Viszontagságos út hazáig
(Furus Lajos elbeszélését
lejegyezte Kiss Lehel
2007. augusztus 19-én, Baróton)
1923. július 31-én születtem Szárazajtán (Kovászna megye, Erdély),
baptista szülők gyermekeként. Már egész fiatalon Brassóba kerültem egy
csemperakó mellé, hogy a mesterséget kitanuljam. A városban példás
összetartásban éltek a magyar felekezetek. A baptista imaházat, mint szerte
Romániában, itt is bezáratta a hatóság. A reformátusoktól elvették a kis
templomukat, de később kaptak egy épületet a Bolgárszegben, a Kapu utca
melletti parkban. A magyarok hol az egyik, hol a másik templomban gyültek össze
istentiszteletre. A megpróbáltatások révén erős közösség kovácsolódott
Brassóban.
Itt éltem és dolgoztam mindaddig, amíg gyanút nem fogtam, hogy
rövidesen engem is besoroznak a román hadseregbe. 1944 tavaszán elkezdték
bombázni Brassót. A halottak száma a kétezret is meghaladta. Ekkor határoztam
el, hogy valahogy átmegyek a határon haza, Szárazajtára, Magyarországra. Az Olt
a román részen maradt Apáca és a magyarokhoz visszakerült Nagyajta között
folyik. A híd közepén sorompó jelezte a határt. Azon kellene valahogy átjutni.
Nem volt ez egyszerű dolog! Sokakat elfogtak itt, némelyeket meg is lőttek a
határőrök. Mivel édesanyám apácai születésű, sok ismerősöm volt a faluban. Az
egyik barátom megigérte, hogy haza fog juttani valahogy. Meg is egyezett az
egyik román határőr tiszttel, akivel jó ismeretségben volt, hogy én április
22-én éjszaka fogok átmenni a határon. Úgy is történt. Az a tiszt még a három
csomagomat is cipelte a híd közepéig. Ott azonban letette, és kijelentette,
hogy ő innen visszafordul, nehogy meg találják lőni. Ellátott jó tanácsokkal, s
azt is részletesen elmondta nekem, mi vár rám a határ másik oldalán: hogy
beleütközöm majd három szegesdrót-kerítésbe; hogy ha azokon sértetlenül
túljutottam, találok majd egy kertes házat, ami nem más, mint a határvédők
őrhelye. Amellett kell észrevétlenül elsurrannom. Megköszönve a tiszt
szívességét, elindultam hazafelé a nagy sötétben.
Átjutottam az első szögesdróton, a másodikon is, de amikor a harmadikon
bújtam volna át, megakadt a hatizsákom. Amint próbálom magam kiszabadítani, hangos
kiáltást hallok a közelből: „- Állj! Ki vagy?” „- Én vagyok!”- feleltem vissza
a magyarul feltett kérdésre. „- Fel a kezekkel!” A nagy kiáltozásra többen is
kiszaladtak az őrházból. Megragadtak, bevittek, és rámparancsoltak, hogy
mondjak el tövirül hegyire mindent: ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok stb.
Mindvégig ellenségesen és szigorúan bántak velem. Egy kis idő múlva újra el
kellett mondanom mindent. Figyelmeztettek, hogy ha egyetlen kis részletet is
elvétek, nagyon meg fog gyűlni a bajom. Második vallomásom mindenben
megegyezett az elsővel, hiszen az igazat mondtam. Ott tartottak délután 1-ig,
amikoris jött a kocsi Bölönből a váltóőrökkel, ezeket pedig vitte ebédelni.
Nekem is menni kellett Bölönbe, s ott harmadjára faggattak ki. Mindent jegyzőkönyvbe
vettek. A faluban volt egy unokatestvérem, aki apácai volt, és már korábban
hazaszökött. Amikor megtudta, hogy ott tartanak fogva, azonnal jött, és
követelte, hogy az ő felelősségére engedjenek szabadon. Annyit el tudott érni,
hogy egyedül mehettem be Barótra az erdőn át – ugyanis az ottani járásbíróságon
le kellett jelentkeznem. Kivallattak negyedjére is. Kezembe nyomtak egy papírt,
és utasítottak, hogy üljek be az épület előtt várakozó kocsiba. A kocsiban már
ültek egy jónéhányan. Bevittek Sepsiszentgyörgyre, ahol az utasítás szerint
átadtam a Baróton kapott papírt. Azt gondoltam, hogy a sok meghurcoltatás után
most már szabadon kell, hogy bocsássanak. De tévedtem. Betuszkoltak a
szentgyörgyi menekülttáborba. A
környékről összegyűjtött zsidóktól csak egy vékony fal választott el.
Bizonytalanságban, rettenetesen gyenge koszton éltünk itt nyolc napon át.
Ezután átszállítottak Kolozsvárra, az ottani menekülttáborba. Két hónap
mulva magyar katonaruhát kaptunk – besoroztak. Volt egy Kulcsár István nevű szakaszvezető,
aki, amikor megtudta, hogy két hívő fiú van a szakaszban, rögtön megkeresett
minket. A másik fiú neve Kocs Ferenc, muzsnai. Vele szoktam volt énekelni,
imádkozni, bibliázni, amikor csak lehetőség adódott. Ez a Kulcsár István, aki
szintén baptista volt, nagy örömmel ölelt át minket, és elmondta, hogy mit
tervezett felőlünk: „- Holnap
reggel kihallgatás lesz. Én jó helyre akarom magukat beosztani: a tiszti
konyhára. Amikor hallják a kijelentést, hogy két, konyhához értő emberre van
szükség, akkor azonnal lépjenek ki a sorból!” Úgy is tettünk másnap. A többiek
csak irigykedtek, amikor a beosztást megkaptuk. Esténként szabadok voltunk,
mehettünk ki a városba. Rendszeresen jártam fiúkörre, s ott voltam az imaházban
minden alkalommal, amikor csak lehetett. Gondja volt rám az Istennek.
Kolozsváron történt meg a bemerítésem is Dénes Ferenc testvér által, 1944.
augusztus 20-án, Szent István napján.
A jólét azonban nem tartott sokáig a tiszti konyhán. Még Brassóban
voltam, amikor először hallottam: „Vrem Ardealul! Nici un brad românească nu se
uită!”[1]
Egyre erősödött ez a hang, aztán jöttek az oroszok is. A front már Kolozsvár és
Torda között volt, minden éjszaka zúgott a Sztalin-orgona.[2]
A magyar sereg egy darabig sikeresen vissza-visszaverte az ellenséget, de nagy
volt a túlerő, mivel a románok összeálltak az oroszokkal. Kolozsváron borzasztó
volt a zűrzavar, a felfordulás. Sok halott volt az utcákon, a sebesültek
jajgattak. A németek próbálták
valahogyan a rendet fenntartani. Egyik este 10 órakor bevagonéroztak, hogy
vigyenek az anyaországba, mert már nyilvánvalóvá lett, hogy a háborút
elveszítettük. Menteni kellett, ami még menthető volt. Nagykárolyig jutottunk
el, amikor a rettentő kavarodásban feloszlott a csapat. Lehetetlen volt már a
fegyelmet megtartani. Egyesek továbbmentek az anyaország felé, mások ott
maradtak a Tövisháton, ismét mások, közöttük én is, visszafordultak Erdélybe.
Fejünk fölött a kelet felé tartó német repülőgépek zúgtak szüntelenül. A
menekülő magyarok közül sokan elestek, mivel partizánoknak vélték őket. Többen
jöttek hozzám, és ostromoltak, hogy csatlakozhassanak hozzám. Tudták ugyanis,
hogy hívő vagyok, és úgy gondolták, hogy engem nem fog a golyó, elkerül a
bomba, mert velem van az Isten. Azt feleltem, hogy hozzám csak az csatlakozhat,
aki nem beszél trágár módon.
Mire egy néhányan gyalog visszaértünk Kolozsvárra, a város már a
felismerhetetlenségig tönkre volt téve, a városszéli házakban pedig románok
szálltak meg. Összebeszéltünk hárman, hogy elmegyünk Tordára, ahonnan már van
vonat a Székelyföldre, de végülis csak az apácai Kiss Árpáddal maradtam (ő nem
volt hívő). Belebotlottunk két román katonafélébe, akik készségesnek mutatkoztak
velünk jönni egy darabig, és mutatni az utat. Az erdőn át indultunk el Torda
felé. Alig tettünk meg 1000 métert, amikor elérkeztünk egy menedékbódéhoz.
Ekkor galléron ragadott az egyik román, és ránkparancsolt, hogy vetkőzzünk le.
„-Az ing a miénk!”- kiáltozott. Valóban az övék volt. Ugyanis amikor a magyarok
betörtek a már megszállott Tordára, ruhaneműket koboztak el, amiket majd
elosztottak a kolozsvári munkaszolgálatosok között. Az egyik román megmutatta
az utat Torda felé, és ránkkiáltott, hogy ne merjünk más útvonalon menni. Ők
ott maradtak a bódénál. Torda még mindig ostrom alatt állt, az erdő tele volt
halottakkal. Kb. 100 méter megtétele után megpillantottam egy bombagödröt.
Késztetést éreztem, hogy beleugorjam társammal együtt, és ott meglapulva
elmondjam, ami a szívemen volt: „Ne menjünk mi az ő útjukon! Egyszer már
rászedtek, levetkőztettek. Én nem bízom bennük!” Alighogy ezt kimondtam, már
süvöltöttek is a golyók a gödör fölött, csak úgy szaggatták a fák lombját! A
két román partizán meggondolta magát, és utánunk eredt az úton, amit
megmutattak nekünk, hogy csak azon menjünk. Isten megóvott ekkor is. Ő
késztetett arra, hogy letérjek az ösvényről, és hogy beleugorjam a gödörbe.
Miután csend lett, még legalább másfél óráig nem merészkedtünk ki onnan.
A sötétség és a köd ellenére elindultunk az erdőben. Hosszú bóklászás
után kivergődtünk egy tisztásra, ahol egy kis házra bukkantunk. Idős román
házaspár lakott benne, és volt ott még egy harmadik, szintén koros személy.
Amikor enni kértünk, elmondták, hogy ők sem ebédeltek ma. Egyszer a németek
fosztották ki őket, másszor az oroszok, szinte semmijük sincs. Mégiscsak
előkerült egy kis köményleves, a háziasszony száraz kenyeret aprított belé.
Mindezidáig úgy tartottam, hogy a köményleves nem étel, az csak beteg
asszonynak való – de most jobban esett a legfinomabb húslevesnél is! Kedvesen
bántak velünk, és részletesen elmondták azt is, mire kell vigyáznunk út közben
hazafelé. Figyelmeztettek a partizán-veszélyre, elmagyarázták, merre van a vasútállomás.
Tanácsolták, hogy az állomáson ne mutatkozzunk, hanem csak akkor rohanjunk elő
a rejtekhelyről, amikor a vonat áthalad, és kapaszkodjunk fel rá. Két megállóig
ajánlatos az ütközőn utazni – mondták – aztán fel kell mászni a vonat tetejére,
de amikor közelítünk az alagút felé, amelyik itt és itt van, ereszkedjünk le az
ütközőre ismét. Így gondoskodott az Úr arról, hogy megtaláljuk az állomást, és
hogy szerencsétlenül ne járjunk útközben a vonaton.
Hajnali 4-kor leszálltunk Apácán, mert csak ott állt meg a szerelvény.
Kiss Árpád hazament, én pedig a nagynénéméknél szálltam meg. Tudtam, hogy a
sorompó már nincs ott az Olt hídján, hiába keresném...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése