A Kárpát-Medence szinte mindenik magyar
településén világháborús kőtáblák, obeliszkek, emlékművek hirdetik, hogy volt
egy fájdamakkal, vérrel és gyásszal terhelt korszaka ennek az ítéletre megérett
világnak. Nevek sorjáznak rajtuk fekete némaságban, s mi talán közömbösen
haladunk el mellettük mindannyiszor, mert minket „nem érint”; mert megvan a mi
életünk mindennapi hajszája ebben a ránkszabadult, „békességes” időben. Pedig
minden név mögött az emlékműveken egy-egy Isten előtt számontartott élet
rejtezik; minden név mögött ott van egy-egy gyászoló család: egy özvegy, egy (vagy
több) árva, egy elaggott, támasz nélkül maradt szülő... Ami mára történelemkönyvek
egyik-másik fejezete lett csupán, az nagyszüleink, dédszüleink számára megélt
valóság volt, az életüket átformáló, súlyos élmény.
Világháború. Még a szó is rettenetes.
Baptista gyülekezeteink és egész közösségünk történetének felidézésre érdemes
korszaka ez mégis 1914-’18 között, mely időszakban bőségesen kiáradt Istenünk
kegyelme a megpróbáltatásokban. „Az ágyúk bömbölnek – írta Balogh Lajos a
Békehírnökben – a puskák szörnyen ropognak, a falvak égnek, és a kórházak
sebesültekkel telnek meg. Hát hiszen ez minden háború idején így van. Csapás ez
és ostor az emberiségen, büntetésül, de sokszor javításunkul.” Ezekben a
keserves, testi-lelki kínokkal átitatott esztendőkben a baptista közösség a példás
összefogás erejéről tett bizonyságot, s a katonai szolgálatra be nem sorolt
igehirdetők saját egészségüket, sőt életüket sem kímélő odaszánásról a szent
munkára.
1914. június 28-án szerb merénylő
áldozata lett az Osztrák-Magyar Monarchia Szarajevóba látogató trónörököse,
Ferenc Ferdinánd. Nem a kiskorú gyilkos, Gavrilo Princip browningjának
eldördülése robbantotta ki a bajt – az csupán gyújtózsinór volt a felszín alatt
hosszú esztendők óta készülődő világégéshez. Nagy-Britannia, a gyarmatbirodalom
aggódva figyelte a nemzeti öntudatában és gazdasági fejlődésében egyre magasabbra
jutó Németországot. Az Osztrák-Magyar Monarchia kisebbségben lévő népei között
nőttön nőtt a függetlenedési vágy, az elégedetlenség. Szövetségek egész
láncolata alakult ki Európa országai között, így 1914-re két fegyveres tábor
nézett egymással farkasszemet. „Mindent megfontoltam” – mondta Ferenc József,
és Ausztria hadat üzent az újonnan alakult Szerbiának, hogy a trónörökös
haláláért elégtételt vegyen. Arra azonban senki sem gondolt, hogy milyen sokáig
fog tartani, és hogy mintegy húszmillió ember életét fogja követelni ez a
háború. A katonák azzal a reménységgel indultak harcba, hogy hazatérnek, mire a
fákról lehullanak a levelek. A szerbek északi szláv testvéreikhez, az
oroszokhoz fordultak segítségért. Hogy az esetleges támadást megelőzze, a
Monarchia szövetségese, Németország hadat üzent Oroszországnak és
Franciaországnak, azt gondolva, hogy az orosz szövetségben lévő Franciaországot
kikapcsolhatják, mielőtt Oroszország a mozgósítást befejezhetné, és így
elkerülhetik a kétfrontos háborút. Azonban Nagy-Britannia hadat üzent
Németországnak, mikor annak csapatai már a semleges Belgium területén haladtak
Franciaország felé. Nem sok idő múlva már égett a fél világ. A harcképes
férfiakat mozgósították, csak a betegek, az idősek, a nők és a gyermekek
maradtak otthon.
A
mindent pusztító háború – írta Meyer Henrik, a Szabad
Baptista Szövetség vezető lelkipásztora az 1915. november 1-én keletezett
körlevelében – elragadta már sok lelki
munkásunkat, úgy öregeknek mint ifjaknak, kik katonai szolgálatot már
teljesítettek (vagy nem), be kellett vonulniok, és még be fognak vonulni.
Gyülekezeteinkben testvéreink sorai igen megritkultak, különösen munkás
testvéreink száma olvadt össze nagyon, bizottságunk tagjai közül sokaknak be
kellett vonulniuk, valamint munkás testvéreinknek is még kell bevonulniok.
Az aradi gyülekezetből például harminckét férfit soroltak be, közöttük értékes
igeszólókat. Az ének-zenekar nem működhetett tovább. Ifjú Bordás István női
kart szervezett, hogy ne szőnjön meg Isten többszólamú dicsérete a
gyülekezetben. 1914-ben Meyer Henrik betegen fekszik Németországban, csupán
körlevelekkel bátorítja a testvériséget. Az idős Kornya Mihály az előző
esztendőben felosztotta a misszióterületeket munkatársai között. A szilágysági
munkaterület akkor két körzetre oszlott: Szabó László a szilágynagyfalui,
Kerekes Bálint pedig a szilágyballai körzet vezetését vette át. Szabó Lászlónak
azonban hadba kellett vonulnia, s orosz fogság után csupán 1921-ben tért haza. 1914-ben
Gajgó Lajos, a Bihar-Szilágyi Szabad Szövetség pénztárosa, a bihardiószegi
körzet segítő munkása szintén betegen fekszik a debreceni hadikórházban. A
perecsenyi Kulcsár István Nagyszebenben katonáskodik. A harctéren van a
nagyváradi Darabont Gyula is. Alighogy megkezdi szolgálatát a szemináriumot
végzett Bán Gábor a kiterjedt Brassó-környéki misszióban Lőrik István mellett,
őt is behívják, akárcsak a kalotaszegi körzet prédikátorát, Papp Miklóst, vagy
a német körzet prédikátorát, Gromen Mihályt. Később hadba kellett vonulnia
Lőrik Istvánnak is; a munkát a rosszul sikerült térdműtéte miatt katonai
szolgálatra alkalmatlannak nyilvánított Ilonka Mihály folytatta. A háború
következtében rövid idő alatt olyan jelentős személyiségeket veszített el a
baptista közösség, mint ifjú Kornya Mihály, Kocsis Imre, a Bihar-Szilágyi
Szövetség alelnöke, a margittai menház gondnoka, Szilágyi Ödön, bagosi úttörő,
énekkarvezető, Brumár Mihály, a baptista zenetörténet egyik kiválósága, román
úttörő munkás, Szeghalmi Ferenc és Borbély Ferenc, biharpüspöki karmesterek. Talán
nem is volt gyülekezet, amelyben ne gyászoltak volna legalább egy, harcban
elesett testvért. A Szabad Szövetségből mintegy ezerháromszáz férfitestvér
vesztette életét a harcokban, sokukról máig sem tudjuk, hol vannak eltemetve.
A háború esztendeiben, amikor a
szolgálattevők többsége otthonától távol katonáskodott, Kerekes Bálintnak 102
gyülekezetet kellett látogatnia, a Bihar-Szilágyi Szövetség egész területén.
Alighogy felépült gyengélkedéseiből, Meyer Henrik sorra kezdte látogatni a
gyülekezeteket, bátorította az otthonmaradottakat. Habár már hetvenöt esztendős
volt, még „télimunkát” is vállalt, ugyanakkor szorgalmazta Biblia-tanfolyamok
évenkénti megtartását, hogy új szolgálattevők nevelkedjenek, és pótolják a
hatalmas hiányt.
Annak ellenére, hogy a háború idején
igen nehéz volt papírhoz jutni, és a postai szolgálat is akadozott, lapjainkat
kéthetente kiadták. Az Igazság Tanújának ebben az időszakban 1500-1800
előfizetője volt, a Békehírnöknek még ennél is több. Külön nyomtatványok
készültek a hívő katonák számára, amik bátorították őket a kitartásra, és
amikkel missziózhatak is. Spurgeon áhítatos könyvei, a Harmatgyöngyök és
Aranysugarak fölé hajoltak a felüdülésre vágyók – a Biblia mellett ezekből
merítettek erőt száz évvel ezelőtt élt, megpróbált testvéreink, nagyszüleink,
dédszüleink. Áldás, hogy újabb kiadásban mi is olvashatjuk ezeket a lelki
írásokat.
A nagy és sokféle veszteség ellenére nem
szűnt meg tehát a lelki munka, újabb misszióállomások és gyülekezetek
alakultak. Kornya Mihály az 1915. március 9-11-i konferencián beszámol arról,
hogy az elmúlt esztendőben egymaga 420 személyt merített alá. 1915-ben 50,
1916-ban 43, 1917-ben 48 és 1918-ban 47 alkalommal volt bemerítés a Szabad
Szövetségben. Érdemes arról is tudni, hogy az első világháború idején a Szabad
Baptista Szövetség gyülekezetei kilenc pénztárt tartottak fenn:
1.
központi
pénztár (…gyülekezeteink adakozásai egy,
közös pénztárba fognak folyni. Minden missziómunkás ebből lesz fizetve. Ha
nincs is erről bibliai utasításunk, de közelebb jutunk az apostoli példához:
„senki sem mondta vagyonáról, hogy az övé.” Egy gyülekezet se gondoljon csak
magára, hanem „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!) A központi pénztárba
gyűjtött pénz a mostani „szövetségi járuléknak” felel meg.
2.
kápolnaépítő
pénztár
3.
országos
segélyező pénztár
4.
a
rokkant prédikátorokat, a misszionáriusok özvegyeit és árváit segélyező pénztár
5.
pogánymisszió
pénztár
6.
országos
misszióiskola pénztár
7.
hadiözvegyeket
és árvákat segélyező pénztár
8.
katonai
missziópénztár (Az 1918-as év folyamán
6.834 hasznos olvasmányt tartalmazó csomagot küldtünk szét katonáinknak.
Azoknak, akik nélkülözik a prédikációkat, nagy szolgálatot tettünk, alkalmat
adva, hogy társaik között missziózzanak.)
9.
„Az
Igazság Tanuját” segélyező pénztár
Csodálkozásra késztető, ugyanakkor
megszégyenítő elődeink munkája és áldozatkészsége, amellyel bizonyságát adták
az Úr és népe iránti ragaszkodásuknak az első világháború idején. Nem voltak
akkor annyian, mint most mi vagyunk – a Szabad
Szövetség 10.657 tagjából csupán alig több, mint 3000 volt magyar 1918-ban (a
többi német, román és szlovák volt). Nem voltak akkor autók, összkomfortos
imaházak, sem telefon, sem annyi minden, amiben mi most bővölködünk – de az Úr
ügyének előre kellett menni! Akkor is, ha sok-sok testvér helye üresen maradt
az imaházban. Akkor is, ha a távoli gyermek, férj, édesapa miatt szorongtak a
szívek, és akkor is, ha a gyász égető könnyhullásaira is sor került. Ötször
hulltak le a levelek a fákról, mire a fegyverek elhallgattak. Sok testvérünk
számára még ma is drága, sokatmondó egy-egy név egy-egy kőtáblán, emlékművön,
komor obeliszken.
Rettenetes volt az is, ami ezután
következett: Trianonban darabokra szaggatták Magyarországot, s vele együtt
darabokra szaggatták a baptista közösséget. Újra kellett szerveződni, másként
kellett tovább vinni a szent munkát – de ez már egy másik fejezet. Ma is
harcban állunk: a Sátánnal, a világgal, a testtel, az énünkkel, ezért ma is
időszerűek Balogh Lajos 1914-ben írt körlevelének bátorító szavai: „Az Úr adjon
teljes győzelmet (...)! A harcban (...) megsebesülteknek pedig adjon hű Urunk
teljes gyógyulást mielőbb! Akiknek pedig életüket kell a harctéren
feláldozniuk, végtelen és csudálatos kegyelmével készítse el Ő azokat, hogy a
nehéz harcokból a nyugalom honába léphessenek át! Neki mindenek lehetségesek!
Az Ő neve legyen áldott mindenekért és mindenkor! Az Ő igazsága legyen
felmagasztalva azoknak teljes győzelmökben, kik az igazságért harcolnak (Zsolt
71: 1-2; 19-22)!”
