Cikkek: 1700 éve adták ki a milánói ediktumot

                Az egyetemes keresztyénség történetében új távlatokat és korszakokat nyitó események legjelentősebbjei közé sorolható a mediolanumi (milánói) ediktum kihirdetése. 2013 februárjában immár ezerhétszáz esztendeje ennek. A Constantinus császár nevéhez (habár uralkodótársával, Liciniusszal együtt alkotta meg és hirdette ki) fűződő rendelet korábban soha nem tapasztalt lehetőségeket nyitott meg a közel háromszáz éve megalakult és elnyomás alatt küszködve virágzó keresztyénségnek. 313-ban, a milániói ediktum révén megszűntek a keresztyénüldözések az egész Római Birodalom területén; a hitük miatt bebörtönzött hívőket szabadon bocsátották; az elkobzott javak visszakerültek eredeti tulajdonosaikhoz; a Krisztus-követők jogot kaptak a társadalmi és politikai életben való szerepvállalásra. Ettől kezdve szabadon lehetett templomokat építeni, istentiszteletet tartani – és mindez nagyon kevéssel a Diocletianus-féle, kegyetlen, sok véráldozatot követelő üldözések után! Fontos megjegyezni, hogy itt még csak egyfajta türelmi rendelet életbelépéséről beszélünk. A keresztyénség kizárólagos államvallássá tétele csak később, Theodosius császár idején következett be, 380-ban. A Krisztus-követők ügyét felkarolni látszó Constantinust vagy Nagy Konstantint a keleti egyházak ma szentként tisztelik annak ellenére, hogy egyes források szerint ez a császár csak élete legvégén keresztelkedett meg, és hogy 337-ben bekövetkezett haláláig inkább bizonyult jó diplomatának és politikusnak, mint krisztusi lelkületű tanítványnak.

                A III-ik század közepétől a rettegett, legyőzhetetlennek tűnő Római Birodalom alapjai inogni kezdtek. A több irányból jövő idegen betörések, a polgárháború, az egyre csökkenő hadsereg egyre növekvő igényei, az infláció, a császárok iránti bizalmatlanság (a Diocletianus előtti ötven évben mintegy húsz császár uralkodott – többségük katonai lázadás illetve orvgyilkosság áldozata lett) majdhogynem romba döntötték a rendszert. A 284-ben trónra kerülő Diocletianus világosan látta, hogy egyedül képtelen a rend helyreállítására és fenntartására, ezért egy újfajta kormányzási módot vezetett be: maga mellett még egy társ-császárt állított a birodalom szolgálatába – egyikük a birodalom keleti, másikuk pedig a nyugati részét felügyelte és kormányozta, mindkettőjük munkáját pedig egy-egy hadvezér segítette. Ezt a jól megfontolt szabályok szerinti kormányzást nevezzük tetrarchiának, „négyek uralmának.” Diocletianus uralkodásának két évtizede alatt (Kr. u. 284-305) visszaállni látszott a birodalom régi rendje, stabilitása. Mindeközben egyre többen fordultak el az igencsak gyarló embereknek bizonyuló császárok istenítésétől az egy igaz Isten imádatához, és lettek keresztyénekké. A mártírok életpéldája és a végsőkig való kitartása is sokakat késztetett megtérésre úgyannyira, hogy az üldöző rómaiak közül állapította meg valaki: „A keresztyének vére mag!”

                Diocletianus uralkodásból való visszavonulása után felborult a tetrarchia-rendszer: a trónok és tisztségek várományosai egymás ellen fordultak, és olyanok is harcba szálltak a hatalomért, akiknek nem lett volna joguk rá. Egyikük éppen a katonai életben jelentős érdemeket szerzett Constantinus volt. Miután nyugati augustusszá, vagyis császárrá kiáltották ki, és a tetrarchia egyik tagja, Maximianus meghalt, a keleti augustusszal összefogva föllépett a harmadik, Maxentius ellen. A Milvius-hídnál 312-ben lezajlott csata emlékéhez egy legenda is fűződik: a harc előestéjén Constantinus meglátta az égen a kereszt jelét, melyre ez volt írva: In hoc signo vinces (E jelben győzni fogsz!)! Le is győzte ellenfelét, és ettől kezdve nagy pártfogója lett a keresztyénségnek.

                Habár sokan szeretnék hinni, Constantinus állítólagos látomása nem idézett elő valódi megtérést. Nyitottsága mögött az a tény rejlik, hogy jó diplomáciai érzékkel felismerte: az egyre nagyobb teret hódító keresztyénség jelentős politikai tényezőt jelenthet a birodalomban. Minden jó irányú törekvése és buzgósága mellett meg kell állapítanunk, hogy ő maga egyféle szikretista (keverék) vallás híve volt – ez nagyon sok bizonyítékkal alátámasztható, például a milánói ediktum szövegével is: „Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz, hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.” Ez nem egyértelmű állásfoglalás Krisztus mellett, a keresztyénség igazsága mellett, de vitathatatlanul nagyjelentőségű rendelet.

                Licinius halála után Constantinus lett a birodalom egyeduralkodója. Nélküle talán merőben másként alakult volna a keresztyénség története. Hatással volt a dogmatörténetre is, hiszen ő hívta össze az Arius tanait elítélő első niceai zsinatot (325-ben), amely állást foglalt az igaz keresztyén tanítás alapját képező valóság, a Krisztus istenségéről szóló bibliai kinyilatkoztatás mellett. Meg kell említenünk azt is, hogy a vasárnapot – nem minden előzmény nélkül – Constantinus nyilvánította munkaszüneti nappá.

                A milánói ediktum, mint láttuk, nagyban hozzájárult a keresztyénség – mint tan és mint intézmény – térhódításához, lehetőséget nyitott a misszióra. Később még voltak ugyan üldözések a birodalom 476-ban bekövetkezett, végleges bukásáig, de nemhogy megszüntetni: még visszaszorítani sem lehetett. Megfigyelhető, hogy az elnyomás, a megszorítások kohójában hivatástudatának, szolgálatának, lelkiségének szinte mindig magasabb fokán állt a keresztyénség, mint a hirtelen reátörő szabadságban. Elég, ha csak az elmúlt két évtized szabadosságba hajló és csapódó felfogásaira és mozgalmaira gondolunk. A milánói ediktumot, majd a keresztyénség államvallássá történő „előléptetését” követően megindult egy elvilágiasodási folyamat, amit majd csak a reformáció tudott lefékezni – közben természetesen Isten folyamatosan gondoskodott tiszta evangéliumot hirdető és igaz kegyességben szolgáló emberek és mozgalmak fellépéséről, mint ahogyan ma is teszi a Biblia tanításától nagymértékben elrugaszkodott világunkban.