi értelemben szüksége lehet, mert a
Kárpát-medencét úgy alkotta meg a Teremtő, hogy annak sokféle darabkája
egyetlen gyönyörűséges egységet alkosson. Az utolsó pillanatokban sem gondolták
sokan, hogy ezt a földet szétvagdalják mégis, és kivételes történelmi
hivatással megbízott magyar népét ennyire megalázzák. De megtörtént mégis! „Valahol aláírtak valamit, valahol
megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót
becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő
munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével
vágtunk a magunk vérével öntözött sziklába: onnan dobtak le minket” (Kós
Károly: Kiáltó szó). Ha ma azt mondjuk: Erdély, kénytelenek
vagyunk Nyugat-Romániára gondolni. Ha ma azt mondjuk: Felvidék, tulajdonképpen
Szlovákiáról beszélünk. Kárpátalja ma már Délnyugat-Ukrajna, a Muraköz
Szlovénia lett, Szlavónia pedig Horvátország. És a felsorolásnak még nincs
vége! Az Őrvidék, vagy ha úgy tetszik Várvidék ma Ausztria része, a Vajdaság vagy
Bácska Szerbiához tartozik. Dédapám valamikor egyetlen szóval jelölte ezeket a
területeket: Hazám – vagy Magyarország.
1920. július 4-e
nemzetünk történetének legfeketébb betűivel írt napja. A Párizs melletti
Trianon kastélyban aláírták azt a végzetes diktátumot, az ún. „békeszerződést”,
ami annyi keservet és annyi válságot, sőt egy újabb világháborút idézett elő! A
számunkra vereséggel zárult I. Világháború után olyan országok is döntöttek
Magyarország sorsa felől, akiknek képviselői annak történelmi szerepéről,
földrajzi elhelyezkedéséről vajmi keveset tudtak. A végzetes döntés
következtében Magyarország területének 71,5%-át veszítette el, lakosságának
pedig 63,5%-át. A megcsonkított, picinyke ország szinte megbénult gazdaságilag,
hiszen altalajkincseinek legnagyobb része idegen uralmak alá került. Olyan
szellemi központokat és történelmi jelentőségű városokat szakítottak el tőle,
mint Pozsony, Kassa, Eperjes, Beregszász, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár,
Brassó, Szabadka, Zombor, Újvidék, Fiume.
Trianonnal
megkezdődött a magyar lakosság életének ellehetetlenítése a szülőföldön. Az
elcsatolt részekből százezrek menekültek megkeseredett szívvel az Anyaországba
vagy az óceánon is túlra. Később erőszakos kitelepítéseknek, tömeges
kivégzéseknek lett áldozata a magyar lakosság több utódállamban is. Ősi
intézmények számolódtak fel, idegen kézre kerültek történelmi épületeink – már
amik megmaradtak a könyörtelen pusztításokban. Trianon következményeként a
szélsőséges nacionalizmus mellett kibontakozhatott a kommunizmus istentelen,
fizikai és szellemi területen felmérhetetlen károkat okozó eszméje
közép-Európában. A kisebbségi sorsba nyomorított magyarság egy része
megtisztelve érzi magát, ha anyanyelvén megszólalhat szülőföldjén, egy más
része pedig minden értéket és felelősséget feladva beolvad a többségi nemzetbe.
A Világháborút
követően a még egy darabban lévő Magyarország baptistái felmérték, hogy a
békeszerződés milyen károkkal fog járni. A Békehírnök
1919/3. számában Csopják Attila egyházi alelnök és pénzügyminisztériumi tanácsos
így számolgat: „Román protestáns
(kálvinista, evangélikus, unitárius, baptista, metodista stb.) Romániában alig
létezik; az ottani protestánsok vagy magyarok, vagy németek, kivéve a
baptistákat, kik közül 9000 (erdélyi) román ajkú. Ha tehát az említett
területek Romániába bekebeleztetnének, 1.500.000 protestáns jutna oda, és
ezáltal elszakadna hittestvéreitől és eddigi összekötő szerveitől. De más
felekezetekkel együtt 2.000.000 magyar jutna idegen uralom alá. A magyarországi
baptista misszióból is vagy 12.000 lélek szakadna el.” A valóságban 17.000
baptista rekedt a határon túl a 24.000-ből! A magyar protestáns egyházak
küldöttséget indítottak Svájcba és Hollandiába, hogy feltárják a fenyegető
veszélyt a különféle diplomáciai körök előtt, ugyanakkor emlékiratokat küldtek
Wilson amerikai elnöknek és Lloyd George angliai miniszterelnöknek. A
küldöttségben Csopják Attila és Scheffer Reinhold, a Wesselényi utcai
gyülekezet prédikátora is részt vett. A magyar baptisták képviselői reménykedtek,
hogy az ország fölötti ítélethozatalt jelentős mértékben befolyásolni tudják
majd, hiszen köztudomású, hogy Wilson presbiteriánus, Lloyd George pedig
baptista gyülekezet tagja. Trianonban annyit sikerült elérni, hogy
Magyarországot nem számolták fel teljesen, amint azt a franciák és a környező
országok kormányai akarták.
A Csopják Attiláék
által fogalmazott emlékiratot H.S.H. Rothermere báró is megkapta, aki Lloyd
George kormányának légügyi minisztere és a nagyhatású Daily Mail című lap tulajdonosa volt. Megszívlelve a feltártakat,
Rothermere hosszú éveken át fáradozott azon, hogy a Trianoni döntés elhibázott
voltát a világgal megismertesse. Az Egyesült Államokban járva megismerkedett
Jámbor Lajos baptista festőművész-diakónussal is, aki Budapestről oda költözve
az emigráns magyarok jelentős képviselőjévé vált. Rothermere Jámbor Lajossal, a
nagyváradi imaház ma már csak másolatban létező falképének alkotójával a
találkozás emlékére magát le is festtette. Budapesten a Kálvin tér és a Szabó
Ervin könyvtár között 1928-ban „Nagy-Britannia méltó fia” tiszteletére díszes
kutat emeltek a „hálás magyarok.”
Trianont követően a
magyar baptisták egymástól függetlenül, a közbevetett határok mögött
szervezkedni kényszerültek. „Szükségessé
teszi az újjászervezést – olvashatjuk a Békehírnök 1920/11-12. számában – a baptista misszió hivatása a nemzeti
életben. A nemzet nagy egészben olyan életet él, amilyenre apróbb alkotó elemei
idomítják. A magyar baptizmus egy nem csupán önmagára utalt, önmagának élő
felekezet, hanem a magyar nemzetnek egy alkotó eleme. Mentől jobban terjed,
annál fontosabb szerep várakozik reá a nemzeti életben. Némely félénk, jámbor
hívő irtózik annak a gondolatától is, hogy valaha a baptisták a nemzet életében
bármilyen szerepet is töltsenek be. Nagyon félnek az „elvilágiasodástól.” Pedig
a dolog éppen ellenkezőleg áll. Nekünk hatni kell a világra, és ha a nemzeti
élet irányításából kivesszük a magunk részét, akkor nem a világ hat reánk,
hanem mi hatunk a világra. Oda kell jutnunk, hogy a mi tanítóink tanítsanak az
iskolákban, a mi gyülekezetünk tagja foglalják el a főiskolák tanári székeit, a
mi gyülekezeteinkből kerüljenek ki a magas állású hivatalnokok, s a bírói
székekben a mi neveltjeink magyarázzák a törvényeket. Hódítsuk meg a világot, s
ne a világ minket!” 1920-ban az erdélyi magyar baptista missziót külön
mederbe terelte a trianoni döntés, így alakult meg az elismertek Magyar
Baptista Szövetsége Nagyváradon, valamint a Szabad Baptista Szövetség
Szilágynagyfaluban. Később a két Szövetség – túlnézve az 1895-ig visszanyúló
szervezeti kérdések miatti nézeteltéréseken – egyesült. Fennmaradt írásaik is
bizonyítják, hogy olyan erdélyi magyar baptista vezetők, mint ifj. Bordás
István, Molnár Károly, később Bokor Barnabás a nemzet egészének érdekeit szem
előtt tartva szolgált a közösségben. Makkai Sándor református püspök híressé
vált írásában azt vallotta, hogy a
kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy lagalábbis nem csak az, hanem
erkölcsi lehetetlenség. A mi kisebbségi sorsba jutott véreink, idegen
nacionalizmusok testében, legnemesebb életcéljuk szerinti tétlenségre
kárhoztatva, mellőzve, teljesen ártatlanul és méltatlanul lenézve, emberi
méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a
világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog
válni (Nem lehet!, 1937). Hogy nem lehet megmaradni és tovább alkotni a
kisebbségi létben, nemcsak Makkai korának számos közéleti személyisége cáfolt
rá, hanem 90 éves története alatt az erdélyi magyar baptista közösség is. A
kisebbségi lét olyan intézményeket, szellemi alkotásokat, személyiségeket adott
a magyar nemzetnek, amelyek és akik erkölcsét tisztogatták, lankadó karjait
folyton emelgették.
A trianoni döntés
csúfos és igazságtalan volt csakugyan, de a hívő embereknek más a
történelemszemléletük, mint azoknak, akik mindezek mögött és fölött nem akarják
meglátni a mindenség Urát. Istennek oka
volt arra, hogy ezt a „kedves Hazát”, a történelmi Magyarországot prédává
engedje. Ha a mi népünk nem bántotta volna meg annyiszor és olyan durván Őt, és
egyedüli reménységét mindenkor Jézus Krisztusba vetette volna, talán
megmenekülhettünk volna sok történelmi tragédiától. Kós Károly is belátta, hogy
a magunk erejével, a magunk izmaival és eszével, a magunk vérével nem tudtuk
országunkat megtartani. Istennek célja
is volt Trianonnal. Mindent, amit tesz, az Ő láthatatlan, romolhatatlan
országának építéséért teszi – és ha úgy akarja, felbomlani enged erős
birodalmakat, szépséges földi országokat. Kemény szeretete megtérésre indítja,
alázatban tartja azokat, akik ez igazságokat kegyelem által felismerik.
Krisztussal együtt nekünk ajándékozott mindent, ezért hiszünk az ideigvaló és
az örökkévaló kárpótlásban. Hiszünk egy isteni, örök igazságban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése