Elmélkedés Megyesi József képeivel (VII.)

21.

És én, ha felemeltetem e földről,

mindeneket magamhoz vonszok.

(Jn 12: 32)

            A predesztináció tana a mennyei dicsőség felénk szűrődő, parányi fénysugara, mely elég e földi lét sűrű rengetegén átlábaló hívőt biztonságban hazavezetni. Hogy miként lobbant fel, milyen is lehet teljes pompájában, mi azt a távolból meg nem mondhatjuk – csak haladunk folyton a jelzett irányba, míg romlandó testünk romolhatatlanságba nem öltözik.

            A kereszt győzelmét hirdetni útközben a legfőbb foglalatosságunk – halottak szemhéját feszegetve mutogatunk a menny felé, simogatjuk a dermedt kő-szíveket, hátha felmelegednek. Szavainknak önmagukban semmi ereje nincsen, igyekezetünkre nem száll senkibe vissza az élet. Imádkozunk, próbálkozunk, imádkozunk, sírunk, imádkozunk, megyünk tovább, s imádkozunk.

            Épp ilyen holtak voltunk mi is egykor: képtelenek minden jóra, nem értettük Isten hangját, nem is érdekelt. És egyszercsak, mintegy varázsütésre, érdekelni kezdett, kezdtük érteni! Megsirattuk halott voltunkat, kaptunk egy új, hús szívet, és azóta megyünk életre kelve, megyünk a mennyei dicsőség fénye felé, miből nekünk is jutott egy parányi sugár. Mélységes titok ez! Valami vonz, valami hajt, ezért nem tudunk megállni. Valami megtalált, valami feltámasztott – hát meg tudja tenni másokkal is. Ezért nem csüggedünk. Ez a valami: a mindenható Isten Jézus Krisztusban megjelent, feltétel nélküli kegyelme!

            Miként a delej vonzása összegyűjti a vasreszeléket a fűrészpor közül, úgy egyesíti kikutathatatlanul a hívőket Krisztus keresztje is – örökérvényű szeretettel, teljes hatalommal, pontos terv szerint – megtartásra való néppé, győzedelmes, szeplőtelen Anyaszentegyházzá. Hogy kinek, mikor, hogyan ad életet, az az ég és föld Urának titka, szent joga. Nem kutatgatjuk, nem erőltetjük – mi csak hirdetjük a kereszt diadalát!      

22.

Felkele a vacsorától, leveté a felső ruháját; és egy kendőt vévén,

 körülköté magát. Azután vizet tölte a medenczébe, és kezdé mosni

a tanítványok lábait, és megtörleni a kendővel, a melylyel körül van kötve.

(Jn 13: 4-5)

            Gyémánt csilingeléssel csobbant a víz, mikor a Mester belemártotta kezét – felismerte azt, Aki által és Akire nézve teremtetett, és megilletődve üdvözölte Őt. Tiszta volt az a kéz, gyöngéd; alázat és szeretet áradt minden mozdulatából. Aztán jöttek durva, poros, izgága lábak, s belegázoltak a víz rebegő tükrébe. Dereka köré törülközőt csavarva, mélyen lehajolva simogatta, tisztogatta meg őket a békességes kezű Mester. Hosszú utak izzadságos emlékeit, éles kavicsok nyomát, makacs porszemeket, száradt foltokat törölt le végleg, s míg – miként az idegen rabszolgák – lehajtott fővel buzgólkodott, Máté, Jakab, András, János meg a többi tanítvány végre elengedhette magát! Jól esett nekik a frissítő kényeztetés.

            Péter, a kőszikla, szótlanul várta a sorát, s mikor a Mester a lavórral hozzá érkezett, jó hangosan kiáltott fel: „Az én lábaimat te nem mosod meg soha!” Aztán körülnézett, milyen arcot vágnak a fiúk az ő nagy alázatához. „Akkor semmi közöd sincs énhozzám!” – mondta a Mester, és Péterbe belenyilallt a felismerés: szennyes ő tetőtől talpig! Jaj, de nagyon szennyes!

            Az olajmécses sárga fénye körülölelte a Szolga-királyt, sötét árnyak imbolyogtak a falon.

          „Vegyétek, egyétek!” – szólt a selymes hang, és Máté, Jakab, András, János, Péter és többiek is mind nagyokat törtek a kenyérből. „Az én testem ez!”

          „Igyatok ebből mindnyájan!” – szólt a selymes hang, és Máté, Jakab, András, János, Péter és többiek is mind elégedetten ízlelték a zamatos bort. „Az én vérem ez!” 

            Az árnyak összébb húzódtak a falon. Vajon mit akar ez jelenteni?

            Nem tudták, hogy most teljesedik be az Írás, s a törvény holt kőtáblái közül teljes pompájában most kezd kifesleni az élő Szeretet virága.   

                           

 23.

Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket,

és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek,

és a ti gyümölcsötök megmaradjon.

(Jn 15: 16)

            A szeretet tőkéjéből kisarjadt vesszőszálon soha nem fog a türelmetlenség érdes gyümölcse teremni. A szeretet tőkéjéből sarjadt vesszőszálon nincsen az irigységnek, felfuvalkodottságnak haszonleső bimbaja sem. A szeretet tőkéjéből kisarjadt vesszőszálon csakis a szeretet zamatos, vérző, soha el nem fogyó gyümölcse teremhet, mert tőke, vesszőszál, gyümölcs – egy test. Aki a Krisztusban van, az Atyában is van egyszersmind, s árad rajta keresztül az Élet titkosan és győztesen a Lélek láthatatlan fa- és háncsedényein.

            Az Istennek valóságos jelenléte bennünk, és a mi valóságos jelenlétünk az Istenben nem szavainkban mutatkozik meg –  meddő idők szeszélyes szellősusogása lenne az csupán. Nem is megjelenésünkben mutatkozik meg – megtévesztő, karneváli játék lenne az. Nem is jó cselekedeteinkben – mert szép és erős várat lehet építeni vérnek árán is – hanem szavainkban, megjelenésünkben, cselekedeteinkben egyszerre és mindig megnyilvánuló szeretetünkben. Mert aki a szeretet tőkéjéből kisarjadt vesszőszál, semmit sem fogadhat magába, és semmi mást ki nem bocsáthat magából, mint ami a tiszta, romlatlan, krisztusi szeretet. Könnyei a szeretet könnyei. Éneke a szeretet éneke. Álmatlan éjszakáinak verejtékes tusái fölött a szeretet koronája lebeg, nem a félelemé, nem az aggodalmaskodásé.

            Életének nektárját boldogan hagyja kipréselni, mert tudja, hogy kiapadhatatlan a forrás; mert tudja, hogy mindenestül átitatta a feltétel nélküli, megtartó kegyelem.  

           

                   

24.

Amiképpen te küldtél engem e világra, úgy küldtem én is őket e világra;

És én ő érettök oda szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. De nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is,

akik az ő beszédökre hisznek majd én bennem.

(Jn 17: 18-20)

            Tudod, Atyám, milyen gyámoltalan ez a János – szava ritkán hallszik, akkor is olyan, mint a gerlice búgása. Elbódítja a virágillat, megkönnyezi a kis verebeket a piacon… Vajon érdemes lesz ezért a Jánosért? Tudod, Atyám, milyen lobbanékony ez a Péter – dühbe gurul, fogadkozik, szablyához kap, máskor meg elszalad egy szolgalány elől is. Nagy a szája, kevés a tudása… Vajon érdemes lesz ezért a Péterért? Tudod, Atyám, milyen okoskodó ez a Tamás – csak az a biztos neki, amit meglát, megfog, pedig a mennyeknek országa láthatatlan, szellemi ország. Hogy fogja ezt meggyőzően hirdetni a pogányok között? Vajon érdemes lesz ezért a Tamásért? És Mátéért? És Andrásért, és Jakabért vajon érdemes lesz? Állhatatlanok, szélben szétrebbenők, földhözragadt kicsinyhitűek mind! Jaj, Atyám, vajon érdemes lesz?

            Nem! Ó, nem tépelődött így a világ Megváltója! Úgy nézett tanítványaira, mint aki a hernyót látja, de a lepkére gondol; mint az édesanya, aki maszatos, bukdácsoló gyermekében szemléli már a jövendő erős oszlopát. Tudta jól, hogy eget-földet megrendítő áldozatbemutatása a Páthmosz látnokává teszi Jánost; megszilárdítja Pétert a mártíromságra; a reménylett dolgok valóságát megragadó tanúvá formálja Tamást és a többieket is mind. Nem! Egy pillanatig sem tépelődött a világ Megváltója!

            Összehúzta magán a lángoló szeretet efódjának és hósenének karmazsin fonalait, s homlokának arany lapocskáján kápráztatóan tündöklött a pecsétmetszés: „Szentség az Úrnak!” Ruhája peremén lágyan csilingeltek az ígéretek csengettyűi és gránátalmái, amint az oltár felé fordult. „Nem kell több bárány! Nem kell a bakok, tulkok, bikák vére, s még a galambfiaké sem! Őérettük magamat szentelem oda!”        

Előadás Kornya Mihályról (Szilágyperecsen)

A kornyai lelkület

és a missziómunka

(2009. május 22., Szilágyperecsen)

            Ebben az esztendőben a nagyvilág protestánsai két jelentős eseményről emlékeznek meg. Mindkettő a misszióhoz kapcsolódik.

            Az egyik esemény Kálvin János (1509-1564) születése. A nagy reformátorhoz nekünk, baptistáknak is sok közünk van. Nemcsak azért, mert a felesége, Idelette de Beure, egy anabaptista prédikátor özvegye volt, hanem azért is, mert később a baptista „mozgalom” a kálvini teológia útján indult el. Évszázadokon át létszámban és jelentőségükben is többen voltak a partikuláris baptisták, mint a generálisok. Az első magyar baptista hitvallás, ami a hamburgi gyülekezet hitvallásának szinte szó szerinti fordítása, és amit a felekezet állami elismerésének évében, 1905-ben adtak ki, kálvinista tanítás. Nem közvetlenül, de a reformáció erdélyi misszionáriusait úgy is tekinthetjük, mint a modern baptizmus meggyökerezésének előkészítőit. Elég, ha csak Dávid Ferencre (1510?-1579) gondolunk, aki a kolozsvári Szent Mihály templomban a gyermekkeresztség ellen szóló prédikációit elmondta, vagy Bethlen Gábor (1580-1629) fejedelemre, aki Alvincre telepítette a Morvaországból menekülő habánokat. Sok esztendő múlva a baptista misszió ott tudott gyümölcsözően kibontakozni, ahol előzőleg a reformátorok már jártak.

            A másik jelentős esemény, amiről megemlékezünk, a modern baptizmus megjelenése a kontinentális Európában. Száz évvel Kálvin születése után, 1609-ben egy Angliából menekült szeparatista csoport John Smith (?-1612) vezetésével Amszterdamban felvállalja a hitvalló keresztséget.

            De van egy harmadik esemény is, amiről az idén megemlékezünk. E köré nem vernek olyan nagy port a világon, mint az előző kettő esetében, de a mi szívünkhöz mégis ez áll közelebb. Ehhez az eseményhez nekünk közvetlenül is közünk van: Isten jónak látta, hogy 165 évvel ezelőtt, 1844. február 22-én, Nagyszalontán megszülessen Kornya Mihály. A mi nyelvünket beszélte, a mi vidékeinken prédikált, a mi dédszüleinket merítette alá, a mi gyülekezeteinket alapította meg, a mi földünkben nyugszik – és „holta után is beszél” mind a mai napig. Ez a mostani istentisztelet is bizonyítéka annak, hogy Kornya testvért ma is használja az Úr: példaként, intő jelként a későbbi baptisták számára.

            Hálás vagyok, hogy egy olyan gyülekezetben kerülhet sor erre a megemlékezésre, amelynek születésénél ez az áldott parasztpróféta is jelen volt. A tablókon jólesett a missziómunkások és lelkipásztorok között Kerekes Bálint (1862-1941) képét is látni – az ő példája indított el a missziómunka felé, mikor még Kornya Mihályról szinte semmit sem tudtam. Ippon élő nagymamám nagyapja volt, Kornya testvér „kévéje” és munkatársa. A szilágyperecseni gyülekezet részt vállal a mezőségi misszióban is, amelyben jelenleg a Jóisten kegyelméből szolgálok – ezért is örülök, hogy éppen itt beszélhetek a nagy küldetésről, amit az Úr minden egyes megváltott gyermekére bízott, s amiben Kornya Mihály nagy példaképünk. 1916. májusában és júniusában Meyer Henrik (1842-1919), a történelmi Magyarország baptista missziójának német származású vezéregyénisége missziói körúton volt Erdélyben feleségével együtt (aki tolmácsa is volt). Ő számol be arról, hogyan találkozott a szilágyperecseni gyülekezettel, és hogy milyennek látta akkor az itteni testvéreket: Pénteken korán eljöttek értünk (Szilágysomlyóra – K. L.) Perecsenyből, hogy az ottani kerületi konferencián részt vehessünk. A konferencia lefolyása kedves és üdvös volt. Az ige kedvesen fogadtatott, és az Úr a szívekben megáldotta azt. A szemek tündököltek, az arcok örömtől ragyogtak. Még jó késő este is tartott a nyilvános istentisztelet. De még azután is együtt maradtak a testvérek imádkozva, énekelve reggelig. Nekünk azonban egy órai pihenő után ismét Somlyóra kellett utaznunk. Adja Isten, hogy ez a mai istentisztelet lefolyása is legyen kedves és üdvös; fogadtasson az ige kedvesen most is; tündököljenek a szemek, ragyogjanak örömtől az arcok! Legyenek olyan lelkülettel a testvérek most is, mint Meyer Henrik, Kornya Mihály és az ébredések idejében, amikor készek voltak együtt maradni imádkozva és énekelve reggelig!

            Nem kívánom részletesen ismertetni most Kornya testvér életrajzát, hiszen akiket érdekel, elolvashatják Kirner A. Bertalan (1884-1973) könyvét. Azzal szeretnék most (épp csak érintőlegesen) foglalkozni, ami Kornya Mihály és a mi küldetésünkben közös, és ehhez jó módszernek találom, hogy inkább a különbségekről beszéljek. Ha kiterítenénk Erdély térképét, és bejelölnénk azt az alig több, mint 230 helységet, ahol magyar baptista gyülekezetek illetve misszióállomások vannak, megdöbbenve látnánk, hány helyen nem misszióztunk még! Márpedig a misszióra komoly parancsunk van, és pedig nem is akárkitől! Amikor 1999-ben Zilahra kerültem iskolába, a Belvárosi Református Egyházközségnek tudomásom szerint kb. 12.000 tagja volt – később osztódtak ők is. Mi, magyar baptisták az egész országban alig vagyunk kilencezren! Gondoljunk bele, hogy Kornya testvér egymaga kb. 11.000 felnőtt hitvallót merített alá! Nekünk most több, mint 60 felavatott lelkipásztorunk van, és vannak felavatott missziómunkásaink és gyülekezeti vénjeink is. Johann Gerhard Oncken (1800-1884), „az európai baptizmus atyja” szerint minden újjászületett baptista egy-egy misszionárius. Sok mindent elértünk, sok mindenben eredményeket tudunk felmutatni - nem is akármilyeneket - de ha nem akarunk elfogultak lenni, be kell, hogy lássuk: a misszió területén egyénileg és mint Szövetség is tehetnénk többet, mert többre van lehetőségünk, tehetségünk, és többre bízott minket az Isten. Sokféle magyarázatot tudunk adni arra, hogy miért nem missziózunk, vagy hogy miért nem missziózunk jobban. Ezek közül csak a két leggyakoribbat említem meg.

            Az egyik kifogásunk az, hogy nincs ember a misszióhoz (I.). Nem azért nincs emberünk, mert nincsenek nagy, több száz tagú gyülekezeteink. Nem azért nincs emberünk, mert már mindenki elaggott volna. Nem azért nincs emberünk, mert nincsenek újjászületett testvéreink, vagy azért, mert az újjászületett testvéreinknek valahogy „nem adatott” missziós feladat. Vannak nagy gyülekezeteink (a világ legnagyobb magyar baptista gyülekezetei éppen Erdélyben vannak), vannak fiataljaink, vannak közöttünk megtértek, és mindannyian kaptuk a nagy misszióparancsot (Mt 28: 19-20). Volt olyan időszak, amikor tényleg nem volt emberünk. Az első világégés ideje alatt Meyer Henrik így ír erről egyik körlevelében: A mindent pusztító háború elragadta már sok lelki munkásunkat, úgy öregeknek mint ifjaknak, kik katonai szolgálatot már teljesítettek (vagy nem), be kellett vonulniok, és még be fognak vonulni. Gyülekezeteinkben testvéreink sorai igen megritkultak, különösen munkás testvéreink száma olvadt össze nagyon, bizottságunk tagjai közül sokaknak be kellett vonulniuk, valamint munkás testvéreinknek is még kell bevonulniok.[1] Nem volt elegendő emberünk, de mégis volt missziónk! Az a kevés, aki nem ment a frontra, minőségi ember volt. Bizonyítják ezt azok a Havi jelentések, amiket a szilágysági és bihari missziómunkások rendszeresen benyújtottak „a magyarországi első szabad baptista gyülekezetek szövetkezetének végrehajtó bizottsága részére, a második elnök Scheffler Reinhold, Budapest VII., Hársfa-utca 33. kezeihez.”[2] A Szövetkezeten belül különféle albizottságok alakultak, amik jellegét tekintve komoly missziós célokat látunk. Később még szó lesz ezekről a bizottságokról. Sokkal kevesebb emberünk volt, mint most, de sokkal nagyobb volt a missziós lelkesedés.

            Miért nincs ma elegendő emberünk a missziómunkára? Az egyik válasz erre az, hogy nagyon elfoglaltak vagyunk, nagyon sok a munka (1). Az egyetemistákkal szemben igen sok a követelmény, sőt olyanok is vannak, akik két egyetemen is tanulnak egyszerre. Egyes diákok még munkát is vállalnak a tanulás mellett, és ez valóban iszonyú megerőltetést jelent. Vannak édesapák, akik olyan korán elmennek otthonról, hogy még alszanak olyankor a családtagjai – és mire hazaér, olyan késő van, hogy már alszanak. Gyülekezeteink életerős tagjainak többsége ennyire elfoglalt. Hogyan lehetne még misszióról beszélni, amikor sem saját magunkra, sem a családunkra nincs idő? Kornya Mihály reggelente kapával a vállán kiment a búzatáblához, ott aztán kinyitotta a Bibliáját, és csak estére csukta be. – Na, van-e még sok gyomlálnivaló? – kérdezte néhány nap múlva a felesége. Kornya a missziómezők feltöretlen, gazos ugaraira gondolt. – Még nagyon sok gyomlálnivaló van! – volt a felelet.[3] Kornya Mihály szorgalmas munkás volt egész életében. Ha nem lett volna az, nem került volna a Patai tanyáról a Rozvány családhoz parádés kocsisnak, és Rozványéktól nem „kívánta” volna el a Geszten lakó gróf Tisza Kálmán. Ha nem lett volna az, mások munkája révén jött volna létre (ha egyáltalán létrejött volna) az a sok-sok gyülekezet, amely benne tiszteli alapítóját. Kornya Mihály életében a fizikai munka és a bizonyságtétel nem volt két különálló fogalom. A mezőn Jézusról beszélt, a csendőrségen Jézusról beszélt, a családban Jézusról beszélt, útközben Jézusról beszélt, a piacon Jézusról beszélt – mindenütt Jézusról beszélt. Ilyen volt a kornyai lelkület! A nagymamákat Isten nem küldi a bölcsészkarra Jézusról beszélni. Azért adott neked néhány kegyelmi évet, hogy te beszélj ott Jézusról! A filozófia szakosok között neked kell beszélni Jézusról, mert te filozófia szakos vagy! Az orvosi egyetemen neked kell beszélni Jézusról, mert te oda jársz! Az egyetemistát nem küldi Isten a pékségbe, a gyárba, hogy ott Jézusról beszéljen. Azért dolgozol ott, kedves testvérem, hogy Jézusról beszélj! Ha árút szállít valaki, vagy üzleti ügyekben jár hajnaltól éjszakáig, nem lehet, hogy ne találkozzék emberekkel. Ha felveszünk egy alakalmi utast, beszélünk-e Jézusról? Munka közben igenis lehet beszélni Jézussal. Munka közben igenis lehet missziót végezni! „A mag el van vetve – mondta egyszer Kornya Mihály – és ki fog kelni, még ha huszonöt esztendő múlva is!”

            A misszióhoz – azt mondják – azért nincs ember, mert nagyon sok a gond a családdal (2) is. Azt a kevés időt, ami maradt a munka után (ha marad egyáltalán), mégiscsak a családdal kell, hogy töltse az ember. Így igaz! Megtanultunk tévézni a családdal. Megnézünk mindenféle hiábavalóságot – ott ül mellettünk a feleségünk, a férjünk, a gyermekünk, és azt sem tudjuk, hogy valójában kicsoda! Megtanultunk úgy élni a családunkért, hogy közben széthull az, ami a Biblia szempontjából jelenti a családot. Ha azoktól vagyunk lelkileg távol, akikhez a legközelebb kellene, hogy legyünk, hogyan tudhatnánk missziózni? Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, és tennénk valamit azért, hogy a bibliai család-modell nálunk is érvényesüljön, családunk nem akadályt, hanem eszközt és erőforrást jelentene a misszióban. Kornya Mihálynak egyetlen fia és hat leánya volt. Biztosan sok munkába került őket fölnevelni – de jutott idő az evangélium messzi tájakra való elhintésére, gyülekezetek ügyeinek intézésére is. A gyermekek nem „kanászosodtak el”. Kirner feljegyzései szerint a Kornya gyermekek fegyelmezett, hasznos ifjakká váltak a társadalom és a misszió szolgálatában[4] (azért mondtam, hogy „ifjakká”, mert öten közülük fiatalon haltak meg).  A nagy karénekeket – olvashatjuk Kőrösi István feljegyzésében – amelyek szintén az „Evangyéliomi Zsoltár”-ban lettek kiadva, mint pl. 17, 18, 25, 26, 28, 29, 30-36, 251, 253, 596, stb. Ezeket ebben a fordításban az úttörő Kornya Mihály tv. leánya, Kornya Sára és Matula Gyula nagyszalontai kárpitosmester tv. fordította.[5] Amint említettem: biblikusan megélt élettel a család egyáltalán nem akadálya, hanem eszköze a missziónak, és erőforrás a misszióhoz.

            Azt is szokták mondani, hogy  kevés a képzett ember (3), ezért nem működik a missziónk úgy, ahogyan működhetne. Gondoljunk csak bele: amikor Kornya Mihály szívében megszületett a gondolat, hogy a Szilágyság felé kéne fordulni, és ott is el kéne kezdeni a lelki munkát, akkor Szilágyperecsenyben egyetlen egy baptista sem volt még! Nem volt egyetlen egy baptista Szilágynagyfaluban sem. Sem Zilahon. Sem Krasznán. Sem Kémeren. Mégis mert misszióban gondolkodni! Némelyek, mint maga Kornya testvér is, vállalták azt, hogy eladják mindenüket, amijük van, és átköltözzenek előttük addig szinte ismeretlen régiókba csak azért, hogy ott Jézusról beszéljenek. Közülük egy sem volt képzett ember. Később tartottak ugyan néhány napos tanfolyamokat, de az első erdélyi, igazán képzett emberünk a nemrég Amerikában elhunyt Dr. Bíró László (1907-2009) volt, aki Nagyváradon szolgált a ’30-as évek második felében. A történelem azt igazolja, hogy a képzettség nem feltétele az eredményes missziómunkának. Kornya Mihály egyetlen tankönyve a Biblia volt. A többi úttörőé is. A mai, felgyorsult, igényes világban nem tehetjük, hogy ne fejlesszük magunkat, ne tanuljunk. De tény az is, hogy nem kell ahhoz mindenképpen teológiát végezni, hogy embereket az igazságra vezessünk, és hogy tanítsuk őket megtartani mindazt, amit az Úr parancsolt nekünk. Hiteles hívő embereknek kell lennünk jellemünkben és saját szakterületünkön. „Könnyű volt akkor! – mondhatja valaki – A parasztpróféták is, a misszióterületek lakói is tanulatlan emberek voltak. Ugyanazon gondjaik voltak, az életstílusuk hasonló volt. Könnyű volt megtalálni a közös hangot!” Akkor ma, testvérek, még könnyebb! Különféle szakterületeken képzett (vagy képzés alatt álló) emberek is hamar megtalálják a közös hangot - éppen a képzési folyamatok hasonlósága révén. Ma is ugyanazon gondjaink vannak, még ha különböző színvonalon állunk is szellemi vagy anyagi vonatkozásban. Segítségünkre van az is, hogy a mai korszak embere nyitott az érzelmi és a misztikus dolgok felé. Igaz, hogy az evangélium sem nem érzelem, sem nem misztika, habár boldogságos titok. Táplálkozzunk minden nap belőle, hogy készek legyünk alkalmas és alkalmatlan időben továbbadni másoknak!

            A másik nagy gondunk, amikor missziómunkáról van szó, az, hogy nincs anyagi fedezet a misszióhoz (II.). Napóleon mondta, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz! Pénz kell a misszióhoz is. Kell az erszény, a saru, a pálca, kell a nyugati autó.

            Vannak felavatott lelkimunkások, akik kénytelenek polgári foglalkozást is keresni maguknak, mert a gyülekezet, amelyben szolgálnak, nem tudja biztosítani a fizetésüket. Ilyen körülmények között új misszióállomások létesítéséről gondolkodni merész dolognak tűnik. És amíg a lelkimunkás pénzt keres, addig nem a misszióban fogy az idő és az energia. De vajon csak a felavatott lelkimunkások feladata-e a misszió? A Biblia, az Úr Jézus parancsa rácáfol erre.

            A gond tehát az, hogy kevés a pénz (1). A misszióhoz távolságokat kell megtenni, épületeket kell emelni és fenntartani, különféle programokat kell szervezni, ráadásul ott a mi gyülekezetünk nagy-nagy anyagi terhe is, és ne felejtsük el a saját családunkat sem! Ez mind tény. Meyer Henriket a Brit- és Külföldi Bibliatársulat alkalmazta. A Bibliatársulatnak az volt az egyik alapelve, hogy munkásai nem végezhetnek propagandát egyik felekezet javára sem. Meyer nagy erőbedobással végezte a baptista missziót. Figyelmeztetések után a Bibliatársulat megvonta tőle a támogatását – erre még nagyobb lendülettel vetette bele magát a baptista misszióba. Amikor Magyarországra érkezett (1873), hiába kereste, nem talált baptistákat sem Pesten, sem Budán, sem vidéken. Amikor meghalt (1919), hívők ezreit és baptista imaházak, misszióállomások százait hagyta maga mögött. Ebben a nagy munkában Kornya Mihály volt a leghatékonyabb segítőtársa. Ezek az emberek hittek abban, hogy az igazán megtértekről Isten minden szempontból gondoskodni fog. Minden egyes bizonyságtétel egy-egy új helyen óriási hit-lépés volt. Ezek az emberek hittek abban, hogy akik igazán megtérnek, mindenüket készek lesznek odatenni az Úr oltárára, mint ahogyan a Szentírás tanítja is. A friss hívők nem is várták a külföldi segítséget: imaházakat építettek saját erőből, később új misszióterületekre merészkedtek. Kornya Mihálynak Isten így adott munkatársakat, akik tovább tanítottak olyan, megbízható embereket, akik mások tanítására is alkalmasak lettek. Sarmaságról kevés pénzen el lehet jutni Lompértig (3 km). Lompértról kevés pénzen el lehet jutni Selymesilosváig (3 km). Gyalog vagy kerékpárral menni semmibe sem kerül, ráadásul egészséges is. Kornya testvér naponta átlag 20 km-t gyalogolt! Egy kicsi, szilágysági gyülekezetre az Úr valószínűleg nem bízza a moldvai csángók terhét. De a közeli települést valószínű, hogy rábízza! Van tehát pénz a misszióra! Volt az I. Világháború idején is, amikor – mint már említettem – a férfiak többsége a fronton harcolt. A Szabad Baptista Szövetség ebben az időben tíz bizottságot tartott fenn:

1.       végrehajtó-misszió-irodalmi bizottság[6]

2.       hadi bizottság

3.       vagyonkezelő bizottság

4.       nyomdai bizottság

5.       vasárnapi iskolai bizottság

6.       kápolnaépítési bizottság

7.       szegényügyi bizottság

8.       a magyar gyülekezetek szövetkezetének bizottsága

9.       a román gyülekezetek szövetkezetének bizottsága

10.   a német gyülekezetek szövetkezetének bizottsága

Megfigyelhető, hogy Kornya Mihály egyetlen olyan bizottságban sem volt tag, ami anyagiakkal, pénzzel foglalkozott. Ő csak a misszióra, a gyülekezetek lelki életére összpontosított. Nem volt tagja sem a hadi, sem a vagyonkezelő, sem a nyomdai, sem a kápolnaépítési, sem a szegényügyi, és természetesen a német gyülekezetek szövetsége bizottságának sem, mivel nem beszélt németül. A jókedvű adakozást azonban a hívő élet egyik ismertetőjelének tartotta: Hogyha körülöttetek valaki beteg, és nem mehet el az imaházba, küldje el a perselypénzt, mert csak így igazi hívő![7] Egy másik előadásban majd rámutatok arra, hogy az adakozásnak kiemelkedően nagy szerepe volt a Kornya-vezette bihardiószegi gyülekezet és körzet életében. Ha kevés a pénz, legyen sok hit! Ha kevés a pénz, mindet az Úr dicsőségére használjuk fel, és vagy elegendő lesz, vagy megsokasodik! Ezt tanulhatjuk Kornya Mihály példájából.

            Amellett, hogy általában kevés a pénz, sok a kiadás (2). Luxuscikkek rendszeres vásárlását igaz, hogy nem sokan engedhetik meg maguknak, de ma egy átlag polgár sokkal jobban él, mint néhány száz évvel ezelőtt egy király. Valaki rámutatott a hátizsákjára: „Ami ebbe nem fér bele, az fölösleges!” Akkor elmosolyodtam rajta, de utólag kezdem belátni, hogy van benne valami. Sok a kiadás, mert igen sok dolgot birtoklunk, amit nélkülözni tudnánk. Annyira megszoktunk bizonyos dolgokat, hogy az életünket el sem tudjuk már nélkülük képzelni – pedig nincs rájuk feltétlenül szükség. Az egyik testvér, mikor még egészen friss hívő voltam, egy kérdést tett fel nekem: „Ha van 100 lejed, és abból 10-et az Úrnak adsz, mennyi marad meg neked?” „90!”- válaszoltam gyorsan. „Nem. Csak az a 10 lej marad meg, amit az Úrnak adtál, a többit elveszítetted!” Az a pénz, amit nem az Úrnak adunk, elveszett. Díszíthetjük belőle az imaházat, korszerűsíthetjük belőle a berendezéseit – de nem biztos, hogy az Úrnak adtuk! Megtörténhet, hogy a gyülekezetnek szüksége van olyan pénzre, amire az Úrnak nincs szüksége – és megtörténhet az is, hogy az Úrnak szüksége van olyan pénzre, amire a gyülekezet úgy gondolja, hogy nem jó befektetés. Bölcsesség kell ahhoz is, hogy meglássuk, mi az Istennek tetsző.

            Ismét az I. Világháború időszakát idézem fel. Elgondolhatjuk, mennyi „fölösleges” pénzük volt ekkor a baptistáknak! A Szövetkezet mégis kilenc (!) különböző pénztárt működtetett! Az 1918. november 20-22 között Budapesten megtartott konferencián Scheffler Reinhold számol be a pénztárakról, amik közül több már korábban megalakult:[8]

1.       központi pénztár (…gyülekezeteink adakozásai egy, közös pénztárba fognak folyni. Minden missziómunkás ebből lesz fizetve. Ha nincs is erről bibliai utasításunk, de közelebb jutunk az apostoli példához: „senki sem mondta vagyonáról, hogy az övé.” Egy gyülekezet se gondoljon csak magára, hanem „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!)

2.       kápolnaépítő pénztár

3.       országos segélyező pénztár

4.       a rokkant prédikátorokat, a misszionáriusok özvegyeit és árváit segélyező pénztár

5.       pogánymisszió pénztár

6.       országos misszióiskola pénztár

7.       hadiözvegyeket és árvákat segélyező pénztár

8.       katonai missziópénztár (Ez év folyamán 6.834 hasznos olvasmányt tartalmazó csomagot küldtünk szét katonáinknak. Azoknak, akik nélkülözik a prédikációkat, nagy szolgálatot tettünk, alkalmat adva, hogy társaik között missziózzanak.) [9]

9.       „Az Igazság Tanuját” segélyező pénztár

A mai generációk nem is hallottak az efféle pénztárakról. Hogyan volt lehetséges, hogy a gyülekezetek (mármint ami megmaradt belőlük a háborúban) képesek voltak fenntartani ezeket a pénztárakat? Úgy, hogy volt missziós látásuk! Úgy, hogy komolyan vették a Bibliának a tized beszolgáltatásával kapcsolatos tanítását! Semmi anyagi gondjuk nem lenne a mostani gyülekezeteknek, ha a tagok a tizeddel is szolgálnák az Urat, ahogy Ő el is várja. Vannak olyan vállalkozók, akik egyedül is biztosítani tudnák egy missziómunkás fizetését. Nem mondom, hogy ezt kell tenniük, hanem csupán a tized beszolgáltatásának bibliai parancsát kívánom hangsúlyozni minden hívő számára. A szilágyperecseni gyülekezet a Biblia tanítását és Kornya Mihályék nyomdokait követi, amikor egy meghatározott időre részt vállalt egy távolabbi (mezőségi) misszióterület anyagi terheinek hordozásában. Ez alkalommal szeretném megköszönni a testvéreknek ezt!

            Szövetségünknek ma nincs kilenc pénztára. A tagsági- illetve a teológiai járulékot szoktuk befizetni, és a „missziós kasszába” be kéne küldjük az úrvacsorai istentiszteletek alkalmával összegyűjtött adományokat. Hogy mennyire elég ez az árva „missziós kassza” az erdélyi misszióban, jól tudjuk. Még az is megterhelő sokaknak, hogy „missziós kassza” egyáltalán létezik! Mert „nem futja!” Kétfajta mobiltelefon szolgáltatóra, na meg a vezetékesre, internetre, kábeltelevízióra, kocsira, lakásra, evésre „futja.” És még sok egyébre is. Valami természeti csapás kéne bekövetkezzék, hogy meglássuk, mennyi fölösleges dolog köti le energiánkat, időnket, pénzünket. Vagy elég lenne odafigyelni a rozsda és a moly percegésére? Hála az Úrnak, most is vannak olyanok, akik kevés pénzzel is misszióban gondolkodnak!

            Egy harmadik nehézség az anyagi területen az, hogy lassan, de biztosan (főleg mióta Románia az Európai Unió tagja lett) kiapadnak a külföldi források (3). Kétségbeejtő tény, nem igaz? Azért kétségbeejtő, mert hozzászoktunk a külföld ilyen-olyan segítségéhez. Meyer Henriket éppen a baptista misszió miatt nem volt tovább hajlandó a Brit- és Külföldi Bibliatársulat támogatni. Kornya Mihály a fizetésként megszavazott 60 koronából 20-ról lemondott más missziómunkások javára, nemhogy még külföldről is támogatást várt volna. Áldás, ha vannak ideiglenes vagy állandó külföldi támogatók. Segítségük nélkül most nem tartanánk ott, ahol tartunk. Segítségük nélkül talán csak a hitbe kapaszkodnánk, és térdünkön a nadrág kopottabb lenne. Isten gondviselésével visszaélni mindig kísértés volt. A mannaszedők is biztosítottak maguknak a másnapra valót a pusztában, de amit az Úr fölöslegnek tartott, megbűzhödött mind (II. Móz 16: 19-20). Így lesz mindenünk, amin nincs rajta az Isten jótetszése! Ha kiapadnak a külföldi források, lesznek „belföldi” források: Aki hisz énbennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből (Jn 7:38).

            Láthattuk múltunk eseményeiből, hogy sem az emberhiány, sem a pénzhiány nem tartóztathatta fel Isten munkáját. E kettő mellett most nagyobb gond az, ha nincs missziós látás; ha egymást (szellemi értelemben) mozdíthatatlan kövérre etetjük az imaházak négy fala között. Istentiszteletre nem hagyománytiszteletből megyünk, nem is szórakozásból, hanem közösségben hálát adni a kereszt missziójáért, és erőt kérni az erről való bizonyságtételre. Legalábbis ezért kéne menni. Végignézve szép Erdélyünk tágas szellemi területén, van-e Istentől kapott missziós látásunk?

            Ha nincs missziós látás, annak három fő oka lehetséges. Az egyik az, hogy sohasem volt újjászületés, a megtérés nem volt igazi. „Ahol élet van, ott mozogsz van!” – mondta az egyik nem magyar testvér. Mozgás általában ott nincs, ahol élet sincs. Ott sincs mozgás, ahol alvás van. A másik oka tehát annak, ha nincs missziós látás, az, hogy eltévesztettük a célt, elaludtunk. Amit megélünk, kultúrbaptizmussá lett. Megnehezedett a szívünk az élet gondjainak miatta, ahogyan előre figyelmeztetett az Úr Jézus (Lk 21: 34). A harmadik oka a missziós látás hiányának az lehet, hogy nem az Úrtól kérjük a vezetést. Lehet, hogy valaki más adott nekünk „látást.” Buzgólkodunk, áldozatokat is hozunk, mégsem működik a misszió. Lehet, hogy valaki vagy valami más adott nekünk „látást!” Kornya Mihály újjászületését, céltudatosságát és Istentől kapott látását a ma is fennálló gyülekezetek sokasága igazolja.

            E többszörösen is jubileumi esztendőben emlékezzünk úgy elődeinkre, mint akik nemcsak nosztalgiáznak, hanem érzik a felelősség súlyát is! Gyönyörűséges misszió bízatott ránk! Minket, akiket vérén megváltott, nemcsak gyermekeinek, hanem munkatársainak is tart a Krisztus. Arcunk pirulásával mondjuk: Hála érte!

---

[1] Meyer Henrik: Testvéreinkhez, gyülekezeteinkhez és stációinkhoz!, Bp., 1915. nov. 1.

[2] Kerekes Bálint Havi jelentésének két eredeti példánya Kiss Lehel birtokában

[3] Kirner A. Bertalan: Kornya Krónika, 47. old.

[4] Kirner: 65-66. old.

[5] Kőrösi István In: Bányai Jenő: A magyarországi baptista egyházzene története, Baptista Kiadó, Bp., 1996, 138. old.

[6] A vastagított betűkkel írt bizottságoknak Kornya Mihály is tagja volt

[7] Kirner: 140. old.

[8] A konferencia jegyzőkönyvének írógéppel írt másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdonában

[9] Az 1916. október 17-19 között megtartott konferencia jegyzőkönyvének írógéppel írt másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdonában

Elmélkedés Megyesi József képeivel (VI.)

17.

Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az.

Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő

és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.

(Jn 3: 6-8)

            Holdvilágos éjszakán úgy kapkodta a lábait Nikodémus, mint akinek sarkában kígyók falkája sziszeg. Félelmek és nyugtalanság titkos mérgét érezte belsejében felszívódni, s minél inkább erőtlenedett, annál inkább igyekezett a felemeltetett csoda-pózna gyógyító látására. Verejtékesen, fuldoklón telepedett le a fiatal Rabbival szemközt, mert úgy hallotta, hogy tud valamit ez a Názáreti, amit farizeustársak és írástudók délceg serege meg sem sejthet, s meg nem ragadhat, ha meg is sejtené. Méltóságának üres edényét felfedte, tudásának színes kavicsait kiteregette az ács fia előtt. Kérdőn nézett Rá: most vajon mit fog mondani?

            És a fiatal Rabbi beszélni kezdett az éjszaka langyos szellőjének hangján – új törvényről, új erőről, új életről. Lénye úgy sugárzott, mint a réz. A város fölött foszladoztak a fellegek, gátját szakította a csillagóceán. És beszélt a fiatal Rabbi, halkan magyarázott – szava édesebb volt, mint a méz. Az utcákon kígyók tekeregtek repedésekbe, meglazult macskakövek alá, s Nikodémus kényelembe helyezte magát. És beszélt a fiatal Rabbi bölcsen és hatalmasan, feléje fordultak mind a csillagok. Szavaiból béke áradt, fennkölt nyugalom. „Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?”

            Nikodémus nem tudta mostanig. Mosolyogva csukta be szemét, s míg beszélt hozzá a fiatal Rabbi, érezte, hogy úgy veszi körül a mindenható Isten szeretete, mint a meleg, óvó anyaméh.             

18.

           

Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot,

nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.

Mert a szombatnak is Ura az embernek Fia.

(Mt 12: 7-8)

            A nyugalomról nevezett napon – nyugalom nélkül, békétlen téblábolni, s számolgatni a lépéseket; az élő, egy Úrral való kapcsolatápolás különleges napján – az Ő kedves hangja, jelenlétének áldásai nélkül, hangoskodón; a beteljesedés napján – testileg éhesen, kalászok után epekedve, üresen kongani lelkileg is; a közösség napján – nem örülni az örülőkkel: ilyen volt a Törvény szombatja Jézus nélkül. De Jézus eljött! Jézus eljött, és határtalan szeretetével betöltötte a szombat Törvényét – mert nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért. A meggörnyedt asszonynak, a sorvadt kezű embernek, a Bethesda béna betegének sem volt igazi szombatja, míg Jézus meg nem érkezett. De Jézus megérkezett, és vele, és benne, és általa a felegyenesedés!

            „Hat napon át gyógyíttassátok magatokat – védte a szombatot a zsinagógafő – mert a hetedik nap az Úrnak napja!” Micsoda vakság, micsoda görcsös „kegyesség!” „Ha meghaltál volna – mondta valaki egy frissen megtértnek – nem sajnálnálak úgy, mint így, hogy hívővé lettél!” Micsoda rest szív, micsoda oktalanság! A Törvény, a napok, a hagyomány, a szokás, az illem mind-mind üres, tartalmatlan váz Jézus nélkül. De Jézus itt van, és vele a gyógyulás van itt. Jézus itt van, és vele itt van az élet. Jézus itt van, és vele a nyugalom hétfőn is, kedden is, szerdán is, csütörtökön is, pénteken is, szombaton is, vasárnap is – a világ végezetéig.

            Elég Ő nekünk, teljesen elég a nyugalomhoz!    

19.

           

…tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok:

 és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mt 11: 29b

            Az alázat szelídség nélkül: ravasz meghunyászkodás. A szelídség alázat nélkül: a szív-érintkezések meghitt pillanatainak káprázatos húsevővirága – sem ebben, sem abban nincs igazi öröm, csak metsző fájdalom és vérehullás. Az emberi alázat és emberi szelídség embertelenség önmagában; jó gyümölcsöt hozni meddő akarat; az ÉN erőfeszítése a túlélésre. De nem lesz túlélés, ahol nincs szeretet, mert valódi alázat nincsen, ahol szeretet nincsen, és valódi szelídség sincsen, ahol szeretet nincsen. Egyetlen esélye van tehát a túlélésre mindenkinek: halálosan bemerülni az egyetlen, igaz agapéba, aki maga Jézus Krisztus! Benne nincs alázat szelídség nélkül, és nincs szelídség alázat nélkül – mert Őbenne semmi nincs szeretet nélkül. Átszegzett kezével is Ő maga a tökéletesség!

            Jézus útja farkasok közt vezet át, a halál árnyékának tetemes-völgyében. Zord szél süvít szembe véle, tövis-kacsok kapnak ruhája után. „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát…!” És mennek nyomában az alázatos szívűek, a szelíd bukdácsolók – mert járatlan út ez, isteni út – mind mélyebbre és mélyebbre, folyton növő szeretetben. Mert Aki elől megy, tudja, mit akar. Mert Aki elől megy, legyőzte a világot! Lejjebb és lejjebb, fokról fokra biztosabban, lépésről lépésre növekvő örömben, növekvő világosságban – így haladnak ifjulón a föld örökösei. Követik a Mester mozdulatait, figyelik beszédét, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lett az ő belsejükben. Nem fordítják el arcukat a köpködők elől, kezüket nem kényszeríti ökölbe a farkasmarás, mert övék az imitatio Christi kegyelme, övék az el nem múló szeretet országa.   

                 

20.

Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; 

és te nem akartad.

Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.

(Mt 23: 37-38)

            Sudár falak napsütötte oldalain zarándokok tekintete pásztázott végig ámulón és elégedetten. Bástyák, tornyok árnyékvetülése, íves kapuk visszhang-kondulása a távolból is roggyanni késztette a térdeket s a szíveket. Néhány mélységes lélegzetvétel után az ifjabbak hallelujázva előreszaladtak, ágakat tördeltek az útszéli pálmafákról. A Templom felől bárányok bégetése erősödött, terjengett a kesernyés füst, s közeledvén a kapuk felé, bomladozni kezdtek a tarka, hosszú karavánsorok.

            Jézus megállt, s könnyek peregtek le az arcán. Fátylas tekintetével átölelte Jeruzsálemet, s emelte volna fel, fel, hogy szívéhez szorítsa… de némán lehanyatlott, mint a gyümölcsérlelő nap. Sötét lett mindenütt. Kutyavonyításos sötét. A tanítványok vállat vontak – látták ők már a Mestert sírni máskor is. A város fölött villámok cikáztak az égen, alatta fortyogtak feneketlen katlanok, körötte roppant harapófogó acélköre szűkült. Zarándokok tódultak be nevetve a kapukon, botladozó báránykákat, súlyos tulkokat terelgettek. Élesen lármázott ezernyi veréb- és kelmeárus.

            A Messiás lábai alatt próféták vérétől volt vizenyős a föld – borzongva lépkedett a virágok között. Járt itt Ő már máskor is: igazság és kegyelem kitárt szárnyaival, ígéretes szókkal, figyelmeztetéssel. Járt Ő itt már máskor is a századok során. Akkor sem kellett, most sem fog kelleni. „Mester! Nézd, milyen kövek, és milyen épületek!” – ujjongtak a tanítványok. Jézus rájuk nézett újra, s könnyek peregtek le az arcán. Szemének égető fátylán át látta, miként vonogatják vállukat – hiszen látták ők már a Mestert sírni máskor is.              

Előadás Kornya Mihályról (Margitta)

Kornya Mihály meglátásai

a gyülekezeti élet néhány összetevőjéről

2009. május 23., Margitta

            Nagy szeretettel köszöntöm mindkét gyülekezetet! Azért mondom, hogy mindkettőt, mert a látszat ellenére két gyülekezet van most jelen ebben az imaházban. Amit mi magunk előtt látunk, hivatalos névvel nevezve Margittai Magyar Baptista Gyülekezet. Ebbe beletartoznak olyanok is, akik a láthatatlan, az Isten szerinti gyülekezet tagjai, és beletartoznak olyanok is, akiknek az Isten Lelkének dolgaihoz semmi közük sincsen. A jelenlévők egyik csoportja az igazi gyülekezethez tartozik: a Krisztuséhoz. A jelenlévők másik csoportja a hamis gyülekezethez tartozik: a saját magukéhoz, az ördögéhez. Így van ez rendszerint mindenütt, nemcsak Margittán: ahol létrejön a látható gyülekezet bármilyen, intézményes formája, ott élő és halott tagok egyaránt vannak. Gondolom, nem kell magyarázni senkinek, hogy nem feltétlenül az az élő, aki rettenetesen tevékeny, vagy szépen tud beszélni Jézusról – és nem feltétlenül az a halott, aki csendben, szinte alig érzékelhető módon van jelen a közösségben. Az tagja az igazi Gyülekezetnek, akit az Úr maga tart annak, és az nem tagja az igazi Gyülekezetnek, akit az Úr maga nem tart annak. Ez ennyire egyszerű – elméletben. A gyakorlat ennél sokkal bonyolultabb: élő és élettelen tagok vannak együtt az adott szerkezetben (ami a látható gyülekezet). Ha tagok, ugyanazon jogokkal rendelkeznek, ugyanazon kötelességeik vannak. Lelki síkban és fizikai síkon mozognak egyszerre – a mennyei igét kell hirdetni, lelkeket kell menteni, lelkeket kell gyógyítani, lelkek felé és lelkekkel együtt kell szolgálni, ugyanakkor alkalomadtán különféle választásokat kell tartani, ki kell fizetni a számlákat, karban kell tartani az épületeinket és így tovább. Tehát a látható gyülekezetnek van egy lelki, ugyanakkor van egy fizikai vetülete is. A dolgokat még az is bonyolítja, hogy a lelki emberek néha testi módon gondolkodnak, és úgy is viselkednek, és a testi embereknek pedig néha, vagy folyamatosan, olyan megnyilvánulásaik vannak, mintha lelkiek volnának. Nem egyszerű dolgot vállnak fel azok, akiket Isten lelkipásztorokként, presbiterekként, elöljárókként, bizottsági tagokként kirendel a látható gyülekezet sokféle ügyeinek intézésére!

            Kornya Mihály feladata sokszorosan nehéz volt: olyan helyekre kellett mennie, ahol a baptista gyülekezetnek hírét sem hallották (vagy ha hallották is, alaptalanul rossz hírét hallották). Ő kellett, hogy megtalálja azokat az embereket, akiknek az evangéliumot és a bemerítés fontosságáról szóló bibliai tanítást elmondhatta. Ő kellett, hogy elvezesse őket az igazi megtérésig, a hitvalló keresztség önkéntes felvállalásáig. Neki kellett a gyülekezeteket megszerveznie, és folyamatosan felügyelnie. És tette ezt nem egy, nem tíz, és nem száz helyen, hanem sokkal több helyen. Később szervezte a baptista missziót és gyülekezeti életet országos szinten is – haláláig, több, mint negyven esztendőn keresztül ebben a szolgálatban égett mind lelkileg, mind fizikailag.[1]

            A gyülekezeti életnek szinte felsorolhatatlanul sok apró részlete van, amik közül egy sem mellőzendő, egy sem elhanyagolandó. Ez alkalommal nem térek ki minden ilyen részletre, hanem csak hat dolgot emelek ki ezek közül. Nagy vonalakban meg fogjuk látni, miként viszonyult Kornya Mihály azokhoz az emberekhez, akik felvételüket kérték a baptista közösségbe. Meg fogjuk látni, milyen meglátásai voltak a lelkipásztori, vezetői tisztségről; a fiatalokról; a szolgáló csoportokról, mint pl. az énekkar; az adakozásról és a gyülekezet missziójáról. E Kornya testvérre emlékező és emlékeztető hétvégének nem csupán az a célja, hogy nagy elődünk alakját felidézzük, és hogy nevét az újabb és újabb korosztályok szájába adjuk, hanem főképpen az, hogy a 165 esztendővel ezelőtt született parasztpróféta életében és munkásságában Isten ma is ugyanolyan erővel megnyilvánulni kívánó kegyelmét lássuk meg.

1.      Kornya meglátásai a gyülekezeti tagfelvételről

            Az új tagok felvételét a baptista gyülekezetbe már maga Meyer Henrik – nyílván Oncken hatására – nagyon komolyan vette. A kikérdezést nem siette el: alaposan megvizsgálta, hogy a bemerítésre jelentkezők mennyire járatosak a Biblia tanításaiban, hogy valóban újjászülettek-e, hogy milyen jellembeli erényeik illetve hibáik vannak. Az efféle alkalmak sokszor hosszú órákat vettek igénybe. 1875. augusztus 24-én a bemerítkezés szándékával érkezik Békés-Gyulára az a nyolc személy, aki a nagyszalontai gyülekezet alapítója lett. Meyer Henrik, „az ország prédikátora” másnap délelőtt elkezdi a kikérdezést: Először Lajos János tett bizonyságot - írja naplójában -, aminek egész szívemből örültem. Ezután az idős Bordásné, aki jó bizonyságot tett az ifjú Bordásnéról. Ezután Kornya Mihályt vizsgáztattam. A nyolcadik személy meghallgatásával úgy eltelt az idő, hogy már hajnali 2 óra volt.[2] A saját bemerítése előtti kikérdezés izgalma és komolysága minden valószínűség szerint mély nyomokat hagyott Kornya Mihályban úgyannyira, hogy később ő maga is minden adódó alkalommal igen szigorúan felülvizsgálta a jelentkezőket. Ezek a tanácskozással egybekötött vizsgáztatások nemcsak a „barátkozó” jobb megismerésére, hanem egyszersmind a gyülekezet tagjainak nevelésére is irányultak. A „barátkozók” számára nem tartottak külön előkészítő, felkészítő órákat (katekézist). A szükséges ismereteket egyéni bibliatanulmányozás és az összejövetelek rendszeres látogatása révén sajátították el. Akik a közösségi alkalmakról ki-kimaradoztak, azok nem is jelentkezhettek a „meghallgatásra”.

            Nagyon ritkán történt meg, hogy Kornya testvér tizenéves, még kiskorú fiatalokat sorolt be a bemerítkezendők közé. Mindig közel tudott férkőzni hozzájuk, sok esetben a pártjukat fogta az idősebbekkel szemben - de amikor bemerítkezésre jelentkeztek, különösképpen szigorú volt velük, főleg, ha azok szülei már baptisták voltak. A családból lett hívők olyanok, mint a szelídített rókák, vagy mint a vadlibák: felnőnek, de nem maradnak meg. Egyszer aztán ősszel elrepülnek.[3] – hangoztatta.

            A kikérdezés a gyülekezet tagjai előtt két fő részből állott: Kornya testvér előszöris a jelentkezők bibliaismeretét mérte le. Nem is a lexikális tudás érdekelte legfőképpen, hanem az a belső hozzáállás, amivel a „barátkozó” a hit alapigazságaihoz viszonyul. Ahogyan Jézusról, a Szentírásról, a különféle történetekről beszélt, hamar nyilvánvaló lett, hogy jelen van-e a nála megtérés gyümölcse, vagy pedig nincsen. Aki az efféle „ismeretekben” hiányosnak mutatkozott, elhagyhatta a termet, már nem is kellett, hogy feleljen a másik típusú kérdésekre. A kikérdezés második kérdéscsoportja a személyes életre, a megtérésre, a Jézus Krisztussal való személyes találkozás nyomán beállt változásokra vonatkozott. Ellene volt a borfogyasztásnak – ezt nagyon sokszor hangoztatta is. A Szabad Baptista Szövetség  1913. május 1-2 között megtartott bihardiószegi konferenciáján felállásra kérte azokat, akik nem fogyasztanak szeszes italt. Szomorúságára csak 14 személy jelentkezett.[4] Akikről kiderült, hogy nem szakítottak a borfogyasztással, Kornya „zárt óráin” nem volt esélyük, hogy felvegyék a gyülekezeti tagok közé.

            Kirner feljegyez egy történetet, miszerint Kornya „egy gazdag ifjú felvételénél, mikor a bibliai kérdésekre jól megfelelt, hirtelenül azt kérdezi (…): - Hát a macskátok tudja-e már, hogy hívő akarsz lenni, vagy felrúgod még?”[5] Ugyanez a kérdés ismétlődött meg sokkal később, 1931-ben Selymesilosván, amikor Szabó László (1881-1966), Kornya munkatársa (a perecseni Kulcsár István és a székelyhídi Szabó Károly jelenlétében) hallgatta meg a sarmasági gyülekezet alapító tagjait.[6] Ez a tény is bizonyítja, hogy Kornya testvér hatása – a stílusát, módszereit utánzó utódok révén – még nagyon sokáig érezhető volt az erdélyi gyülekezetekben. Ma már sajnos egyre kevesebb közösségben veszik olyan alapos komolysággal az új tagok felvételét, mint ahogyan elődeink, ezért is mosódik el a látható gyülekezetben a valódi és a csupán név szerinti tagok közötti határvonal. Sokkal érdemesebb bemerítési ünnepély nélkül maradni, mint beláthatatlan időkig szenvedni és szégyenkezni az újjá sohasem született, de teljes joggal bíró gyülekezeti tagokkal!                         

2.      Kornya meglátásai a lelkipásztori tisztségről

            Kornya Mihály idejében a „lelkipásztor” kifejezés nem volt annyira elterjedt kifejezés, mint manapság. Egyetlen korabeli baptista írott forrást sem találunk, amely Kornyát lelkipásztorként határozná meg. Amíg nagy városok gyülekezeteinek felavatott, vezető munkásait – mint például a hamburgi Johann Gerhardt Onckent, a Wesselényi utcai Meyer Henriket – lelkipásztoroknak nevezzük, a teológiai végzettség nélküli, főként földművesekből kikerült lelki munkásokat nem illetjük ezzel a címmel. A mi gondolkodásmódunkban valamiképpen úgy rögzült, hogy aki teológiailag képzett, és szolgálatát tekintve egy (vagy nagyon kevés számú) gyülekezethez kötött, az a lelkipásztor. Valahogy nem jön, hogy a csizmásan sok száz kilométert gyalogló, tanulatlan, rendszerint a földműves vagy gazdálkodó réteghez tartozó lelki munkásokat lelkipásztoroknak nevezzük. Az, hogy másképpen nevezzük őket, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezek az áldott emberek nem lelkipásztori munkát végeztek volna. Szolgálataik középpontjában a misszió, a gyülekezetplántálás állt, és mivel nagy volt a munkaterület, természetesen nem tehették, hogy rendszeres családlátogatást és lelkigondozást végezzenek minden egyes tag felé – mint a mostani gondolkodásunk szerinti lelkipásztor. Kornya munkatársai közül talán csak Tóth Mihály volt az egyetlen, aki saját területéről (a nagyszalontai körzetből) nem szívesen mozdult ki, és minden energiáját szinte csak arra az egy munkamezőre összpontosította.

            1877. november 11-én Nagyszalontán Kornyát Tóth Mihállyal és Balogh Lászlót együtt diakónussá avatták. Az ünnepségen id. Rottmayer János, Oncken és Meyer Henrik is jelen volt. Ettől kezdve jogában állt bemerítést is tartani, de az első bemerítését csak később, 1881-ben tartotta meg, miután gyülekezeti vénné avatták. Addig ezt a szolgálatot az egész ország területén Meyer Henrik egyedül végezte.

            Az egyik megnevezése tehát Kornya Mihálynak: gyülekezeti vén (nem szokás Kornyát diakónusnak nevezni). A legtöbb korabeli kiadványban Kornya neve mellett a „prédikátor”, a „kerületi/körzeti prédikátor ill. elöljáró” címeket találjuk. Gyakran találkozunk a „misszionárius”, „missziómunkás”, „hitszónok” kifejezéssekkel is. Az ószövetségi tisztségre utaló „parasztpróféta” és az újszövetségi tisztségre utaló „parasztapostol” kifejezés későbbi keletű. A „paraszt” jelzőt sérelmezve valaki meg is jegyezte: „Egyetlen mai, tanult lelkipásztor sem állíthatja magát Kornya testvér mellé, mégis leparasztozzák!” Van ebben is némi igazság, de az bizonyos, hogy Kornya testvér a „paraszt” jelző ellen nem tiltakozott volna, de a „prófétát” vagy az „apostolt” nem fogadta volna el semmiképpen. Munkatársaival együtt „úttörő ill. ugartörő missziómunkásnak” is nevezzük, életében azonban csak „Kornya testvérnek” szólították.

            Kornya Mihály nagy erőfeszítéssel törekedett arra, hogy az új állomásokon mihamarabb alkalmas munkás fejlődhessen a misszió folytatására. Mindenfelé munkatársakat toborzott, és sürgette az alkalmas személyek felavatását is. Kétségtelen, hogy neki volt a legnagyobb tekintélye mind között, de sohasem tartotta magát kivételes személynek, vagy a legkisebb mértékben is feljebbvalónak. Vele ellentétben „Meyer Henrik természetesnek tartotta, hogy mind a német, mind a magyar nyelvű gyülekezetek az ő személyes lelkipásztori, sőt apostoli irányítása alá tartoznak, mind lelki, mind szervezeti, mind anyagi vonatkozásban.”[7] Kornya mindvégig, az állami elismerés körül kialakult nézeteltérések fájdalmas időszakában is kitartott Meyer mellett. Meyer Henrik tudatában volt annak, hogy az ő szolgálata (t.i. hogy egy egész ország prédikátora legyen) egyedi: …az én állásom az egyesületben (itt a Szövetségre kell gondolni – K.L.) a gyülekezetekben olyan, mint amilyent ez országban többé egy testvér sem fog betölteni.[8] Ezt akár Kornya Mihály is mondhatta volna, de ő sohasem hangsúlyozta (habár biztosan felmérte) különleges szerepét a magyar baptista történelemben.

            1912-ben a Körösbökényben megtartott konferencián három rövid mondatban kifejtette meglátását a lelkipásztori szolgálattal kapcsolatban: Azt gondoljátok, hogy a prédikátorok tartják meg a népet? Nem, ők csak a rendet tartják fenn. Nem a törzs terem gyümölcsöt, hanem az ágak.[9] Az egyetemes papság elvének találó, szép és szemléletes meghatározása ez, amelyben a különféle szolgálatokra való elhívás eszménye is benne foglaltatik. Az elmondottakból világosan látható, hogy Kornya Mihály a gyülekezet egészséges működéséhez elengedhetetlenül fontosnak tartotta a lelkipásztor állandó jelenlétét a közösségben (még ha nem is ezt a kifejezést használták e tisztség megjelölésére). A sokrétű gyülekezeti munka tálentumok szerinti megosztásának hírnöke volt helyi és országos szinten egyaránt. Rendszerint visszautasította azokat az előnyöket, amik egy hűséges, valódi lelkipásztort a Biblia tanítása szerint joggal megilletnék.     

3.      Kornya meglátásai a fiatalokról

Mielőtt röviden felvázolnánk azt is, hogy miként viszonyult Kornya testvér a gyülekezethez tartozó fiatalokhoz, tekintsünk át egy részletet az elismert és el nem ismert gyülekezetek 1912. évi statisztikájából.[10] Az el nem ismert (kornyista) gyülekezetek közül a legjellegzetesebbeket választottam ki, az elismertek közül pedig a központi gyülekezetet, a nagyváradit. Ez a sattisztika a többi téma tárgyalásakor is segítségünkre lesz majd.  

Bihardiószeg: vezetők: Kornya Mihály hitszónok, Kovács Gábor gyülekezeti vén, 6 misszióállomás, 9 kisegítő munkás, 8 kápolna ill. gyülekezeti ház, 300 tag, 4 vasárnapi iskola, 19 vasárnapi iskolai tanító, 125 vasárnapi iskolai tanuló, 1 énekkar, 60 énekes, adakozás 8496 korona.

(Az 1915. márc. 9-11 között a Wesselényi utcai imaházban megtartott gyűlésen Kornya testvér - halála előtt nem egészen két évvel - jelentést tesz a bihardiószegi körzet jelentős fejlődéséről: A bihardiószegi gyülekezethez 15 stáció tartozik. 1914-ig 420 lelket merítettek alá, minekutána vallást és bizonyságot tettek az Úr Jézusról.[11])

Nagyszalonta: vezetők: Tóth Mihály vén, Domján Mihály diakónus, Pájer Sándor diakónus, Vass János diakónus, 11 misszióállomás, 1 kisegítő munkás, 5 kápolna, taglétszám 292, 6 vasárnapi iskola, 13 tanító, 96 vasárnapi iskolás, egy 34 tagú énekkar, 1859 korona adakozás.

Körösbökény (Buteni): vezetők: Szida Tódor vén, Bréda M., Vancs V., Lukács V., Berbecar V., 77 misszióállomás, 97 kisegítő munkás, 23 kápolna, taglétszám 2301, 26 vasárnapi iskola, 29 vasárnapi iskolai tanító, 224 vasárnapi iskolai tanuló, 14 énekkar, 356 énekkarista, 4899 adakozás.

Nagyvárad: vezetők: Darabont Gyula vén, Boros Imre vén, 4 misszióállomás, 375 tag, 1 vasárnapi iskola, 12 vasárnapi iskolai tanító, 60 vasárnapi iskolás, 6 ifjúsági egylet, 9 énekkar, 140 énekes (ezidőben, akárcsak ma, a nagyváradi gyülekezetben több ifjúsági csoport és több énekkar működött. Az utóbbi számok tehát nem 6 ill. 9 különböző helyen működő alakulatokat jelentenek – K. L.)

E statisztikából többek között kiderül, hogy a Kornya-irányította missziómunka  különböző területein a gyermekek és ifjak nevelése nagy hangsúlyt kapott. Igyekezett arra, hogy ahol misszióállomás jött létre, és gyermekek is vannak, mihamarabb beinduljon a vasárnapi iskolai oktatás. Nem zavarta, sőt örömmel nyugtázta, amikor istentisztelet közben felsírt egy kicsi gyermek – az efféle jeleneteket gyakran fel is használta tanításában. Az azonban rettenetesen zavarta, amikor egy gyermek az összejövetel ideje alatt tudatosan rendetlenkedett. A Mustármagban már közzétettem azt a történetet, amely anyai dédnagyapám gyermekkorából maradt fenn a családi emlékek között: „A történet a szilágysági Ippon játszódik, annak a Kerekes Bálintnak (1862-1941) a házánál, aki Kornya halála után átvette a Bihar-Szilágyi Szövetség vezetését. Istentisztelet után az ebédnél Kornya rosszallóan mondta munkatársának: - A fiad ma nem figyelt az imaházban! Erre az apa megdorgálta, megfenyítette a fiút. A következő alkalommal, hónapok múlva ismét jött a megrovás: - Bálint, a fiad ma nem figyelt az imaházban! Csodálkozott a fiú, hiszen mindvégig feszülten, mozdulatlanul ült az istentisztelet alatt, főleg most, hogy Kornya testvér prédikált. Minden alkalommal így történt, amikor Kornya Ippra jött: újabb dorgálások, fenyítések... A fiú nem értette, miért panaszkodik Kornya testvér az ő apjának, hogy már megint nem figyelt. Amikor aztán később összetört a szíve, és megnyílott az Ige előtt, boldogan hallotta: - A fiad ma figyelt az imaházban!”[12]

A komoly, megfontolt, hívő fiatalokat  nagyon szerette. Volt olyan eset is, amikor a bemerítésre jelentkező fiatal mindkét kérdéscsoportnál jól vizsgázott a tagfelvételkor, de mivel állandóan mosolygott közben, Kornya javasolta a bemerítés elhalasztását. Pártfogásba vette a menyegzőben nevetgélő ifjak csoportját, amikor az idősek rájuk szóltak komolytalanságukért. A gyermekeket találós kérdésekkel tanítgatta. Jövőt látott az új korosztályokban – de a hívő családból való fiatal tag-jelölteket (amint ezt korábban láthattuk is) rendszerint nem fogadta feltétlen bizalommal. Attól tartott, hogy a fiatalok belenőttek a baptistaságba, és újjászületés nélkül, igazi meggyökerezés, gyümölcstermés nélkül akarnak a gyülekezethez csatlakozni. Kirner könyvének 108-112. oldalain számos történet olvasható, amik hűen tükrözik Kornya Mihály és a fiatalok kapcsolatát. Nincs módunkban, hogy ezt most bővebben tárgyaljuk, ezért tovább haladva hadd nézzük meg, mik voltak

4.      Kornya meglátásai a szolgáló csoportokról!

            A statisztikából kiderül, hogy az el nem ismert gyülekezetek rendszerint nem a különféle szolgáló csoportok kialakítására, hanem inkább a misszióra fektették a hangsúlyt. A bihardiószegi körzetben, ahol 8 imaház volt, csupán egyetlen énekkar működött, akárcsak a 11 misszióállomással rendelkező nagyszalontai körzetben. A körösbökényi román körzet 77 állomásához képest is igen csekély az énekkarok száma (itt 14 énekkar volt). A nagyváradi 4 misszióállomáson azonban 9 énekkart és egyetlen vasárnapi iskolát találunk! Egyetlen eddig ismert beszámolóban és jegyzőkönyvben sem találunk utalást arra, hogy Kornya Mihály szolgáló csoportok létrejöttét szorgalmazta volna. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ellenezte őket, hanem csupán azt, hogy a missziót és a lelki, bibliai nevelést sokkal előrébbvalónak tartotta. Mivel Meyer Henrikéknek nem volt gyermekük, Kornya két lánya, Sára és Teréz, egy ideig Budapesten tartózkodott. Ez idő alatt megtanulták a német nyelvet is, amit karénekek fordításánál hasznosítottak. Ebből is látható, hogy Kornya Mihály nem a fejlődés ellen volt, hanem az olyan tartalmatlan formák ellen, mint a megtért tagok nélküli, vagy megtéretlen tagokat is foglalkoztató „szolgáló” csoportok.           

            Kornya biblikus tanításai és vélemény-nyilvánításai is jelentősen befolyásolták azt, hogy később a Szilágyságban létrejött énekkarok és zenekarok szolgálataiban való részvételnek szigorú feltételei és szabályai alakuljanak ki. Talán kornyai örökség az is, hogy az elismert gyülekezetekben zajló díszletes-jelmezes társas jelenetekről, jótékonysági árverésekről, koncertekről stb. borzongva vettek tudomást a korábban Kornya vezetése alatt álló gyülekezetek.[13] Kornya azokat a dolgokat is kerülte, amik önmagukban nem rosszak, de botránkozásra adhatnak okot, vagy kísértésbe vihetnek. Egy fennmaradt történet szerint Kornya a saját fiát is erélyesen kiutasította az imaházból, amikor az hegedülni akart – ugyanis a falusi ember szemében a hegedű a bálok, a kocsmák, a lakodalmak hangszere volt. Az alázatos, komoly, őszinte, hívőies szolgálatokat – legyenek azok egyéniek vagy csoportosak – mindig támogatta. Az anabaptistákhoz hasonlóan ő is azt szerette volna, hogy a látható gyülekezet csakis hitvalló és a lelki életet a gyakorlatban is megélő tagokból álljon, de szomorúan kellett belássa, hogy „sok ördögöt kereszteltem én meg!”

            A gyülekezeti élet egy másik, természetes és biblikus velejárója az adakozás. Mivel Perecsenben többet beszéltem erről és hasonló dolgokról, most csak éppen felvázolom, mik voltak

5.      Kornya meglátásai az adakozásról.

Amint láttuk, Meyer Henrik az egész magyarországi baptista közösség pénzügyeit is egymaga intézte. Nemcsak, hogy „országos prédikátor” és missziómunkás, hanem egy személyben országos adminisztrátor volt. Kornya Mihály esetében az figyelhető meg, hogy ő elzárkózott szinte minden olyan teherviseléstől, ami anyagi vonatkozású volt. Nem volt tagja sem a vagyonkezelő, sem a nyomdai, sem a kápolnaépítési, sem pedig a szegényügyi bizottságnak. Csakis olyan bizottságokban vállalt tagságot, amik a missziómunkáért, a gyülekezetek lelki életének gyarapodásáért voltak felelősek. Az apostolokhoz hasonlóan ő is úgy látta, hogy nem helyes, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk, és asztalok körül szolgáljunk (ApCsel. 6:2b)! Azt azonban, hogy a tagok rendszeresen és lelkiismeretesen adakozzanak, nagyon fontosnak, bibliai parancsnak tartotta: Hogyha körülöttetek valaki beteg, és nem mehet el az imaházba, küldje el a perselypénzt, mert csak így igazi hívő![14]

            A statisztikát tanulmányozva arra a következtetésre juthatunk, hogy Kornya tanításokat tartott az adakozásról, és buzdította a testvéreket az istentisztelet ilyen módú gyakorlására is. A Kornya közvetlen irányítása alatt működő bihardiószegi körzet 300 tagja 1912-ben 8.496 koronát adakozott. A nem sokkal kisebb, pontosan 292 taglétszámú nagyszalontai körzetben csupán 1.859 korona gyűlt össze. Ennél még sokkal meglepőbb, amit a körösbökényi román körzetben tapasztalunk: a tagok száma itt 2.301, majdnem hétszerese a Kornya a körzetének, az adakozás pedig 4.899 korona – ami alig több, mint fele annak, amit a bihardiószegi körzetben adakoztak! Azt ma már nem tudjuk megállapítani, hogy az adakozásnak milyen módjai voltak jellemzők Kornya gyülekezeteire, de azt biztosan tudjuk, hogy az ő közvetlen irányítása alatt levő területek lelki és anyagi szempontból is túlszárnyalták a többi misszióterületet.

            A látható gyülekezet életének még nagyon sok mozzanata van, de szemelgetésünket most befejezzük azzal, hogy beletekintünk abba is, hogy mik voltak

6.      Kornya meglátásai a gyülekezet szociális feladatairól.

            Mivel Margittán vagyunk, egy ide kapcsolódó történelmi tényt kívánok feltárni. Az Erdélyi Magyar Baptista Levéltárban rábukkantam egy részletes beszámolóra, amelyből megtudhatjuk, hogy – idézem –: „Bihar és Szilágy megyei testvéreink egy házat vettek Margittán,[15] melyet olyan rokkant személyek számára rendeznek be menhelyül, akiknek senkijük nincsen, aki gondjukat viselné. A telken két ház van építve, és mind a kettő jó állapotban van. Átalakítással lehet az egyiket az ottani gyülekezet számára imaháznak berendezni, azonkívül egy szép, tágas lakás bérbe adható, és gondnoki lakásnak való hely is van. A másik épület pedig a telken belül van építve, mintegy 16-17 rokkantnak nyújt menhelyet. A két ház előtt gyönyörű udvar van, ahová később, ha arra szükség lesz, lehet szép kápolnát építeni, vagy pedig bérházat. A hátsó udvar pedig igen alkalmas a kerti veteményezésre, esetleg gyümölcsfákkal is be lehet ültetni. Itt lehetne foglalkoztatni rokkant testvéreinket ebben a kertben, és jó gyümölcstermővé lehetne azt tenni. A kert nagysága kb. 900 négyzet öl.” A beszámoló aláírói: Scheffler Reinhold, Baranyai János és Kornya Mihály. Szinte elképzelhetetlen, hogy a két fővárosi prédikátornak lett volna ilyen gyakorlati rálátása a terület kihasználásának lehetőségiről. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Kornya, a vidéki gazdálkodó elgondolásairól olvashatunk a beszámolóban. A menház gondnoka a margittai Kocsis Imre lett, akiről azt gondolták, hogy Kornya halála után majd utóda lesz a Szövetség vezetésében. Erre azonban nem kerülhetett sor, mivel nem élte túl azt a fejlövést, amit 1916-ban a harctéren kapott.

            Megállapíthatjuk tehát, hogy Kornya Mihály nemcsak, hogy fontosnak tartotta, hogy a gyülekezetek szociális munkát végezzenek, hanem ötletekkel is szolgált a különféle tervek megvalósításához. A rászorulókat támogatók listáiban, amik a korabeli kiadványokban jelentek meg, több helyen találkozhatunk az ő nevével. A hívő élet gyakorlati kérdéseiről, amikről tanított, mindig személyesen mutatott példát.

            A látható gyülekezetnek feladata van a világban függetlenül attól, hogy milyen arányban vannak igazi hívők és álhívők a tagjai között. A vezetés ezért is nagy felelősséget ró az Úr által megbízott ill. a gyülekezet által megválasztott személyekre. Bátran kijelenthetjük, hogy Kornya Mihály komolyan vette elhívását, és jó sáfára volt a rábízott tálentumoknak. Ahogyan tanított a gyülekezeti életről, ahogyan megélte és megkövetelte azt, a történelmi korszakok sokszor drámai váltakozása ellenére követendő példaként állhat előttünk. A margittai gyülekezet szép fejezetekkel gazdagította az erdélyi magyar baptisták történetét. Hadd legyen ez a gyülekezet most is és mindig az, ami valamikor volt: magányosok és betegek támasza, felkarolója Istenünk dicsőségére!                  

---

[1] Sokat gyötörték testileg is; gyakran tartott bemerítéseket jeges folyóvizekben; utolsó éveiben úgy érezte, mintha az egész teste égne.

[2] Meyer Henrik: Napló (kézirat), 1875. augusztus 24., 25-26. 

[3] Kirner: 141. old.

[4] A jegyzőkönyv másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltárban.

[5] Kirner: 153. old.

[6] Kiss Lehel: Emlékkönyv 1931-2004 – képek a sarmasági baptista gyülekezet történetéből, 12 old. A kézirat K.L. birtokában.

[7] Bereczki Lajos (szerk.): Krisztusért járva követségben, Baptista Kiadó, Bp., 1996., 83 old.

[8] Meyer Henrik körlevele a Pest megyei gyülekezeteknek, 1894. nov. 14. A kézirat a Magyarországi Baptista Egyház Levéltárának tulajdona.

[9] Baranyai János: A Magyarországi Baptista Szövetkezet értekezletének Jegyzőkönyve – tartatott Körösbökényben 1912 évi május hó 14, 15 és 16 napjain, Bp., 1912, Magyarországi Baptisták Könyvnyomdája, 21. old.

[10] Az 1912-es év statisztikáját Baranyai János és ifj. Rottmájer János készítette el. A kézirat írógéppel írt másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdona.

[11] A gyűlés beszámolójának kézirata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdona.

[12] Kiss Lehel: A magyar baptista ifjúság rövid története (4. rész), Mustármag, 2008. március, 7 old.

[13] Körlevél az összes romániai baptista gyülekezetekhez – Szilágynagyfalu, 1929. március hó 5-én – A Szilágymegyei Baptista Szövetség misszió bizottsága – Az Igazság Tanuja, 1929. márc., V. évf. 3. szám, 12 old.

[14] Kirner: 140. old.

[15] A terület a rajta levő épületekkel 15.500 koronába került, 1000 korona volt az átalakítási költség. A menház megnyitójára 1914. szeptember 8-án került sor. Ezen az alkalmon Kocsis Imre hirdetett igét az      I. Kir 8:28 alapján.