Temetési igehirdetés (Szilágyi Zoltán)

Jézus az út

Szilágyi Zoltán (élt 56 évet) temetésén

2012. jan. 5., Dés

János 14: 6: Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.

            Szemünkben könnyel, szívünkben vegyes érzelmekkel állunk itt, kedves testvéreim, és gondolataink ide-oda csaponganak. Igen: Zoltán testvérünk ravatala köré tettük le az emlékezés viruló, ám hideg szirmú koszorúit. Hogy ez bekövetkezik, tudtuk mindannyian, de most, hogy arcunkba fúj, és lelkünkön átsüvít a gyász fagyos szele, furcsálkodva nézünk egymásra mégis: elment Szilágyi Zoltán! Élete ötvenhat esztendejének kanyargós útjait végigjárta, és sudár alakját immár eltakarja szemeink elől felénk áramló dicsfényével az örökkévalóság. Talán az idős édesanyának most a legnehezebb, aki mellett üres maradt a másik betegágy, és akit könnyek között hagyott a rövid időre mellé szegődött imatárs. Kevés volt ez az egymással lelki egységben töltött idő, de elegendő ahhoz, hogy most, a gyász süvöltő szelében az anyai lélek diadalmas és hófehér zászlaja lobogjon a reménytelenség fakószürke foszlányai helyett. Ezek a könnyek az öröm könnyei is, nem csak a fájdaloméi! Az öröm könnyei, mert sok-sok kanyargós úton és zsákutcában való tévelygés után a fiú hazaérkezett! Ó, mennyivel hidegebb, mennyivel feketébb, mennyivel könnyesebb lenne ez az alkalom, ha nem tudnánk: egy Krisztusban beteljesedett élet hunyt ki a betegágyon, hogy ereje teljében lobbanjon fel az örök boldogság és örök magasztalás romolhatatlan országában!

            Zoltán testvérünk Krisztus-közelben élt mindig. Nem volt számára idegen a Szentírás tanítása, hiszen – miként Timóteus esetében is – nagyanyja és édesanyja belecsepegtette az elméjébe Isten szavait. Nagymamája az az Urlichshoffer Eleonóra volt, akit a budapesti Wesselényi utcai, akkor még javarészt német nyelvű gyülekezetben maga Meyer Henrik merített alá az Úr Jézus parancsára. Ápolónőként került el Désre az első világháború idején, s házassága révén végleg itt maradt. Sokat imádkozott unokájáért, s vitte magával az istentiszteletekre – Zoltán pedig sohasem tudta elfelejteni az imaházban töltött órák áhítatos csendjének békességét, gyermek-kezét sokszor imára kulcsoló, öregedő kezek simogatását. Ahogy telt az idő, és felnövekedett, jól nevelt kultúrkeresztyén lett belőle. Ám ez a keresztyénség nem volt elegendő arra, hogy biztosítsa őt bűnei bocsánata és az örök üdvösség felől. Ez a fajta keresztyénség nem volt elegendő arra, hogy megóvja önpusztító hajlamaitól, és hogy a téves utakra való tántorodástól lábait végképp visszatartsa. Igen, testvéreim, mert a személyes Krisztus nélküli keresztyénség útja is romlásba vivő tévút! Ez az út sok-sok ezer és millió ember tömjénfüstös sorstragédiája – az önbecsapás fájdalmas megdöbbenésekkel és csalódásokkal görnyesztő útja évezredeken át. Mert lehet vallásosnak lenni, lehet erkölcsösnek lenni, lehet „jó embernek” lenni Jézus Krisztus nélkül is, de ily módon megmarad a lélek üdve felőli bizonytalanság, a reménytelenség, a bűn sötét átka, s annak zsoldja: a halál. Mondtam: Zoltán testvérünk Krisztus-közelben élt. Életének mélypontjain is. Megnehezedett szívvel és mámoros fővel legtöbbször Krisztusról beszélt a megnehezedett szívű és mámoros fejű embereknek. Arról a Krisztusról, aki meghalt a bűnösökért, s akit ő minden bizonyára meg fog ismerni valamikor, úgy igazán – mert Krisztus-közelben élni nem elég! Krisztusban kell élni!

            Olvasta, sőt tanulmányozta a Bibliát, és igeversek sokaságát tanulta meg. De, jaj, kevés volt ez a tanulás az üdvösséghez, mert beletanulni magunkat az igaz keresztyénségbe, beletanulni magunkat a Krisztus-követésbe, beletanulni magunkat a mennyországba lehetetlen vállalkozás! Zoltán testvérünk hosszú éveken át a tanulás embere volt. Egyetemet végzett, majd a tanár lett a dési iskolában. Hírnévre és tekintélyre tett szert. Tanult és tanított, fejlődött és fejlesztett másokat – de nem volt boldog. Pedig a teremtés koronája boldog szeretne lenni, és szeretné, ha szeretnék, és lenne valakié, mert minden szívbéli keménységén és ellenállásán túl az elveszített Isten felé sóhajtozik láthatatlan világként az ember-lét egyszeri és megismételhetetlen csodája. Megpróbált a kapcsolatok útján otthonra lelni, boldogságra lelni. De olyan barátok helyett, akik testvérré születnek a nyomorúság idejére, csupán cimborákat talált. Közöttük néhány jó embert is, néhány vallásos embert is, néhány erkölcsös embert is, az igaz. A kapcsolatokban felsejlő boldogság kiszámíthatatlan, kanyargós útjain lábai felsebződtek, még inkább a szíve. Boldogtalan volt rövid ideig tartó házassága is, és már-már beletörődött, hogy „a bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szükség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!  (Reményik) S míg robusztus termete sokféle tehertől mindegyre hajlottabbá vált, s haja mind fehérebbé,  szerető édesanyja meg nem szűnt érette buzgón, könnyek közt imádkozni.

            Zoltán testvérünk élete figyelmeztető, kijózanító tanítás mindenki számára, aki nem a Krisztusé! Olyan embert temetünk, aki sokféle utakon járt, és sokfelé kereste az igazságot, mert tudta, hogy a kiteljesedett élethez meg kell ismerni az igazságot. A vallásosság útjain nem ért célba. A tanulás útjain eltévelyedett. A kapcsolatok boldogsággal kecsegtető útjain zsákutcákba jutott. A pénz, a hírnév nem tudta az értékesség érzésének és tudatának romolhatatlan kincsét megtépázott szívében elhelyezni. Ám egy áldott napon megértette Jézus Krisztusnak oly sokszor hallott, kívülről tudott szavait: Én vagyok az út, az igazság és az élet! Ekkor, mintegy titkos parancsszóra – mit nem tett soha addig azelőtt – égre függesztett szemeiből patakzani kezdett a könny, és megsiratta eltékozolt életének téves útjait. Kimondta végre: Jézus, te vagy az egyetlen út! Te vagy az igazság! Te vagy az élet – az én életem! Beteg volt már ekkor, s akik ismerték, vele együtt tudták: nem sokáig lesz e földnek megfáradt vándora. Leánya egy időre magához vette, gondolván, az olaszországi orvosok még segíthetnek rajta. Hazatértekor félmosollyal mutogatta a Rómában készült képeket, és ujjával felfelé bökve suttogta: „Én már csak azt a várost kívánom látni!” Lassan végképpen elveszítette a hangját, és az a valamikor oly szép szál ember alig ötven kilónyi, fázós csonkká senyvedt az ágyban. Október utolsó napján alig várta már, hogy felvehesse a fehér ruhát, s beléphessen az otthoni fürdőkád vizébe. „Hiszel-e, Zoltán testvérem, az Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, mint a te személyes megváltódban?” – kérdeztem tőle, miközben óvatosan fogtam, mint egy kismadarat. Válaszként egy halvány bólintást vártam, mert egy jó ideje csak írásban közölte mondanivalóit. „Teljes szívemből hiszek!” – kiáltotta hangosan, csak úgy csengett tőle a fürdőszoba, s mindannyiunk szíve is, akik jelen voltunk. Édesanyja úgy ölelte át fiát, mint amikor ötvenhat évvel azelőtt először kezébe adták.

            Szép történet, valós történet. Áldott legyen az Isten, hogy részt vehettünk benne! Áldott legyen az Isten, hogy folytatódik a történet, mert itt van Jézus, hogy e temetési megállónál utat mutasson az eltévelyedetteknek, a kanyargós, kiszámíthatatlan utak görnyedő vándorainak! Ő az út! Ő az igazság! Ő az élet! Csak Őt megtalálva, a golgotai, véres áldozatban megmutatkozó szeretetre rácsodálkozva lehet beteljesedettnek lenni, s bizonyosságot nyerni az üdvösség felől. Itt van Jézus! Lehet ma bűnbánatot tartani, és lehet ma az Ő igazságához menekülni! Lehet ma örülni, mert a történet folytatódik! Itt marad Jézus a fájó szívű édesanya mellett, és az Ő áldó jelenléte mosolyt csal arcára. Lelkébe hinti az Ő békességének megvigasztaló nyugalmát, és tekintetét a mennyei dicsőség felé irányítja, amelyben szeretett gyermeke otthonra talált.

Imádkozzunk! Csodáljuk munkádat, drága Úr Jézus Krisztus, amit elvégeztél Zoltán testvérünk életében! Köszönjük, hogy visszagondolva őrá nem csupán a szenvedések, csalódások, tévedések útjait kell számba vennünk, hanem láthatjuk mindenek fölött a te mérhetetlen kegyelmedet, mellyel őt el nem hagytad, s amellyel néki csodálatosan megmutatkoztál, mint út, igazság és élet! Jóságodból láthattuk azt is, Urunk, hogy érdemes kitartani a megtéretlen szeretteinkért való imádkozásban, még akkor is, ha a megfáradás, a csüggedés venne erőt remegő szívünkön.

Köszönjük, hogy e koporsó elhantolásával nem zárul le a történet, hanem munkálkodsz tovább, hogy a távol valók szívét magadhoz fordítsad; hogy a benned hívők hitét megerősítsed; hogy a gyászolóknak mennyei vigaszodat nyújtsd, és hogy a fájdalom égető könnypatakjába az öröm balzsamának könnycseppjeit vegyítsd! Nincsenek szavaink, mik téged magasztalni alkalmasak és méltók lennének, mégis kiáltjuk: szent vagy, és minden műved csodálatos a mi szemeink előtt! Köszönjük, Jézus, hogy a keskeny úton, mely te magad lettél minden hívő számára, e földi lét útvesztői között és ellenére minket is biztonságban hazavezetsz a dicsőségbe véred érdeméért! ÁMEN!  

                        

             

Temetési igehirdetés (id. Sápi Gyula)

Az élet három alapigazsága

id. Sápi Gyula (élt 80 évet) temetésén

2015. jan. 22., Bihar

Jób 19: 25-27a: Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt az én bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.

            Szeretteinktől búcsút venni mindig megrendítő, mindig fájdalmas. Ez az alkalom is az, de mi nem a hitetlenek reménytelenségével, és nem a reménytelenek hitetlenségével álljuk körül e koporsót, hanem annak tudatában, hogy aki itt fekszik, e földi életében megismert és megtapasztalt valamit, aminek révén elkövetkezendő halálára mint valódi nyereségre tudott tekinteni. Ez a tény vigasztal bennünket, és segít, hogy könnyebb legyen a gyász terhe. Előre ment szerettünk, testvérünk életét az a három alapigazság határozta meg, ami évezredekkel korábban szinte újszövetségi éleslátással és hitvallással ékesítette fel az áldott és megpróbált pátriárkát, Jóbot. E három alapigazság maradéktalan elfogadása határozta meg egész életét, és ezért tudott a veszteségekkel, a testi-lelki szenvedéssel, a gyásszal, sőt saját halálával is győzedelmes hittel szembenézni. Az egyik az, hogy a test halandó. A második: a lélek halhatatlan. A harmadik alapigazság pedig az, hogy van egy élő, személyes Isten, akinek kezében összpontosul minden hatalom mennyen és földön.

            Az első igazságot minden ember kivétel nélkül elfogadja, hiszen tapasztaljuk, hogy az idő teltével egyre idősebbek, egyre gyengébbek és sebezhetőbbek leszünk. A másodikat, tudniillik hogy a lélek halhatatlan, már megkérdőjelezik sokan, és azt is kétségbe vonják, hogy van egy élő Isten. Így lettek sokan a materializmus zsákutcáinak, az ateizmus tévútjainak sajnálnivaló kóborlóivá. Milliók hisznek a lélek halhatatlanságában, csakhogy úgy képzelik, hogy a halál után újabb és újabb testet öltések következnek különböző élőlények formájában. A pogányság útja ez is, akárcsak az, ha valaki magát jó keresztyénnek tartván hisz egy örökkévaló, igaz Istenben, de amikor a test feltámadásáról, a lélek halhatatlanságáról olvas vagy hall, csak legyint egyet, és sötét reménytelenséggel a szívében tovább megy – a sír felé, a kárhozat felé. E három alapigazság kell, hogy meghatározza a te életedet is, mert ha csak egyik felől nincs bizonyosságod, tévelyegsz! Tévelyegsz, és ha így nézel majd szembe földi léted végével, jaj lesz neked – soha véget nem érő jaj! A mai gyászistentiszteleten meg akar győzni a mindenható Isten, és ha már meggyőzött e három igazság felől, meg akar erősíteni benne, hogy ezáltal meg is vigasztaljon.

I.

A test halandó, még ha fiatal is. Épp, hogy világra jött valaki, már elég idős ahhoz, hogy meghalhasson. Szembesülnünk kell ezzel a ténnyel, és készenlétben kell lennünk, mert nem tudjuk sem napját, sem óráját elköltözésünknek. Nem biztos, hogy megadatik a bibliai felső korhatár, a nyolcvan esztendő kiváltságos kegyelme nekünk is. Habár egyre jobb erőben és egyre jobb formában érzi magát az ember ifjúságának virágjában, tény, hogy ma már idősebbek vagyunk, mint a tegnap voltunk, és holnap – ha lesz holnap – egy nappal közelebb leszünk végső percünkhöz, mint e mai napon. Igaz, hogy az idős emberek jobban érzékelik az idő múlását. Minden alkalommal, amikor meglátogathattuk Sápi tatát (feleségem révén nekem is nagytatám lett), azt tapsztaltuk, hogy kézfogása egyre gyengébb, erőtelenebb. Nem látszott annyira rajta, de érezni lehetett, hogy öregszik. Előttem van, amint sokszor az ágyán ülve meglátta, hogy érkezünk, és nagy lendülettel tárta ki felénk karjait. Ahogy telt az idő, egyre nagyobb lelkesedéssel, szinte türelmetlenül tárta ki a karjait felénk, és mindig jó volt a találkozás, a rövid együttlét. Sápi tata már soha többé nem lesz hervadó öregember, és soha többé nem lesz erőtelen, mert, amint róla számtalanszor bizonyságot tett, Krisztus érdeméért övé az örök tavasz romolhatatlan országa. Többé nem fog kitárt karokkal várni senkit e földön, de lelki szemeinkkel láthatjuk, amint nagy lendülettel integet gyermekeinek, unokáinak, szeretteinek onnan a fény és öröm szent honából – mert míg élt, azt szerette volna, hogy az övéi mind Krisztus megváltottai legyenek.

A test halandó, még ha szépíteni próbáljuk is. Egész iparágak épülnek fel arra a hazugságra, hogy lehet segíteni a test múlandóságán – különféle táplálkozási módokat, kiegészítőket, gyakorlatokat, festékeket ajánlanak – de van nekünk igazságérzetünk ott mélyen, a felszín alatt. Tudjuk mi nagyon is jól, hogy a test halandó, még ha szépíteni próbáljuk is. Azt mondják, nőktől nem illik megkérdezni, hány évesek. Nem tudom, mi értelme van e hízelgőnek tűnő alakoskodásnak.  Telik az idő, és egyre korosabbak leszünk, még ha nem is akarják tudomásul venni az emberek, még ha nem is akarnak beszélni róla, még ha gondolni sem mernek reá. Jób higgadtan beszélt arról, hogy lesz neki majd egy sírja is, és ezt az ő bőrét megrágják a férgek. Elfogynak kiszabott esztendei, és elfogyatkozik élettelen teste is, de majd e romlandó teste nélkül meglátja az Istent!

II.

A második nagy igazság, hogy a lélek halhatatlan. A lelket az örökkévalóság számára rendelte a Mindenható. Jób megértette, hogy mindene, ami e fizikai világban van, arra való, hogy jó sáfárként romolhatatlan, mennyei kincseket gyűjtsön általuk. Gazdagsággal áldotta meg őt az Isten, mert nem hajszolt gazdagságot. Nem volt célja a hírnév, a rang, a vagyon, de még két alattomos fillér sem tudta az ő Urának szeretetétől és szolgálatától eltántorítani.  Az ő kincse a mennyekben volt, és ott volt a szíve is, ezért volt képes azt mondani a megpróbáltatások könnyhullatásos napjaiban: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Ő neve!”

Mivel meg volt győződve arról, hogy a lélek halhatatlan, igyekezett mások javát keresni. Szívén viselte gyermekei sorsát, és rendszeresen imádkozott érettük. Ezt tette a most már koporsóban nyugvó, drága testvérünk is. Jób felől azt is olvashatjuk az igében, hogy kész volt megalázkodni saját szolgái előtt, és mikor arra volt szükség, nem esett nehezére a bocsánatkérés. Kereste a nyugodt, a tiszta lekiismeretet. Sokféle formában szolgált mások felé, így dicsőült meg életében teremtő, megváltó és megtartó Istenének szent neve. Akinek a lélek halhatatlanságáról nincs meggyőződése, akinek az örök élet felől nincs reménysége, az úgy gondolkozik, mint a példázatbeli bolond ember: „Egyél, igyál én lelkem!” Az ilyen ember önző, az ilyen ember átgázol mások javain és szívén. Az ilyen ember, habár lehet jóra törekvő is, álomvilágban él, és ha meg nem tér igazán, számára jaj lesz a felébredés!

Sápi tata tudta, hogy a lélek halhatatlan, és hogy csak az marad meg örökre, amit Jézusért teszünk. Már idős ember volt, amikor beiratkozott a nagyváradi bibliaiskolába, és nyitott szívvel és elmével visszaült a padba. Beült a fiatalok közé, akik unokái lehettek volna, és odahajolt a könyvek fölé, és dolgozatokat írt, és vizsgázott... Kérdezhetnénk: mire való ez egy ilyen öreg embernek? Félrehúzódni, pihenni kéne már, nem iskolába járni! Erős indoka volt, ami ösztönözte – három nagy igazság: a test romlandó, a lélek halhatatlan, és van egy élő, hatalmas Isten, aki az ő személyes, megváltó Istene is!

III.

Jób Istene, Sápi Gyula Istene, minden hívő Istene megváltó Isten. Nem csupán teremtő Isten, nem csupán gondviselő Isten, hanem megváltó Isten. Igaz, hogy a teremtettség jogán mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de az örök élet örököse csak az lehet, akit elveszett állapotából megment az Isten. Sokaknak lesz majd osztályrészük az örök gyötrelem, mert nekik csak Isten gondviselése, segítsége kellett a bajban, de nem ismerték fel, hogy Jézus Krisztuson kívül nincs más út az értelmes életre, a nyereséges halálra, az üdvösségre. Isten tudta azt, amit az ember soha sem lenne képes megtudnia önmagától: bűnbocsánatra, újjászületésre van szükség! Arra, hogy a teremtőjétől halálosan elfordult, Isten dicsősége nélkül szűkölködő ember megbéküljön a mindenség Urával. Ezért végtelen szeretetétől indíttava Ő maga lett emberré, és Ő maga lett átokká Jézus Krisztusban, hogy aki Őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Bárcsak felismerné itt ma valaki, hogy Jézusra van szüksége egyedül! Bárcsak megszületne ma itt valakiben a bátor hitvallás: Tudom, hogy az én megváltóm él! Nem csupán a világ megváltója, a nagyapám megváltója, a hívők megváltója, hanem az „én” megváltóm!

Ez az Isten személyes Isten azok számára, akik hittel megragadják az igét, a feléjük kinyújtott, átszegzett kezet. Aki igazán hibásnak érzi magát a véres kereszt miatt, az boldog is, mert világosan látja immár, hogy „helyettem, érettem” hozta meg Jézus ezt az eget-földet megrendítő, egyszeri és tökéletesen elegendő áldozatot. A megváltott ember boldog, mert tudja, hogy az Istent egy gyönyörűséges, soha le nem nyugvó napon „én látom meg magamnak, és nem más!” Hála néki! Dicsőség néki! Amig kihűlt testtedet koporsóba nem teszik, személyesen kell találkoznod ezzel a megváltó Istennel! Mások szeme nem láthatja meg helyetted a felkínált kegyelmet! Édesapáink, édesanyáink üdvössége el nem örökölhető!      

Vigasztalás minden gyászolónak, minden nyomorúságba esettnek, hogy ez a megváltó, személyes Isten nem közömbös Isten! Kedves néki az ő híveinek halála. Sőt, megáll a begyepesedő, süppedő sírhalmok felett, és munkálkodik a kedves emlékek által is az ittmaradottakban. A hívő emberek temetésén lehet találkozni az élő Istennel! A hívő emberek sírjai mellett is lehet találkozni az élő Istennel! Mikor a bizonyságtevők már elenyészett szavaira, cselekedeteire, életére gondolunk, megszólít az Isten, és hív a megtérésre! Megszólít az Isten, és felbátorítja a hívő szíveket a mindvégig való kitartásra! Vigasztal, sőt megörvendeztet az Isten, mert tökéletesen átérzi minden nyomorúságunkat, és biztosít az Ő hatalmas karjának nem késlekedő segítségéről! Nagy kiváltság, ha valaki mind testestől, mind lelkestől, akér él, akár hal, nem önmagáé, hanem ennek a hatalmas Istennek véren vett tulajdona, és Őbenne örvend, Őnéki szolgál!

Imádkozzunk!  Köszönjük, mindenható Urunk, hogy jónak láttad a mi megszületésünket! Te vagy az, aki testet ajándékoztál nekünk és halhatatlan lelket, ami dicsőíthet téged  e földi létben, s majd az örökkévalóságban is! Dicsőítünk téged azért, aki vagy, és azért mert, ami miattunk megromlott és bűneink okán pusztulóra vált, Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban helyre tudod hozni végérvényesen! Köszönjük, hogy helyreállító kegyelmedet most is felkínáltad mindenkinek, személyválogatás nélkül! Magasztalunk, Istenünk, Őérette, akire nézve elfogadod a megtérő bűnöst, és akiben életcélt, üdvösséget adtál minden hívőnek! Hálát mondunk szeretett testvérünkért, akit most fájdalommal gyászolunk, de megnyugvással is, de reménységgel is! Add, hogy ami követendő volt, példa volt e földiek számára immár végérvényesen elmúlt életéből, meg tudjuk tartani, és azzal a hittel járjuk tovább az igéd által kijelölt utat, hogy lesz még boldog találkozásunk ott, ahol színről-színre láthatunk majd téged mindörökké! ÁMEN!     

Temetési igehirdetés (Papp László)

Isten beszéde megmarad

Papp László (élt 94 évet) temetésén

2015. március 14., Kolozsvár

Ézsaiás 40: 8: Megszáradt a fű, elhullt a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!

Kedves gyászoló család, végtisztességet tevő gyülekezet! Nem csupán az édesapát, nagyapát, dédi tatát gyászoljuk és temetjük most, hanem erdélyi magyar baptista közösségünk szolgálattevői véglegesen elenyésző, „öreg” korosztályának egyik jellegzetes képviselőjét is. Testvérünk az az ember volt, aki többeket ismerhetett az úttörő missziómunkások közül – édesapja, Papp Károly prédikátor maradványai is itt, a Házsongárd csendjében nyugszanak néhány méterrel odébb, a Rottmayer János sírjában. Átélte azt az időt, amikor észak-erdélyi gyülekezeteink rövid négy esztendeig örvendhettek az anyaországi testvéreinkkel való egyesülés áldásainak, majd átélte a világháborút, rendszerváltásokat, az ébredés drága korszakát. Átélője volt annak az időnek is, amikor az épülőben lévő kolozsvári imaház falait erőszakosan lebontották, és köveit elhordták, hogy beépítsék a városi uszoda épületébe. Előre ment testvérünk tudta azt, mit jelent éjszakákon át, gyertyafény mellett énekeket kottázni, kézzel másolni zenedarabok százait. A ma élők közül egyre kevesebben tudnak már ilyen élményekről beszámolni, mert Papp László testvérünkkel egy történelmi korosztály száll lassan a sírba. Más időket élünk ma már: másak a lehetőségeink, másak az eszközeink, más a környezetünk, s talán más lett a szívünk is. Egybegyűjtött ma ide bennünket az Úr, hogy emlékeztessen a múltra, hogy igéje által kiértékelje jelenünket, és hogy biztosítson egy reményteljes jövő felől. Összeszorul a szívünk és a torkunk, mikor számba vesszük veszteségeinket. Fáj a nagy öregjeinktől, és velük együtt közösségünk egykor gazdagon virágzó és gyümölcstermő korszakaitól való búcsúvétel, de halljuk meg az ige biztatását: Megszáradt a fű, elhullt a virág, de Istenünk beszéde mindörökre megmarad! Ez a mi vigasztalásunk, ez a mi életünk értelme és célja: az Isten változhatatlan, örökké megmaradó beszédének elfogadása, és az abban való, életet átformáló gyönyörködés.

Isten örökké megmaradó beszéde nem csupán évezredekkel ezelőtt, emberi nyelven megfogalmazott szó, hanem élő, változhatatlan személy: Jézus Krisztus! Korszakok, emberek változhatnak  (változnak is!),  tűnhetnek el (és el is tűnnek!), de Ő biztos alap minden időben, mert tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! Ma is gyűlöli a bűnt, ma is hív magához, és ma is kész életet adni a bűnös embereknek. Ez a ma, ez a most a miénk! Ragadjuk meg Jézus Krisztus felénk kinyújtott, sebhelyes kezét, mert nem lehetetlen, hogy holnap a mi koporsónkat állják majd körül hervadó virágokkal a kezükben hervadó emberek.

Van egy kedves ének a Gedeoniták énekei című könyvben, amit Papp László testvérünk is nagyon szeretett, és elvezényelt számtalanszor: Isten keze nélkül nincsen élőlény, Isten szava nélkül egy ország sem él! Majd így folytatódik: A nagy teremtésben nincsen egy fűszál, hogy ne rendelt volna az Úr hivatást. Testvérünk földi életét is egy szép virágoskertbe plántálta a végtelen bölcsességű Isten szeretete: ez az illatos kert nem volt más, mint a kolozsvári magyar baptista gyülekezet közössége. Az imaház udvarán lévő lelkipásztori lakásban nőtt fel, otthona volt az Isten háza. Látta, amint édesapjában ég a misszió tüze, a lélekmentés vágya, és hallotta, amint hegedűjét elővéve lelki énekeket komponált. Jaj, de szép! – fakadt ki belőle a csodálat hangja – De szeretnék én is ilyen énekeket írni! De szeretném én is szolgálni édesapám Istenét! És el kellett jönnie annak a napnak, amikor rádöbbent: az, hogy prédikátor az édesapja, az, hogy a hívők közösségében nevelkedett, az, hogy szereti az Isten házát, nem mentesíti bűneitől, elveszett állapotából ki nem ragadja. Neki Jézusra van szüksége egyedül, mert nincs más út az örök életre, csak a golgotai áldozat. És eljött az a nap, amikor lelki szemei megnyílottak látni az Isai törzsökéből nevekedett, gyönyörűséges virágszálat: Jézust! Ekkor felismerte: az én lelkem csak töviseket és bogáncsot tud teremni önmagától! Az én legkülönb illatom is csak maró bűz a Krisztus jó illatához képest! Legszentebb szándékom a szépre, a jóra, a nemesre meddő erőlködés csupán, mert nékem Jézusba kell beleoltatnom – különben életem csak halál, halálom pedig kárhozat! Ekkor változtatta meg örök időkre szólóan az életét Isten kegyelmének, szeretetének romolhatatlan beszéde.

Kedves testvérünk szerette a gyülekezetet, a hívők közösségét. Szeretett Isten gyermekeinek társaságában lenni. Amikor legutóbb nála jártam, olyan gyenge volt már, hogy beszélni is nehezére esett. Könnyezve, szinte suttogva beszélt a Megváltó jóságáról, a hosszú élet során tapasztalt sokféle áldásról. Végső kézfogásunkkor csodálatos módon leszállt az ágyból, és kész volt kikísérni az ajtóig, és kész lett volna kikísérni az utcára is, ha vissza nem tartják szerettei. Ragaszkodott nagyon a hívők közösségéhez.

Az a régi kolozsvári gyülekezet nincs többé, és immár Papp László testvér sincs többé.  Isten beszéde, a testté lett Ige azonban él, és munkálkodik! Azt akarja, hogy lelked gazos, tövises kertjét felszántsa, és behintse az Ő örökre megmaradó beszédének életet adó magvával. Nemsoká eljön az a nap, mikor minden palántát, amit nem a mennyei Atya ültetett, ki fognak tépni könyörtelenül. De most még hív a megigazultak közösségébe, az üdvözült lelkek társaságába. Nem ébredezik-e a vágy benned a bűnbocsánat, az üdvösség, a megváltó Krisztus után? Azt akarja az Isten, hogy szívet-lelket gyönyörködtető, jó illattal ékes virág légy abban a kertben, melybe oly nagy szeretettel és gyöngédséggel ültetett el. Vajon értékeled-é, hogy Istenfélő, átadott életű, hívő szüleid voltak, vagy vannak? Vajon drága-e számodra a közösségnek az a virágoskertje, amelybe téged az Ő kikutathatatlan bölcsessége és jósága rendelt? Itt, e koporsó mellett állva ma fel lehet kiáltani az élet és halál Urához örök életért, helyreállásért, kegyelemért!

Kedves testvérünk, Laci bácsi, több mint hetven esztendőn át volt a kolozsvári gyülekezet énekkarának karmestere, orgonistája, ugyanakkor több helyen létesített fúvós zenekarokat. Alázatos volt, nem nagyra törő. Amikor elöl állt, vagy leült az orgona elé, szolgált, és segítség volt másoknak is szolgálatban. Tudott csendben lenni, és tudott örülni a mások örömének. Munkásságának az Úr iránti hála volt a mozgató rugója, és az a vágy, hogy az általa megismert Megváltót és az Ő szolgálatának édességét megismertesse másokkal is. Szép volt szívében az ének, ezért tudta a mások énekét is szépnek hallani. Amikor kinyújtotta a kezeit, és vezényelni kezdett, azt akarta, hogy vele együtt örüljenek mások is a Krisztus kegyelmének. Segített, ahol tudott, ahol szükség volt rá – így illatozott életének törékeny, egyszerű virága. De most íme: elszáradt a fű és elhullt a virág! Így, múlt időben. És mi, akik élünk, tudomásul kell vennünk a prófétai szót: minden test csak fű, minden test csak virág. Isteni terv szerint jöttünk erre a világra, isteni gondviselés alatt élünk, de a pusztulás felé indultunk el mindannyian, hacsak nem lesz életünk egészen – testestől, lelkestől – az Úr Jézusé. Mert Ő, mint az Isten Szava, örökre megmarad, és aki Őbenne él, mint megváltott gyermeke, nem lát halált. Egyedül övé a dicsőség most és mindörökké!

Imádkozzunk! Mindenható Istenünk! Annak tudatában állunk itt, e koporsó mellett, hogy Te az életnek és halálnak Ura vagy, és nálad nincs változás vagy változásnak árnyéka. Köszönjük, hogy száradó fűszálnyi és lehulló virágnyi életünket számon tartod, sőt meg akarod tartani az örök élet számára, mert szeretsz kimondhatatlanul, számunkra felfoghatatlan módon. Ennek bizonyítékát adtad Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban, aki minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, és aki ma is kegyelemmel, hívogató szóval jön a bűnös felé. Köszönjük, hogy nem kell megszáradt virágként aláhullanunk a kárhozat soha ki nem alvó tüzébe!

Magasztalunk eltávozott testvérünkért, akit a Te jóságodat és jókedvedet visszatükrözni hívtál el már fiatalon! Ami szép, jó és igaz volt az életében, mind-mind tőled volt, Urunk, és ami hiányosság volt vagy gyengeség, az is mind a te mérhetetlen irgalmasságodra emlékeztet, s felmutat a véres keresztre, ahonnan jő a bűnbocsánat, a kegyelem, az élet. Köszönjük, hogy te vigasztalod meg a gyászolókat, és hogy te gondoskodsz néped közösségének jövőjéről minden időben. Segíts, kérünk, szívünkbe fogadnunk drága üzenetedet, hogy éljünk általa megszentelt, szolgáló életet, mely Krisztus illatát terjeszti e földön, és amely teljes pompájában virul majd örökkévaló országodban! ÁMEN!   

A fiatalok és a helyi gyülekezet kapcsolata

Előadás a Hargita Keresztyén Táborban  2005. aug. 24-én, a II-ik ifjúsági héten

Zsidók 11, 24-26: Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.

  

   Megtiszteltetésnek tartom, hogy itt állhatok előttetek, ennyi értelmes, drága fiatal előtt, és én is mondhatok néhány szót az Úr Jézusról. Boldogan teszek bizonyságot arról, hogy ismerem Őt, szeretem Őt. Nagyon jó rátok nézni, és látni, mennyi értelmes, érdeklődő szempár van jelen; jó hallani a hangotokat.

   Vágjunk hát a dolgok közepébe! Van egy latin mondás: Vanitatum vanitas. Azt jelenti ez, hogy hiábavalóságok hiábavalósága. Ehhez hasonló az az ige, amely így szól: az ifjúság és a hajnal hiábavalóság (Préd 12,2b). Nem hangzik valami felemelően ránk nézve, ugye? De ige ez mégis. Aztán azt is szokták mondani az idősebbek, hogy  a fiatalság bolondság. Olyan előszeretettel (vagyis úgy látszik) hozakodnak elő azzal, amikor teszünk, tennénk valamit, vagy csoportosan el akarunk kérezkedni valahova, hogy „a fiatalság bolondság.” Tudjátok, általában kik vannak azon a véleményen, hogy „a fiatalság bolondság”, meg hogy „a fiatalság hiábavalóság, időpocsékolás”? Azok, akik a fiatalságukat bolond módra töltötték el. Akik elpocsékolták az idejüket. Tudják, hogy nagyon sok baklövést csináltak; tudják nagyon jól, hogy nem használták ki jól az időt, bolond módra tékozolták el az ifjúságukat, ezért tapasztalatból mondják, hogy „a fiatalság bolondság”. Az ige azért mondja, hogy az ifjúság hiábavalóság (neki igaza van), mert ha Jézus Krisztus nincsen benne, nincs új életed, nincs új szíved, akkor a fiatalság és a hajnal, minden, ami szép és jó, számodra valóban hiábavalóság! Az igének igaza van. Nagyon sok idős testvér van, akikről én személyesen is tudok, akiknek imatémájuk a fiatalság, az új generáció. Tudjátok meg, hogy nagyon sokan imádkoznak értetek. Lehet, nem ismeritek azokat a nénikéket, bácsikákat. De akikben most ott ég az Úr Lelkének tüze, akik látják, hogy mennyi évet elpazaroltak, nem értékelték az ifjúkor éveit, így könyörögnek: „Uram, a mostani fiatalokat áldd meg, nehogy úgy töltsék el az idejüket, ahogyan mi! Uram, adj ébredést, adj megújulást a fiatalok között!” És ezekben a pillanatokban is nagyon sokan vannak, akik érettünk imádkoznak.

   A mai témánk: a fiatalok kapcsolata, vagyis a mi kapcsolatunk a látható gyülekezettel - a mi feladatunk, szerepünk a lelki közösségben. Nagyon sokat tanulmányoztam és tanulmányozom a baptisták történetét, és hadd mondjam azt el - minden dicsekedés nélkül, de örömmel - hogy a mi generációnkhoz az alig több, mint száz éves történelmünk folyamán nem volt fogható. Olyan értelmes, nyitott, olyan jóravaló, ütőképes fiatalság, mint a mostani, nem volt. Ezt nem azért mondom, hogy elbizakodjunk, hanem azért, mert tényleg így van. Édesapám meséli, hogy  tizenhat éves korukban hogyan ásták a bunkereket a hegy oldalában, és hogyan dobálták egymást sárgolyókkal. Tizenhat évesen! Most egy öt éves gyermek ott ül a laptop előtt, és statisztikákat nézeget. Ez nem vicc, én tényleg láttam ilyent. Óriási különbség van a mi korosztályunk, és az előttünk álló korosztály között! Kértem az egyik testvért, aki sok hozzá hasonló emberrel most a vezető rétegét képezi a gyülekezetnek, most középkorú, hogy meséljen arról, hogyan töltötték el annak idején az ifjúságukat a gyülekezetben. Legyintett egyet, és azt mondta, hogy „Mindig megmondták, mit énekeljünk, hova menjünk, hova ne menjünk. Nem volt egy szép napunk!” Sajnáltam ezt az embert. Tudtam azt, hogy a szép napok utáni sóvárgás tulajdonképpen az új élet, a megtérés hiányából fakadt. Az ő generációja az, amely most ott van a gyülekezetekben, mint oszlopos generáció, amelynek legtöbb képviselője azt mondja, hogy „nem volt egy szép napunk!” Nekünk nagyon sok szép napot ajándékozott Isten.

   Tudjátok meg, hogy azok a régi szép idők most van! Amire azt mondod majd néhány év múlva, hogy „azok a régi szép idők”, az most van! És nem mindegy, hogyan használod ki, hogy töltöd el! Néhány év, és befejezed az iskolát, megházasodsz, gyerekeid lesznek, és ott állsz majd egy gyülekezetben, mint oszlopos tag. Hogyan építhetnek rád a közvetlenül utánad következő generációk? A fiatalok hogyan nézzenek majd fel rád, ha most nem szerzel örökkévaló értékeket, ha most nem tanulsz, ha most nem fejlődsz? Ha most nem tanulsz meg szeretni, és nem tanulod meg értékelni az időseket, a gyülekezetet, akkor milyen generáció lesz a baptista közösségünk alapgenerációja néhány év után?

     Valóban vannak különbségek közöttünk, és a minket megelőző generáció között. Néhányat szeretnék felsorolni azok közül a hatások közül, amik minket érnek, és amikkel nem találkoztak olyan nagy mértékben (vagy egyáltalán) a nálunk idősebbek.

   Az egyik a globalizáció. Jól tudjátok, hogy mit jelent ez. Egyszerűen megfogalmazva – egyformává válik minden. Elmész Afrikába, elmész Kínába, és láthatod, hogy ugyanúgy öltöznek, ugyanúgy igyekeznek gondolkodni a fiatalok. Most ez megy. A globalizáció az uniformizálódást vonja maga után, ami azt jelenti, hogy eltűnnek, vagy elsekélyesednek a kultúrák, nem lesz értékük - minden legyen egyforma! Minden arra megy ki, hogy legyen közös pénz, közös nyelv. Láttam egy régi képet: Kornya testvér van rajta középen, egy olyan kis asztal előtt ülve, mint ez is. Körülötte kalotaszegi testvérek és testvérnők kendőkkel, nagy szoknyákban, priccses nadrágban, lajbikkal... gondold el, mi történne, ha valaki most így lépne be a gyülekezetbe! Igencsak furcsán hatna! Abban az időben az volt a természetes - a magyar népviselet a mindennapi élethez tartozott, akárcsak a templomba járás. Azért építették a hegyekre, a dombokon vagy a települések központjába a templomokat, mert az akkor azt jelentette, hogy az emberek szívének központjában is ott van az Isten háza. Nem volt mindenki megtérve akkor sem, de az egyháznak, a templomnak elvitathatatlanul központi szerepe volt. És most, mióta a globalizációs folyamat ilyen erőteljesen megindult, a kultúrák kezdenek megszűnni, összemosódni. Lassan értéktelenné válik az, ami valamikor érték és fontos volt - ezt tapasztaljuk a saját bőrünkön. Zilahon végeztem a középiskolát, a Református Kollégiumban, ahol az volt a szokás, hogy évzárókor egy fekete, zsinórozott öltönyben, úgynevezett bocskaiban vonultak fel a diákok - a református lelkészek hagyományos öltözéke ez. A mi generációnk volt az első, amely felemelte a hangját, és azt mondta: „Miért vegyük mi azt fel magunkra? Röhögtetjük magunkat végig a városon ilyen ruhában! Nekünk ez már nem jelent semmit!” Valamikor nagy kiváltságnak számított református kollégistának lenni (mint ahogyan az is), és a bocskai ruha viselése is értéknek számított, de most már sajnos sokan nem tartják annak. Változik az öltözet, változik a zenestílus. Nagyon kevés éneket éneklünk mi, fiatalok, ami  magyar népi gyökerekből, azaz tiszta forrásból táplálkozik – pedig kár. Kár, hogy nem énekelünk ilyen énekeket, és nem is ismerjük őket. Most inkább más nyelvekből fordított, idegen énekeket fogadunk el – nem is olyan nagy baj ez, de az előttünk levők nem ismerték ezeket.

   A második dolog, aminek a hatása, nyomása alatt vagyunk, a posztmodern „minden relatív” elmélete. Posztmodern, azaz a modern utáni kor, amely azt mondja, hogy minden relatív. Nincsen egy abszolút igazság, nincsen egyetlen, igaz Isten – te hiszel Buddhában, én Mohamedben, Allahban (de nem kívánom ezeket a neveket, filozófiákat mind felsorolni; nem is ismerem és nem is akarom ismerni); én tisztelem a te hitedet, te tiszteld az enyémet. Minden relatív – nincs egy abszolút igazság. Amikor Istenről volt szó a keresztyénség közel kétezer éves története során, sok évszázadon át szinte mindenki elfogadta, hogy Isten tényleg Isten. Egy Isten van: Atya, Fiú Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örökkévaló, igaz Isten. És ha most kimész az utcára, annyiféle szektával és annyiféle irányzattal találkozol (sőt elmennek hozzád, a lakásotokba), amik azt hirdetik, hogy „tiszteletben tartom a tiedet” – közben azt gondolják, hogy „gyere hozzánk!” Nagyon fel kell készülnünk, meg kell húzzuk a nadrágszíjat, ahogy mondani szoktuk, hogy szembe tudjunk nézni ezekkel, és határozottan szemébe tudjuk mondani a világnak, hogy van nekünk egy élő Istenünk, és „Vele nem jó ujjat húzni - mint ahogy mondta az egyik  idős testvér - mert a mi ujjunk nyúlik ki!”

   A másik dolog, ami hatással van ránk, a technika fejlődése. Az elmúlt száz év alatt sokkal többet fejlődött a technika, mint az elmúlt öt-hatezer év alatt, amióta a világ fennáll. Mikor az első színes televízió megjelent  a faluban, a negyed falu népe ott volt minden este, és néztük csodálkozva, hogy az a TV színes. Nem is kell beszélnem a távirányítókról meg a kamerás mobilokról, amik később megjelentek. Amikor a bicikli feltűnt a láthatáron, azt mondták a testvérek, hogy az az ördögtől van. Másképp nem magyarázható, hogy két keréken megy az a masina, hacsak aki fenntartja, nem maga az ördög. És akkor jött a Cserepka testvér, áldott emlékű  testvér, aki az ébredés előhírnöke volt a Szilágyságban. Neki volt biciklije, és beláthatták a testvérek, hogy az nem az ördögtől van, hanem a technika vívmánya. Nagymamám is tapasztalja, hogy a technika fejlődik. Elmesélte, régen hogy szedte a különféle gyógynövényeket a betegségeire – vagy képzelt betegségeire. Elkérdezgették egymás között a szomszédasszonyokkal, hogy ez mire jó, azt hogyan kell elkészíteni, hogy hasson. Most azt mondja, hogy „annyiféle gyógyszer van! Csak ülök az ágyban, veszem a kapszulákat...” A múltkor látom, hogy egy fél marék gyógyszerrel kísérletezik. Kérdezem tőle, hogy miért veszi be azt a temérdek „orvosságot”. Azt mondja: - Amire ezek jók, az nekem biztos van!” Tehát a technika fejlődése - az elődeink nem tapasztalták ezt olyan erőteljesen, mint mi.

   A negyedik dolog az, hogy megnövekedett az igényszint a különböző szakterületeken. Most azt mondják, hogy ha orvos vagy, akkor olyan orvos légy, amilyennek kell lenni! Ha földműves vagy, mezőgazdasággal foglalkozol, abban legyél profi! Ne foglalkozz sok dologgal, hanem csak egy-kettővel, de azokban legyél szakember igazán! Mert ha ma meglátják, hogy bizonytalan vagy, vagy nincs meg a kellő képzettséged, nincs diplomád, akkor mehetsz lefelé a vízen, nem foglalkozunk veled. Ma ez így működik. És ezért nem elég ma a nyolc osztály, talán az egyetemi diploma sem, tovább kell menni, haladni, fejlődni, mert úgy megnőtt az igényszint. Előttünk áll az Uniós csatlakozás, szigorítják, és nehezítik a dolgainkat. Ezt a feszültséget, ami itt izzik a levegőben, nem tapasztalták meg az elődeink, mikor olyan korúak voltak, mint mi most.

    Egyik fiú egy gyülekezetben – nem sokkal idősebb nálam, azt mondta, hogy ma délelőtt a prédikációban az igehirdető testvér  illusztrációt mondott a csontokról, az emberi szervezet működéséről – a fiú, akiről szó van, orvostan hallgató. Hogy tudott akkora hülyeséget mondani? – és idézte a prédikátort, majd megmagyarázta, mi is az igazság az idézett biológiai kérdéssel kapcsolatban. „Miért mond olyan dolgokat, amikhez nem ért?” Tudjátok meg, nem olyan egyszerű ide kiállni elétek, mert olyan jó fejek vagytok – igazán – hogy nem vesztek be akármit. Nekem sem lehet csak úgy bármit beadagolni. Régen sok mindent lehetett mondani, és érvek nélkül is elfogadták az emberek. Mentek egyik háztól a másikig, és mondták - de ma már nem működik ilyen egyszerűen. Ma alaposan mérlegelünk. Megnézzük, hogy valóban úgy vannak-é ezek - mint ahogyan a Biblia egyes szereplői kutatták az Írásokat. Ma minden szakosodik, és a szakok is egyre magasabb színvonalra emelkednek; az emberek is profizmusra törekszenek, egyre tudományosabbá válik minden. Az egyik teológus ott ült mellettem az imaházban, amikor egy amerikai testvér szolgált. Amikor befejezte, oldalba bök a teológus kollégám, és azt mondja: Ez egy teleszkopikusan felépített expozicionális igehirdetés volt. – Igazad van - válaszoltam  - éppen akartam mondani! Mert tényleg az volt. Régen ilyesmi nem számított, de most ezeket is kell tudnunk nekünk, teológiai hallgatóknak. Mert nem mindegy, hogy a hallgatók mit kapnak, és nem mindegy, hogy mit termelsz, mennyit tudsz. Ha tanár vagy, legyél tanár, de profi tanár. Ha zenész vagy, legyél profi. Vagy ha egyszerű háziasszony vagy otthon, vagy a testvére, barátja vagy valakinek, te légy a legjobb! Isten nagyon megáldja ezt a generációt annak ellenére, hogy annyiféle hatás ér minket, és azt akarja, hogy jellemes, komoly emberek legyünk.

   Az ötödik dolog az, hogy megváltozott az életszínvonal is. Nem úgy élünk, ahogyan ifjúkorukról a mi szüleink és nagyszüleink beszéltek. Elmondja nagytatám és nagymamám, hogyan ették a málékenyeret – kukoricakenyér, tengeri-kenyér, különböző helyeken különbözőképpen mondják -  most nem is tudjuk, hogy mi az, és el sem tudjuk képzelni, hogy milyen íze lehetett. Most egészen más az életszínvonal, másként élünk, másképpen néz ki a szobánk, másmilyen berendezéseink, felszereléseink vannak – és ez így van jól. Egy történet arról, mennyire változik az életszínvonal: mennyegzőben voltunk az egyik barátommal. Az ünnepi vacsora egy étteremben volt megtartva. Ettük az előételt, ami a felvágottak mellett sokféle bogyóból és különféle növényekből állott. Barátom gyorsabban evett, mint én, és megbökve engem rámutatott a tányéromra: Ezt a zöld gazt ne edd meg, rettenetes íze van! – Jaj – kiáltottam fel – te megetted az aszparaguszt, a díszítést! Nem volt hozzászokva az ilyen fényes vacsorákhoz. De akik gyakrabban fordulnak meg előkelőbb helyeken, azok már tudják, hogy ami díszítés, az díszítés.

   A tavaly volt alkalmam Ausztria fővárosában, Bécsben is megfordulni. A vacsoránál – az asztal, azt mondták, svéd asztal,  ott is meg volt terítve szépen, megrakodva ugyanúgy bogyókkal és egyebekkel – azt mondja az egyik bácsi, aki a mi csoportunkba tartozott, hogy: Gyere, álljunk ide a mogyorós tál mellé, mert azt legalább tudjuk, hogy micsoda, és ez laktat a legjobban! Változik az  életszínvonal, és megesik néha, hogy nem is tudjuk, mit együnk, vagy hogyan együnk, de belejövünk lassan.

   Hatodikként hadd essék szó az információáradatról! Igen sok a reklám. Szeretjük a képeket nézegetni ahelyett, hogy olvasnánk. Inkább megnézzük a filmet, a Iont meg a Baltagult, minthogy elővegyük a könyvet – igaz? Én is megnéztem, de olvastam a könyveket is, és nem bántam meg. Szeretjük a képeket – nem hiába jelenik meg minden szenny és mocsokság az interneten és millióféle kiadványban. Annyira lekötik gondolatainkat, annyira hatnak ránk a képek, hogy az élő vagy a leírt szónak már nincs olyan nagy hatása. Kérdeztem is Andreától a tegnap, hogy lehet az, hogy ha annyira hatnak ránk a képek, miért nem jár a mai generáció múzeumokba, képtárakba, és nem érdeklik őket a gyönyörű, művészi alkotások. Azt válaszolta, hogy oda a háttér információ is kell. Hogy értékelni tudjunk egy igazán értékes képet, hogy műértők legyünk, hogy gazdagodjunk ilyen szempontból is, ahhoz nagyon sokat kell tanulni. A tanulás meg, ugye, nem kifizetődő - vallják nagyon sokan. Amiből nem jön közvetlenül anyagi haszon, azzal nem érdemes foglalkozni. Mit nekem Rembrandt, Balassi és a többiek? Hat ránk a látvány, és még nagyon sok dolog, amit nem ismertek szüleink, nagyszüleink.

II.

   A Zsidókhoz írt levélben itt áll előttünk egy fiatalember, Mózes, aki 40 éves volt, de ez abban a korban fiatalnak számított. Az ő példája alapján nézzük meg – és ez a második főpont lesz – milyennek kell lennie egy hívő fiatalnak. Az első dolog, amit itt Mózesnél megjegyzünk az, hogy hívő volt. Hit által tiltakozott Mózes – olvastuk. A hívő fiatalnak hívőnek kell lennie igazán. A gyülekezet szellemi intézmény elsősorban, mert a mennyel van kapcsolata elsősorban, a szellemi világgal van kapcsolata elsősorban, és csak ezek után jönnek az épületek, meg az olyan összejövetelek, mint a mostani is. És ahhoz, hogy valaki a gyülekezetben helyt álljon, hogy valakinek legyen szava a gyülekezetben, oda kell a hit. Oda kell az  újjászületés. Oda kell a megtérés. A megtéretlen ember nem szólhat bele a gyülekezet dolgaiba, mert nem is része a gyülekezetnek. A Testnek nem tagja. Hit által tiltakozott Mózes. Oda hit kell, hogy a gyülekezetet értékelni tudjuk annak ellenére, hogy olyan, amilyen. Új szív és új élet kell.

   A másik jellemzője Mózesnek az, hogy tudta, hogy ő kicsoda. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják.. Mózes tudta, hogy ő kicsoda. Ott nevelkedett az egyiptomi palotákban, pazar épületekben, amikben luxuskörülmények voltak, mégis azt mondja Mózes, hogy én nem tartozom ide! Én tudom, hogy ki vagyok! Én egy kis semmi pásztornép sarja vagyok. Én egy kis Mózeske vagyok, nem vagyok herceg! A hívő fiatalnak tudnia kell, vallnia kell, hogy én hívő vagyok! Én Jézus Krisztushoz tartozom! Én nem vagyok bábja ennek a posztmodern világnak, vagy nem is tudom, hogy nevezzük. Én nem csak egy keresztyén, nem csak egy baptista vagyok, hanem Jézus Krisztus drága véren megvásárolt gyermeke vagyok, és Neki tartozom felelősséggel! Tudod-e, hogy ki vagy? Kaptál-e új szívet? Akkor értékeled azt a gyülekezetet, amelybe Isten helyezett téged. Ha nem, akkor csak zsémbelsz, és morogsz, szembe az öregekkel. Akkor nem sok közöd van a gyülekezethez. Akkor nem tudsz előre lendíteni semmit, ami lelki. Ha csupán bemerítkeztél, és úrvacsorázol, de egyáltalán nem számíthat majd rád az utánunk jövő generáció. Akkor nem leszel igei mércével mérve értelmes.

   A harmadik dolog Mózessel kapcsolatban az, hogy bátran fellépett, kiállt a hite mellett. Bátran előállott, nem bújt el. Amikor érték a különféle hatások (biztosan csábítgatták különböző pozíciókba, ott is tanult, az egyiptomi iskolákban), ő bátran fellépett ellenük az ő hitével. Legyen bátor fellépésed neked is! Ha valamiről meggyőződtél, ha van véleményed, ha jellemes vagy, mindenféle tanításnak szele ide-oda na hajlítgasson – int az Újszövetségben Pál apostol. Olyan fiatalokra van szükség, akik jellemesek. Akik bátrak; akik tudják, hogy mit akarnak, vagyis hogy mi az, amit az Ige akar rájuk nézve, és bátran elő is állanak alkalomadtán. És jó is, ha előállnak véleményükkel, ha igei alapon áll a vélemény. Nagyon jó nyersanyag vagyunk, ezt komolyan mondom – és „azok a régi szép idők” most van. Most készülünk fel a nagyobb feladatokra. Azt olvassuk a prédikátor könyvében, hogy eljönnek a napok, amikről azt mondod majd, hogy nem szeretem ezeket. Szeretjük ezeket a napokat, hát használjuk is ki jól!

   A negyedik jellemzője Mózesnek az, hogy szerette Isten népét. A hívő fiatalnak szeretnie kell Isten népét! Azt mondja itt a már felolvasott ige: Inkább választván az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Inkább ott ülni Piri nénivel, Sanyi bácsival meg a többiekkel egy egyszerű kis szobácskában, és énekelni vontatottan a régi éneket, hogy Szent az Isten, szent, szent. Inkább ezt vállalni, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Mózes vállalta az egyiptomiak szemében alacsonyabb rendűnek látott szolganépet. A komoly, hívő, jellemes fiatal nem zsörtölődik, hogy ó, ezek az öregek így meg úgy énekelnek, ezek csak ezt tudják már száz éve, ránk már különb feladatok várnak, igényesebbek vagyunk, kezdjünk egészen újat nélkülük! A valóban hívő fiatal szereti Isten népét, akármilyen kevesen legyenek is, akármilyen nyomorultul is nézzenek ki fizikailag, akármilyen keveset is tudjanak, akármilyen kellemetlen legyen nekünk ott lenni közöttük Egyiptom palotáihoz képest, mondjuk azt, mit Mózes: Inkább...! Többet ér ez nekem, mint hogy bábja legyek a világnak, mint hogy jellemtelen legyek, és letagadjam, hogy hová tartozom valójában! Többet ér ez nekem, mint hogy ne álljak ki az én Megváltóm, az én Istenem mellett. Szereted-é gyülekezetedet annak ellenére, hogy olyan, amilyen, azzal a szeretettel, amellyel Mózes is szerette?     

   Mózes kész volt a lemondásra. Ez is jellemzi a hívő fiatalt. Lemondani sok mindenről (gondolj bele: hercegi pozíció, egyiptomi egyetemek, iskolák...) - ez is feladatunk. Ha éppen füttyögetni lenne kedvünk, vagy tapsolnánk, amikor körülöttünk öt-hat nénike nem ezt csinálja, hanem könnyezik, akkor lemondunk ezekről, és együtt sírunk velük ahogyan az Ige tanítja a Filippi levélben: örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal!

   Mózes különbséget tudott tenni az értékek között, Égyiptom kincseinél – olvassuk az igében –  nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát. A fiatalnak, aki előre akarja a gyülekezet ügyét lendíteni, különbséget kell tudnia tenni az értékek között, mert különböző értékek vannak. Tudjátok-e, hogy mi az, ami a jóval szemben áll? A még jobb. A még jobb! Törekedjünk a még jobbra!

   Mózes telve volt reménységgel. Azt mondja itt a Zsidókhoz írt levél írója, hogy Mózes a megjutalmazásra tekintett. Látjátok-e, hogy ez a három dolog – a hit, a remény és a szeretet – hogyan ötvöződött Mózes szívében, jellemében? Ez a mi kiváltságunk is lehet, sőt feladatunk kívánni, hogy ebben növekedjünk.

 

III.

   Menjünk tovább, és  lássuk a következő főpontban, mi a gyülekezet feladata! Ha beleszülettünk egy közösségbe, és újjá is születve tagjai vagyunk Isten családjának, mit jelent a gyülekezet Krisztustól kapott feladata ránk nézve? Vajon a fiatal generációnak egészen más, új dolgot kell végeznie, mint amit elődeink végeztek? Más feladatokat, munkaterületeket jelölt ki számunkra Isten? A gyülekezet életterülete a négy fal között van, amik közé összegyűlnek a hívők. Néhány igeverset idézek a Bibliából, amikben az a közös, hogy az együtt szó megtalálható mindenikben. Hadd jelentsem most itt ki az ige alapján, hogy a gyülekezet fiataljainak ugyanaz a feladatuk, mint az idősebbeké, nem pedig más:  a közösséget építve dicsőíteni Istent, és missziómunkát végezni. Felolvasom ezt a néhány igeverset: Azért fogadjátok be egymást, miképen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére - Róma 15,7. Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét - Galata 6,2. Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében - Efézus 5,21. A békességes tűrésnek és vígasztalásnak Istene pedig adja néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint. Az eredeti szöveg azt mondja, hogy ugyanazért a célért küzdjetek együtt! - Róma 15,5.  Meg vagyok pedig győződve atyámfiai én magam is ti felőletek, hogy teljesek vagytok minden jósággal, betöltve minden ismerettel, képesek lévén egymást is inteni - Róma 15,14. Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése - Jakab 5,16. Nem mondja sehol az ige, hogy ti, fiatalok ezt csináljátok, ti, korosabbak pedig azt, mert a gyülekezet minden egyes tagja ugyanazt a kegyelmet, és ugyanazt a megbízatást kapja Istentől.

   A másik dolog a falakon kívüli munka - mert, ugye, nem azért van a gyülekezet, hogy egymás között intézzük a mi kis ügyeinket beláthatatlan időkig, hanem az, hogy egymás példájától, egymás hite által felbuzdulva menjünk kifelé, terjeszkedjünk. Elmondom röviden, hogy nálunk, Sarmaságon, hogyan kezdődött és zajlik a cigány misszió. Néhányan, gyülekezetbeli fiatalok, elkezdtünk rendszeresen a falusi gyerekekkel foglalkozni, a gyülekezet természetesen imádkozott értünk, és rengeteg cigány gyerek is jött ezekre az alkalmakra. Úgy láttuk jónak, hogy velük külön is foglalkozzunk. Felmentünk hozzájuk a dombra, énekeket, igeverseket tanítottunk meg nekik, elkezdtek megtanulni önállóan imádkozni. Egy idő után elhívták a szüleiket is, és jöttek a nagymamák, édesapák, édesanyák akik azt mondták, milyen jó lenne, ha a felnőttek számára is tartanánk ilyen összejöveteleket. A gyülekezet eleinte a fiatalok buzgalmát csak tisztes távolságból nézte – aztán kezdtek megtérni az emberek, Isten ébredést adott. Volt egy alkalom, mikor (egy házban tartottunk összejövetelt, melyben több család élt együtt) bejött az egyik férfi mámoros fővel, üveggel a kezében. Azt gondolta, hogy a komák jöttek szórakozni, nótázni. Mikor meglátta, hogy hívők vannak ott, és meghallotta, hogy Jézusról énekelnek – olyant nem tapasztaltam soha addig, és azóta sem – leesett a földre, és zokogni kezdett. A többiek azt mondták, hogy részeg, nem kell figyelembe se venni! Néhány pillanat alatt tökéletesen kijózanodott, és átadta a szívét az Úrnak. Csodálatos ébredést adott Isten a fiatalok munkássága nyomán. A gyülekezet meglátta, hogy valóban Isten munkálkodik, és vettek telket, építettek rá imaházat is. Egy-másfél hónapja nyílott meg Sarmaságon is a cigány imaház.  Dicsőség az Úrnak! Missziózni kell, fiatalok, de nem egyedül! Lehet, van egy lelki látásod. Amellett tarts ki akkor is, ha eleinte nincsen támogatás – később lesz! Ha Isten bizonyít amellett, hogy Ő hívott el, Ő küldött ki, akkor a gyülekezet fel fogja ismerni ezt. De a magánmisszióféléket én nem támogatom, mert az Ige sem támogatja. Missziómunka a gyülekezettől függetlenül nincsen. Amolyan egyéni- vagy magánmisszió nincsen! Csakis közösséggel van misszió, a gyülekezet tudtával és hozzájárulásával.

  

IV.

   Az utolsó főpont, a negyedik, arról, milyen helyzetben vannak ma a fiatalok baptista gyülekezeteinkben. Az egyik dolog az, hogy nem ők a vezető réteg. A vezető réteg a közép-korosztály és az idősek. Sokfelé csak az idősek. Azt mondják, hogy a fiatalok nem elég tapasztaltak, nincs elég tekintélyük ahhoz, hogy vezető tisztséget foglaljanak el. És amikor ezt mondják, igazuk van. Leggyakrabban idézik az igét is, az 1Királyok 12-t, amikor Roboám hívja elő a véneket is és az ifjakat is tanácsadásra. Roboám, mint tudjuk, a vének tanácsát megvetve az ifjakra hallgatott, ami az ország kettészakadásához vezetett később. Valljuk be, hogy jogosan tartanak az idősebbek attól, hogy a mi forró fejünkkel, kellő tapasztalat és tekintély nélkül belebocsátkozzunk bizonyos dolgokba.  De vannak olyan bizottságok, amelyekben a fiatalok is képviseltetik magukat. Vannak tekintélyes ifjúsági vezetők gyülekezeteinkben, akiket kezébe vett Isten. Vajon nem akarsz-e olyan fiatal lenni, akit kezébe vesz Isten? Hogyan tudnál tekintélyre szert tenni? Hát úgy, hogy tiszteled a tekintélyt – másokét, az idősebbekét. Úgy, hogy szereted őket, elfogadod őket. Úgy, ha olyan lelkülettel vagy, mint Mózes is volt, akinek alapvető tulajdonságait felsoroltam. Az egyik gyülekezetben megkérdeztem a fiatalokat, hogy milyen zenét hallgatnak mostanában. - Hát a ... – és mondták, hogy mit hallgatnak. – És szeretitek? – Nem!

– Akkor miért vettétek meg a lemezt? – Mert megtiltották! Még ma is vannak gyülekezeteink, ahol határozottan megtiltanak dolgokat, és nem minden esetben rossz dolog ez. Úgy szokott lenni, hogy minél hevesebben tiltanak valamit, a fiatalok annál inkább ráállnak a dologra. Döntsétek el magatoknak saját helyzetetekre kivetítve, hogy jó dolog ez, vagy nem jó.

   A másik dolog azzal kapcsolatban, hogy milyen helyzetben vannak ma a fiatalok a gyülekezetekben: szem előtt vannak. Nagyon figyelnek bennünket az idősebbek, és meg is mondják a véleményüket rólunk. Megmondják, hogy milyen a frizurád, milyen a ruhád, és nem biztos, hogy rosszul teszik. Ha elgondolkozol, és olvasod az igét, nem biztos, hogy rosszul teszik. Az, hogy szem előtt vagy,  számodra ne legyen kellemetlen! Ez azt jelenti, hogy számon tartanak téged, figyelembe vesznek. Nincsen mindenben igazuk az időseknek – nekünk se! Ha szem előtt vagyunk, az nem minden esetben rossz dolog. Nagyapám beszélte el, hogy régen, az ő ifjúkorában minden baptista fiatalra rá volt állítva egy idős gyülekezeti tag. Ez igaz, ez megtörtént. Amikor mentek haza a fiatalok, néhány házzal odébb ott mentek az idősek is utánuk. Egész hazáig kísérték őket. Mondja nagyapám, hogy „egyszer sikerült meglógni. Mikor láttam, hogy nincs körülöttem senki, a lányos ház felé vettem az irányt. Palánk kerítések voltak akkor (ez deszkakerítést jelent). Volt egy nagy lyuk a lány kertjének kerítésén. Én azon keresztül kezdtem bújni befelé, nem számítva arra, mi fog történni. Amint éppen ott vagyok, keresztül azon a nyíláson, egy hatalmas ütés döngette meg a kerítést! Egyik testvér volt az, aki egy karóval rásózott a kerítésre. Úgy megijedtem, hogy majdnem ott maradtam!” Szem előtt voltak a fiatalok, és nem ártana, ha ma is szem előtt lennének! Hogy szem előtt vagyunk, higgyétek el, jó dolog! Számon tartanak minket. Éljünk ezzel a lehetőséggel, hogy szem előtt vagyunk! Azt mondja Pál Timóteusnak, hogy légy példa a hívőknek! Légy hát példa az időseknek, légy példa a fiatalabbaknak! Akkor nem kell bujdosni, akkor nem kell esténként lépegetni az idősek előtt. Felemelt fővel járhatsz – mondja Káinnak Isten az igében.

    A másik dolog az - amiről nem beszélek sokat, mert jól tudjátok, hogy vannak ezek - hogy a fiatalok felé elvárásaik vannak az idősebbeknek. Innen származnak a konfliktushelyzetek. Lehet, sok tapasztalatotok van már ezen a téren.

   Következő dolog: a fiatalok azok, akik tanulnak. Az idősek ezt már nem teszik, vagy nem úgy teszik, ahogyan mi. Azt mondta valaki, egy tekintélyes, idős lelkipásztor, hogy egy ember akkor öregszik meg, amikor megszűnik tanulni. Amikor nem akar már tanulni, nem akar tovább fejlődni, akkor már öreg. Lehet az nyolcadikos, lehet az egyetemista, de ha nem akar tanulni, akkor már öreg, nem fiatal többé. Öreggé lett ismeret, tapasztalat és tekintély nélkül! Az idősek nem tudnak úgy tanulni, ahogyan mi tanulunk. Biológiai magyarázata is van ennek; és nem is kérjük ezt számon tőlük. Minél többet tanulunk, annál tisztábban látjuk, mennyi mindent nem tudunk. És minél jobban látjuk, mennyi mindent nem tudunk, annál inkább szeretnénk változni és változtatni. Szeretnénk az újításokat. Nagy ütközés volt akkor, amikor ifjúsági csoportunk első alkalommal énekelt szintetizátoros kísérettel. Aki a hangszeren játszott, bekapcsolta a metronómot. Tudjátok, mi az. Nem a dob, hanem egy időmérő szerkezet: tik-tak-tik-tak – éneklés közben ez folyamatosan ment. A végén hallani lehetett: „Mit hoztak be ezek a gyülekezetbe? Ha ez így folytatódik, mi lesz néhány év múlva?” Ezt fel kellett vállalni. Azóta az idősebb testvérek is elfogadtak, megszerettek bizonyos dolgokat, amikről megbizonyosodtak, hogy jók. Amik ellen felemelték szavukat annak idején.

   A másik dolog a fiatalokról: ők azok, akik rugalmasak. Eddig arról volt szó, ugye, mennyire rugalmasak vagyunk. A fiatalok azok, akik jól tudnak alkalmazkodni különböző helyzetekhez, helyzetekben. Ha bemész a bentlakásba, fel tudsz venni egy oda illő magatartást. Ha elmész egy menyegzőre, feljössz a Hargitára, tudod, mikor hogyan kell viselkedni. Amikor énekeljük, hogy Haven is a wonderful place, akkor tudod, hogy lehet csettintgetni az ujjaiddal. De amikor arról van szó, hogy Ő érted halt meg a kereszten, tudni kéne, hogy nem csettintünk, mint az előző éneknél. Az idősek általában nem rugalmasak. Ugye, láttátok ti is, amikor menyegző van, vagy sok fiatal van egy helyen, az idős nénikék, bácsikák ott ülnek, nem mozdulnak el a biztonságot jelentő asztal mellől. Te már addig körbejártál mindent, kifáradtál... Tiszteljük is őket, mert sok minden van a hátuk mögött.

   Nagymamám sem rugalmas. Hiába igyekeztem meggyőzni arról, hogy az ejtőernyővel való kiugrás a repülőgépből valóság. Mutattuk neki a fényképeket. – Az nem létezik! Leugranak onnan a magasból – én egy fáról sem mertem soha leugrani! Jön nagyapám, és mondja, hogy „én ott szolgáltam a hadseregben, és saját szemeimmel láttam, hogy a kollégáim kiugranak a repülőgépből!” – Az szemfényvesztés, az nem igaz! Megy a TV, és látja, amint az emberek ugranak ki a gépből. – Ez csak trükk, meg lehet csinálni. Mit nem tud a mai világ? Az egyik alkalommal megyünk valamerre kocsival, és katonai gyakorlótér mellett vezetett el az út. Látom, hogy tucatszám ott lebegnek az ejtőernyősök a levegőben, némelyek az autónk mellett landolt éppen. Nagy örömmel mondom, hogy Mama, tessék csak nézni, mi van ott! – Miért nézzem? Úgysem igaz! Ha Veress testvér könyvét kézbe veszitek, és olvassátok (ajánlom, szerezze be mindenki, mert igen hasznos), találkozhattok egy mondattal, amit nagyon megjegyeztem: Tíz évembe került, míg egyik látásomat megvalósíthattam egy gyülekezetben! De nem mondott le róla! Volt benne rugalmasság! Az idősek nagy részében már nincs, hanem csak a merevség, a tartás velünk szemben. De ha te rugalmas vagy, van benned szeretet, akkor ezt elfogadod, és ezt mondod: Milyen jó, hogy ez a testvér is itt van! Igaz, hogy egy kissé érdekes nekem, másként gondolkodik, de vele is színesebb a világ! Milyen jó, hogy vele elbeszélgethetek! Milyen jó, hogy megoszthat velem néhány dolgot az életéből! Legyél rugalmas! Ha azt kívánod, hogy a gyülekezet elérje azt a célt, amire Isten előhívta, megteremtette (igaz, hogy elérheti a te hozzájárulásod nélkül is, de te leszel a vesztes), hogy egymás hite által épüljünk, és hogy a missziómunka menjen, szeresd az öregeket, értékeld tapasztalataikat! Nem akkor leszel bölcs, tapasztalt, ha megnő a fejed, és sok újítást akarsz bevezetni, hanem akkor, ha vagy annyira rugalmas, hogy az idős testvér, testvérnő mellé leülj. Ha megkérdezed végre: Hogy érzi magát a gyülekezetben? Meséljen valamit a fiatalkoráról! Lehet, hogy azt mondja, nem volt egy szép napunk, de te így kiáltasz fel: Én szép napokat akarok az én barátaimnak, az én generációmnak! Azok a „régi, szép idők” most van!

   Az utolsó pont: mi azok vagyunk, akik tudunk egymásról. Eljövünk ide, a Hargitára, hogy egymással találkozzunk. Itt vagyok, de tudom, hogy a múlthéten voltak megtérések, akárcsak Gyergyóban, a zilahi fiatalok között. Voltak megtérések a Maros megyei fiatalok között is, a krasznai fiatalok között is, akik még mindig ott vannak a táborban – alig várom, hogy találkozzak velük! Mi tudunk egymásról. Eljöttünk ide, örülünk egymásnak – az időseknek ez a kiváltság, hogy így tartsák egymással a kapcsolatot, nem adatik meg. Nem tudnak már menni, nem tudnak ilyen nagy utakat vállalni, és ez oka lehet annak a merevségnek, ami bennük van. Az egyik idős testvér a gyülekezetünkből, aki már az Úrnál van, elmondta, mennyit jártak missziózni; mentek a dombokon keresztül hegedűkkel meg furulyákkal, és tudtak egymásról a gyülekezetek fiataljai. Mióta megöregedett, nem mozdult ki a falu határán. Elvitték volna a gyerekei autóval más gyülekezetekbe is, de azt mondta: Nekem itt a helyem, az enyémet már lejártam.   

   Most a mozgás időszaka van! Most a lelki energia időszaka van. Ha eltöltöd bolond módra, ha eltöltöd hiábavaló szórakozással, ha nem veszed komolyan, hogy jövőre te leszel az, akire számítanak, akkor sajnálatra méltó vagy! Isten áldjon meg minket igei látással, olyan lelki jellemzőkkel, amilyenekkel Mózes is rendelkezett! Adja, hogy a mi generációnk legyen egy ütőképes generáció, amely nem magára mutat, nem arra törekszik, hogy kiélje magát, hanem hirdeti, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére!  ÁMEN!

Az örmény népirtásra emlékezünk

           

            A XX.-ik század első, nagy népirtásáról nem csupán azért szükséges szólnunk, mert a centenáriumi esztendő ezt indokolttá teszi, hanem azért is, mert napjaink egyre fokozódó keresztyénüldözései felelevenítik az 1915-ös, rettenetes események fájdalmas emlékét. Az történt ugyanis, hogy míg a világ országai a háború zűrzavarában saját bajaikkal voltak elfoglalva, addig a török kormány az iszlám tengerben évszázadokon át kitartó, keresztyén örmény nép módszeres elpusztítását tűzte ki célul. Mára huszonkét ország ismerte el genocídiumként, népirtásként a száz esztendővel ezelőtti eseményeket, Törökország azonban kitartóan azt állítja, hogy a háborús idők természetes velejárója volt, ami az örményekkel történt, nem pedig kitervezett népirtás.

            A hajdani Örményország földje bibliai föld: itt található az Ararát hegye, melyen Nóé bárkája megfeneklett (ma már Törökország területe). Az örmények Nóé Jáfet ágán való leszármazottjától, Hajktól eredeztetik népük történetét, rá utal országuk örmény megnevezése (Hayastan – Hayk országa) is. Több ezer esztendős kultúráról van tehát szó, mely mára, sajnos, a sok megpróbáltatás, szándékos pusztítás során elveszítette egykori fényét. A hagyomány szerint Bertalan és Taddeus apostol vitte el elsőként az evangéliumot az örmények közé – egyházukat azért nevezik Örmény Apostoli Egyháznak. Az örmények egy része a későbbi „térítések” során római katolikus lett.

Egyháztörténeti tény, hogy a világ első országa, amelyben államvallássá tették a keresztyénséget, Örményország. Erre Kr.u. 301-ben került sor, jóval Nagy Konstantin milánói ediktuma (Kr.u. 313) előtt. III.Tiridát pogány király nem sokkal azután, hogy egy általa korábban megkínoztatott, Gergely nevű keresztyén imádkozott érte, teljesen meggyógyult. Ezt követően megkeresztelkedett, beszüntette a pogány kultuszt országában, és megbízta Gergelyt (aki nemsokára megkapta a „Világosító” nevet), hogy szervezze meg, és vezesse a keresztyén államegyházat. A keresztyén hit és nemzeti öntudat erősödéséhez nagyban hozzájárult az eredetileg harminchat betűt tartalmazó örmény ábécé megalkotása (Kr.u. 405), és az oktatás megszervezése is, ami Meszrop Mastoc nevéhez fűződik.

Az évszázadok során az örményeknek sokat kellett szenvedniük saját hazájukban, elsősorban hitük miatt. A muzulmán terjeszkedésnek ellenálltak, munkájukon áldás volt – ez gyűlöletet és irígységet váltott ki irántuk a környező népekből. Az „ezeregy tornyú” főváros, Ání lakói 1239-ben menekülni kényszerültek, s biztonságosabb élet reményében a Krím-félszigeten telepedtek le. Nem sok idő múlva a tatár és török előrenyomulás elől egyik részük Moldva, másik részük Lengyelország felé menekült tovább. Moldvában a XIV.- XV. században hét várost alapítottak. Mivel megpróbálták az ortodox vallásra való áttérésre kényszeríteni őket, újra otthagyták lakóhelyüket, és Erdély felé vették útjukat – mintegy 3000 család. A Keleti-Kárpátok bércei közül I. Apafi Mihály fejedelem 1672-ben behívta őket Erdélybe, és letelepedési engedélyt adott nekik. Az évszázadok során, míg menekülésre, továbbvándorlásra kényszerültek, főként kereskedésből tartották fenn magukat. A fejedelem – látva becsületességüket és sikereiket – Erdély gazdasági életének fellendítését remélte tőlük. Az Erdélybe települt kb. 15.000 örmény között a hagyomány szerint egy sem volt írástudatlan, szolga vagy szegény. Később két várost építettek maguknak: Szamosújvárt (Armenopolis) és Erzsébetvárost, de jelentős számban éltek Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen is. Ma talán nincs is olyan magyar település Erdélyben, ahol ne élnének örmény származású emberek. A magyar szellemi élet kiválóságai sorába emelkedtek közülük nagyon sokan – elég, ha csak a Lászlóffy, a Mártonfi, a Kapdebó, a Murádin, a Jakobovits, a Hollósy, a Patrubány nevekre gondolunk.

A XVI.-ik században a muzulmán törökök és perzsák osztoznak Örményországon. Miután a XVIII-XIX. században Oroszország megszerzi az örmény területek keleti részét, örmények tízezrei települnek át a török és perzsa részről. Ennek az az oka, hogy a kisebbségi létbe kényszerült örményekkel (és általában a keresztyén állampolgárokkal) szemben erőteljesen diszkriminatív törvényeket léptettek érvénybe. Az örmények iránti gyűlölet II.Abdul Hamid szultán uralkodása (1876-1909) idején csak fokozódott úgyannyira, hogy az Oszmán Birodalom közeli felbomlását megsejtő örmények között gyakorta rendeztek vérfürdőket. Ezek közül a legnevezetesebb az 1895-ös erzerumi mészárlás, melyről a New York Times úgy tájékoztatott, mint „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről.” 1909. őszén az úgynevezett „ifjútörök” kormányzat (Ittihád) veszi át a hatalmat. 1914-ben a Központi Hatalmak oldalán Törökország is belép a világháborúba. Enver pasa, a hadügyminiszter, támadást intézett az oroszok ellen Baku városának visszafoglalásáért, de a kísérlet súlyos kudarcba fulladt. Ez idő közben a török seregek az Oszmán Birodalom felbomlását előidéző vereségeket szenvedtek a balkáni területeken is. A veszteségekért Enver pasa az örményeket hibáztatta, akik szerinte az oroszok pártjára álltak, és elősegítették a birodalom egységének megbomlását. Az örmények elleni, hosszú idők óta tartó gyűlölet és a kipusztításukra tett kísérletek egyértelmű igazolását vélték most az ifjútörökök felismerni, és feljogosultnak érezték magukat arra, hogy az „armeni milleti” (örmény kisebbség) teljes felszámolásához határozottan hozzálássanak. 1915. április 24-én az örmény értelmiség színe-javát, mintegy kettőszázötven embert gyűjtöttek össze Isztambulba, és még aznap éjszaka kivégezték őket. Ettől az időponttól számítjuk a genocídium kezdetét. Létrejött a Deportálási Bizottság, mely részletes programot dolgozott ki a szörnyű, módszeres népirtásra. Nemsokára elkezdődött az anatóliai örmények kitelepítése, majd más területekről is kényszerítették őket lakóhelyük elhagyására. Végeláthatatlan sorok kígyóztak az utakon, a forró sivatagokban. Sokan már az első napokban elpusztultak az erőltetett menetben víz és élelem híján, másokat agyonlőttek, lefejeztek. Így pusztult el több mint másfél millió örmény száz esztendővel ezelőtt az Enver (hadügyminiszter), Talaat (belügyminiszter) és Gemal (Konstantinápoly kormányzója, tengerészeti miniszter) pasa kegyetlen intézkedései során. Azóta április 24-e az örmény nép nemzeti gyásznapja. A népirtás emlékére számos alkotás született minden művészeti ágban, ezek között talán a legkiemelkedőbb az osztrák Werfel A Musza Dagh negyven napja című monumentális regénye.

Örményországban ma alig több mint hárommillió örmény él, a többi hétmillió szerte az egész világon. A Szovjetunió felbomlása után az eredeti területének csupán alig egy tizedét birtokló Örményország volt az első állam, amely önállósult 1991-ben. Ekkor összesen négy baptista gyülekezet működött az országban, kb. 350 taggal. Az ateista rendszer alóli felszabadulás után nagy lelki ébredés kezdődött el az örmények között, amely mind a mai napig tart. A gyülekezetek száma immár megközelíti a 300-at, a tagoké pedig a 7000-et. Az örményországi baptisták 1998-óta teológiai szemináriumot működtetnek a fővárosban, Jerevánban, mely intézményben immár több mint hetven személy készült fel a lelki munkára. Erőteljes missziót végeznek a kurdok között is, szinte napról-napra növekszik a gyülekezetplántálások és a megtérők száma.

A XX. század másik nagy népirtásának, a holokausztnak hírhedt szervezője feltette a kérdést annak idején: „Ki emlékszik ma már az örményekre?” A történelem nem őt igazolta.