II.Péter 1: 1-11 A megnyert, drága hit

          Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, a kik velünk egyenlő drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak Jézus Krisztusnak igazságában: Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében. Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; a melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon. Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról. Annakokáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha. Mert ekképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel.

(II.Péter 1: 1-11)

               

               

            Ajándékról és az ajándékkal való bánás felelősségéről szól mai igeszakaszunk. Arról, hogy önmagunkban semmi jóra nem vagyunk képesek, Krisztussal azonban életünk kivirul, és mások számára is gyönyörködtető, frissítő áldást jelenthet. A megnyert drága hitről szóló üzenet ez, melyben felragyog a kegyelem tanának a hívőben munkálkodó krisztusi lelkület prizmáján megtörő sugara, hogy a látható életpélda szivárványíveként bomoljon színeire jellem, szeretetteljes szavak és tettek formájában. Arról fogunk elmélkedni az elején, hogy mit jelent a hívőkre nézve, és hogy honnan van ez a drága hit. Aztán megvizsgáljuk, milyen haszonnal jár a hit, illetve az abban való növekedés; végül pedig azt, mi a tennivalónk a személyes hit, a lelki élet növekedésének érdekében, hogy annak hasznait élvezhessük.             

I.

            Péter apostol – a teljes Szentírással  teljes összhangban – arról beszél, hogy az élő hit, az üdvözítő hit, a megtartó hit nem képessége, nem veleszületett és kifejlesztésre váró eleme a természeti ember belső világának. A természeti embertől az üdvözítő hit úgyannyira távol áll, mint a szikladarabhoz az, hogy üde szirmokban illatos rózsává bomoljék. Ámulatba ejtő, felfoghatatlan igazsága Isten kegyelmének, hogy igenis, hogy mégis életre kelhetnek a kövek, és fiak támadhatnak belőlük Ábrahámnak! Fiak és örökösök – de nem a hervatag idő örvénylő telei, hanem az örökkévalóság dicsősége számára. Milyen erő végzi ezt el velünk? Isten szeretetének ereje. Milyen alapon? Krisztus áldozatának alapján. És miért épp bennünket ért ez a porig megalázkodni késztető, mégis a világ minden dicsősége és hatalma fölé emelő megtiszteltetés? Nem tudjuk, de a válasz mindenképpen a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak nevében keresendő.

            Mit láthatott vajon a mi mennyei Atyánk, mikor a világ megalapítása előtt távoli jövőnkbe nézett, ami arra késztette volna Őt, hogy kiválasszon bennünket magának? Az üdvösség iránti, őszinte vágyakozást? Jó erkölcsök elvitathatatlan érdemeit? Viharos megtérés könnyes kitárulkozását? Nem! Egyszülöttjének alácsorduló vérénél, a Szentlélek munkájának üde élet-szirmokat lobbantó dünamiszánál egyebet nem látott. Szívünk sír-kemény kőszikláját egyedül kegyelemből vette áldó tenyerébe, és belé lehelte szeretetének sugárzó melegét. Így támadt bennünk olthatatlan vágy az üdvösség után; így nyertünk életet viharos vagy csendes megtérés könnyes kitárulkozásában; így lettünk isteni természet részeseivé, hogy kikerüljünk minden romlottságot, amely a kívánságban van e világon.

            Van tehát hitünk: élő, üdvözítő, megtartó hit! Felolvasott igaszakaszunkban lépten-nyomon szembetaláljuk magunkat azzal az igazsággal, hogy e hitet „nyertük.” E hit nékünk „adatott.” E hit számukra kapott „ajándék.” „Kiválasztott” minket az Isten, „elhívásban” részesített minket az Isten egyedül Krisztus érdeméért, így e Névnél egyébre is hivatkoznunk teljességgel lehetetlen. Álmélkodunk hát e minket ért csodán a megajándékozottak álmélkodásával, és meghajtjuk magunkat Urunk színe előtt, mint kövek között a harmat gyöngyöző áldásától megterhelt rózsaszál.

II.

            Amint láthattuk, és amint tapasztaljuk is, e drága hitet nem úgy nyertük meg, mint ahogy a testi küzdőterek bajnokai a hervadó babérkoszorút, vagy mint a hűséges munkás a fizetésemelést, hanem érdemtelenül, sőt teljesen méltatlanként – ingyen, kegyelemből. Ennek tudata ösztönöz minket a hitbe való szilárd belekapaszkodásra, a hitben való, mind szélesebb és dicsőségesebb távlatokat nyitó elmélyülésre. E belekapaszkodásból és elmélyülésből fakad a mi békességünk bőségesen. Ezáltal gyönyörködünk egyre fokozottabban a nékünk adatott, igen nagy és becses ígéretekben. A megnyert hitben gyarapodnunk is kell, az ismeretben növekednünk is kell, a szolgálatban egyre buzgóbbakká kell válnunk. Mert a hit gyarapodása nélkül tejnek italára utalt csecsemők maradunk évtizedek múltán is, amitől a mi Urunk őrizzen meg valamennyiünket! A hit gyarapodása nélkül nem látjuk meg a lelki életünk üde virága körül egyre szűkülő, fekete markot, melyben szánalmassá, fertelmessé aszalódna össze. Akiben nem gyarapodik a hit, az vak, rövidlátó, elfelejtkezett a régi bűneiből való megtisztulásról. A Krisztus szerinti lelkülethez és életvitelhez nem elegendő tehát, ha megvan – a hitnek gyarapodnia is kell. Hadd nézzük most meg igénk alapján, mi haszna van a gyarapodó hitnek!

            Az egyik az, hogy nem leszünk hivalkodókká. Megőriz ez alattomos és undok bűntől. Akiben növekvő a hit, akiben nagy a hit, az önmagát mindinkább megalázza – a kishitű emberek ezzel ellentétben felfuvalkodnak. A növekvő hit, a nagy hit elriasztja a gőgöt, a kérkedést, a fennhéjázást – a kishitű emberek azonban magas lóról oktatják ki a felebarátot. A növekvő hit szerénnyé tesz – a kishitű emberek azonban vastagmellényű szakértői a lelki dolgoknak. A növekedésben megtorpant hívő oly eltorzult, karikatúraszerű alak, mint az angyalok glóriája helyébe ülni nyújtózkodó rózsabimbó. Péter, az apostol, levele megírásakor már rég túl volt a vízen-járás élményén. Rég túl volt az üres sír meghökkentő látványán. Túl volt a háromezer lelket lángra lobbantó pünkösdi igehirdetésen, és túl volt a pogány népek köré vont szeretetlen farizeusság korlátain. Hatalmasan megmutatkozott benne és általa a kegyelem munkája. Úgy kezdi levelét mégis, hogy magába tekint mélyen, és azt mondja: „Simon Péter vagyok én, szolgája és apostola a Krisztusnak.” Nem „Péter, a kőszikla.” Nem első az egyenlők között, akire nyájának legeltetését bízta a Megváltó, hanem az a régi énjével küszködő Simon, kiben megvan minden rosszra való hajlandóság még most is. Az a Simon Péter vagyok, aki veletek egyenlő, drága hitet nyert a mi Istenünknek és megtartónknak, Jézus Krisztusnak igazságában. És kegyelem, hogy levelet írhatok nektek, szeretett testvéreim!

            Másik haszna a növekvő hitnek az, hogy nem leszünk gyümölcstelenekké. Szép eredménye a fának a tavaszi virágnyílás. Szép eredménye a fának a vándor számára enyhet adó árnyék. Szép eredménye a fának a gyönyörködésre késztető hajladozás a vihar muzsikája szerint. Szép eredménye. De ha gyümölcstermés céljából ültették el, ha gyümölcstermés céljából hagyták meg, virág, árnyék, hajladozás ezerszerte csekélyebb eredmény. Milyen gyümölcstermésre kell tehát nékünk eljutnunk? Az „általunk” megtértek számának növelésére? Épületek emelésére annak az Istennek, akit az egeknek egei befogadni képtelenek? Minél több ember bevonására istentiszteleti alkalmainkra? Péter azt mondja, hogy „a mi Urunk, Jézus Krisztus megismerésére nézve” kell nékünk gyümölcsöket teremnünk. Mit jelent ez? Azt, hogy ugyannak a lelkületnek kell bennünk meglennie, amely Őbenne megvolt. Nem hasonló lelkületnek, hanem ugyanannak a lelkületnek! A gyümölcs, amit az Úr elvár a drága hitet nyert szentektől az, hogy elismerjék: Nála nélkül semmit sem cselekedhetnek! Nélküle, aki a mindenek fölött való Szeretet, vagyonukat felétethetik is, testüket a tűzre adhatják is, angyalok nyelvén zenghetnek imákat és prédikációt, minden csak semmi, semmi... Olyan gyümölcsöt kell teremnünk, aminek mérete, súlya földi számrendszerekben ki nem fejezhető – ez pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség ízletes gyümölcse. E gyümölcsből kell fakadnia mindennek, amit mi – mint egy tükör által homályosan látva – eredményként könyvelhetünk el. A növekvő hit a Lélek gyümölcsét termi bennünk, és – amint igazán mondta valaki – minél bőségesebben osztogatjuk e gyümölcsöt, annál gazdagabban terem.

            A növekvő hit amellett, hogy nem tesz hivalkodókká és gyümölcstelenekké, úgy megőriz, hogy ne ütközzünk meg soha. Nem a megbotlást jelenti ez a megütközés, nem a megbotránkozást jelenti ez a megütközés, hanem a koponyát szétzúzó, halálos vétket. Nem – mondja Péter – mi nem fogunk úgy nekimenni annak a kőfalnak, mert megvan bennünk a növekvő hit! Mert mi Krisztus lelkületével, a Lélek vezetése alatt járunk, és nem vagyunk vakok, sem rövidlátók, sem el nem felejtkeztünk arról, hogy régi bűneinkből megtisztultunk. A kegyelem őriz minket hit által az üdvösségre, és napról-napra erősödik bennünk kiválasztottságunk és elhívatottságunk tudata. Áldott legyen az Isten a nékünk adatott hit sokféle hasznáért!             

III.

            E hit tehát nem csupán az életre való, hanem a kegyességre is. Amellett, hogy üdvösséget nyertünk, képességet is nyertünk arra, hogy e pusztulásra szánt szemétdomb-világon legyünk a Krisztus illata. Habár az üdvösséghez nem kellett felkapaszkodnunk – mert természet szerint nem volt meg bennünk az Isten szolgálata iránti vágy, se felkapaszkodni ahhoz nem lehet – a krisztusi lelkületben és életvitelben való gyarapodás és növekedés viszont komoly felelősségünk. Ehhez a növekedéshez, gyarapodáshoz nyújt segítséget Péter buzdítása és személyes példája, amikor a fel nem olvasott tizenötödik versben azt mondja: „igyekezni fogok.” Az ötödik igeversben sürget, hogy „teljes igyekezetet fordítván” lelki életünk gyarapodására, éljünk azzal a lehetőséggel, mit Krisztus kereszthalála nyitott meg nekünk a bővölködő életre. Teljes igyekezetet fordítván! Nem csak időt szánni rá a temérdek munka, tennivaló között; nem csupán vágyakozni a menny felé tekintve, hanem igyekezni. Sőt: erre teljes igyekezetet fordítván munkálkodni!

            A hit tehát ajándék, a lelki növekedés viszont felelősség. A kegyelem, az üdvösség ingyen van, de a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való gazdag bemenetel akkor lesz osztályrészünk, ha „ezeket cselekszitek.”  Mert a mozdíthatatlan, biztos kősziklára, aki a Krisztus, lehet építeni szalmából, pozdorjából, de lehet aranyból és drágakövekből is! Amikor pedig a megpróbáltatások tüze jő, a szalmából és pozdorjából építkezők könnyelmű serege megmenekül ugyan füstszagúan és kormosan, de munkája megég. Megfakult hívő életek malomkövekként hengergő hétköznapjai, felelőtlenül eltöltött élet-szakaszok pernyeként aláhulló percei mind-mind hátráltatnak, visszahúznak, hogy legyünk mi vak és rövidlátó, hogy legyünk mi a keresztyén, azaz „krisztusi” nevet hordozó csökevény, hervadó rózsa a kövek között.   Üdítő, felrázó zuhany a Szentlélek szava: a hit mellé ragasszatok jócselekedetet – mert a hit cselekedetek nélkül megholt önmagában! Tegyetek jót, jól az embertárssal, a felebaráttal! Szemlélje bennetek a Krisztus szépségét!

            Ragasszatok tudományt is a hit mellé – Istennek ismeretét, megvizsgálván kijelentett igéjéből, mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata! Vissza a Szentíráshoz! Gyakorta kinyitni a Bibliákat, és változni az értelem megújulásával!

            Ragasszatok mértékletességet – hogy a megismert igazságok bálványképekké ne merevedjenek; hogy a megismert, élő Krisztus ne dermedjen bádogra festett, torz alakká életetek útelágazásain; hogy tudjátok, mikor kell hallgatni, és mikor, mit, kinek, hogyan, mennyit kell szólani!

            Ragasszatok tűrést, kegyességet, az atyafiakhoz való hajlandóságot, vagyis feltétel nélküli szolgálatkészséget és a közösségápolás buzgóságát – és mindezek fölött szeretetet! E drága javak mind ott ragyognak Isten kegyelmének felénk kinyújtott tenyerén. Ő adott szemet, hogy meglássuk. Ő adott képességet, hogy elfogadjuk. Ő adott parancsot, hogy növekedjünk, gyarapodjunk ezek révén.

            A Szentlélek által hadd értsük meg egyen-egyenként, mit is jelent gyarapodásunk felelőssége a gyakorlatban, hogy ekképpen bővölködő, másokat gazdagító életünk legyen, és hogy egykor gazdagon adassék a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel!                    

(2013. VI. 2.)

I.Péter 4: 12-19 Isten mindenek fölött

                Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, a mely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek; Sőt, a mennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vígadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket; mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, a mit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt. Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztévő, vagy mint más dolgába avatkozó: Ha pedig mint keresztyén szenved, ne szégyelje, sőt dicsőítse azért az Istent. Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán: ha pedig először mi rajtunk kezdődik, mi lesz azoknak a végök, a kik nem engedelmeskednek az Isten evangyéliomának? És ha az igaz is alig tartatik meg, hová lesz az istentelen és bűnös? Annakokáért a kik az Isten akaratából szenvednek is, ajánlják néki lelköket mint hű teremtőnek, jót cselekedvén.

(I.Péter 4: 12-19)

               

            Hóvirágok fagy-marta gyökerében, apró tojás-világok véreres éjszakájában, óraművek rozsdálló rugóinak jajongásában szüntelen ott zsibong, ott lüktet a nagybetűs Fájdalom. Láthatatlan hajszálerei és eget ostromló vulkánjai át- meg átszövik a földet, eltorzult arcát siratnivalóvá sebhelyezik. És mindez az ember vétke miatt! Ott nyög az egész teremtett világ – mint egy roppant prés halálos súlyától – az átok pecsétje alatt, és a nyomás nőttön nő, amint egyre haladunk a történelem végkifejlete felé. Birodalmak emelkedtek fel és hanyatlottak alá, országok hulltak darabokra, s közben megrepedt milliárd és milliárd emberszív. Mert szívbeteg minden ember az ég alatt, és szívbeteg gyermekeknek adnak életet az anyák – és e szívbetegség szörnyű terhe alól semmi jó szándékkal, semmi erőfeszítéssel nincs menekvés.

            A bűnnek és fertőnek ebbe az áthatolhatatlan éjszakájába jött le Isten egyszülött Fia, hogy aki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök  élete legyen. Hozta a gyógyulást, hozta a világosságot, hozta az életet. Lehozta a menny egy szeletét, hogy a hívő lélek megízlelvén azt, mindennél jobban kívánkozzon oda, ahol nincs sötétség többé, és nincs többé fájdalom. Ezért a vágyért, ezért a fényért – a Krisztusból rájuk sugárzó fényért – gyűlöletesek az emberek előtt Isten megváltottai, és szenvednek megannyi kínt és megpróbáltatást e jelenvaló világon. Ily nehéz életúton, az üldöztetések kavargó örvényében egyetlen, mozdíthatatlan világítótorony számukra a megtartó Isten örök igéje: „Szeretetteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, mely megpróbáltatás végett támadt közöttetek,” mert „nékem adatott minden hatalom mennyen és földön!” E bátorító, nagy üzenetet hirdetem e mai napon, hogy országok és birodalmak fölött, a vészesen múló másodpercek fölött, apró tojás-világok véreres éjszakái fölött, észrevétlen lehulló hajszálak titkos útjai fölött ott uralkodik és kormányoz az Isten! Nála az erő, a bölcsesség teljessége! Amiről Ő ne tudna, ami fölé ne magasztosulna az Ő királyi ereje, meg nem történhetik.

            Felolvasott igeszakaszunk bemutatja tehát, kicsoda, és hogyan munkálkodik a mi Istenünk az Ő népe javára. Négy helyen találjuk Nevét a 12-19 versekben, és mind a négy helyen genitivusban, azaz birtokos esetben, mely kinyilatkoztatja számunkra, mi az, ami Istené, mi az, ami Istenhez tartozik. E négy dologban, amint azok összefüggését vizsgáljuk, kitárul előttünk hitünk igazságainak csodálatos rendszere – az egész megváltástörténet dióhéjban. Belékapaszkodunk ez igazságokba, és így nyerünk erőt a hitvallók szenvedésének tüzét bátran kiállani.

I.

            A tizenkilencedik vers arról beszél, hogy Istennek akarata van. Terve van, szándéka van, s Ő azt véghez is viszi maradéktalanul. Minden akaratok fölött való akarat az Övé! Nem oly akarat, minő a természeti világban sok helyen föllelhető. Minden jóra való, megcsorbult akaratok ősforrása – Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Az első őszi fuvallatokban megborzongó fecskemadárnak is Ő ad vágyat messzire szállani, s az Ő kegyelme tartja őket széllel szemben repülvén az óceánok fölött.

            Egyik reggel felébresztettek szüleim csodát látni. Alig pitymallott még. Ölében vitt ki édesapám a ház elé. Vén diófánk ágain tollászkodó izgalommal fecskék százai készítgették magukat és egymást a nagy útra. Áhítatosan néztük, és imádkoztunk halkan, hogy a Jóisten vigyázzon reájuk, ha elindulnak. Egyszercsak, mintegy varázsütésre, felrebbentek valamennyien, árván hagyva a diófát, és egy kicsit gyermekszívemet is. Egyre zsugorodó felhőcskéjük eltűnt a Magura sötét bércei mögött, és én azóta sem láttam délre induló, őszi fecskesereget. Ki helyezett beléjük titkos iránytűt? Honnan ez emésztő, olthatatlan vágyuk? Róluk is Urunk végtelen bölcsessége és jósága gondoskodik. Ámde mégsem nevezhető akaratnak ez az állati vágy, hanem ösztönnek inkább. De még ez is nagy dolog, mert a mindenség Uráról tesz bizonyságot őzek szökellése, darvak vonulása, s a jég alól kiütköző hóvirág. Nem mondható tökéletes akaratnak a teremtés koronájáé, az emberé sem, habár nagyon akar az ember, és nagyot akar! Csak az örök üdvösséget nem akarja, csak az Istent nem akarja! Nincs, aki keresse, nincs, aki értse Istennek akaratát, mert az Ő gondolatai nem a mi gondolataink, és az Ő útjai nem a mi útjaink. Átok alá rekesztett akarattal sötétben tapogatózunk mindaddig, míg fáklyát nem lobbant, s szárnyat nem ád az Isten kegyelme. És ha már az övéi lettünk is, akaratunkat gyakorta tehetetlennek kell látnunk, mert bár tudjuk, mi a jó, akarjuk is, de a véghezvitelt, jaj, nem találjuk! Nem azt míveljük, amit akarunk, hanem amit gyűlölünk, azt cselekesszük. Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből? – kiáltunk fel Pál apostollal, s szívünk az övével együtt megnyugszik, és vele együtt lélegzünk fel, mikor eszünkbe juttatja a Szentlélek: „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak!” Egyedül a mi hatalmas Istenünké tehát a tökéletesen szabad, mindig megvalósuló, mindenek fölött álló akarat.

            Mi hát az Istennek akarata ránk nézve? Elsősorban, hogy népe legyünk! Azért van Egyház a földön, mert Isten akarta, hogy néki a bűn, a törvény és a halál átka alól felszabadult, szent népe legyen. Ha nem akarta volna, ha nem döntött volna mellettünk, ha nem adta volna áldozatul egyszülött Fiát örök időknek előtte, nem lenne Gyülekezet. Minden ember kárhozatra jutott volna, ha Isten bölcs, üdvözítő tervébe be nem vont volna kegyelmesen sok-sok bűnöst. Kiválasztott, megváltott, fiakká fogadott, s meg is dicsőít annak idején.

            Igénkben azt látjuk, hogy Isten akaratából van a hívők szenvedése is e világban. Nem csupán megengedi Isten, hogy az övéi megpróbáltassanak, hanem úgy rendeli, az Ő kikutathatatlan bölcsessége szerint. Ő rendeli a megpróbáltatások, a szenvedések idejét és eszközeit is, amit akarja. Ha visszalapozunk Bibliánkban, a harmadik fejezet tizenhetedik versében is hasonló kijelentést olvasunk: „Mert jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja az Isten akarata…” Elképzelhető-e, hogy amikor a Megváltó elküldte magától tanítványait, hogy evezzenek át a túlsó partra, nem tudta, hogy hatalmas vihar fogja megrázni a Tibériás tengert? Ó, dehogy nem tudta! Ha nem kényszerítette volna övéit, hogy hajóba szálljanak nélküle, sohasem látták volna meg, milyen hatalmas a Mester, mikor a vízen jár! Kényszerítette őket. Ámultak is később, s kérdezgették maguk között: Kicsoda ez? Miért kell a hívőknek üldözéseket, s némelykor halált is szenvedniük? Mert ilyenkor – inkább, mint a felhőtlen napokon – kiábrázolódik bennük a Krisztus. Krisztus, aki szeretni tudta ellenségeit is, s aki így imádkozott gyilkosaiért: „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekesznek!” Minden, krisztusi példát követve szenvedő keresztyén élete egy-egy ablak a korszellem, a történelem nyirkos börtönfalán, min keresztül beszivárog a mennyei dicsőség fénye a világba. Fénykedve élni, fényként halni meg – hatalmas megtiszteltetés! Tudni, hogy minden javára van annak, aki hisz – minden értelmet felülhaladó békesség. Méltó Isten, hogy dicsőítsük Őt fenséges, reánk is kegyelmesen kiterjesztett akaratáért!

            Azonban nem csupán az Isten akarata, hogy népe legyünk, és hogy az igazságért való szenvedéseinkben Őt dicsőítsük, hanem az is, hogy „az Ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezzünk.” Örömteljes jövőt, örök örömöt tervezett részünkre, melyhez minden eltelő nappal közelebb kerülünk, és amit birtokba veszünk, ha ugyan mindvégig kitartunk. Áldott reménység, áldott erőforrás: Istenünk akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejünkről, sőt mindennek a mi javunkra és üdvösségünkre kell szolgálnia! Éppen ezért nagy megtiszteltetésnek tartjuk, ha a világ egy parányit megláthat bennünk Krisztus fényéből, s emiatt üldözést, szidalmat kell szenvednünk – és nem csüggedünk!

II.

            A tizenhetedik versben olvasunk Isten evangéliumáról is. Arról az evangéliumról, melynél nagyobb és kedvesebb örömhír nem kapott szárnyra soha, s amelynél soha nem is lesz drágább üzenet az elbukott ember számára. Az tudósít minket Isten akaratáról. Az evangélium hallásából jött létre az újszövetségi gyülekezet, a krisztusi só-ízt hordozók, a krisztusi világosságot terjesztők győzedelmes közössége. Az evangélium miatt gyűlölik a hívőket a sötétség fiai, az élő halottak, mert testestül, lelkestül Isten akaratának érvényesülése ellen vannak. Ámde az evangélium igéje mindig győz, mert Isten jó szerencséssé teszi ott, ahová küldötte – emitt új élet fakasztásra, amott megkeményedésre. Arról szól az evangélium, hogy Isten létezik. Nemcsak, hogy létezik, hanem szóba akar állni az emberrel. Nemcsak, hogy létezik, és szóba akar állni teremtményével, az emberrel, hanem Jézus érdeméért tulajdon gyermekeivé fogadja a hívőket, s majd megdicsőíti. Ez a teljes evangélium.

            A mindenható Isten megmutatkozott az embernek, mint Teremtő – olvashatjuk a tizenkilencedik versben. E részleges evangélium hirdetését értelem nélküli, sőt élet nélküli teremtményeire bízta. Az, hogy Ő létezik, s hogy teremtőként és fenntartóként mindenek fölött áll, alkotásainak értelmes vizsgálata révén megtudható. Beszél az égboltozat, beszél a tenger és minden benne valók az Ő nagyságáról. Nap napnak mond beszédet, éj éjnek ad jelentést. Kicsiny fűszálak, óriási tölgyek, néma halak és dübörgő viharok mind-mind prédikálnak: Isten alkotásai vagyunk! Fölöttünk Isten uralkodik! Nem lehet immár mentsége senkinek, hogy erről nem tudott. Mindenki Isten gyermeke a teremtettség jogán, de nem mindenki Isten gyermeke a megváltás jogán is!

            Éppen ezért Isten megmutatkozott az emberek számára úgy is, mint Megváltó, mint Krisztus. Felolvasott igénk több helyen említi e csodálatos nevet. Az ige testté lett, lakozott miközöttünk, és mi láttuk az Ő dicsőségét! Akire nézve teremtetettek mindenek, szolgai formát vet föl, és a keresztfának haláláig alázta meg magát, hogy megszabadítsa népét annak bűneiből. Nem kell az üdvösségért fizetni, nem kell az üdvösséget megfeszített munkával kiizzadni, mert nem is lehet! Kegyelemből van üdvösség, hit által – ez az evangélium. Ennek az evangéliumnak állanak sokan ellene. Egy történet szerint a bagoly üldözőbe vette a kicsiny szentjánosbogarat. Sötét erdőmélyen, tövises bokrokon át száguldott utána. Mikor biztonságos helyre húzódott be a bogárka, hová nem érhetett el a gyilkos csőr, a feléje meredő, kiélezett karmok, bátorkodott megkérdezni: – Miért üldözöl te engem? – Mert világítasz! – válaszolta a bagoly. A lelki éjszaka sűrű feketéjéhez szokott szemeket ma is zavarja az evangélium világossága. Úgyannyira zavarja, hogy szentek százezreinek teste hamvadt el a máglyákon, lett fenevadak táplálékává.

            De itt a történet nem ér véget! Az utolsó, nagy felvonásnál mindenki számára egyértelmű dicsőséggel és hatalommal megmutatkozik a mindenható Isten. Mert lesz egy ítélet: az igazságosztásnak örömteljes és rettenetes napja, melyen minden térd meghajol majd a Krisztus nevére. Ez is része az evangéliumnak. Új eget és új földet várunk, melyben békesség, igazság lakozik, melyben a fájdalom és sóhaj nem találtatik többé. A boldog jövendő reménysége nélkül nincs evangélium. De, jaj, mi lesz azoknak a végük, akik nem engedelmeskedtek az Isten evangéliumának? És ha az igaz is alig tarttatik meg, hová lesz az istentelen és bűnös? – kérdezi igénk. Ma még lehet megtérni, lehet új életet kezdeni az élet és halál Urával, a mindenek fölött álló, teremtő, megváltó s egykor ítélő Istennel! Ajánljuk néki lelkünket, ha nem tettük eddig, s kérjük, hogy örökölt szívbetegségünkből gyógyítson ki kegyelmesen: új szívet adjon! 

III.

            Az evangélium Istennek Lelke által lesz elevenné és hatékonnyá. Lélek nélkül nincs hívő szív, csak vallásos szív. Lélek nélkül nincs istenfélelem, csak erkölcs. Lélek nélkül nincs az élő Istennel való élő kapcsolat, csak üres uram-uramozás. Mivel munkálkodik a Lélek, testvéreim, erősen állunk a hitben, még ha szidalmaznak és üldöznek is. Amazok – mondja a tizennegyedik vers – káromolják ezt a Lelket, de mi dicsőítjük azt. Mit tesz velünk, bennünk ez a Lélek, aki által hit gerjedt szívünkben az evangélium hallatán?

            Boldoggá tesz! E siralom völgyének élettelen dermedtségében, hol ezerféle rettentések csont-karjai markolásznak felénk, arcunkon mosolyt, lábnyomunkban forrást fakaszt. Boldogok vagyunk, ha méltat bennünket az Úr, hogy azért köpjenek szembe, mert fölismerték arcunkban a Krisztus arcát. A mennyei Lélek békességébe burkolózott emberi lélek énekelve megy a máglyára, és imádkozva lépi át a halál küszöbét. „Amazok” lelke gyűlölettől forrongó katlan. „Amazok” lelke a nyugtalanság undok denevéreitől hemzsegő jégbarlang. „Amazok” lelke fájó, szaggatott. Krisztus tanítványait azonban boldoggá teszi Istennek Lelke. Éppen ezért – mondja Péter apostol által a Lélek – ne rémüljetek meg a tűztől, mely próbáltatás végett támad közöttetek! Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket.  

            Ez a mennyei Lélek megnyugszik mirajtunk, mint annakidején Megváltónkon is megnyugodott. Hangunk hangjává válik, kezünk kezévé válik, lábaink lábaivá lesznek – egész testünk lesz néki temploma. Felölt magára minket ez a mennyei Lélek, mint egy ruhát, ahogyan Gedeont is betöltötte, azaz felöltötte magára. Ó-emberünk fertőző bűzét élet-fuvallatával elhessegeti, s vele együtt reszketeg gondolatainkat, gúnyolóink előtti szégyenérzetünket diadalmasan szétoszlatja. Ezért nem fogjuk szégyellni, ha keresztyénekként szenvedünk, sőt, dicsőítjük azért az Istent.

            Ez a mennyei Lélek távol tart a bűntől. Érzékennyé tesz Isten akaratára, ráhangol Atyánk örök időknek előtte megfogant tervére. Éppen ezért nem úgy szenvedünk, mint gyilkosok, vagy tolvajok, vagy gonosztevők, vagy mint más dolgába avatkozók, hanem azért, mert az élet igéjét adjuk tovább; mert szétosztjuk a kegyelem nékünk adott drága ajándékait; mert jótevői: krisztusi só-ízt, krisztusi világosságot árasztói vagyunk a világnak; mert rámutatunk a gyógyulás egyetlen forrására, a keresztre, rozzant életek gennyes sebeiben nem vájkálódván. Istennek Lelke fölé emel minden ideigvalónak, mert Ő maga nem ideigvaló – ezért a sírnál mélyebbre látunk, ezért magasabbra látunk az egeknél is. Míg birodalmak és eszmék sátrat vernek, emelnek márványvárakat, hogy recsegve, ropogva összedűlvén a következők helyéről elkotródjanak, addig Istennek népe, a fehérruhás sereg fenséges nyugalommal, Krisztus győzedelmes zászlaját magasra tartva vonul át a történelem cifra-nyomorúságos korszakain –  a mennyei Lélek vezetése alatt.

IV.

            Istennek háza vagyunk – mondja a tizenhetedik vers – Istennek megváltott népe. Tulajdona. Felettünk Ő rendelkezik. Ő akarta, hogy néki háza legyünk testestől, lelkestől külön-külön, s úgy is, mint egyetemes Anyaszentegyház. Küldte az evangéliumot, hogy ezt az akaratát megtudjuk. Küldte a Szentlelket, hogy ezt az akaratát hit által megértsük. Úgy kell tehát élnünk, úgy kell tehát járnunk, mint akik az Ő háza lettek külön-külön is, s mint egyetemes Anyaszentegyház is. Fel kell mutatnunk a kereszt győzelmét életünk árán is: azt, hogy a halálos súlyával e bukott világra nehezedő, roppant prés alól van szabadulás! A bűn, a halál és a törvény pecsétjét feltámadásával szétroppantotta a diadalmas Krisztus! Újat kezdett e nagybetűs Fájdalommal átszőtt, tehetetlen világban a kegyelem, és – íme! – most épül, egyre szilárdul és magasodik a ház, Istennek háza!

            E háznak Isten a tervezője. Senki nem adott néki tanácsot. Ugyan ki is adhatott volna? Ő, az időtelen, gyönyörűséges tervét elhelyezte az időben, elhelyezte a térben – mert Őbenne állnak össze mindezek – és munkához látott. Kinyilatkoztatta a Törvényt, prófétákat hívott el, buzgó Nehémiásokat, s mikor eljött az időnek teljessége, utoljára kibocsátotta az Ő Egyszülöttjét. Jézusban nyert értelmet az Ószövetség szentjeinek hite, az ünnepek és áldozatok jelrendszere. Az ígéretek Őbenne lettek ámenné. Földi síkon és korszakokon átívelőn rakattatnak egybe szép renddel az élő kövek, hogy legyenek lelki ház. Szegeletkövünk az emberek által megvetett, de Isten előtt becses kő, a megütközés köve, a botránkozás kősziklája: Krisztus. E ház nem fog összedűlni sosem. E háznak sziklán vetett a Tervező alapot: Krisztuson.

            Istennek háza megpróbált ház. Folyamatos próbáknak kitett ház, mert itt az ideje, hogy rajta kezdődjék el az ítélet. Belekapnak a szelek, bőszült tornádók; rengetné hullám, sötét áradat; villámok cikáznak körülötte lobbantván vérző lángokat – mégis áll, mert kősziklára épült. Habár néha borzadály szalad végig a téglák között, nem rendül meg, mert alapja a megtartó kegyelem, a mindent bölcsen végző, isteni akarat. Péter apostol idejében is zúgott az orkán, csapdostak a mélység felszökő vizei. De minden moraj és csattogás, minden jajszó és rettenet üvöltése fölött ott csilingelt az a szelíd, csendes hang, a Léleké: „Dicsőítsétek azért az Istent!” Akinek van füle, hallja!

            Istennek háza már most dicsőséggel betelt ház, mivelhogy megnyugszik rajta a dicsőségnek Lelke. Múlhatatlan dicsőségnek boldog várományosa is ugyanakkor – mint fentebb láthattuk – mert Isten, a nagy Tervező és Tulajdonos megjelenésekor vigadozva örvendezik örökkön örökké. Idő többé nem lészen, sem könny, sem félelem. Fájdalmak árnyéka sem kísért többé, mert minden újjá lesz, és Krisztus lesz minden mindenekben. Megéri tehát kitartani alázatban, türelmesen. A mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk – habár lehet, hogy földi életnyi: eltart hetven, nyolcvan esztendőt – igen-igen nagy dicsőséget szerez minékünk!

            Isten mindenek fölött Úr és Király – nyilvánvalóvá lesz ez egy dicsőséges és rettenetes napon. Addig is mélyüljünk el szentséges hitünk igazságaiban, és gyönyörködjünk Őbenne, akinek tetszett örök időknek előtte kegyelmesen reánk gondolni! Gyönyörködjünk Őbenne, aki a testté lett Ige, az evangélium által kijelentette nékünk akaratát! Dicsőítsük Őt, akinek Lelke győzedelmesen munkálkodik bennünk! Dicsőítsük Őt, kinek háza lettünk, s aki – ha a kiszabott idők letelnek – házába fogad, a nagybetűs Örömbe, Krisztus érdeméért!          

(2013. V. 12.)