400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

(emlékezés Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400-ik

és az anabaptisták első, magyarországi megjelenésének 490-ik évfordulóján)

            Az idén négyszáz esztendeje annak, hogy a kolozsvári országgyűlésen Erdély fejedelmévé választották Bethlen Gábort (1580-1629). Sok vihar és árvíz hömpölygött át azóta e „térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségen, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság, a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán” (Sütő András) –  mert e föld nem tudta elfeledni, hogy volt neki egy rövid ideig tartó aranykora, amikor a sokféle bajban háborgó Európának szívet-szemet gyönyörködtető „tündérkertje” volt.

            Bethlen Gáborra most nemcsak megválasztása kapcsán emlékezünk, hanem az alkalomból is, hogy 1523-ban,  négyszázkilencven évvel ezelőtt jelentek meg Felső-Magyarországon (a mai Szlovákia területén) az első anabaptista igehirdetők, és – mint jól tudjuk – a reformáció kálvini ágához tartozó fejedelem jótékony cselekedeteivel beleírta magát az anabaptisták történelmébe is.

            Háborúkkal, oszmán fenyegetettséggel, belső viszályokkal terhelt időszak ez, amikor nyugat felől a Habsburg sanyargatja az országot, dél-keleten a török uralkodik a magyar területeken. Egyedül Erdélynek van valamelyest önállósága a két oldalról fenyegető, emésztő tűz között. A fejedelemnek jó diplomáciai érzékkel kell rendelkeznie, hogy megőrizze ezt a függetlenséget, és hogy valódi, biztonságos otthonná tegye e kis földdarabkát az itt élők számára. A törökök már 1603-ban felkínálták a harcokban edzett, kiváló képességekkel rendelkező ifjú Bethlennek a fejedelmi széket, de ő szerényen visszautasítva Bocskai Istvánt győzte meg, hogy azt elfogadja. Később Rákóczi Zsigmond, majd Báthory Gábor lett a fejedelem, akiket hűségesen támogatott Bethlen. Azonban amikor Báthory Gábor kicsapongó életmódja és rossz politikája miatt veszélybe sodorta Erdélyt, Bethlen Gábor erélyesen föllépett ellene. Az 1613-as országgyűlés őt nevezte ki fejedelemnek, s ezzel megkezdődött egy olyan korszak, ami után évszázadok elteltével is sóhajtozva vágyakozik az erdélyi ember.

            Bethlen Gábor Európában egyedülálló módon kormányozta a fennhatósága alá tartozó területeket úgyannyira, hogy Erdélyben a gazdaság mellett felvirágzott a kultúra, a tudomány, és győzedelmeskedni tudott a népek és felekezetek közötti kölcsönös megbecsülés – a transzszilván eszme. Somogyi Imre baptista egyházelnök így ír erről a korszakról a Kürt 1940. szeptember 15-i számában: „Európa szerte tomboltak a vallásháborúk, mikor Erdély (…) a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság földje volt. Hol volt még az általános népoktatás nagy, demokratikus vívmánya, amikor Bethlen Gábor megnyitotta az iskolákat a jobbágyfiak előtt! Vagy hol volt a szerencsétlen népszövetség, a maga «szellemi együttműködéseivel», amikor az erdélyi főiskolákon minden kulturnemzet tanárai találkoztak; hol volt még a «kisebbségek kulturális jogvédelmének» modern formulája, amikor Bethlen Gábor román nyelvre fordíttatja a Bibliát!”    

            A fejedelem támogatásával sok tehetséges ifjú tanulhatott a külföldi egyetemeken – főként Heidelbergben –, majd a Gyulafehérváron alapított főiskola szolgálta a protestáns teológia és művelődés kibontakozását. Bethlen udvari lelkipásztora, Milotai Nyilas István írta: „…Alig vagyon Erdélynek oly szurdékja, melyet Fölséged tudós emberekkel meg nem rakott volna.” Székvárosában nyomdát is felállíttatott, melyben Sziléziából érkezett, képzett betűszedő dolgozott. A könyvekről hadjáratai idején sem feledkezett meg:  1622-ben olyan nagy könyvrakományt hozott Felső-Magyarországról, hogy Kolozsvárról három iskolamestert, két szekeret és tíz ökröt kért az elszállításukra. Tekintélyes gyűjteményéből – mit korának számos uralkodója, tudósa, diplomatája is megcsodált – mára csupán két darab maradt meg! Bethlen Gábor emberi nagyságát mutatja többek mellett az a tény, hogy szabadságot és előjogokat biztosított más, korábban üldözött felekezeteknek – ami előtt elismeréssel adózott a legnevesebb magyar ellenreformátor, a jezsuita Pázmány Péter is. Igyekezett felismerni és Erdély javára kamatoztatni a szellemi értékeket, mert tudta, hogy ezáltal egy anyagiakban is erős ország jön létre.

            Az anabaptistákkal a morvaországi, Habsburg-ellenes hadjáratok alkalmával volt lehetősége személyesen is találkoznia a nagy fejedelemnek, amikoris a hittestvérek a több tízezres hadsereg ellátásához, a katonák gyógyításához jelentős mértékben hozzájárultak. Ugyanakkor láthatta azt is, hogy ezek a becsületes, minőségi munkát végző emberek mennyi szenvedésnek, megpróbáltatásnak vannak kitéve mind a protestáns, mind a katolikus hatalmasságok vallási türelmetlensége miatt.

            1533-ban a Nyugat-Európában zajló üldözések elől Jakob Hutter (?-1536) egy népes anabaptista csoportot vezetett Morvaországba (Csehország), ahol – az első esztendőket leszámítva – sokáig nem volt jelentősebb bántódásuk. Körülbelül nyolcvan anabaptista (hutterita) „udvar” létesült szerte az országban, mintegy negyvenezer főnyi lakóval. Ezekhez az udvarokhoz iskolák, pékségek, kórházak is tartoztak.  A történészek szerint Morvaország 180 településén a Svájcból betelepedett és a hutterita testvéreken kívül még hat anabaptista irányzat képviselői éltek 1526 és 1620 között. A katolikus Habsburg uralkodó évtizedeken át nyomást gyakorolt a morvaországi rendekre az anabaptisták eltűrése miatt, míg elérte, hogy az országgyűlés 1567-ben rendeletet adjon ki a morva-testvérek ellen.  

            Magyarország területén, a Felvidéken (Eperjes városában) kissé korábban, már 1523-ban megjelentek az első anabaptista igehirdetők, akik közül a Schröter Kristóf nevét ismerjük. Luther elküldte Kisszebeni Jánost, hogy vitázzon az anabaptistákkal, és cáfolja meg tanaikat, de 1526-ban bemerítkezett ő maga is. A kassai főpap fellépésével megkezdődtek az üldözések, s 1528-ban Pozsonyban két anabaptistát égettek meg máglyán.

            Bethlen Gábor (mintegy száz esztendővel később) felmérve az anabaptista közösségek tarthatatlan helyzetét, elhatározta, hogy jelentős létszámú közösséget telepít le Erdélyben. „Tehát Isten kegyelméből adta meg nekünk – írja Werner Jakab – hogy 1621. augusztus 31-én Alvincre kerültünk, ahol örömmel összejöttünk, és ezért hálás szívvel mondunk köszönetet Neki.” 1622. július 4-én kelt levelében a fejedelem részletesen közli az anabaptistáknak átadott jelentős alvinci birtokok helyét, számát, terjedelmét, ugyanakkor azt az elvárását is, miszerint „…az egész gazdaság adózik, mint ahogyan a szőlőskertben termelt bor tizedét is nekünk, illetve utódainknak tartozik adni minden évben. Másodszor, hogy minden olyan dolgot (…) amit a kézművesek készítenek, nekünk és utódainknak féláron kötelesek eladni. Harmadszor, hogy amikor és amilyen gyakran nekünk és utódainknak a szokásos kétkezi munkájukra szükségünk van (…), az egészet fele fizetségért kötelesek mindenkor elvégezni.” Egy árjegyzék szerint Alvincen az anabaptisták a bognár, cipész, fazekas, kalapos, késes, kovács, lakatos, szabó, szíjgyártó, takács és tímár mesterséget gyakorolták. Mivel több helyről és több hullámban érkeztek a testvérek a fejedelmi szákvároshoz közeli Alvincre, létszámuk hamarosan az ezer főt is meghaladta. Bethlen Gábor 1625. augusztus 24-én egy újabb rendeletet bocsátott ki, amelyben az anabaptistákat mentesítette az adókötelezettség terhétől: „Az anabaptisták, akik a morvai őrgrófságból kiűzettek, és a mi erdélyi királyságunkba átköltöztek, találkozzanak itt a mi tényleges jóakaratunkkal, és élvezzék különös vendégszeretetünket. Iparaikkal, melyekhez jól értenek, a lakosságnak igen értékes szolgálatot nyújtanak. Hogy a királyság hasznára legyenek, szabad és nyugalmas otthonra leljenek királyságunkban; feloldjuk őket az adók fizetésétől. Tetszésük szerint bárhova nyugodtan vándorolhatnak, hogy minden nehézség nélkül a saját érdekeik és céljaik szerint éljenek. Befogadjuk őket a mi biztos jólétünk körébe, és biztonságukat szintén a Ti védelmetekbe ajánljuk. Az anabaptisták mindenhova szabadon jöhetnek, mehetnek, és kötelességetek tanyáikra és minden dolgukra vigyázni, őket minden erőszakosság ellen megvédeni, törvényellenes támadások, rongálók és felbujtók ellen.”

            Nemsokára azonban véget ért Erdély aranykora, és a „tündérkert” újbóli csatározások, üldözések színhelyévé változott. Felszámolódott az alvinci anabaptista telep, és az ország egy értékes közösséggel lett szegényebb. Az 1990-es években három bánsági lelkipásztor (Kiss László, Tőtős János és Bálint Pál) felkeresett egy idős házaspárt Alvincen, akik az anabaptisták leszármazottainak tudták magukat. A férfi felfeszegette a járdába öntött köszörűkő-darabokat, az anabaptistáktól fennmaradt egyetlen tárgyi emléket. Az volt a terv, hogy az épülendő baptista teológia falába építik majd be, emlékeztetőül a múltra, Bethlen Gábor fejedelem pártfogolt gyülekezetére. Az idő telt, az idős házaspár elhunyt, a köszörűkő darabjait is maga alá temette az alvinci föld.

            Erdély nagy fejedelme 1629. november 15-én haldoklott Gyulafehérváron. Negyvenkilenc esztendős volt mindössze. Végrendeletét már papírra vetette két héttel korábban. Élete utolsó órájában hűséges emberétől, Kemény Jánostól tollat kért, és ezt írta (mivel beszélni képtelen volt): „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki. Bizonyára senki nincsen!”

Világháborús beszámoló - Furus Lajos

Viszontagságos út hazáig

(Furus Lajos elbeszélését lejegyezte Kiss Lehel

2007. augusztus 19-én, Baróton)

1923. július 31-én születtem Szárazajtán (Kovászna megye, Erdély), baptista szülők gyermekeként. Már egész fiatalon Brassóba kerültem egy csemperakó mellé, hogy a mesterséget kitanuljam. A városban példás összetartásban éltek a magyar felekezetek. A baptista imaházat, mint szerte Romániában, itt is bezáratta a hatóság. A reformátusoktól elvették a kis templomukat, de később kaptak egy épületet a Bolgárszegben, a Kapu utca melletti parkban. A magyarok hol az egyik, hol a másik templomban gyültek össze istentiszteletre. A megpróbáltatások révén erős közösség kovácsolódott Brassóban.

Itt éltem és dolgoztam mindaddig, amíg gyanút nem fogtam, hogy rövidesen engem is besoroznak a román hadseregbe. 1944 tavaszán elkezdték bombázni Brassót. A halottak száma a kétezret is meghaladta. Ekkor határoztam el, hogy valahogy átmegyek a határon haza, Szárazajtára, Magyarországra. Az Olt a román részen maradt Apáca és a magyarokhoz visszakerült Nagyajta között folyik. A híd közepén sorompó jelezte a határt. Azon kellene valahogy átjutni. Nem volt ez egyszerű dolog! Sokakat elfogtak itt, némelyeket meg is lőttek a határőrök. Mivel édesanyám apácai születésű, sok ismerősöm volt a faluban. Az egyik barátom megigérte, hogy haza fog juttani valahogy. Meg is egyezett az egyik román határőr tiszttel, akivel jó ismeretségben volt, hogy én április 22-én éjszaka fogok átmenni a határon. Úgy is történt. Az a tiszt még a három csomagomat is cipelte a híd közepéig. Ott azonban letette, és kijelentette, hogy ő innen visszafordul, nehogy meg találják lőni. Ellátott jó tanácsokkal, s azt is részletesen elmondta nekem, mi vár rám a határ másik oldalán: hogy beleütközöm majd három szegesdrót-kerítésbe; hogy ha azokon sértetlenül túljutottam, találok majd egy kertes házat, ami nem más, mint a határvédők őrhelye. Amellett kell észrevétlenül elsurrannom. Megköszönve a tiszt szívességét, elindultam hazafelé a nagy sötétben.

Átjutottam az első szögesdróton, a másodikon is, de amikor a harmadikon bújtam volna át, megakadt a hatizsákom. Amint próbálom magam kiszabadítani, hangos kiáltást hallok a közelből: „- Állj! Ki vagy?” „- Én vagyok!”- feleltem vissza a magyarul feltett kérdésre. „- Fel a kezekkel!” A nagy kiáltozásra többen is kiszaladtak az őrházból. Megragadtak, bevittek, és rámparancsoltak, hogy mondjak el tövirül hegyire mindent: ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok stb. Mindvégig ellenségesen és szigorúan bántak velem. Egy kis idő múlva újra el kellett mondanom mindent. Figyelmeztettek, hogy ha egyetlen kis részletet is elvétek, nagyon meg fog gyűlni a bajom. Második vallomásom mindenben megegyezett az elsővel, hiszen az igazat mondtam. Ott tartottak délután 1-ig, amikoris jött a kocsi Bölönből a váltóőrökkel, ezeket pedig vitte ebédelni. Nekem is menni kellett Bölönbe, s ott harmadjára faggattak ki. Mindent jegyzőkönyvbe vettek. A faluban volt egy unokatestvérem, aki apácai volt, és már korábban hazaszökött. Amikor megtudta, hogy ott tartanak fogva, azonnal jött, és követelte, hogy az ő felelősségére engedjenek szabadon. Annyit el tudott érni, hogy egyedül mehettem be Barótra az erdőn át – ugyanis az ottani járásbíróságon le kellett jelentkeznem. Kivallattak negyedjére is. Kezembe nyomtak egy papírt, és utasítottak, hogy üljek be az épület előtt várakozó kocsiba. A kocsiban már ültek egy jónéhányan. Bevittek Sepsiszentgyörgyre, ahol az utasítás szerint átadtam a Baróton kapott papírt. Azt gondoltam, hogy a sok meghurcoltatás után most már szabadon kell, hogy bocsássanak. De tévedtem. Betuszkoltak a szentgyörgyi menekülttáborba. A  környékről összegyűjtött zsidóktól csak egy vékony fal választott el. Bizonytalanságban, rettenetesen gyenge koszton éltünk itt nyolc napon át.

Ezután átszállítottak Kolozsvárra, az ottani menekülttáborba. Két hónap mulva magyar katonaruhát kaptunk – besoroztak. Volt egy Kulcsár István nevű szakaszvezető, aki, amikor megtudta, hogy két hívő fiú van a szakaszban, rögtön megkeresett minket. A másik fiú neve Kocs Ferenc, muzsnai. Vele szoktam volt énekelni, imádkozni, bibliázni, amikor csak lehetőség adódott. Ez a Kulcsár István, aki szintén baptista volt, nagy örömmel ölelt át minket, és elmondta, hogy mit tervezett felőlünk:          „- Holnap reggel kihallgatás lesz. Én jó helyre akarom magukat beosztani: a tiszti konyhára. Amikor hallják a kijelentést, hogy két, konyhához értő emberre van szükség, akkor azonnal lépjenek ki a sorból!” Úgy is tettünk másnap. A többiek csak irigykedtek, amikor a beosztást megkaptuk. Esténként szabadok voltunk, mehettünk ki a városba. Rendszeresen jártam fiúkörre, s ott voltam az imaházban minden alkalommal, amikor csak lehetett. Gondja volt rám az Istennek. Kolozsváron történt meg a bemerítésem is Dénes Ferenc testvér által, 1944. augusztus 20-án, Szent István napján.

A jólét azonban nem tartott sokáig a tiszti konyhán. Még Brassóban voltam, amikor először hallottam: „Vrem Ardealul! Nici un brad românească nu se uită!”[1] Egyre erősödött ez a hang, aztán jöttek az oroszok is. A front már Kolozsvár és Torda között volt, minden éjszaka zúgott a Sztalin-orgona.[2] A magyar sereg egy darabig sikeresen vissza-visszaverte az ellenséget, de nagy volt a túlerő, mivel a románok összeálltak az oroszokkal. Kolozsváron borzasztó volt a zűrzavar, a felfordulás. Sok halott volt az utcákon, a sebesültek jajgattak. A  németek próbálták valahogyan a rendet fenntartani. Egyik este 10 órakor bevagonéroztak, hogy vigyenek az anyaországba, mert már nyilvánvalóvá lett, hogy a háborút elveszítettük. Menteni kellett, ami még menthető volt. Nagykárolyig jutottunk el, amikor a rettentő kavarodásban feloszlott a csapat. Lehetetlen volt már a fegyelmet megtartani. Egyesek továbbmentek az anyaország felé, mások ott maradtak a Tövisháton, ismét mások, közöttük én is, visszafordultak Erdélybe. Fejünk fölött a kelet felé tartó német repülőgépek zúgtak szüntelenül. A menekülő magyarok közül sokan elestek, mivel partizánoknak vélték őket. Többen jöttek hozzám, és ostromoltak, hogy csatlakozhassanak hozzám. Tudták ugyanis, hogy hívő vagyok, és úgy gondolták, hogy engem nem fog a golyó, elkerül a bomba, mert velem van az Isten. Azt feleltem, hogy hozzám csak az csatlakozhat, aki nem beszél trágár módon.

Mire egy néhányan gyalog visszaértünk Kolozsvárra, a város már a felismerhetetlenségig tönkre volt téve, a városszéli házakban pedig románok szálltak meg. Összebeszéltünk hárman, hogy elmegyünk Tordára, ahonnan már van vonat a Székelyföldre, de végülis csak az apácai Kiss Árpáddal maradtam (ő nem volt hívő). Belebotlottunk két román katonafélébe, akik készségesnek mutatkoztak velünk jönni egy darabig, és mutatni az utat. Az erdőn át indultunk el Torda felé. Alig tettünk meg 1000 métert, amikor elérkeztünk egy menedékbódéhoz. Ekkor galléron ragadott az egyik román, és ránkparancsolt, hogy vetkőzzünk le. „-Az ing a miénk!”- kiáltozott. Valóban az övék volt. Ugyanis amikor a magyarok betörtek a már megszállott Tordára, ruhaneműket koboztak el, amiket majd elosztottak a kolozsvári munkaszolgálatosok között. Az egyik román megmutatta az utat Torda felé, és ránkkiáltott, hogy ne merjünk más útvonalon menni. Ők ott maradtak a bódénál. Torda még mindig ostrom alatt állt, az erdő tele volt halottakkal. Kb. 100 méter megtétele után megpillantottam egy bombagödröt. Késztetést éreztem, hogy beleugorjam társammal együtt, és ott meglapulva elmondjam, ami a szívemen volt: „Ne menjünk mi az ő útjukon! Egyszer már rászedtek, levetkőztettek. Én nem bízom bennük!” Alighogy ezt kimondtam, már süvöltöttek is a golyók a gödör fölött, csak úgy szaggatták a fák lombját! A két román partizán meggondolta magát, és utánunk eredt az úton, amit megmutattak nekünk, hogy csak azon menjünk. Isten megóvott ekkor is. Ő késztetett arra, hogy letérjek az ösvényről, és hogy beleugorjam a gödörbe. Miután csend lett, még legalább másfél óráig nem merészkedtünk ki onnan.

A sötétség és a köd ellenére elindultunk az erdőben. Hosszú bóklászás után kivergődtünk egy tisztásra, ahol egy kis házra bukkantunk. Idős román házaspár lakott benne, és volt ott még egy harmadik, szintén koros személy. Amikor enni kértünk, elmondták, hogy ők sem ebédeltek ma. Egyszer a németek fosztották ki őket, másszor az oroszok, szinte semmijük sincs. Mégiscsak előkerült egy kis köményleves, a háziasszony száraz kenyeret aprított belé. Mindezidáig úgy tartottam, hogy a köményleves nem étel, az csak beteg asszonynak való – de most jobban esett a legfinomabb húslevesnél is! Kedvesen bántak velünk, és részletesen elmondták azt is, mire kell vigyáznunk út közben hazafelé. Figyelmeztettek a partizán-veszélyre, elmagyarázták, merre van a vasútállomás. Tanácsolták, hogy az állomáson ne mutatkozzunk, hanem csak akkor rohanjunk elő a rejtekhelyről, amikor a vonat áthalad, és kapaszkodjunk fel rá. Két megállóig ajánlatos az ütközőn utazni – mondták – aztán fel kell mászni a vonat tetejére, de amikor közelítünk az alagút felé, amelyik itt és itt van, ereszkedjünk le az ütközőre ismét. Így gondoskodott az Úr arról, hogy megtaláljuk az állomást, és hogy szerencsétlenül ne járjunk útközben a vonaton.

Hajnali 4-kor leszálltunk Apácán, mert csak ott állt meg a szerelvény. Kiss Árpád hazament, én pedig a nagynénéméknél szálltam meg. Tudtam, hogy a sorompó már nincs ott az Olt hídján, hiába keresném...

---

[1] Erdélyt akarjuk! Egyetlen román fenyőt sem felejtünk el!

[2] riasztó

Világháborús beszámoló - Gál Imre

Gál Imre 

1921. március 23-án született a Bihar megyei Érszöllősön, baptista családban. Édesapja, akinek szintén Gál Imre volt a neve, az első világháború harcaiban szerzett tüdőbetegsége miatt 1938-ban, 44 éves korában elhunyt. Három árvát hagyott maga után. Az ifjabb Gál Imre 1942. október 5-én vonult be katonának Marosvásárhelyre, ahonnan 1943 januárjában Nagyváradra vezényelték. Nagyváradot ez időben négy légvédelmi ágyú vette körül: a vasútállomás közelében, a Félix-fürdő környékén, a Velencei valamint az Ősi negyedben.

Imrét márciusban több társával együtt kivitték az orosz frontvonaltól 60 km-re fekvő Ovrucsba, amit a magyar hadsereg korábban bevett. A városban székelő főparancsnokság védelmét biztosító parancsnoki század tagjaként a távközlésnél szolgált, így nem kellett a frontra kimennie. A századot négy félszakaszra osztották, amik egyenként 25 katonából álltak. A félszakaszok Ovrucs körül négy különböző ponton helyezkedtek el egy-egy földbe ásott, gyeptéglával álcázott barakkal és légvédelmi ágyúkkal. A frontról motoros hírvivők hozták a jelentéseket, a parancsnokság pedig ugyancsak rajtuk keresztül juttatta el az utasításokat a harcoló magyar katonáknak.

Gál Imre Isten gondviselésének tulajdonítja, hogy nem kellett harcolnia; az egyetlen veszélyesebb akció, amiben részt vett, a Brianszki-erdő átfésülése volt. Felettesét Binder Tibornak hívták, aki egy sváb származású tiszt volt, és akit annyira becsült, hogy évekkel később fiának is a Tibor nevet adta. Oroszországi tartózkodása idején Imre naponta 3-4 levelet kapott: több gyülekezetből írtak a baptista testvérek bátorító üzeneteket, édesanyja és két húga is rendszeresen tájékoztatta az otthoni eseményekről. Az egyik nap, amikor nem érkezett számára levél a B419-es tábori számra, megkapta azt a borítékot, amit annak a személynek címeztek, „aki ma nem kapott levelet”. Az írás a felvidéki Gergelyugornyáról érkezett: egy ismeretlen, mozgássérült lány írta, hogy erősítse, kitartásra buzdítsa a távolban szolgáló, ismeretlen magyar katonát. 1944-ben a magyarok kivonulni kényszerültek Ovrucsból. A kivonulásról két fénykép maradt fenn: az egyiken a pinszki mocsarak vidékén elakadt kocsik láthatók, a másikon pedig vasúti sínek mellett álló magyar katonák Szárnyinál.

Miután hazakerült, Gál Imrét leszerelték. Azonban szabadsága csak három hónapig tartott, ugyanis annak ellenére, hogy ő volt a családfenntartó, behívót kapott újra. Először Vasvárra került, majd Szombathelyre, ahonnan újfegyver-kiképzésre vitték a németországi Frankfurtba. Itt az amerikaiak kezébe került, akik a meilekampi fogolytáborban tartották néhány hónapig. A hadifogság nem volt gyötrelmes a számára, mivel az amerikaiak tisztességesen bántak a foglyokkal. Étel volt bőven, munka pedig viszonylag kevés: néha a marselli kikötőből érkező vagonok szállítmányát kellett lerakodni. Az egyik amerikai, aki annak ellenére, hogy 70. 000 ember főparancsnoka volt, személyesen is eljött a foglyok közé. Kereste, kik azok, akik a baptista felekezethez tartoznak – ő maga baptista lelkész volt. Amikor megtudta, hogy a magyar hadifoglyok között hat baptista is van, kezdeményezte, hogy magyar baptista istentiszteleteket is tartsanak a táborban. Az igehirdetés feladata a zilahi Lakatos Lajosra hárult, aki a hat atyafi között a legidősebb volt, és az egyetlen tapasztalt szolgálattevő. Attól fogva Lakatos Lajos szálláshelye a lelkészi sátor volt. A történelmi egyházak papjai, lelkészei eleinte nem nézték jó szemmel, hogy velük egy sátorba került egy olyan ember, akinek nincs teológiai végzettsége, és ráadásul csak tizedesi rangja van. Meilekampban a foglyok kölcsönösen elmentek egymás istentiszteleteire.

Az is megtörtént, hogy 1500 embert bevagoníroztak azzal az indokkal, hogy hazaszállítják őket. Közöttük volt Gál Imre is. Máig sem tudja a magyarázatát, miért kellett a hazamenetelre elkészült foglyokat kiszállítani a vagonokból, visszaküldeni a táborba, és az útra elcsomagolt ételüket egy hatalmas halomba dobálva elégetni.

Miután hazakerült a fogságból, Gál Imre megnősült, és Paptamásiba költözött. Ma is aktív tagja az ottani baptista gyülekezetnek. (Kiss Lehel – 2007. nov. 10., Paptamási)            

Világháborús beszámoló - Fazekas Zsigmond

Fazekas Zsigmond

(sz. 1920. nov. 7. Ipp, Szilágy megye)

visszaemlékezései

(Lejegyezte Kiss Lehel

2007. szeptember 18-án, Ippon)

A magyar hadseregben kihúztam négy évet, és hála a Jóatyának, egyszer sem voltam megbüntetve, a legkisebb büntetéssel sem. Hogy kik voltak hívők körülöttem a háború idején, azt nem tudom megmondani, mert mindig olyan nagy volt a kavarodás, futkosás, hogy azt kideríteni nem lehetett. Néhányra emlékszem a csendesebb időkből -  fel is sorolom mindjárt, amikor odaérünk. 1941. október 8-a volt, amikor berukkoltam Szilágy megye központi városába, Zilahra. A 25-ös gyalogezred II.-ik zászlóaljába osztottak be. Tizennyolc hónapot töltöttem le itt, majd átvezényeltek Nagyváradra, hogy a távbeszélő szakasznál elvégezzem a tisztiiskolát. A tanulási időszak hat hónap volt, amit néhány hét gyakorlat követett. A gyakorlat után mondhattuk, hogy a tanfolyamot sikeresen elvégeztük. Abból állt a gyakorlat, hogy Váradtól Élesden át a Réz-hegységben vonulva árkokat ástunk, lefektettük a távbeszélő eszközökhöz szükséges huzalokat, majd felszedtük, amikor kellett. Különféle felderítő, hadászati feladatoknak is eleget kellett tenni. Így jutottunk el a szülőfalumhoz közeli szlovák településre, Ippzoványfürdőre, ahol a legelőn, meg az erdővel borított Púpos-dombon még két hétig gyakorlatoztunk. Sátrakban laktunk azidő alatt. Ugyanúgy gyakorlatozva, mint útban errefelé, visszamentünk Nagyváradra a felszereléseinkért, hogy azokat, ahonnan hoztuk, Zilahra átpakoljuk. A váradi vasútállomáson fúvószenekar várt minket. Zilahon eleinte huszonhét távbeszélő volt, de miután visszamentünk a tisztiiskolából, már csak heten maradtunk újonckiképzőnek, mert a többieket szolgálatra küldték, kit erre, kit arra. A hívők közül Ady Imre, aki Veress Ernő lelkipásztor apósa volt, a zoványi Bréda Sándor, aki veje volt Osváth Ferenc lelkipásztornak, valamint a szilágynagyfalusi Benedek Mihály és Benedek Sándor teljesített feladatot Zilahon. Én mindig a parancsnokságon szolgáltam, a nagyobb rádióknál. 

Alig vártam március 15-ét 1943-ban, mert a kiszabott idő eltelte után ekkor kellett volna végleg szabadságra engedjenek. Egyik nap a szakszparancsnokunk rossz hírrel állított be: a Dunántúlon most alakult meg a 201-es önálló zászlóalj, és szükségük van egy távbeszélőre. Valakit közülünk kell kiküldeniük a feladatra. Hogy harag ne essék, javasolta, hogy sorshúzás döntse el, ki az, aki nem mehet haza. A sors éppen rám esett – de hiszem, hogy a Jóatya akarta így. Menni kellett az új szolgálati helyre, a Fejér megyei Inotára. Igen elkeseredtem.

Egy ezredben három zászlóalj van, egy zászlóaljban pedig általában kb. 800 katona szokott lenni. De mivel háború volt, a mi zászlóaljunkban voltunk vagy 1500-an. Tudomásom szerint hatvanan voltunk itt távbeszélők. Minden eddiginél nagyobb szigorúság volt. A gyakorlatozást is úgy kellett végeznünk, mintha a fronton lettünk volna: éles töltényekkel, gránátokkal. Nem volt könnyű dolog! Néha átvittek a szomszédos Várpalotára, ami már Veszprém megyében van, hogy a bányászok fürdőhelyén megfürödjünk. Várpalotán voltak aknavetők, tüzérek és páncéltörők is, Inotán csak gyalogosok.  Egyik alkalommal Várpalotán egy filmet is mutattak arról, „milyen hősiesen küzdenek honvéd testvéreink az orosz fronton”. A vásznon süvítettek a golyók, robbantak az aknák, kimondhatatlan felfordulás volt. Hamar felismertem, hogy a filmet Inota mellett készítették, és éppen akkor, amikor a mi zászlóaljunk gyakorlatozott. Rettenetes volt nézni is! ’44. március 15-én akkora hó esett, hogy a deszkabarakkokat szinte teljesen belepte a hó.

1944. október 8-án vittek ki a frontra, ami Szegednél kezdődött, és húzódott nyugat felé. Szegedtől kb. 100 km távolságra voltunk, amikor, az oroszok négy oldalról is körbefogtak minket, nem volt idő árkokat ásni. A gránátok egymást érték a nyílt terepen, nem volt semmi fedezékünk. A földön hasaltunk  egymástól 4-5 méternyire, és kúszva próbáltunk menedéket keresni. Ekkor meg is sebesültem a jobb lábamon meg a jobb oldalamon. Most is sok szilánk van bennem, az orvosok nem merték a hátgerincemből kivenni. 50 méternyire volt egy csusznyacsomó, amiben a főhadnagy húzta meg magát. Amint vánszorogtam felé, megsebesültem másodjára is - azt hiszem, egy gránátszilánk volt. Átfúródott azon a kemény páncélsisakon, majd’ szétverte a fejemet. Azóta is állandóan fáj.

Valahogy sikerült kimenekülni az ellenség szorításából. Az Újpesti tábori kórházba vittek, megfürösztöttek, és ápoltak két hétig. Itt tudtam meg a rádióból, hogy a 201-es önálló zászlóaljból 105 katonát elfogtak az oroszok, a többinek pedig nyoma veszett. Az Úrnak úgy tetszett, hogy én életben maradjak. Aztán átvittek Szombathelyre, mert a front már majdnem odáig elhúzódott. Amíg sikerült lábra állni, ott tartózkodtam Szombathelyen. Rövid idő alatt hadszíntérré vált egész Magyarország, ezért marhaszállító vagonokba gyömöszöltek minket, 40 sebesültet egy vagonba. Az uticél Ausztria volt. Nem lehetett még inni sem. Másnap reggelre az utasok fele már halott volt. A legközelebbi vasútállomásokon kipakolták a hullákat. Akinek volt dögcédulájuk volt, akiknek pedig nem, úgy temették el őket, ismeretlenül. A háború végéig Ausztriában tartózkodtam. Mindössze két hét volt csak, de elég is volt. Először Bécsben húztuk meg magunkat, majd miután azt is elkezdték bombázni, kivittek a környező falvakba. Linzben voltunk, amikor kaptuk a hírt, hogy a magyar hadsereg számára a háborúnak vége. Ez 1945. május 9-én volt.

Visszamentem tehát Bécsbe, hogy onnan vonattal elinduljak hazafelé. Gondoltam, Inotán még megtalálom az otthagyott ruháimat. Bécsben magyar katonákkal találkoztam, akik az amerikai seregben szolgáltak. Ők kísértek ki a Ferenc József pályaudvarra, hogy az oroszok foglyul ne ejtsenek. Valami németektől kaptam egy hátizsákot, abban volt két zsíros-tejes, borzasztó konzerv meg egy katonakenyér. Ekkor már bevezették a jegyrendszert az élelmiszerekre. Hiába lett volna bármennyi pénzünk, nem tudtunk volna vásárolni semmi falnivalót. Az utak, a hidak mindenfelé fel voltak robbantva, a Duna-partot is felaknázták. Az orosz repülőgépek állandóan jártak a levegőben. A vonat sokszor leállt, ilyenkor szaladni kellett a fedezékbe. Amikor csendesedett a helyzet, vissza a vonathoz... ez végig így ment, amíg kiértünk Ausztriából.

 Magyarországon nem volt épp ennyire tönkretéve az úthálózat. Szolnokon egy szerencsétlen asszony elhívott tízünket szállásra 10-10 Pengő fejében. Félkész ház volt. A férjét kivitték a frontra – ki tudja, hazakerült-e valamikor? Kaptunk egy tányér paszulylevest vacsorára, meg egy kevés szalmát alomnak. Reggel vonattal indultunk Nagyvárad felé. Váradon is baj volt, mert nem volt, csak magyar és orosz pénzem – le akartak szállítani a vonatról. A Jóatya velem volt mindvégig: a golyózáporban megtartott, a kórházban erősített, gondomat viselte az utakon. 1945. május 25-én az Ő kegyelméből sikerült hazaérnem Ippra. Éppen pünkösd volt.

Világháborús beszámoló - Mikó Isván

Mikó István visszaemlékezései

(Lejegyezte Kiss Lehel 2007. október 30-án, Szentjobbon)

            A magam 87 esztendejével én vagyok a második legidősebb ember a faluban. 1920. szeptemberének 26-ik napján születtem itt, Szentjobbon. Nehéz volt az életem, de szép, mert a drága Úr Jézus mindezidáig éreztette velem, hogy nagyon szeret.

A magyar világban kezdtem el a katonaságot Csíkszeredában. 1942 volt akkor. Az Úr megőrzött attól, hogy a világháború idején a frontra kerüljek egyetlen percig is. Volt egy őrnagy, bizonyos Einberger, aki valahonnan Érmihályfalva mellől való volt, egy földbirtokos fia. Mivel a ragja kötelezte, nem maradhatott távol a harcoktól. Mielőtt a frontra ment volna, reám és néhány társamra bízta két, nagyon féltett versenylovát, hogy gondjukat viseljük, és hogy baj esetén menekítsük őket. Így történt az, hogy nekem nem kellett a frontra kimenni. Amikor a harcok megkezdődtek, tehervagonokba szálltunk Csíkszeredában, és vittük a versenylovakat egészen az Ipolyságig. Velünk jött még 50 román munkaszolgálatos is, akikre az volt bízva, hogy segítségünkre legyenek, ha netalán valami baj történne. Minden településen, ahol a szerelvény megállt, láttamoztatni kellett a bírónál a papírt, ami azt igazolta, hogy nem szökevények vagyunk, hanem parancsot teljesítünk.

Szombathely környékén történt, hogy ketten a zászlóssal szekéren jöttünk a bírótól visszafelé, kezünkben a lepecsételt írás. Az egyik kanyarnál már vártak minket az oroszok, akik nem sokkal azelőtt érkeztek oda. 1944 decembere volt már ekkor, közvetlenül karácsony előtt. Annyi időnk sem volt, hogy az egyenruhánkról a rendfokozatot letépjük. Az enyémen három csillag volt, én voltam a szakaszvezető. Az oroszok nem ismerték ezeket a jelzéseket, azt gondolták, hogy most milyen magas rangú embereket fogtak el! Megparancsolták, hogy szálljunk le a szekérről azonnal. A századosuk szakadozott, rendetlen öltözetben volt. Mondom is a zászlósnak: „Jóra mi itt nem számíthatunk! Nézzed, milyen náluk egy százados!” Elkezdtek egy akácfákkal benőtt terület felé hajtani minket. „Nézzed – mondom a zászlósnak – ott van az az akácos, ott fognak bennünket agyonlőni!” Ijedten rám szólt, hogy ilyeneket többet ne mondjak. Akkor aztán hasra fektettek mindkettőnket, kissé távol egymástól, hogy szót ne válthassunk, és kivallattak alaposan.  Ezután bevittek a falu iskolájának egyik kiürített termébe. Azt gondoltam, mennyien leszünk itt foglyok! De csak mi voltunk ketten. Este még behoztak hármat, kettő közülük szentjobbi volt. Jó ismerőseim. Nem tudom, hány napig tartózkodtunk ott. Majd átszállítottak Jászberénybe, ugyancsak egy iskolaépületbe, ahol többszáz embert tartottak fogva. Többségük német volt. Valahogy jobban haragudtak a németekre, mint a magyarokra. A foglyok száma egyre csak nőtt, nagyon gyakran hoztak újakat. Annyian lettünk már egy helyiségben, hogy nem tudtunk lefeküdni sem, guggolva, ülve kellett aludni. Úgy ellepett a tetű, hogy kaparni lehetett.  3-4 hónapot voltunk így bezárva.

            Az egyik nap örvendetes felszólítást kaptunk: „Aki Erdélyből való, álljon elő, mert hazamehet!” Nagy örömmel szálltunk be a vagonokba. Akkor döbbentünk csak meg, amikor Iaşiban (Jászvásár, Románia keleti részén, Moldáviához közel) találtuk magunkat. Áthaladtunk Erdélyen, és nem szállhattunk ki. Jól becsaptak minket, hazudtak! Szembesülnünk kellett azzal, hogy orosz hadifogság vár ránk. Emlékszem arra is, hogy amikor ’45. március 1-én kiszálltunk a vagonokból Oroszországban, az orrunkig belesüllyedtünk a hóba.

            Nagyon nehéz körülmények között voltunk a Dombác-medencei lágerben. A drótkerítést meg sem lehetett közelíteni, mert aki mégis megpróbálta, lelőtték könyörtelenül. Mielőtt a mi csapatunk ebbe a lágerbe jött volna, háromezer foglyot tartottak ott. Mire mi odakerültünk, már csak három maradt meg. Ezrek és ezrek pusztultak el! Úgy rakták egymásra a halottakat, mint mi itthon a fát. 5-6 méter magasra is megnőtt egy-egy ilyen hullahegy. Meg kellett várni a tavaszt, hogy egy kicsit enyhüljön az idő, és eltemethessék őket. Hónapokig álltak úgy a csontra soványodott testek! Havonta egyszer vittek el a fertőtlenítőbe. Az odakerült foglyok közül csak egy jutott haza a százból, ha egyáltalán hazajutott. Olyan rettenetes volt a hideg, hogy a bányától a szálláshelyemig rám fagyott a ruha. 

Azon a vidéken egymást érte a sok szénbánya, olyan sűrűn volt. Mintegy négy évig fúrós voltam – ahogy az oroszok mondják: zápácsik. Úgy kellett bemenjünk a bányába, hogy egyik kezünkben a fúrógép volt, a másikban pedig a stánga. Stángának azt a hosszú, vastag fúruszárat mondjuk. Későn vettem észre, hogy a stángáról valahogy megfeledkeztem, és ott hagytam kint, a kijáratnál. Bosszankodtam is miatta, de hát vissza kellett fordulni, és menni utána. Amint kimentem, azonnal leszakadt a föld – épp arra a helyre, ahol az előbb álltam! Elképzelhető, mekkora volt ez a földszakadás, hogy ha egy hétig csak hordtuk és hordtuk az omladékot! A drága Úr Jézus megőrzött a haláltól. Az Ő gondviselése volt, hogy akkor egyszer elfelejtettem magammal vinni a szerszámot, és utána kellett mennem.

Nagyon sok mindent tudnék még sorolni, mert négy esztendő fogság az nagy idő annak, aki benne volt. Még egy élményemet mondom el csak, amely során újra a drága Úr Jézus megtartó szeretetét tapasztaltam meg. A fogság negyedik évében már enyhítettek a szigorúságon, és alkalomadtán megengedték, hogy kimenjünk a Donyec folyóra úszni, fürödni. A német foglyok erejüket fitogtatva átúsztak a hatalmas, mély vizű folyón a másik partra, azután vissza. Gondoltam, én sem vagyok náluk alávalóbb, hát megyek én is. Akkor még nem voltam tudatában, milyen sokat gyengültem az idők folyamán, és hogy fizikai állapotomnál fogva képtelen vagyok ezt a próbát kiállni. Még felénél sem voltam a folyónak, amikor éreztem, hogy elmegy az erőm. Nagy keservesen átúsztam valahogy a túlsó partra, de mire én odaértem, a németek már vissza is tértek. Amint összeszedve magam megpróbáltam visszaúszni én is, kimerültem, mintha lebénult volna kezem-lábam: úgy éreztem, itt lesz a végem, belefulladok a nagy folyóba. Akkor hallottam egy belső hangot, késztetést: „István, ereszd le a lábaidat!” Hát a víz alatt ott volt két farönk, épp a két lábam alatt! A vízből csak a fejem látszott ki. A drága Úr Jézus odaállította a lábamat a két farönkre, hogy el ne sodorjon az ár, és hogy meg tudjak pihenni. Nem lehet másnak nevezni: Isteni csoda volt ez!

Csak akkor értettem meg, miért hagyott életben az Úr, miután hazakerültem 1948. október végén: édesanyám éveken át, minden pénteken böjtölve imádkozott az én hazatérésemért. Hitte, hogy viszont fog még látni ezen a földön. Az Úr tudta, hogy szükség lesz rám a kis gyülekezetünkben, mert, ugye, itt helyben nincsen pásztor, és nekem kell szolgálni, van hogy délelőtt és délután is. Hála legyen Istennek, hogy egyetlen percig sem hagyott magamra mindezidáig! Gyakran énekelgetem most is magamban: „...mert édesanyám imája/megtalált, és elvitt haza!”     

Világháborús beszámoló - Kiss Károly

Kiss Károly világháborús és hadifogsági élményei

1943-1951

Lejegyezte és szerkesztette: Kiss Lehel

    Berukkoltam a magyar hadseregbe 1943. okt. 3-án, Szatmárnémetiben. A IX-ik kerékpáros útász századba kaptam beosztást, innen vezényelve lettem Désváraljába, rádiós tanfolyamra. Majd 1944. márc. 25-én befejeztem a tanfolyamot, és visszavezényeltek Szatmárnémetibe, az alakulathoz.

   1944. május 9-én az alakulatunk kiment az orosz frontra. Itt ismerkedtem meg Balázs Ferenccel, aki értarcsai születésű baptista hívő és a nagyfalusi Tőtős Zsigmonddal, aki szintén baptista volt. Egy szakaszba osztottak be Tamás Ferenccel. Stri, Zobi, Skole városokkal tartottuk a kapcsolatot, mint rádiósok az első vonalban. Gyakran ránk támadtak a partizánok.

   Az első pünkösdöt ott ünnepeltük a bunkerben. A pünkösdi ebédet odaadtuk egyik bajtársunknak. Mert úgy láttuk Tamás testvérrel, hogy akkor lesz igazi ünnepünk, ha a mai napot az Úrnak szenteljük. Megbeszéltük azt is, hogy egyikünk elhalálozása esetén a másik értesíteni fogja a szülőket.

   Feljebbvalóink gyakran azzal szórakoztak, hogy a közkatonákat különféle módon megterhelték, vagy nevetség tárgyává tették. Egyik alkalommal az alakulatból egyenként előállították a katonákat, hogy énekeljenek el egy nótát. Aki erre képtelen volt, az le kellett térdeljen a nagy kályha nyitott ajtaja elé, és bekiáltania, hogy „Édesanyám, küldj ennek a nagy marha fiadnak egy nótát!” Én egyetlen nótát sem tudtam. Amikor rám került a sor, eszembe jutott az Üdv Királyunk katonái című ének. Kissé megváltoztatva a szövegét elkezdtem énekelni: „Horthy Miklós katonái, lelkesedve járjatok, Magasan a lobogóval erejéről szóljatok! Sosem fárad el a lelkünk, nem tesszük le fegyverünk...”stb. vállukra véve éljeneztek feletteseim és a bajtársak. Meg is kellett tanítsam őket erre az énekre. Az Úr megbocsátotta ezt a kis szellemességet, amire rákényszerültem.   

    Amikor megtört a magyar-német front, megkezdődött a visszavonulásunk. A mi alakulatunk tagjai, amikor bejöttünk az országba, megkapták a beosztást: a Tisza menti utakat, hidakat kell robbantásra felszerelni. Ez az időszak 1944. szept. 12-15 között volt. Ahogy leereszkedtünk a Kárpátokból a Csapra vezető műútra, a katonazubbonyom leesett a kerékpárról. Halasi őrmester ezt meglátva rámparancsolt, hogy a kerékpárt vállon vigyem végig a három-kilométernyi falun, amelynek utcáin szánakozva néztek rám a bámészkodó lányok, asszonyok. Számomra ez nagyon megalázó volt.

   1944. szept. 16-án elkezdték bombázni Csap városát. A bombázás két hétig tartott. A szakaszunkból már az első napon hárman estek áldozatul, azután egyre többen és többen. Engem a Jóisten a 91 Zsoltár ígéretei szerint, mint gyermekét, életben tartott.

    1944. okt. 10-én a szakaszunknak vissza kellett jönnie a hármashatárra, Nagybánya mellé. Másnap két napi eltávozást kaptam. Este 9-kor már otthon voltam, szüleimnél. Október 14-én Horthy Miklós kormányzó bemondta a rádióban, hogy a háborút elveszítettük, a hadsereg felbomlott. Így értelmetlenné vált, hogy visszatérjek a szakaszomhoz. Az orosz-román hadsereg elfoglalta területeinket. Míg az átvonulás tartott (egy hónapig), itthon voltam, Sarmaságon.

   Egyik alkalommal a kisbíró (aki dobszóval járta az utcákat) kihirdette, hogy akik a magyar hadseregben szolgáltak, és hazakerültek, jelentkezzenek három napi munkaszolgálatra. A tönkrement utakat és hidakat kell újraépíteni. A munkában résztvevők hivatalos igazolványt is kapnak majd arról, hogy nem partizánok, nem az „ellenséges” táborba tartoznak.  A román csendőrség kísért be Zilahra, a megyeközpontba, 42 sarmasági személlyel együtt. Ott összesen 1200-an vártuk, hogy a munkálatok helyszínére vigyenek minket. Három napig vártunk. Végül étlen, szomjan gyalog kellet felmennünk Kolozsvárra – természetesen a megígért igazolványok nélkül. Kolozsvárról Tövisre vittek, onnan Brassóföldvárra, ahol két hétig tartottak anélkül, hogy kenyeret csak messziről is láthattunk volna. Naponta két héjában főtt krumplit kaptunk. A nyomorúságos körülmények között a tetvek is elleptek. Két hét múlva bevagoníroztak, és irány Focşani felé. A Predealon (hegyes vidék) felfelé a vagonokból kiszökött kb. 80 német, csak 6-8 maradt a szerelvényben. A visszamaradt németeket mind lelövöldözték. Az utánuk következő vagon volt a miénk, a magyaroké. Miközben három géppisztolycső meredt felénk, mindannyian imádkoztunk, hogy Isten ne engedje meghúzni a ravaszt. Sikerült szólni a kísérőinkhez, mivel tudtunk románul. Semmi bántódásunk nem esett.

   Megérkeztünk Focşaniba. Itt már kb. 25000-en voltunk összegyűjtve, különböző nemzetiségűek. 1944 december 15-től 1945 január 5-ig orosz felügyelet alatt voltunk. Nagyon nehéz időszakot éltünk át. Csak éjjel engedtek be a barakkokba. Egész nap a hidegben, a fagyban dolgoztunk az üres borsóleves erejével. Tizenhat emberre jutott egy 3 kilogrammos görke (málékenyér). Csak a Jóisten tartott meg. Összetalálkoztam falubeli ismerőseimmel: Hernyák Sanyival, Varga Samuval és Magyar Sándorral.

    A családtól való távollétben eltöltött legelső karácsony viselt meg a legjobban. ’44 szentestéjén egy német tiszt fenyőágat lengetve bejött a barakkba. Sírt. Utána egy magyar tiszt is jött. Először németül, majd magyarul is elénekeltük a Csendes éjt, már amennyire a zokogás miatt tudtuk. Keresztes Mihály itt megbetegedett, és elmaradt a sarmaságiaktól. Két-három csoportra szóródtunk szét.

    Január 5-én az addig nem tapasztalt módon kezdtek a lágerből kifelé zavarni. Úgy gondoltuk, hogy újra fürödni – mert az mindennapi volt. Azonban a vasútállomáshoz tereltek, bevagoníroztak anélkül, hogy legkisebb információt adtak volna arról, mi fog velünk történni, hová visznek. 17-én érkeztünk meg a Krím-félszigetre, az első orosz lágerba. Ott tudtuk meg, hol is vagyunk tulajdonképpen. Itt sem a szállodába vártak. Egy lerombolt épületet tartottak fenn számunkra. A priccs sövényből volt, rajta egy kevés gyékény. A takaró a saját köpenyünk volt – már akinek volt köpenye. 21 napig nem dolgoztattak bennünket. Megfigyelés alatt voltunk. Itt sokan megbetegedtek közülünk: Zsurzsán bácsi, Katona László, André Zsiga, Pista József, Bandi Ferenc. Dari Ferenc meg is halt. A felsorolt sarmaságiak közül egyik sem volt baptista.

    Minden imakönyvet, Bibliát elkoboztak, majd lapokra tépve kiosztották cigarettapapírnak a tolakodó foglyok között. Én is kaptam egy lapot a Bibliából. Megismerkedtem egy marosvásárhelyi testvérrel, Márton Ferenccel, akivel ezt a lapocskát olvasva tartottunk rendszeres áhitatot. Isten meg is hallgatta könyörgéseinket, mindvégig tapasztaltuk az Ő gondviselését. Ebben a táborban négy hónapot töltöttünk. A vasútnál kezdtük meg az első munkálatokat – négy vasúti páncélkocsit toltunk be vállal a 3km távolságban levő, lerombolt gyártelepre. Magunk mögött folyamatosan szedtük fel a síneket. Kezeink tele voltak talpfákkal, vállainkkal pedig toltuk a páncélkocsikat. Hetekbe került, míg e rettenetes feladatnak eleget tettünk. De ennyi nem volt elég, el kellett takarítanunk a romokat a gyártelepen, mert nem maradt kő kövön.

    Április 15-től elszállítottak a németek által szétvert kikötővárosba, Feodoziába. Egy teljes hónapig dolgoztunk itt. Valami gyenge levesfélét és két héjában főtt krumplit (amelyből az egyik rothadt volt) kaptunk eledelül. A munkálatok helyszínére, a kikötőbe menve minden kétszáz méterben leültünk, mert nem bírtuk a gyaloglást a gyengeségtől. Itt volt velünk Kása Ferenc, Varga Jani, Varga András, Varga Ferenc, Tóth Mihály és Laci Ferenc is. Ők sem baptisták, de olyan jól fogott nekem, hogy ott voltak! Itt ettem meg az első zöld labodát (gyomnövény).

    Május 9-én nagy örömmel hallgattuk a hírt, hogy vége a háborúnak. Mindannyian azt gondoltuk, hogy végre visznek haza. De nem úgy történt. Még messzebbre vittek, egy kolhozba. Itt annyival lett könnyebb dolgom, hogy nemcsak laboda nőtt, hanem mindenféle burján és bürök is. Ezzel próbáltuk csillapíthatatlan éhségünket enyhíteni. Ünnepnek számított, amikor sikerült egy-egy sündisznót, kutyát megfognunk. Kása Ferenc unokabátyám kitűnően el tudta készíteni. Többféle mezei munkát végeztünk ebben a kolhozban. Én csordás is voltam, így néha sikerült egy-egy katyilok (edény) tejet fejnem. Szabadon járhattam, őrök nélkül. A karácsony estét a tehenek jászlában, széna között görnyedezve töltöttem el. Egész éjjel azon a valakin gondolkodtam, aki az Őt megillető mennyei dicsőséget elhagyva egy jászolban született meg, hogy az én Megváltóm legyen. Miért kívánnék én jobb körülményeket, mint amilyen Neki jutott?      

    1946 őszén tolmács lettem a kapubejáratnál az orosz tiszt mellett, ugyanis elég jól megtanultam oroszul. Az egyik este a tiszt megbízott, hogy menjek lerakodni egy most érkezett szállítmányt. Magammal vittem a barakkunkból négy fiút (Csicsek János, Molnár János, Bursel György és Major József) akikről tudtam, hogy nálam sokkal nyomorúságosabban élnek, éheznek állandóan. Mind anyaországiak voltak. Gondoltam, „leesik” nekik valami a rakományból. Három kisvedernyi köleskását valahogy sikerült becsempészniük a barakkba. Amikor ezt feletteseink megtudták, a szinferopoli büntetőlágerbe toloncoltak mind az ötünket.           

     1947 január 7-én továbbvittek innen, Nojszibirszk felé (Újszibéria). Annak ellenére, hogy most már személyvonattal utaztunk, az utazás szinte elviselhetetlen volt. Egy fülkébe 26-28 foglyot tuszkoltak be. Egy kevés vizet csak reggel és este adtak, ennivalót szinte semmit. Fejünket az szűk ablakon kidugva fújtuk a párát az egyik elérhető csavarra végére, és dulakodtunk, ki szopogassa le róla az így kialakult dért. Tíz napig nyomorogtunk így, míg Nojszibirszkbe érkeztünk. Gyalog tettük meg az utat az onnan 30km-re levő állami kolhozig. Reggeltől estig  mezei munkákat végeztünk, télen pedig a havat hánytuk – értelmetlenül. 60dkg törekes(pelyva) - sáros kenyeret kaptunk naponta – persze csak akkor, ha a normát (személyre szabott munkamennyiség) megcsináltuk. 

    1948 június 17-én önként jelentkeztem egy bányába induló csapatnál, mivel nem bírtam már, annyit kellett dolgozni. Olyan menekülésféle volt ez. Újra vonatra ültettek, és haladtunk észak felé, Manysik városa felé. A negyedik éjszaka a szerelvényről megszökött három fogoly. Megállt a vonat a nagy tajgán, az őrök rakétákat kezdtek lövöldözni. Kutyák segítségével sikerült kettőt elkapni közülük, egy elmenekült. A vonaton levő összes fogolyról leszedték a ruhákat – így próbálták az újabb szökési kísérleteket megakadályozni. Négy napig tartott az út ebben a megalázott helyzetben Vlagyivosztokig. Itt 1500 fogolytársammal együtt egy 18000 tonnás hajóra szálltunk fel 1948. augusztus 15-én. Az Északi-tengeren hajóztunk, a Bering-szoroson át, előttünk haladt mindenütt a nagy „Lenin” jégtörő. A rettenetes vihar miatt a hajó nem tudott tovább menni, ezért négy napra lehorgonyoztunk a Kamcsatka félszigeten. Tudott ám imádkozni ekkor a legistentelenebb ember is!  Egy teljes hónapi hajózás után a Jáva folyó öbléből elindulva uszályokkal folytattuk az utat tovább. Tizennégy nap elteltével az uszályok megfeneklettek a sekéllyé vált vízben. Gyalog kellett elindulnunk a még 150km-re levő végállomásunkig. Az útra mindenki csupán két összemarék köleskását kapott. A hajózásban elgyengült szervezettel csak igen nehezen haladtunk. Az előrejutásban a vad erdők sűrűje is gátolt, ráadásul elkezdett a hó is hullani. Ekkor a ruszki ránkparancsolt, hogy üljünk le. A kicsiny csajkákban (bádogcsésze) havat olvasztottunk, hogy meg tudjuk főzni a köleskását. Az egyik legemlékezetesebb és legnehezebb utazásom ez a hét napig tartó, irtózatos gyaloglás volt. Annak ellenére, hogy szinte a végsőkig kimerültek voltunk, minden két fogolynak egy hatalmas gumikereket kellett cipelnie árkon, bokron keresztül, hogy meg ne fagyjanak. A Jóatya adott annyi erőt, hogy október 5-én megérkezhettem a bányatelepre, Egehájára.

    Háromnapi pihenő után megkaptuk a beosztást, és bevittek a bányába. A kitermelendő kövek vasat és ólmot tartalmaztak, ami a szervezetre nagyon ártalmas.  Megérkezett a 65-70 fokos hideg is, de a ruházatunk, hála Istennek, elég jó volt ahhoz, hogy ezt átvészeljük. Akkora volt a hideg 200-300m-rel a föld felszíne alatt is, hogy kesztyű nélkül lehetetlen volt dolgozni. De meg kellett szokni! 1950-ig ebben a bányában dolgoztam. Munkatársaim között sok kedves eszkimó is volt.  

    Minden körülményben velem volt, és megőrzött az Isten. Sokszor énekelgettem a régi, egyházi éneket: „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy”, és azt, hogy „Üdv néked, Uram, mindenkor, Szívem szeretettől lángol (...) Akárhová távoztam el, Ott anyám imája ért el. Megyek haza, megyek haza...” Reménység táplált, amikor eszembejutottak azok a drága történetek, amiket gyermekként a vasárnapi iskolában tanultam. Hogyan szabadította meg Isten Dánielt az oroszlánok verméből, a zsidó ifjakat a hétszeresen fűtött kemencéből úgy, hogy semmi bántódásuk nem esett. Az ő példájuk alapján egyedül az Úrra bíztam magam. Tudtam, hogy otthon imádkoznak értem – Isten meghallgatta azokat az imákat, és hazasegített.

    A bányában szárított ételeket kaptunk. A zablisztből készült kenyér mindig dohos és penészes volt, mivel azt a sok ezer zsák lisztet a szabad ég alatt tartották, ahol verhette az eső és a hó. Mikor néha 150-200 rubelt kaptunk, könnyen hozzájuthattunk egy kis halolajhoz, cukorhoz, vajhoz. Ezekkel enyhítettünk a kenyér penészes ízén. Sikerült fizikailag is megerősödnöm a bányában végzett rendszeres munka és táplálkozás folytán, és dolgoztam is lelkiismerettel, becsületesen. Ebből kifolyólag nagyon értékelt ember lettem, és előnyökben volt részem. Isten úgy rendelte, hogy a brigádvezetőm a kaukázusi Pityigorkszba való Rezsitzkij Vologya legyen, aki hívő fiatalember volt. Áldja meg az Úr őt ott, ahol van, hozzám való jóindulatáért! Együtt dolgoztam egy magyarországi, Pápa városából való fiatalemberrel is. Tehát a bányatelepen voltam munkás 1948. október 5-től 1950. július 3-ig.

    Június 23-án közölték velem, hogy szabad vagyok, bátran elmehetek. Nem jött, hogy elhiggyem! Igen ám, de az engedély arról szólt, hogy a láger hatalmas területén teljesen szabad vagyok, de azon tovább már nem érvényes az engedély. Nagyon elkeseredtem. Imádkoztam, hogy az Isten, aki mindezidáig kezében tartott, nyissa meg a lehetőséget a teljes szabadságra. Ismerős voltam a bányatelepen, a hivatalokban, az irodákban, és tíz napon keresztül küszködtem egy engedély megszerzéséért a repülőgépre való felszállásra. Már meg is untak, mint a hamis bíró a szegény özvegyasszonyt, és nagy nehezen megkaptam, amit kitartással követeltem. Ezalatt a tíz nap alatt egy osztrák-német férfi eszkimókalyibája volt a szálláshelyem. Szabadon engedték ezt az embert is, vagyis ugyanabba a körzetbe kapott szabadságlevelet, mint amelyikbe én, de ezt nem tudta feldolgozni. Teljesen lemondott arról, hogy valamikor is hazatérhet, így hát vett egy kalyibát egy eszkimótól, és abban lakott. Valamikor együtt dolgoztunk a telepen – ő mint festő-mázoló, én mint kőműves - így nagyon jól egyeztünk egymással. Müllbacher Otto volt a neve, ausztriai. Miután az engedély megkaptam, elbúcsúztam tőle, és otthagytam sírva.

    Nagy út állt előttem: 100 km a repülőtérig ösvénytelen erdőkön, bozótosokon keresztül. Megtudtam, hogy a küldeményeket lovas eszkimók hozzák-viszik a lágerből a legközelebbi postahivatalig és fordítva. Az eszkimók azt mondták, hogy a legközelebbi ló, ami rendelkezésemre állhat, 30 km-re van innen; addig menjek, amilyen szaporán csak tudok a nyomukban, hogy a hó be ne temesse. Örömmel vállaltam, csakhogy eljussak végre a repülőtérre. Megérkezve az első eszkimókolhozba, amelyik öt-hat földkalyibából állott. Az ő kalyibájuk egymásra borogatott fákból állt, vastag földréteggel fedve. Behívtak, megvendégeltek tisztességgel. Az egész berendezés csupán egy facölöpökön nyugvó, farkas és rénszarvasbőr fekvőalkalmatosság volt. A füst a kunyhó tetején levő nyíláson távozott a szabadba. Egy másik nyílás valami állat kifeszített, megszáradt gyomrával volt elfedve – ezen keresztül szüremlett be valami kis fény. Füstös, kormos edényből ittam a csáját (tea) - a füléről állapítottam meg, hogy piros volt valamikor. De a kis pihenő és a vendégszeretet igazán jólesett. Hálám jeléül odaadtam nekik az útra vásárolt három darab zsemlét, aminek nagyon örültek, mert, amint mondták, még sohasem ettek olyasmit. Sürgetni kezdtem az indulást. Végre kaptam egy lovat. A két eszkimó postás haladt elől, utánuk én. Ez alkalommal újra megtapasztaltam Isten gondviselését.

    Egy másik kolhozba megérkezve ugyanolyan kalyibákat láttam, ugyanolyan berendezéssel. Itt már nemcsak csájával kínált az öreg bábuska (néni), hanem felajánlotta, hogy három leánya közül azt választhatom, amelyik tetszik, csak maradjak ott. Határozottan tiltakoztam, és elutasítottam az ajánlatot. Még a hazugságra is rávetemedtem – van nekem zsinka (asszony) meg klopci (gyermek) – csak hogy mihamarabb szabaduljak. Ezenkívül még két helyen volt hasonló fogadtatásban részem. Állandóan mentünk, csak mentünk, mivel arrafelé a nyári éjszakákon nincsen sötétség. Kellemetlen volt a lovaglás is, mert a szúnyogok, mint a rajzó méhek csaptak az arcomba. Zöld ágat törtem, hogy azzal hajtsam el őket, de egy idő után a karom is kimerült. A postások csak kacagtak, nekik volt védőfátyol az arcuk előtt. Végre valahára megérkeztünk Verhajanszkba. 200m-nyi kis sík terület volt az óhajtott repülőtér. Két napot kellett várnom a leghamarabbi repülőgépre. Mivel a szállodában nem volt hely, a szabad ég alatt kellett tanyáznom. „Mikor a nap leszáll, ki sincs velem, A kőre fektetem fáradt fejem”- dúdolgattam magamban. Azt hittem, sohasem fog eltelni ez a két nap. Az 1000 km-re levő Jakucig 1000 rubelbe került a jegy. Július 5-én indultam Verhajanszkból és még aznap leszálltam Jakuckban. Itt is három napot kellett várnom. Egy éjszaka aludtam a szállodában. Isten úgy rendezte, hogy találkozzak egy Magyarországról, Nagyszentmiklósról származó emberrel, Hámán Mártonnal, aki még az első világháború idején került Oroszországba. Alig tudott már magyarul. 58 éves volt, de nekem akkor sokkal többnek tűnt. Az ő vendége voltam. Kértem, hogy jöjjön haza. Könnyes szemmel mondta, hogy jönne ő, de a családját nem engedik. Két lánya volt, egy 18 éves fia és unokái is voltak.

    Más repülővel utaztam Irkuckig – a vasútig 2000 km és 2000 rubel. Július 11-14 között ismét várakozni kellett volna a sok utas miatt. A harmadik nap azonban a hangszórók hirdették, hogy aki „soron kívül” akar utazni, a Lokevája kocsiban, az megteheti. Örültem, hogy ha rossz körülmények között is, de egy nappal hamarabb indulhatok hazafelé. Este 9-kor befutott a Vlagyivosztok és Moszkva között közlekedő szerelvény. Innen 240 órát zötykölődik Moszkváig.  Nem érdekelt az sem. Rohantam ki a peronra, hogy megkeressem azt a Lokevája kocsit. Nem gondoltam, hogy egy marhaszállító vagon lesz az. Meg is találtam hamar a szerelvény leghátulján. Az oldalára krétával volt felfirkálva nagy, orosz betűkkel, hogy LOKEVÁJA. Bemásztam a koromsötét vagonba. Hallottam én valamiféle szuszogást, de csak azzal törődtem, hogy kényelembe helyezzem magam, és pihenjek az egyik sarokban. Csak reggel láttam meg, amikor virradni kezdett, hogy nálamnál még szerencsétlenebb kinézetű bácsik vacognak a többi sarokban. Ők is hazafelé tartottak. Nem bántam én, akármilyen az a kocsi, akárki ül is benne, csak hazafelé vigyen! Omszkig négy nap volt az út. Ott leszálltam, mert annyira rontott már a Lokevája kemény hídlása (deszkapadlója), hogy alig bírtam elviselni. Érdeklődtem, nem lehet-e másképpen eljutni Moszkvába. Egy óra múlva már egy egész kényelmes vonatból néztem a havas tájat. Amikor Nojsziberszkbe érkezett a szerelvény, mosolyogni kezdtem: „Mindjárt otthon leszek!” Ugyanis ismerős volt a hely; másfél évig dolgoztam itt.

    1950. július 21- én végre megérkeztem Moszkvába! Fogalmam sem volt, merre kellene indulnom. Két nap múlva találtam meg a Magyar Nagykövetséget – Ovorovszkij utca 45. Ott azt mondták, nem tudnak segíteni rajtam, mivel időközben Erdélyt Romániához csatolták. Csak akkor tudnának valamit tenni az érdekemben, ha Magyarországra akarnék menni. Ezesetben vállalnom kellene azt, hogy nem mehetek vissza Romániába. Nem vállaltam. Nagyon kedvesen fogadtak, még meg is vendégeltek fehér kenyérrel és töltött káposztával, amit több, mint hat esztendeje messziről sem láttam. Megadták a Románia Konzulátusa címét – Uljuca Kacsálová 37 sz. Az este leszálltával arra gondoltam, meghúzom magam a pályaudvar egyik várótermében reggelig. Tervem nem vált be, egy milicista mindenkit kitessékelt a helyiségből. Igazoltatott. Papírjaimat megvizsgálta, és bekísért az őrszobára, ahol a szolgálatos kapitány hozzám fordulva megszólalt – magyarul! Kiderült, hogy valamikor Magyarországon tanulta meg annyira a nyelvet, hogy alapszinten kommunikálni tudjon. Az őrszobában nem adhattak pihenőhelyet még a padlón sem, de felajánlotta a kertet. Nagyon jólesett végignyújtózni az egyik lócán. Három hete szinte semmit sem aludtam. Isten áldja meg azt a kapitányt a jó lelkületéért! 

   Július 24-én eljutottam a Kremlig, tájékoztatás végett. Ott aláírattak velem egy iratot, miszerint a várost 24 órán belül elhagyom. Gondoltam, elmegyek Besszarábiába, onnan könnyen hazatalálok. Nem engedtek. „Akkor megyek Kárpátaljára” – mondtam. Megsejtették, mi a szándékom, oda se engedtek. „Engedjenek a kaukázusi Pitjigorkszba” – kértem. Eszembe jutott az a hívő testvérem, akivel együtt dolgoztam a bányatelepen. Azt mondta valamikor, hogy ha nem engednek haza, keressem fel az ő családját. Hírt adok majd felőle szeretteinek. Vannak neki szép leánytestvérei is,  egyiket elveszem feleségül, és lesz valahogy. Nem engedtek a Kaukázusba sem. Végül is azt javasolták, menjek a Moszkvától 18 km-re fekvő Rezán városkába.

   Rezánban két napig keresgéltem, míg munkába állhattam július 28-án. Az utóbbi időkben azon törtem a fejem, hogyan tudhatnék életjelt adni magamról, hogyan tudnám meg,  mi van szüleimmel, kicsi öcsémmel, Palival? Élnek-e még? Megadatott a lehetőség a levélírásra, hála az Úrnak. Hittem, hogy meg fogják kapni. Néhány hét múlva már jött is a válasz és egy családi fénykép otthonról. Az egyik legnagyobb ajándék volt az életemben. Örömkönnyek között olvastam, hogy mindannyian élnek, imádkoznak érettem, és várnak haza. Megtudtam azt is, hogy amióta eltűntem, édesanyám gyászfeketében jár. A levél kézbevételétől kezdve könnyebben teltek a napok. Megismerkedtem a munkatársakkal, a környezettel. Az első fizetésemig szűköcskén megéltem maradék pénzemből. Egy orosz fiúval nagyon összenőtt a lelkünk. Ő is a vállalatnál dolgozott, mint ácsmester. Nem voltak szülei, árva volt. Nagyon átéreztem a helyzetét. Fedeseve Ivánnak hívták. Egyik alkalommal, amikor megkapta első fizetését, felém nyújtotta, bár még nem is volt alkalma alaposabban megismerni engem: „Látom, Kárlá, hogy másabb vagy, mint mi. Kérlek, te oszd be ezt a pénzt, hogy legyen élelmünk és ruhánk.” Ekkor lettünk igazi, lelki barátokká, mint két árva. 1951. január 4-ig, a nehéz elválásig töretlen volt az egymás iránti szeretetünk és tiszteletünk. 3-án ugyanis jött egy orosz milicista, aki közölte, hogy ha haza akarok menni, 10-én jelentkeznem kell Kijevben. Még aznap felmondtam a vállalatnak, és elbúcsúztam az ismerősöktől. Nekem menni kell haza! Barátom kísért le az állomásra. Hiába kértem, hogy „ne sírj, Iván!”, tovább zokogott: „Hogy ne sírnék, amikor nekem ilyen igazi barátom nincsen az én fajtám között. Nekem senkim nincsen!” Néhány perc múlva elindult a nagy, füstös mozdony. Szinte taszítottam, hogy gyorsabban menjen.

    Január 6-án este érkeztem meg Kijevbe. Újra azzal ténnyel találtam szembe magam, hogy nincs hol megszálljak. Azt kértem Istentől, hogy vezessen valakit az utamba, aki tudja, melyik lágert jelenti az a szám, amit a milicista mondott nekem Rezánban. Az egyik vagonból kiszállt egy katona. Odaszaladtam hozzá, mutatattam a számot, hogy nem tudja-e, hol találom meg a lágert. Úgy megörvendtem, amikor mondta, hogy éppen ott szolgál, és éppen oda igyekszik! Hát nem Isten különös gondviselése volt ez az eset is? Kijev külvárosában, Darnicában ott állt a láger. Rövid igazoltatás után szálláshelyet is kaptam, reggel jelentkeztem a necsálniknál (lágerparancsnok), akinek őrnagyi rangja volt. Ő már durván bánt velem. Mogorván kérdezte, hogy honnan szöktem el. Feldühödve mondtam, hogy ha szökevény volnék, nem ide jöttem volna. Ordítva a lágerbe parancsolt. Rögtön hivatkoztam fél évvel ezelőtti felmentésemre. Mondtam azt is, hogy van egy kis holmim, hét esztendei kínos munkám gyümölcsének szerény maradéka. Ha azt a lágerbe beviszem, azonnal lecsapnak rá. Erre azt mondta, hogy elhelyezhetem a felügyelők raktárában, míg hazaindulok, vagy akár el is mehetek azonnal – de tudjam meg, hogy fél órán belül úgy fognak köröztetni, mint egy kémet. Minden igazolványom nála volt.

    Nem volt mit tenni, bevonultam a lágerba. Itt már voltunk kb. kétezren, mindenféle nemzetből. Itt találkoztam össze az abádszalóki Molnár Istvánnal, aki bajtársam volt Szibériában, és Balogh Sándor pesti lelkésszel, akivel azután sokáig lelki közösségben voltam. Beosztottak egy kőműves brigádba. Január 10-től február 25-ig egy selyemgyárat falaztunk a 30-40 fokos hidegben.

    Február 25-én a hangszórók orosz, német, magyar és román nyelven terelték össze az embereket. Neveket kiáltották. Azok neveit, akik hazamehetnek. Az a sok ezer ember síri csendben, rettenetes izgalommal figyelt. Egyszercsak meghallottam az én nevemet is! Az én nevemet is! Hatalmas ordítással ugrottam fel a levegőbe: „Fiúk, megyek haza!” Mindenki nem örülhetett, hiszen csak 160 nevet kiáltottak ki. De az enyém közöttük volt! Ebben a lágerben sok volt a megkeseredett ember. Gyakoriak voltak a lázongások, verekedések – az őrségnek is be kellett avatkoznia.  Még aznap bevagoníroztak marhaszállító vagonokba, de egy cseppet sem bántuk már. Március 1-én léptük át a román határt. Az útvonal Laosnij, Munkács, Máramarossziget volt. Tizenkét napig tartottak Máramarosszigeten. Eközben írtam haza, hogy útban vagyok, de valaki jöjjön elém azonnal, mert azt rebesgetik, hogy továbbvisznek bennünket, és nem engednek haza. Jött is szegény édesapám, de mire ideért, minket már újra a vagonokba tuszkoltak.    

   Csak Bukarestben tudtuk meg, hol vagyunk. Ott várt minket a katonaság; minden ötödik emberre jutott egy géppisztolyos és egy kutya, így kísértek be Genceára, egy hatalmas lágerbörtönbe. Itt is mintegy kétezer ember – magyarok, szászok, románok – volt összegyűjtve. Az a kutya rég otthagyta volna a gazdáját, amelyik olyan ellátásban részesült volna, mint amilyenben minket részesítettek. De a kellemes hőmérsékletet, ami eleinte igen szokatlan volt számomra, nagyon élveztem. Újra ismerősökre kellett szert tenni, és imádkozni, hogy legyen még türelmem.

    Néhány nap múlva megkezdődtek a szabadon bocsátások; elengedtek öt-hat embert, egy hét múlva ismét tízet-tizenkettőt. Nehezen tudtam kivárni, hogy rám kerüljön a sor. Március 25-én ismét hallottam a nevemet, ismét nagy örömkiáltás, felugrás a levegőbe. Este kivittek az állomásra. Nem tudtam feldolgozni, hogy szabad vagyok. Míg a vonatot vártam türelmetlenül, egy kicsi kosztozóban minden szégyent félretéve harapnivalót kértem - ugyanis már reggel elfogyott minden, amit három napra szántak. A tulajdonos megszánt, és a legjobb falatokkal látott el – díjmentesen. Másnap 15 óra volt, mikor Désre ért a vonat. Innen csak másnap hajnali 3-kor volt a legközelebbi vonat. Nem tudom, mi kínozott jobban: a türelmetlenség, vagy az éhség. Egy katona telepedett mellém. Miután megtudta honnan hová tartok, és hogy hogy érzem magam, visszament a kaszárnyába, és egy nagy veknivel (kenyér) és két babkonzervvel tért vissza. Örömmel és szégyenkezve adtam hálát az Úrnak, aki mindenkor csodálatosan gondoskodik az övéiről.

    Amikor 1951. május 28-án leszálltam Sarmaságon, felbolydult a falu. Visszatért, akit sokáig halottnak hittek. Édesanyám, amikor bekiáltottak hozzá, hogy itthon a fia, elvesztette eszméletét. Kisöcsémet nem ismertem fel. Megkérdeztem tőle, hogy kinek a fia. A munkások is rohantak a mezőről, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban hazajöttem. A gyülekezet fiataljai összesereglettek este, hogy meglepjenek. Bent voltam a szobában, amikor kint, az ajtó előtt megszólaltak a hangszerek. El sem tudtam képzelni, mi lehet az, mert még nem tudhattam, hogy gyülekezetünkben vonóskar is működik. Ledöbbenve kérdeztem anyámat: Miféle zene ez? Talán az angyalok jöttek...? Aztán sírásra fakadtam, amikor az ajtón bevonultak a testvéreim. Fekete Miklós a 126 zsoltárt olvasta fel: „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!”