Világháborús beszámoló - Mikó Isván

Mikó István visszaemlékezései

(Lejegyezte Kiss Lehel 2007. október 30-án, Szentjobbon)

            A magam 87 esztendejével én vagyok a második legidősebb ember a faluban. 1920. szeptemberének 26-ik napján születtem itt, Szentjobbon. Nehéz volt az életem, de szép, mert a drága Úr Jézus mindezidáig éreztette velem, hogy nagyon szeret.

A magyar világban kezdtem el a katonaságot Csíkszeredában. 1942 volt akkor. Az Úr megőrzött attól, hogy a világháború idején a frontra kerüljek egyetlen percig is. Volt egy őrnagy, bizonyos Einberger, aki valahonnan Érmihályfalva mellől való volt, egy földbirtokos fia. Mivel a ragja kötelezte, nem maradhatott távol a harcoktól. Mielőtt a frontra ment volna, reám és néhány társamra bízta két, nagyon féltett versenylovát, hogy gondjukat viseljük, és hogy baj esetén menekítsük őket. Így történt az, hogy nekem nem kellett a frontra kimenni. Amikor a harcok megkezdődtek, tehervagonokba szálltunk Csíkszeredában, és vittük a versenylovakat egészen az Ipolyságig. Velünk jött még 50 román munkaszolgálatos is, akikre az volt bízva, hogy segítségünkre legyenek, ha netalán valami baj történne. Minden településen, ahol a szerelvény megállt, láttamoztatni kellett a bírónál a papírt, ami azt igazolta, hogy nem szökevények vagyunk, hanem parancsot teljesítünk.

Szombathely környékén történt, hogy ketten a zászlóssal szekéren jöttünk a bírótól visszafelé, kezünkben a lepecsételt írás. Az egyik kanyarnál már vártak minket az oroszok, akik nem sokkal azelőtt érkeztek oda. 1944 decembere volt már ekkor, közvetlenül karácsony előtt. Annyi időnk sem volt, hogy az egyenruhánkról a rendfokozatot letépjük. Az enyémen három csillag volt, én voltam a szakaszvezető. Az oroszok nem ismerték ezeket a jelzéseket, azt gondolták, hogy most milyen magas rangú embereket fogtak el! Megparancsolták, hogy szálljunk le a szekérről azonnal. A századosuk szakadozott, rendetlen öltözetben volt. Mondom is a zászlósnak: „Jóra mi itt nem számíthatunk! Nézzed, milyen náluk egy százados!” Elkezdtek egy akácfákkal benőtt terület felé hajtani minket. „Nézzed – mondom a zászlósnak – ott van az az akácos, ott fognak bennünket agyonlőni!” Ijedten rám szólt, hogy ilyeneket többet ne mondjak. Akkor aztán hasra fektettek mindkettőnket, kissé távol egymástól, hogy szót ne válthassunk, és kivallattak alaposan.  Ezután bevittek a falu iskolájának egyik kiürített termébe. Azt gondoltam, mennyien leszünk itt foglyok! De csak mi voltunk ketten. Este még behoztak hármat, kettő közülük szentjobbi volt. Jó ismerőseim. Nem tudom, hány napig tartózkodtunk ott. Majd átszállítottak Jászberénybe, ugyancsak egy iskolaépületbe, ahol többszáz embert tartottak fogva. Többségük német volt. Valahogy jobban haragudtak a németekre, mint a magyarokra. A foglyok száma egyre csak nőtt, nagyon gyakran hoztak újakat. Annyian lettünk már egy helyiségben, hogy nem tudtunk lefeküdni sem, guggolva, ülve kellett aludni. Úgy ellepett a tetű, hogy kaparni lehetett.  3-4 hónapot voltunk így bezárva.

            Az egyik nap örvendetes felszólítást kaptunk: „Aki Erdélyből való, álljon elő, mert hazamehet!” Nagy örömmel szálltunk be a vagonokba. Akkor döbbentünk csak meg, amikor Iaşiban (Jászvásár, Románia keleti részén, Moldáviához közel) találtuk magunkat. Áthaladtunk Erdélyen, és nem szállhattunk ki. Jól becsaptak minket, hazudtak! Szembesülnünk kellett azzal, hogy orosz hadifogság vár ránk. Emlékszem arra is, hogy amikor ’45. március 1-én kiszálltunk a vagonokból Oroszországban, az orrunkig belesüllyedtünk a hóba.

            Nagyon nehéz körülmények között voltunk a Dombác-medencei lágerben. A drótkerítést meg sem lehetett közelíteni, mert aki mégis megpróbálta, lelőtték könyörtelenül. Mielőtt a mi csapatunk ebbe a lágerbe jött volna, háromezer foglyot tartottak ott. Mire mi odakerültünk, már csak három maradt meg. Ezrek és ezrek pusztultak el! Úgy rakták egymásra a halottakat, mint mi itthon a fát. 5-6 méter magasra is megnőtt egy-egy ilyen hullahegy. Meg kellett várni a tavaszt, hogy egy kicsit enyhüljön az idő, és eltemethessék őket. Hónapokig álltak úgy a csontra soványodott testek! Havonta egyszer vittek el a fertőtlenítőbe. Az odakerült foglyok közül csak egy jutott haza a százból, ha egyáltalán hazajutott. Olyan rettenetes volt a hideg, hogy a bányától a szálláshelyemig rám fagyott a ruha. 

Azon a vidéken egymást érte a sok szénbánya, olyan sűrűn volt. Mintegy négy évig fúrós voltam – ahogy az oroszok mondják: zápácsik. Úgy kellett bemenjünk a bányába, hogy egyik kezünkben a fúrógép volt, a másikban pedig a stánga. Stángának azt a hosszú, vastag fúruszárat mondjuk. Későn vettem észre, hogy a stángáról valahogy megfeledkeztem, és ott hagytam kint, a kijáratnál. Bosszankodtam is miatta, de hát vissza kellett fordulni, és menni utána. Amint kimentem, azonnal leszakadt a föld – épp arra a helyre, ahol az előbb álltam! Elképzelhető, mekkora volt ez a földszakadás, hogy ha egy hétig csak hordtuk és hordtuk az omladékot! A drága Úr Jézus megőrzött a haláltól. Az Ő gondviselése volt, hogy akkor egyszer elfelejtettem magammal vinni a szerszámot, és utána kellett mennem.

Nagyon sok mindent tudnék még sorolni, mert négy esztendő fogság az nagy idő annak, aki benne volt. Még egy élményemet mondom el csak, amely során újra a drága Úr Jézus megtartó szeretetét tapasztaltam meg. A fogság negyedik évében már enyhítettek a szigorúságon, és alkalomadtán megengedték, hogy kimenjünk a Donyec folyóra úszni, fürödni. A német foglyok erejüket fitogtatva átúsztak a hatalmas, mély vizű folyón a másik partra, azután vissza. Gondoltam, én sem vagyok náluk alávalóbb, hát megyek én is. Akkor még nem voltam tudatában, milyen sokat gyengültem az idők folyamán, és hogy fizikai állapotomnál fogva képtelen vagyok ezt a próbát kiállni. Még felénél sem voltam a folyónak, amikor éreztem, hogy elmegy az erőm. Nagy keservesen átúsztam valahogy a túlsó partra, de mire én odaértem, a németek már vissza is tértek. Amint összeszedve magam megpróbáltam visszaúszni én is, kimerültem, mintha lebénult volna kezem-lábam: úgy éreztem, itt lesz a végem, belefulladok a nagy folyóba. Akkor hallottam egy belső hangot, késztetést: „István, ereszd le a lábaidat!” Hát a víz alatt ott volt két farönk, épp a két lábam alatt! A vízből csak a fejem látszott ki. A drága Úr Jézus odaállította a lábamat a két farönkre, hogy el ne sodorjon az ár, és hogy meg tudjak pihenni. Nem lehet másnak nevezni: Isteni csoda volt ez!

Csak akkor értettem meg, miért hagyott életben az Úr, miután hazakerültem 1948. október végén: édesanyám éveken át, minden pénteken böjtölve imádkozott az én hazatérésemért. Hitte, hogy viszont fog még látni ezen a földön. Az Úr tudta, hogy szükség lesz rám a kis gyülekezetünkben, mert, ugye, itt helyben nincsen pásztor, és nekem kell szolgálni, van hogy délelőtt és délután is. Hála legyen Istennek, hogy egyetlen percig sem hagyott magamra mindezidáig! Gyakran énekelgetem most is magamban: „...mert édesanyám imája/megtalált, és elvitt haza!”