Elmélkedés Megyesi József képeivel (IX.)

29.

…meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra.

Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?

A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény.

De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk

a mi Urunk Jézus Krisztus által.

(I. Kor 15: 54c-57)

            Gyertyás körmenetek, éjféli harangkondulások, tavasznak kifeslő virágerdői, friss illatok a fényesedő levegőben ragyogják, hirdetik, zsongják, hintik a csodás hírt szerteszéjjel: Feltámadt Jézus! Bizonnyal feltámadt!  Árnyak rebbennek szét, falak visszhangoznak, kicsiny fűszálak, óriási tölgyek köszöntik egymást: Feltámadt Jézus! Bizonnyal feltámadt! Orgona búg fel ünnepi hangon, szellő hárfáz az ágak között. Íme, készen minden díszlet a betöltekezéshez – de te nem akarsz felegyenesedni!

            Ádámi szorongások terepszínű ruhájában a gyertyás tömegben lopva elvegyülsz; harangot is kongatsz, ha kell; simogatsz szirmot, gyermekkorod szemeivel néznél kergetőző lepkék után, s kopott-szürke mozdulattal emelsz kalapot: Feltámadt Jézus! Feltámadt bizonnyal! – csak épp nem akarsz végre felegyenesedni.

            Pedig a sötétség: legyőzve! A lélek zord tele: legyőzve! Az átok: feloldva! A bűn-teher: leoldva! A lét kérdése: megoldva! A halál kötelei: kioldva! Az adósság: kifizetve! A Sátán: megtaposva! A pokol: legyőzve! A büntetés: letöltve! Az ígéret: betöltve! Feltámadt Jézus! Bizonnyal feltámadt! Íme, minden készen a betöltekezéshez! Nem akarsz végre felegyenesedni?

Megnyílt a sír, feltört a zár,

Ím, véget ért a küzdelem.

Megtört hatalmad, ó, halál,

Az életé a győzelem!

Hála, feltámadt Jézus, Isten szent Fia!

Feltámadt, feltámadt!

Hála, feltámadt az Úr,

Halleluja! Halleluja![1]

           

               

30.

Monda néki harmadszor is: Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is mondotta vala néki:

Szeretsz-é engem? És monda néki: Uram, te mindent tudsz; te tudod,

 hogy én szeretlek téged. Monda néki Jézus: Legeltesd az én juhaimat!

(Ján. 21: 17)

            A világmindenséget atomjaira széthullni nem engedő, a csillagok milliárdjait pályájukon megtartó, a föld alatti magvacskák titkos csiráit fölpattintó, roppant erő: Isten szeretete! Szeretet által jött létre minden, és szeretet által áll fenn minden a látható és a láthatatlan világban. Olyan mély ez a szeretet, hogy alját nem éri soha, aki belézuhan. Mélyebb, mint a bűn. Olyan magas, hogy millió gyémánt-szárnyunk kopna el az emelkedésben, s még mindig csak a kapujában lennénk mégis. Magasabb, mint az átok és a harag. Magasabb és mélyebb, mint a halál.

            A Tibériás-pocsolya partján összeszorult a homokszemnyi Péter szíve, mikor hozzálépett ez az átszegzett kezű, egyetlen agapé.[2] Magasabb volt, mint az összes Sinaik, Golgoták és Himaláják. Hangja morajlóbb volt, mint a kozmosz óceánja, miben a naprendszerek talán egy-egy cseppecskényik sincsenek. Országló mozdulatában benne volt minden hatalom és dicsőség, az alázat és szelídség teljessége:

            „Péter! Mondd, szeretsz-é engem?” És Péter elszomorodott. Fülében csengtek nagy fogadkozások kongó szavai, s egy hajnali kakas éles kiáltása. „Filó sze!”[3] – felelt könnyesen.

            „Péter! Mondd, szeretsz-é engem?” Ó, már megint kérdi? Hát milyen az én szeretetem? Milyen? „Filó sze!” – mert Ő az agapé!

            „Péter! Mondd, szeretsz-é engem?” Kivetem a hálót, ha akarod; aláereszkedő lepedők tisztátalan, hemzsegő állatait magamhoz veszem; ha akarod, feszítsenek keresztfára fejjel lefelé, de feltámadok én is! Igen, Uram! Mert Te előbb szerettél engem: szeretlek, szeretlek, szeretlek Téged!

 31.

Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. És ha majd elmegyek

és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket;

hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.

(Jn 14: 2b-3)

             Szépségével, nyugalmával elveszett számunkra az Éden örökre – de örökre megnyílt minden lelki áldásával a mennyeknek országa. Az Éden kapuját kérubok őrzik tűzláng pallosával – a mennyek országának kapujában kitárt karokkal vár ránk az Isten. Az Édentől megfoszttatni: fájdalmas, halálos veszteség – a mennyek országát megnyerni: felfoghatatlan, dicsőséges ajándék.

            „Elmegyek – mondta Jézus – hogy helyet készítsek néktek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Velünk akarja ékesíteni a romolhatatlan királyságot: szenvedésének gyümölcseivel. Ránk néz majd, és nem szégyenkezik: az Ő igazságával, az Ő szentségével, az Ő szépségével felöltöztetett Menyasszonya leszünk. Mi a rang, mi a népszerűség ahhoz a boldogsághoz képest? Mi az arany, mi a gyémánt ahhoz a gazdagsághoz képest?

            Addig is várunk türelmesen, és csendben munkálkodunk.

            Jól esik néha felhők között feledkezett tekintettel kutatni ruhája szegélyét, sóhajt küldeni a vándormadarak után. Úgy elmennénk mi is, jaj, de elrepülnénk – sírni egy utolsót Megváltónk ölében! De le kell botorkálni az Olajfák hegyéről, s elvegyülni, mint a só, az élet forgatagában, mint világosság. Ő akarta így. Ezért kalapálunk, téglát égetünk, papír fölé hajlunk, fákat ültetünk, tesszük, amit kell – Édennek háttal, a mennyek országával szemközt. Testben még, de már nem e világ szerint.

            Izmaink feszülése, elernyedése, minden lélegzetünk vágyva esdekel az ígéret után: „Jöjjön el a Te országod!”

32.

  

„…vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok:

 és lesztek nékem tanúim…”

(ApCsel. 1: 8a)

            A hideg-borzongásos, tűzlángú theofániák[4] idejének kegyelmi alkalmain arcára borult az ember, mert szívét két marokra fogta a halálos félelem. Az isteni dicsőség hasonlatossága formájának ideig-óráig tartó látványa velejéig megremegtette, és nem tudta elfelejteni soha, soha, hogy szólott hozzá a Szentséges. Elmondta fiainak és unokáinak, mit hallott, mit látott, és mindannyiszor végigfutott a remegés a hátán – mert Ő, maga a mindenható Jahveh mutatkozott hatalmasan! De elment, visszatért kérubjai és szeráfjai közé, s nem fog már többé visszatérni talán soha. Milyen rettenetes volt! Be szép is volt!

            De eljött az időnek teljessége, és a betlehemi jászol-bölcső gyermekénél, a názáreti „ács fiánál”, a Golgota közbülső keresztjének eltorzult, néma szenvedőjénél magasztosabb theofániát még nem látott a világ! Benne lakozott az istenség egész teljessége testileg, közénk jött és mindenki láthatta az Ő dicsőségét! Bűnös kezeinkkel ragadtuk meg Őt mégis, átvertük rajta a szegeket; kinevettük, akik hódolattal beszéltek Róla, mert mi voltunk a magunk istenei – repedezett, megkopott, kongó cserépkorsók.

            Aztán fújni kezdett a Szél. Hogy honnan jött, s merre tart, nem tudtuk, de éreztük, hogy lepallja rólunk a port, fényesedni kezdünk, s áramlani kezd rajtunk az Élet vérének körforgása. Éreztük, hogy betölt valami nem sejtett frissesség, valami földöntúli hév – és ez már hit volt, tántoríthatatlan meggyőződés. „Én vagyok a világ világossága – mondta a Krisztus – és ti vagytok a világ világossága! Maradjatok meg az én szeretetemben!” Örök életre buzgó víznek kútfeje lett bennünk az Ige, a nem halkuló testimonium internum Spiritus Sancti.[5] Romolhatatlan kincsek hordozói lettünk, küldetéses emberek, szerves részei az utolsó idők szép theofániájának. Micsoda nagy kegyelem!

33.

Lévén annakokáért nagy főpapunk, a ki áthatolt az egeken,

Jézus, az Istennek Fia… Járuljunk azért bizodalommal

a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk

és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.

(Zsid 4: 14a; 16)

            A hitből való imádkozás egyedüli módja a társalgásnak, amelyhez egyetlen érzékszervünkre sincs feltétlen szükség. Aki Jézus nevében, a Szentlélek által jő az Atyához, az szemek nélkül is valóságnak látja a remélt dolgokat, s meggyőződött a nem látható dolgok felől. Tisztán hallja Isten hangját, még ha süket is; szólítgatja, beszél Hozzá, még ha néma is. „Tiszta téboly!” – mondják a világ értelmesei, lesajnálva a hitből imádkozókat. Ők pediglen nem védekeznek, nem vitatkoznak – szívükben kitárulkozva borulnak a Szent elé: „Köszönöm, köszönöm határtalan kegyelmedet!”

            A hitből való imádkozás akaratunk teljes feloldódása annak akaratában, Aki tudta nélkül egy hajszálunk le nem eshetik. Az Ő tervének, céljának felismerése, és csak annak akarása a békességes, hívő lelkület, imádkozás előfeltétele – mert más az, ha valaki imát mond, és merőben más az, ha valaki imádkozik. Veretes szavaink, míves mondataink, bősz igényünk, kívánságunk nem tesznek minket imádkozókká, mert imádkozni csak Jézus jelenlétének életterében lehet. Amely szárnyak alá az Ő szellője kap, azok tudnak feljebb, egyre feljebb szállani, így nem lesz szükség fáradságos, megfeszült, meddő csapkodásra.

            „Mit lehet annyit imádkozni?” – kérdezik a világ értelmesei. A hitből való imádkozás terhe és fáradsága: a lélegzetvétel terhe és fáradsága – halhatatlan részünk lélegzetvételéé. Tikkadozunk, megtántorodunk, eszméletünket vesztjük nélküle. Van, hogy erre is sor kerül. De ilyenkor, életünk könnytelen, ájulásos mélypontjain is segítségére van a Lélek a mi erőtlenségünknek: esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Felocsúdásunk első, bágyadt sóhaja mindig ez: „Köszönöm, köszönöm kegyelmedet! Taníts tovább, taníts imádkozni – határtalan Kezdet, végtelen Omega!”[6]

                                                             

---

[1] Az Evangéliumi Karénekek 285-ik számú énekének refrénje. A szövegíró ismeretlen.

[2] (gör.) feltétel nélküli, isteni szeretet

[3] (gör.) Szeretlek téged (baráti szeretettel)!

[4] az Ószövetség Isten-jelenései

[5] a Szentlélek belső bizonyságtétele (Kálvin)

[6] a görög ábécé utolsó betűje

Igehirdetés V. (Bír 17: 6-13; 18: 1; 18-20)

Nem volt király Izráelben
(2004. augusztus 11., Sarmaság)

Bírák 17: 6-13; 18: 1; 18-20: Ebben az időben nem volt király Izráelben, hanem kiki azt cselekedte, a mit jónak látott. Vala pedig egy ifjú, Júdának Bethleheméből, a Júda nemzetségéből való, ki Lévita vala, és ott tartózkodott vala. És elméne ez a férfiú Júdának Bethlehem városából, hogy ott tartózkodjék, a hol helyet talál. Így jött az Efraim hegyére, Míka házához, vándorlása közben. És monda néki Míka: Honnan jössz? És monda: Lévita vagyok Júdának Bethleheméből, és járok s kelek, hogy hol találnék helyet. És monda néki Míka: Maradj nálam, és légy nékem atyám és papom, és én adok néked esztendőnként tíz ezüstpénzt és egy öltöző ruhát és eledelt. És a Lévita beszegődött. És tetszék a Lévitának, hogy megmaradjon annál a férfiúnál; és olyan lőn néki az az ifjú, mint egyik az ő fiai közül. És felszentelte Míka a Lévitát; így lett papjává az ifjú, és maradt Míka házánál. És monda Míka: Most tudom, hogy jól fog velem tenni az Úr, mert e Lévita lett papom. (…) Ebben az időben nem volt király Izráelben, és ezekben a napokban keresett a Dán nemzetsége magának örökséget, a hol lakjék, mert nem jutott néki mind ez ideig az Izráel törzsei között osztályrész. (…) Mikor pedig ezek a Míka házához bementek és elvették a faragott képet, az efódot, a teráfot és az öntött bálványt, monda nékik a pap: Mit míveltek? Azok pedig mondának néki: Hallgass, tedd kezed ajakadra, és jöjj el velünk, és légy nékünk atyánk és papunk. Melyik jobb, hogy egy ember házának légy papja, vagy hogy Izráelben egy nemzetségnek és háznépnek légy papja? És örvendett ezen a papnak szíve, és elvitte az efódot és a teráfot és a faragott képet, és velök a nép közé ment.

            A Bírák könyvének 17-21 részeit képező függelékszerű történetekben a szerző a gyakori ismétlések révén kihangsúlyoz egy kijelentést: Ebben az időben nem volt király Izraelben. Az Úr nevéről nevezett nép szemei előtt nem volt látható tekintély, akit féltek és rettegtek volna, habár Isten gondoskodott arról, hogy a bírák által az Ő elszomorodott, drága arcának fénye – még ha vékony sugarakban is – felragyogjon a kor sötétjében. Józsué már nem volt az élők között, hogy Izraelt választás elé állítsa. Dávid még nem volt trónon, hogy hősies tettek által a Mindenhatóba vetett hit erejének bizonyságtevője legyen. Voltak ugyan kísérletek a királyság felállítására, de mivel az Úr jótetszése nem volt mögöttük, s az Ő szava e törekvéseket nem hitelesítette, csődbe mentek mind. Mi történik ott, ahol nincs felsőbb hatalmasság, vagy ha van is, annak tekintélye nem kap kellő hitelt? Mindenki azt cselekszi, ami jónak látszik az ő szemei előtt. Ahol nincs látható vezető, előbb-utóbb elvadul a nép. Isten nem jelenthette ki magát ez elfajult nemzetségnek, hanem csak később, miután Sámuel tiszta, gyermeki szívet tárt Elé: „Szólj, uram, mert hallja a Te szolgád!” (I. Sám 3: 21).  Isten nem ült királyként a szívek trónján, de nem is sok volt, aki ezt őszintén kívánta volna. Ő nem is erőlteti rá magát senkire, nem kényszerít, hogy királyként tisztelje Őt egyetlen ember is. De Ő mégis győztes Úr, Aki korlátlanul uralkodik mindenek fölött, még ha alkalomadtán úgy tűnik is, hogy ez örökérvényű igazságnak semmi alapja sincsen.

            Mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt. Nem vették észre, hogy vallásuk eredeti tartalmát elveszítette rég, s hogy hamis istentiszteletté vált. Az Úrtól való békesség elnyerésének és megtartásának megvannak a feltételei. De mivel a nép szívének nem sok köze volt az Ő lélekben és igazságban való imádásához, múló hangulatokra, bizonyos maguk-alkotta előírások előtti főhajtásokra fogták rá, hogy az a békesség. Orvul szerzett javaikra, Isten általános kegyelmének kiáradásaira, amikben feltétel nélkül, az Ő tetszése szerint részesít igazakat és gonoszokat egyaránt, azt mondták, hogy az az áldások netovábbja, s hogy azok az ő jó lelkiállapotuk mennyekből való visszaigazolásai. Hamis istentisztelet, hamis békesség, hamis áldások ragacsos szövevényébe bonyolódik az az ember, akinek élete fölött nem az Ige az egyetlen elismert hatalom. Önmagát csapja be az az ember, aki szájjal vallja ugyan, de szívében megtagadja, hogy Isten a király.

            Mi még nem látjuk a mi hatalmas Királyunk (aki magának elválasztott) és szerelmes Vőlegényünk (aki minket az Ő drága vérével és Szentlelkével pecsételt el mindörökre) teljes dicsőségét és szépségét, de tudjuk, hogy Övé minden hatalom, és hogy minden tisztelet egyedül Őt illeti. Nincs még láthatóan jelen, ezért úgy tűnik, mintha e gonosz világban minden és mindenki a maga útját járná. És mivel látszólag e földnek nincs ura és kormányzója, a rajta lakók – közöttük mi, keresztyének is – bátorkodnak úgy gondolkodni, úgy beszélni, és úgy cselekedni, ahogyan jónak látszik az ő szemeik előtt. Szeretett testvéreim! Ugye, egészen másként beszélnénk otthon, a munkahelyen, ha tudnánk, hogy az Úr egy áldott szolgájának fülei állandóan nyitva vannak a közelünkben? Ugye, másként mennénk végig az utcán, a piactereken, ha meghallanánk, hogy az Úr egy áldott szolgájának léptei a nyomunkban kopognak? Ugye, másként töltenénk el szabadidőnket, egyedüllétünk hamar illanó óráit, perceit, ha tudnánk, hogy az Úr egy áldott szolgájának szemei rajtunk függenek? Ha egy hűséges hívőnek akkora tekintélyt tulajdonítunk, hogy jelenléte életünk egész berendezkedését látszólagosan megváltoztatja, akkor miért nem félünk maga az Úr előtt, aki a szívek és vesék félrevezethetetlen vizsgálója, ismerője? Gyakran megtörténik, hogy Istenre csak úgy gondolunk, ha gondolunk egyáltalán, mint aki messze, magasan trónol, így hát nem hallatszanak fel Hozzá tisztátalan, meggondolatlan szavaink, nem látszanak el odáig gyalázatunkra váló tetteink, lépéseink a mellékutakon. Nem lehet-é, hogy a mi belső országunk, titkos kamránk hasonlóvá lett a néhány ezer évvel ezelőtti állapotokhoz, amikor nem volt király Izraelben?

            Nagyon könnyen megtörténhet, hogy a jelenlévők közül is némelyek hamis istenképet imádnak, hamis istentisztelet keretei között. Hamis az a nyugalom, lelki jólét, amit békességnek neveznek. Sőt, még az is megtörténhet, hogy az Istentől kapott általános kegyelmi ajándékokat úgy könyvelik el, mint lelki, mennyei áldásokat, hűségük jutalmát, kézzel fogható bizonyítékait az Úrral való személyes, élő kapcsolatuknak. Most hadd nézzük meg kissé közelebbről a Bírák könyve 17-18 részeinek főszereplőjét, Míkát – hátha megadja az Úr, hogy a kellő tanulságokat levonva felismerjük lelki életünk hiányosságait, és teljes szívvel vágyakozunk igazi istentiszteletet tartani, valódi békességnek és valódi áldásoknak örvendezni!

I.

            Amikor a zsidó ember hallotta, vagy kimondta a Míká nevet, szívének még hevesebben kellett dobognia az ő helyén. A Míká egy beszédes név. Nem átlagos, hétköznapi név. Azt jelenti: ki olyan, mint Jahve, az egyedüli Isten? E név arról vall, hogy viselőjének jogos tulajdonosához, az Úrhoz, senki és semmi nem hasonló, sem fent az égben, sem alant a földön, sem azok között, amik a föld alatt vannak. Amikor a kortársak Míkával szóba álltak, lelkükben ott kellett lennie a megilletődött tiszteletnek: „Ez az ember az élő Isten szolgája! Míká jelenlétében nem lehet akárhogyan beszélni, nem lehet bármit tenni, hiszen ő a mindenség Urával van személyes kapcsolatban – erről tesz bizonyságot még a neve is!” Megdöbbentő, amit most mondani fogok: Míká, ez a csodálatos nevű ember, egy cseppet sem különbözött azoktól, akik élettelen, bálvány istenekről kapták nevüket! Úgy beolvadt a tömegbe, annyira átlagos, Isten ismeretétől távoli életet élt, hogy a kortársaknak e név hallatán eszükbe sem jutott keresni az élő Istent. Míká – ki olyan, mint Jahve; olyan könnyen kicsúszott az idegen istenképek imádatától fertőzött ajkak közül e csodálatos név! Figyelmeztetése, intése nem terhelte meg a szíveket, el sem jutott olyan mélyre. Miért történhetett ez meg? Mert Míká élete, jelleme nem tükrözte azt a hatalmas igazságot, amiről neve bizonyságot tett. Ugye, mennyire elszomorító, ugyanakkor felháborító is ez a tény?

            Egy csodálatos névre egyszer minden térd meghajol: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv megvallja majd, hogy Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére (Fil 2: 9-11). Az Ő nevénél nincs nagyobb! Nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk (ApCsel 4: 12). Felfoghatatlan csoda, és nagy kiváltság Jézus nevéről neveztetni! Először Antiókiában kezdték christianoinak, keresztyéneknek, azaz krisztusiaknak nevezni a hívőket. „Ezek úgy beszélnek, mint Krisztus! Ezek úgy viselkednek, mint Krisztus! Ezek tehát krisztusiak, keresztyének!” Gúnyból adták nekik azt a nevet, amelyért ezrek és ezrek az oroszlánok elé, máglyára, gályarabságra is hajlandók voltak menni. Életük sem volt drága.

            Míkának meg sem fordult a fejében, hogy nevet változtasson, annyira megszokta már. Ez a neve, és kész! Elvégre mindenkinek van valamiféle neve. Mit számít az, hogy nem méltó hozzá? Mit számít az, hogy életében minden előkelőbb helyet kap Jahvénál? Naómi nem szenvedhette el, hogy sok kudarca után „az én örömöm”-nek nevezzék. „Hívjatok engem Márának – kérte – mert nagy keserűséggel illetett engem a Mindenható!” (Ruth 1: 20). Mit számít az, hogy nem sok közöm van Krisztushoz? Mit számít az, hogy úgy cselekszem, ahogy jónak látszik az én szemeim előtt? Keresztyén vagyok, és kész!

II.

            Mai, keresztyénnek nevezett társadalmunk nem mondható szegény társadalomnak. Sőt azt is megállapíthatjuk, hogy kétezer év alatt a magukat keresztyéneknek nevezők sohasem éltek olyan jó anyagi körülmények között, mint napjainkban. Megfigyelhető az is, hogy az életszínvonal növekedésével arányosan a lelki dolgok iránti meghidegülés is növekszik. Azt a következtetést vonhatjuk le ebből, hogy a jó anyagi körülmény a legtöbb esetben nem az Úrral való szeretetkapcsolat következménye, mert ha az volna, sokkalta többen válnának hívőkké a keresztyének Igét hirdető ajka és élete hatására.

            Míkáék háza nem szenvedett hiányt anyagiakban. Azt olvastuk, hogy édesanyjának ezeregyszáz ezüstpénze volt. Ez tizennyolc kilogrammot jelent! Ha azt nézzük, hogy a lévita, akiről a felolvasott igében szó van, tíz ezüstért hajlandó volt szolgálni egy teljes évig, akkor elképzelhetjük, mekkora összegről van szó! Ám egy szép napon ennek a pénznek lába kélt. Az anya szörnyű átkot szórt az ismeretlen tolvajra, erre Míká ijedtében bevallotta, hogy, ő volt a tettes. És monda az ő anyja: Légy megáldva, fiam, az Úrtól! És visszaadta az ezerszáz ezüstpénzt az ő anyjának. És monda az ő anyja: Szentelve szentelem e pénzt az Úrnak az én kezeimből fiaimért, hogy egy faragott és öntött bálvány készíttessék abból, azért most visszaadom azt tenéked. De ő megint visszaadá a pénzt anyjának, és vőn az ő anyja kétszáz ezüstpénzt, és odaadá azt az ötvösnek, és az készített abból egy faragott és öntött bálványt. Ez azután a Míka házában volt (17: 2b-4). Nem érdekes, hogy az „Úrnak szentelve szentelt” pénzből csupán kétszáz tellett az Isten törvénnyel szembeni kiábrázolására? Vagy a házi kultuszhely kialakítására és fenntartására szánták a maradék kilencszázat? Nem tudom, de nem is lényeges ez. Míkáéknál minden megvolt, ami egy testi ember számára szükséges lehetett. De egy valami, a legfontosabb hiányzott: Isten jelenléte. Ebben a házban teljes volt a zűrzavar, akárcsak azon lélek láthatatlan házában, amelynek nincsen élő Királya. Figyeljük csak meg, hogyan keverték, és kavarták itt össze a lakók az édes és a keserű vizet, a sötétséget és a világosságot! Először felütötte fejét az alattomos kívánság, amit Isten a Tízparancsolatban határozottan megtiltott; a kívánság lopást nemzett, ami átkot vont maga után; azután színre lépett a félelem és a lelkiismeret furdalás, majd ennek hatására a bűn bevallása. De nem fájdalmas, szégyenből fakadó bűnvallás volt az, nem az Isten előtt kedves, bűnbánó és összetört szívből fakadt, hanem az önmagát féltő, sáros kis ember kényszerű beismerése volt csupán. Erre válaszképpen a nemrég még átokszavakkal ömledező asszonyi belsőből látszólag az Úr nevében való áldáskívánások forrása buzogott fel. Mily’ átláthatatlan homály uralkodott, mennyi tekervényes, ember által kikutathatatlan szellemi ösvény futott össze ebben a házban! A kegyelem nagyságát még nem ismerő ember lelki háza volt az. Nagyszerű versében így írja le ezt a szörnyű állapotot Reményik Sándor:

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szükség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! (Kegyelem)

És ebben a szellemi állhatatlansággal ötvözött fejetlenségben, zűrzavarban láthatóan is testet öltött egy szörnyeteg: egy undok bálvány, amire volt mersze azt mondani Míkának, hogy az az élő Isten, akihez nincsen hasonlítható senki! Az egy olyan isten volt, akinek nem voltak szemei meglátni a bűnt, nem voltak fülei meghallani az áldást és átkot, nem volt szája, hogy önmagát tisztelői előtt kijelentette volna. Nem mondhatjuk Míkára, hogy nem volt vallásos. Igenis vallásos volt! Csak az volt a hiba az ő vallásosságával, hogy azt Isten nem kérte, vagy legalábbis nem úgy kérte.       A törvény, a parancsolatok szigorú tiltása ellenére ez a férfi elkezdte imádni az emberi elme által kigondolt és emberi kéz által alkotott istenképet. Azt a bátorságot is vette magának, hogy fiát pappá szentelte – nem tudom, milyen jogon – és rendszeres istentiszteletet tartott saját házi szentélyében, pedig az Úr által imádati helyül kijelölt Siló ott volt a közelben. Milyen istenkép lehet egy olyan szívben, amelyben a Míkáék házában látottakhoz hasonló undokságok tanyáznak? Milyen istenkép lehet egy olyan szívben, amelyen felváltva lesz úrrá az átkozódás és az áldásmondás kényszere? Milyen istenkép lehet egy olyan szívben, amely alkalomadtán nem fél az Igével homlokegyenest ütköző dolgokért dobogni? Kétségtelen, hogy hamis istenkép!

            Az élő Isten nem tűri meg a bűnt! Az élő Isten folyamatosan beszél az Ő gyermekeivel. Az Isten látó, halló, mindent tudó, élő Isten, akihez senki sem hasonlítható. Gyakran megtörténik, hogy Istenre csak úgy gondolunk, ha gondolunk egyáltalán, mint aki messze, magasan trónol, így hát nem hallatszanak fel Hozzá tisztátalan, meggondolatlan szavaink, nem látszanak el dicsőségének székhelyéig a tettek, amik gyalázatunkra válnak, egyre magabiztosabb lépéseink a mellékutakon. Gyakran megtörténik, hogy alkalomadtán igen elnézőnek, vagy ellenkezőleg: igen szigorúnak képzeljük Istent, és nem olyan igazságosnak, de nagykegyelműnek is, amilyennek a testté lett Ige által magát kijelentette. Nem lehet-é, hogy a mi belső országunk, titkos kamránk hasonlóvá lett a néhány ezer évvel ezelőtti állapotokhoz, amikor Izraelben nem volt király? Nem lehet-é, hogy hamis istenképet imádunk, amikor megjelenünk itt, a mennyország kapujának nevezett helyen?

  

III.

            Hiába volt nagyszerű neve, hiába épített saját házába szentélyt, hiába állította szolgálatba fiát, Míká mégsem volt nyugodt. Lelke mélységes és láthatatlan zugainak falait megremegtette, ostromolta az igazságérzet miatti félelem hűvös szele: valami nincs rendben! Hiába öltözök ünneplőbe, tudom, hogy Isten szennyesnek látja ruhámat! Hiába mosolygok testvéreimre, nem mernék az Úr színe előtt megjelenni! Hiába éneklek nagyszerűen és hangosan, lelkiismeretem annál világosabban és hangosabban ismételgeti, hogy rendeznem kell kapcsolatomat az élő Istennel!

            A kóbor lévita feltűnése éppen kapóra jött Míkának: van megoldás! Meg kell komolyodni! Vissza kell térni a régi rendhez! Úgy kell élni a kegyességi életet, amint Mózes mondta! Vissza a régi szertartásokhoz: avassuk fel pappá a lévitát, hiszen ő abból a nemzetségből való, amelyre az Úr az oltár körüli szolgálatnak szent felelősségét és tisztségét bízta! És Míká elkezdett reformálni. Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert lévita lett a papom (Bír 17: 13). Istenünk gyermekei között magam is azon csoportba tartozom, akik vallják, hogy a Kősziklán a régiek, a hitelődök által rakott alapokra kell építkezni. Azt látom mégis, hogy a világ mércéje szerinti öltözködés, zenestílus és miegymás viszketegséget meg szembetegségeket okozó köde a régi rendet képviselni próbálók óvintézkedései ellenére is beszivárog az Úr népe közé. Minél magasabbra emeljük a nagy elődök életvitelének emlékképeit, és minél hangosabban énekeljük az idők próbáját kiállott lelki énekeket, annál erőteljesebben fordulnak sokan a számunkra idegenszerűnek ható vidékek horizontja felé, és annál nagyobb előszeretettel hallgatnak most-felbukkant tanokat, alkalmaznak beláthatatlan következményekkel járó úgynevezett missziós módszereket.

            Nagy figyelmeztetés ez a számomra is! Felfedi hiányosságaimat, és kezdi beláttatni velem, hogy istentiszteletemmel, istenképemmel gyakorta baj van. A régiek tiszta életvitelének éléséhez, a régiek jól bevált módszereinek alkalmazásához a Lélek világosságának olyan mértékben való kiáradása szükségeltetik, amilyen a régiekben is megvolt! Enélkül csak szájjal közeledünk az Úrhoz, nem pedig szívünkkel – és csodálkozhatunk, miért fordulnak el olyan sokan a személyes és közösségi istentisztelet általunk képviselt gyakorlatától. Be kell látnunk, hogy visszatérni a régi szokásokhoz, törvényekhez nem megoldás. Megtérni Jézus Krisztushoz a megoldás! Visszatérni Jézus Krisztushoz a megoldás!

            Elképzelései ellenére Míkát nem áldotta meg Isten. Nem élvezte az élő Úr védelmét sem ő, sem szentélye, sem istenképe, sem istentisztelete, mert a dánbeliek mindenétől megfosztották, amiben reménykedett. Az undok bálványképről, a hamis istentiszteletről csak egyetlen méltányolható dolgot mondhatok: azt, hogy felborítható, megszüntethető! A hamis isten nem ordítozott, és nem rugdolózott azellen, hogy helyéből kimozdítsák. Élettelen volt. A bűnt elnéző, megengedő, a szívbe be nem látó, a gondolatokat nem ismerő isten halott isten. Nem érdemes, és nem is szabad imádni! Kifelé a házból a hamis istenképpel és hamis istentisztelettel! Megtérésre van szükség! Újjászületésre van szükség! Ha ezt átéltük már, akkor újabb életodaszánásra, szemgyógyító írra van szükségünk – hogy meglássák testvéreink és ez a világ, hogy mi nem akarunk úgy élni, mint a nép, amikor nem volt király Izráelben! Nekünk van Királyunk! Mi nem akarunk mást szolgálni, egyedül Jézus Krisztust! Ha keresztyénnek valljuk magunkat, legyünk krisztusiak igazán! Hadd legyen látható életünkben Jézus Krisztus kegyelme, a mindenható Isten szeretete, a Szentlélek minden értelmet felülhaladó, megszentelő munkája! ÁMEN!

Elmélkedés Megyesi József képeivel (VIII.)

25.

Mondom pedig néktek, hogy mostantól fogva

nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből mind ama napig,

amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában.

És dícséretet énekelvén, kimenének az olajfák hegyére.

(Mt 26: 29-30)

            A lelki ének: az  Isten szépségébe való önfeledt bemerítkezés – a testi ének: dallamba idomított jajszava a lüktető, kapaszkodó vérnek. A lelki ének felemel, mert onnan felülről való, és mindig felfelé vágyik – a testi ének csak a tekintetet képes felfelé emelni, mert a szív neki igen nehéz.

            Hajnalban kibomló, ezerszínű virágkelyhek, szikrázó jégcsapok gyémánthárfái, trillázó madarak, szélfútta nádasok, viharok, szférák: mindannyian címzetes zenetanáraink. Egyetlen igaz, léleknyitogató mesterünk az egyetlen, igaz Evangélium. Ha a szíven titokzatosan átszüremlik, mint a szélharang csillogó orgonasípocskái között a szellő, dalra fakad a rozsdástorkú, a néma is! A lelki ének számára nincs lakat, nincs bilincs, nincs kaloda: mohos pincemélyben, élénk utcazajban utat tör magának felfelé, és kilövell győztesen sokak ámultára.

            Miután Megváltónk a páska utolsó vacsoráját elköltötte, néhány tanítványától kísérve kilépett a sűrű éjszakába. Köröttük sóhajtozott a szél, lábaik alatt sercegett a kavics, fölöttük bágyadoztak a csillagok. És ekkor Jézus dalra lobbant, mint egy hatalmas fáklya. A tanítványok érezték, hogy Ő nem úgy énekel, mint a léviták, nem úgy, mint más énekesek, hanem, mint akinek hatalma van – s bekapcsolódtak ők is, mert ismerték a régi zsoltárt. Énekeltek, énekeltek ők is, mint a füstölgő gyertyabél. A városon kívül kutyák vonítottak, a fák között megrebbent egy-egy riadt galamb szárnya. Énekszóval, lassan az Olajfák hegyének kapujához ért néhány sötét kis ember meg a Törvény, a Próféták és a Zsoltárok testté lett Szava: a teljes Evangélium.

26.

Szomorú az én lelkem mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok!

És egy kevéssé előre menvén, a földre esék, és imádkozék,

hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra.

(Mk 14: 34-35)

            Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, és a többiek is mind aludtak a kiadós vacsora után. Fáradt szempilláikra álmot csurgatott a Hold, s a sűrű est, mint roppant denevérszárny[1], arcot legyintett. Nedves volt az az arc – az az egyetlen egy arc, melyből ragyogó szempár villant elő az évszázados fák alatt. Megborzongott a sötétség: hideg verítékhez ért, vérrel kevert, súlyos cseppekhez, s késztetést érzett azonnal eloszlani. „Apa, miért más ez az éjszaka, mint a többi?” Valóban: miért más, mint a többi? Pszt! János mocorog, álmában talán báránykát simogat. Péter nagyokat csettint nyelvével, és mosolyog édesen. Jakab meg se moccan. Alusznak a gyermekek és az apák, alszik a város, aluszik az egész világ. Csak a sötétség borzong elevenen, mert hideg verítékhez ért, vérrel kevert, súlyos cseppekhez.

            „Atyám!” – az örökkévaló világosságban összeszorult az Atya szíve. „Ha lehetséges…” – közelebb húzódtak egymáshoz az angyalok. „…múljék el tőlem e pohár!” És csend. Mélységes csend. „De mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!” „Ámen! Ámen! Ámen!” – visszhangozták a mennyei csarnokok.

            …és az Emberfia ajkához emelte a poharat: minden fájdalmunknak, minden betegségünknek poharát; békességünk büntetésének poharát; ecetes lelkek keserű poharát; haragnak és méregnek és igazságos ítéletnek mérhetetlen, öblös poharát. Ha rájuk öntötte volna, kihunytak volna mind a csillagok. Egyetlen cseppjétől megaszalódott volna a Föld. Ivott, ivott az Emberfia kínos verítékben remegőn, és sem a Júdás csókja, sem a menekülő tanítványok, sem a botos pribékek nem tudták kiverni kezéből azt a szörnyű, keserves poharat. 

27.

És emelvén az ő keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére,

 amelyet héberül Golgothának hívnak: ahol megfeszíték őt,

 és ővele más kettőt egyfelől és másfelől, középen pedig Jézust.

(Jn 19: 17-18)

            A Golgota közbülső keresztje alatt úgy szeretné dicsőíteni Megváltóját a jámbor hívő ember, hogy köréje gyűljenek minden madarak és mind az angyalok. Az égbolt kifeszített vásznára festené szíve hálájának millió színét, minden árnyalatát, és szimfóniára hangolná az óceánt is. A Golgota közbülső keresztje alatt lelkébe döbben a felismerés, hogy szétmálló a szavak szép edénye, s Róla szólni hamuszín a gyémánt-ragyogás; dadogás a szférák muzsikája, kong csupán az ihletett hárfa is. Összeszorítja hát ajkait, hogy a hódolat ne bucskázzon magánhangzók, mássalhangzók, zöngések és zöngétlenek egyenetlen szántásán; szemét is becsukja, hogy tisztábban lásson a jámbor hívő ember a Golgota közbülső keresztje alatt.

            És lát: bűn és vakság és hitetlenség és félelem meghasadt kárpitja mögül minden gátat elsodorva hömpölygő kegyelmet, melyben immár véglegesen elmerült, amely immár véglegesen átitatta őt. És lát: egyetlen csepp vérben a frigyláda kérubjai közöttinél milliószorta áradóbb sekinát.[2] És hall: hajdan volt próféták, zsoltárosok és eljövendő, dicsőséges lények „Ámen!”-szózatát az „Elvégeztetett!”-re. És hall: sötét birodalmak meglazult eresztékeinek recsegéseit.

            Ezért a Golgota közbülső keresztje alatt úgy kívánná dicsőíteni Megváltóját a jámbor hívő ember, hogy minden madarak és mind az angyalok köréje gyűljenek. Szíve hálájának millió színét, minden árnyalatát az égbolt kifeszített vásznára festené, és szimfóniára hangolná az óceánt is.

            A Golgota közbülső keresztje alatt térdre hullva csak könnyezik a jámbor hívő ember, és csak mosolyog, mosolyog…          

                     

28.

És aki látta, bizonyságot tett, és igaz az ő tanúbizonysága;

 és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is higgyetek. Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: az ő csontja meg ne törettessék.

Másutt ismét így szól az írás: néznek majd arra, akit általszegeztek.

(Jn 19: 35-37)

            Előre nézett Ábrahám, és számolgatni kezdte az éjszaka szikrázó csillagait. Előre nézett Mózes, és epekedve sóhajtozott ama nap után, mikortól kezdve nem kell többé bikák, bakok, tulkok vérét oltárra csurgatni. Tekintetét a hegyek fölé emelve előre nézett Dávid, és úgy kívánta volna koronáját letenni a nagy Király elé! Előre nézett Ézsaiás, Dániel – birodalmak érckapuin, vészterhes világkorszakok hömpölygő ködén túlra – és beleborzongott a gyönyörűségbe.

            Visszafelé nézett Péter, és mosolyogva lépett hóhérai elé. Visszafelé nézett Augustinus[3] – arénákon, porba omló kürioszokon[4] túlra – és nyugtalan lelke gyermekivé szelídült. Püspöki paloták gőzölgő csarnokain keresztül, mindenféle skolasztikán[5] és humanizmuson[6] át visszafelé nézett Kálvin,[7] és lángoló szívét ég felé emelte. Kétezer esztendő távolából visszafelé tekint a szabad és meghurcolt hívők tarka serege, mégis előre lát – és beleborzong a gyönyörűségbe.

            A hit által előre és visszafelé nézők tekintete egyetlen, mozdíthatatlan pontban találkozik; misztikus unióban ebben az egyetlen, mozdíthatatlan pontban egyesül: a Golgota közbülső keresztjének ártatlan áldozatában a világtörténelem véres tengelyén. Ebből az egyetlen, mozdíthatatlan pontból mennyei távlatok nyílnak: a feltétel nélküli kegyelem, a megváltó szeretet, a győzelem, a megtarttatás, az öröklét, a dicsőség sehol máshonnan nem látható távlatai.

            A megtöretett, véráztatta testben a tér és idő korlátai között felaprózódott Egyház oly erőnek részese, min a pokol kapui sem vesznek soha diadalmat!                                  

---

[1] A hasonlat Dsida Jenő Nagycsütörtök c. verséből való

[2] (héb.) sekina – Isten jelenléte, dicsőségének kiáradása

[3] Augustinus/Szent Ágoston (354-430) egyházatya

[4] (gör.) küriosz – úr, uralkodó

[5] (gör. – lat.) középkori merev vallási filozófia

[6] (lat.) az emberi egyéniséget központba állító eszmei áramlat a XIV-XVI. században.

[7] Kálvin János (1509-1564) reformátor

Igehirdetés IV. (Filem 1-3; 10-18)

Csapdából csapdába

(2009. febr. 29., Szilágysámson)

Filem 1-3; 10-18: Pál, Krisztus Jézusnak foglya, és Timótheus, az atyafi, Filemonnak, a mi szeretett munkatársunknak, És Appiának, a szeretettnek, és Arkhippusnak, a mi bajtársunknak, és a te házadnál való gyülekezetnek: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. (…)Kérlek téged az én fiamért, a kit fogságomban szűltem, Onésimusért, A ki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos, Kit visszaküldöttem; te pedig őt, azaz az én szívemet, fogadd magadhoz! Őt én magamnál akartam tartani, hogy te helyetted szolgáljon nékem az evangyéliomért szenvedett fogságomban; De a te megkérdezésed nélkül semmit sem akartam cselekedni, hogy jótéteményed ne kényszerítésből, hanem szabad akaratból való legyen. Mert talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt, mint örökkévalót kapd vissza; Nem úgy immár mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint szeretett atyafit, kiváltképen nékem, mennyivel inkább pedig néked, mind testben, mind az Úrban.  Azért, ha engem részestársadnak tartasz, úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem róvd fel.

            Úgy tudtam, és úgy készültem, hogy itt ma ifjúsági evangélizáció lesz – s látom, hogy szinte annyian vannak idősek jelen, mint fiatalok. Jó ez, mert az evangélium egyformán időseké és fiataloké. Az igében azt láthattuk, hogy jól megvan egymás jelenlétében az idős, tapasztalt Pál és a fiatal, szökött rabszolga, Onézimusz.

            Gyakran mondogatják az idősek: „Bezzeg, a mi időnkben sok minden nem így volt! A fiatalok másak most, mit amilyenek mi voltunk valamikor.” Igaz, hogy sok minden másképpen volt, de természet szerint a fiatalok ma cseppet sem másabbak a régi fiatalokhoz képest. Lehet, hogy akik most ott ülnek a padsorok hátsó részében, nem sokat Interneteztek annakidején, mikor ilyen korúak voltak, mint mi, és nem szerkesztettek számukra olyan honlapokat, folyóiratokat, mint nekünk. Lehet, hogy nem sokan gyötrődtek egyetemi könyvtárban vagy bentlakásokban – de nehogy azt higgyék, kedves idősebbek, hogy természet szerint különbek voltak, mint most mi vagyunk! Nagyapám bizonyságot tehet erről, a szüleim is, és azt hiszem, hasonlóképpen minden fiatalé. A bűn akkor is bűn volt! Lehet, hogy nem volt lehetősége annyi formában kibontakozni, mint manapság, de akkor is pusztított! Annakidején ugyanúgy lelki beteggé, nyomorulttá tette a bűn a fiatalokat, mit ahogyan azt ma teszi. Ugyanúgy vétkeztek, ugyanúgy beszennyezték magukat, ugyanúgy távol voltak Istentől, mint ma is sokan. Ugyanúgy fájt a szívük a régi fiataloknak is, mint a mostani fiataloknak fáj, mikor csalódás éri őket. Ugyanúgy könnyeztek, mint könnyeznek ma is a nézeteltérések miatt. Emberi természetük a régieknek nem volt különb, mint a maiaké.

            A múlt hetekben konferenciát tartottak Temesvárt lelkipásztorok, lelkimunkások számára, a Franklin Graham-féle, nagy evangélizációt előkészítendő. Az egyik előadó nyolc pontban vázolta fel, hogy milyen a mai ifjúság. Az első pont az volt, hogy a fiatalok lázadók. Igaz ez! Ki ne lázadt volna soha szülei ellen? Ki nem lázadt soha az iskola ellen? Ki nem lázadt még soha a társadalmi „rend” ellen? Az egyik idős lelkipásztor, akinek van kellő tekintélye és joga ilyent mondani, azt mondta, hogy „az idősek csak azért nem lázadók, mert már nincs energiájuk lázadni.” Onézimusz is fellázadt, később látni fogjuk, hogy hogyan, és hogy miért. A második pont az volt, hogy a fiatalok idegesek. Harmadik: kiegyensúlyozatlanok. Negyedik: megterheltek. És igaz ez is. Nincs is kedvünk, ugye, mikor hazajövünk az egyetemről egy kemény szesszió után, arról beszélni, mennyi feladat, mennyi teher nehezedik ránk. Itthon meg el kell menni kapálni, vigyázni az öcsikére… Van bajunk elég! Az ötödik pont az volt, hogy a fiatalok akadékoskodók. Hatodik: öntörvényűek. Hetedik: féktelenek. Ez is igaz. Reánk nézve is igaz, azokra nézve is, akik már ősz hajjal, remegő kezekkel ülnek a hátsó padokban.

            A nyolcadik pont az volt, hogy a mai fiatal korosztály megérett az aratásra! Annak ellenére, hogy természetünknél fogva mind a hét jellemvonás illik ránk, megértünk az aratásra! Nekünk már nem kell sokat magyarázza senki, hogy Jézus Krisztus ki is tulajdonképpen, és hogy mit tett, és hogy mit akar tenni az életünkben. Nem kell már a szánkba rágni, mit jelent a megtérés, mit jelent az újjászületés, mert ez előttünk teljesen világos immár. Annakidején egy-egy településen hetekig kellett várni, míg eljött a lelkész, és hallhattak végre egy igehirdetést. Ha valakinek sikerült egy vallásos, építő kiadványt megszereznie, kézről-kézre adta, míg szét nem rongyolódott teljesen. Régebben nem volt ilyen kicsi készülék, mint ez is. Akkorácska sincs, mint egy gyufásdoboz, és igehirdetések százai vannak rajta írott és hallgatható formában. Ma már a csapból is az evangélium folyik. A mai fiataloknak már nem kell sokat magyarázni Jézusról, hanem határozott döntés elé kell állítani őket: kell-e Jézus Krisztus? Kell-e a kegyelem, vagy pedig nem kell? Van egy könyvem otthon, a XVIII-ik században írta egy szerzetes. Két és fél oldalon át azt ecseteli, miként fúródott a szeg a Megváltó kezébe. Nagyon szép és megható, fantáziadús leírás – de nekünk erre nincs szükségünk a megtéréshez, mert jól tudjuk, hogyan, és hogy miért fúródott a szeg Jézus kezébe. A kérdés az, hogy hajlandó vagy-é elismerni, hogy ez a golgotai áldozat gyökeresen meg tudja változtatni az életedet?

            A történelem folyamán szinte mindig a fiatalok voltak azok, akik a változásokat előidézték, a nagy dolgokat kezdeményezték, és működésben tartották. Nagy dolgot vállalt Luther Márton, amikor fiatal szerzetesként megfogalmazta, és a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztette kilencvenöt tételét! Nem volt egyszerű szembeszállni a pápasággal, a „bevett renddel” az ige nevében! Isten egy fiatalemberen keresztül elindította a Reformációt, és felforgatta Németországot, Európát, szinte az egész világot! Ott a másik nagy példa: Kálvin János, aki huszonhat esztendős korában megírja a Keresztyén Vallás Rendszerét, és átalakítja az egyházat, a társadalmat. Kik indították el 1848-ban a szabadságharcot? A fiatalok: Petőfi, Jókai, Vasvári Pál és a többiek! 1956-ban kik mentek szembe a szovjet tankokkal? A pesti srácok: a tizenévesek és az egyetemisták!  A fiatalok kezébe sok ajándékot tett le Isten. Vajon hogyan használjuk fel? Mire használjuk? Az a kérdés: odaadjuk-e Jézusnak tehetségünket, időnket, energiánkat, vagy pedig nem adjuk oda? Felsoroltam néhány példát az egyház és nemzetünk történetéből. Ezeknek a fiataloknak volt céljuk, volt tervük, volt kellő tartásuk, elszántságuk és hitük a megvalósításhoz. Egyesek annak ellenére is egyértelműen pozitív példák, hogy nem vallották Jézust személyes Megváltójuknak. Már mondtam itt, Sámsonban, hogy azok a régi szép idők most van! Érdemes az életünket teljes egészében odatenni Isten oltárára! Érdemes tanulni a rossz példákból! Érdemes tanulni a jó példákból! Ha lehet, ne csak majd, idős korban nyissuk meg a szívünket az Úr előtt, amikor már reszketünk, amikor már hozni-vinni kell minket, hanem „most, midőn az ifjúkorban minden örömre derít!”

            A mai ifjúságra, és nemcsak, nagyon jellemző az, amit Jánosházy György ma is élő, erdélyi költő fogalmazott meg egyik szonettjében:

Véglények

Csökött véglények Isten kémcsövében,

csillókoszorúsok, küllős sugár-

állatkák, köpcös amőbák, sudár

ostorosok, kanálnyi sürü lében

ficánkolunk kövéren, ösztövéren;

hasunk van csak, sem karmunk, sem fogunk,

de éhes testünkkel harácsolunk,

kalózkodunk, nincs bennünk semmi szégyen,

tenyészünk és tömjük magunk: egyetlen

papzsák-sejtjét hizlalja telhetetlen

rabló-étvággyal ifjú és öreg –

mert arról álmodik, hogy egyre nőve,

parányból még gigász lehet belőle,

és szétrepeszti ezt a kémcsövet.

            Így igaz ez: az ember még a féregnél is alávalóbb Isten nélkül – csak enni és szaporodni tud, és azon igyekezni, hogy a kémcsövet szétrepessze. Nincsen tartása Isten nélkül. És az a csodálatos, hogy ezeket a „véglényeket”, akik lelki értelemben mi vagyunk, megrázza, és megkérdezi: Kívánsz-e az én gyermekem lenni? Én éretted mindent odaadtam! Lehetsz a Nagy Király gyermeke! Lehetsz Jézus Krisztus örököstársa a mennyben! Lehetsz az, aki majd ott ül a Megváltó jobbján, az Ő dicsőséges országában!

            Onézimusz is ilyen véglényként élhette szegényes életét. Lelkileg sehol sem volt – csak növelte az énjét, csak evett, keserűen végezte a mindennapi teendőket, és sokáig céltalanul tengődött. Isten azonban beleszólt az életébe egy napon! A felolvasott levélrészlet kerete egy kedves történet: élt Kolosséban egy tehetős, keresztyén család, a Filemon családja. A rabszolgák között – mert az akkori társadalomban természetes volt a rabszolgatartás, még a keresztyének között is – ott volt Onézimusz is. Nem írja ezt le így a  Biblia, de nem vétkezünk vele, ha elképzeljük, hogy egyik alkalommal Filemon keresni kezdi Onézimuszt. A fiú nem válaszol a kiáltásra. Keresi elől is, keresi hátul is, megnézi bent is, megnézi kint is – nincsen! Kérdezi a többieket is sorra – nem látta senki, nem tud semmiről senki. Mikor aztán kinyitja a széfet, vagy benéz oda, ahol a pénzt szokták tartani, megdöbben: hiányzik a pénzből! Valaki csúnyán megdézsmálta! Hamar kiderült, hogy Onézimusz a tettes. A fiatalember vette a kis batyuját – ami nem is az övé volt, hanem a gazdájáé – és elindult világot látni. Egyszercsak megértette, hogy: „Én is vagyok valaki! Nem egy véglény vagyok csupán, hanem nekem lelkem van! Nem csak egy név vagyok a listán, hanem egyén vagyok! Egyetlen, megismételhetetlen Onézimusz!” Onésiphoros tulajdonképpen, ami azt jelenti: jövedelemhozó, hasznos. Úgy gondolkodott: „Elmegyek innét jó messzire, nem leszek szolga többé! Megalapozom a jövőmet!”

            Melyik fiatalnak nem jutott még eszébe, hogy fel kéne kerekedni, és megnézni, mi van a nagyvilágban? Meg kell a jövőt alapozni, szerencsét kell próbálni! Ha nem is nagyon messzire, legalább Kolozsvárra kéne menni egy jó egyetemre – otthagyni a családot, lelépni, és egy egészen új életet kezdeni, önállóan! Onézimusz is elindult, és egyik csapdából a másik csapdába botorkált. Elindult anélkül, hogy Istent bevonta volna a terveibe, és míg Teremtőjével, Megváltójával nem találkozott, csalódások sorozatai érték. Lássuk, mi is ösztönözhette ezt a fiatalembert, hogy gazdáját otthagyva messzire elkóboroljon!

I.

            Az egyik vitathatatlan válasz az, hogy szabadságra vágyott. Hát melyik szolga ne vágyna a szabadságra? Onézimusz is szabad, független akart lenni. Azt kívánta, hogy neki ne parancsolgasson senki; hogy saját életének maga legyen az ura. Most, e teremben is vannak olyanok, akik valamikor elindultak, hogy a szabadságot, a függetlenséget maguknak kivívják, megkeressék. Nyíltan megmondom: ez csapda! Ha Isten nélkül indulunk el bármilyen nemes céllal, és bármilyen önzetlenül is, csapdába esünk bizonyosan! Szomorú lesz a vége! Mert a szabadságot keresni Isten nélkül csapda! Gondoljunk csak a Titanic esetére! Amikor a káprázatos acélkolosszus kész volt az indulásra, elterjedt a szóbeszéd: ezt a hajót még az Isten sem süllyeszti el! És elindult a nagy hajó Isten nélkül… a nyílt óceánon, már akkor, az első útja alkalmával nekiütközött egy jéghegynek, és hogy mi történt azután, mindenki tudja: Isten elsüllyesztette mégis! Ha az ember azt gondolja, hogy a szabadság erejét meg lehet nyerni Őnélküle is, életét menthetetlenül elveszti!

            Öreg emberek mesélték, hogy az első világháború idején, amikor a magyar katonák halálra szántan rohantak szembe az ellenséggel, egyesek dölyfösen felkurjantottak: Isten, ne segíts, csak csodálkozz! És Isten nem segített – de nem is csodálkozott. Csodálkoztak ők, amikor egyik nap arra ébredtek, hogy egy teljesen idegen ország állampolgárai lettek szülőföldjükön. Istennek lett volna ereje győzelmet adni, és lett volna hatalma megakadályozni Trianont, de nem tette mégsem, mert valamire nagyon fel akarta hívni a figyelmünket. Arra, hogy Nélküle hiába van erőnk, hiába vannak nagy terveink, hiába a nagy elszántságunk, semmit sem tehetünk. Hogy lélegzeni tudunk, az is az Ő kegyelméből van!

            A múlt nap a kezembe akadt az Internacionálé szövege, amit az idősebbek közül szinte mindenki ismer. 1944-ig ez volt a Szovjetunió himnusza, milliók és milliók énekelték. Felolvasok egy részletet belőle: 

Ott fönn nem hallják meg szavunkat,

Nem óv sem Isten, sem vezér!

Munkások! Mentsük hát magunkat,

S a közjó majd életre kél!

Ezt az ideológiát sulykolták bele idősbe és fiatalba, ezt énekelték százezrek és milliók, ez volt a „nemzetközi imádság.” Nincs ott fent – mondták – Isten, aki minket megsegítene, szavunkat hiába is emeljük fel. Szedjük össze az erőnket, elvtársak, és a közjó érdekében keljünk fel a szabadságért! Arra pedig már szinte mindannyian jól emlékszünk, hogy 1989-ben egyetlen egy fegyverdörrenés nélkül a hatalmas, erős Szovjetunió úgy csuklott össze, mint egy kártyavár – mert Isten nélkül építették fel. Az a szabadság, amit te akarsz magadnak kivívni, nem fog sokáig tartani, és nem lesz örömöd benne. Ha Isten nélkül indulsz a szabadságot, függetlenséget keresni, azt az igazit, amire valóban szükséged van, nem fogod megtalálni! Isten mindenről tud, és Neki mindenről van véleménye. Azt kérdezi a zsoltáríró: Orcád elől hová fussak? Ha a magas hegyre, sőt, ha az égbe hágok fel, te ott vagy! Ha a föld alá vetek ágyat, te jelen vagy ott is! Ha azt gondolnám, a sötétség bizonyosan elborít engem, előtted még a sötétség is fénylik, mint a nappal! Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és tenger túlsó szélére szállanék, a te kezed ott is jelen volna! (139 Zsolt.) Isten elől nem lehet elmenekülni! Lehet szőni nagy terveket, lehet diadalittasan háborúba indulni, lehet hajókat, városokat építeni, lehet uralkodni sok ország fölött, de Isten nélkül sehol, semmiben meg nem találhatjuk azt az igazi szabadságot, amire valóban oly nagy szükségünk van!

            Onézimusz elindult a szabadság keresésének útján: egyik helyről, egyik helyzetből a másik helyre, másik helyzetbe került. Nem ott lelt szabadságra, ahol az kereste, és nem úgy, ahogyan ő szerette volna. Csodálatosabbra kerekedett az ő története, amint azt ő gondolta volna – mert Isten végigkísérte mindenütt, és egyszercsak megállította.

II.

            Nem csupán a szabadságot, a függetlenséget óhajtotta Onézimusz, hanem ezzel együtt a boldogságot is. Boldog akart lenni – és ez egy természetes, emberi vágy, mert minden ember boldog akar lenni. Mióta vétkeztünk ősszüleinkben, mindannyiónkban ott van az a titkos vagy egészen nyílt igény, hogy megelégedettek, boldogok legyünk. Teremtőnk jelenlétének áldásait, arcának ránk ragyogó fényét veszítettük el az Édenben, és azóta ez után epekedünk, ez után sóhajtozik bennünk a lélek. Nem is olyan régen a Kék Nyíl nevű vonattal utaztam este későn Kolozsvár felé. Az emberek bágyadtan ültek, a legtöbben aludtak a székeken, nem volt kedve, ereje beszélgetni senkinek. Amint közeledünk Kolozsvárhoz, megszólalt a hangosbemondó: „Kedves utasaink! Kolozsvár végállomás következik. Kérjük, itt ne felejtsék csomagjaikat! Örülünk annak, hogy ezt a járatot választották, és továbbra is állunk szíves rendelkezésükre! Jó éjszakát kívánunk mindenkinek!” Azonnal felbolydult a tömeg! Akik az előbb unott, elgyötört arccal bóbiskoltak, vagy bámultak maguk elé, csillogó szemmel néztek egymásra. Olyan szokatlan volt nekik az a kedvesség! Jó éjszakát kívánnak, nekünk, figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a csomagjainkra – hát ilyen is létezik a mai világban? Egy robot beszélt – gondolom – de mégis olyan jól esett a figyelmesség mindenkinek. Amikor valaki odajön hozzánk, és azt mondja, hogy gondol ránk, vagy hogy szeret, az nagyon jó dolog. Természetes, hogy vágyunk erre! Onézimusz is kereste, hogy boldog, megelégedett legyen – és ez nem volt rossz dolog. Az volt rossz dolog, hogy nem jó helyen kereste! Egyedül indult, Isten nélkül indult, és nem lett boldog, míg Vele nem találkozott. Lehet jó hangulatot gerjeszteni, lehet néhány pillanatig jól éreznünk magunkat Isten nélkül is – de ez csapda! Nagyon veszélyes csapda!

            Ifjúságira mentem a közelmúltban, és fél füllel meghallottam, amint két leányka beszélget az imaház udvarán. „Itt vagyok – mondta egyik – mindjárt tizenhét éves, és még nincs senkim!” Arra gondolt szegényke, hogy ha fiúkkal barátkozik, akkor lesz valakije! Akkor meglesz a boldogság, öröm. Akkor elégedett lesz. Ott vannak a tizenévesek, ott vannak a középkorúak, ott vannak az egészen idősek, akiknek volt már barátjuk, barátnőjük, van már családjuk – vagy volt –, mégis kiégettek lelkileg. Fiatalok, ugye, hallottatok már Britney Spiers-ről? Bár ne hallottatok volna! Állítólag baptista ő is, de mi ezzel nem büszkélkedünk. Fiatal még, de ott van kiégve, üresen, tönkremenve, pedig szinte az egész világ ott hevert a lábai előtt. Rajongok milliói bálványozták, és mindent megkapott, amit csak kívánt, annál még sokkal többet is – most pedig arról cikkeznek az újságok, hogy züllik, tönkrement az élete. Ez történik, amikor Isten nélkül keressük a boldogságot!

            Volt egy lány, aki mindenképpen el akart menni otthonról, megszabadulni a szülőktől, önálló életet kezdeni. Tervezgetett: ha férjhez megyek, megoldódnak a gondjaim. A mama nem szól majd bele, mit vegyek fel, a papa nem idegesít többet – lesz egy csodálatos férjem, akivel úgy élek, mint hal a vízben. Férjhez ment – és jöttek a bajok. A férje talán elkezdett inni, lehet, hogy még bántotta is, elhanyagolta. „Vannak még férfiak a világon!” – gondolta szegény, és kikötött egy másik férfi karjai között. Ezzel a másodikkal sem járt jobban. Űzte a bánata, a vére a harmadikhoz. Aztán a negyedikhez. Aztán az ötödikhez. „Na, ez a hatodik biztosan beválik!” – de nem vált be. Amire igazán szüksége volt ennek az asszonynak, a férfiak nem tudták megadni. Kongott az ürességtől, míg valaki meg nem szólította ott, a Jákób kútjánál: „Mindaz, a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (Jn 4: 13b-14) Amikor a samáriai asszony hit által felismerte, hogy az élő Isten Fia beszél vele, és kinyílt a szíve az ige előtt, beszaladt a városba, és elhíresztelte mindenkinek, hogy „itt van ama próféta! Mindent megmondott rólam, Ő ismer engem! Tudta, hogy kerestem a boldogságot, kerestem az örömet, ezért eljött, hogy megkeressen, és megtartson engem!” Jézus nélkül lehet válogatni jobbnál-jobb dolgok között, de igazából nem tesznek boldoggá soha – sőt, nehezednek a terheink, bűneink számát gyarapítjuk csupán.

            Biztosan emlékeztek Vörösmarty Csongor és Tünde című mesedrámájára. A kalmár azt mondja Csongornak, ott, a hármas útnál, hogy a pénzben van a boldogság. A tudós azt mondja, hogy az ismeretben, a fejedelem pedig azt állítja, hogy a hatalom teszi boldoggá az embert. Nem sok idő múlva mindhárman jönnek visszafelé. Jön a tudós támolyogva, Csongor csodálkozik: eszét vesztette a szerencsétlen! Bárhány egyetemi diplomája, doktori címe volt, nem lett tőlük egyértelműen és végérvényesen boldog. Kitüntetéseitől, munkahelyi prémiumai nem tudták megadni neki azt, amire a legnagyobb szüksége volt. Mi történt a fejedelemmel? Trónját feldöntötték, magát elkergették, oda lett a hatalma. Hasonlóképpen a kereskedő is: reszkető kézzel, koldus módjára jön, mint aki csalódott a pénz boldogító erejében. A tolvajok elloptak tőle mindent, kincsei a rozsda és a molyok martalékává lettek. Kedves jelenlevők, hol keressük, honnan reméljük a boldogságot? Ha kapcsolatot létesítesz, minden helyrejön az életedben? Ha lesz még egy diplomád, vajon akkor leszel igazán boldog? Ha tiéd lesz az a drága ruha, vagy az a parfüm a katalógusból, megszűnik-é lelki szomjúságod? Ha körülrajonganak a lányok vagy a fiúk, az jelenti számodra a boldogságot? Csapda! Az ördög fájdalmas, jól álcázott csapdája! A boldogságnak, a békességnek van egy Fejedelme, Akin kívül nincsen boldogság, és nincsen békesség. Jézus Krisztus az!

III.

            A harmadik dolog, ami az eddig felsoroltak mellett arra késztethette Onézimuszt, hogy elszökjön, az az, hogy kereste az igazi otthonát is, azt a lelki légkört, ahol ő felszabadultan, igazán jól érezheti magát. Filemonnál nem érezte otthon magát, mert így gondolkodott: „Ez nem az én saját házam! Nem én vagyok a tulajdonos, nem én kezelem a kasszát, nem én ülök az asztalfőn – én itt nem vagyok otthon!” Nem gondolom, hogy Onézimusszal rosszul bánt volna Filemon. Azt írja itt Pál apostol, hogy „Filemonnak, a mi szeretett munkatársunknak, Appiának, a szeretettnek (ez volt a Filemon felesége), Arkhippusnak, a mi bajtársunknak (ez volt a fiúgyermekük) és a te házadnál lévő gyülekezetnek küldöm ezt a levelet.” Abban az időben, a keresztyénség hajnalán nem voltak még templomok, a hívők házaknál tartották meg rendszeres összejöveteleiket. Filemon házánál gyűltek össze a kolossébeli hívők istentiszteletre – éneklésre, imádkozásra, kenyér-megtörésre, a tanítás hallgatására. Úgy hiszem, néha Onézimusz is részt vett ezeken az alkalmakon. Ő is kívülről fújta már az énekeket. Ismerte a történeteket Jézusról. Mégsem érezte magát otthon a gyülekezetben! Mégis elvágyott onnét! Neki egy külön otthon kellett, amit ő rendez be magának. Elszakadni a gyülekezettől, hanyagolni a hívők közösségét ilyen vagy olyan kifogásokkal – ez is csapdája az ördögnek. Nagy veszélyben van, aki nem érzi jól magát a gyülekezetben, aki idegen ott, ahol Jézus Krisztus jelen van. Eljárogat, mert így tettek a szülők is, a nagyszülők is, és nem kéne a nevükre szégyent hozni… Eljárogat, mert szerepelni kell, ebben-abban részt venni, s közben nem érzi magát otthon, s alig várja már, hogy vége legyen… – nyomorúságos állapot! „Hogyan pottyantam én ide? – kérdezte az egyik fiatal – Én nem kértem, hogy megkereszteljenek, és nem kértem, hogy keresztyén családba szülessek! Nyűg nekem ez az egész!” Nagyon sokan, ebben a keresztyénnek nevezett országban, hajléktalannak érzi magát sok idős és fiatal Isten házának falai között, a hívők társaságában.

            Ha valaki Nagyváradon jár, a Rulikowszki temetőben, Horváth Imre költő sírja szomszédságában megtalálja azt a kopjafát, amire ez van felírva:

Jó lenne otthonról haza menni végre.

De melyik otthonról? És hova haza?

Megdöbbentett, amikor olvastam. Ó, de sokszor énekeltük már: „Mindenütt Jézussal otthon vagyok én… Mindenütt csak Jézussal boldog a szívem!” Bárcsak tudnánk olyan hangosan, és olyan lelki erővel énekelni, hogy a sötétben tévelygők olthatatlan vágyat éreznének a mi Megváltónk iránt! Az a fiatalember, akinek teste ott fekszik a Rulikowszki temetőben, sajnos nem értette meg, mit is jelent a gyülekezet, a Krisztus Teste. Nyűg volt számára ott lenni, ha egyáltalán elvitték, vagy elment a templomba. Nem volt otthon a hívők között. Ha nem vagy megtérve még, és nem születtél újjá, nem vagy otthon te sem!

            Filemon rabszolgája csodálatos nevet kapott: Onézimusz, azaz jövedelmező, hasznos. Ült csak a padban, hallgatta az igét, énekelt – és Isten szempontjából, az örök élet szempontjából nem volt semmi haszna. Milyen fájdalmas állapot: üres szívvel tátogni a padban, amikor a hívők énekelnek, dicsőítik az ő hatalmas Urukat és Istenüket! Pál azt írja Filemonnak, hogy „aki neked egykor haszontalan volt, most mind nekem, mind neked kiváltképpen hasznos!” Mert Onézimusz egy napon, bolyongásai közepette összetalálkozott az ő személyes Megváltójával!

            A világ szerint élők nem értik meg, mit is jelent az egyház, a Krisztus Teste, még ha oda is tartoznak papír szerint. Számukra nem otthonról van szó, hanem egy kulturális intézményről, ami egyes szellemi igényeket kielégít úgy-ahogy. Pedig az élő Egyházhoz való tartozás magát az életet jelenti számunkra Jézus vére által. „A világ lassan túl lesz a keresztyénségen – mondta egyik igehirdetésében Nagyváradon Hegedűs Lóránd püspök –  anélkül, hogy valaha is igazán keresztyénné lett volna!” Lassan kezdik elfelejteni, mi is az Egyház tulajdonképpen – ezért a fiatalok egyre kevesebben járnak már templomba. Karácsony és Újév között Genfben tartózkodtam, a Reformáció fővárosában. A Le Bastion de Promenade-on hatalmas kőfal, mint egy eleven prédikáció hirdeti, mit tett a mi Istenünk a történelemben az ő hűséges, hasznos szolgái által. Farel, Béza, Kálvin, Knox egyenként öt méteres szobrai mellett más egyháztörténeti hősök is felsorakoznak, köztük a mi Erdélyünk fejedelme, Bocskai István is. Nemrég alpinisták, hegymászók szerveztek vetélkedőt ezen a kőfalon – azzal az indoklással, hogy a Reformációt népszerűsítik. Ott kapaszkodtak, csüngtek, lógtak a Reformáció Nemzetközi Emlékművén, ráültek a nagy igehirdetők fejére, és úgy fényképeztették magukat – és senkit sem érdekelt, mit is tett Isten, amikor a Reformáció fáklyáját fellobbantotta, és végighordozta Európán, majd azon kívül is. Kálvin kezében ott van a megnyitott, szent Biblia, amely jóvá tesz minden helyzetet, de őket csak a szórakozás és a szórakoztatás érdekelte, egy nemes gondolat ürügyén ott éktelenkedtek a genfi kőfalon. És, ugye, nem lett hívőbb tőle a világ?

            Zalán öcsém, aki annakidején itt is beszámolt arról, hogyan zajlik a cigányok közötti missziómunka Kárpátalján, most Németországban van. Elmondta, hogy templomokkal kereskedő cégek működnek ott, de Hollandiában is. Hatalmas katedrálisokat, évszázados templomokat adnak-vesznek, hogy tornyaikon alpinisták szórakozzanak, a templomhajókat pedig fitness-termekké, fodrász szalonokká alakítják át. Azzal dicsekednek e szórakozóhelyek tulajdonosai, hogy mióta ők a főnökök, az emberek templombajárók lettek! Ha az emberek tudnák, felmérnék, mit is valójában Isten háza, erre nem kerülhetne sor. De hát nem tudják, ezért elmenekülnek onnan, semmibe veszik. Ó, drága fiatalok, akik az Úréi vagytok itt, Sámsonban, töltsétek meg az imaházat sok-sok szeretettel! Legyen mosolygó, bátorító arcotok, amelyre öröm ránézni! Ha nem is mondasz semmit, egyetlen pillantással erőt tudsz az elcsüggedtbe önteni, és megérzi, hogy értékes ő is. Megérzi, aki üresen, ki tudja, hányadik parti után, ki tudja, hányadik abortusz után bejön ide, hogy őt is szereti az Isten! Engedjétek, hogy Krisztus megtöltse a szíveteket csordultig, és hagyjátok, hogy áradjon rajtatok keresztül a mennyei szeretet! Ha így tesztek, megtapasztaljátok az Onézimuszok visszatértét! Eszükbe jut majd a régi ének, eszükbe jut a rég megtanult aranymondás, eszükbe jut a vasárnapi iskola – és hazahozza őket Isten minden értelmet felülhaladó, túlcsorduló szeretete!

            Jézus Krisztus jelen van ezen a helyen, és én hiszem, hogy érzitek. Azt mondja Jézus Krisztus: Jaj, mióta menekülsz már! Fogadd el végre, hogy csak én tudok szabadságot adni neked! Én oltalak be Lelkem által az én Egyházamba, a világ teremtetése előtt kiválasztott, megtartásra való, szent seregbe! Te nem egy véglény vagy! Neked halhatatlan lelked van! Bándd meg bűneidet: lopásodat, szökésedet, egyéni útjaidat, és jöjj hozzám! Vajon hány csapdán vagyunk már túl? Vajon milyen utakat jártunk már be? Mennyi mindent kipróbáltunk már, és nem jött be ez sem, az sem? Jézus nagyon jól tudja. Ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a ti szíveteket!

            Onézimusz elindult félve Filemon házától, s vitte a pénzecskét, amit ellopott – és nem veszi észre, hogy az az út, amelyen elindult, már rég nem az ő útja csak, hanem Isten által kijelölt út! Isten elébe adott egy olyan utat, ami őt Rómába vezette. Elébe adott egy olyan utat, amely éppen abba az utcába, éppen abba a helyiségbe vezette, amelyben Pál apostol tartózkodott. A Példabeszédek könyvének 16-ik fejezetében azt olvassuk, hogy az ember választja meg az ő útját, de járását Isten igazgatja! Jó, ha tudod, hogy Isten mindent felügyel, mindent az Ő uralma alatt tart! Egy hajszál nem eshetik le a fejedről, hogy Ő azt ne tudná, ne akarná! Ő mindent uralma alatt tart! Onézimusz útját is Ő maga igazgatta, éppen oda vezette, ahol Pál apostol volt. Ez a találkozás nem véletlenül történt! Vajon véletlen az, hogy a te utad épp ide vezetett ma este? A kíváncsiság hozott el? Vagy az udvariasság, mert nem akartad a meghívást elutasítani? Meglehet, de tudd meg, hogy e mögött ott van a győzedelmes, isteni terv!

–        Hát te ki vagy? – kérdezhette az öreg Pál.

–        Onézimusz vagyok. – válaszolhatott Onézimusz.

–        És honnan jöttél?

–        Kolosséból.

–        Hát az nagyszerű! És miért jöttél el onnét?

–        Én egy rabszolga vagyok. Megszöktem.

–        És ki a gazdád?

–        Filemon nevű…

–        Hívő?

–        Az.

–        Náluk gyűlnek össze a keresztyének istentiszteletre?

Onézimusznak torkában doboghatott a szíve: ez az ember ismeri a gazdámat! És Pál elmondta Onézimusznak, hogy ő imádkozott Filemonnal, amikor az átadta magát az Úrnak. Filemon néki lelki gyermeke. Pál elmondta Onézimusznak, hogy Jézus meghalt őérette is, és hogy Ő minden kérdésére, minden szükségére az egyedüli válasz és megoldás. Pál elmondta azt is, hogy valamikor menekült ő maga is, és sok csapdába belesett. De ímé, új ember már, és a fogságban is teljesen szabad!

            Onézimusz kitárta a szívét, mert nem tudott ellenállani a kegyelemnek. Pál tudomására hozta neki, hogy a régi dolgokat rendezni kell, és hogy vissza kell mennie Filemonhoz. Gondolom, mennyire megrémült ez a szökött rabszolga! Az elfogott, szökött rabszolgát nemcsak, hogy kegyetlenül megbüntették, de minden következmény nélkül meg is ölhették.

– Ne félj, testvérem, mert írok én egy levelet gazdádnak – mondta Pál – és beszámolok neki arról, hogy mi találkoztunk. Megírom neki, hogy te nem az a haszontalan Onézimusz vagy többé, hanem egy teljesen más, egy igazán hasznos szolga – a Krisztus szolgája. Megnyugtatom, hogy mindent, amivel te megkárosítottad őt, személyesen én fogom visszafizetni! Menj vissza, és ne félj, Onézimusz! Szolgáld a te gazdádat örömmel, szabadon, mint a Krisztus titkainak jó sáfára!

            E végtelen szeretet láttán Onézimusznak megeredhettek a könnyei. Lepergett előtte, mint menekült a szabadságért, mint keresgélte a boldogságot, mint szaladt a gyülekezet elől – és csapdából csapdába esett. És ímé, most beleszaladt a megfeszített Krisztus kitárt karjaiba! Beleszaladt az Ő szeretetének drága csapdájába, és ott is akar maradni eztán mindörökre. Erre a csapdára az van ráírva: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43:1b) Kedves hallgató, te vajon melyik csapdában, milyen csapdában éled az életedet? Azért vagy itt ma este, mert a legnagyobb kincset: a megváltást, az új életet, az örök életet akarja neked felkínálni az Isten. Bárcsak elfogadnád!

            Újjászületése után Onézimusz visszament Filemonhoz, bevallotta az ő vétkét, és elkezdett járni tanulni a hívő élet számára addig ismeretlen útján. Ötven esztendővel azután, hogy Pál ezt a levelet Filemonnak megírta, Antiochiai Ignác egyházatya egyik írásában megemlíti, hogy van Kolosséban egy komoly, felavatott diakónus – úgy hívják: Onézimusz!

            Aki beleesik Krisztus csapdájába, és kiszabadul az ördög csapdájából, áldott lesz, hasznos lesz, boldog lesz, maradandó kincsekben gazdag lesz – annak otthona lesz. Adja meg ezt Isten a Krisztus által minden idősnek, minden fiatalnak, aki nyitott szívvel hallgatta ma este az Ő üzenetét!

ÁMEN!