Erdélyi magyar diák

Reményik Sándor

Erdélyi magyar diák

Szegény fiú...

Szeretnélek megsímogatni most,

Lesímítani zilált szög-hajad,

Szeretném áldóan és nyugtatóan

Fejedre tenni nyugtalan kezem:

Világomlás kicsi mártírja Te!

Szegény fiú...

Már férfigondok gyermek-gondjaid.

Már ízetlen a diligentia,

S jaj, nincsen íze a vakációnak!

Az én gondtalan diák-éveimből

Szeretnék olykor reád-aranyozni

Egy-egy vidámabb, mosolygóbb vonást,

Mert a te ajkad összeszorított,

Sötét, és hallgatag,

Mint hogyha minden óra minden percén

Hangtalan „Ave Caesar”-t mondanál.

Szegény fiú,

Aki hallgatod itt

A nyelvek bábeli zűrzavarát, –

Mi lesz Veled?

Szédülve hullsz a hang-örvénybe le?

Vagy fogsz még valaha a Lélek nyelvén,

Pünkösdi tüzes nyelven szólani?...

Reményik Erdélyi magyar diák-ja nem csupán egy „szegény fiú” miatti, költői sóhajtás. Szívmélyi gyász ez az erdélyi magyar diák-lét ravatala fölött, amit az első világháborút követően állítottak föl a trianoni „békekövetek.” A hit, a tudomány és az emberség Apáczai Csere Jánosok, Pápai Páriz Ferencek, Gyarmathy Sámuelek, Kincs Gyulák által évszázadokon át kitaposott ösvényét náhány könnyelmű tollvonással robbantották föl, s az így keletkezett hang-örvénybe immár kilencvennégy esztendeje szédülve hullanak alá erdélyi magyar diákok százezrei.

A vers keletkezésének évében, 1924-ben még komor férfigondok tették ízetlenné a vakációt, mert jól tudta a gyermek, mit veszített el, mikor kisebbségi létbe kényszerítették. Példaképül eléje állított ismeretlenek, múltba és jövőbe tekintő, hamis történelmi távlatok bábeli zűrzavarában visszavágyott a csendes, tiszta forráshoz, amit elzártak előle örökre. Ezért volt oly sötét és hallgatag, ezért lett számára ízetlen a diligentia (buzgóság, szorgalom) – és ezért szerette volna a költő Reményik áldóan és megnyugtatóan fejére tenni nyugtalan kezét. Ma már újra „szabadmellűek” (Ady: Üzenet egykori iskolámba) a nyári örömök, és olyan kevés erdélyi magyar diák tud a Lélek pünkösdi tüzes nyelvén szólani! „Nem is lehet!” – hallják panell-iskolák korszerű ketrecében – „Nem lehet, és nem is kell!” Pedig a hit, az igaz tudomány és az emberség ösvényét csak a Lélek nyelvén szólók tudják újra kitaposni e megveszekedett világban. Higgyünk hát az isteni, örök igazságban, és legyünk a Lélek emberei – mert a nemzeti és erkölcsi sorscsapások, határsorompók és minden örvények fölött változatlan ott uralkodik a történelem hatalmas Királya! Kegyelme végtelen, országa romolhatatlan. Ez a tudat tanulni és szolgálni ösztönző erő mindazok számára, kik beírattak az Ő iskolájába. Ez a tudat aranyoz reájuk vidámabb, mosolygós vonást.

Lesz majd egy Nagy Évzáró alkalom, mikor előállnak a sokféle világomlások kicsi mártírjai – akik megtanulták a megtanulnivalót, kibírták a kibírnivalót, megharcolták a megharcolnivalót, építették az építenivalót és a nyelvek bábeli zűrzavarának hang-örvényébe le nem hulltak – és átveszik az oklevelet. Amely nyújtja, átszegzett lesz az a kéz; áldó és megnyugtató kéz, áldó és megnyugtató hang: „Jól vagyon, jámbor és hív szolgám! Kevesen voltál hív, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe!”

Erdélyi magyar baptisták az első világháború idején

A Kárpát-Medence szinte mindenik magyar településén világháborús kőtáblák, obeliszkek, emlékművek hirdetik, hogy volt egy fájdamakkal, vérrel és gyásszal terhelt korszaka ennek az ítéletre megérett világnak. Nevek sorjáznak rajtuk fekete némaságban, s mi talán közömbösen haladunk el mellettük mindannyiszor, mert minket „nem érint”; mert megvan a mi életünk mindennapi hajszája ebben a ránkszabadult, „békességes” időben. Pedig minden név mögött az emlékműveken egy-egy Isten előtt számontartott élet rejtezik; minden név mögött ott van egy-egy gyászoló család: egy özvegy, egy (vagy több) árva, egy elaggott, támasz nélkül maradt szülő... Ami mára történelemkönyvek egyik-másik fejezete lett csupán, az nagyszüleink, dédszüleink számára megélt valóság volt, az életüket átformáló, súlyos élmény.

Világháború. Még a szó is rettenetes. Baptista gyülekezeteink és egész közösségünk történetének felidézésre érdemes korszaka ez mégis 1914-’18 között, mely időszakban bőségesen kiáradt Istenünk kegyelme a megpróbáltatásokban. „Az ágyúk bömbölnek – írta Balogh Lajos a Békehírnökben – a puskák szörnyen ropognak, a falvak égnek, és a kórházak sebesültekkel telnek meg. Hát hiszen ez minden háború idején így van. Csapás ez és ostor az emberiségen, büntetésül, de sokszor javításunkul.” Ezekben a keserves, testi-lelki kínokkal átitatott esztendőkben a baptista közösség a példás összefogás erejéről tett bizonyságot, s a katonai szolgálatra be nem sorolt igehirdetők saját egészségüket, sőt életüket sem kímélő odaszánásról a szent munkára.

1914. június 28-án szerb merénylő áldozata lett az Osztrák-Magyar Monarchia Szarajevóba látogató trónörököse, Ferenc Ferdinánd. Nem a kiskorú gyilkos, Gavrilo Princip browningjának eldördülése robbantotta ki a bajt – az csupán gyújtózsinór volt a felszín alatt hosszú esztendők óta készülődő világégéshez. Nagy-Britannia, a gyarmatbirodalom aggódva figyelte a nemzeti öntudatában és gazdasági fejlődésében egyre magasabbra jutó Németországot. Az Osztrák-Magyar Monarchia kisebbségben lévő népei között nőttön nőtt a függetlenedési vágy, az elégedetlenség. Szövetségek egész láncolata alakult ki Európa országai között, így 1914-re két fegyveres tábor nézett egymással farkasszemet. „Mindent megfontoltam” – mondta Ferenc József, és Ausztria hadat üzent az újonnan alakult Szerbiának, hogy a trónörökös haláláért elégtételt vegyen. Arra azonban senki sem gondolt, hogy milyen sokáig fog tartani, és hogy mintegy húszmillió ember életét fogja követelni ez a háború. A katonák azzal a reménységgel indultak harcba, hogy hazatérnek, mire a fákról lehullanak a levelek. A szerbek északi szláv testvéreikhez, az oroszokhoz fordultak segítségért. Hogy az esetleges támadást megelőzze, a Monarchia szövetségese, Németország hadat üzent Oroszországnak és Franciaországnak, azt gondolva, hogy az orosz szövetségben lévő Franciaországot kikapcsolhatják, mielőtt Oroszország a mozgósítást befejezhetné, és így elkerülhetik a kétfrontos háborút. Azonban Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, mikor annak csapatai már a semleges Belgium területén haladtak Franciaország felé. Nem sok idő múlva már égett a fél világ. A harcképes férfiakat mozgósították, csak a betegek, az idősek, a nők és a gyermekek maradtak otthon.

A mindent pusztító háború – írta Meyer Henrik, a Szabad Baptista Szövetség vezető lelkipásztora az 1915. november 1-én keletezett körlevelében – elragadta már sok lelki munkásunkat, úgy öregeknek mint ifjaknak, kik katonai szolgálatot már teljesítettek (vagy nem), be kellett vonulniok, és még be fognak vonulni. Gyülekezeteinkben testvéreink sorai igen megritkultak, különösen munkás testvéreink száma olvadt össze nagyon, bizottságunk tagjai közül sokaknak be kellett vonulniuk, valamint munkás testvéreinknek is még kell bevonulniok. Az aradi gyülekezetből például harminckét férfit soroltak be, közöttük értékes igeszólókat. Az ének-zenekar nem működhetett tovább. Ifjú Bordás István női kart szervezett, hogy ne szőnjön meg Isten többszólamú dicsérete a gyülekezetben. 1914-ben Meyer Henrik betegen fekszik Németországban, csupán körlevelekkel bátorítja a testvériséget. Az idős Kornya Mihály az előző esztendőben felosztotta a misszióterületeket munkatársai között. A szilágysági munkaterület akkor két körzetre oszlott: Szabó László a szilágynagyfalui, Kerekes Bálint pedig a szilágyballai körzet vezetését vette át. Szabó Lászlónak azonban hadba kellett vonulnia, s orosz fogság után csupán 1921-ben tért haza. 1914-ben Gajgó Lajos, a Bihar-Szilágyi Szabad Szövetség pénztárosa, a bihardiószegi körzet segítő munkása szintén betegen fekszik a debreceni hadikórházban. A perecsenyi Kulcsár István Nagyszebenben katonáskodik. A harctéren van a nagyváradi Darabont Gyula is. Alighogy megkezdi szolgálatát a szemináriumot végzett Bán Gábor a kiterjedt Brassó-környéki misszióban Lőrik István mellett, őt is behívják, akárcsak a kalotaszegi körzet prédikátorát, Papp Miklóst, vagy a német körzet prédikátorát, Gromen Mihályt. Később hadba kellett vonulnia Lőrik Istvánnak is; a munkát a rosszul sikerült térdműtéte miatt katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánított Ilonka Mihály folytatta. A háború következtében rövid idő alatt olyan jelentős személyiségeket veszített el a baptista közösség, mint ifjú Kornya Mihály, Kocsis Imre, a Bihar-Szilágyi Szövetség alelnöke, a margittai menház gondnoka, Szilágyi Ödön, bagosi úttörő, énekkarvezető, Brumár Mihály, a baptista zenetörténet egyik kiválósága, román úttörő munkás, Szeghalmi Ferenc és Borbély Ferenc, biharpüspöki karmesterek. Talán nem is volt gyülekezet, amelyben ne gyászoltak volna legalább egy, harcban elesett testvért. A Szabad Szövetségből mintegy ezerháromszáz férfitestvér vesztette életét a harcokban, sokukról máig sem tudjuk, hol vannak eltemetve.

A háború esztendeiben, amikor a szolgálattevők többsége otthonától távol katonáskodott, Kerekes Bálintnak 102 gyülekezetet kellett látogatnia, a Bihar-Szilágyi Szövetség egész területén. Alighogy felépült gyengélkedéseiből, Meyer Henrik sorra kezdte látogatni a gyülekezeteket, bátorította az otthonmaradottakat. Habár már hetvenöt esztendős volt, még „télimunkát” is vállalt, ugyanakkor szorgalmazta Biblia-tanfolyamok évenkénti megtartását, hogy új szolgálattevők nevelkedjenek, és pótolják a hatalmas hiányt.

Annak ellenére, hogy a háború idején igen nehéz volt papírhoz jutni, és a postai szolgálat is akadozott, lapjainkat kéthetente kiadták. Az Igazság Tanújának ebben az időszakban 1500-1800 előfizetője volt, a Békehírnöknek még ennél is több. Külön nyomtatványok készültek a hívő katonák számára, amik bátorították őket a kitartásra, és amikkel missziózhatak is. Spurgeon áhítatos könyvei, a Harmatgyöngyök és Aranysugarak fölé hajoltak a felüdülésre vágyók – a Biblia mellett ezekből merítettek erőt száz évvel ezelőtt élt, megpróbált testvéreink, nagyszüleink, dédszüleink. Áldás, hogy újabb kiadásban mi is olvashatjuk ezeket a lelki írásokat.

A nagy és sokféle veszteség ellenére nem szűnt meg tehát a lelki munka, újabb misszióállomások és gyülekezetek alakultak. Kornya Mihály az 1915. március 9-11-i konferencián beszámol arról, hogy az elmúlt esztendőben egymaga 420 személyt merített alá. 1915-ben 50, 1916-ban 43, 1917-ben 48 és 1918-ban 47 alkalommal volt bemerítés a Szabad Szövetségben. Érdemes arról is tudni, hogy az első világháború idején a Szabad Baptista Szövetség gyülekezetei kilenc pénztárt tartottak fenn:                     

1.       központi pénztár (…gyülekezeteink adakozásai egy, közös pénztárba fognak folyni. Minden missziómunkás ebből lesz fizetve. Ha nincs is erről bibliai utasításunk, de közelebb jutunk az apostoli példához: „senki sem mondta vagyonáról, hogy az övé.” Egy gyülekezet se gondoljon csak magára, hanem „Egy mindenkiért, és mindenki egyért!) A központi pénztárba gyűjtött pénz a mostani „szövetségi járuléknak” felel meg.   

2.       kápolnaépítő pénztár

3.       országos segélyező pénztár

4.       a rokkant prédikátorokat, a misszionáriusok özvegyeit és árváit segélyező pénztár

5.       pogánymisszió pénztár

6.       országos misszióiskola pénztár

7.       hadiözvegyeket és árvákat segélyező pénztár

8.       katonai missziópénztár (Az 1918-as év folyamán 6.834 hasznos olvasmányt tartalmazó csomagot küldtünk szét katonáinknak. Azoknak, akik nélkülözik a prédikációkat, nagy szolgálatot tettünk, alkalmat adva, hogy társaik között missziózzanak.)

9.       „Az Igazság Tanuját” segélyező pénztár

Csodálkozásra késztető, ugyanakkor megszégyenítő elődeink munkája és áldozatkészsége, amellyel bizonyságát adták az Úr és népe iránti ragaszkodásuknak az első világháború idején. Nem voltak akkor annyian, mint most mi vagyunk –  a Szabad Szövetség 10.657 tagjából csupán alig több, mint 3000 volt magyar 1918-ban (a többi német, román és szlovák volt). Nem voltak akkor autók, összkomfortos imaházak, sem telefon, sem annyi minden, amiben mi most bővölködünk – de az Úr ügyének előre kellett menni! Akkor is, ha sok-sok testvér helye üresen maradt az imaházban. Akkor is, ha a távoli gyermek, férj, édesapa miatt szorongtak a szívek, és akkor is, ha a gyász égető könnyhullásaira is sor került. Ötször hulltak le a levelek a fákról, mire a fegyverek elhallgattak. Sok testvérünk számára még ma is drága, sokatmondó egy-egy név egy-egy kőtáblán, emlékművön, komor obeliszken.  

Rettenetes volt az is, ami ezután következett: Trianonban darabokra szaggatták Magyarországot, s vele együtt darabokra szaggatták a baptista közösséget. Újra kellett szerveződni, másként kellett tovább vinni a szent munkát – de ez már egy másik fejezet. Ma is harcban állunk: a Sátánnal, a világgal, a testtel, az énünkkel, ezért ma is időszerűek Balogh Lajos 1914-ben írt körlevelének bátorító szavai: „Az Úr adjon teljes győzelmet (...)! A harcban (...) megsebesülteknek pedig adjon hű Urunk teljes gyógyulást mielőbb! Akiknek pedig életüket kell a harctéren feláldozniuk, végtelen és csudálatos kegyelmével készítse el Ő azokat, hogy a nehéz harcokból a nyugalom honába léphessenek át! Neki mindenek lehetségesek! Az Ő neve legyen áldott mindenekért és mindenkor! Az Ő igazsága legyen felmagasztalva azoknak teljes győzelmökben, kik az igazságért harcolnak (Zsolt 71: 1-2; 19-22)!”

Temesvári Pelbárt prédikációjának elemzése

TEMESVÁRI PELBÁRT

(1435k. – 1504)

Pünkösd utáni 14. vasárnapon, második beszéd arról, hogy a gazdagságot nem kell szeretni, mert veszedelmes és káros

(Máté 6: 24)

A most  terítékre kerülő mű, amit különböző nézőpontok szerint fogunk megvizsgálni, Temesvári Pelbárt Pomerium cím alatt kiadott beszédminta-gyűjteménynek egyik jellegzetes darabja. A Pomerium három latin nyelvű kötete 1498-99-ban jelent meg Hagenauban, és már Mohács előtt mintegy húsz kiadást ért meg. A könyvek száz éven át nagy érdeklődésnek örvendtek szinte az egész Európában, ami egy középkori magyar író esetében hatalmas sikernek számít. Pelbárt neve 1458-ban ott szerepel a krakkói egyetem hallgatóinak névsorában. Ekkor már minden valószínűség szerint tagja volt a ferences rendnek. Első művének megírásával a pestisjárvány idején tett fogadalmát teljesítette. A nyolcvanas évek elején a budai ferences kolostorba került a rendi teológia tanáraként. A kiválasztott beszédre vagy beszédvázlatra úgy kell tekintenünk tehát, mint a ferences szónoklás hagyományainak egyik őrző, kiteljesítő darabjára.

            Hogy mennyire nincs igaza Jelenits Istvánnak, amikor azt mondja, hogy „a mai olvasó némi csalódással olvassa majd Pelbárt szövegét”, a későbbiekben látni fogjuk. Ő ugyanis hiányolja „a szónoki beszéd lendületét, amely a nagy szónokok beszédeit évezredek múlva is megragadóvá teszi”. Pelbárt beszédét minden előítélet nélkül, alapossággal olvasva a mai, sok nagy szónok művészi szintű előadásán kifinomult fülű ember is tétovázás nélkül állíthatja Pelbártot a megragadó beszédű, lendületes szónokok sorába. Ha szem előtt tartjuk, hogy Pelbárt „nem magukat a beszédeket írta le, hanem anyagot adott egy-egy beszéd megszerkesztéséhez”, még inkább megerősödhetünk abban a meggyőződésünkben, hogy ez a ferences tudta, hogy mit beszél, és azt is, hogy mondanivalóját milyen formába kell öntenie.

            Jó már az elején leszögeznünk, hogy lendület alatt nem feltétlenül a nyelvi-stilisztikai eszközök használatában való virtuozitást kell érteni, hanem azt a meggyőző erőt, a mindent beleadás katarzisát, amellyel a rétor tárgyát előadja. Ennélfogva a világos, rövidmondatos, könnyen áttekinthető, racionális prózai alkotás is lehet lendületes. Fontos megfigyelnünk, hogy Pelbárt már a beszéde elején kialakítja azt a kapcsolatot hallgatóival, amelynek légkörében mondandóját a leghatékonyabb módon elméjükbe, szívükbe csepegtetheti. A Hegyi beszédből az érett retorikus éleslátásával legprecízebben kiválasztott, a beszéd fő gondolategységeinek egészét átszövő igevers felolvasása után szeretetteljes gyengédséggel szólítja meg a rá figyelőket: „Kedveseim…”. A gondoskodó atya szerepét vállalja fel itt, akinek alakja most a legmegfelelőbb szellemi táplálékot nyújtja a hallgatók felé. Ugyanezzel  a megszólítással él a beszéd első gondolategységének negyedik pontjánál („Ímé, kedveseim, mennyi nyomorúság vár a kapzsikra…”), és a befejezésnél is („Ó azért kedveseim, arra kérlek mindnyájatokat…”), mintegy bizonyságát adva, hogy a sokféle szellemi ösvény feltérképezése és különféle aromák megízlelése közben nem szűnt meg atyának lenni mindamellett, hogy időközben más szerepeket is felöltött magára. Pelbárt mindig tanít, nevel, figyelmeztet, gondolata tárgyát olyan fontosnak tartja, hogy nem hagy sem időt, sem tartalék energiát pihegő lélegzetét megfigyelnünk. Ha valóban ez a lélegzetvétel a szónoklatok legcsalogatóbb érdekessége, amint Jelenits vallja, akkor minek nevezhető az a közvetlenség, mégis papiasság, az a realitás, mégis misztika, amellyel Pelbárt a hallgató/olvasó teljes figyelmét és érzelemvilágát a tárgyához láncolja? Pedig nem kidolgozott beszédről, hanem csupán annak vázáról van szó!

            Annak ellenére, hogy Pelbárt a pap, ha kell, a gyóntató szerepét is felvállalja az atyai és a tanítói szerep mellett, semmiféle gesztusában nem érzékelteti, hogy hallgatóinak szintjénél magasabban lenne bármely területen. A gyermekhez való lehajlást vagy a gyermek magához való emelését úgy oldja meg, hogy az ebből semmit észre nem vesz: oktat anélkül, hogy kioktatna; kér, de nem parancsol; a megváltást hirdeti, mint aki teljes mértékben rá van utalva a megváltásra.

            Beszédének igazi tárgya, amint ő maga is meghatározza a bevezetőjében, nem a gazdagság, hanem az evangélium. Az alapige kategorikus kijelentésében foglalt hatalmas ellentétpár feszültsége lüktet végig az egész szövegen: „Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak”. Tehát nem a gazdagság a téma, amint a felületes olvasó gondolja, hanem az, hogy „a gazdagságot nem kell (rendezetlen vonzalommal) szeretni, mert veszedelmes és káros”. Ebből következik, hogy a gazdagság megvetése, vagy az igazi értékeknek való alárendelése üdvös és hasznos. Már a beszéd elején is lépten nyomon ellentétpárokba botlunk, hogy figyelmünk állandóan az alapige üzeneténél maradjon: földi javak szeretete vs. istenszeretet, alacsonyabbrendűség vs. magasabbrendűség, szeretet vs. kapzsiság, pénzgyűjtés vs. bűnbánat, „Isten imádása és a bálványimádás együtt meg nem állhat”. „Mi egyezség lehet Krisztus és Béliál között?” A tündöklő arany és ezüst fekete vonalat húz, arra figyelmeztetve az embert, hogy a gazdagság beszennyezi nemcsak a kezet, hanem a lelket is.

            A bevezetőnek lélektani és hídépítői funkciója mellett logikai-szisztematológiai jelentősége is van. A textusból kikövetkeztetett gondolatok tételbefoglalása által a prédikáció diszpozícióját adja: „…ebben a beszédben a gazdagsággal kapcsolatban három misztériumot tárgyalunk meg.” Az első „misztérium” négy pontban való kifejtésében megtudhatjuk, miben áll az Isten és a Mammon szolgálatának ellenkezése. A második rész ugyancsak négy alpontra tagolódik, és a gazdagság kárhozatos szeretetének jeleit vonultatja fel. A harmadik egység kilenc alpontjában „a kárhozat veszedelméről” értekezik. A három nagyobb gondolati egység között azon kívül, hogy a gazdagság bűnös szeretetét ítélik el, nincs szoros kapcsolat. Akár egyenként is önálló beszédet képezhetnének. Az alpontokról is ugyanez mondható el (kivéve a harmadik főpontnál, amint látni fogjuk): nem lenne hiányérzete senkinek, ha egyiket közülük elhagynánk, nem okozna zavart, ha a sorrendjüket felcserélnénk, és nem tűnne terjengősnek, ha egy-két újabb ponttal kipótolnánk. A kohéziós erőt az alapigéhez és a beszéd tárgyához való ragaszkodás adja meg. Az életbevágóan fontos etikai kérdést metafizikai elemek beszövésével tárgyalja. Az értelmet célozza meg („Ha … azt kérdeznéd, hogyan jutottak el ezek a pogány filozófusok arra a belátásra, hogy a gazdagságot méltán veti meg az ember, azt feleljük: a józan ész alapján.”) úgy, hogy az érzelmekre is a lehető legnagyobb mértékben hasson.

Külön fejezetekben tárgyalhatnánk a jelzők használatát, az illusztrációk, szemléletes képek az akkori és a mai hallgatókra/olvasókra való hatását, Pelbárt következetességét az idézetek megválogatásában, a ferences szónoklat hagyományaihoz és a katolikus teológiához való ragaszkodását. Most csupán arra a kijelentésre reagálunk, miszerint „az ősi retorikai elv, a crescat oratio … itt csak nagyon mértékletesen érvényesül.”  Való igaz, hogy Pelbártot nem ragadtatja el a hév annyira, hogy jelentősebb hanghordozásbeli változásokat észlelhetnénk beszédében. De nyomon követhetjük, amint hallgatóiban a befejezésig egyre fokozódó érzelmi hullámzásokat módszeresen idézi elő. A beszéd folyamán összesen kilenc alkalommal kiált fel az „ó” szócskával. Érdekes, hogy ahányszor elhagyja szívét (mert a szónok ajkairól ez esetben nem beszélhetünk) az „ó” felkiáltás, annyiféle érzelmet közvetít a „hallgató” felé. Ha tudatosan építette be ezeket beszédébe, akkor a nagy szónok precizitását és pszichológiai érzékét csodálhatjuk, ha pedig ösztönszerűen, beleélő tehetségét és rutinját. Érdekes megfigyelnünk, hogy az első főpontnál hiányzik a felkiáltás, a másodiknál már háromszor (ítélet-kihirdetés, figyelemfelkeltés, szánakozás kifejezéseként) a harmadiknál pedig hatszor ( csodálkozás, három esetben csodálkozó megszólítás, majd elrettentés és kérlelés kifejezéseként)  támadja meg a hallgatók/olvasók érzelemvilágát.

Hogy Pelbárt nem világi szónok - amellett, hogy az egyház tekintélyébe vetett hitét két ízben is megerősíti („… ha valaki… kész megtenni, vagy meg is tesz valamit Isten és az Egyház parancsolata ellen…”; „…ha valaki szántszándékkal megkíván olyasmit, amit halálos bűn nélkül nem lehet birtokolni, például egyházi javadalmat…”) – abból is láthatjuk, ahogyan illusztrációit, a beszédébe szőtt idézeteket megválogatja. Összesen 10 keresztyén szerző nevét idézi,  többségükben a keresztyén filozófia és igehirdetés kezdetének nagy alakjait (Ágoston –  8 alkalommal idézi, Chrysostomos, Gergely, Jeromos, Ambrus, Bernát, Meffret, Halesi, Cluny Péter), míg világi szerzők közül csak háromét (Seneca, Tullius, Lyra). 15 különböző igeverset idéz – rendszerint biztos alapként a fő- és alpontok legelején. Ezzel szemben nem kanonikus szerzőktől 14 idézetet alkalmaz. 11 esetben utal szerzőkre, művekre, ebből két alkalommal magára a Szentírásra. Összesen 8 pontos műcímet nevez meg: LXV.-ik homília, De Trinitate, Levél Lucillushoz, Levél Silvanushoz, De Officiis, Compendium, Summa Angelica, Példák Könyve. Most azt fogjuk megfigyelni, hogy ezeket a segédeszközöket fegyelmezett crescat oratio érdekében miként osztja szét előadásában. A hallgató nincs tudatában ennek a tudatos vagy tudattalan elosztásnak, csak tapasztalja, hogy a hallottak egyre nagyobb és nagyobb hatással vannak rá. Az igei idézetek száma főpontok szerint csökken ( az elsőben 7, a másodikban 5, a harmadikban pedig csak 3 ige van). Mivel az igének a legnagyobb tekintélye van, és már a beszéd elején többször elhangzott a gazdagság szeretetével ellenkező kijelentés, Pelbárt hagyja, hogy az ige megtegye a hatását. Vigyáz arra, hogy újabb igeversekkel ne kapjon újabb szellemi impulzusokat a hallgató, hanem legyen ideje a már hallottakat megemészteni. Erre szolgál az is, amint a felkiáltások számát – az igeversekével ellentétben - a beszédben előrehaladva egyre növeli. Az első főpontban nincs felkiáltás, a másodikban már három, a harmadikban pedig hat található.

Az illusztrációk elrendezése is arra szolgál, hogy a hallgatók érzelemvilágát a tárgyhoz, az igéhez kösse. A hallgató maga előtt látja a lehajló gyertya füstölgését, érzi a máglya körül terjengő bűzt. A halálraítélttel együtt baktat fel a kötélhez vezető lépcsőkön, a monachusszal tesz egy vérfagyasztó sétát a pokolban. A harmadik főpont két nagyobb és két kisebb illusztrációt tartalmaz. Érdekes az is, ahogyan a kilenc alpontot felbonthatatlan egységgé teszi: megalkotja a cupiditas szót, amelynek minden betűjével egy-egy olyan szó kezdődik, amely az elkárhozás okára mutat rá.

Hosszan sorolhatnánk még azokat a tényezőket, amelyek Pelbárt beszédének hallgatását, tanulmányozását esztétikai élménnyé (is) teszik. Akár a kritikus szemével vizsgáljuk a történelmi, lélektani, retorikai, homiletikai, teológiai, nyelvi, irodalmi stb. szempontokat, akár laikus hallgatóként/olvasóként kerülünk e beszéddel kapcsolatba, megállapíthatjuk: egy pásztori szívvel megáldott, tudós emberrel van dolgunk. A hosszú évszázadok hangzavarán is átcseng figyelmeztető szava: „a gazdagságot nem kell szeretni, mert veszedelmes, és káros.”

 (2006)

Elmélkedések

Gondolatok az evangélizációról

Négy-öt ember ül a székeken. Már négy-öt ember! Az egyiknek fáj a torka, a másik nem hozta el a szemüvegét, a harmadik nem ismeri az éneket, a negyedik nem szereti, ha az ő hangja kihallatszik – úgyhogy ma nem lesz közös éneklés, csak szóló. Fúvószenekart élőben ezek az emberek még sohasem hallottak, négyszólamú énekkart sem, „dicsőítő csoportot” nincs is miért emlegetni. A jövő heti alkalomra már ketten ígérték, hogy eljönnek. Minden héten megígérik. Jobb, mintha verést ígértek volna – mert volt olyan is. Mi is történik tulajdonképpen a félhomályos helyiségben minden héten? Evangélizáció! Gyülekezetplántálás! A helyszín lehetne bárhol a Kárpát-Medencében.

            Ahol még nincs imaház, ahol nyilvános helyiségeket ilyen célra ki nem adnának semmi pénzért, de ahol sok-sok ima és türelmes „talajlazítás” után végre megnyílik egy kicsiny szobácska ajtaja az Ige számára, mély hálával és őszinte reménységgel folytatják munkájukat az Úr küldöttei. Imaház nélkül, szószék nélkül, énekkar nélkül, szolgáló csoportok nélkül, vendég igehirdető nélkül, kivetített énekek nélkül: milyen evangélizáció az ilyen?! – kérdezhetnék a nagy gyülekezet biztonságát élvező, lapos hívők.  Épp olyan, mint a 126-ik Zsoltár magvetése! Nem kell különös felhajtás hozzá, csak előkészített talaj, céltudatos, önzetlen, türelmes magvető és tiszta mag. A növekedést az Úr adja, az aratás idejét is Ő határozta meg. Meglehet, hogy nem is a vető fog majd aratni. Csak hulljon a tiszta mag! Csak hirdettessék a régi ige! Ez a magvetői magatartás a küldetése kivétel nélkül Krisztus minden igaz tanítványának!

            Ahol még nincsenek, vagy ahol kevesen vannak evangéliumi hívők, ott helytelen évente csupán egy-két evangélizációs istentisztelet-sorozatban gondolkodni (ahol sokan vannak, ott is!). Folyamatos, rendszeres, kitartó munkára van szükség. Nem is kell hangoztatni, mert mindenki tudja, hogy a már meglévő hívők mindenikének nagy felelőssége a világítás, a só-szerep megélése. Ellenkező esetben a kegyes, igaz beszéd hiteltelen, s a szolgálatot komolyan végzők munkája az ilyen hanyag atyafiak miatt igencsak megnehezedik. Ha van imaház – megnyitni a gyermekfoglalkozások számára, még akkor is, ha többet kell majd takarítani! Ha nincs – megfelelő helyet kell keresni mindenképpen az evangélizáció, a lelki jellegű összejövetelek megtartásához! Elérni minél több felnőttet az igével, és a lehető legtöbb öntudatos ember előtt érthetően tárni fel az üdvösség útját – ez az a feladat, ami alól egyetlen újjászületett ember és egyetlen élő, lelki közösség sem vonhatja ki magát. A munka felmérhetetlenül sok, az idő már, a munkás még mindig kevés. Nem is kell ezeket hangoztatni, mert mindenki tudja.

            A következő alkalomra lehet, hogy eljön egyik a két ígérgetőből, s már leszünk hatan-heten, és lehet, hogy már énekelni is tudunk majd együtt. És ha csak ketten leszünk? Jézus ott lesz harmadiknak, és az Ő nevében meghallgatja könyörgéseinket az Atya. „A mag el van vetve – mondta Kornya testvér – és ki fog kelni, ha kell, huszonöt esztendő múlva is!”

Gondolatok a misszióról

            A zilahi bibliaiskolában tanultunk annakidején a technokrata gondolkodásmódról (Christian A. Schwarz: A Gyülekezet természetes fejlődése  c. könyv alapján), amit a lelki szolgálat során kerülni kell. Lényegét tekintve az ilyen fajta gondolkodásmód és lelkület emberi erőtől teszi függővé az eredményességet, jelentőségükben túlbecsüli a szervezeteket, módszereket és programokat. A sok-sok alkatrészből jól összerakott robot – mondja Schwarz – működhet pontosan, szépen, csak egy élő, egyetlen sejttel ellentétben éppen arra nem képes, hogy életet adjon. Az illusztráló képen Krisztusra hivatkozó, őszinte lelki munkások izzadva húzzák-tolják a négyszögletű kerekekkel felszerelt szekeret széllel szembe, dombnak felfelé – miközben a szekéren kerekek sokasága van! Ezek a buzgó munkások úgy gondolják, hogy ha a négyszögű kerekeket kicserélnék, s a szelet vitorlába fognák, már nem lennének eléggé hűségesek.

            Ugyanígy a másik véglet, a spirituális gondolkodásmód és lelkület is kerülendő, ami szervezeteket, programokat, módszereket jelentőségükben alábecsül. E két gondolkodásmód közül engem inkább az előbbi szokott megkísérteni. 

            A harmadik, a biotikus gondolkodásmód ráhangolódik arra, hogy egyedül Isten kegyelme, az Isten által rendelt időben, az Isten akaratától meghatározott körülmények között csiráztatja ki az elvetett magot, ád növekedést a kihajtott életnek, és teszi azt gyümölcsözővé. A Mezőségen végzett szolgálatom során azt tapasztalom, hogy képes vagyok embereket összegyűjteni istentiszteletre, ha kell, úgy is, hogy külön-külön hozom-viszem őket autóval. Képes vagyok arra, hogy új énekeket tanítsak meg nekik. Képes vagyok arra, hogy különféle evangélizációs alkalmakat szervezzek. Képes vagyok arra, hogy gyermekeket és felnőtteket rendszeres programokra szoktassak – és mindezekről képes vagyok pontos statisztikát készíteni. De új szívet nem tudok adni senkinek – csak gyülekezeti tagságot. Missziós látást nem tudok adni senkinek – csak feladatokat. Az ige iránti mély vágyakozást és szeretetet sem tudok adni senkinek – csak bibliaórákat. Csodálatos mégis, hogy az emberi nyelvemen elmondott szavak által akar Isten életet fakasztani! Csodálatos, hogy kezem simogatása által vigasztalni tud a Szentlélek! Csodálatos, hogy néma jelenlétem által is beszélni akar szeretetéről az Isten!    Kiöregedő mezőségi falvak, tömegeket asszimiláló, beolvasztó városok, porló örökségükbe foggal-körömmel kapaszkodó magyar szigetek hatékonyabb baptista  missziójához a Lélek vezetése alatt álló, igei (biotikus) gondolkodásmódú, a lélekmentésért minden önérdeket feladni képes hívő emberek erős közösségére van szükség. Ezért imádkozom. Ennek hiányában meg is fáradok néha, de eszembe jut ilyenkor sok-sok ránk-gondoló, drága testvér, kedves gyülekezet, és megannyi hálaok. Hála, hogy van körzetünkben olyan testvér, aki túl a nyolcvanötödik életévén azon gondolkodik, hogy összejöveteli helyet kéne vásárolni a szomszéd faluban is! Hála, hogy van olyan testvérnő, aki – ha nem fájnának a lábai – még most is elmenne énekszóval, bizonyságtétellel az ötven-hatvan kilométerre lévő Szászrégenig – gyalog, át a hegyeken! Hála, hogy van olyan kicsiny közösség is, amelyben ének- és zenekari szolgálatok, szavalatok nélkül is pillanatként repül tova két óra, mert gyönyörködni tudnak az ige gazdagságában! Csak azt sajnálom néha, hogy az ilyen lelkületű testvérek viszonylag nagy távolságra élnek egymástól – aztán megnyugszom abban a tudatban, hogy Isten bölcs akarata rendezte így. Minden ajándék. Minden kegyelem.

Gondolatok a szenvedésről

            Egy hátrányos helyzetű gyermekeket gondozó intézetben feltörték az egyik félárva kisfiú szekrényét. Érdekes módon nem hiányzott belőle semmi más, csak egy szelet az otthonról küldött süteményből. Hamarosan előállították a reszkető, könnyes arcú tettest. „Csak kíváncsi voltam – szipogta – hogy milyen lehet az a sütemény, amit egy édesanya süt!”  A szenvedésnek milyen izzó, könyörtelen lángjai ostorozhatták a mélyben azt az összefacsarodott, gyermeki szívet! És mennyi szenvedés okozói vagyunk mi magunk, amikor lepereg rólunk a másik ember iránti felelősségtudat, és nem érdekel más, csak az, ami nekünk jó! Mennyi lelki kárt okozunk, amikor testvére vagyunk valakinek, de mégsem vagyunk a testvére; amikor szülők vagyunk, de mégsem vagyunk szülők; amikor keresztyének vagyunk, de mégsem vagyunk krisztusiak; amikor rajtunk keresztül Jézust akarja fogadni valaki, és csak mi jövünk egyedül! Mert szenvedést okozhat egy elmaradt kézfogás, egy elhamarkodott mondat, egy odavetett, szúrós vagy közömbös pillantás is – egy életen át sajgó, titkos sebeket...

Az édeni bukás óta végigkíséri fajunkat a fájdalom, a testi-lelki szenvedések emésztő valósága: vannak világra szóló, hatalmas szenvedések, vannak nemzeti és közösségi szenvedések, de vannak egyéni, csendes szenvedések is. Mindezeknek oka a bűn, a mi Istenünktől való, tragikus elfordulásunk. És a legtöbb szenvedésnek a következménye is bűn lesz: gyűlölet, lihegő bosszúvágy, újabb ütések.

A közömbösség mellett a rosszindulat, a szeretetlenség is nagy károkat okoz a szívekben, a társadalmakban. Az egyik cigány testvér könnyezve fordult hozzám valahol egy konferencián: „Sohasem gondoltam volna, hogy cigány létemre valamikor én is eljutok majd egy ilyen helyre. Áldott legyen az Úr!” Ó, hány tömegsírt ástunk, hány rabszolgahajót indítottunk útnak, hány koncentrációs tábort nyitottunk egymásnak az évezredek alatt! Ó, hányszor tartottunk magunktól távol, vagy éppen megvetettük az Isten képmására alkotott embereket bőrük színe, anyanyelvük, kultúrájuk és ki tudja még, mi miatt! Ó, hányszor nem tudtunk még valóban testvéreinkre sem testvérként tekinteni!

Sokszor igazságtalan szenvedést okoz az értetlenség is. Valamikor Károli Gáspárt (1529-1590) sem akarták megérteni, amikor a Bibliát magyarra fordította, ezért sokat bántották. Apáczai Csere Jánost (1625-1659) pedig, a nagy nevelőt puritán eszméi miatt a gyulafehérvári toronyból akarták kidobni. Az értetlenség és a rosszindulat áldozatául esett Hubmayer Baltazár, Ficher András és anabaptista testvéreik is mintegy százezren. Sokaknak mások félelmei miatt kellett és kell szenvedniük. Heródes idejében sírtak a betlehemi anyák, és nem akartak megvígasztalódni. Ma is sokfelé sírnak az anyák, meg a gyermekek is – a meg nem született gyermekek is. Egyesek a páholyokban ültek, míg mások széttépettek az arénákban. Egyesek „prémiumot” kaptak, míg mások meggyötörten húnytak ki, mint a gyertyák. Azonban a tertullianusi megállapítás igazságáról meggyőződhetett a nyugtalankodó római hatalom is, a kommunista hatalom is: Semen est sanguis christianorum (a keresztyének vére magvetés)! – mert a nyertesek mindig azok voltak, és ma is azok, akiknek volt, van élő Krisztusuk!  

    Látta a mi megátalkodottságunkat, megkeseredett szívünket, rettentő fájdalmainkat, undok betegségünket és „e harcokdúlta földre szállt a béke nagy Királya!” (HH.166) Kezeit, lábait átalszegeztük, fejét megcsúfoltuk úgyannyira, hogy ábrázata nem volt kívánatos. És mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik, és kínoztatik Istentől (Ézs 53:4b)! Az Ő szenvedésének a következménye nem lett bűn, gyűlölet, lihegő bosszúvágy! Áldott nap volt, amikor a letörölte szemünkről a hályogot, és felismertette velünk az ingyen kegyelem: Bizony, Istennek Fia vala ez (Mt 27:54)! Azóta Ő látogat meg rajtunk keresztül árvát és özvegyet, Ő önttet ágyúból harangot. Azóta Ő a belőlünk áradó szeretet. Azóta könnyebb a teher, és rövidebb a szenvedés. Azóta, ha eltévelyedünk, hozzá menekülünk vissza, mert az Ő halála és feltámadása által vagyunk Isten gyermekei. „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig a Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk is meg.” (Róm 8:17)

Gondolatok a baptista öntudatról

           

            Az a tény, hogy baptisták vagyunk, nem melldöngetésre, kérkedésre való, de arra sem, hogy óvatosan elhallgassuk. Baptistának lenni nem szégyen! A fiatal generációra jellemző ma leginkább, hogy amikor magukról kell beszélniük bemutatkozáskor, vagy amikor kitöltik internetes adatlapjaikat, általában efféléket írnak-mondanak: Isten gyermeke, keresztyén, (neo)protestáns, megváltott hívő. Lehet ez mind igaz, csak azt nem értem, milyen megfontolás hallgattatja el némelyekben, hogy baptista gyülekezethez tartoznak. Megfigyelhető az is, hogy jellegzetes, testvéri köszöntésünket még egymás között is felcserélik némely baptisták egy-egy lélektelen „Helo!”-ra, „Szia!”-ra, szürke „Jó napot!”-ra. Ahogyan évekkel ezelőtt a „Békesség Istentől!” és a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” fokozatosan csupán papoknak és lelkészeknek „kijáró” fejbólintássá lett, félek, nehogy csak lelkipásztorainkra kívánjunk (illedelmességből persze) néhány év múlva a fentről való jókat: „Áldja meg az Úr!”

            Baptistának lenni nem szégyen, ezért nem is kell takargatnunk, hogy „úgy vettük a hitet”, ahogyan a 400 évvel ezelőtti angliai menekültek, ahogyan William Carey, John Bunyan, C.H. Spurgeon, Gerhardt Oncken, Kornya Mihály, Bokor Barnabás, Cserepka János és mások – sok millióan szerte a világon. Megjelenésekor a magyar baptizmus a keresztyén élet legbiblikusabb, legkorszerűbb formáját jelentette a teológiai liberalizmus és a merev liturgiák korszakában. Választ hozott az értelmiségiek és a földeken dolgozó parasztok lelki jellegű kérdéseire egyaránt, ugyanakkor egy szabad, tiszta, kötöttségektől mentes, de mégis fegyelmezett kultúrát is. Nincsen leszögezett, változtathatatlan egyházi rendtartásunk és nincsenek megmerevült hagyományaink. Készek vagyunk élni a „mindenek ékesen és jó rendben” igei szabadságával.

            Nem szégyelljük, hogy az Újszövetségben sehol sem tudtunk rábukkanni a népegyház fogalmára, és ezért csak felnőtt hitvallókat veszünk fel tagjaink közé, akik a már megtörtént újjászületésüket kiábrázoló bemerítést önkéntesen kérik. Nem röstelkedünk amiatt sem, hogy az Ige tiszta megértésének, alkalmazásának és hirdetésének ajándékát többre becsüljük, mint az álomlátást, a gyógyításokat vagy a nyelveken való szólást. Igaz, hogy nem voltak – és már nem is lesznek – történelemformáló fejedelmeink, mint Bethlen Gábor, Bocskai István vagy II. Rákóczi Ferenc, és nem alapítottunk népünk és a világ számára pilléreket nevelő iskolákat. A történelem másként alakult. Van mire hivatkoznunk mégis: ugyanarra a drága Bibliára, ami a tatár, török, labanc, kommunista világban mindenkor ösvényük volt az igazán hívőknek. Ugyanaz a Biblia, ugyanaz a Lélek változtatta meg az életünket, és mi nem szégyelljük ezt a Bibliát hirdetni – mégpedig úgy, ahogyan annak üzenetét a Lélek által megértettük. Mi így vagyunk része nemzetünk történelmének, és csakis így – Bibliával a kézben, Krisztussal a szívben – kívánunk a megmaradásért és a továbbfejlődésért bármit is tenni.

            Harcolunk az ellaposodás, a beszürkülés ellen mind a magunk személyes, mind pedig közösségünk életében. Amikor látjuk, hogy szükségünk van „valami pluszra”, „valami többre” (és erre most-felbukkant mozgalmak, csoportok, megachurch-ök csábítgatnak is), elég, ha bűnbánatot tartunk az Ige módján. Elég, ha valódi hittel kérjük annak a Léleknek a kiáradását, aki a ’60-as, ’70-es években megtisztította, és új erőre segítette gyülekezeteinket. Nekünk nem kellenek hagyományok Lélek nélkül, de enélkül a Lélek nélkül nem kell a „plusz”, a „valami több” sem! Vannak baptisták, akik istentisztelet alatt gyertyákat égetnek, ikonok előtt imádkoznak – mi nem tesszük ezt, de ha valóban átmentek az újjászületés fürdőjén: kedves testvéreink. Vannak baptisták, akik dobszó mellett, pálmaszoknyában, ég felé emelt kezekkel vagy éppen tapsolva áldják az Urat – mi nem tesszük ezt, de ha valóban személyes megváltóként ismerték meg a Krisztust: kedves testvéreink. Ezt jelenti magyar baptistának lenni. Nem hirdetünk mi hagyományokat, szokásokat, mert nekünk a megfeszített Krisztust kell hirdetnünk. Nem arra kérünk mi senkit, amikor a hitvalló bemerítés tanát ecseteljük, hogy baptistává legyen, hanem egyedül azt, hogy a Királyok Királyának engedelmeskedjék, aki így szólt a Jordán vizébe gázolva: „Engedj most, mert így illik nékünk…!”

            Hitünk szerint nem a baptista az „egyedül üdvözítő egyház”, de Jézus Krisztus az egyedül üdvözítő Úr! Hitünk szerint a mi hitvallásunk foglalja össze a Szentírás igazságait a legtisztábban – de nem azért, mert olyan nagyszerű elődeink lettek volna, vagy mert akkora nagy teológusok volnánk, hanem egyedül azért, mert a hit mértékét így ajándékozta nekünk a felfoghatatlan kegyelem. Nincs miért szégyellnünk vagy elhallgatnunk ezt! Isten gyermekei, keresztyének, (neo)protestánsok, megváltott hívők vagyunk, és baptisták is egyszersmind. Vétkeink, tévedéseink, undokságaink nem baptista jellegzetességek, hanem személyes szégyellni- és elszámolnivalónk. Erősödjünk hitünkben, nemesedjünk jellemünkben, elhívásunkban és szolgálatunkban legyünk állhatatosak! Mindannyiónkat (és azokat is, akik közé helyezett) áldjon meg az Úr!

In memoriam

Veress Ernő testvér jelleme, az Úrhoz való ragaszkodása, a szolgálatban való kitartása számos lelki testvéremmel együtt az én lelki formálódásomra is nagy hatással volt. Nem lehet elég érzékletesen leírni a közös beszélgetések, imádkozások áldott légkörét, amiben részem lehetett a Hargita Táborban, a nagyváradi Teológián, gyergyószentmiklósi otthonukban.

Sok-sok vele kapcsolatos élményem közül csak egyet említek most. Ifjúsági táborozás első napján egy fenyő árnyékában beszélgettünk, faasztal mellett, a Hargitán. Elég gyengén látott már akkor, de beleírta önéletrajzi könyvébe (amit ajándékba kaptam tőle) az azóta számtalanszor elém idéződő, drága igét: „Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” Egy ifjúsági csoporttal rég látott rokonom is megérkezett a táborba, s mihelyt meglátott, odajött hozzám. Bemutattam Ernő bácsinak: „Ő Beáta.” Ránézett a tinédzser lányra, és szelíden megkérdezte: „Tudod-e, mit jelent a te neved?” A lány remegni kezdett, és foldokló zokogásba tört ki – mert tudta jól, hogy a „Beáta” azt jelenti: „boldog”, és ő Jézus nélkül, szép neve ellenére nagyon boldogtalan. Nem volt nagy prédikáció, „csupán” egy szeretetteljes, lényegbevágó kérdés – és egy gyermek akkor új életet kezdett. Csak ámulni tudtam a Szentlélek csodálatos, titokzatos munkáján.

Ernő bácsinak az édesapja is lelkipásztorként szolgált. Szerettem volna őt is „közelebbről megismerni”, ezért – egy nagyváradi látogatása alkalmával, még teológiai hallgatóként – megkértem Ernő bácsit, idézze fel Veress Efraim emlékét. Beszélgetésünket engedelmével hangrögzítő készülékre vettem. E beszélgetés írott változatával emlékezem most Isten szolgáira. Soli Deo gloria!        

„Istentől adott pásztor volt”

Veress Efraimra (1908-1966)

emlékezik fia, id. Veress Ernő lelkipásztor

(2008. május 23., Nagyvárad)

 Veress Efraim a székelyföldi baptista misszió meghatározó egyénisége volt. A Kovászna megyei Bibarcfalván született 1908. május 29-én, református családba. Már gyermekkorában elkezdődtek megpróbáltatásai, ugyanis édesapja a frontra került, ő pedig már hat esztendős fiúcskaként kétkezi munkával segített be édesanyjának a családfenntartás terhének hordozásában. Hét éves volt, amikor három testvérével árván maradt. Édesapja a világháború viharában vesztette életét.

A baptista gyülekezettel édesanyja révén került kapcsolatba, aki vigasztalást, lelki támaszt talált a kicsiny közösségben. 1927-ben Efraim is megtért, és augusztus 14-én – az üldözések miatt éjszaka, titokban – bemerítkezett Ördög Sándor körzeti munkás által. Lelki vívódások után arra a meggyőződésre jutott, hogy az evangélium hirdetésére való erős késztetése Istentől van, és hogy be kell iratkoznia a bukaresti Baptista Szemináriumba. 1933-ban lehetőség nyilt arra, hogy a Szemináriumban magyar osztály is induljon, így Veress Efraim egyike lett azon első magyar lelkipásztoroknak, akik ebben az intézményben nyertek képesítést.

1937-ben megkezdte szolgálatát a Barót központú Erdővidéki Körzetben. Ünnepélyes felavatására 1938. november 12-én került sor. Haláláig ebben a nagy kiterjedésű, számos helységet magába foglaló szolgálati területen munkálkodott. Két alkalommal is megválasztották hitközségi elnöknek  – 1945-ben és 1954-ben. Tevékenységét nem nézték jó szemmel a kommunista rendszer állami képviselői, ezért sok esetben megpróbálták megfélemlíteni, szolgálatát ellehetetleníteni.

1966. március 17-én hunyt el, közel egy esztendőt tartó, gyógyíthatatlan betegség elszenvedése után.

Jelleme, kiartása tükröződik fián, Veress Ernőn (sz.1945), akivel a nagyváradi Magyar Baptista Teológiai Fakultás egyik diákszobájában beszélgetek édesapja életéről, szolgálatáról.

          K.L. Ernő bácsi édesapja az első magyar teológus-generációhoz tartozott, majd a tanulmányok elvégzése után Bukarestből visszakerült szülőföldjére, Székelyföldre. Melyek voltak azok a gyülekezetek és misszióállomások, ahol ő a lelkipásztori szolgálatot végezte?

            V.E. Igen, a bukaresti szeminárium első magyar diákjai között édesapám is ott tanult 1933-tól 1937-ig. A csapatban ott volt: Dénes Ferenc, Bokor Barnabás, Fejér András, Ilonka István, Kelemen Sámuel és Veress Efraim. Ez hat. Még volt egy Nagy Pál nevű, aki meghalt korán, nem olyan sokáig élt. Székelyföldről tehát voltak öten – Bokor testvér ugye székelyhídi volt. Amint édesapám – a többiekkel együtt – végzett, meghívták a kalotaszentkirályi körzetbe, de nem vállalta, mert ugyanakkor meghívták az erdővidékiek is, s ő azt kapta az Úrtól, hogy inkább ott legyen lelkipásztor. 1937-től 1966-ig szolgált azon a területen. A baróti körzet akkor több más mellett ezekből a helységekből állt: Barót, Bibarcfalva, Nagybacon, Szárazajta, Vargyas, Ürmös, Bölön és Bardóc. Ez a nyolc gyülekezet volt, és még a misszióállomások: Magyarhermány, Erdőfüle, Alsórákos, Felsőrákos, Kőhalom és még mások. Szép idők voltak ezek, ahogyan ő elbeszélte, és ahogy azt mások is mondták. Volt édesapámnak naplója is – sajnos nem tudom, hova lett.

            K.L. Már jó ideje lelkipásztor volt, amikor 1941-ben házasságot kötött Kónya Juliánnával. Négy gyermekük született. Hogy látta Ernő bácsi a szülei házasságát, a kettejük közötti kapcsolatot?          

V.E.  Szüleimnek a házasságuk is az Úrtól volt. Ők együtt tanultak a bukaresti Szemináriumban. Édesapám négy évet, édesanyám két évet, mert két éves volt a lányok számára az oktatás. Ismerték tehát egymást, de amíg ott tanultak, nem volt szó soha közöttük házasságról. Később itt, Nagyváradon, egy ifjúsági konferencián látta meg újból édesapám édesanyámat, és kapta az Úrtól azt a meggyőződést, hogy ez a lány lesz neki segítőtársa – miután egy bizonyságtételét is meghallgatta. Ahogyan szerették és tisztelték egymást, az példaértékű volt. Nemcsak nekünk, gyermekeiknek, hanem másoknak is. Akárhol megfordultak, az volt róluk a megjegyzés, hogy édesapám mennyire szereti, édesanyám pedig mennyire tiszteletteljesen engedelmes. Utolsó beszélgetésünkkor is azt mondta édesapánk: „Fiaim! Szeressétek édesanyátokat, mert ő nagyon jó!” Édesapám, ugye, nagyon sokat kellett, hogy menjen, így a gyermekek mellett édesanyánknak is nagyon keményen helyt kellett a munkában állani. „Hát már megint indulsz? Jaj, már megint menni kell?” – ilyesmit mi sohasem hallottunk.  El is mondta édesapánk, hogy „ha szolgálatról volt szó, akármilyen beteg is voltam, édesanyátok sohase mondta, hogy ne menj, most hagyd a szolgálatot! A lelki munkában mindig csak támogatott, meg bátorított a magatartásával is, nem csak a szavával. Ha a szolgálatért kellett otthon hagynom a gyermekekkel meg a munkával, sohasem sajnáltatta magát, de engem sem sajnált. Tudta a fontossági sorrendet.”

K.L. Gyermekként milyen volt a kapcsolata az édesapjával? Szigorú ember volt-e, vagy engedékeny? Erről tessék egy kicsit beszélni!

            V.E. Mi jó barátok voltunk édesapámmal. Minden gyermeke jó kapcsolatban volt vele, de szigorúnak szigorú volt. Megvert engem, nagyon megvert, amikor rosszat csináltam – kétszer. Még máskor is fenyített, de akkor nem annyira… Nem tudtam haragudni rá. Nem vett erőt rajtam a makacsság vagy valamiféle dac, hogy ha ő így, akkor én úgy! Az volt még egy nagyon jó dolog, hogy nem tudtam neki hazudni. Nem lehetett. Ötéves koromtól kezdve nem hazudtam neki. Egyszer nem mentem el óvodába, és hazudtam neki, de akkor megtanított: „Fiam! Nekem mondd meg az igazat!” Úgy rám nézett, hogy nem lehetett nem megmondani. Ő nem hazudott. Olyan egyenes ember volt, hogy nem ígérgetett, ha tudta, hogy úgysem tudja teljesíteni. Meg is jegyezték nemcsak a faluban, hanem az egész vidéken és a szolgatársi körökben is, hogy „arra mindig lehet építeni, amit ő mond.” Könnyelmű ígéreteket soha nem tett, az igazságot és az egyenességet mindig szerette – és erre nevelt engem is.

            Nekem – mondom – jó példa volt úgy, mint hívő ember, és mint lelkipásztor. Télen, nyáron, vasárnap, hétköznap mindig járta a körzetet. Nyári időben többet kellett dolgozni a mezőn, akkor lehet, hogy voltak kihagyások, de téli időben naponként ment szolgálni. Nagyon közel tudott lenni az emberekhez, ezért szerették az emberek – a temetése, mikor volt, akkor is ezt lehetett látni.

            K.L. Tehát mind a mezőn, mind a „lelki szántóföldön” ki kellett, hogy vegye részét a munkából.

V.E. Édesapám erős, munkabíró ember volt. Abban az időben a lelkipásztorok nem kaptak havi fizetést. Volt rá eset, hogy a gyülekezetek terményt adtak, meg alkalomadtán egy kis pénzt is útiköltségre, de fizetést nem. Volt egy kis földünk, amit megdolgoztunk, s a megélhetésünk így nagyjából megvolt. A lelkipásztori szolgálatot tehát úgy végezte édesapám, hogy az eltartás terhe nem volt egészen a körzeté. Ez kétféleképpen is pozitívan hatott. Az egyik az, hogy mindenki tudta, hogy ez az ember dolgozik, s nem támaszkodik arra – bocsánat a kifejezésért – hogy mint más papokat, a hívek tartsák el. Biciklivel járta a nagy körzetet, és bírta a fizikai munkát is, a lelki munkát is. Dolgozott a mezőn, s amikor eljött az ideje, félbehagyta, s estére el tudott menni a gyülekezetbe. Szombaton és vasárnap nem dolgozott a mezőn, de más napokon mindig dolgozott, mi is dolgoztunk. Édesapám állandóan ott volt a munkás emberek között, így példa is lett előttük. Ez volt a másik pozitívuma.

K.L. Így utólag visszagondolva, hogyan jellemezné a gyülekezetek lelki életét, a misszómunkát az édesapja körzetében?

            V.E. Kiss László testvérnek volt valami történelmi írása arról, emlékszem, onnan is olvastam, meg a testvérek is mondták, hogy az erdővidéki föld elég jó, termékeny talaj volt az evangélium számára. Mindig voltak bemerítések. Édesapám mellett még voltak más felavatott lelkimunkások, de a körzetben egyedül volt, mint lelkipásztor. Ilyen lelkimunkás volt például Korodi István – ő volt laikus körzeti munkás is, mielőtt édesapám odament volna. Volt aztán egy Ördög Sándor nevezetű felavatott munkás is. Ezek idősebb emberek voltak, de munkálkodtak abban az időben még. Nekünk ez utóbbi Sándor bácsi volt, mert, ugye, az „Ördög testvér” egy kicsit furcsán hangzana. Ketten voltak testvérek: Ferenc és Sándor, az egyik kerékgyártó volt, a másik pedig kovács. Összedolgoztak. Nagyjából ezek az Ördög testvérek építették a nagybaconi imaházat. Volt is erről egyik lapban egy humoros írás, hogy „megérkeztek az Ördögök Nagybaconba.” Nem tehettek ők arról, hogy olyan nevük volt. Hála a Jóistennek, hogy csak a nevük volt az! Komoly hívő emberek voltak mind a ketten. Sándor bácsi – emlékszem – eljött egyszer Bibarcfalvára, és tartott nekünk, gyermekeknek bibliaórát. A samáriai asszony történetét vette, azt írta le a füzetébe, ahogyan ő azt elképzelte. Az asszony összehívta ismerőseit, hogy megtalálta a prófétát, és kimentek az Úrhoz, s az Úr Jézus, ugye, ott időzött valamennyit Samáriában. Sándor bácsi az ő fantáziája szerint leírta nekünk, gyermekeknek, hogy milyen munkát végzett ott az Úr Jézus, mert, ugye, mondták az asszonynak, hogy most már nem a te beszédedért hiszünk, hanem meggyőződtünk mi magunk – és nagy megtérések voltak ott Samáriában. A községháza előtt volt egy nagy libalegelő, s oda építették az imaházat. Mi, gyermekek, tátott szájjal hallgattuk Sándor bácsit, mert mindig tudott valami érdekest mondani. Részben a valóságból inspirálódott Sándor bácsi, mert Nagybaconban tényleg egy ilyen helyre építették az imaházat.

            Aztán még az is volt egy érdekes dolog, amikor az építkezés kezdődött Nagybaconban. Imaházépítésre, ugye, nem adtak engedélyt abban az időben, s ő kérvényezte, hogy építhessen műhelyt. Amikor a „műhely” felépült, elkezdtek benne istentiszteletet tartani. Hivatta Sándor bácsit a bíró nagy dühösen: „Te mit építettél?!” Lekevert neki egy hatalmas pofont. „Azt mondtad, hogy műhely lesz!” „Igen. Műhelyt építettem.” „Miféle műhelyt?” „Embereket faragni!” Ilyen ember volt ez a Sándor bácsi. Az imaházat aztán mégsem bontották le, megmaradt.

            Ezek a laikus munkások nagyon jó munkások voltak, komoly, hívő emberek. Az életük prédikált. Ennek az Ördög Sándor bácsinak voltak olyan gyakorlati fogásai, amik emlékezetesek maradtak. Amikor felment a szószékre prédikálni, egyik alkalommal vitte a fűrészt is magával. Úgy lekötött minket, gyermekeket, meg mindenkit a prédikációjával, hogy tanításait nem lehetett elfelejteni. Vitte, ugye, a fűrészt magával – ő sokat dolgozott a fűrésszel – s mutatta: itt, egy fog, ott egy fog, ez kicsorbult, az életlen. Vette a reszelőt: na, ezt meg kell javítani! S magyarázta: ha a hívő életeden csorba esett, azt nem lehet úgy hagyni! Azt ki kell javítani, még ha fájdalmas is! Van a mi Mesterünknek reszelője, és ő azzal kicsiszolja az életünk hibás területeit – és így tovább.

K.L. Nem sokkal azután, hogy Veress Efraim megkezdte lelkipásztori szolgálatát, kirobbant a második világháború, majd elérkezett a kommunizmus korszaka is. Mire emlékszik vissza Ernő bácsi ebből az időből? Hogyan élte meg az édesapja ezeket a nehéz esztendőket?

 V.E. Édesapám szolgálatának idejében tört ki a háború – ez az időszak már nehezebb volt, őt magát is behívták concentrára. A háború után volt egy nagyon rövid idő, úgy mondták annak, hogy „demokrácia.” A kultúrotthonokban lehetett istentiszteleteket szervezni, kint a szabadban konferenciákat, amit a háború előtt is lehetett, de nem annyira. A háború után, ugye, Erdély már a románoknak volt adva, a vasgárdisták meg a románok nem épp úgy viselkedtek, ahogy kellett volna, nagyon nehéz idő volt ebből a szempontból. Ekkor, a háború után, az oroszok még nem diktálták a kommunista rendszert a Párton keresztül. Kezdődött aztán a nyomás – az ötvenes évek elején már eléggé kemény idők jöttek. Én ’52-ben mentem iskolába, s emlékszem, hogy akkor már nagyon nagy ügyet csináltak a pionírságból. A kicsi gyermekeket is megpróbálták befolyásolni. Vonultattak ott minket a falun keresztül, énekeltették velünk az éneket. Megtanították, hogy:

„Bátran, előre, elvtársak, irgalmat nem ismerünk,

Mert aki ellenünk támad, annak nem kegyelmezünk!

Velünk az egész világon az elnyomott parasztság,

Mely jól tudja, hogy csak nálunk van egyedül igazság!”

Ezt fújni kellet az utcán az iskolától a kultúrotthonig. Meg azt, hogy: „Világszabadság közel már, Zászlaját bontja a szél…”, meg más énekeket. De hát aztán Magyarországon is énekelték ezeket az énekeket, meg a többi kommunista országokban, csak lehet, hogy más szöveggel, mert hallottam más szöveggel is. Aztán:

„Megy a gőzös, megy a gőzös Bukarestbe.

Az eleje gyönyörűen ki van festve.

Rá van írva oldalára:

Mihály király lemondott a nép javára!”

Pedig dehogy is mondott le. Elkergették! Csúfság az egész! Ezek olyan furcsa dolgok voltak. Ezzel a tűzzel, hévvel, amit rendeztek azok a kommunista agitátorok ott a falvakban meg a városokon, megnehezítették a lelki munkát.

            Én láttam – most nem térek ki személyekre – olyanokat, akik megalkudtak a rendszerrel, mert azt észre lehetett venni, mikor már akkorára nőttem, mert, ugye, az ember lát is, hall is. Édesapám nem alkudott meg. A kommunisták a vezető embereket mindenféle felekezetből igyekeztek megtörni, a maguk szolgálatába állítani. Ez azt jelenti, hogy a hatalmuk alá kényszeríteni, diktálni a menetet. Édesapámat nem tudták betörni sehogy se. Lehet, ez is hozzájárult, hogy 58 évesen meghalt – mert nehéz idők voltak. ’54-ben kiadták, ugye, a reglementárét: hányszor lehet összejöveteleket tartani, melyik órában, bizonyos távolságon belül hány gyülekezet létezhet, kiket lehet bemeríteni. A bemerítkezendők listáját le kellett adni az inspektornak, s akit ő jóváhagyott, azt be lehetett meríteni, akit meg nem, azt nem. Édesapám ezeket az intézkedéseket nem fogadta el. Egyiket sem. Nálunk a faluban mindig összegyűltünk, a keresztségeket is megtartotta.       

            Abban az időben Magyar Autonóm Tartomány volt – ami most Hargita, Kovászna, Maros és Brassónak egy része –, édesapám volt itt a hitközség elnöke. Emiatt is zaklatták elég sokat. A szekuritátéra hurcolták, keményen bántak vele, a házhoz is jöttek. Gyermekek voltunk, s néztük, hogy édesanyánkat is órák hosszat vallatták, faggatták. Volt neki tíz testvére, azokat is mind sorra vették, jegyzőkönyvezték az elmondottakat – kacagás, milyen értelmetlen dolog volt ez az egész! Hány éves, mit dolgozik, mikor ment ki Magyarországra – mert kettő kint volt Magyarországon – mindenfélét kérdeztek, olyant is, amire nem is tudtak felelni. Az egyik szekus ott ült az asztalnál, és írt, édesanyám meg nem mozdulhatott meg se, ott kellett, hogy álljon mellette. Mi meg, gyermekek, ott jöttünk-mentünk, néztük, hallgattuk, most mi lesz. Ha valami nem tetszett nekik, felidegeskedtek, írták a jegyzőkönyvet, s majd adták a jelentést tovább, mind feljebb, feljebb. Később velem is ezt csinálták. Egy afféle pszichológiai fegyver volt ez, hogy megfélemlítsék, rettegésben tartsák az embereket. Annyi volt jó az egészben, hogy belenőttünk: amikor majd rám került a sor, erős tudtam maradni. Meg az segített, hogy mindezek között láttuk a Jóisten hatalmát, hogy Ő meg tud szabadítani, és láttuk, hogy édesapánk megmaradt hűségesnek, és becsületesen, tisztességesen fejezte be életét. Ez nagyon nagy bátorítást jelentett a nehéz időkben.

             K.L. A szerteágazó lelkipásztori szolgálat során, hogyan látja Ernő bácsi, mi volt az erőssége Veress Efraimnak? Mi volt az ő lelki ajándéka? 

            V.E. A pásztorok között – és nem azért, mert most édesapámról beszélek; mondom én azt is, amiben más több volt, mint ő, mert például Dénes bácsi, Bokor bácsi sokkal nagyobb szónokok voltak, mint édesapám – a pásztorok között, mondom, nem volt egy sem olyan, mint ő, az ő generációját is beleértve mind a mai napig. Én még olyan lelkipásztort, mint ő, nem láttam még egyet. Amint az apostol mondja a efézusiaknak, hogy Isten adott némelyeket pásztorokul, édesapám is Istentől adott pásztor volt. A pásztorlás ajándéka volt neki az erőssége. Ahogyan lehajolt az emberekhez, ahogy végezte, hogy így mondjam, a lelki karbantartást, ahogy törődött mindenkivel, s ahogy kötődtek az emberek hozzá, ilyent azóta sohasem láttam. Így kibontakozni a pásztorlás ajándékát még nem láttam másnál. Nem azért, hogy én kiemeljem őt – ez Isten ajándéka volt. Az igehirdetéseit is szerettem. Visszahallgattam magnón, amit annakidején fel tudtunk venni. Szépen kibontotta a témát, céltudatos volt a szolgálata, jó, erős hangja volt, érthető volt, amit mondott, de nem volt olyan mester a prédikálásban, mint mondjuk Dénes vagy Bokor. De mint pásztor, az első helyen állt.

             K.L. Az a tény, hogy az édesapja lelkipásztor volt, milyen szerepet játszott abban, hogy később Ernő bácsi is lelkipásztor legyen? 

            V.E. Isten az én elhívásomban az ő példáját is felhasználta. Kétszer láttam sírni életemben. Nem azért, mert nem sírt, mert sírni sírt ő is. Erős ember volt, nem hamar tudott könnyezni, csak amikor nem láttuk, akkor mégis kitört belőle. Ellestem kétszer, hogy sírt, hogy tudott ő is sírni. Akkor is rólunk volt szó, gyermekeiről, hogy, ugye, iskolába kell menni, s nem lesznek szeme előtt a gyermekei. Az Úr előtt imádságban sírt.

            Mikor még katona voltam, akkor halt meg ’66-ban. Érdekes volt, mert a katonaságtól hazaengedtek, mert már olyan beteg volt a kórházban, s beszélgettünk ott a kórházban. Érdekelte őt, hogy én hogy vagyok, mit csinálok. Aztán arra kért, mondjam meg, hogy ő meggyógyul, vagy meghal? „Hát – mondom – édesapám, a Jóistennek hatalma van minden betegséget meggyógyítani (akkor már tudtuk, hogy rákja van, s kértem az Úrtól, hogy gyógyítsa meg, de Ő nem úgy válaszolt, hogy meggyógyítja), de most, édesapám, magának el kell készülni, mert nem fog meggyógyulni.” „Fiam, én ezt tudom, csak akartam látni, hogy te mit mondasz.” Akkor még beszélgettünk sok egyéb dologról. „Mit fogsz csinálni, fiam, mikor elvégzed a katonaságot?” „Hát – mondom – ha a Jóisten lehetőséget ad, én tudom, hogy elhívott, szeretnék az Ő szolgálatába állani, tanulni a Szemináriumban.” Láttam, hogy ez neki nagyon jól esett, megnyugodott.       Amikor kicsik voltunk, a térdére ültetett, s megkérdezte, hogy „mi leszel, ha megnősz?” S mint a gyermek kicsi korban ami az apja, az szeretne lenni, én is azt mondtam, hogy lelkipásztor. Amikor elmúltam három éves, többet aztán nem kérdezte, mert nem akart befolyásolni. Tudta, hogy ez elhívás kérdése, és nem akarta, hogy a gyermeke enélkül kedvelje meg az apja foglakozását. Az utolsó találkozásunkkor tehát abban maradtunk, hogy én az Úr szolgája leszek. Erre ő jóleső érzéssel „ámen!”-t mondott. El kellett, hogy köszönjek tőle, amikor befejeztük ezt az utolsó beszélgetést: „Édesapám, találkozunk a mennyországban! Édesapám is az Úré, én is az Úré vagyok, egyezzünk meg, hogy most nem fogunk sírni!” „Hát, fiam, tudod, hogy nem sokat sírtam én életemben, de annyit szenvedtem már, hogy most idősebb koromra kicsit érzékenyebb lettem.” Nem sírt. Egymás szemébe néztünk, megpusziltam, s indultam az ajtó felé. Amikor visszanéztem rá az ajtóból, láttam, hogy mégiscsak kigördült a könnye – elaludt nemsokára.

            Amikor nősültünk – a bátyámmal ugyanabban az esztendőben, a lánytestvérünk már férjnél volt, neki lánya született – megegyeztünk abban, hogy az első fiúunoka, akármelyik családba születik, az Efraim nevet fogja kapni. Hát nekünk született Efraim, ami azt jelenti: kettős gyümölcs. Lelkipásztor lett ő is.