13.
Példázat nélkül
semmit sem szóla nékik, hogy beteljék a mit a próféta szólott, mondván:
Megnyitom az én számat példázatokra;
és kitárom, amik
e világ alapítása óta rejtve valának.
(Mt 13: 34b-35)
A művészetek egyen-egyenként, és azok
összessége: utalás. Utalás arra, Aki az embernek képességet adott alkotni a
meglévőből, és érteni-élvezni a művet, az alkotás folyamatát. Utalás egy
elvesztett és egy eljövendő világra, amelyben már nem tükör által, és nem
homályosan látunk. Ajándék a művészet, ráadás kegyelem kegyelemre.
Kimeríthetetlen lehetőség. Fokmérője az istenismeretnek. Amint a hangok szót
alkotnak, a szavak képet vetítenek, a képek gondolatot támasztanak, hidak
verődnek, kapuk tárulnak – és mosolyog az Isten, ha itt is, ott is tetten érjük
Őt.
„Ti vagytok a föld sói – mondta Jézus
– és a világ világossága!” És kétezer éve hat a szó, mozgásba lendít a kép.
„Meglátod a felebarát szemében a
szálkát – mondta Jézus – de a tiédben vastag gerenda van!” És kétezer éve hat a
szó, pirulni késztet a kép.
„Nézzétek a mezők liliomait, milyen
pompázatosan öltözteti őket a mi Atyánk, aki van a mennyekben! – mondta Jézus –
Nézzétek az ég madarait, ételük mindig hogy kikerül!” És kétezer éve hat a szó,
békével önt el a kép.
És hazacsámborognak az idegenbe
szakadt és az otthoni tékozló fiak; és boldogok, akik sírnak; és mindenét
eladja, aki szántóföldben drága kincsre lelt; és boldogok, akik éhezik és
szomjúhozzák az igazságot; és vigyázunk a lámpás olajára – mert hat a szó, és
hat a kép a nékünk adatott kegyelem szerint.
Szavainkkal, képeinkkel, zenénkkel,
mozdulatainkkal, szándékunkkal tartozunk. Tartozunk dicsőítni Őt, Akiben
megjelent az Atya teljessége. Dicsőítni Őt, Aki a hibátlan Szép, a csalhatatlan
Jó, a tökéletesen Igaz. Aki az Ars Patris.
14.
Mert a hol
ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Ekkor
hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem
vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?
Monda néki
Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is,
hanem még
hetvenhétszer is.
(Mt 18: 20-22)
Isten számtanának olyan törvényei
vannak, amik túlnövik a logika korlátait. A szeretet főtantárgyának
gyönyörűséges ága ez. Emberi elme fel nem foghatja, meg nem értheti, felelnünk
kell belőle mégis. Hát akkor mire való ez az egész? – kérdezheted. Nekünk, kik
ez iskolába beiratkoztunk, az isteni számtan az életünket jelenti. A teljes
életet. Vannak e világnak önjelölt, nagy professzorai, ígéretekkel dús, rangos
egyetemek – diákjaik bukdácsoló, örök vesztesek mégis, a nullánál tovább e
tárgyban nem jutottak.
Isteni számtant képtelenség tanulni
mástól, mint Aki maga a Szeretet. Ő a mi tanítónk, Aki három személyű egy,
örök, igaz Isten. Csak Ő vezethet el minket minden igazságra! Őbenne lesznek
ketten egy testté a szerelmesek. Felette nagy titok ez, de működik az Ő
szabálya, és napról-napra boldogabb a házasság, melyben a férfit és a nőt Ő
szerkesztette egybe. Az Ő kezében öt kenyér és két hal elég lesz ötezer
jóllakásához. A Beléje vetett mustármagnyi hit elég lesz kimozdítani helyéből a
Himaláját. A szegény özvegyasszony utolsó két fillérét adta oda szeretetből, és
az isteni matematika szabályai szerint megnyert mindent – a széles mellényű
gazdagok mérlegeltek, számítgattak az emberi matematika szabályai szerint, és
mindent elveszítettek. Aki e földön az Ő szabályai szerint oszt múlandót, az a
mennyben szoroz romolhatatlant.
Tanulni fogunk, míg élünk, s
álmélkodunk, míg élünk, mint az utolsó percben érkező napszámosok: Hogy lehet,
hogy annyi fizetést kaptunk mi is, mint akik piros hajnal óta Neki dolgoznak?
Ez az isteni számtan titka, csodája!
15.
És az Íge testté
lett és lakozék mi közöttünk
(és láttuk az ő
dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét),
a ki teljes vala
kegyelemmel és igazsággal.
(Jn 1: 14)
Úgy volna jó járnunk utunkat – köveket
átlépve-kerülgetve, sistergő lángnyelvek között, mindennapi Jordánjaink zúgó
habjai és örvényei ellenére – mint akiknek szemébe és szívébe a megdicsőült
Krisztus arcának képe kitörölhetetlenül beleégett!
Mi is voltunk Vele a hegyen, és láttuk
Mózest megilletődni, Illést hódolni Előtte. Néhanap, a csodalátás megújító,
kegyelmi alkalmain fel-felmegyünk Vele újra. A Törvény betőlt: átölelt minket a
minden értelmet felülhaladó szeretet és békesség. Megváltottakká lettünk! A
próféták szava betőlt: akik nem nép voltunk, lettünk királyi papság, szent
nemzet. Csodálkoznak az angyalok is. Megváltottakká lettünk!
Úgy volna jó – gondoljuk mi – ha sosem
kéne lejönni a hegyről, a Krisztus-látás fénylő magaslatairól a völgyi sötétbe,
meredélyek, farkasok, tövisek közé. Úgy volna jó – gondoljuk mi – ha lehetnénk
a mennyei harmattól borított sátornak a világtól elkülönített, ámuló vendégei
egész életünkben.
De a hegyről le kell jönni. Mesterünk
is lejött, mert megcsapdosott arccal, feltört vállal egy másik hegyre kellett
felkapaszkodnia. Oda Vele nem mehettünk, oda építeni nem kívántunk volna
sátort. Vitte a völgyi sötétet, farkasok vicsorgását, tövises koszorút, izzó
lángnyelveket, zord szívek kövét, örvényt és kavargást, és mindent elvégezett.
Megváltottakká lettünk!
Éppen ezért úgy volna jó, éppen ezért
úgy kellene járnunk utunkat – köveket átlépve-kerülgetve, sistergő lángnyelvek
között, mindennapi Jordánjaink zúgó habjai és örvényei ellenére – mint akiknek
szemébe és szívébe a megdicsőült Krisztus arcának képe kitörölhetetlenül
beleégett.
16.
És monda a
vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni
e fügefán, és
nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?
Az pedig
felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül
megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután
vágd ki azt.
(Lk 13: 7-9)
A Kegyelem önmagával szemben igencsak
kegyetlen – nem kíméli magát, hogy velünk kíméletesen bánjék. Kiválasztott a
fák közül – nem, mintha életrevalóbbak, ígéretesebbek lettünk volna, hanem,
mert megszeretett úgy, ahogy voltunk: csenevészen, halálra váltan, vadócan is.
Beültetett a saját kertjébe – a próféták, az apostolok, a szentek édes
gyümölcsű, terebélyes fái közé, és éppen úgy szeretett, mint azokat. Különös gondot
fordított ránk: körülkapált, és megmetszett, és megtrágyázott, és reménykedett,
hogy egy szép napon hátha viszontszeretjük, az Ő szeretetének milliomodrésznyi
töredékével. De mi nem szerettük viszont. Azt sem tudtuk, mi történik velünk,
csak zsigereink érezték, hogy a föld jó föld, a fény jó fény, a víz tiszta víz.
Eközben Ő hajladozott, cipekedett, izzadozott, s nem fáradt el, mint egyéb
vincellérek.
Évek suhantak el így. „Hátha terem
jövőre! – szólt mindannyiszor, amikor az Igazság fejszéje a gyökerekre
vettetett – Körülkapálom, megmetszem, megtrágyázom, öntözgetem, simogatom.
Hagyd meg még ez esztendőben!” De mi nem termettünk mást, csak levelet, csupán
lenge, zörgő levelet. A Kegyelem nem adta fel: hajladozott, körülkapált,
cipekedett, megtrágyázott, izzadozott, megmetszett, és becézgetett, simogatott
folyton. Aztán valahogy észrevettük: sebes a keze! Át van fúrva a keze! Aztán
valahogy kicsordult egy parányi könnycsepp valahol, az águnk hegyén. Egyből
észrevette: „Bimbó! Bimbócska!” – ujjongott
fel.
Azóta nem fér el bennünk az ének:
Hegyek és halmok, ujjongjatok! Tapsoljatok, erdők, kertek, ligetek fái, mert
amilyen távol állt tőlünk a gyümölcstermő engedelmesség, olyan közel jött
hozzánk a megtartó Kegyelem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése