Gál Imre
1921. március 23-án
született a Bihar megyei Érszöllősön, baptista családban. Édesapja, akinek
szintén Gál Imre volt a neve, az első világháború harcaiban szerzett
tüdőbetegsége miatt 1938-ban, 44 éves korában elhunyt. Három árvát hagyott maga
után. Az ifjabb Gál Imre 1942. október 5-én vonult be katonának
Marosvásárhelyre, ahonnan 1943 januárjában Nagyváradra vezényelték. Nagyváradot
ez időben négy légvédelmi ágyú vette körül: a vasútállomás közelében, a
Félix-fürdő környékén, a Velencei valamint az Ősi negyedben.
Imrét márciusban több társával
együtt kivitték az orosz frontvonaltól 60 km-re fekvő Ovrucsba, amit a magyar
hadsereg korábban bevett. A városban székelő főparancsnokság védelmét biztosító
parancsnoki század tagjaként a távközlésnél szolgált, így nem kellett a frontra
kimennie. A századot négy félszakaszra osztották, amik egyenként 25 katonából
álltak. A félszakaszok Ovrucs körül négy különböző ponton helyezkedtek el
egy-egy földbe ásott, gyeptéglával álcázott barakkal és légvédelmi ágyúkkal. A
frontról motoros hírvivők hozták a jelentéseket, a parancsnokság pedig
ugyancsak rajtuk keresztül juttatta el az utasításokat a harcoló magyar
katonáknak.
Gál Imre Isten gondviselésének
tulajdonítja, hogy nem kellett harcolnia; az egyetlen veszélyesebb akció,
amiben részt vett, a Brianszki-erdő átfésülése volt. Felettesét Binder Tibornak
hívták, aki egy sváb származású tiszt volt, és akit annyira becsült, hogy
évekkel később fiának is a Tibor nevet adta. Oroszországi tartózkodása idején
Imre naponta 3-4 levelet kapott: több gyülekezetből írtak a baptista testvérek
bátorító üzeneteket, édesanyja és két húga is rendszeresen tájékoztatta az
otthoni eseményekről. Az egyik nap, amikor nem érkezett számára levél a B419-es
tábori számra, megkapta azt a borítékot, amit annak a személynek címeztek, „aki
ma nem kapott levelet”. Az írás a felvidéki Gergelyugornyáról érkezett: egy
ismeretlen, mozgássérült lány írta, hogy erősítse, kitartásra buzdítsa a
távolban szolgáló, ismeretlen magyar katonát. 1944-ben a magyarok kivonulni
kényszerültek Ovrucsból. A kivonulásról két fénykép maradt fenn: az egyiken a
pinszki mocsarak vidékén elakadt kocsik láthatók, a másikon pedig vasúti sínek
mellett álló magyar katonák Szárnyinál.
Miután hazakerült, Gál Imrét
leszerelték. Azonban szabadsága csak három hónapig tartott, ugyanis annak
ellenére, hogy ő volt a családfenntartó, behívót kapott újra. Először Vasvárra
került, majd Szombathelyre, ahonnan újfegyver-kiképzésre vitték a németországi
Frankfurtba. Itt az amerikaiak kezébe került, akik a meilekampi fogolytáborban
tartották néhány hónapig. A hadifogság nem volt gyötrelmes a számára, mivel az
amerikaiak tisztességesen bántak a foglyokkal. Étel volt bőven, munka pedig
viszonylag kevés: néha a marselli kikötőből érkező vagonok szállítmányát
kellett lerakodni. Az egyik amerikai, aki annak ellenére, hogy 70. 000 ember
főparancsnoka volt, személyesen is eljött a foglyok közé. Kereste, kik azok,
akik a baptista felekezethez tartoznak – ő maga baptista lelkész volt. Amikor
megtudta, hogy a magyar hadifoglyok között hat baptista is van, kezdeményezte,
hogy magyar baptista istentiszteleteket is tartsanak a táborban. Az igehirdetés
feladata a zilahi Lakatos Lajosra hárult, aki a hat atyafi között a legidősebb
volt, és az egyetlen tapasztalt szolgálattevő. Attól fogva Lakatos Lajos
szálláshelye a lelkészi sátor volt. A történelmi egyházak papjai, lelkészei
eleinte nem nézték jó szemmel, hogy velük egy sátorba került egy olyan ember,
akinek nincs teológiai végzettsége, és ráadásul csak tizedesi rangja van.
Meilekampban a foglyok kölcsönösen elmentek egymás istentiszteleteire.
Az is megtörtént, hogy 1500
embert bevagoníroztak azzal az indokkal, hogy hazaszállítják őket. Közöttük
volt Gál Imre is. Máig sem tudja a magyarázatát, miért kellett a hazamenetelre
elkészült foglyokat kiszállítani a vagonokból, visszaküldeni a táborba, és az
útra elcsomagolt ételüket egy hatalmas halomba dobálva elégetni.
Miután hazakerült a fogságból,
Gál Imre megnősült, és Paptamásiba költözött. Ma is aktív tagja az ottani
baptista gyülekezetnek. (Kiss Lehel –
2007. nov. 10., Paptamási)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése