Erdélyi magyar diák

Reményik Sándor

Erdélyi magyar diák

Szegény fiú...

Szeretnélek megsímogatni most,

Lesímítani zilált szög-hajad,

Szeretném áldóan és nyugtatóan

Fejedre tenni nyugtalan kezem:

Világomlás kicsi mártírja Te!

Szegény fiú...

Már férfigondok gyermek-gondjaid.

Már ízetlen a diligentia,

S jaj, nincsen íze a vakációnak!

Az én gondtalan diák-éveimből

Szeretnék olykor reád-aranyozni

Egy-egy vidámabb, mosolygóbb vonást,

Mert a te ajkad összeszorított,

Sötét, és hallgatag,

Mint hogyha minden óra minden percén

Hangtalan „Ave Caesar”-t mondanál.

Szegény fiú,

Aki hallgatod itt

A nyelvek bábeli zűrzavarát, –

Mi lesz Veled?

Szédülve hullsz a hang-örvénybe le?

Vagy fogsz még valaha a Lélek nyelvén,

Pünkösdi tüzes nyelven szólani?...

Reményik Erdélyi magyar diák-ja nem csupán egy „szegény fiú” miatti, költői sóhajtás. Szívmélyi gyász ez az erdélyi magyar diák-lét ravatala fölött, amit az első világháborút követően állítottak föl a trianoni „békekövetek.” A hit, a tudomány és az emberség Apáczai Csere Jánosok, Pápai Páriz Ferencek, Gyarmathy Sámuelek, Kincs Gyulák által évszázadokon át kitaposott ösvényét náhány könnyelmű tollvonással robbantották föl, s az így keletkezett hang-örvénybe immár kilencvennégy esztendeje szédülve hullanak alá erdélyi magyar diákok százezrei.

A vers keletkezésének évében, 1924-ben még komor férfigondok tették ízetlenné a vakációt, mert jól tudta a gyermek, mit veszített el, mikor kisebbségi létbe kényszerítették. Példaképül eléje állított ismeretlenek, múltba és jövőbe tekintő, hamis történelmi távlatok bábeli zűrzavarában visszavágyott a csendes, tiszta forráshoz, amit elzártak előle örökre. Ezért volt oly sötét és hallgatag, ezért lett számára ízetlen a diligentia (buzgóság, szorgalom) – és ezért szerette volna a költő Reményik áldóan és megnyugtatóan fejére tenni nyugtalan kezét. Ma már újra „szabadmellűek” (Ady: Üzenet egykori iskolámba) a nyári örömök, és olyan kevés erdélyi magyar diák tud a Lélek pünkösdi tüzes nyelvén szólani! „Nem is lehet!” – hallják panell-iskolák korszerű ketrecében – „Nem lehet, és nem is kell!” Pedig a hit, az igaz tudomány és az emberség ösvényét csak a Lélek nyelvén szólók tudják újra kitaposni e megveszekedett világban. Higgyünk hát az isteni, örök igazságban, és legyünk a Lélek emberei – mert a nemzeti és erkölcsi sorscsapások, határsorompók és minden örvények fölött változatlan ott uralkodik a történelem hatalmas Királya! Kegyelme végtelen, országa romolhatatlan. Ez a tudat tanulni és szolgálni ösztönző erő mindazok számára, kik beírattak az Ő iskolájába. Ez a tudat aranyoz reájuk vidámabb, mosolygós vonást.

Lesz majd egy Nagy Évzáró alkalom, mikor előállnak a sokféle világomlások kicsi mártírjai – akik megtanulták a megtanulnivalót, kibírták a kibírnivalót, megharcolták a megharcolnivalót, építették az építenivalót és a nyelvek bábeli zűrzavarának hang-örvényébe le nem hulltak – és átveszik az oklevelet. Amely nyújtja, átszegzett lesz az a kéz; áldó és megnyugtató kéz, áldó és megnyugtató hang: „Jól vagyon, jámbor és hív szolgám! Kevesen voltál hív, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe!”