A kornyai lelkület
és a missziómunka
(2009. május 22., Szilágyperecsen)
Ebben az esztendőben a nagyvilág
protestánsai két jelentős eseményről emlékeznek meg. Mindkettő a misszióhoz
kapcsolódik.
Az egyik esemény Kálvin János (1509-1564) születése. A
nagy reformátorhoz nekünk, baptistáknak is sok közünk van. Nemcsak azért, mert
a felesége, Idelette de Beure, egy
anabaptista prédikátor özvegye volt, hanem azért is, mert később a baptista
„mozgalom” a kálvini teológia útján indult el. Évszázadokon át létszámban és
jelentőségükben is többen voltak a partikuláris baptisták, mint a generálisok.
Az első magyar baptista hitvallás, ami a hamburgi gyülekezet hitvallásának
szinte szó szerinti fordítása, és amit a felekezet állami elismerésének évében,
1905-ben adtak ki, kálvinista tanítás. Nem közvetlenül, de a reformáció erdélyi
misszionáriusait úgy is tekinthetjük, mint a modern baptizmus meggyökerezésének
előkészítőit. Elég, ha csak Dávid
Ferencre (1510?-1579) gondolunk, aki a kolozsvári Szent Mihály templomban a
gyermekkeresztség ellen szóló prédikációit elmondta, vagy Bethlen Gábor (1580-1629) fejedelemre, aki Alvincre telepítette a
Morvaországból menekülő habánokat. Sok esztendő múlva a baptista misszió ott
tudott gyümölcsözően kibontakozni, ahol előzőleg a reformátorok már jártak.
A másik jelentős esemény,
amiről megemlékezünk, a modern baptizmus megjelenése a kontinentális Európában.
Száz évvel Kálvin születése után, 1609-ben egy Angliából menekült szeparatista
csoport John Smith (?-1612)
vezetésével Amszterdamban felvállalja a hitvalló keresztséget.
De van egy harmadik
esemény is, amiről az idén megemlékezünk. E köré nem vernek olyan nagy port a
világon, mint az előző kettő esetében, de a mi szívünkhöz mégis ez áll
közelebb. Ehhez az eseményhez nekünk közvetlenül is közünk van: Isten jónak
látta, hogy 165 évvel ezelőtt, 1844. február 22-én, Nagyszalontán megszülessen Kornya Mihály. A mi nyelvünket
beszélte, a mi vidékeinken prédikált, a mi dédszüleinket merítette alá, a mi
gyülekezeteinket alapította meg, a mi földünkben nyugszik – és „holta után is
beszél” mind a mai napig. Ez a mostani istentisztelet is bizonyítéka annak,
hogy Kornya testvért ma is használja az Úr: példaként, intő jelként a későbbi
baptisták számára.
Hálás vagyok, hogy egy
olyan gyülekezetben kerülhet sor erre a megemlékezésre, amelynek születésénél
ez az áldott parasztpróféta is jelen volt. A tablókon jólesett a
missziómunkások és lelkipásztorok között Kerekes
Bálint (1862-1941) képét is látni – az ő példája indított el a missziómunka
felé, mikor még Kornya Mihályról szinte semmit sem tudtam. Ippon élő nagymamám
nagyapja volt, Kornya testvér „kévéje” és munkatársa. A szilágyperecseni
gyülekezet részt vállal a mezőségi misszióban is, amelyben jelenleg a Jóisten
kegyelméből szolgálok – ezért is örülök, hogy éppen itt beszélhetek a nagy
küldetésről, amit az Úr minden egyes megváltott gyermekére bízott, s amiben
Kornya Mihály nagy példaképünk. 1916. májusában és júniusában Meyer Henrik (1842-1919), a történelmi
Magyarország baptista missziójának német származású vezéregyénisége missziói
körúton volt Erdélyben feleségével együtt (aki tolmácsa is volt). Ő számol be
arról, hogyan találkozott a szilágyperecseni gyülekezettel, és hogy milyennek
látta akkor az itteni testvéreket: Pénteken
korán eljöttek értünk (Szilágysomlyóra – K. L.) Perecsenyből, hogy az ottani kerületi konferencián részt vehessünk. A
konferencia lefolyása kedves és üdvös volt. Az ige kedvesen fogadtatott, és az
Úr a szívekben megáldotta azt. A szemek tündököltek, az arcok örömtől ragyogtak.
Még jó késő este is tartott a nyilvános istentisztelet. De még azután is együtt
maradtak a testvérek imádkozva, énekelve reggelig. Nekünk azonban egy órai
pihenő után ismét Somlyóra kellett utaznunk. Adja Isten, hogy ez a mai
istentisztelet lefolyása is legyen kedves és üdvös; fogadtasson az ige kedvesen
most is; tündököljenek a szemek, ragyogjanak örömtől az arcok! Legyenek olyan
lelkülettel a testvérek most is, mint Meyer Henrik, Kornya Mihály és az
ébredések idejében, amikor készek voltak együtt maradni imádkozva és énekelve
reggelig!
Nem kívánom részletesen
ismertetni most Kornya testvér életrajzát, hiszen akiket érdekel, elolvashatják
Kirner A. Bertalan (1884-1973) könyvét.
Azzal szeretnék most (épp csak érintőlegesen) foglalkozni, ami Kornya Mihály és
a mi küldetésünkben közös, és ehhez jó módszernek találom, hogy inkább a
különbségekről beszéljek. Ha kiterítenénk Erdély térképét, és bejelölnénk azt
az alig több, mint 230 helységet, ahol magyar baptista gyülekezetek illetve
misszióállomások vannak, megdöbbenve látnánk, hány helyen nem misszióztunk még!
Márpedig a misszióra komoly parancsunk van, és pedig nem is akárkitől! Amikor
1999-ben Zilahra kerültem iskolába, a Belvárosi Református Egyházközségnek tudomásom
szerint kb. 12.000 tagja volt – később osztódtak ők is. Mi, magyar baptisták az
egész országban alig vagyunk kilencezren! Gondoljunk bele, hogy Kornya testvér
egymaga kb. 11.000 felnőtt hitvallót merített alá! Nekünk most több, mint 60
felavatott lelkipásztorunk van, és vannak felavatott missziómunkásaink és
gyülekezeti vénjeink is. Johann Gerhard
Oncken (1800-1884), „az európai
baptizmus atyja” szerint minden újjászületett
baptista egy-egy misszionárius. Sok mindent elértünk, sok mindenben eredményeket
tudunk felmutatni - nem is akármilyeneket - de ha nem akarunk elfogultak lenni,
be kell, hogy lássuk: a misszió területén egyénileg és mint Szövetség is
tehetnénk többet, mert többre van lehetőségünk, tehetségünk, és többre bízott
minket az Isten. Sokféle magyarázatot tudunk adni arra, hogy miért nem
missziózunk, vagy hogy miért nem missziózunk jobban. Ezek közül csak a két leggyakoribbat
említem meg.
Az egyik kifogásunk az,
hogy nincs
ember a misszióhoz (I.). Nem azért nincs emberünk, mert nincsenek nagy,
több száz tagú gyülekezeteink. Nem azért nincs emberünk, mert már mindenki
elaggott volna. Nem azért nincs emberünk, mert nincsenek újjászületett
testvéreink, vagy azért, mert az újjászületett testvéreinknek valahogy „nem
adatott” missziós feladat. Vannak nagy gyülekezeteink (a világ legnagyobb
magyar baptista gyülekezetei éppen Erdélyben vannak), vannak fiataljaink,
vannak közöttünk megtértek, és mindannyian kaptuk a nagy misszióparancsot (Mt
28: 19-20). Volt olyan időszak, amikor tényleg nem volt emberünk. Az első
világégés ideje alatt Meyer Henrik így ír erről egyik körlevelében: A mindent pusztító háború elragadta már sok
lelki munkásunkat, úgy öregeknek mint ifjaknak, kik katonai szolgálatot már
teljesítettek (vagy nem), be kellett vonulniok, és még be fognak vonulni.
Gyülekezeteinkben testvéreink sorai igen megritkultak, különösen munkás testvéreink
száma olvadt össze nagyon, bizottságunk tagjai közül sokaknak be kellett
vonulniuk, valamint munkás testvéreinknek is még kell bevonulniok.[1]
Nem volt elegendő emberünk, de mégis volt missziónk! Az a kevés, aki nem ment a
frontra, minőségi ember volt. Bizonyítják ezt azok a Havi jelentések, amiket a szilágysági és bihari missziómunkások rendszeresen
benyújtottak „a magyarországi első szabad baptista gyülekezetek szövetkezetének
végrehajtó bizottsága részére, a második elnök Scheffler Reinhold, Budapest VII., Hársfa-utca 33. kezeihez.”[2]
A Szövetkezeten belül különféle albizottságok alakultak, amik jellegét tekintve
komoly missziós célokat látunk. Később még szó lesz ezekről a bizottságokról.
Sokkal kevesebb emberünk volt, mint most, de sokkal nagyobb volt a missziós
lelkesedés.
Miért nincs ma elegendő
emberünk a missziómunkára? Az egyik válasz erre az, hogy nagyon elfoglaltak
vagyunk, nagyon sok a munka (1). Az
egyetemistákkal szemben igen sok a követelmény, sőt olyanok is vannak, akik két
egyetemen is tanulnak egyszerre. Egyes diákok még munkát is vállalnak a tanulás
mellett, és ez valóban iszonyú megerőltetést jelent. Vannak édesapák, akik
olyan korán elmennek otthonról, hogy még
alszanak olyankor a családtagjai – és mire hazaér, olyan késő van, hogy már alszanak. Gyülekezeteink életerős
tagjainak többsége ennyire elfoglalt. Hogyan lehetne még misszióról beszélni,
amikor sem saját magunkra, sem a családunkra nincs idő? Kornya Mihály
reggelente kapával a vállán kiment a búzatáblához, ott aztán kinyitotta a
Bibliáját, és csak estére csukta be. – Na, van-e még sok gyomlálnivaló? –
kérdezte néhány nap múlva a felesége. Kornya a missziómezők feltöretlen, gazos
ugaraira gondolt. – Még nagyon sok gyomlálnivaló van! – volt a felelet.[3]
Kornya Mihály szorgalmas munkás volt egész életében. Ha nem lett volna az, nem
került volna a Patai tanyáról a Rozvány családhoz parádés kocsisnak, és
Rozványéktól nem „kívánta” volna el a Geszten lakó gróf Tisza Kálmán. Ha nem
lett volna az, mások munkája révén jött volna létre (ha egyáltalán létrejött
volna) az a sok-sok gyülekezet, amely benne tiszteli alapítóját. Kornya Mihály
életében a fizikai munka és a bizonyságtétel nem volt két különálló fogalom. A
mezőn Jézusról beszélt, a csendőrségen Jézusról beszélt, a családban Jézusról
beszélt, útközben Jézusról beszélt, a piacon Jézusról beszélt – mindenütt
Jézusról beszélt. Ilyen volt a kornyai lelkület! A nagymamákat Isten nem küldi
a bölcsészkarra Jézusról beszélni. Azért adott neked néhány kegyelmi évet, hogy
te beszélj ott Jézusról! A filozófia szakosok között neked kell beszélni
Jézusról, mert te filozófia szakos vagy! Az orvosi egyetemen neked kell
beszélni Jézusról, mert te oda jársz! Az egyetemistát nem küldi Isten a
pékségbe, a gyárba, hogy ott Jézusról beszéljen. Azért dolgozol ott, kedves
testvérem, hogy Jézusról beszélj! Ha árút szállít valaki, vagy üzleti ügyekben
jár hajnaltól éjszakáig, nem lehet, hogy ne találkozzék emberekkel. Ha
felveszünk egy alakalmi utast, beszélünk-e Jézusról? Munka közben igenis lehet
beszélni Jézussal. Munka közben igenis lehet missziót végezni! „A mag el van
vetve – mondta egyszer Kornya Mihály – és ki fog kelni, még ha huszonöt
esztendő múlva is!”
A misszióhoz – azt mondják
– azért nincs ember, mert nagyon sok a
gond a családdal (2) is. Azt a kevés időt, ami maradt a munka után (ha
marad egyáltalán), mégiscsak a családdal kell, hogy töltse az ember. Így igaz!
Megtanultunk tévézni a családdal. Megnézünk mindenféle hiábavalóságot – ott ül
mellettünk a feleségünk, a férjünk, a gyermekünk, és azt sem tudjuk, hogy
valójában kicsoda! Megtanultunk úgy élni a családunkért, hogy közben széthull
az, ami a Biblia szempontjából jelenti a családot. Ha azoktól vagyunk lelkileg
távol, akikhez a legközelebb kellene, hogy legyünk, hogyan tudhatnánk
missziózni? Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, és tennénk valamit azért, hogy a
bibliai család-modell nálunk is érvényesüljön, családunk nem akadályt, hanem
eszközt és erőforrást jelentene a misszióban. Kornya Mihálynak egyetlen fia és
hat leánya volt. Biztosan sok munkába került őket fölnevelni – de jutott idő az
evangélium messzi tájakra való elhintésére, gyülekezetek ügyeinek intézésére
is. A gyermekek nem „kanászosodtak el”. Kirner feljegyzései szerint a Kornya
gyermekek fegyelmezett, hasznos ifjakká váltak a társadalom és a misszió
szolgálatában[4] (azért mondtam, hogy
„ifjakká”, mert öten közülük fiatalon haltak meg). A nagy
karénekeket – olvashatjuk Kőrösi István feljegyzésében – amelyek szintén az „Evangyéliomi Zsoltár”-ban
lettek kiadva, mint pl. 17, 18, 25, 26, 28, 29, 30-36, 251, 253, 596, stb.
Ezeket ebben a fordításban az úttörő Kornya Mihály tv. leánya, Kornya Sára és
Matula Gyula nagyszalontai kárpitosmester tv. fordította.[5]
Amint említettem: biblikusan megélt élettel a család egyáltalán nem akadálya,
hanem eszköze a missziónak, és erőforrás a misszióhoz.
Azt is szokták mondani,
hogy kevés a képzett ember (3), ezért nem működik a missziónk úgy,
ahogyan működhetne. Gondoljunk csak bele: amikor Kornya Mihály szívében
megszületett a gondolat, hogy a Szilágyság felé kéne fordulni, és ott is el
kéne kezdeni a lelki munkát, akkor Szilágyperecsenyben egyetlen egy baptista
sem volt még! Nem volt egyetlen egy baptista Szilágynagyfaluban sem. Sem
Zilahon. Sem Krasznán. Sem Kémeren. Mégis mert misszióban gondolkodni! Némelyek,
mint maga Kornya testvér is, vállalták azt, hogy eladják mindenüket, amijük
van, és átköltözzenek előttük addig szinte ismeretlen régiókba csak azért, hogy
ott Jézusról beszéljenek. Közülük egy sem volt képzett ember. Később tartottak
ugyan néhány napos tanfolyamokat, de az első erdélyi, igazán képzett emberünk a
nemrég Amerikában elhunyt Dr. Bíró
László (1907-2009) volt, aki Nagyváradon szolgált a ’30-as évek második
felében. A történelem azt igazolja, hogy a képzettség nem feltétele az
eredményes missziómunkának. Kornya Mihály egyetlen tankönyve a Biblia volt. A
többi úttörőé is. A mai, felgyorsult, igényes világban nem tehetjük, hogy ne
fejlesszük magunkat, ne tanuljunk. De tény az is, hogy nem kell ahhoz
mindenképpen teológiát végezni, hogy embereket az igazságra vezessünk, és hogy
tanítsuk őket megtartani mindazt, amit az Úr parancsolt nekünk. Hiteles hívő
embereknek kell lennünk jellemünkben és saját szakterületünkön. „Könnyű volt
akkor! – mondhatja valaki – A parasztpróféták is, a misszióterületek lakói is
tanulatlan emberek voltak. Ugyanazon gondjaik voltak, az életstílusuk hasonló
volt. Könnyű volt megtalálni a közös hangot!” Akkor ma, testvérek, még
könnyebb! Különféle szakterületeken képzett (vagy képzés alatt álló) emberek is
hamar megtalálják a közös hangot - éppen a képzési folyamatok hasonlósága
révén. Ma is ugyanazon gondjaink vannak, még ha különböző színvonalon állunk is
szellemi vagy anyagi vonatkozásban. Segítségünkre van az is, hogy a mai korszak
embere nyitott az érzelmi és a misztikus dolgok felé. Igaz, hogy az evangélium
sem nem érzelem, sem nem misztika, habár boldogságos titok. Táplálkozzunk
minden nap belőle, hogy készek legyünk alkalmas és alkalmatlan időben
továbbadni másoknak!
A másik nagy gondunk,
amikor missziómunkáról van szó, az, hogy nincs anyagi fedezet a misszióhoz (II.).
Napóleon mondta, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz! Pénz
kell a misszióhoz is. Kell az erszény, a saru, a pálca, kell a nyugati autó.
Vannak felavatott lelkimunkások,
akik kénytelenek polgári foglalkozást is keresni maguknak, mert a gyülekezet,
amelyben szolgálnak, nem tudja biztosítani a fizetésüket. Ilyen körülmények
között új misszióállomások létesítéséről gondolkodni merész dolognak tűnik. És
amíg a lelkimunkás pénzt keres, addig nem a misszióban fogy az idő és az
energia. De vajon csak a felavatott lelkimunkások feladata-e a misszió? A
Biblia, az Úr Jézus parancsa rácáfol erre.
A gond tehát az, hogy kevés a pénz (1). A misszióhoz
távolságokat kell megtenni, épületeket kell emelni és fenntartani, különféle
programokat kell szervezni, ráadásul ott a mi gyülekezetünk nagy-nagy anyagi
terhe is, és ne felejtsük el a saját családunkat sem! Ez mind tény. Meyer
Henriket a Brit- és Külföldi Bibliatársulat alkalmazta. A Bibliatársulatnak az
volt az egyik alapelve, hogy munkásai nem végezhetnek propagandát egyik
felekezet javára sem. Meyer nagy erőbedobással végezte a baptista missziót.
Figyelmeztetések után a Bibliatársulat megvonta tőle a támogatását – erre még
nagyobb lendülettel vetette bele magát a baptista misszióba. Amikor Magyarországra
érkezett (1873), hiába kereste, nem talált baptistákat sem Pesten, sem Budán,
sem vidéken. Amikor meghalt (1919), hívők ezreit és baptista imaházak,
misszióállomások százait hagyta maga mögött. Ebben a nagy munkában Kornya
Mihály volt a leghatékonyabb segítőtársa. Ezek az emberek hittek abban, hogy az
igazán megtértekről Isten minden szempontból gondoskodni fog. Minden egyes
bizonyságtétel egy-egy új helyen óriási hit-lépés volt. Ezek az emberek hittek
abban, hogy akik igazán megtérnek, mindenüket készek lesznek odatenni az Úr
oltárára, mint ahogyan a Szentírás tanítja is. A friss hívők nem is várták a
külföldi segítséget: imaházakat építettek saját erőből, később új
misszióterületekre merészkedtek. Kornya Mihálynak Isten így adott munkatársakat,
akik tovább tanítottak olyan, megbízható embereket, akik mások tanítására is
alkalmasak lettek. Sarmaságról kevés pénzen el lehet jutni Lompértig (3 km).
Lompértról kevés pénzen el lehet jutni Selymesilosváig (3 km). Gyalog vagy
kerékpárral menni semmibe sem kerül, ráadásul egészséges is. Kornya testvér
naponta átlag 20 km-t gyalogolt! Egy kicsi, szilágysági gyülekezetre az Úr
valószínűleg nem bízza a moldvai csángók terhét. De a közeli települést
valószínű, hogy rábízza! Van tehát pénz a misszióra! Volt az I. Világháború
idején is, amikor – mint már említettem – a férfiak többsége a fronton harcolt.
A Szabad Baptista Szövetség ebben az időben tíz bizottságot tartott fenn:
2. hadi bizottság
3. vagyonkezelő bizottság
4. nyomdai bizottság
5.
vasárnapi iskolai bizottság
6. kápolnaépítési bizottság
7. szegényügyi bizottság
8.
a magyar gyülekezetek szövetkezetének
bizottsága
9.
a román gyülekezetek szövetkezetének
bizottsága
10. a német gyülekezetek szövetkezetének
bizottsága
Megfigyelhető, hogy Kornya Mihály egyetlen olyan bizottságban sem volt tag,
ami anyagiakkal, pénzzel foglalkozott. Ő csak a misszióra, a gyülekezetek lelki
életére összpontosított. Nem volt tagja sem a hadi, sem a vagyonkezelő, sem a
nyomdai, sem a kápolnaépítési, sem a szegényügyi, és természetesen a német
gyülekezetek szövetsége bizottságának sem, mivel nem beszélt németül. A jókedvű
adakozást azonban a hívő élet egyik ismertetőjelének tartotta: Hogyha körülöttetek valaki beteg, és nem
mehet el az imaházba, küldje el a perselypénzt, mert csak így igazi hívő![7]
Egy másik előadásban majd rámutatok arra, hogy az adakozásnak kiemelkedően nagy
szerepe volt a Kornya-vezette bihardiószegi gyülekezet és körzet életében. Ha
kevés a pénz, legyen sok hit! Ha kevés a pénz, mindet az Úr dicsőségére
használjuk fel, és vagy elegendő lesz, vagy megsokasodik! Ezt tanulhatjuk
Kornya Mihály példájából.
Amellett, hogy általában
kevés a pénz, sok a kiadás (2). Luxuscikkek
rendszeres vásárlását igaz, hogy nem sokan engedhetik meg maguknak, de ma egy
átlag polgár sokkal jobban él, mint néhány száz évvel ezelőtt egy király. Valaki
rámutatott a hátizsákjára: „Ami ebbe nem fér bele, az fölösleges!” Akkor
elmosolyodtam rajta, de utólag kezdem belátni, hogy van benne valami. Sok a
kiadás, mert igen sok dolgot birtoklunk, amit nélkülözni tudnánk. Annyira
megszoktunk bizonyos dolgokat, hogy az életünket el sem tudjuk már nélkülük
képzelni – pedig nincs rájuk feltétlenül szükség. Az egyik testvér, mikor még
egészen friss hívő voltam, egy kérdést tett fel nekem: „Ha van 100 lejed, és
abból 10-et az Úrnak adsz, mennyi marad meg neked?” „90!”- válaszoltam gyorsan.
„Nem. Csak az a 10 lej marad meg, amit az Úrnak adtál, a többit elveszítetted!”
Az a pénz, amit nem az Úrnak adunk, elveszett. Díszíthetjük belőle az imaházat,
korszerűsíthetjük belőle a berendezéseit – de nem biztos, hogy az Úrnak adtuk!
Megtörténhet, hogy a gyülekezetnek szüksége van olyan pénzre, amire az Úrnak
nincs szüksége – és megtörténhet az is, hogy az Úrnak szüksége van olyan
pénzre, amire a gyülekezet úgy gondolja, hogy nem jó befektetés. Bölcsesség
kell ahhoz is, hogy meglássuk, mi az Istennek tetsző.
Ismét az I. Világháború
időszakát idézem fel. Elgondolhatjuk, mennyi „fölösleges” pénzük volt ekkor a
baptistáknak! A Szövetkezet mégis kilenc (!) különböző pénztárt működtetett! Az
1918. november 20-22 között Budapesten megtartott konferencián Scheffler
Reinhold számol be a pénztárakról, amik közül több már korábban megalakult:[8]
1. központi pénztár (…gyülekezeteink adakozásai egy, közös pénztárba fognak folyni. Minden
missziómunkás ebből lesz fizetve. Ha nincs is erről bibliai utasításunk, de
közelebb jutunk az apostoli példához: „senki sem mondta vagyonáról, hogy az
övé.” Egy gyülekezet se gondoljon csak magára, hanem „Egy mindenkiért, és
mindenki egyért!)
2. kápolnaépítő pénztár
3. országos segélyező pénztár
4. a rokkant prédikátorokat, a
misszionáriusok özvegyeit és árváit segélyező pénztár
5. pogánymisszió pénztár
6. országos misszióiskola pénztár
7. hadiözvegyeket és árvákat segélyező
pénztár
8. katonai missziópénztár (Ez év folyamán 6.834 hasznos olvasmányt
tartalmazó csomagot küldtünk szét katonáinknak. Azoknak, akik nélkülözik a
prédikációkat, nagy szolgálatot tettünk, alkalmat adva, hogy társaik között
missziózzanak.) [9]
9. „Az Igazság Tanuját” segélyező pénztár
A mai generációk nem is hallottak az efféle pénztárakról. Hogyan volt
lehetséges, hogy a gyülekezetek (mármint ami megmaradt belőlük a háborúban)
képesek voltak fenntartani ezeket a pénztárakat? Úgy, hogy volt missziós
látásuk! Úgy, hogy komolyan vették a Bibliának a tized beszolgáltatásával kapcsolatos
tanítását! Semmi anyagi gondjuk nem lenne a mostani gyülekezeteknek, ha a tagok
a tizeddel is szolgálnák az Urat, ahogy Ő el is várja. Vannak olyan
vállalkozók, akik egyedül is biztosítani tudnák egy missziómunkás fizetését. Nem
mondom, hogy ezt kell tenniük, hanem csupán a tized beszolgáltatásának bibliai
parancsát kívánom hangsúlyozni minden hívő számára. A szilágyperecseni
gyülekezet a Biblia tanítását és Kornya Mihályék nyomdokait követi, amikor egy
meghatározott időre részt vállalt egy távolabbi (mezőségi) misszióterület
anyagi terheinek hordozásában. Ez alkalommal szeretném megköszönni a
testvéreknek ezt!
Szövetségünknek ma nincs
kilenc pénztára. A tagsági- illetve a teológiai járulékot szoktuk befizetni, és
a „missziós kasszába” be kéne küldjük az úrvacsorai istentiszteletek alkalmával
összegyűjtött adományokat. Hogy mennyire elég ez az árva „missziós kassza” az
erdélyi misszióban, jól tudjuk. Még az is megterhelő sokaknak, hogy „missziós
kassza” egyáltalán létezik! Mert „nem futja!” Kétfajta mobiltelefon
szolgáltatóra, na meg a vezetékesre, internetre, kábeltelevízióra, kocsira,
lakásra, evésre „futja.” És még sok egyébre is. Valami természeti csapás kéne
bekövetkezzék, hogy meglássuk, mennyi fölösleges dolog köti le energiánkat,
időnket, pénzünket. Vagy elég lenne odafigyelni a rozsda és a moly percegésére?
Hála az Úrnak, most is vannak olyanok, akik kevés pénzzel is misszióban
gondolkodnak!
Egy harmadik nehézség az
anyagi területen az, hogy lassan, de biztosan (főleg mióta Románia az Európai
Unió tagja lett) kiapadnak a külföldi források
(3). Kétségbeejtő tény, nem igaz? Azért kétségbeejtő, mert hozzászoktunk a
külföld ilyen-olyan segítségéhez. Meyer Henriket éppen a baptista misszió miatt
nem volt tovább hajlandó a Brit- és Külföldi Bibliatársulat támogatni. Kornya
Mihály a fizetésként megszavazott 60 koronából 20-ról lemondott más
missziómunkások javára, nemhogy még külföldről is támogatást várt volna. Áldás,
ha vannak ideiglenes vagy állandó külföldi támogatók. Segítségük nélkül most
nem tartanánk ott, ahol tartunk. Segítségük nélkül talán csak a hitbe
kapaszkodnánk, és térdünkön a nadrág kopottabb lenne. Isten gondviselésével visszaélni
mindig kísértés volt. A mannaszedők is biztosítottak maguknak a másnapra valót
a pusztában, de amit az Úr fölöslegnek tartott, megbűzhödött mind (II. Móz 16:
19-20). Így lesz mindenünk, amin nincs rajta az Isten jótetszése! Ha kiapadnak
a külföldi források, lesznek „belföldi” források: Aki hisz énbennem, a mint az írás mondotta, élő víznek folyamai ömlenek
annak belsejéből (Jn 7:38).
Láthattuk múltunk
eseményeiből, hogy sem az emberhiány, sem a pénzhiány nem tartóztathatta fel
Isten munkáját. E kettő mellett most nagyobb gond az, ha nincs missziós látás;
ha egymást (szellemi értelemben) mozdíthatatlan kövérre etetjük az imaházak
négy fala között. Istentiszteletre nem hagyománytiszteletből megyünk, nem is
szórakozásból, hanem közösségben hálát adni a kereszt missziójáért, és erőt
kérni az erről való bizonyságtételre. Legalábbis ezért kéne menni. Végignézve
szép Erdélyünk tágas szellemi területén, van-e Istentől kapott missziós
látásunk?
Ha nincs missziós látás,
annak három fő oka lehetséges. Az egyik az, hogy sohasem volt újjászületés, a
megtérés nem volt igazi. „Ahol élet van, ott mozogsz van!” – mondta az egyik
nem magyar testvér. Mozgás általában ott nincs, ahol élet sincs. Ott sincs
mozgás, ahol alvás van. A másik oka tehát annak, ha nincs missziós látás, az,
hogy eltévesztettük a célt, elaludtunk. Amit megélünk, kultúrbaptizmussá lett.
Megnehezedett a szívünk az élet gondjainak miatta, ahogyan előre
figyelmeztetett az Úr Jézus (Lk 21: 34). A harmadik oka a missziós látás
hiányának az lehet, hogy nem az Úrtól kérjük a vezetést. Lehet, hogy valaki más
adott nekünk „látást.” Buzgólkodunk, áldozatokat is hozunk, mégsem működik a
misszió. Lehet, hogy valaki vagy valami más adott nekünk „látást!” Kornya
Mihály újjászületését, céltudatosságát és Istentől kapott látását a ma is
fennálló gyülekezetek sokasága igazolja.
E többszörösen is
jubileumi esztendőben emlékezzünk úgy elődeinkre, mint akik nemcsak
nosztalgiáznak, hanem érzik a felelősség súlyát is! Gyönyörűséges misszió
bízatott ránk! Minket, akiket vérén megváltott, nemcsak gyermekeinek, hanem munkatársainak
is tart a Krisztus. Arcunk pirulásával mondjuk: Hála érte!
[2] Kerekes Bálint Havi jelentésének két eredeti példánya Kiss Lehel birtokában
[3] Kirner A. Bertalan: Kornya Krónika, 47. old.
[4] Kirner: 65-66. old.
[5] Kőrösi István In: Bányai Jenő: A magyarországi baptista egyházzene
története, Baptista Kiadó, Bp., 1996, 138. old.
[6] A vastagított betűkkel írt bizottságoknak
Kornya Mihály is tagja volt
[7] Kirner: 140. old.
[8] A konferencia jegyzőkönyvének írógéppel
írt másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdonában
[9] Az 1916. október 17-19 között megtartott
konferencia jegyzőkönyvének írógéppel írt másolata az Erdélyi Magyar Baptista
Levéltár tulajdonában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése