Anabaptisták Bethlen Gábor idejében

Az anabaptisták helyzete Bethlen Gábor erdélyi fejedelem korában és azt követően

(A Kispesti Baptista Gyülekezetben, 2013. október 19-én elhangzott előadás írott változata)

            Szeretettel köszöntöm az egybegyűlteket ezen a ünnepnapon, amikor arról emlékezünk meg, miként munkálkodott megtartó Istenünk több évszázadon át e Kárpátoktól övezett, szép hazában. Felbecsülhetetlen nagy ajándék számomra Istennek az a döntése, hogy erdélyi magyarként szülessek meg – nem, mintha az emberségben ez valamiféle többletet jelentene, hanem inkább egy mérhetetlen mélységekkel és lelki gazdagságokkal járó, más minőséget. Arról a földről jöttem tehát, melyen egykor nagy fejedelmünk, Bethlen Gábor élt, és amelyen alvinci anabaptista hitelődeink csodálatosan szép, ugyanakkor megpróbáltatásokkal is tűzdelt időszakot éltek meg. Örülök, hogy többek között a Nagyvárad-belvárosi gyülekezet ének-zenekarának tagjaival lehetek együtt itt – mert akinek van szeme, az naponta láthatja Bethlen Gábor kezei nyomát Nagyváradon éppúgy, mint Szamosújváron, Déván, Gyulafehérváron és Erdélyszerte. És akinek van szeme, nem úgy látja, mint történelmi emlékeket, hanem, mint akit Bethlen Gábor szellemi öröksége meghatározó módon kötelez egy mérhetetlen mélységekkel és lelki gazdagságokkal járó, minőségi életre. Bethlen Gábor nem olyan személyiség, akit csak úgy, egyszerűen történelemkönyvek lapjai közé lehetne zárni. Nem olyan személyiség, akinek neve jól megfér a többi, sok ezer, szürke név között, és akinek szobra vagy emléktáblája mellett elhaladva könnyedén tovalépdel az erdélyi – vagy egyáltalán a magyar – ember, hanem olyan személyiség, akinek az életpéldája ma is hat, akinek a szellemisége ma is elevenen él. Mielőtt a tárgyunkra térnék, szeretném hangsúlyozni, hogy hiába járt volna Erdély földjén olyan kiváló férfi, mint Bethlen Gábor nagyfejedelem, és olyan evangéliumi közösség, mint az általa pártfogolt anabaptisták gyülekezete, ha lehajló szeretetével, felemelő alázatával nem járt volna itt maga Jézus Krisztus. Ő gyűjtött ma össze bennünket, és a múlt áldott személyiségeit magunk elé idézve tulajdonképpen Őt ünnepeljük.

            Ez alkalommal vázlatosan szeretném ismertetni az anabaptisták helyzetét Bethlen Gábor erdélyi fejedelem korában és azt követően. Ki is volt tulajdonképpen ez a Bethlen Gábor? Akit részletesebben érdekel, belepillanthat a wikipédiába, vagy fellapozhatja a könyveket, mert Bethlen Gábor életének és munkásságának hatalmas szakirodalma van. Most csak azokat az alapvető jellemvonásokat és eseményeket idézem fel, amik tárgyunk jobb megértéséhez feltétlenül szükségesek. Bethlen Gábor 1580-ban született Marosillyén, egy olyan korszakban, amelyben a függetlenségét megóvni kívánó Erdélyi fejedelemség a nyugat felől fenyegető Habsburg és a dél-kelet felől nyomuló török hatalomvágy szorításában sínylődött. Báthori Gábor (1589-1613) uralkodásának dicstelen végnapjaiban a kolozsvári országgyűlés 1613-ban fejedelemmé választja Bethlent. Szerdán lesz pontosan négyszáz esztendeje annak. Jó tudnunk, hogy történelmünkben október 23 nem csupán az 1956-os forradalommal köthető össze, hanem ez az a nap, amelyen Bethlen Gábor Erdély fejedelmi székébe ült.

            Alakjának körvonalait megrajzolva először is személyes kegyességét szeretném hangsúlyozni. Bethlen Gábor imádkozó ember volt. Kortársai és a történetírók is feljegyzik róla, hogy időt szánt az Istennel való kapcsolat-ápolásra személyes imádságban. Szilárdan hitt abban, hogy Isten akarata juttatta ilyen magas tisztségre és tisztességre, valamint abban, hogy felelősséggel mindenekelőtt Istennek tartozik cselekedeteiért. Kálvinista hitét a Biblia gyakori olvasásával is erősítette. Többször végigolvasta a Szentírást, akárcsak utódja, I. Rákóczi György (1593-1648). Feljegyezték róla – Rákócziról – hogy a súlyos, roppant vastag Bibliát könyveire szedette szét, hogy lovaglás közben is olvashassa. A fejedelemséggel járó mindenféle kihívás, diplomáciai munka, utazások, gyűlések mellett gondja volt az igeolvasásra – harmincszor olvasta el elejétől a végéig a Könyvek Könyvét! Milyen jó volna, ha Erdély élén, a magyarság élén, a világ élén ma is olyan vezetők állnának, akiknek az imaélet és a Biblia annyira fontos lenne, mint ezeknek a fejedelmeknek! Kortársak leírásában azt is megtudjuk Bethlen Gáborról, hogy önfegyelmet gyakorló ember volt, aki túlzott borivásban nem jeleskedett, tivornyás mulatságokból nem vette ki a részét, habár igen szerette az életet. Megjelenése tekintélyt parancsoló, beszéde megfontolt volt. Mély istenhite halálos ágyán is megnyilvánult, amikor 1629. november 15-én – éppen a 49-ik születésnapján! – már beszélni sem tudott, csak intett hűséges emberének, Kemény Jánosnak, hogy papirost és írószert hozzon. Két héttel korábban már megírta végrendeletét, s most utolsó üzenetként ezt a hitvallást vetette papírra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki. Bizonyára senki nincsen!” Szívében békességgel, élő hittel, Isten személye körül forgó gondolatokkal hagyta itt ezt az árnyékvilágot.

            Bethlen Gábor a szellemi fejlődés, gyarapodás embere volt. Mikor fejedelemmé lett, Erdély egy visszamaradott, legyengült, jelentéktelennek tűnő zuga volt Európának. Uralkodásának alig több mint másfél évtizedes időszaka alatt azonban messze földön híres tündérkert lett belőle, egy szellemiekben, anyagiakban megerősödött, csodálatos ország. Most csak egy néhány mozzanatát említem meg e hatalmas munkásságnak, mely elhozta Erdély ma is sóhajtozva emlegetett, sok irodalmi alkotás által felidézett aranykorát. 1622-ben iskolát alapított a fejedelemség fővárosában, Gyulafehérváron, hogy a magyar diákoknak ne kelljen tovább külföldre – főképpen Heidelbergbe – zarándokolniuk, ha ismeretet akarnak szerezni különféle tudományokban. Neves professzorokat hívatott Gyulafehérvárra, akik készségesen álltak a protestáns teológia és művelődés terjesztésének szolgálatában. A virágzó főiskola nagy hasznára hivatkozva írta Milotai Nyilas István, a fejedelem udvari lelkipásztora, hogy „Alig vagyon Erdélynek oly szurdékja, melyet Fölséged tudós emberekkel meg ne rakatott volna.” Ezt az iskolát menekítette később Apafi Mihály (1632-1690) fejedelem Nagyenyedre, ahol mind a mai napig működik, és erős védőbástyája az erdélyi magyar szellemi értékeknek. Falai között olyan személyek tanítottak és diákoskodtak, akiknek nevei arany betűkkel vannak feljegyezve a magyar tudományosság, irodalom, művészetek, egyszóval szellemi életünk történetének nagykönyvébe. Mert vannak elit-iskolák korszerű berendezésekkel, nagy lehetőségeket igérők, melyekből a maguk boldogulását hajhászó, a közösség javát nem kereső generációk rajzanak ki – Csiha Kálmán szavaival élve: értelmiségi bérmunkások. És vannak iskolák, melyeknek talán már saját épületük sincsen, és talán kölcsönkapottak a padjaik is, de amelyekben megtanítják az ifjú embert a keresztyén és nemzeti értékek vigyázására, a munka becsületére, a szülőföld szeretetére, az elnyomottak pártfogására. Ilyen intézmények az évszázados, egyházi iskolák, és Böjte Csaba testvér intézményei, melyekben az imént említett bethlengábori lelkiség és értékrend elevenen él és hat. Ugyanebben az esztendőben, 1622-ben Bethlen Gábor nagynak számító könyvszállítmányt hoz Gyulafehérvárra Felső-Magyarországról. Két szekér, tíz ökör és három iskolamester működött közre a szállításban. Nem úgy volt akkor, mint most, hogy mindenféle témában, mindenféle nyelven különbnél különb könyveket szerezhetünk be bármikor. A könyvnek hatalmas értéke volt, és nehezen lehetett beszerezni. Bethlen könyvtárának csodájára jártak a kor külföldi tudósai, diplomatái, politikusai – mára viszont mindössze két kötet maradt meg belőle. Ezen felül nyomdát alapított, számos, jelentős mű megjelenését támogatta, többek között Kálvin János (1509-1564) korszakalkotó művének, az Institutionak a zsoltárfordítóként ismert Szenczi Molnár Albert (1574-1639) által magyarított kiadását. Itt megjegyzem, hogy román nyelven csupán alig tíz esztendeje jelent meg az Institutio, Iosif Ţon, egykori nagyváradi baptista lelkipásztor fordításában. Külön konferenciát lehetne szervezni annak felvázolására, hogy építkezéseivel, korábbi építmények helyreállításával, bővítésével miként emelte Erdély sok-sok városát a kor szépségükben és jelentőségükben kiváló városai sorába.

            Harmadsorban azt is kihangsúlyozzuk, hogy Bethlen Gábor a tolerancia embere volt. Vezetője lenni egy olyan országnak, melyben több nép, több nyelv, több kultúra él, legtöbbször farkasszemet nézve egymásra, nem lehetett valami leányálom. Ma sem az. De a nagy fejedelem előtt kikristályosodott a transzszilván eszme – évszázadokkal ezelőtt, hogy ezt a szót legelőször kiejtették volna – és mérvadó volt a szentistváni intelem. Így volt képes Erdély nemzetiségeinek tisztelt uralkodójává válni, és minden szempontból erőssé tenni az országot. Habár református volt, becsülte a más felekezeteknél fellelhető értékeket, és felmérte azok jelentőségét Erdély szellemi életének befolyásolására nézve. A korábban elűzött jezsuitákat 1615-ben visszatelepíttette a kolozsmonostori apátságba, s lelkes támogatója volt Káldi György () ma is népszerű bibliafordításának. Lefordíttatta a Bibliát román nyelvre is, emellett hitvallásos iratokat is adott a görög katolikus, elenyésző számú románság kezébe. Uralkodásának ideje alatt békességes korszakot éltek meg az erdélyi „zsidózók”, vagyis a szombatosok, és ami bennünket leginkább érdekel most, behozatta az országba hitelődeinket, a hutteri testvéreket, ismertebb nevükön a habánokat.

            Az anabaptisták első megjelenése Erdélyben nem Bethlen Gábor korára tehető, hiszen már 1552-ből fennmaradt egy lista, a radnai bányászok névsora, amelyen Morvaországból származó „újkeresztyének” nevei is szerepelnek. Arról is vannak adataink, hogy Bocskai István (1557-1606) idejében – ez a nagyváradi testvéreket érdekelni fogja – anabaptisták telepedtek le Biharon, Szentjobbon és Érszalacson. Habsburg-ellenes hadjártai során több alkalommal is alkalma volt Bethlennek a morvaországi anabaptistákkal találkozni. A hutteri testvérek számottevő élelemmel, ruházattal támogatták Bethlen hadseregét. A fejedelem már ekkor felmérhette, milyen nagy jelentőségű gazdasági tényezőt jelenthetnek a mintegy harminc különféle mesterséget űző habánok. Az 1620. november 8-i fehérhegyi csatát követően (amikoris a katolikus Habsburgok győzedelmeskedtek a protestánsok fölött) a morvaországi anabaptistákat újabb üldözési hullám érte, talán minden eddigieknél erőteljesebb. Legádázabb ellenségük Franz Dietrichchstein herceg, olmützi püspök, császári titkos tanácsos és bíboros volt, aki négy hetet adott az anabaptistáknak az ország elhagyására. Legelőször Dietrichstein moskowitzi és alexovitzi birtokairól távoztak el a habánok, és kelet felé vonultak, Felső-Magyarországra. Innen (Csejtéről, Szobotisztból stb.) hozatta be aztán őket Bethlen Gábor Erdélybe. Az első csapat 1621. augusztusában érkezett meg Alvincre – 85 fő, 18 szekérrel és 70 katona kíséretében. Később természetesen mások is követték őket, nagyobb számban. Krónikásuk, Werner Jakab úgy fogalmaz, hogy „amint Izráelt kivezette Isten Egyiptomból, úgy vezetett ki minket Morvaországból.” 1620-ban még 43 anabaptista udvar létezett Morvaországban, egy-egy udvarnál kb. 4000 személynek főztek a szakácsok naponta. Miért éppen Alvincre telepítette le Bethlen a habánokat? Mint említettem, a fejedelem a gazdasági élet felvirágzásának lehetőségét látta az anabaptista kézművesekben (voltak köztük kiváló orvosok is, akiket maga Dietrichstein is elismert és alkalmazott), és azt akarta, hogy a fejedelmi udvar közelében legyenek. Alvinc Gyulafehérvártól délre, mintegy 14 km-re található, a Maros bal partján. Túloldalt szelíd, szőlőtermesztésre alkalmas dombok, emitt lapály. Itt voltak földjei és kastélya Martinuzzi Fráter Györgynek () is, itt, Alvincen lelte borzasztó halálát.

1622. július 4-én a fejedelem kiváltságlevelet fogalmaz meg: „Mi Bethlen Gábor stb. azon czélra törekedve, hogy közelebb múlt időkben szerfelett megrongált és elpusztult országunkat korábbi virágzó állapotjába visszahelyezhessük, a műipart és kézi mesterségeket  melyek nélkül egy ország is fényét fenn nem tarthatja, országunkban meghonosíthassuk, elhatároztuk, hogy azon morva atyafiakat, (Fratres Moravicos) kiket lakhelyökből a háború iszonyai kiszorítottak, Erdélyben egybegyűjtvén, hogy az ide s tova vándorlás által saját javukban és az országéban is kárt és romlást ne tegyenek, egy bizonyos és állandó helyen megtelepítsük. E végre nekik és örököseiknek adjuk és ajándékozzuk örökösen Alviriczen azon házat és nemesi udvartelket, melynek szomszédjai keletről Literati Péter és Szabó István, délről Pap Imre, Fejérdi István…” stb. A kiváltságlevél részletesen közli az anabaptistáknak átadott jelentős alvinci birtokok helyét, számát, terjedelmét, ugyanakkor a fejedelem azon elvárását is, miszerint „…az egész gazdaság adózik, mint ahogyan a szőlőskertben termelt bor tizedét is nekünk, illetve utódainknak tartozik adni minden évben. Másodszor, hogy minden olyan dolgot (…) amit a kézművesek készítenek, nekünk és utódainknak féláron kötelesek eladni. Harmadszor, hogy amikor és amilyen gyakran nekünk és utódainknak a szokásos kétkezi munkájukra szükségünk van (…), az egészet fele fizetségért kötelesek mindenkor elvégezni.” Egy árjegyzék szerint Alvincen az anabaptisták a bognár, cipész, fazekas, kalapos, késes, kovács, lakatos, szabó, szíjgyártó, takács és tímár mesterséget gyakorolták. Mivel több helyről és több hullámban érkeztek a testvérek a fejedelmi székvároshoz közeli Alvincre, létszámuk 1623-ra 1087 főre növekedett. Szalárdi János (1601-1666) nevezetes műve, a Siralmas Magyar Krónika is felidézi az anabaptisták letelepítését. Talán érdemes ebbe is beleolvasni: „A fejedelem Magyarországról új keresztényeket majd kétszázig valót (ha nem többeket) mindenféle mesterembereket feleségekkel és gyerekekkel behozatván, azokat Alvinczen a Maros fordulásában igen alkalmatos kis helyre nagy privilégiumokkal, szabadságokkal megtelepítette, a hol a hegyek közt igen nagy kősziklatetőn, nagy erős helyen egy puszta várat is adott nekik, s azt is idővel megépítették, alatt is az említett helyen oly igen nagy kiterjedt udvart, mindenféle mesterembereknek való különféle mű-helyeket, lakó-házakat, sok szép szőlőket, különbféle majorkodáshoz való kerteket építvén. Minemű hasznára voltak ezek a fejedelemnek és országnak megtelepedésöktől fogva, a mindennapi próba mutatja.”

Bethlen Gábor 1625. augusztus 24-én egy újabb rendeletet bocsátott ki, amelyben az anabaptistákat mentesítette az adókötelezettség terhétől: „Az anabaptisták, akik a morvai őrgrófságból kiűzettek, és a mi erdélyi királyságunkba átköltöztek, találkozzanak itt a mi tényleges jóakaratunkkal, és élvezzék különös vendégszeretetünket. Iparaikkal, melyekhez jól értenek, a lakosságnak igen értékes szolgálatot nyújtanak. Hogy a királyság hasznára legyenek, szabad és nyugalmas otthonra leljenek királyságunkban; feloldjuk őket az adók fizetésétől. Tetszésük szerint bárhova nyugodtan vándorolhatnak, hogy minden nehézség nélkül a saját érdekeik és céljaik szerint éljenek. Befogadjuk őket a mi biztos jólétünk körébe, és biztonságukat szintén a Ti védelmetekbe ajánljuk. Az anabaptisták mindenhova szabadon jöhetnek, mehetnek, és kötelességetek tanyáikra és minden dolgukra vigyázni, őket minden erőszakosság ellen megvédeni, törvényellenes támadások, rongálók és felbujtók ellen.”

Talán nem tudják némelyek, hogy a „habán” elnevezés honnan eredeztethető. A hutteri testvérek, miként már említettük, úgynevezett udvarok köré tömörülve, az első gyülekezetek példája alapján vagyonközösségben  éltek. Ezeket az udvarokat nevezték „haushaben”-nek, háztartásoknak, házbirtokoknak. Ez a lakóközösség a szláv nyelvben „habensky dvór” (háben-udvar) lett, s a kifejezés első tagjából önállósult a magyarban a „habán” alak. A tiroli nyelvjárásban beszélő habánokat puritán öltözetük miatt „fekete németeknek” is nevezték Erdélyben. Közösségüket a két ülnökből, egy jegyzőből és egy bíróból álló vezetőbizottság irányította. A habánok nem vállaltak semmiféle tisztséget a közösségen kívül. Habár több mesterségben voltak járatosak, hírnevüket mégis a fazekas portékáik hozták meg – nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy – világszerte. Habán kerámiát birtokolni, ajándékba adni előkelő dolognak számított. Tányérok, hatoldalú vázák, ónfedeles ivóedények, gyertyatartók, tálak stb. kerültek ki az alvinci műhelyekből, s szépségükkel elkápráztatták még a világutazó törököt is, aki azt nyilatkozta, hogy a habán kerámia szépsége vetekszik a kínai porcelánokéval. A Nyugat-Európában (főként Hollandiában) drága, kékmázas edényeknek Erdélyben nem volt olyan nagy értékük, mivel a kobaltban gazdag erdélyi föld temérdek kékmázas edény legyártását tette lehetővé. Így történt, hogy a fehérmázas edényeknek Erdélyben nagyobb értékük volt, mint nyugaton. A kobalt-technika alkalmazása mellett az erdélyi habán kerámiagyártásnak másik jellegzetessége és egyben értéke, hogy továbbörökítette a reneszánsz kor stilizált virágmotívumait. A habánok nem tartottak maguknál pénzt, a bejövetelt közösen, a szükségeknek megfelelően használták el. Feljegyzik róluk azt is, hogy rendkívül szorgalmasan, nagy sietséggel dolgoztak, akkor is, amikor már nem kapták meg munkájuk reális árát. Úgy dolgoztak, ahogy a Szentírás kéri: „mint aki Istennek teszi.”

Az erdélyi habán közösségek elszánt üldözője, s végül végleges felszámolója, Ioannes Theophil Delphini (később nyitrai kanonok) azt írja, hogy hitelveikért az alvinci újkeresztyének „fejek vételére is késznek mondják magukat.” Az ő feljegyzéseiből tudjuk, mik voltak azok a teológiai tételek, amiket a négy különböző helyen lakó anabaptisták egyként képviseltek: „1.) A Sacramentumokról a Szent-írásban nem olvastak; üdvét nem azok, de Krisztus által nyerhetni. 2.) Isten nem parancsolja a gyermekek megkeresztelését Ezt akkor kell tenni — ugy vélik ők — mikor a keresztény anyaszentegyház tagjai leszünk. Szükség esetében minden keresztény keresztelhet. 3.) Krisztus teste az úrvacsoránál nincs a kenyérben vagy ostyában, mert ő mennybe ment, az csak emlékjel s az üdvesség külső eszköze. 4.) A gyónás nem Isten parancsolatja, a bűnt csak Isten bocsáthatja meg. 5.) A vasárnap és ünnepek megülését nem parancsolja a szentírás és Isten.” A felsorolás folytatódik, ám ennyiből is látható a mai, úgynevezett modern baptista hitelvek és a hutteriták hitelvei közötti hasonlóság. Jakab Eleket idézem a Keresztény Magvető 1876-os, első számából: „Valóban az anabaptistákat a keresztény társadalomban és így hazánkban is gyűlöltekké nem tanaik soha ki nem mutatott veszélyessége tette, hanem (…) azon tény, hogy ők a már tekintéllyel bíró elismert felekezetektől eltértek, és gyűlöltekké tette az attól való félelem, hogy tanaik terjedése az egy akol és egy pásztor ábrándos eszméjén újabb csorbát üt, megfogyasztva egyfelől a többi felekezetek hivőinek számát s a papság jövedelmét, másfelől újabb meg újabb szakadásra rossz példát adva.”

A Morvaországból elüldözött habánok alig másfélszáz évnyi erdélyi tartózkodása minden jog és kiváltság ellenére nem volt felhőtelen. A szászok a kezdetektől fogva konkurenciát láttak bennük, s voltak nemes urak is, akik sokallták a nekik juttatott kedvezményeket. Bethlen Gábor korában békében élhettek. Kölcsönös látogatások révén gyümölcsöző kapcsolatot tartottak fenn hollandiai és más nyugat-európai hittestvérekkel. I. Rákóczi György 1631. január 17-ki levelében megerősíti a Bethlen által korábban megfogalmazottakat, majd 1633. augusztus 20-án, Gyulafehérváron, egy Kisfalud községben levő ház, udvartelek és a hozzá tartozó szántók és kaszálók kapcsán kelt újabb adományozási levelében ezeket találjuk: „a háború iszonyai által Morvaországból kiüldözött, s idetova elszórt kéziparos és gépész mestereket – artium mechanicarum et manuariarum apprime notos artifices – az egész Magyarországon összekerestettük és gyüjtettük családaikkal együtt, behozattuk Erdélyországunkba, hogy ők ott mind maguknak, mind országunknak hasznos és szükséges szokott mesterségüket kényelmesebben és biztosan folytathassák, úgy alattvalóinknak, mint a közjónak előmenetelére, s ne legyenek kényszerítve házi vagyonuk és javaik kockáztatásával s romlásával bizonytalan helyeken tartozkodni és bújdosódni.” Ám a szászok részéről érkező reklamációk következtében I.Rákóczi György idejében megtiltják nekik, hogy szász vidékeken árusítsanak. Ennek ellenére tudomásunk van arról, hogy ebben az időszakban szász kereskedők habán kerámiát árusítottak – nyilván bőséges haszonnal. Az évek teltével az alvinci anabaptisták helyzete fokozatosan romlott. II. Rákóczi György alatt aránytalanul nagy adót róttak ki rájuk. Hangsúlyossá lett az a tény is, hogy a vallásszabadság kihirdetésekor a négy bevett relígió között (kálvinista, lutheránus, unitárius, római katolikus) nem szerepelt az anabaptistáké. Mindezen körülmények közrejátszottak abban, hogy lassan megfogyatkozzon a habánok száma. Úgyannyira megfogyatkozott, hogy 1744-ben már csak 22 család él Alvincen. Az irántuk való méltatlan, féltékeny gyűlölet Mária Terézia (1717-1780) korában hágott a tetőpontra, amikor 1763-ban elrendeli a rekatolizációt, a protestáns felekezetek felszámolását. Ehhez nagy segítségre talál a már említett Delphini püspökben, aki Gyulafehérvárról intézkedve, majd gyakori kiszállásaival lassan elérte célját: az alvinci habán-telep végleges felszámolását. Ismervén a bibliai mgállapítást, miszerint „vezető nélkül elbukik a nép,” előszöris elfogatja, és a nagyenyedi börtönbe záratja a közösség vezetőit. Azután elkobozza az anabaptista kódexeket, könyveket, a lelkiségi irodalmat, szám szerint 52-t. Ennél természetesen jóval több kódex létezett, és van ma is különféle levéltárakban Európa-szerte. Delphini eljárt misézni Alvincre, amiken mindenkinek kötelező módon részt kellett vennie. Nagy felháborodást váltott ki, amikor a gyermekeket összeszedette, hogy erőszakkal megkeresztelje őket. Később kitalálta azt is, hogy vékony sávokra ossza az addig közösen megművelt földterületeket, és betiltotta a közös művelést – egyszóval ellehetetlenítette az életet. 1768-ban örömmel számol be arról, hogy Alvincen az anabaptisták gyülekezete nincs már többé. Voltak némelyek, akik belefáradva a sok megpróbáltatásba felvették a katolikus vallást (tehát nem rekatolizáltak!), a többség pedig kivándorolt Oroszországba, Amerikába.

Három napja lehetőségem volt Alvincen járni. Jelentem, hogy a Maros most is csendesen kanyarog. Ugyanúgy csobog benne a víz, mint Bethlen Gábor és a habánok idejében. A folyón túli dombok most is szelídek, kizöldültek az idén is ugyanúgy. Nem hallszik az anabaptisták éneke, sóhaja, sőt még magyar szó sem. Elment Bethlen Gábor, elmentek hutteri testvéreink, de milyen jó, hogy Jézus Krisztus maradt! Jézus Krisztus maradt, és gondoskodott arról, hogy az evangélium igazsága, úgy, ahogyan azt hitelődeink megértették, más úton terjedjen el. Ma Romániában több mint 150.000 bemerített baptista testvérünk él!

Végül pedig a Rómaiakhoz írt levél 8-ik fejezetőből idézek. Abból a fejezetből, melynek üzenetén elmélkedve  lépett át az örökkévalóságba nagy fejedelmünk, Bethlen Gábor is: Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (...) Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? A mint megvan írva, hogy: Te éretted gyilkoltatunk minden napon; olybá tekintenek mint vágó juhokat. De mindezekben felettébb diadalmaskodunk, Az által, a ki minket szeretett, mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.

              

       

Beszélgetés Szilágyi Dezső testvérrel

„A német gyülekezetek szűkölködtek prédikátor nélkül”

Szilágyi Dezsőre emlékezik fia, ifj. Szilágyi Dezső

(2011. július 5., Kolozsvár)

- az interjú nyersanyaga -

          A kalotaszegi kerület anyakönyve 1928 év. I. hótól című megsárgult, szakadozott kéziratköteg 50-ik oldalán, a 491-es bekezdés alatt bukkantam rá az alábbi adatokra: Szilágyi Dezső, született: 1899. március 4-én, Nagyszebenben. Szülei: Szilágyi Sándor és Szűcs Erzsébet. Bemerítkezett: Brezoiu (Vîlcea megye) – Románia,  1914. július 20-án, Guist György által. A 492-es szám alatt Szilágyi Dezsőné szerepel: Farkas Paula, született 1900. augusztus 11-én, Miskolcon. Szülei:  Farkas Péter és Schuller Anna. Bemerítkezett: Nagyszeben, 1915. június 20-án Gromen János[1] által. Különösen örültem ezeknek az elveszettnek hitt adatoknak, hiszen Szilágyi Dezső lelkipásztor életrajzát mindezidáig senki nem írta meg, munkássága szinte teljesen feledésbe merült. Fia, ifj. Szilágyi Dezső már hosszú idő óta nem tud imaházba menni idős kora és betegségei miatt. Kolozsvári lakásán kerestem fel, hogy édesapjáról többet megtudjak.

         

          A korabeli erdélyi magyar baptista sajtótermékeket fellapozva gyakran olvashatjuk Szilágyi Dezső nevét. Tudjuk, hogy a Kalotaszegen szolgált, majd pedig a Szilágyságban. Azonban arra, hogy ki is volt ő tulajdonképpen – honnan származott, milyen háttérből jött, hogyan állt be a lelkipásztorok sorába – kevesen emlékeznek már. Megkérem Szilágyi testvért, hogy beszéljen édesapja családjáról, származásáról, valamint arról, hogyan került kapcsolatba a baptistákkal! 

          Édesapám szülei reformátusok voltak, Nagyszeben mellett, Vízaknán éltek. Édesapám elmesélte, hogy az ő szülei át-átmentek a Regátba, az ottaniak meg ide – mert Románia közel volt. Időnként összejött a rokonság, és megünnepelték a jelentősebb családi események évfordulóit. Egyszer nagyapám és a rokonságból egy néhányan elmentek a vonatállomásra. A vonat még nem érkezett meg. Az állomásfőnök behívta őket az irodájába. Italt vittek magukkal, s mindjárt meg is akarták kínálni az állomásfőnököt. „Kérem, én semmiféle italt nem fogadok el. Nem iszom.” – mondta. Nem volt ő baptista, de hívő ember volt. Abban az időben Nagyszebenben munkálkodtak az úgynevezett kékkeresztesek – ez a lutheránus egyház kebelén belüli ébredési mozgalom volt. Ők külön összegyűltek közösségápolásra, és tudtommal, akik hozzájuk csatlakozni akartak, az ital használatával is teljesen szakítottak. Akkor nagyot néztek a rokonok, hogy miféle ember lehet ez az állomásfőnök? Beszélgetésük nyomán el is döntötték, hogy leszoknak az italról ők is – és hogy ezt a fogadalmat megerősítsék, ittak rá egyet.

          Nagyapám is nagyon szerette az italt. Elég népes családja volt: tizenegy gyermeke született. Édesapám elmondta, hogy sokszor a kocsmából kellett hazahoznia nagyapámat, mert ottmaradt egész későig. Tehát az a gondolat, hogy „többet nem iszom”, már korábban felvetődött a családban. Nagyapám cipészkedéssel foglalkozott, ugyanakkor fűrészmester is volt. Bekerült a nagyszebeni fűrészgyárba, s onnan is ment aztán majd nyugdíjba.

          Egy időben, amikor a mezőn dolgoztak, egy román asszony is náluk dolgozott. Amikor evésre került a sor, ő először imádkozott – ez nagyon megragadta nagyapámat, hogy, kérem, ez az asszony egy krumplit meg nem eszik anélkül, hogy hálát ne adna érte a Jóistennek. Akkor még nem volt olyan probléma, mint a háború után, hogy nem lehetett egyik országból a másikba menni. Nagyanyám családjába is kerültek románok – ő, ugye, a Szűcs családból való volt. Mindezek az előzményei voltak annak, hogy a családunk később hívővé váljon. Azt nem tudnám most megmondani, miként kerültek ők a német baptisták közé – mert ők sokáig a szebeni német baptista gyülekezethez tartoztak, ott merítkeztek be. Legelőbb a nagyanyám tért meg, aztán a bátyja, aki korán meghalt, majd az öccse is. Nagyanyám nagyon imádkozott, hogy Isten munkálkodjon az övéi szívében. Nagyapám aztán évek múlva felavatott diakónusa is lett a gyülekezetnek.

          Tehát először a szülők lettek baptista hívőkké, aztán megtért Szilágyi Dezső is. Mit tud ennek körülményeiről? Hogyan következett be életében a változás?

          Édesapám elmondta, hogy tizenhét éves korában, mint önkéntes, beállott katonának az első világháború idején. Egyszer olyan nehéz helyzetbe került, hogy behúzódott az egyik bokor tövébe, s leborult imádkozni. A golyózáporban hallott egy hangot: „Ne félj, édesanyád imádkozik érted!” Ez az élmény benne mindvégig megmaradt. Fogságba is került, majd két év elteltével hazajött. A német gyülekezetben megismerkedett édesanyámmal. Volt nekik bizonyos számításuk már korábban – így nem maradt Olaszországban. Miután hazakerült, be is merítkezett Nagyszebenben, a német gyülekezetben.

           Tehát a nagyszebeni német gyülekezetben lelt arra a lelki otthonra, amelyben a szolgálatra való elhívását felismerte. 

          Bemerítésétől kezdve szorgalmasan munkálkodott a közösségben: szeretett zenélni, aztán karmester lett. Amikor szabad ideje volt – Szebenben, ugye, sok székely volt, mert oda jöttek dolgozni – felült a biciklijére, és látogatni kezdte ezeket  székely családokat. Sokszor felültetett engem is maga mellé, és vitt a biciklijén. Ezek a családok nem baptista családok voltak, de fogadták a látogatásait, és amikor elment hozzájuk, a szomszédokat is összehívták, és édesapám beszélt az igéből nekik. A családlátogatásra mindig nagy hangsúlyt fektetett.

          Ezek szerint nem csupán a német közösségben szolgált, hanem próbált a magyarok felé is nyitni, és hirdetni az evangéliumot közöttük is. 

          Amikor megszaporodtak a magyarok a német gyülekezetben, édesapámban felmerült annak gondolata, hogy külön magyar missziót kellene kezdeni a városban. Sikerült is egy kicsi magyar közösséget létrehozni: egy körülbelül harminctagú  gyülekezet alakult meg. A hívő katonákat, mint jövevényeket édesapám felkereste, s kapcsolatba hozta a gyülekezetünkkel. Úgy voltak nálunk, mint családtagok. Jaskó testvér Szebenben katonáskodott, s később meglátogattam őt Györgyfalván, ahol aztán rátaláltam arra a lányra, aki majd házastársam lett.

          Mit tud Szilágyi testvér az édesapja lelkipásztorrá való felavatásáról? Mikor és hol került sor erre?

          Édesapámat Nagyváradon, a Szövetség központjában avatták prédikátornak, azt hiszem, 1931-ben. Az avatóbizottságban Darabont Gyula, Bordás István, a székelyföldi Sándor Illés és Tordai Dénes vett részt.

          Ezek szerint Szilágyi Dezső közvetlenül az előtt állt szolgálatba, hogy a magyar diákok legelső generációja megkezdte volna teológiai tanulmányait a bukaresti szemináriumban.  Habár a ’20-as évek heves üldözési hullámai lecsendesedtek, a ’30-as évek elején is, majd a háború kitörése előtt még inkább fokozott figyelemmel kísérték  a baptisták – főleg a magyar baptisták – működését  Romániában. Édesapjára mennyire volt hatással ez az ellenséges hangulat? 

          Elég sok problémája volt, mert őt a titkosszolgálat állandóan figyelte, habár volt egy bizonyos kedvezményünk. Ugyanis innen, Kolozsvárról kikerült Szebenbe az egyik testvérnő, akinek a férje nem volt hívő. Ezzel az asszonnyal, aki egyébként zongoratanárnő volt, felvette a kapcsolatot édesapám. Ennek a testvérnőnek a férje az úgynevezett gázszerelési vállalatnál dolgozott, és kapcsolata volt valamilyen szinten a város vezetőségével. Az ő közbenjárására minket Szebenben sokáig nem zaklattak.

          A háború ideje alatt a gyülekezeteket, mint köztudott, felszámolták. Őt behívták katonának. Volt egy felettese, aki nagyon ragaszkodott hozzá, de szabadságra nem nagyon engedte el. Édesanyám egyedül maradt otthon az öcsémmel. Mi négyen voltunk testvérek: hárman, fiúk, átjöttünk ide, Magyarországra, Kolozsvárra. Mivel a közösséget feloszlatták, az imaházat bezáratták, missziómunkát végezni nem lehetett, édesapám elment a reformátusokhoz, és egy jó darabig a református templomba járt. Mindenáron presbitert akartak belőle csinálni, de ezt a tisztséget ő nem vállalta el. A református egyházzal nekünk jó kapcsolatunk volt, a szebeni református iskola növendékei voltunk annakidején.

          Egy idő után azonban visszatért a baptista közösségbe, hiszen még sok évig szolgált lelkipásztorként.

          Miután a háborúnak vége lett, a magyar közösség már nem tudott újraszerveződni, és édesapám visszatért a német gyülekezetbe. Sokat kellett győzködjem, hogy ezt a lépést megtegye, annyira megterhelte a sok üldözés, zaklatás. Állandóan figyelték. Zaklatták édesanyámat is sokat. Lelkileg össze volt törve nagyon. Bíztatásomra felvette a kapcsolatot Dénes Ferenc és Bokor Barnabás testvérrel, majd rövid időn belül a kalotaszegi gyülekezetektől kapott meghívást a lelkipásztori szolgálatra. Ezen a vidéken kb. hat éven át munkálkodott, 1951-ig. A szüleim el is költöztek Bánffyhunyadra – én már akkor házas ember voltam, itt laktam, Kolozsváron. Édesapámra hárult az egész vidék missziójának terhe Bánffyhunyadtól kezdve Györgyfalváig, Bodrogig. Faluról falura járt, szinte mindig úton volt.

          Tud-e valamit abból, hogyan végezte a munkát, milyen módszerrel tudott kapcsolatokat létesíteni az emberekkel?

          Szeretett zenélni: mandolinozni, furulyázni tudott. Amikor megérkezett egy faluba, leült egy padra, és elkezdett furulyázni. Köréje gyűltek a gyermekek hamar, s megjelentek az idősebbek is, és már lehetett is hirdetni az igét. Azt hiszem, még mindig vannak a Kalotaszegen, kik jól emlékeznek reá.

          Szilágyi testvér részt vett-e valamilyen szinten édesapja szolgálatában?

          Kikerültem a munkahelyről, ahol dolgoztam, mivel a kis üzletet lefoglalták az oroszok – én a kereskedelemben dolgoztam – és édesapámhoz ki-kimentem a vidékre. Elkísértem őt a misszióutakra, együtt szolgáltunk. Akkor nem volt autó meg ilyesmi, édesapám gyalog meg kerékpárral járta az egész vidéket.    

          Édesapám énekeket is írt, amik közül sokat ma is ismernek, csak nem tudják, ki írta. Ezeket az énekeket tanította a fiataloknak, a testvériségnek. A nagyváradi Gyülekezeti Énekeskönyvben is találtam az ő énekei közül. Édesapám írta azt az éneket például, hogy Moábnak mezején oly forrón süt a nap. Sok éneke, sajnos, elkallódott, nincsenek már meg a kéziratok sem. Sokat fordított is más nyelvekből, németből főleg. Akkoriban, amik népszerű, új éneknek számítottak, nagyobbrészt az ő énekei közül kerültek ki.

          A Kalotaszegen töltött szolgálati esztendők után egy más tájegységen zajló lelki munkába kapcsolódott be… 

          Kalotaszegről 1951-ben a Szilágyságba került, Zilahra. Hat esztendeig szolgált itt is, mint lelkipásztor. Ott is elég sok gyülekezete volt, sokat kellett gyalogolnia. Szilágyballa, Szilágysámson, Görcsöny, azt hiszem, Sarmaság is hozzá tartozott…

          E hat esztendő után mintha szem elől vesztettük volna Szilágyi Dezsőt. A gyülekezeti krónikákban nem olvasunk róla, az idősebb lelkipásztorok sem tudják, mi történt vele. Mit tud mondani édesapjának további életéről?  

          Abban az időben a német gyülekezetek szűkölködtek prédikátor nélkül. A német testvérek állandóan kérték, hogy ha lehetséges, vállalja el a szolgálatot közöttük. Legelőször Temesvár környékére került, Zsombolyára, onnan aztán visszakerült Szeben megyébe, ugyancsak egy német községbe, nem tudom, mennyi idő múlva. Ezen a településen voltak elég szép számmal baptista hívők, de nem volt, aki prédikáljon, hát édesapámat hívták a szükséget betölteni.

          Pályafutását úgy fejezte be, mint német lelkipásztor. Állandóan voltak nehézségei a politikai helyzet miatt: bezáratták, ugye, az imaházakat, aztán ismét katonai szolgálat, lelki csüggedés, aztán a románok csinálták megint ezt a nagy kavarodást, hogy a magyar gyülekezeteket a román Unióba kebelezték be. Az ő német körzetét is román körzethez csatolták. Abban az időben próbáltam beszélni az akkori egyházi vezetőséggel, hogy helyezzék nyugdíjba édesapámat, de nem találtak semmiféle lehetőséget erre. Mivel korábban sokat dolgozott, mint kertész és mint raktárnok – a lelkipásztori szolgálat mellet is – végül államilag nyugdíjazták.

          1979 karácsonyán meghalt édesanyám, s a következő esztendőben meghalt édesapám is. Egy évre rá. Temesváron temettük el. A két kisebbik öcsém Temesváron lakott, s amikor édesanyám annyira megbetegedett, hogy gondozásra szorult, levitték magukhoz őket. Amikor Temesvárra került, sajnos nem lehetett minden holmiját elvinni a pásztori lakásból, csak a legszükségesebbeket. Írásainak, könyveinek jó része ott maradt. Amikor néha elmehettem hozzá, még abba a német községbe, mindig kérdezte, hogy mire van szükségem az ő felhalmozott, értékes anyagaiból. Mindig elhoztam ezt-azt, de hát mindent, ugye, nem lehetett.

          Visszanézve hogyan látja most az édesapját, mint lelkipásztort, és mint embert?

          Az ember az életben sok hibát követ el, hibáztam én is, édesapám is hibázott. De pontos ember volt nagyon. Mindig feljegyezte, hol munkálkodott, merre járt, kivel beszélt, melyik igéből prédikált, még a megtett kilométereket is. Tehetséges ember volt. Sokat írt a Szeretetbe, az Üdv Üzenetébe, Az Igazság tanujába. Fordított olaszból, németből cikkeket, verseket. Mivel két évig volt olasz hadifogságban az első világháború után, megtanult olaszul is. Itthon is gyakorolta az olasz nyelvet. Sikerült egy olasz családdal felvennie a kapcsolatot: Szeben mellett, Talmácson volt egy fűrésztelep. Olasz érdekeltségű vállalkozás volt, olasz munkásokat is foglalkoztatott. Édesapám révén az egyik családból egy személy meg is tért. Amikor az illető hazatért Olaszországba, még leveleket is írt az édesapámnak. Jók voltak az igehirdetései, érződött rajtuk, hogy a Bibliát mindenek fölött szereti, és sokat tanulmányozza. Nem volt ő teológiailag képzett, nem volt felsőfokú iskolája, de mindig fejlesztette magát, olvasott, tanult állandóan.

          És milyen volt szülőként, édesapaként?

           Mi, gyermekei, szerettük nagyon édesapánkat. Nem volt erős fizikumú ember, de amennyire tőle kitelhetett, megkaptunk tőle minden jót fizikailag is, lelkileg is.

          Amikor az édesapja tudomására jutott, hogy Szilágyi testvér is a lelkipásztori pálya elé néz, hogyan viszonyult ehhez a kérdéshez?        

          Amikor édesapám megtudta, hogy a Szemináriumba készülök, kissé meg volt ütközve, mert neki is voltak olyan tapasztalatai prédikátorsága idején, amik nehézzé tették az életét.

*

           

---

[1] Gromen János egyike annak a hat bibliaárusnak, akiket Rottmayer János (1818-1901) szervezett be a missziós szolgálatba az 1870-es években. 

Elmélkedés

Felmentve

(Róma 8: 1-10)

A Szentírás Isten és ember kapcsolatáról szóló tanításának gyémántkeménységű sűrítménye tündököl a Római levélben, minden hívő gyönyörűségére. A véges elme kérdéseinek, a bűn és a halál szorításában vergődő szívek kételyeinek, bölcselkedők okoskodásainak hullámverése közt úgy áll mozdulatlan és győztesen, mint örök sziklaszirt. Ebbe a nagy igazságba kapaszkodnak Isten választottai immár kétezer esztendő óta: Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak. Volt, de már nincs, és soha többé nem is lesz, mert a mi Megváltónk kezében összpontosul minden hatalom mennyen és földön – és amire Ő azt mondta, hogy Elvégeztetett!, az el van végezve kétségtelen. A Törvény arra volt jó, hogy a bűn megsokasodjék, és hogy minden képességünket, erőfeszítésünket, jóindulatunkat, érdemünket szánalmas semminek bizonyítván Krisztushoz, a feltétel nélküli kegyelem királyi székéhez vezéreljen.

Krisztusban megtört a bűn hatalma rajtunk. Őbenne lett nyereségünkké a halál. Habár nem vétkeznünk lehetetlen, a bennünk lakozó Lélek bűnbánatot munkál, s Megmentőnk iránti, egyre fokozódó lelkesedést. Mi nem akarjuk többé a világ törvényeihez igazítani életünket. Mi nem akarjuk többé a test kívánságait véghez vinni. Mi szentek és fedhetetlenek akarunk lenni mindig, folyamatosan. Mi azt akarjuk, hogy ha egy pohár vizet megiszunk, és egy falat ételt a szánkba veszünk, egyedül Isten dicsőségére cselekedjük az is. Nem azért vannak bennünk e fennkölt vágyak, és nem azért van bennünk ez az elszántság és akarat, hogy üdvösséget nyerjünk – hanem azért, és egyedül azért, mert már üdvösséget nyertünk! Az üdvösségre való hitet bennünk kimunkáló Lélek munkálkodása az is, hogy lelki emberekként óhajtsunk megállni Isten és embertársaink előtt mindenkor.

Ó, de nem sikerül mindig lelki emberekként gondolkodnunk, beszélnünk, viselkednünk! Legtöbbször csődöt mond odaszánásunk, s legjobb akaratunk is megmarad szép eszmének. Vétkeink beláthatatlan seregét növeli az is ráadásul, hogy annyi jót megtehetnénk csak egy szűk órában is, mégsem tesszük meg. Nyomorult emberek vagyunk mi önmagunkban, s ami csupán belőlünk fakad, kár és szemét. De Krisztus helyettünk halt meg! Érettünk lett engesztelő áldozat, így nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak! Ránk nézve ilyen egyszerű a kegyelem! Hála érte!