Világháborús beszámoló - Kiss Károly

Kiss Károly világháborús és hadifogsági élményei

1943-1951

Lejegyezte és szerkesztette: Kiss Lehel

    Berukkoltam a magyar hadseregbe 1943. okt. 3-án, Szatmárnémetiben. A IX-ik kerékpáros útász századba kaptam beosztást, innen vezényelve lettem Désváraljába, rádiós tanfolyamra. Majd 1944. márc. 25-én befejeztem a tanfolyamot, és visszavezényeltek Szatmárnémetibe, az alakulathoz.

   1944. május 9-én az alakulatunk kiment az orosz frontra. Itt ismerkedtem meg Balázs Ferenccel, aki értarcsai születésű baptista hívő és a nagyfalusi Tőtős Zsigmonddal, aki szintén baptista volt. Egy szakaszba osztottak be Tamás Ferenccel. Stri, Zobi, Skole városokkal tartottuk a kapcsolatot, mint rádiósok az első vonalban. Gyakran ránk támadtak a partizánok.

   Az első pünkösdöt ott ünnepeltük a bunkerben. A pünkösdi ebédet odaadtuk egyik bajtársunknak. Mert úgy láttuk Tamás testvérrel, hogy akkor lesz igazi ünnepünk, ha a mai napot az Úrnak szenteljük. Megbeszéltük azt is, hogy egyikünk elhalálozása esetén a másik értesíteni fogja a szülőket.

   Feljebbvalóink gyakran azzal szórakoztak, hogy a közkatonákat különféle módon megterhelték, vagy nevetség tárgyává tették. Egyik alkalommal az alakulatból egyenként előállították a katonákat, hogy énekeljenek el egy nótát. Aki erre képtelen volt, az le kellett térdeljen a nagy kályha nyitott ajtaja elé, és bekiáltania, hogy „Édesanyám, küldj ennek a nagy marha fiadnak egy nótát!” Én egyetlen nótát sem tudtam. Amikor rám került a sor, eszembe jutott az Üdv Királyunk katonái című ének. Kissé megváltoztatva a szövegét elkezdtem énekelni: „Horthy Miklós katonái, lelkesedve járjatok, Magasan a lobogóval erejéről szóljatok! Sosem fárad el a lelkünk, nem tesszük le fegyverünk...”stb. vállukra véve éljeneztek feletteseim és a bajtársak. Meg is kellett tanítsam őket erre az énekre. Az Úr megbocsátotta ezt a kis szellemességet, amire rákényszerültem.   

    Amikor megtört a magyar-német front, megkezdődött a visszavonulásunk. A mi alakulatunk tagjai, amikor bejöttünk az országba, megkapták a beosztást: a Tisza menti utakat, hidakat kell robbantásra felszerelni. Ez az időszak 1944. szept. 12-15 között volt. Ahogy leereszkedtünk a Kárpátokból a Csapra vezető műútra, a katonazubbonyom leesett a kerékpárról. Halasi őrmester ezt meglátva rámparancsolt, hogy a kerékpárt vállon vigyem végig a három-kilométernyi falun, amelynek utcáin szánakozva néztek rám a bámészkodó lányok, asszonyok. Számomra ez nagyon megalázó volt.

   1944. szept. 16-án elkezdték bombázni Csap városát. A bombázás két hétig tartott. A szakaszunkból már az első napon hárman estek áldozatul, azután egyre többen és többen. Engem a Jóisten a 91 Zsoltár ígéretei szerint, mint gyermekét, életben tartott.

    1944. okt. 10-én a szakaszunknak vissza kellett jönnie a hármashatárra, Nagybánya mellé. Másnap két napi eltávozást kaptam. Este 9-kor már otthon voltam, szüleimnél. Október 14-én Horthy Miklós kormányzó bemondta a rádióban, hogy a háborút elveszítettük, a hadsereg felbomlott. Így értelmetlenné vált, hogy visszatérjek a szakaszomhoz. Az orosz-román hadsereg elfoglalta területeinket. Míg az átvonulás tartott (egy hónapig), itthon voltam, Sarmaságon.

   Egyik alkalommal a kisbíró (aki dobszóval járta az utcákat) kihirdette, hogy akik a magyar hadseregben szolgáltak, és hazakerültek, jelentkezzenek három napi munkaszolgálatra. A tönkrement utakat és hidakat kell újraépíteni. A munkában résztvevők hivatalos igazolványt is kapnak majd arról, hogy nem partizánok, nem az „ellenséges” táborba tartoznak.  A román csendőrség kísért be Zilahra, a megyeközpontba, 42 sarmasági személlyel együtt. Ott összesen 1200-an vártuk, hogy a munkálatok helyszínére vigyenek minket. Három napig vártunk. Végül étlen, szomjan gyalog kellet felmennünk Kolozsvárra – természetesen a megígért igazolványok nélkül. Kolozsvárról Tövisre vittek, onnan Brassóföldvárra, ahol két hétig tartottak anélkül, hogy kenyeret csak messziről is láthattunk volna. Naponta két héjában főtt krumplit kaptunk. A nyomorúságos körülmények között a tetvek is elleptek. Két hét múlva bevagoníroztak, és irány Focşani felé. A Predealon (hegyes vidék) felfelé a vagonokból kiszökött kb. 80 német, csak 6-8 maradt a szerelvényben. A visszamaradt németeket mind lelövöldözték. Az utánuk következő vagon volt a miénk, a magyaroké. Miközben három géppisztolycső meredt felénk, mindannyian imádkoztunk, hogy Isten ne engedje meghúzni a ravaszt. Sikerült szólni a kísérőinkhez, mivel tudtunk románul. Semmi bántódásunk nem esett.

   Megérkeztünk Focşaniba. Itt már kb. 25000-en voltunk összegyűjtve, különböző nemzetiségűek. 1944 december 15-től 1945 január 5-ig orosz felügyelet alatt voltunk. Nagyon nehéz időszakot éltünk át. Csak éjjel engedtek be a barakkokba. Egész nap a hidegben, a fagyban dolgoztunk az üres borsóleves erejével. Tizenhat emberre jutott egy 3 kilogrammos görke (málékenyér). Csak a Jóisten tartott meg. Összetalálkoztam falubeli ismerőseimmel: Hernyák Sanyival, Varga Samuval és Magyar Sándorral.

    A családtól való távollétben eltöltött legelső karácsony viselt meg a legjobban. ’44 szentestéjén egy német tiszt fenyőágat lengetve bejött a barakkba. Sírt. Utána egy magyar tiszt is jött. Először németül, majd magyarul is elénekeltük a Csendes éjt, már amennyire a zokogás miatt tudtuk. Keresztes Mihály itt megbetegedett, és elmaradt a sarmaságiaktól. Két-három csoportra szóródtunk szét.

    Január 5-én az addig nem tapasztalt módon kezdtek a lágerből kifelé zavarni. Úgy gondoltuk, hogy újra fürödni – mert az mindennapi volt. Azonban a vasútállomáshoz tereltek, bevagoníroztak anélkül, hogy legkisebb információt adtak volna arról, mi fog velünk történni, hová visznek. 17-én érkeztünk meg a Krím-félszigetre, az első orosz lágerba. Ott tudtuk meg, hol is vagyunk tulajdonképpen. Itt sem a szállodába vártak. Egy lerombolt épületet tartottak fenn számunkra. A priccs sövényből volt, rajta egy kevés gyékény. A takaró a saját köpenyünk volt – már akinek volt köpenye. 21 napig nem dolgoztattak bennünket. Megfigyelés alatt voltunk. Itt sokan megbetegedtek közülünk: Zsurzsán bácsi, Katona László, André Zsiga, Pista József, Bandi Ferenc. Dari Ferenc meg is halt. A felsorolt sarmaságiak közül egyik sem volt baptista.

    Minden imakönyvet, Bibliát elkoboztak, majd lapokra tépve kiosztották cigarettapapírnak a tolakodó foglyok között. Én is kaptam egy lapot a Bibliából. Megismerkedtem egy marosvásárhelyi testvérrel, Márton Ferenccel, akivel ezt a lapocskát olvasva tartottunk rendszeres áhitatot. Isten meg is hallgatta könyörgéseinket, mindvégig tapasztaltuk az Ő gondviselését. Ebben a táborban négy hónapot töltöttünk. A vasútnál kezdtük meg az első munkálatokat – négy vasúti páncélkocsit toltunk be vállal a 3km távolságban levő, lerombolt gyártelepre. Magunk mögött folyamatosan szedtük fel a síneket. Kezeink tele voltak talpfákkal, vállainkkal pedig toltuk a páncélkocsikat. Hetekbe került, míg e rettenetes feladatnak eleget tettünk. De ennyi nem volt elég, el kellett takarítanunk a romokat a gyártelepen, mert nem maradt kő kövön.

    Április 15-től elszállítottak a németek által szétvert kikötővárosba, Feodoziába. Egy teljes hónapig dolgoztunk itt. Valami gyenge levesfélét és két héjában főtt krumplit (amelyből az egyik rothadt volt) kaptunk eledelül. A munkálatok helyszínére, a kikötőbe menve minden kétszáz méterben leültünk, mert nem bírtuk a gyaloglást a gyengeségtől. Itt volt velünk Kása Ferenc, Varga Jani, Varga András, Varga Ferenc, Tóth Mihály és Laci Ferenc is. Ők sem baptisták, de olyan jól fogott nekem, hogy ott voltak! Itt ettem meg az első zöld labodát (gyomnövény).

    Május 9-én nagy örömmel hallgattuk a hírt, hogy vége a háborúnak. Mindannyian azt gondoltuk, hogy végre visznek haza. De nem úgy történt. Még messzebbre vittek, egy kolhozba. Itt annyival lett könnyebb dolgom, hogy nemcsak laboda nőtt, hanem mindenféle burján és bürök is. Ezzel próbáltuk csillapíthatatlan éhségünket enyhíteni. Ünnepnek számított, amikor sikerült egy-egy sündisznót, kutyát megfognunk. Kása Ferenc unokabátyám kitűnően el tudta készíteni. Többféle mezei munkát végeztünk ebben a kolhozban. Én csordás is voltam, így néha sikerült egy-egy katyilok (edény) tejet fejnem. Szabadon járhattam, őrök nélkül. A karácsony estét a tehenek jászlában, széna között görnyedezve töltöttem el. Egész éjjel azon a valakin gondolkodtam, aki az Őt megillető mennyei dicsőséget elhagyva egy jászolban született meg, hogy az én Megváltóm legyen. Miért kívánnék én jobb körülményeket, mint amilyen Neki jutott?      

    1946 őszén tolmács lettem a kapubejáratnál az orosz tiszt mellett, ugyanis elég jól megtanultam oroszul. Az egyik este a tiszt megbízott, hogy menjek lerakodni egy most érkezett szállítmányt. Magammal vittem a barakkunkból négy fiút (Csicsek János, Molnár János, Bursel György és Major József) akikről tudtam, hogy nálam sokkal nyomorúságosabban élnek, éheznek állandóan. Mind anyaországiak voltak. Gondoltam, „leesik” nekik valami a rakományból. Három kisvedernyi köleskását valahogy sikerült becsempészniük a barakkba. Amikor ezt feletteseink megtudták, a szinferopoli büntetőlágerbe toloncoltak mind az ötünket.           

     1947 január 7-én továbbvittek innen, Nojszibirszk felé (Újszibéria). Annak ellenére, hogy most már személyvonattal utaztunk, az utazás szinte elviselhetetlen volt. Egy fülkébe 26-28 foglyot tuszkoltak be. Egy kevés vizet csak reggel és este adtak, ennivalót szinte semmit. Fejünket az szűk ablakon kidugva fújtuk a párát az egyik elérhető csavarra végére, és dulakodtunk, ki szopogassa le róla az így kialakult dért. Tíz napig nyomorogtunk így, míg Nojszibirszkbe érkeztünk. Gyalog tettük meg az utat az onnan 30km-re levő állami kolhozig. Reggeltől estig  mezei munkákat végeztünk, télen pedig a havat hánytuk – értelmetlenül. 60dkg törekes(pelyva) - sáros kenyeret kaptunk naponta – persze csak akkor, ha a normát (személyre szabott munkamennyiség) megcsináltuk. 

    1948 június 17-én önként jelentkeztem egy bányába induló csapatnál, mivel nem bírtam már, annyit kellett dolgozni. Olyan menekülésféle volt ez. Újra vonatra ültettek, és haladtunk észak felé, Manysik városa felé. A negyedik éjszaka a szerelvényről megszökött három fogoly. Megállt a vonat a nagy tajgán, az őrök rakétákat kezdtek lövöldözni. Kutyák segítségével sikerült kettőt elkapni közülük, egy elmenekült. A vonaton levő összes fogolyról leszedték a ruhákat – így próbálták az újabb szökési kísérleteket megakadályozni. Négy napig tartott az út ebben a megalázott helyzetben Vlagyivosztokig. Itt 1500 fogolytársammal együtt egy 18000 tonnás hajóra szálltunk fel 1948. augusztus 15-én. Az Északi-tengeren hajóztunk, a Bering-szoroson át, előttünk haladt mindenütt a nagy „Lenin” jégtörő. A rettenetes vihar miatt a hajó nem tudott tovább menni, ezért négy napra lehorgonyoztunk a Kamcsatka félszigeten. Tudott ám imádkozni ekkor a legistentelenebb ember is!  Egy teljes hónapi hajózás után a Jáva folyó öbléből elindulva uszályokkal folytattuk az utat tovább. Tizennégy nap elteltével az uszályok megfeneklettek a sekéllyé vált vízben. Gyalog kellett elindulnunk a még 150km-re levő végállomásunkig. Az útra mindenki csupán két összemarék köleskását kapott. A hajózásban elgyengült szervezettel csak igen nehezen haladtunk. Az előrejutásban a vad erdők sűrűje is gátolt, ráadásul elkezdett a hó is hullani. Ekkor a ruszki ránkparancsolt, hogy üljünk le. A kicsiny csajkákban (bádogcsésze) havat olvasztottunk, hogy meg tudjuk főzni a köleskását. Az egyik legemlékezetesebb és legnehezebb utazásom ez a hét napig tartó, irtózatos gyaloglás volt. Annak ellenére, hogy szinte a végsőkig kimerültek voltunk, minden két fogolynak egy hatalmas gumikereket kellett cipelnie árkon, bokron keresztül, hogy meg ne fagyjanak. A Jóatya adott annyi erőt, hogy október 5-én megérkezhettem a bányatelepre, Egehájára.

    Háromnapi pihenő után megkaptuk a beosztást, és bevittek a bányába. A kitermelendő kövek vasat és ólmot tartalmaztak, ami a szervezetre nagyon ártalmas.  Megérkezett a 65-70 fokos hideg is, de a ruházatunk, hála Istennek, elég jó volt ahhoz, hogy ezt átvészeljük. Akkora volt a hideg 200-300m-rel a föld felszíne alatt is, hogy kesztyű nélkül lehetetlen volt dolgozni. De meg kellett szokni! 1950-ig ebben a bányában dolgoztam. Munkatársaim között sok kedves eszkimó is volt.  

    Minden körülményben velem volt, és megőrzött az Isten. Sokszor énekelgettem a régi, egyházi éneket: „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy”, és azt, hogy „Üdv néked, Uram, mindenkor, Szívem szeretettől lángol (...) Akárhová távoztam el, Ott anyám imája ért el. Megyek haza, megyek haza...” Reménység táplált, amikor eszembejutottak azok a drága történetek, amiket gyermekként a vasárnapi iskolában tanultam. Hogyan szabadította meg Isten Dánielt az oroszlánok verméből, a zsidó ifjakat a hétszeresen fűtött kemencéből úgy, hogy semmi bántódásuk nem esett. Az ő példájuk alapján egyedül az Úrra bíztam magam. Tudtam, hogy otthon imádkoznak értem – Isten meghallgatta azokat az imákat, és hazasegített.

    A bányában szárított ételeket kaptunk. A zablisztből készült kenyér mindig dohos és penészes volt, mivel azt a sok ezer zsák lisztet a szabad ég alatt tartották, ahol verhette az eső és a hó. Mikor néha 150-200 rubelt kaptunk, könnyen hozzájuthattunk egy kis halolajhoz, cukorhoz, vajhoz. Ezekkel enyhítettünk a kenyér penészes ízén. Sikerült fizikailag is megerősödnöm a bányában végzett rendszeres munka és táplálkozás folytán, és dolgoztam is lelkiismerettel, becsületesen. Ebből kifolyólag nagyon értékelt ember lettem, és előnyökben volt részem. Isten úgy rendelte, hogy a brigádvezetőm a kaukázusi Pityigorkszba való Rezsitzkij Vologya legyen, aki hívő fiatalember volt. Áldja meg az Úr őt ott, ahol van, hozzám való jóindulatáért! Együtt dolgoztam egy magyarországi, Pápa városából való fiatalemberrel is. Tehát a bányatelepen voltam munkás 1948. október 5-től 1950. július 3-ig.

    Június 23-án közölték velem, hogy szabad vagyok, bátran elmehetek. Nem jött, hogy elhiggyem! Igen ám, de az engedély arról szólt, hogy a láger hatalmas területén teljesen szabad vagyok, de azon tovább már nem érvényes az engedély. Nagyon elkeseredtem. Imádkoztam, hogy az Isten, aki mindezidáig kezében tartott, nyissa meg a lehetőséget a teljes szabadságra. Ismerős voltam a bányatelepen, a hivatalokban, az irodákban, és tíz napon keresztül küszködtem egy engedély megszerzéséért a repülőgépre való felszállásra. Már meg is untak, mint a hamis bíró a szegény özvegyasszonyt, és nagy nehezen megkaptam, amit kitartással követeltem. Ezalatt a tíz nap alatt egy osztrák-német férfi eszkimókalyibája volt a szálláshelyem. Szabadon engedték ezt az embert is, vagyis ugyanabba a körzetbe kapott szabadságlevelet, mint amelyikbe én, de ezt nem tudta feldolgozni. Teljesen lemondott arról, hogy valamikor is hazatérhet, így hát vett egy kalyibát egy eszkimótól, és abban lakott. Valamikor együtt dolgoztunk a telepen – ő mint festő-mázoló, én mint kőműves - így nagyon jól egyeztünk egymással. Müllbacher Otto volt a neve, ausztriai. Miután az engedély megkaptam, elbúcsúztam tőle, és otthagytam sírva.

    Nagy út állt előttem: 100 km a repülőtérig ösvénytelen erdőkön, bozótosokon keresztül. Megtudtam, hogy a küldeményeket lovas eszkimók hozzák-viszik a lágerből a legközelebbi postahivatalig és fordítva. Az eszkimók azt mondták, hogy a legközelebbi ló, ami rendelkezésemre állhat, 30 km-re van innen; addig menjek, amilyen szaporán csak tudok a nyomukban, hogy a hó be ne temesse. Örömmel vállaltam, csakhogy eljussak végre a repülőtérre. Megérkezve az első eszkimókolhozba, amelyik öt-hat földkalyibából állott. Az ő kalyibájuk egymásra borogatott fákból állt, vastag földréteggel fedve. Behívtak, megvendégeltek tisztességgel. Az egész berendezés csupán egy facölöpökön nyugvó, farkas és rénszarvasbőr fekvőalkalmatosság volt. A füst a kunyhó tetején levő nyíláson távozott a szabadba. Egy másik nyílás valami állat kifeszített, megszáradt gyomrával volt elfedve – ezen keresztül szüremlett be valami kis fény. Füstös, kormos edényből ittam a csáját (tea) - a füléről állapítottam meg, hogy piros volt valamikor. De a kis pihenő és a vendégszeretet igazán jólesett. Hálám jeléül odaadtam nekik az útra vásárolt három darab zsemlét, aminek nagyon örültek, mert, amint mondták, még sohasem ettek olyasmit. Sürgetni kezdtem az indulást. Végre kaptam egy lovat. A két eszkimó postás haladt elől, utánuk én. Ez alkalommal újra megtapasztaltam Isten gondviselését.

    Egy másik kolhozba megérkezve ugyanolyan kalyibákat láttam, ugyanolyan berendezéssel. Itt már nemcsak csájával kínált az öreg bábuska (néni), hanem felajánlotta, hogy három leánya közül azt választhatom, amelyik tetszik, csak maradjak ott. Határozottan tiltakoztam, és elutasítottam az ajánlatot. Még a hazugságra is rávetemedtem – van nekem zsinka (asszony) meg klopci (gyermek) – csak hogy mihamarabb szabaduljak. Ezenkívül még két helyen volt hasonló fogadtatásban részem. Állandóan mentünk, csak mentünk, mivel arrafelé a nyári éjszakákon nincsen sötétség. Kellemetlen volt a lovaglás is, mert a szúnyogok, mint a rajzó méhek csaptak az arcomba. Zöld ágat törtem, hogy azzal hajtsam el őket, de egy idő után a karom is kimerült. A postások csak kacagtak, nekik volt védőfátyol az arcuk előtt. Végre valahára megérkeztünk Verhajanszkba. 200m-nyi kis sík terület volt az óhajtott repülőtér. Két napot kellett várnom a leghamarabbi repülőgépre. Mivel a szállodában nem volt hely, a szabad ég alatt kellett tanyáznom. „Mikor a nap leszáll, ki sincs velem, A kőre fektetem fáradt fejem”- dúdolgattam magamban. Azt hittem, sohasem fog eltelni ez a két nap. Az 1000 km-re levő Jakucig 1000 rubelbe került a jegy. Július 5-én indultam Verhajanszkból és még aznap leszálltam Jakuckban. Itt is három napot kellett várnom. Egy éjszaka aludtam a szállodában. Isten úgy rendezte, hogy találkozzak egy Magyarországról, Nagyszentmiklósról származó emberrel, Hámán Mártonnal, aki még az első világháború idején került Oroszországba. Alig tudott már magyarul. 58 éves volt, de nekem akkor sokkal többnek tűnt. Az ő vendége voltam. Kértem, hogy jöjjön haza. Könnyes szemmel mondta, hogy jönne ő, de a családját nem engedik. Két lánya volt, egy 18 éves fia és unokái is voltak.

    Más repülővel utaztam Irkuckig – a vasútig 2000 km és 2000 rubel. Július 11-14 között ismét várakozni kellett volna a sok utas miatt. A harmadik nap azonban a hangszórók hirdették, hogy aki „soron kívül” akar utazni, a Lokevája kocsiban, az megteheti. Örültem, hogy ha rossz körülmények között is, de egy nappal hamarabb indulhatok hazafelé. Este 9-kor befutott a Vlagyivosztok és Moszkva között közlekedő szerelvény. Innen 240 órát zötykölődik Moszkváig.  Nem érdekelt az sem. Rohantam ki a peronra, hogy megkeressem azt a Lokevája kocsit. Nem gondoltam, hogy egy marhaszállító vagon lesz az. Meg is találtam hamar a szerelvény leghátulján. Az oldalára krétával volt felfirkálva nagy, orosz betűkkel, hogy LOKEVÁJA. Bemásztam a koromsötét vagonba. Hallottam én valamiféle szuszogást, de csak azzal törődtem, hogy kényelembe helyezzem magam, és pihenjek az egyik sarokban. Csak reggel láttam meg, amikor virradni kezdett, hogy nálamnál még szerencsétlenebb kinézetű bácsik vacognak a többi sarokban. Ők is hazafelé tartottak. Nem bántam én, akármilyen az a kocsi, akárki ül is benne, csak hazafelé vigyen! Omszkig négy nap volt az út. Ott leszálltam, mert annyira rontott már a Lokevája kemény hídlása (deszkapadlója), hogy alig bírtam elviselni. Érdeklődtem, nem lehet-e másképpen eljutni Moszkvába. Egy óra múlva már egy egész kényelmes vonatból néztem a havas tájat. Amikor Nojsziberszkbe érkezett a szerelvény, mosolyogni kezdtem: „Mindjárt otthon leszek!” Ugyanis ismerős volt a hely; másfél évig dolgoztam itt.

    1950. július 21- én végre megérkeztem Moszkvába! Fogalmam sem volt, merre kellene indulnom. Két nap múlva találtam meg a Magyar Nagykövetséget – Ovorovszkij utca 45. Ott azt mondták, nem tudnak segíteni rajtam, mivel időközben Erdélyt Romániához csatolták. Csak akkor tudnának valamit tenni az érdekemben, ha Magyarországra akarnék menni. Ezesetben vállalnom kellene azt, hogy nem mehetek vissza Romániába. Nem vállaltam. Nagyon kedvesen fogadtak, még meg is vendégeltek fehér kenyérrel és töltött káposztával, amit több, mint hat esztendeje messziről sem láttam. Megadták a Románia Konzulátusa címét – Uljuca Kacsálová 37 sz. Az este leszálltával arra gondoltam, meghúzom magam a pályaudvar egyik várótermében reggelig. Tervem nem vált be, egy milicista mindenkit kitessékelt a helyiségből. Igazoltatott. Papírjaimat megvizsgálta, és bekísért az őrszobára, ahol a szolgálatos kapitány hozzám fordulva megszólalt – magyarul! Kiderült, hogy valamikor Magyarországon tanulta meg annyira a nyelvet, hogy alapszinten kommunikálni tudjon. Az őrszobában nem adhattak pihenőhelyet még a padlón sem, de felajánlotta a kertet. Nagyon jólesett végignyújtózni az egyik lócán. Három hete szinte semmit sem aludtam. Isten áldja meg azt a kapitányt a jó lelkületéért! 

   Július 24-én eljutottam a Kremlig, tájékoztatás végett. Ott aláírattak velem egy iratot, miszerint a várost 24 órán belül elhagyom. Gondoltam, elmegyek Besszarábiába, onnan könnyen hazatalálok. Nem engedtek. „Akkor megyek Kárpátaljára” – mondtam. Megsejtették, mi a szándékom, oda se engedtek. „Engedjenek a kaukázusi Pitjigorkszba” – kértem. Eszembe jutott az a hívő testvérem, akivel együtt dolgoztam a bányatelepen. Azt mondta valamikor, hogy ha nem engednek haza, keressem fel az ő családját. Hírt adok majd felőle szeretteinek. Vannak neki szép leánytestvérei is,  egyiket elveszem feleségül, és lesz valahogy. Nem engedtek a Kaukázusba sem. Végül is azt javasolták, menjek a Moszkvától 18 km-re fekvő Rezán városkába.

   Rezánban két napig keresgéltem, míg munkába állhattam július 28-án. Az utóbbi időkben azon törtem a fejem, hogyan tudhatnék életjelt adni magamról, hogyan tudnám meg,  mi van szüleimmel, kicsi öcsémmel, Palival? Élnek-e még? Megadatott a lehetőség a levélírásra, hála az Úrnak. Hittem, hogy meg fogják kapni. Néhány hét múlva már jött is a válasz és egy családi fénykép otthonról. Az egyik legnagyobb ajándék volt az életemben. Örömkönnyek között olvastam, hogy mindannyian élnek, imádkoznak érettem, és várnak haza. Megtudtam azt is, hogy amióta eltűntem, édesanyám gyászfeketében jár. A levél kézbevételétől kezdve könnyebben teltek a napok. Megismerkedtem a munkatársakkal, a környezettel. Az első fizetésemig szűköcskén megéltem maradék pénzemből. Egy orosz fiúval nagyon összenőtt a lelkünk. Ő is a vállalatnál dolgozott, mint ácsmester. Nem voltak szülei, árva volt. Nagyon átéreztem a helyzetét. Fedeseve Ivánnak hívták. Egyik alkalommal, amikor megkapta első fizetését, felém nyújtotta, bár még nem is volt alkalma alaposabban megismerni engem: „Látom, Kárlá, hogy másabb vagy, mint mi. Kérlek, te oszd be ezt a pénzt, hogy legyen élelmünk és ruhánk.” Ekkor lettünk igazi, lelki barátokká, mint két árva. 1951. január 4-ig, a nehéz elválásig töretlen volt az egymás iránti szeretetünk és tiszteletünk. 3-án ugyanis jött egy orosz milicista, aki közölte, hogy ha haza akarok menni, 10-én jelentkeznem kell Kijevben. Még aznap felmondtam a vállalatnak, és elbúcsúztam az ismerősöktől. Nekem menni kell haza! Barátom kísért le az állomásra. Hiába kértem, hogy „ne sírj, Iván!”, tovább zokogott: „Hogy ne sírnék, amikor nekem ilyen igazi barátom nincsen az én fajtám között. Nekem senkim nincsen!” Néhány perc múlva elindult a nagy, füstös mozdony. Szinte taszítottam, hogy gyorsabban menjen.

    Január 6-án este érkeztem meg Kijevbe. Újra azzal ténnyel találtam szembe magam, hogy nincs hol megszálljak. Azt kértem Istentől, hogy vezessen valakit az utamba, aki tudja, melyik lágert jelenti az a szám, amit a milicista mondott nekem Rezánban. Az egyik vagonból kiszállt egy katona. Odaszaladtam hozzá, mutatattam a számot, hogy nem tudja-e, hol találom meg a lágert. Úgy megörvendtem, amikor mondta, hogy éppen ott szolgál, és éppen oda igyekszik! Hát nem Isten különös gondviselése volt ez az eset is? Kijev külvárosában, Darnicában ott állt a láger. Rövid igazoltatás után szálláshelyet is kaptam, reggel jelentkeztem a necsálniknál (lágerparancsnok), akinek őrnagyi rangja volt. Ő már durván bánt velem. Mogorván kérdezte, hogy honnan szöktem el. Feldühödve mondtam, hogy ha szökevény volnék, nem ide jöttem volna. Ordítva a lágerbe parancsolt. Rögtön hivatkoztam fél évvel ezelőtti felmentésemre. Mondtam azt is, hogy van egy kis holmim, hét esztendei kínos munkám gyümölcsének szerény maradéka. Ha azt a lágerbe beviszem, azonnal lecsapnak rá. Erre azt mondta, hogy elhelyezhetem a felügyelők raktárában, míg hazaindulok, vagy akár el is mehetek azonnal – de tudjam meg, hogy fél órán belül úgy fognak köröztetni, mint egy kémet. Minden igazolványom nála volt.

    Nem volt mit tenni, bevonultam a lágerba. Itt már voltunk kb. kétezren, mindenféle nemzetből. Itt találkoztam össze az abádszalóki Molnár Istvánnal, aki bajtársam volt Szibériában, és Balogh Sándor pesti lelkésszel, akivel azután sokáig lelki közösségben voltam. Beosztottak egy kőműves brigádba. Január 10-től február 25-ig egy selyemgyárat falaztunk a 30-40 fokos hidegben.

    Február 25-én a hangszórók orosz, német, magyar és román nyelven terelték össze az embereket. Neveket kiáltották. Azok neveit, akik hazamehetnek. Az a sok ezer ember síri csendben, rettenetes izgalommal figyelt. Egyszercsak meghallottam az én nevemet is! Az én nevemet is! Hatalmas ordítással ugrottam fel a levegőbe: „Fiúk, megyek haza!” Mindenki nem örülhetett, hiszen csak 160 nevet kiáltottak ki. De az enyém közöttük volt! Ebben a lágerben sok volt a megkeseredett ember. Gyakoriak voltak a lázongások, verekedések – az őrségnek is be kellett avatkoznia.  Még aznap bevagoníroztak marhaszállító vagonokba, de egy cseppet sem bántuk már. Március 1-én léptük át a román határt. Az útvonal Laosnij, Munkács, Máramarossziget volt. Tizenkét napig tartottak Máramarosszigeten. Eközben írtam haza, hogy útban vagyok, de valaki jöjjön elém azonnal, mert azt rebesgetik, hogy továbbvisznek bennünket, és nem engednek haza. Jött is szegény édesapám, de mire ideért, minket már újra a vagonokba tuszkoltak.    

   Csak Bukarestben tudtuk meg, hol vagyunk. Ott várt minket a katonaság; minden ötödik emberre jutott egy géppisztolyos és egy kutya, így kísértek be Genceára, egy hatalmas lágerbörtönbe. Itt is mintegy kétezer ember – magyarok, szászok, románok – volt összegyűjtve. Az a kutya rég otthagyta volna a gazdáját, amelyik olyan ellátásban részesült volna, mint amilyenben minket részesítettek. De a kellemes hőmérsékletet, ami eleinte igen szokatlan volt számomra, nagyon élveztem. Újra ismerősökre kellett szert tenni, és imádkozni, hogy legyen még türelmem.

    Néhány nap múlva megkezdődtek a szabadon bocsátások; elengedtek öt-hat embert, egy hét múlva ismét tízet-tizenkettőt. Nehezen tudtam kivárni, hogy rám kerüljön a sor. Március 25-én ismét hallottam a nevemet, ismét nagy örömkiáltás, felugrás a levegőbe. Este kivittek az állomásra. Nem tudtam feldolgozni, hogy szabad vagyok. Míg a vonatot vártam türelmetlenül, egy kicsi kosztozóban minden szégyent félretéve harapnivalót kértem - ugyanis már reggel elfogyott minden, amit három napra szántak. A tulajdonos megszánt, és a legjobb falatokkal látott el – díjmentesen. Másnap 15 óra volt, mikor Désre ért a vonat. Innen csak másnap hajnali 3-kor volt a legközelebbi vonat. Nem tudom, mi kínozott jobban: a türelmetlenség, vagy az éhség. Egy katona telepedett mellém. Miután megtudta honnan hová tartok, és hogy hogy érzem magam, visszament a kaszárnyába, és egy nagy veknivel (kenyér) és két babkonzervvel tért vissza. Örömmel és szégyenkezve adtam hálát az Úrnak, aki mindenkor csodálatosan gondoskodik az övéiről.

    Amikor 1951. május 28-án leszálltam Sarmaságon, felbolydult a falu. Visszatért, akit sokáig halottnak hittek. Édesanyám, amikor bekiáltottak hozzá, hogy itthon a fia, elvesztette eszméletét. Kisöcsémet nem ismertem fel. Megkérdeztem tőle, hogy kinek a fia. A munkások is rohantak a mezőről, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban hazajöttem. A gyülekezet fiataljai összesereglettek este, hogy meglepjenek. Bent voltam a szobában, amikor kint, az ajtó előtt megszólaltak a hangszerek. El sem tudtam képzelni, mi lehet az, mert még nem tudhattam, hogy gyülekezetünkben vonóskar is működik. Ledöbbenve kérdeztem anyámat: Miféle zene ez? Talán az angyalok jöttek...? Aztán sírásra fakadtam, amikor az ajtón bevonultak a testvéreim. Fekete Miklós a 126 zsoltárt olvasta fel: „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!”