In memoriam

Veress Ernő testvér jelleme, az Úrhoz való ragaszkodása, a szolgálatban való kitartása számos lelki testvéremmel együtt az én lelki formálódásomra is nagy hatással volt. Nem lehet elég érzékletesen leírni a közös beszélgetések, imádkozások áldott légkörét, amiben részem lehetett a Hargita Táborban, a nagyváradi Teológián, gyergyószentmiklósi otthonukban.

Sok-sok vele kapcsolatos élményem közül csak egyet említek most. Ifjúsági táborozás első napján egy fenyő árnyékában beszélgettünk, faasztal mellett, a Hargitán. Elég gyengén látott már akkor, de beleírta önéletrajzi könyvébe (amit ajándékba kaptam tőle) az azóta számtalanszor elém idéződő, drága igét: „Jó dolog, hogy kegyelemmel erősíttessék meg a szív.” Egy ifjúsági csoporttal rég látott rokonom is megérkezett a táborba, s mihelyt meglátott, odajött hozzám. Bemutattam Ernő bácsinak: „Ő Beáta.” Ránézett a tinédzser lányra, és szelíden megkérdezte: „Tudod-e, mit jelent a te neved?” A lány remegni kezdett, és foldokló zokogásba tört ki – mert tudta jól, hogy a „Beáta” azt jelenti: „boldog”, és ő Jézus nélkül, szép neve ellenére nagyon boldogtalan. Nem volt nagy prédikáció, „csupán” egy szeretetteljes, lényegbevágó kérdés – és egy gyermek akkor új életet kezdett. Csak ámulni tudtam a Szentlélek csodálatos, titokzatos munkáján.

Ernő bácsinak az édesapja is lelkipásztorként szolgált. Szerettem volna őt is „közelebbről megismerni”, ezért – egy nagyváradi látogatása alkalmával, még teológiai hallgatóként – megkértem Ernő bácsit, idézze fel Veress Efraim emlékét. Beszélgetésünket engedelmével hangrögzítő készülékre vettem. E beszélgetés írott változatával emlékezem most Isten szolgáira. Soli Deo gloria!        

„Istentől adott pásztor volt”

Veress Efraimra (1908-1966)

emlékezik fia, id. Veress Ernő lelkipásztor

(2008. május 23., Nagyvárad)

 Veress Efraim a székelyföldi baptista misszió meghatározó egyénisége volt. A Kovászna megyei Bibarcfalván született 1908. május 29-én, református családba. Már gyermekkorában elkezdődtek megpróbáltatásai, ugyanis édesapja a frontra került, ő pedig már hat esztendős fiúcskaként kétkezi munkával segített be édesanyjának a családfenntartás terhének hordozásában. Hét éves volt, amikor három testvérével árván maradt. Édesapja a világháború viharában vesztette életét.

A baptista gyülekezettel édesanyja révén került kapcsolatba, aki vigasztalást, lelki támaszt talált a kicsiny közösségben. 1927-ben Efraim is megtért, és augusztus 14-én – az üldözések miatt éjszaka, titokban – bemerítkezett Ördög Sándor körzeti munkás által. Lelki vívódások után arra a meggyőződésre jutott, hogy az evangélium hirdetésére való erős késztetése Istentől van, és hogy be kell iratkoznia a bukaresti Baptista Szemináriumba. 1933-ban lehetőség nyilt arra, hogy a Szemináriumban magyar osztály is induljon, így Veress Efraim egyike lett azon első magyar lelkipásztoroknak, akik ebben az intézményben nyertek képesítést.

1937-ben megkezdte szolgálatát a Barót központú Erdővidéki Körzetben. Ünnepélyes felavatására 1938. november 12-én került sor. Haláláig ebben a nagy kiterjedésű, számos helységet magába foglaló szolgálati területen munkálkodott. Két alkalommal is megválasztották hitközségi elnöknek  – 1945-ben és 1954-ben. Tevékenységét nem nézték jó szemmel a kommunista rendszer állami képviselői, ezért sok esetben megpróbálták megfélemlíteni, szolgálatát ellehetetleníteni.

1966. március 17-én hunyt el, közel egy esztendőt tartó, gyógyíthatatlan betegség elszenvedése után.

Jelleme, kiartása tükröződik fián, Veress Ernőn (sz.1945), akivel a nagyváradi Magyar Baptista Teológiai Fakultás egyik diákszobájában beszélgetek édesapja életéről, szolgálatáról.

          K.L. Ernő bácsi édesapja az első magyar teológus-generációhoz tartozott, majd a tanulmányok elvégzése után Bukarestből visszakerült szülőföldjére, Székelyföldre. Melyek voltak azok a gyülekezetek és misszióállomások, ahol ő a lelkipásztori szolgálatot végezte?

            V.E. Igen, a bukaresti szeminárium első magyar diákjai között édesapám is ott tanult 1933-tól 1937-ig. A csapatban ott volt: Dénes Ferenc, Bokor Barnabás, Fejér András, Ilonka István, Kelemen Sámuel és Veress Efraim. Ez hat. Még volt egy Nagy Pál nevű, aki meghalt korán, nem olyan sokáig élt. Székelyföldről tehát voltak öten – Bokor testvér ugye székelyhídi volt. Amint édesapám – a többiekkel együtt – végzett, meghívták a kalotaszentkirályi körzetbe, de nem vállalta, mert ugyanakkor meghívták az erdővidékiek is, s ő azt kapta az Úrtól, hogy inkább ott legyen lelkipásztor. 1937-től 1966-ig szolgált azon a területen. A baróti körzet akkor több más mellett ezekből a helységekből állt: Barót, Bibarcfalva, Nagybacon, Szárazajta, Vargyas, Ürmös, Bölön és Bardóc. Ez a nyolc gyülekezet volt, és még a misszióállomások: Magyarhermány, Erdőfüle, Alsórákos, Felsőrákos, Kőhalom és még mások. Szép idők voltak ezek, ahogyan ő elbeszélte, és ahogy azt mások is mondták. Volt édesapámnak naplója is – sajnos nem tudom, hova lett.

            K.L. Már jó ideje lelkipásztor volt, amikor 1941-ben házasságot kötött Kónya Juliánnával. Négy gyermekük született. Hogy látta Ernő bácsi a szülei házasságát, a kettejük közötti kapcsolatot?          

V.E.  Szüleimnek a házasságuk is az Úrtól volt. Ők együtt tanultak a bukaresti Szemináriumban. Édesapám négy évet, édesanyám két évet, mert két éves volt a lányok számára az oktatás. Ismerték tehát egymást, de amíg ott tanultak, nem volt szó soha közöttük házasságról. Később itt, Nagyváradon, egy ifjúsági konferencián látta meg újból édesapám édesanyámat, és kapta az Úrtól azt a meggyőződést, hogy ez a lány lesz neki segítőtársa – miután egy bizonyságtételét is meghallgatta. Ahogyan szerették és tisztelték egymást, az példaértékű volt. Nemcsak nekünk, gyermekeiknek, hanem másoknak is. Akárhol megfordultak, az volt róluk a megjegyzés, hogy édesapám mennyire szereti, édesanyám pedig mennyire tiszteletteljesen engedelmes. Utolsó beszélgetésünkkor is azt mondta édesapánk: „Fiaim! Szeressétek édesanyátokat, mert ő nagyon jó!” Édesapám, ugye, nagyon sokat kellett, hogy menjen, így a gyermekek mellett édesanyánknak is nagyon keményen helyt kellett a munkában állani. „Hát már megint indulsz? Jaj, már megint menni kell?” – ilyesmit mi sohasem hallottunk.  El is mondta édesapánk, hogy „ha szolgálatról volt szó, akármilyen beteg is voltam, édesanyátok sohase mondta, hogy ne menj, most hagyd a szolgálatot! A lelki munkában mindig csak támogatott, meg bátorított a magatartásával is, nem csak a szavával. Ha a szolgálatért kellett otthon hagynom a gyermekekkel meg a munkával, sohasem sajnáltatta magát, de engem sem sajnált. Tudta a fontossági sorrendet.”

K.L. Gyermekként milyen volt a kapcsolata az édesapjával? Szigorú ember volt-e, vagy engedékeny? Erről tessék egy kicsit beszélni!

            V.E. Mi jó barátok voltunk édesapámmal. Minden gyermeke jó kapcsolatban volt vele, de szigorúnak szigorú volt. Megvert engem, nagyon megvert, amikor rosszat csináltam – kétszer. Még máskor is fenyített, de akkor nem annyira… Nem tudtam haragudni rá. Nem vett erőt rajtam a makacsság vagy valamiféle dac, hogy ha ő így, akkor én úgy! Az volt még egy nagyon jó dolog, hogy nem tudtam neki hazudni. Nem lehetett. Ötéves koromtól kezdve nem hazudtam neki. Egyszer nem mentem el óvodába, és hazudtam neki, de akkor megtanított: „Fiam! Nekem mondd meg az igazat!” Úgy rám nézett, hogy nem lehetett nem megmondani. Ő nem hazudott. Olyan egyenes ember volt, hogy nem ígérgetett, ha tudta, hogy úgysem tudja teljesíteni. Meg is jegyezték nemcsak a faluban, hanem az egész vidéken és a szolgatársi körökben is, hogy „arra mindig lehet építeni, amit ő mond.” Könnyelmű ígéreteket soha nem tett, az igazságot és az egyenességet mindig szerette – és erre nevelt engem is.

            Nekem – mondom – jó példa volt úgy, mint hívő ember, és mint lelkipásztor. Télen, nyáron, vasárnap, hétköznap mindig járta a körzetet. Nyári időben többet kellett dolgozni a mezőn, akkor lehet, hogy voltak kihagyások, de téli időben naponként ment szolgálni. Nagyon közel tudott lenni az emberekhez, ezért szerették az emberek – a temetése, mikor volt, akkor is ezt lehetett látni.

            K.L. Tehát mind a mezőn, mind a „lelki szántóföldön” ki kellett, hogy vegye részét a munkából.

V.E. Édesapám erős, munkabíró ember volt. Abban az időben a lelkipásztorok nem kaptak havi fizetést. Volt rá eset, hogy a gyülekezetek terményt adtak, meg alkalomadtán egy kis pénzt is útiköltségre, de fizetést nem. Volt egy kis földünk, amit megdolgoztunk, s a megélhetésünk így nagyjából megvolt. A lelkipásztori szolgálatot tehát úgy végezte édesapám, hogy az eltartás terhe nem volt egészen a körzeté. Ez kétféleképpen is pozitívan hatott. Az egyik az, hogy mindenki tudta, hogy ez az ember dolgozik, s nem támaszkodik arra – bocsánat a kifejezésért – hogy mint más papokat, a hívek tartsák el. Biciklivel járta a nagy körzetet, és bírta a fizikai munkát is, a lelki munkát is. Dolgozott a mezőn, s amikor eljött az ideje, félbehagyta, s estére el tudott menni a gyülekezetbe. Szombaton és vasárnap nem dolgozott a mezőn, de más napokon mindig dolgozott, mi is dolgoztunk. Édesapám állandóan ott volt a munkás emberek között, így példa is lett előttük. Ez volt a másik pozitívuma.

K.L. Így utólag visszagondolva, hogyan jellemezné a gyülekezetek lelki életét, a misszómunkát az édesapja körzetében?

            V.E. Kiss László testvérnek volt valami történelmi írása arról, emlékszem, onnan is olvastam, meg a testvérek is mondták, hogy az erdővidéki föld elég jó, termékeny talaj volt az evangélium számára. Mindig voltak bemerítések. Édesapám mellett még voltak más felavatott lelkimunkások, de a körzetben egyedül volt, mint lelkipásztor. Ilyen lelkimunkás volt például Korodi István – ő volt laikus körzeti munkás is, mielőtt édesapám odament volna. Volt aztán egy Ördög Sándor nevezetű felavatott munkás is. Ezek idősebb emberek voltak, de munkálkodtak abban az időben még. Nekünk ez utóbbi Sándor bácsi volt, mert, ugye, az „Ördög testvér” egy kicsit furcsán hangzana. Ketten voltak testvérek: Ferenc és Sándor, az egyik kerékgyártó volt, a másik pedig kovács. Összedolgoztak. Nagyjából ezek az Ördög testvérek építették a nagybaconi imaházat. Volt is erről egyik lapban egy humoros írás, hogy „megérkeztek az Ördögök Nagybaconba.” Nem tehettek ők arról, hogy olyan nevük volt. Hála a Jóistennek, hogy csak a nevük volt az! Komoly hívő emberek voltak mind a ketten. Sándor bácsi – emlékszem – eljött egyszer Bibarcfalvára, és tartott nekünk, gyermekeknek bibliaórát. A samáriai asszony történetét vette, azt írta le a füzetébe, ahogyan ő azt elképzelte. Az asszony összehívta ismerőseit, hogy megtalálta a prófétát, és kimentek az Úrhoz, s az Úr Jézus, ugye, ott időzött valamennyit Samáriában. Sándor bácsi az ő fantáziája szerint leírta nekünk, gyermekeknek, hogy milyen munkát végzett ott az Úr Jézus, mert, ugye, mondták az asszonynak, hogy most már nem a te beszédedért hiszünk, hanem meggyőződtünk mi magunk – és nagy megtérések voltak ott Samáriában. A községháza előtt volt egy nagy libalegelő, s oda építették az imaházat. Mi, gyermekek, tátott szájjal hallgattuk Sándor bácsit, mert mindig tudott valami érdekest mondani. Részben a valóságból inspirálódott Sándor bácsi, mert Nagybaconban tényleg egy ilyen helyre építették az imaházat.

            Aztán még az is volt egy érdekes dolog, amikor az építkezés kezdődött Nagybaconban. Imaházépítésre, ugye, nem adtak engedélyt abban az időben, s ő kérvényezte, hogy építhessen műhelyt. Amikor a „műhely” felépült, elkezdtek benne istentiszteletet tartani. Hivatta Sándor bácsit a bíró nagy dühösen: „Te mit építettél?!” Lekevert neki egy hatalmas pofont. „Azt mondtad, hogy műhely lesz!” „Igen. Műhelyt építettem.” „Miféle műhelyt?” „Embereket faragni!” Ilyen ember volt ez a Sándor bácsi. Az imaházat aztán mégsem bontották le, megmaradt.

            Ezek a laikus munkások nagyon jó munkások voltak, komoly, hívő emberek. Az életük prédikált. Ennek az Ördög Sándor bácsinak voltak olyan gyakorlati fogásai, amik emlékezetesek maradtak. Amikor felment a szószékre prédikálni, egyik alkalommal vitte a fűrészt is magával. Úgy lekötött minket, gyermekeket, meg mindenkit a prédikációjával, hogy tanításait nem lehetett elfelejteni. Vitte, ugye, a fűrészt magával – ő sokat dolgozott a fűrésszel – s mutatta: itt, egy fog, ott egy fog, ez kicsorbult, az életlen. Vette a reszelőt: na, ezt meg kell javítani! S magyarázta: ha a hívő életeden csorba esett, azt nem lehet úgy hagyni! Azt ki kell javítani, még ha fájdalmas is! Van a mi Mesterünknek reszelője, és ő azzal kicsiszolja az életünk hibás területeit – és így tovább.

K.L. Nem sokkal azután, hogy Veress Efraim megkezdte lelkipásztori szolgálatát, kirobbant a második világháború, majd elérkezett a kommunizmus korszaka is. Mire emlékszik vissza Ernő bácsi ebből az időből? Hogyan élte meg az édesapja ezeket a nehéz esztendőket?

 V.E. Édesapám szolgálatának idejében tört ki a háború – ez az időszak már nehezebb volt, őt magát is behívták concentrára. A háború után volt egy nagyon rövid idő, úgy mondták annak, hogy „demokrácia.” A kultúrotthonokban lehetett istentiszteleteket szervezni, kint a szabadban konferenciákat, amit a háború előtt is lehetett, de nem annyira. A háború után, ugye, Erdély már a románoknak volt adva, a vasgárdisták meg a románok nem épp úgy viselkedtek, ahogy kellett volna, nagyon nehéz idő volt ebből a szempontból. Ekkor, a háború után, az oroszok még nem diktálták a kommunista rendszert a Párton keresztül. Kezdődött aztán a nyomás – az ötvenes évek elején már eléggé kemény idők jöttek. Én ’52-ben mentem iskolába, s emlékszem, hogy akkor már nagyon nagy ügyet csináltak a pionírságból. A kicsi gyermekeket is megpróbálták befolyásolni. Vonultattak ott minket a falun keresztül, énekeltették velünk az éneket. Megtanították, hogy:

„Bátran, előre, elvtársak, irgalmat nem ismerünk,

Mert aki ellenünk támad, annak nem kegyelmezünk!

Velünk az egész világon az elnyomott parasztság,

Mely jól tudja, hogy csak nálunk van egyedül igazság!”

Ezt fújni kellet az utcán az iskolától a kultúrotthonig. Meg azt, hogy: „Világszabadság közel már, Zászlaját bontja a szél…”, meg más énekeket. De hát aztán Magyarországon is énekelték ezeket az énekeket, meg a többi kommunista országokban, csak lehet, hogy más szöveggel, mert hallottam más szöveggel is. Aztán:

„Megy a gőzös, megy a gőzös Bukarestbe.

Az eleje gyönyörűen ki van festve.

Rá van írva oldalára:

Mihály király lemondott a nép javára!”

Pedig dehogy is mondott le. Elkergették! Csúfság az egész! Ezek olyan furcsa dolgok voltak. Ezzel a tűzzel, hévvel, amit rendeztek azok a kommunista agitátorok ott a falvakban meg a városokon, megnehezítették a lelki munkát.

            Én láttam – most nem térek ki személyekre – olyanokat, akik megalkudtak a rendszerrel, mert azt észre lehetett venni, mikor már akkorára nőttem, mert, ugye, az ember lát is, hall is. Édesapám nem alkudott meg. A kommunisták a vezető embereket mindenféle felekezetből igyekeztek megtörni, a maguk szolgálatába állítani. Ez azt jelenti, hogy a hatalmuk alá kényszeríteni, diktálni a menetet. Édesapámat nem tudták betörni sehogy se. Lehet, ez is hozzájárult, hogy 58 évesen meghalt – mert nehéz idők voltak. ’54-ben kiadták, ugye, a reglementárét: hányszor lehet összejöveteleket tartani, melyik órában, bizonyos távolságon belül hány gyülekezet létezhet, kiket lehet bemeríteni. A bemerítkezendők listáját le kellett adni az inspektornak, s akit ő jóváhagyott, azt be lehetett meríteni, akit meg nem, azt nem. Édesapám ezeket az intézkedéseket nem fogadta el. Egyiket sem. Nálunk a faluban mindig összegyűltünk, a keresztségeket is megtartotta.       

            Abban az időben Magyar Autonóm Tartomány volt – ami most Hargita, Kovászna, Maros és Brassónak egy része –, édesapám volt itt a hitközség elnöke. Emiatt is zaklatták elég sokat. A szekuritátéra hurcolták, keményen bántak vele, a házhoz is jöttek. Gyermekek voltunk, s néztük, hogy édesanyánkat is órák hosszat vallatták, faggatták. Volt neki tíz testvére, azokat is mind sorra vették, jegyzőkönyvezték az elmondottakat – kacagás, milyen értelmetlen dolog volt ez az egész! Hány éves, mit dolgozik, mikor ment ki Magyarországra – mert kettő kint volt Magyarországon – mindenfélét kérdeztek, olyant is, amire nem is tudtak felelni. Az egyik szekus ott ült az asztalnál, és írt, édesanyám meg nem mozdulhatott meg se, ott kellett, hogy álljon mellette. Mi meg, gyermekek, ott jöttünk-mentünk, néztük, hallgattuk, most mi lesz. Ha valami nem tetszett nekik, felidegeskedtek, írták a jegyzőkönyvet, s majd adták a jelentést tovább, mind feljebb, feljebb. Később velem is ezt csinálták. Egy afféle pszichológiai fegyver volt ez, hogy megfélemlítsék, rettegésben tartsák az embereket. Annyi volt jó az egészben, hogy belenőttünk: amikor majd rám került a sor, erős tudtam maradni. Meg az segített, hogy mindezek között láttuk a Jóisten hatalmát, hogy Ő meg tud szabadítani, és láttuk, hogy édesapánk megmaradt hűségesnek, és becsületesen, tisztességesen fejezte be életét. Ez nagyon nagy bátorítást jelentett a nehéz időkben.

             K.L. A szerteágazó lelkipásztori szolgálat során, hogyan látja Ernő bácsi, mi volt az erőssége Veress Efraimnak? Mi volt az ő lelki ajándéka? 

            V.E. A pásztorok között – és nem azért, mert most édesapámról beszélek; mondom én azt is, amiben más több volt, mint ő, mert például Dénes bácsi, Bokor bácsi sokkal nagyobb szónokok voltak, mint édesapám – a pásztorok között, mondom, nem volt egy sem olyan, mint ő, az ő generációját is beleértve mind a mai napig. Én még olyan lelkipásztort, mint ő, nem láttam még egyet. Amint az apostol mondja a efézusiaknak, hogy Isten adott némelyeket pásztorokul, édesapám is Istentől adott pásztor volt. A pásztorlás ajándéka volt neki az erőssége. Ahogyan lehajolt az emberekhez, ahogy végezte, hogy így mondjam, a lelki karbantartást, ahogy törődött mindenkivel, s ahogy kötődtek az emberek hozzá, ilyent azóta sohasem láttam. Így kibontakozni a pásztorlás ajándékát még nem láttam másnál. Nem azért, hogy én kiemeljem őt – ez Isten ajándéka volt. Az igehirdetéseit is szerettem. Visszahallgattam magnón, amit annakidején fel tudtunk venni. Szépen kibontotta a témát, céltudatos volt a szolgálata, jó, erős hangja volt, érthető volt, amit mondott, de nem volt olyan mester a prédikálásban, mint mondjuk Dénes vagy Bokor. De mint pásztor, az első helyen állt.

             K.L. Az a tény, hogy az édesapja lelkipásztor volt, milyen szerepet játszott abban, hogy később Ernő bácsi is lelkipásztor legyen? 

            V.E. Isten az én elhívásomban az ő példáját is felhasználta. Kétszer láttam sírni életemben. Nem azért, mert nem sírt, mert sírni sírt ő is. Erős ember volt, nem hamar tudott könnyezni, csak amikor nem láttuk, akkor mégis kitört belőle. Ellestem kétszer, hogy sírt, hogy tudott ő is sírni. Akkor is rólunk volt szó, gyermekeiről, hogy, ugye, iskolába kell menni, s nem lesznek szeme előtt a gyermekei. Az Úr előtt imádságban sírt.

            Mikor még katona voltam, akkor halt meg ’66-ban. Érdekes volt, mert a katonaságtól hazaengedtek, mert már olyan beteg volt a kórházban, s beszélgettünk ott a kórházban. Érdekelte őt, hogy én hogy vagyok, mit csinálok. Aztán arra kért, mondjam meg, hogy ő meggyógyul, vagy meghal? „Hát – mondom – édesapám, a Jóistennek hatalma van minden betegséget meggyógyítani (akkor már tudtuk, hogy rákja van, s kértem az Úrtól, hogy gyógyítsa meg, de Ő nem úgy válaszolt, hogy meggyógyítja), de most, édesapám, magának el kell készülni, mert nem fog meggyógyulni.” „Fiam, én ezt tudom, csak akartam látni, hogy te mit mondasz.” Akkor még beszélgettünk sok egyéb dologról. „Mit fogsz csinálni, fiam, mikor elvégzed a katonaságot?” „Hát – mondom – ha a Jóisten lehetőséget ad, én tudom, hogy elhívott, szeretnék az Ő szolgálatába állani, tanulni a Szemináriumban.” Láttam, hogy ez neki nagyon jól esett, megnyugodott.       Amikor kicsik voltunk, a térdére ültetett, s megkérdezte, hogy „mi leszel, ha megnősz?” S mint a gyermek kicsi korban ami az apja, az szeretne lenni, én is azt mondtam, hogy lelkipásztor. Amikor elmúltam három éves, többet aztán nem kérdezte, mert nem akart befolyásolni. Tudta, hogy ez elhívás kérdése, és nem akarta, hogy a gyermeke enélkül kedvelje meg az apja foglakozását. Az utolsó találkozásunkkor tehát abban maradtunk, hogy én az Úr szolgája leszek. Erre ő jóleső érzéssel „ámen!”-t mondott. El kellett, hogy köszönjek tőle, amikor befejeztük ezt az utolsó beszélgetést: „Édesapám, találkozunk a mennyországban! Édesapám is az Úré, én is az Úré vagyok, egyezzünk meg, hogy most nem fogunk sírni!” „Hát, fiam, tudod, hogy nem sokat sírtam én életemben, de annyit szenvedtem már, hogy most idősebb koromra kicsit érzékenyebb lettem.” Nem sírt. Egymás szemébe néztünk, megpusziltam, s indultam az ajtó felé. Amikor visszanéztem rá az ajtóból, láttam, hogy mégiscsak kigördült a könnye – elaludt nemsokára.

            Amikor nősültünk – a bátyámmal ugyanabban az esztendőben, a lánytestvérünk már férjnél volt, neki lánya született – megegyeztünk abban, hogy az első fiúunoka, akármelyik családba születik, az Efraim nevet fogja kapni. Hát nekünk született Efraim, ami azt jelenti: kettős gyümölcs. Lelkipásztor lett ő is.