Az örmény népirtásra emlékezünk

           

            A XX.-ik század első, nagy népirtásáról nem csupán azért szükséges szólnunk, mert a centenáriumi esztendő ezt indokolttá teszi, hanem azért is, mert napjaink egyre fokozódó keresztyénüldözései felelevenítik az 1915-ös, rettenetes események fájdalmas emlékét. Az történt ugyanis, hogy míg a világ országai a háború zűrzavarában saját bajaikkal voltak elfoglalva, addig a török kormány az iszlám tengerben évszázadokon át kitartó, keresztyén örmény nép módszeres elpusztítását tűzte ki célul. Mára huszonkét ország ismerte el genocídiumként, népirtásként a száz esztendővel ezelőtti eseményeket, Törökország azonban kitartóan azt állítja, hogy a háborús idők természetes velejárója volt, ami az örményekkel történt, nem pedig kitervezett népirtás.

            A hajdani Örményország földje bibliai föld: itt található az Ararát hegye, melyen Nóé bárkája megfeneklett (ma már Törökország területe). Az örmények Nóé Jáfet ágán való leszármazottjától, Hajktól eredeztetik népük történetét, rá utal országuk örmény megnevezése (Hayastan – Hayk országa) is. Több ezer esztendős kultúráról van tehát szó, mely mára, sajnos, a sok megpróbáltatás, szándékos pusztítás során elveszítette egykori fényét. A hagyomány szerint Bertalan és Taddeus apostol vitte el elsőként az evangéliumot az örmények közé – egyházukat azért nevezik Örmény Apostoli Egyháznak. Az örmények egy része a későbbi „térítések” során római katolikus lett.

Egyháztörténeti tény, hogy a világ első országa, amelyben államvallássá tették a keresztyénséget, Örményország. Erre Kr.u. 301-ben került sor, jóval Nagy Konstantin milánói ediktuma (Kr.u. 313) előtt. III.Tiridát pogány király nem sokkal azután, hogy egy általa korábban megkínoztatott, Gergely nevű keresztyén imádkozott érte, teljesen meggyógyult. Ezt követően megkeresztelkedett, beszüntette a pogány kultuszt országában, és megbízta Gergelyt (aki nemsokára megkapta a „Világosító” nevet), hogy szervezze meg, és vezesse a keresztyén államegyházat. A keresztyén hit és nemzeti öntudat erősödéséhez nagyban hozzájárult az eredetileg harminchat betűt tartalmazó örmény ábécé megalkotása (Kr.u. 405), és az oktatás megszervezése is, ami Meszrop Mastoc nevéhez fűződik.

Az évszázadok során az örményeknek sokat kellett szenvedniük saját hazájukban, elsősorban hitük miatt. A muzulmán terjeszkedésnek ellenálltak, munkájukon áldás volt – ez gyűlöletet és irígységet váltott ki irántuk a környező népekből. Az „ezeregy tornyú” főváros, Ání lakói 1239-ben menekülni kényszerültek, s biztonságosabb élet reményében a Krím-félszigeten telepedtek le. Nem sok idő múlva a tatár és török előrenyomulás elől egyik részük Moldva, másik részük Lengyelország felé menekült tovább. Moldvában a XIV.- XV. században hét várost alapítottak. Mivel megpróbálták az ortodox vallásra való áttérésre kényszeríteni őket, újra otthagyták lakóhelyüket, és Erdély felé vették útjukat – mintegy 3000 család. A Keleti-Kárpátok bércei közül I. Apafi Mihály fejedelem 1672-ben behívta őket Erdélybe, és letelepedési engedélyt adott nekik. Az évszázadok során, míg menekülésre, továbbvándorlásra kényszerültek, főként kereskedésből tartották fenn magukat. A fejedelem – látva becsületességüket és sikereiket – Erdély gazdasági életének fellendítését remélte tőlük. Az Erdélybe települt kb. 15.000 örmény között a hagyomány szerint egy sem volt írástudatlan, szolga vagy szegény. Később két várost építettek maguknak: Szamosújvárt (Armenopolis) és Erzsébetvárost, de jelentős számban éltek Gyergyószentmiklóson és Csíkszépvízen is. Ma talán nincs is olyan magyar település Erdélyben, ahol ne élnének örmény származású emberek. A magyar szellemi élet kiválóságai sorába emelkedtek közülük nagyon sokan – elég, ha csak a Lászlóffy, a Mártonfi, a Kapdebó, a Murádin, a Jakobovits, a Hollósy, a Patrubány nevekre gondolunk.

A XVI.-ik században a muzulmán törökök és perzsák osztoznak Örményországon. Miután a XVIII-XIX. században Oroszország megszerzi az örmény területek keleti részét, örmények tízezrei települnek át a török és perzsa részről. Ennek az az oka, hogy a kisebbségi létbe kényszerült örményekkel (és általában a keresztyén állampolgárokkal) szemben erőteljesen diszkriminatív törvényeket léptettek érvénybe. Az örmények iránti gyűlölet II.Abdul Hamid szultán uralkodása (1876-1909) idején csak fokozódott úgyannyira, hogy az Oszmán Birodalom közeli felbomlását megsejtő örmények között gyakorta rendeztek vérfürdőket. Ezek közül a legnevezetesebb az 1895-ös erzerumi mészárlás, melyről a New York Times úgy tájékoztatott, mint „a kis-ázsiai keresztények megsemmisítésére irányuló nyilvánvaló politikai törekvésről.” 1909. őszén az úgynevezett „ifjútörök” kormányzat (Ittihád) veszi át a hatalmat. 1914-ben a Központi Hatalmak oldalán Törökország is belép a világháborúba. Enver pasa, a hadügyminiszter, támadást intézett az oroszok ellen Baku városának visszafoglalásáért, de a kísérlet súlyos kudarcba fulladt. Ez idő közben a török seregek az Oszmán Birodalom felbomlását előidéző vereségeket szenvedtek a balkáni területeken is. A veszteségekért Enver pasa az örményeket hibáztatta, akik szerinte az oroszok pártjára álltak, és elősegítették a birodalom egységének megbomlását. Az örmények elleni, hosszú idők óta tartó gyűlölet és a kipusztításukra tett kísérletek egyértelmű igazolását vélték most az ifjútörökök felismerni, és feljogosultnak érezték magukat arra, hogy az „armeni milleti” (örmény kisebbség) teljes felszámolásához határozottan hozzálássanak. 1915. április 24-én az örmény értelmiség színe-javát, mintegy kettőszázötven embert gyűjtöttek össze Isztambulba, és még aznap éjszaka kivégezték őket. Ettől az időponttól számítjuk a genocídium kezdetét. Létrejött a Deportálási Bizottság, mely részletes programot dolgozott ki a szörnyű, módszeres népirtásra. Nemsokára elkezdődött az anatóliai örmények kitelepítése, majd más területekről is kényszerítették őket lakóhelyük elhagyására. Végeláthatatlan sorok kígyóztak az utakon, a forró sivatagokban. Sokan már az első napokban elpusztultak az erőltetett menetben víz és élelem híján, másokat agyonlőttek, lefejeztek. Így pusztult el több mint másfél millió örmény száz esztendővel ezelőtt az Enver (hadügyminiszter), Talaat (belügyminiszter) és Gemal (Konstantinápoly kormányzója, tengerészeti miniszter) pasa kegyetlen intézkedései során. Azóta április 24-e az örmény nép nemzeti gyásznapja. A népirtás emlékére számos alkotás született minden művészeti ágban, ezek között talán a legkiemelkedőbb az osztrák Werfel A Musza Dagh negyven napja című monumentális regénye.

Örményországban ma alig több mint hárommillió örmény él, a többi hétmillió szerte az egész világon. A Szovjetunió felbomlása után az eredeti területének csupán alig egy tizedét birtokló Örményország volt az első állam, amely önállósult 1991-ben. Ekkor összesen négy baptista gyülekezet működött az országban, kb. 350 taggal. Az ateista rendszer alóli felszabadulás után nagy lelki ébredés kezdődött el az örmények között, amely mind a mai napig tart. A gyülekezetek száma immár megközelíti a 300-at, a tagoké pedig a 7000-et. Az örményországi baptisták 1998-óta teológiai szemináriumot működtetnek a fővárosban, Jerevánban, mely intézményben immár több mint hetven személy készült fel a lelki munkára. Erőteljes missziót végeznek a kurdok között is, szinte napról-napra növekszik a gyülekezetplántálások és a megtérők száma.

A XX. század másik nagy népirtásának, a holokausztnak hírhedt szervezője feltette a kérdést annak idején: „Ki emlékszik ma már az örményekre?” A történelem nem őt igazolta.