Elmélkedések

Gondolatok az evangélizációról

Négy-öt ember ül a székeken. Már négy-öt ember! Az egyiknek fáj a torka, a másik nem hozta el a szemüvegét, a harmadik nem ismeri az éneket, a negyedik nem szereti, ha az ő hangja kihallatszik – úgyhogy ma nem lesz közös éneklés, csak szóló. Fúvószenekart élőben ezek az emberek még sohasem hallottak, négyszólamú énekkart sem, „dicsőítő csoportot” nincs is miért emlegetni. A jövő heti alkalomra már ketten ígérték, hogy eljönnek. Minden héten megígérik. Jobb, mintha verést ígértek volna – mert volt olyan is. Mi is történik tulajdonképpen a félhomályos helyiségben minden héten? Evangélizáció! Gyülekezetplántálás! A helyszín lehetne bárhol a Kárpát-Medencében.

            Ahol még nincs imaház, ahol nyilvános helyiségeket ilyen célra ki nem adnának semmi pénzért, de ahol sok-sok ima és türelmes „talajlazítás” után végre megnyílik egy kicsiny szobácska ajtaja az Ige számára, mély hálával és őszinte reménységgel folytatják munkájukat az Úr küldöttei. Imaház nélkül, szószék nélkül, énekkar nélkül, szolgáló csoportok nélkül, vendég igehirdető nélkül, kivetített énekek nélkül: milyen evangélizáció az ilyen?! – kérdezhetnék a nagy gyülekezet biztonságát élvező, lapos hívők.  Épp olyan, mint a 126-ik Zsoltár magvetése! Nem kell különös felhajtás hozzá, csak előkészített talaj, céltudatos, önzetlen, türelmes magvető és tiszta mag. A növekedést az Úr adja, az aratás idejét is Ő határozta meg. Meglehet, hogy nem is a vető fog majd aratni. Csak hulljon a tiszta mag! Csak hirdettessék a régi ige! Ez a magvetői magatartás a küldetése kivétel nélkül Krisztus minden igaz tanítványának!

            Ahol még nincsenek, vagy ahol kevesen vannak evangéliumi hívők, ott helytelen évente csupán egy-két evangélizációs istentisztelet-sorozatban gondolkodni (ahol sokan vannak, ott is!). Folyamatos, rendszeres, kitartó munkára van szükség. Nem is kell hangoztatni, mert mindenki tudja, hogy a már meglévő hívők mindenikének nagy felelőssége a világítás, a só-szerep megélése. Ellenkező esetben a kegyes, igaz beszéd hiteltelen, s a szolgálatot komolyan végzők munkája az ilyen hanyag atyafiak miatt igencsak megnehezedik. Ha van imaház – megnyitni a gyermekfoglalkozások számára, még akkor is, ha többet kell majd takarítani! Ha nincs – megfelelő helyet kell keresni mindenképpen az evangélizáció, a lelki jellegű összejövetelek megtartásához! Elérni minél több felnőttet az igével, és a lehető legtöbb öntudatos ember előtt érthetően tárni fel az üdvösség útját – ez az a feladat, ami alól egyetlen újjászületett ember és egyetlen élő, lelki közösség sem vonhatja ki magát. A munka felmérhetetlenül sok, az idő már, a munkás még mindig kevés. Nem is kell ezeket hangoztatni, mert mindenki tudja.

            A következő alkalomra lehet, hogy eljön egyik a két ígérgetőből, s már leszünk hatan-heten, és lehet, hogy már énekelni is tudunk majd együtt. És ha csak ketten leszünk? Jézus ott lesz harmadiknak, és az Ő nevében meghallgatja könyörgéseinket az Atya. „A mag el van vetve – mondta Kornya testvér – és ki fog kelni, ha kell, huszonöt esztendő múlva is!”

Gondolatok a misszióról

            A zilahi bibliaiskolában tanultunk annakidején a technokrata gondolkodásmódról (Christian A. Schwarz: A Gyülekezet természetes fejlődése  c. könyv alapján), amit a lelki szolgálat során kerülni kell. Lényegét tekintve az ilyen fajta gondolkodásmód és lelkület emberi erőtől teszi függővé az eredményességet, jelentőségükben túlbecsüli a szervezeteket, módszereket és programokat. A sok-sok alkatrészből jól összerakott robot – mondja Schwarz – működhet pontosan, szépen, csak egy élő, egyetlen sejttel ellentétben éppen arra nem képes, hogy életet adjon. Az illusztráló képen Krisztusra hivatkozó, őszinte lelki munkások izzadva húzzák-tolják a négyszögletű kerekekkel felszerelt szekeret széllel szembe, dombnak felfelé – miközben a szekéren kerekek sokasága van! Ezek a buzgó munkások úgy gondolják, hogy ha a négyszögű kerekeket kicserélnék, s a szelet vitorlába fognák, már nem lennének eléggé hűségesek.

            Ugyanígy a másik véglet, a spirituális gondolkodásmód és lelkület is kerülendő, ami szervezeteket, programokat, módszereket jelentőségükben alábecsül. E két gondolkodásmód közül engem inkább az előbbi szokott megkísérteni. 

            A harmadik, a biotikus gondolkodásmód ráhangolódik arra, hogy egyedül Isten kegyelme, az Isten által rendelt időben, az Isten akaratától meghatározott körülmények között csiráztatja ki az elvetett magot, ád növekedést a kihajtott életnek, és teszi azt gyümölcsözővé. A Mezőségen végzett szolgálatom során azt tapasztalom, hogy képes vagyok embereket összegyűjteni istentiszteletre, ha kell, úgy is, hogy külön-külön hozom-viszem őket autóval. Képes vagyok arra, hogy új énekeket tanítsak meg nekik. Képes vagyok arra, hogy különféle evangélizációs alkalmakat szervezzek. Képes vagyok arra, hogy gyermekeket és felnőtteket rendszeres programokra szoktassak – és mindezekről képes vagyok pontos statisztikát készíteni. De új szívet nem tudok adni senkinek – csak gyülekezeti tagságot. Missziós látást nem tudok adni senkinek – csak feladatokat. Az ige iránti mély vágyakozást és szeretetet sem tudok adni senkinek – csak bibliaórákat. Csodálatos mégis, hogy az emberi nyelvemen elmondott szavak által akar Isten életet fakasztani! Csodálatos, hogy kezem simogatása által vigasztalni tud a Szentlélek! Csodálatos, hogy néma jelenlétem által is beszélni akar szeretetéről az Isten!    Kiöregedő mezőségi falvak, tömegeket asszimiláló, beolvasztó városok, porló örökségükbe foggal-körömmel kapaszkodó magyar szigetek hatékonyabb baptista  missziójához a Lélek vezetése alatt álló, igei (biotikus) gondolkodásmódú, a lélekmentésért minden önérdeket feladni képes hívő emberek erős közösségére van szükség. Ezért imádkozom. Ennek hiányában meg is fáradok néha, de eszembe jut ilyenkor sok-sok ránk-gondoló, drága testvér, kedves gyülekezet, és megannyi hálaok. Hála, hogy van körzetünkben olyan testvér, aki túl a nyolcvanötödik életévén azon gondolkodik, hogy összejöveteli helyet kéne vásárolni a szomszéd faluban is! Hála, hogy van olyan testvérnő, aki – ha nem fájnának a lábai – még most is elmenne énekszóval, bizonyságtétellel az ötven-hatvan kilométerre lévő Szászrégenig – gyalog, át a hegyeken! Hála, hogy van olyan kicsiny közösség is, amelyben ének- és zenekari szolgálatok, szavalatok nélkül is pillanatként repül tova két óra, mert gyönyörködni tudnak az ige gazdagságában! Csak azt sajnálom néha, hogy az ilyen lelkületű testvérek viszonylag nagy távolságra élnek egymástól – aztán megnyugszom abban a tudatban, hogy Isten bölcs akarata rendezte így. Minden ajándék. Minden kegyelem.

Gondolatok a szenvedésről

            Egy hátrányos helyzetű gyermekeket gondozó intézetben feltörték az egyik félárva kisfiú szekrényét. Érdekes módon nem hiányzott belőle semmi más, csak egy szelet az otthonról küldött süteményből. Hamarosan előállították a reszkető, könnyes arcú tettest. „Csak kíváncsi voltam – szipogta – hogy milyen lehet az a sütemény, amit egy édesanya süt!”  A szenvedésnek milyen izzó, könyörtelen lángjai ostorozhatták a mélyben azt az összefacsarodott, gyermeki szívet! És mennyi szenvedés okozói vagyunk mi magunk, amikor lepereg rólunk a másik ember iránti felelősségtudat, és nem érdekel más, csak az, ami nekünk jó! Mennyi lelki kárt okozunk, amikor testvére vagyunk valakinek, de mégsem vagyunk a testvére; amikor szülők vagyunk, de mégsem vagyunk szülők; amikor keresztyének vagyunk, de mégsem vagyunk krisztusiak; amikor rajtunk keresztül Jézust akarja fogadni valaki, és csak mi jövünk egyedül! Mert szenvedést okozhat egy elmaradt kézfogás, egy elhamarkodott mondat, egy odavetett, szúrós vagy közömbös pillantás is – egy életen át sajgó, titkos sebeket...

Az édeni bukás óta végigkíséri fajunkat a fájdalom, a testi-lelki szenvedések emésztő valósága: vannak világra szóló, hatalmas szenvedések, vannak nemzeti és közösségi szenvedések, de vannak egyéni, csendes szenvedések is. Mindezeknek oka a bűn, a mi Istenünktől való, tragikus elfordulásunk. És a legtöbb szenvedésnek a következménye is bűn lesz: gyűlölet, lihegő bosszúvágy, újabb ütések.

A közömbösség mellett a rosszindulat, a szeretetlenség is nagy károkat okoz a szívekben, a társadalmakban. Az egyik cigány testvér könnyezve fordult hozzám valahol egy konferencián: „Sohasem gondoltam volna, hogy cigány létemre valamikor én is eljutok majd egy ilyen helyre. Áldott legyen az Úr!” Ó, hány tömegsírt ástunk, hány rabszolgahajót indítottunk útnak, hány koncentrációs tábort nyitottunk egymásnak az évezredek alatt! Ó, hányszor tartottunk magunktól távol, vagy éppen megvetettük az Isten képmására alkotott embereket bőrük színe, anyanyelvük, kultúrájuk és ki tudja még, mi miatt! Ó, hányszor nem tudtunk még valóban testvéreinkre sem testvérként tekinteni!

Sokszor igazságtalan szenvedést okoz az értetlenség is. Valamikor Károli Gáspárt (1529-1590) sem akarták megérteni, amikor a Bibliát magyarra fordította, ezért sokat bántották. Apáczai Csere Jánost (1625-1659) pedig, a nagy nevelőt puritán eszméi miatt a gyulafehérvári toronyból akarták kidobni. Az értetlenség és a rosszindulat áldozatául esett Hubmayer Baltazár, Ficher András és anabaptista testvéreik is mintegy százezren. Sokaknak mások félelmei miatt kellett és kell szenvedniük. Heródes idejében sírtak a betlehemi anyák, és nem akartak megvígasztalódni. Ma is sokfelé sírnak az anyák, meg a gyermekek is – a meg nem született gyermekek is. Egyesek a páholyokban ültek, míg mások széttépettek az arénákban. Egyesek „prémiumot” kaptak, míg mások meggyötörten húnytak ki, mint a gyertyák. Azonban a tertullianusi megállapítás igazságáról meggyőződhetett a nyugtalankodó római hatalom is, a kommunista hatalom is: Semen est sanguis christianorum (a keresztyének vére magvetés)! – mert a nyertesek mindig azok voltak, és ma is azok, akiknek volt, van élő Krisztusuk!  

    Látta a mi megátalkodottságunkat, megkeseredett szívünket, rettentő fájdalmainkat, undok betegségünket és „e harcokdúlta földre szállt a béke nagy Királya!” (HH.166) Kezeit, lábait átalszegeztük, fejét megcsúfoltuk úgyannyira, hogy ábrázata nem volt kívánatos. És mi azt hittük, hogy ostoroztatik, verettetik, és kínoztatik Istentől (Ézs 53:4b)! Az Ő szenvedésének a következménye nem lett bűn, gyűlölet, lihegő bosszúvágy! Áldott nap volt, amikor a letörölte szemünkről a hályogot, és felismertette velünk az ingyen kegyelem: Bizony, Istennek Fia vala ez (Mt 27:54)! Azóta Ő látogat meg rajtunk keresztül árvát és özvegyet, Ő önttet ágyúból harangot. Azóta Ő a belőlünk áradó szeretet. Azóta könnyebb a teher, és rövidebb a szenvedés. Azóta, ha eltévelyedünk, hozzá menekülünk vissza, mert az Ő halála és feltámadása által vagyunk Isten gyermekei. „Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig a Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk is meg.” (Róm 8:17)

Gondolatok a baptista öntudatról

           

            Az a tény, hogy baptisták vagyunk, nem melldöngetésre, kérkedésre való, de arra sem, hogy óvatosan elhallgassuk. Baptistának lenni nem szégyen! A fiatal generációra jellemző ma leginkább, hogy amikor magukról kell beszélniük bemutatkozáskor, vagy amikor kitöltik internetes adatlapjaikat, általában efféléket írnak-mondanak: Isten gyermeke, keresztyén, (neo)protestáns, megváltott hívő. Lehet ez mind igaz, csak azt nem értem, milyen megfontolás hallgattatja el némelyekben, hogy baptista gyülekezethez tartoznak. Megfigyelhető az is, hogy jellegzetes, testvéri köszöntésünket még egymás között is felcserélik némely baptisták egy-egy lélektelen „Helo!”-ra, „Szia!”-ra, szürke „Jó napot!”-ra. Ahogyan évekkel ezelőtt a „Békesség Istentől!” és a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!” fokozatosan csupán papoknak és lelkészeknek „kijáró” fejbólintássá lett, félek, nehogy csak lelkipásztorainkra kívánjunk (illedelmességből persze) néhány év múlva a fentről való jókat: „Áldja meg az Úr!”

            Baptistának lenni nem szégyen, ezért nem is kell takargatnunk, hogy „úgy vettük a hitet”, ahogyan a 400 évvel ezelőtti angliai menekültek, ahogyan William Carey, John Bunyan, C.H. Spurgeon, Gerhardt Oncken, Kornya Mihály, Bokor Barnabás, Cserepka János és mások – sok millióan szerte a világon. Megjelenésekor a magyar baptizmus a keresztyén élet legbiblikusabb, legkorszerűbb formáját jelentette a teológiai liberalizmus és a merev liturgiák korszakában. Választ hozott az értelmiségiek és a földeken dolgozó parasztok lelki jellegű kérdéseire egyaránt, ugyanakkor egy szabad, tiszta, kötöttségektől mentes, de mégis fegyelmezett kultúrát is. Nincsen leszögezett, változtathatatlan egyházi rendtartásunk és nincsenek megmerevült hagyományaink. Készek vagyunk élni a „mindenek ékesen és jó rendben” igei szabadságával.

            Nem szégyelljük, hogy az Újszövetségben sehol sem tudtunk rábukkanni a népegyház fogalmára, és ezért csak felnőtt hitvallókat veszünk fel tagjaink közé, akik a már megtörtént újjászületésüket kiábrázoló bemerítést önkéntesen kérik. Nem röstelkedünk amiatt sem, hogy az Ige tiszta megértésének, alkalmazásának és hirdetésének ajándékát többre becsüljük, mint az álomlátást, a gyógyításokat vagy a nyelveken való szólást. Igaz, hogy nem voltak – és már nem is lesznek – történelemformáló fejedelmeink, mint Bethlen Gábor, Bocskai István vagy II. Rákóczi Ferenc, és nem alapítottunk népünk és a világ számára pilléreket nevelő iskolákat. A történelem másként alakult. Van mire hivatkoznunk mégis: ugyanarra a drága Bibliára, ami a tatár, török, labanc, kommunista világban mindenkor ösvényük volt az igazán hívőknek. Ugyanaz a Biblia, ugyanaz a Lélek változtatta meg az életünket, és mi nem szégyelljük ezt a Bibliát hirdetni – mégpedig úgy, ahogyan annak üzenetét a Lélek által megértettük. Mi így vagyunk része nemzetünk történelmének, és csakis így – Bibliával a kézben, Krisztussal a szívben – kívánunk a megmaradásért és a továbbfejlődésért bármit is tenni.

            Harcolunk az ellaposodás, a beszürkülés ellen mind a magunk személyes, mind pedig közösségünk életében. Amikor látjuk, hogy szükségünk van „valami pluszra”, „valami többre” (és erre most-felbukkant mozgalmak, csoportok, megachurch-ök csábítgatnak is), elég, ha bűnbánatot tartunk az Ige módján. Elég, ha valódi hittel kérjük annak a Léleknek a kiáradását, aki a ’60-as, ’70-es években megtisztította, és új erőre segítette gyülekezeteinket. Nekünk nem kellenek hagyományok Lélek nélkül, de enélkül a Lélek nélkül nem kell a „plusz”, a „valami több” sem! Vannak baptisták, akik istentisztelet alatt gyertyákat égetnek, ikonok előtt imádkoznak – mi nem tesszük ezt, de ha valóban átmentek az újjászületés fürdőjén: kedves testvéreink. Vannak baptisták, akik dobszó mellett, pálmaszoknyában, ég felé emelt kezekkel vagy éppen tapsolva áldják az Urat – mi nem tesszük ezt, de ha valóban személyes megváltóként ismerték meg a Krisztust: kedves testvéreink. Ezt jelenti magyar baptistának lenni. Nem hirdetünk mi hagyományokat, szokásokat, mert nekünk a megfeszített Krisztust kell hirdetnünk. Nem arra kérünk mi senkit, amikor a hitvalló bemerítés tanát ecseteljük, hogy baptistává legyen, hanem egyedül azt, hogy a Királyok Királyának engedelmeskedjék, aki így szólt a Jordán vizébe gázolva: „Engedj most, mert így illik nékünk…!”

            Hitünk szerint nem a baptista az „egyedül üdvözítő egyház”, de Jézus Krisztus az egyedül üdvözítő Úr! Hitünk szerint a mi hitvallásunk foglalja össze a Szentírás igazságait a legtisztábban – de nem azért, mert olyan nagyszerű elődeink lettek volna, vagy mert akkora nagy teológusok volnánk, hanem egyedül azért, mert a hit mértékét így ajándékozta nekünk a felfoghatatlan kegyelem. Nincs miért szégyellnünk vagy elhallgatnunk ezt! Isten gyermekei, keresztyének, (neo)protestánsok, megváltott hívők vagyunk, és baptisták is egyszersmind. Vétkeink, tévedéseink, undokságaink nem baptista jellegzetességek, hanem személyes szégyellni- és elszámolnivalónk. Erősödjünk hitünkben, nemesedjünk jellemünkben, elhívásunkban és szolgálatunkban legyünk állhatatosak! Mindannyiónkat (és azokat is, akik közé helyezett) áldjon meg az Úr!