TEMESVÁRI PELBÁRT
(1435k. – 1504)
Pünkösd utáni 14. vasárnapon,
második beszéd arról, hogy a gazdagságot nem kell szeretni, mert veszedelmes és
káros
(Máté 6: 24)
A most
terítékre kerülő mű, amit különböző nézőpontok szerint fogunk
megvizsgálni, Temesvári Pelbárt Pomerium cím alatt kiadott
beszédminta-gyűjteménynek egyik jellegzetes darabja. A Pomerium három latin
nyelvű kötete 1498-99-ban jelent meg Hagenauban, és már Mohács előtt mintegy
húsz kiadást ért meg. A könyvek száz éven át nagy érdeklődésnek örvendtek
szinte az egész Európában, ami egy középkori magyar író esetében hatalmas
sikernek számít. Pelbárt neve 1458-ban ott szerepel a krakkói egyetem
hallgatóinak névsorában. Ekkor már minden valószínűség szerint tagja volt a
ferences rendnek. Első művének megírásával a pestisjárvány idején tett
fogadalmát teljesítette. A nyolcvanas évek elején a budai ferences kolostorba
került a rendi teológia tanáraként. A kiválasztott beszédre vagy beszédvázlatra
úgy kell tekintenünk tehát, mint a ferences szónoklás hagyományainak egyik
őrző, kiteljesítő darabjára.
Hogy mennyire nincs igaza
Jelenits Istvánnak, amikor azt mondja, hogy „a mai olvasó némi csalódással
olvassa majd Pelbárt szövegét”, a későbbiekben látni fogjuk. Ő ugyanis
hiányolja „a szónoki beszéd lendületét, amely a nagy szónokok beszédeit
évezredek múlva is megragadóvá teszi”. Pelbárt beszédét minden előítélet
nélkül, alapossággal olvasva a mai, sok nagy szónok művészi szintű előadásán
kifinomult fülű ember is tétovázás nélkül állíthatja Pelbártot a megragadó
beszédű, lendületes szónokok sorába. Ha szem előtt tartjuk, hogy Pelbárt „nem
magukat a beszédeket írta le, hanem anyagot adott egy-egy beszéd megszerkesztéséhez”,
még inkább megerősödhetünk abban a meggyőződésünkben, hogy ez a ferences tudta,
hogy mit beszél, és azt is, hogy mondanivalóját milyen formába kell öntenie.
Jó már az elején
leszögeznünk, hogy lendület alatt nem feltétlenül a nyelvi-stilisztikai eszközök
használatában való virtuozitást kell érteni, hanem azt a meggyőző erőt, a
mindent beleadás katarzisát, amellyel a rétor tárgyát előadja. Ennélfogva a
világos, rövidmondatos, könnyen áttekinthető, racionális prózai alkotás is
lehet lendületes. Fontos megfigyelnünk, hogy Pelbárt már a beszéde elején
kialakítja azt a kapcsolatot hallgatóival, amelynek légkörében mondandóját a
leghatékonyabb módon elméjükbe, szívükbe csepegtetheti. A Hegyi beszédből az
érett retorikus éleslátásával legprecízebben kiválasztott, a beszéd fő
gondolategységeinek egészét átszövő igevers felolvasása után szeretetteljes
gyengédséggel szólítja meg a rá figyelőket: „Kedveseim…”. A gondoskodó atya
szerepét vállalja fel itt, akinek alakja most a legmegfelelőbb szellemi
táplálékot nyújtja a hallgatók felé. Ugyanezzel
a megszólítással él a beszéd első gondolategységének negyedik pontjánál
(„Ímé, kedveseim, mennyi nyomorúság vár a kapzsikra…”), és a befejezésnél is
(„Ó azért kedveseim, arra kérlek mindnyájatokat…”), mintegy bizonyságát adva,
hogy a sokféle szellemi ösvény feltérképezése és különféle aromák megízlelése
közben nem szűnt meg atyának lenni mindamellett, hogy időközben más szerepeket
is felöltött magára. Pelbárt mindig tanít, nevel, figyelmeztet, gondolata
tárgyát olyan fontosnak tartja, hogy nem hagy sem időt, sem tartalék energiát
pihegő lélegzetét megfigyelnünk. Ha valóban ez a lélegzetvétel a szónoklatok
legcsalogatóbb érdekessége, amint Jelenits vallja, akkor minek nevezhető az a
közvetlenség, mégis papiasság, az a realitás, mégis misztika, amellyel Pelbárt
a hallgató/olvasó teljes figyelmét és érzelemvilágát a tárgyához láncolja?
Pedig nem kidolgozott beszédről, hanem csupán annak vázáról van szó!
Annak ellenére, hogy
Pelbárt a pap, ha kell, a gyóntató szerepét is felvállalja az atyai és a
tanítói szerep mellett, semmiféle gesztusában nem érzékelteti, hogy
hallgatóinak szintjénél magasabban lenne bármely területen. A gyermekhez való
lehajlást vagy a gyermek magához való emelését úgy oldja meg, hogy az ebből
semmit észre nem vesz: oktat anélkül, hogy kioktatna; kér, de nem parancsol; a
megváltást hirdeti, mint aki teljes mértékben rá van utalva a megváltásra.
Beszédének igazi tárgya,
amint ő maga is meghatározza a bevezetőjében, nem a gazdagság, hanem az
evangélium. Az alapige kategorikus kijelentésében foglalt hatalmas ellentétpár
feszültsége lüktet végig az egész szövegen: „Nem szolgálhattok Istennek és a
mammonnak”. Tehát nem a gazdagság a téma, amint a felületes olvasó gondolja,
hanem az, hogy „a gazdagságot nem kell (rendezetlen vonzalommal) szeretni, mert
veszedelmes és káros”. Ebből következik, hogy a gazdagság megvetése, vagy az
igazi értékeknek való alárendelése üdvös és hasznos. Már a beszéd elején is
lépten nyomon ellentétpárokba botlunk, hogy figyelmünk állandóan az alapige
üzeneténél maradjon: földi javak szeretete vs. istenszeretet,
alacsonyabbrendűség vs. magasabbrendűség, szeretet vs. kapzsiság, pénzgyűjtés
vs. bűnbánat, „Isten imádása és a bálványimádás együtt meg nem állhat”. „Mi
egyezség lehet Krisztus és Béliál között?” A tündöklő arany és ezüst fekete
vonalat húz, arra figyelmeztetve az embert, hogy a gazdagság beszennyezi
nemcsak a kezet, hanem a lelket is.
A bevezetőnek lélektani és
hídépítői funkciója mellett logikai-szisztematológiai jelentősége is van. A
textusból kikövetkeztetett gondolatok tételbefoglalása által a prédikáció
diszpozícióját adja: „…ebben a beszédben a gazdagsággal kapcsolatban három
misztériumot tárgyalunk meg.” Az első „misztérium” négy pontban való
kifejtésében megtudhatjuk, miben áll az Isten és a Mammon szolgálatának
ellenkezése. A második rész ugyancsak négy alpontra tagolódik, és a gazdagság
kárhozatos szeretetének jeleit vonultatja fel. A harmadik egység kilenc
alpontjában „a kárhozat veszedelméről” értekezik. A három nagyobb gondolati
egység között azon kívül, hogy a gazdagság bűnös szeretetét ítélik el, nincs
szoros kapcsolat. Akár egyenként is önálló beszédet képezhetnének. Az
alpontokról is ugyanez mondható el (kivéve a harmadik főpontnál, amint látni
fogjuk): nem lenne hiányérzete senkinek, ha egyiket közülük elhagynánk, nem
okozna zavart, ha a sorrendjüket felcserélnénk, és nem tűnne terjengősnek, ha
egy-két újabb ponttal kipótolnánk. A kohéziós erőt az alapigéhez és a beszéd
tárgyához való ragaszkodás adja meg. Az életbevágóan fontos etikai kérdést
metafizikai elemek beszövésével tárgyalja. Az értelmet célozza meg („Ha … azt
kérdeznéd, hogyan jutottak el ezek a pogány filozófusok arra a belátásra, hogy
a gazdagságot méltán veti meg az ember, azt feleljük: a józan ész alapján.”)
úgy, hogy az érzelmekre is a lehető legnagyobb mértékben hasson.
Külön fejezetekben tárgyalhatnánk a jelzők
használatát, az illusztrációk, szemléletes képek az akkori és a mai
hallgatókra/olvasókra való hatását, Pelbárt következetességét az idézetek
megválogatásában, a ferences szónoklat hagyományaihoz és a katolikus
teológiához való ragaszkodását. Most csupán arra a kijelentésre reagálunk,
miszerint „az ősi retorikai elv, a crescat oratio … itt csak nagyon
mértékletesen érvényesül.” Való igaz, hogy
Pelbártot nem ragadtatja el a hév annyira, hogy jelentősebb hanghordozásbeli
változásokat észlelhetnénk beszédében. De nyomon követhetjük, amint
hallgatóiban a befejezésig egyre fokozódó érzelmi hullámzásokat módszeresen
idézi elő. A beszéd folyamán összesen kilenc alkalommal kiált fel az „ó”
szócskával. Érdekes, hogy ahányszor elhagyja szívét (mert a szónok ajkairól ez
esetben nem beszélhetünk) az „ó” felkiáltás, annyiféle érzelmet közvetít a
„hallgató” felé. Ha tudatosan építette be ezeket beszédébe, akkor a nagy szónok
precizitását és pszichológiai érzékét csodálhatjuk, ha pedig ösztönszerűen,
beleélő tehetségét és rutinját. Érdekes megfigyelnünk, hogy az első főpontnál
hiányzik a felkiáltás, a másodiknál már háromszor (ítélet-kihirdetés, figyelemfelkeltés,
szánakozás kifejezéseként) a harmadiknál pedig hatszor ( csodálkozás, három
esetben csodálkozó megszólítás, majd elrettentés és kérlelés
kifejezéseként) támadja meg a
hallgatók/olvasók érzelemvilágát.
Hogy Pelbárt nem világi szónok - amellett, hogy az
egyház tekintélyébe vetett hitét két ízben is megerősíti („… ha valaki… kész
megtenni, vagy meg is tesz valamit Isten és az Egyház parancsolata ellen…”;
„…ha valaki szántszándékkal megkíván olyasmit, amit halálos bűn nélkül nem
lehet birtokolni, például egyházi javadalmat…”) – abból is láthatjuk, ahogyan
illusztrációit, a beszédébe szőtt idézeteket megválogatja. Összesen 10
keresztyén szerző nevét idézi,
többségükben a keresztyén filozófia és igehirdetés kezdetének nagy
alakjait (Ágoston – 8 alkalommal idézi,
Chrysostomos, Gergely, Jeromos, Ambrus, Bernát, Meffret, Halesi, Cluny Péter),
míg világi szerzők közül csak háromét (Seneca, Tullius, Lyra). 15 különböző
igeverset idéz – rendszerint biztos alapként a fő- és alpontok legelején. Ezzel
szemben nem kanonikus szerzőktől 14 idézetet alkalmaz. 11 esetben utal
szerzőkre, művekre, ebből két alkalommal magára a Szentírásra. Összesen 8
pontos műcímet nevez meg: LXV.-ik homília, De Trinitate, Levél Lucillushoz,
Levél Silvanushoz, De Officiis, Compendium, Summa Angelica, Példák Könyve. Most
azt fogjuk megfigyelni, hogy ezeket a segédeszközöket fegyelmezett crescat
oratio érdekében miként osztja szét előadásában. A hallgató nincs tudatában
ennek a tudatos vagy tudattalan elosztásnak, csak tapasztalja, hogy a hallottak
egyre nagyobb és nagyobb hatással vannak rá. Az igei idézetek száma főpontok
szerint csökken ( az elsőben 7, a másodikban 5, a harmadikban pedig csak 3 ige
van). Mivel az igének a legnagyobb tekintélye van, és már a beszéd elején
többször elhangzott a gazdagság szeretetével ellenkező kijelentés, Pelbárt
hagyja, hogy az ige megtegye a hatását. Vigyáz arra, hogy újabb igeversekkel ne
kapjon újabb szellemi impulzusokat a hallgató, hanem legyen ideje a már
hallottakat megemészteni. Erre szolgál az is, amint a felkiáltások számát – az
igeversekével ellentétben - a beszédben előrehaladva egyre növeli. Az első
főpontban nincs felkiáltás, a másodikban már három, a harmadikban pedig hat
található.
Az illusztrációk elrendezése is arra szolgál, hogy
a hallgatók érzelemvilágát a tárgyhoz, az igéhez kösse. A hallgató maga előtt
látja a lehajló gyertya füstölgését, érzi a máglya körül terjengő bűzt. A
halálraítélttel együtt baktat fel a kötélhez vezető lépcsőkön, a monachusszal
tesz egy vérfagyasztó sétát a pokolban. A harmadik főpont két nagyobb és két
kisebb illusztrációt tartalmaz. Érdekes az is, ahogyan a kilenc alpontot
felbonthatatlan egységgé teszi: megalkotja a cupiditas szót, amelynek minden betűjével egy-egy olyan szó
kezdődik, amely az elkárhozás okára mutat rá.
Hosszan
sorolhatnánk még azokat a tényezőket, amelyek Pelbárt beszédének hallgatását,
tanulmányozását esztétikai élménnyé (is) teszik. Akár a kritikus szemével
vizsgáljuk a történelmi, lélektani, retorikai, homiletikai, teológiai, nyelvi,
irodalmi stb. szempontokat, akár laikus hallgatóként/olvasóként kerülünk e
beszéddel kapcsolatba, megállapíthatjuk: egy pásztori szívvel megáldott, tudós
emberrel van dolgunk. A hosszú évszázadok hangzavarán is átcseng figyelmeztető
szava: „a gazdagságot nem kell szeretni, mert veszedelmes, és káros.”
(2006)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése