A fiatalok és a helyi gyülekezet kapcsolata

Előadás a Hargita Keresztyén Táborban  2005. aug. 24-én, a II-ik ifjúsági héten

Zsidók 11, 24-26: Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják, Inkább választván az Isten népével való együttnyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét; Égyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát, mert a megjutalmazásra tekintett.

  

   Megtiszteltetésnek tartom, hogy itt állhatok előttetek, ennyi értelmes, drága fiatal előtt, és én is mondhatok néhány szót az Úr Jézusról. Boldogan teszek bizonyságot arról, hogy ismerem Őt, szeretem Őt. Nagyon jó rátok nézni, és látni, mennyi értelmes, érdeklődő szempár van jelen; jó hallani a hangotokat.

   Vágjunk hát a dolgok közepébe! Van egy latin mondás: Vanitatum vanitas. Azt jelenti ez, hogy hiábavalóságok hiábavalósága. Ehhez hasonló az az ige, amely így szól: az ifjúság és a hajnal hiábavalóság (Préd 12,2b). Nem hangzik valami felemelően ránk nézve, ugye? De ige ez mégis. Aztán azt is szokták mondani az idősebbek, hogy  a fiatalság bolondság. Olyan előszeretettel (vagyis úgy látszik) hozakodnak elő azzal, amikor teszünk, tennénk valamit, vagy csoportosan el akarunk kérezkedni valahova, hogy „a fiatalság bolondság.” Tudjátok, általában kik vannak azon a véleményen, hogy „a fiatalság bolondság”, meg hogy „a fiatalság hiábavalóság, időpocsékolás”? Azok, akik a fiatalságukat bolond módra töltötték el. Akik elpocsékolták az idejüket. Tudják, hogy nagyon sok baklövést csináltak; tudják nagyon jól, hogy nem használták ki jól az időt, bolond módra tékozolták el az ifjúságukat, ezért tapasztalatból mondják, hogy „a fiatalság bolondság”. Az ige azért mondja, hogy az ifjúság hiábavalóság (neki igaza van), mert ha Jézus Krisztus nincsen benne, nincs új életed, nincs új szíved, akkor a fiatalság és a hajnal, minden, ami szép és jó, számodra valóban hiábavalóság! Az igének igaza van. Nagyon sok idős testvér van, akikről én személyesen is tudok, akiknek imatémájuk a fiatalság, az új generáció. Tudjátok meg, hogy nagyon sokan imádkoznak értetek. Lehet, nem ismeritek azokat a nénikéket, bácsikákat. De akikben most ott ég az Úr Lelkének tüze, akik látják, hogy mennyi évet elpazaroltak, nem értékelték az ifjúkor éveit, így könyörögnek: „Uram, a mostani fiatalokat áldd meg, nehogy úgy töltsék el az idejüket, ahogyan mi! Uram, adj ébredést, adj megújulást a fiatalok között!” És ezekben a pillanatokban is nagyon sokan vannak, akik érettünk imádkoznak.

   A mai témánk: a fiatalok kapcsolata, vagyis a mi kapcsolatunk a látható gyülekezettel - a mi feladatunk, szerepünk a lelki közösségben. Nagyon sokat tanulmányoztam és tanulmányozom a baptisták történetét, és hadd mondjam azt el - minden dicsekedés nélkül, de örömmel - hogy a mi generációnkhoz az alig több, mint száz éves történelmünk folyamán nem volt fogható. Olyan értelmes, nyitott, olyan jóravaló, ütőképes fiatalság, mint a mostani, nem volt. Ezt nem azért mondom, hogy elbizakodjunk, hanem azért, mert tényleg így van. Édesapám meséli, hogy  tizenhat éves korukban hogyan ásták a bunkereket a hegy oldalában, és hogyan dobálták egymást sárgolyókkal. Tizenhat évesen! Most egy öt éves gyermek ott ül a laptop előtt, és statisztikákat nézeget. Ez nem vicc, én tényleg láttam ilyent. Óriási különbség van a mi korosztályunk, és az előttünk álló korosztály között! Kértem az egyik testvért, aki sok hozzá hasonló emberrel most a vezető rétegét képezi a gyülekezetnek, most középkorú, hogy meséljen arról, hogyan töltötték el annak idején az ifjúságukat a gyülekezetben. Legyintett egyet, és azt mondta, hogy „Mindig megmondták, mit énekeljünk, hova menjünk, hova ne menjünk. Nem volt egy szép napunk!” Sajnáltam ezt az embert. Tudtam azt, hogy a szép napok utáni sóvárgás tulajdonképpen az új élet, a megtérés hiányából fakadt. Az ő generációja az, amely most ott van a gyülekezetekben, mint oszlopos generáció, amelynek legtöbb képviselője azt mondja, hogy „nem volt egy szép napunk!” Nekünk nagyon sok szép napot ajándékozott Isten.

   Tudjátok meg, hogy azok a régi szép idők most van! Amire azt mondod majd néhány év múlva, hogy „azok a régi szép idők”, az most van! És nem mindegy, hogyan használod ki, hogy töltöd el! Néhány év, és befejezed az iskolát, megházasodsz, gyerekeid lesznek, és ott állsz majd egy gyülekezetben, mint oszlopos tag. Hogyan építhetnek rád a közvetlenül utánad következő generációk? A fiatalok hogyan nézzenek majd fel rád, ha most nem szerzel örökkévaló értékeket, ha most nem tanulsz, ha most nem fejlődsz? Ha most nem tanulsz meg szeretni, és nem tanulod meg értékelni az időseket, a gyülekezetet, akkor milyen generáció lesz a baptista közösségünk alapgenerációja néhány év után?

     Valóban vannak különbségek közöttünk, és a minket megelőző generáció között. Néhányat szeretnék felsorolni azok közül a hatások közül, amik minket érnek, és amikkel nem találkoztak olyan nagy mértékben (vagy egyáltalán) a nálunk idősebbek.

   Az egyik a globalizáció. Jól tudjátok, hogy mit jelent ez. Egyszerűen megfogalmazva – egyformává válik minden. Elmész Afrikába, elmész Kínába, és láthatod, hogy ugyanúgy öltöznek, ugyanúgy igyekeznek gondolkodni a fiatalok. Most ez megy. A globalizáció az uniformizálódást vonja maga után, ami azt jelenti, hogy eltűnnek, vagy elsekélyesednek a kultúrák, nem lesz értékük - minden legyen egyforma! Minden arra megy ki, hogy legyen közös pénz, közös nyelv. Láttam egy régi képet: Kornya testvér van rajta középen, egy olyan kis asztal előtt ülve, mint ez is. Körülötte kalotaszegi testvérek és testvérnők kendőkkel, nagy szoknyákban, priccses nadrágban, lajbikkal... gondold el, mi történne, ha valaki most így lépne be a gyülekezetbe! Igencsak furcsán hatna! Abban az időben az volt a természetes - a magyar népviselet a mindennapi élethez tartozott, akárcsak a templomba járás. Azért építették a hegyekre, a dombokon vagy a települések központjába a templomokat, mert az akkor azt jelentette, hogy az emberek szívének központjában is ott van az Isten háza. Nem volt mindenki megtérve akkor sem, de az egyháznak, a templomnak elvitathatatlanul központi szerepe volt. És most, mióta a globalizációs folyamat ilyen erőteljesen megindult, a kultúrák kezdenek megszűnni, összemosódni. Lassan értéktelenné válik az, ami valamikor érték és fontos volt - ezt tapasztaljuk a saját bőrünkön. Zilahon végeztem a középiskolát, a Református Kollégiumban, ahol az volt a szokás, hogy évzárókor egy fekete, zsinórozott öltönyben, úgynevezett bocskaiban vonultak fel a diákok - a református lelkészek hagyományos öltözéke ez. A mi generációnk volt az első, amely felemelte a hangját, és azt mondta: „Miért vegyük mi azt fel magunkra? Röhögtetjük magunkat végig a városon ilyen ruhában! Nekünk ez már nem jelent semmit!” Valamikor nagy kiváltságnak számított református kollégistának lenni (mint ahogyan az is), és a bocskai ruha viselése is értéknek számított, de most már sajnos sokan nem tartják annak. Változik az öltözet, változik a zenestílus. Nagyon kevés éneket éneklünk mi, fiatalok, ami  magyar népi gyökerekből, azaz tiszta forrásból táplálkozik – pedig kár. Kár, hogy nem énekelünk ilyen énekeket, és nem is ismerjük őket. Most inkább más nyelvekből fordított, idegen énekeket fogadunk el – nem is olyan nagy baj ez, de az előttünk levők nem ismerték ezeket.

   A második dolog, aminek a hatása, nyomása alatt vagyunk, a posztmodern „minden relatív” elmélete. Posztmodern, azaz a modern utáni kor, amely azt mondja, hogy minden relatív. Nincsen egy abszolút igazság, nincsen egyetlen, igaz Isten – te hiszel Buddhában, én Mohamedben, Allahban (de nem kívánom ezeket a neveket, filozófiákat mind felsorolni; nem is ismerem és nem is akarom ismerni); én tisztelem a te hitedet, te tiszteld az enyémet. Minden relatív – nincs egy abszolút igazság. Amikor Istenről volt szó a keresztyénség közel kétezer éves története során, sok évszázadon át szinte mindenki elfogadta, hogy Isten tényleg Isten. Egy Isten van: Atya, Fiú Szentlélek, teljes Szentháromság, egy, örökkévaló, igaz Isten. És ha most kimész az utcára, annyiféle szektával és annyiféle irányzattal találkozol (sőt elmennek hozzád, a lakásotokba), amik azt hirdetik, hogy „tiszteletben tartom a tiedet” – közben azt gondolják, hogy „gyere hozzánk!” Nagyon fel kell készülnünk, meg kell húzzuk a nadrágszíjat, ahogy mondani szoktuk, hogy szembe tudjunk nézni ezekkel, és határozottan szemébe tudjuk mondani a világnak, hogy van nekünk egy élő Istenünk, és „Vele nem jó ujjat húzni - mint ahogy mondta az egyik  idős testvér - mert a mi ujjunk nyúlik ki!”

   A másik dolog, ami hatással van ránk, a technika fejlődése. Az elmúlt száz év alatt sokkal többet fejlődött a technika, mint az elmúlt öt-hatezer év alatt, amióta a világ fennáll. Mikor az első színes televízió megjelent  a faluban, a negyed falu népe ott volt minden este, és néztük csodálkozva, hogy az a TV színes. Nem is kell beszélnem a távirányítókról meg a kamerás mobilokról, amik később megjelentek. Amikor a bicikli feltűnt a láthatáron, azt mondták a testvérek, hogy az az ördögtől van. Másképp nem magyarázható, hogy két keréken megy az a masina, hacsak aki fenntartja, nem maga az ördög. És akkor jött a Cserepka testvér, áldott emlékű  testvér, aki az ébredés előhírnöke volt a Szilágyságban. Neki volt biciklije, és beláthatták a testvérek, hogy az nem az ördögtől van, hanem a technika vívmánya. Nagymamám is tapasztalja, hogy a technika fejlődik. Elmesélte, régen hogy szedte a különféle gyógynövényeket a betegségeire – vagy képzelt betegségeire. Elkérdezgették egymás között a szomszédasszonyokkal, hogy ez mire jó, azt hogyan kell elkészíteni, hogy hasson. Most azt mondja, hogy „annyiféle gyógyszer van! Csak ülök az ágyban, veszem a kapszulákat...” A múltkor látom, hogy egy fél marék gyógyszerrel kísérletezik. Kérdezem tőle, hogy miért veszi be azt a temérdek „orvosságot”. Azt mondja: - Amire ezek jók, az nekem biztos van!” Tehát a technika fejlődése - az elődeink nem tapasztalták ezt olyan erőteljesen, mint mi.

   A negyedik dolog az, hogy megnövekedett az igényszint a különböző szakterületeken. Most azt mondják, hogy ha orvos vagy, akkor olyan orvos légy, amilyennek kell lenni! Ha földműves vagy, mezőgazdasággal foglalkozol, abban legyél profi! Ne foglalkozz sok dologgal, hanem csak egy-kettővel, de azokban legyél szakember igazán! Mert ha ma meglátják, hogy bizonytalan vagy, vagy nincs meg a kellő képzettséged, nincs diplomád, akkor mehetsz lefelé a vízen, nem foglalkozunk veled. Ma ez így működik. És ezért nem elég ma a nyolc osztály, talán az egyetemi diploma sem, tovább kell menni, haladni, fejlődni, mert úgy megnőtt az igényszint. Előttünk áll az Uniós csatlakozás, szigorítják, és nehezítik a dolgainkat. Ezt a feszültséget, ami itt izzik a levegőben, nem tapasztalták meg az elődeink, mikor olyan korúak voltak, mint mi most.

    Egyik fiú egy gyülekezetben – nem sokkal idősebb nálam, azt mondta, hogy ma délelőtt a prédikációban az igehirdető testvér  illusztrációt mondott a csontokról, az emberi szervezet működéséről – a fiú, akiről szó van, orvostan hallgató. Hogy tudott akkora hülyeséget mondani? – és idézte a prédikátort, majd megmagyarázta, mi is az igazság az idézett biológiai kérdéssel kapcsolatban. „Miért mond olyan dolgokat, amikhez nem ért?” Tudjátok meg, nem olyan egyszerű ide kiállni elétek, mert olyan jó fejek vagytok – igazán – hogy nem vesztek be akármit. Nekem sem lehet csak úgy bármit beadagolni. Régen sok mindent lehetett mondani, és érvek nélkül is elfogadták az emberek. Mentek egyik háztól a másikig, és mondták - de ma már nem működik ilyen egyszerűen. Ma alaposan mérlegelünk. Megnézzük, hogy valóban úgy vannak-é ezek - mint ahogyan a Biblia egyes szereplői kutatták az Írásokat. Ma minden szakosodik, és a szakok is egyre magasabb színvonalra emelkednek; az emberek is profizmusra törekszenek, egyre tudományosabbá válik minden. Az egyik teológus ott ült mellettem az imaházban, amikor egy amerikai testvér szolgált. Amikor befejezte, oldalba bök a teológus kollégám, és azt mondja: Ez egy teleszkopikusan felépített expozicionális igehirdetés volt. – Igazad van - válaszoltam  - éppen akartam mondani! Mert tényleg az volt. Régen ilyesmi nem számított, de most ezeket is kell tudnunk nekünk, teológiai hallgatóknak. Mert nem mindegy, hogy a hallgatók mit kapnak, és nem mindegy, hogy mit termelsz, mennyit tudsz. Ha tanár vagy, legyél tanár, de profi tanár. Ha zenész vagy, legyél profi. Vagy ha egyszerű háziasszony vagy otthon, vagy a testvére, barátja vagy valakinek, te légy a legjobb! Isten nagyon megáldja ezt a generációt annak ellenére, hogy annyiféle hatás ér minket, és azt akarja, hogy jellemes, komoly emberek legyünk.

   Az ötödik dolog az, hogy megváltozott az életszínvonal is. Nem úgy élünk, ahogyan ifjúkorukról a mi szüleink és nagyszüleink beszéltek. Elmondja nagytatám és nagymamám, hogyan ették a málékenyeret – kukoricakenyér, tengeri-kenyér, különböző helyeken különbözőképpen mondják -  most nem is tudjuk, hogy mi az, és el sem tudjuk képzelni, hogy milyen íze lehetett. Most egészen más az életszínvonal, másként élünk, másképpen néz ki a szobánk, másmilyen berendezéseink, felszereléseink vannak – és ez így van jól. Egy történet arról, mennyire változik az életszínvonal: mennyegzőben voltunk az egyik barátommal. Az ünnepi vacsora egy étteremben volt megtartva. Ettük az előételt, ami a felvágottak mellett sokféle bogyóból és különféle növényekből állott. Barátom gyorsabban evett, mint én, és megbökve engem rámutatott a tányéromra: Ezt a zöld gazt ne edd meg, rettenetes íze van! – Jaj – kiáltottam fel – te megetted az aszparaguszt, a díszítést! Nem volt hozzászokva az ilyen fényes vacsorákhoz. De akik gyakrabban fordulnak meg előkelőbb helyeken, azok már tudják, hogy ami díszítés, az díszítés.

   A tavaly volt alkalmam Ausztria fővárosában, Bécsben is megfordulni. A vacsoránál – az asztal, azt mondták, svéd asztal,  ott is meg volt terítve szépen, megrakodva ugyanúgy bogyókkal és egyebekkel – azt mondja az egyik bácsi, aki a mi csoportunkba tartozott, hogy: Gyere, álljunk ide a mogyorós tál mellé, mert azt legalább tudjuk, hogy micsoda, és ez laktat a legjobban! Változik az  életszínvonal, és megesik néha, hogy nem is tudjuk, mit együnk, vagy hogyan együnk, de belejövünk lassan.

   Hatodikként hadd essék szó az információáradatról! Igen sok a reklám. Szeretjük a képeket nézegetni ahelyett, hogy olvasnánk. Inkább megnézzük a filmet, a Iont meg a Baltagult, minthogy elővegyük a könyvet – igaz? Én is megnéztem, de olvastam a könyveket is, és nem bántam meg. Szeretjük a képeket – nem hiába jelenik meg minden szenny és mocsokság az interneten és millióféle kiadványban. Annyira lekötik gondolatainkat, annyira hatnak ránk a képek, hogy az élő vagy a leírt szónak már nincs olyan nagy hatása. Kérdeztem is Andreától a tegnap, hogy lehet az, hogy ha annyira hatnak ránk a képek, miért nem jár a mai generáció múzeumokba, képtárakba, és nem érdeklik őket a gyönyörű, művészi alkotások. Azt válaszolta, hogy oda a háttér információ is kell. Hogy értékelni tudjunk egy igazán értékes képet, hogy műértők legyünk, hogy gazdagodjunk ilyen szempontból is, ahhoz nagyon sokat kell tanulni. A tanulás meg, ugye, nem kifizetődő - vallják nagyon sokan. Amiből nem jön közvetlenül anyagi haszon, azzal nem érdemes foglalkozni. Mit nekem Rembrandt, Balassi és a többiek? Hat ránk a látvány, és még nagyon sok dolog, amit nem ismertek szüleink, nagyszüleink.

II.

   A Zsidókhoz írt levélben itt áll előttünk egy fiatalember, Mózes, aki 40 éves volt, de ez abban a korban fiatalnak számított. Az ő példája alapján nézzük meg – és ez a második főpont lesz – milyennek kell lennie egy hívő fiatalnak. Az első dolog, amit itt Mózesnél megjegyzünk az, hogy hívő volt. Hit által tiltakozott Mózes – olvastuk. A hívő fiatalnak hívőnek kell lennie igazán. A gyülekezet szellemi intézmény elsősorban, mert a mennyel van kapcsolata elsősorban, a szellemi világgal van kapcsolata elsősorban, és csak ezek után jönnek az épületek, meg az olyan összejövetelek, mint a mostani is. És ahhoz, hogy valaki a gyülekezetben helyt álljon, hogy valakinek legyen szava a gyülekezetben, oda kell a hit. Oda kell az  újjászületés. Oda kell a megtérés. A megtéretlen ember nem szólhat bele a gyülekezet dolgaiba, mert nem is része a gyülekezetnek. A Testnek nem tagja. Hit által tiltakozott Mózes. Oda hit kell, hogy a gyülekezetet értékelni tudjuk annak ellenére, hogy olyan, amilyen. Új szív és új élet kell.

   A másik jellemzője Mózesnek az, hogy tudta, hogy ő kicsoda. Hit által tiltakozott Mózes, midőn felnövekedett, hogy a Faraó leánya fiának mondják.. Mózes tudta, hogy ő kicsoda. Ott nevelkedett az egyiptomi palotákban, pazar épületekben, amikben luxuskörülmények voltak, mégis azt mondja Mózes, hogy én nem tartozom ide! Én tudom, hogy ki vagyok! Én egy kis semmi pásztornép sarja vagyok. Én egy kis Mózeske vagyok, nem vagyok herceg! A hívő fiatalnak tudnia kell, vallnia kell, hogy én hívő vagyok! Én Jézus Krisztushoz tartozom! Én nem vagyok bábja ennek a posztmodern világnak, vagy nem is tudom, hogy nevezzük. Én nem csak egy keresztyén, nem csak egy baptista vagyok, hanem Jézus Krisztus drága véren megvásárolt gyermeke vagyok, és Neki tartozom felelősséggel! Tudod-e, hogy ki vagy? Kaptál-e új szívet? Akkor értékeled azt a gyülekezetet, amelybe Isten helyezett téged. Ha nem, akkor csak zsémbelsz, és morogsz, szembe az öregekkel. Akkor nem sok közöd van a gyülekezethez. Akkor nem tudsz előre lendíteni semmit, ami lelki. Ha csupán bemerítkeztél, és úrvacsorázol, de egyáltalán nem számíthat majd rád az utánunk jövő generáció. Akkor nem leszel igei mércével mérve értelmes.

   A harmadik dolog Mózessel kapcsolatban az, hogy bátran fellépett, kiállt a hite mellett. Bátran előállott, nem bújt el. Amikor érték a különféle hatások (biztosan csábítgatták különböző pozíciókba, ott is tanult, az egyiptomi iskolákban), ő bátran fellépett ellenük az ő hitével. Legyen bátor fellépésed neked is! Ha valamiről meggyőződtél, ha van véleményed, ha jellemes vagy, mindenféle tanításnak szele ide-oda na hajlítgasson – int az Újszövetségben Pál apostol. Olyan fiatalokra van szükség, akik jellemesek. Akik bátrak; akik tudják, hogy mit akarnak, vagyis hogy mi az, amit az Ige akar rájuk nézve, és bátran elő is állanak alkalomadtán. És jó is, ha előállnak véleményükkel, ha igei alapon áll a vélemény. Nagyon jó nyersanyag vagyunk, ezt komolyan mondom – és „azok a régi szép idők” most van. Most készülünk fel a nagyobb feladatokra. Azt olvassuk a prédikátor könyvében, hogy eljönnek a napok, amikről azt mondod majd, hogy nem szeretem ezeket. Szeretjük ezeket a napokat, hát használjuk is ki jól!

   A negyedik jellemzője Mózesnek az, hogy szerette Isten népét. A hívő fiatalnak szeretnie kell Isten népét! Azt mondja itt a már felolvasott ige: Inkább választván az Isten népével való együtt nyomorgást, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Inkább ott ülni Piri nénivel, Sanyi bácsival meg a többiekkel egy egyszerű kis szobácskában, és énekelni vontatottan a régi éneket, hogy Szent az Isten, szent, szent. Inkább ezt vállalni, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Mózes vállalta az egyiptomiak szemében alacsonyabb rendűnek látott szolganépet. A komoly, hívő, jellemes fiatal nem zsörtölődik, hogy ó, ezek az öregek így meg úgy énekelnek, ezek csak ezt tudják már száz éve, ránk már különb feladatok várnak, igényesebbek vagyunk, kezdjünk egészen újat nélkülük! A valóban hívő fiatal szereti Isten népét, akármilyen kevesen legyenek is, akármilyen nyomorultul is nézzenek ki fizikailag, akármilyen keveset is tudjanak, akármilyen kellemetlen legyen nekünk ott lenni közöttük Egyiptom palotáihoz képest, mondjuk azt, mit Mózes: Inkább...! Többet ér ez nekem, mint hogy bábja legyek a világnak, mint hogy jellemtelen legyek, és letagadjam, hogy hová tartozom valójában! Többet ér ez nekem, mint hogy ne álljak ki az én Megváltóm, az én Istenem mellett. Szereted-é gyülekezetedet annak ellenére, hogy olyan, amilyen, azzal a szeretettel, amellyel Mózes is szerette?     

   Mózes kész volt a lemondásra. Ez is jellemzi a hívő fiatalt. Lemondani sok mindenről (gondolj bele: hercegi pozíció, egyiptomi egyetemek, iskolák...) - ez is feladatunk. Ha éppen füttyögetni lenne kedvünk, vagy tapsolnánk, amikor körülöttünk öt-hat nénike nem ezt csinálja, hanem könnyezik, akkor lemondunk ezekről, és együtt sírunk velük ahogyan az Ige tanítja a Filippi levélben: örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal!

   Mózes különbséget tudott tenni az értékek között, Égyiptom kincseinél – olvassuk az igében –  nagyobb gazdagságnak tartván Krisztus gyalázatát. A fiatalnak, aki előre akarja a gyülekezet ügyét lendíteni, különbséget kell tudnia tenni az értékek között, mert különböző értékek vannak. Tudjátok-e, hogy mi az, ami a jóval szemben áll? A még jobb. A még jobb! Törekedjünk a még jobbra!

   Mózes telve volt reménységgel. Azt mondja itt a Zsidókhoz írt levél írója, hogy Mózes a megjutalmazásra tekintett. Látjátok-e, hogy ez a három dolog – a hit, a remény és a szeretet – hogyan ötvöződött Mózes szívében, jellemében? Ez a mi kiváltságunk is lehet, sőt feladatunk kívánni, hogy ebben növekedjünk.

 

III.

   Menjünk tovább, és  lássuk a következő főpontban, mi a gyülekezet feladata! Ha beleszülettünk egy közösségbe, és újjá is születve tagjai vagyunk Isten családjának, mit jelent a gyülekezet Krisztustól kapott feladata ránk nézve? Vajon a fiatal generációnak egészen más, új dolgot kell végeznie, mint amit elődeink végeztek? Más feladatokat, munkaterületeket jelölt ki számunkra Isten? A gyülekezet életterülete a négy fal között van, amik közé összegyűlnek a hívők. Néhány igeverset idézek a Bibliából, amikben az a közös, hogy az együtt szó megtalálható mindenikben. Hadd jelentsem most itt ki az ige alapján, hogy a gyülekezet fiataljainak ugyanaz a feladatuk, mint az idősebbeké, nem pedig más:  a közösséget építve dicsőíteni Istent, és missziómunkát végezni. Felolvasom ezt a néhány igeverset: Azért fogadjátok be egymást, miképen Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére - Róma 15,7. Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét - Galata 6,2. Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében - Efézus 5,21. A békességes tűrésnek és vígasztalásnak Istene pedig adja néktek, hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt Krisztus Jézus szerint. Az eredeti szöveg azt mondja, hogy ugyanazért a célért küzdjetek együtt! - Róma 15,5.  Meg vagyok pedig győződve atyámfiai én magam is ti felőletek, hogy teljesek vagytok minden jósággal, betöltve minden ismerettel, képesek lévén egymást is inteni - Róma 15,14. Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése - Jakab 5,16. Nem mondja sehol az ige, hogy ti, fiatalok ezt csináljátok, ti, korosabbak pedig azt, mert a gyülekezet minden egyes tagja ugyanazt a kegyelmet, és ugyanazt a megbízatást kapja Istentől.

   A másik dolog a falakon kívüli munka - mert, ugye, nem azért van a gyülekezet, hogy egymás között intézzük a mi kis ügyeinket beláthatatlan időkig, hanem az, hogy egymás példájától, egymás hite által felbuzdulva menjünk kifelé, terjeszkedjünk. Elmondom röviden, hogy nálunk, Sarmaságon, hogyan kezdődött és zajlik a cigány misszió. Néhányan, gyülekezetbeli fiatalok, elkezdtünk rendszeresen a falusi gyerekekkel foglalkozni, a gyülekezet természetesen imádkozott értünk, és rengeteg cigány gyerek is jött ezekre az alkalmakra. Úgy láttuk jónak, hogy velük külön is foglalkozzunk. Felmentünk hozzájuk a dombra, énekeket, igeverseket tanítottunk meg nekik, elkezdtek megtanulni önállóan imádkozni. Egy idő után elhívták a szüleiket is, és jöttek a nagymamák, édesapák, édesanyák akik azt mondták, milyen jó lenne, ha a felnőttek számára is tartanánk ilyen összejöveteleket. A gyülekezet eleinte a fiatalok buzgalmát csak tisztes távolságból nézte – aztán kezdtek megtérni az emberek, Isten ébredést adott. Volt egy alkalom, mikor (egy házban tartottunk összejövetelt, melyben több család élt együtt) bejött az egyik férfi mámoros fővel, üveggel a kezében. Azt gondolta, hogy a komák jöttek szórakozni, nótázni. Mikor meglátta, hogy hívők vannak ott, és meghallotta, hogy Jézusról énekelnek – olyant nem tapasztaltam soha addig, és azóta sem – leesett a földre, és zokogni kezdett. A többiek azt mondták, hogy részeg, nem kell figyelembe se venni! Néhány pillanat alatt tökéletesen kijózanodott, és átadta a szívét az Úrnak. Csodálatos ébredést adott Isten a fiatalok munkássága nyomán. A gyülekezet meglátta, hogy valóban Isten munkálkodik, és vettek telket, építettek rá imaházat is. Egy-másfél hónapja nyílott meg Sarmaságon is a cigány imaház.  Dicsőség az Úrnak! Missziózni kell, fiatalok, de nem egyedül! Lehet, van egy lelki látásod. Amellett tarts ki akkor is, ha eleinte nincsen támogatás – később lesz! Ha Isten bizonyít amellett, hogy Ő hívott el, Ő küldött ki, akkor a gyülekezet fel fogja ismerni ezt. De a magánmisszióféléket én nem támogatom, mert az Ige sem támogatja. Missziómunka a gyülekezettől függetlenül nincsen. Amolyan egyéni- vagy magánmisszió nincsen! Csakis közösséggel van misszió, a gyülekezet tudtával és hozzájárulásával.

  

IV.

   Az utolsó főpont, a negyedik, arról, milyen helyzetben vannak ma a fiatalok baptista gyülekezeteinkben. Az egyik dolog az, hogy nem ők a vezető réteg. A vezető réteg a közép-korosztály és az idősek. Sokfelé csak az idősek. Azt mondják, hogy a fiatalok nem elég tapasztaltak, nincs elég tekintélyük ahhoz, hogy vezető tisztséget foglaljanak el. És amikor ezt mondják, igazuk van. Leggyakrabban idézik az igét is, az 1Királyok 12-t, amikor Roboám hívja elő a véneket is és az ifjakat is tanácsadásra. Roboám, mint tudjuk, a vének tanácsát megvetve az ifjakra hallgatott, ami az ország kettészakadásához vezetett később. Valljuk be, hogy jogosan tartanak az idősebbek attól, hogy a mi forró fejünkkel, kellő tapasztalat és tekintély nélkül belebocsátkozzunk bizonyos dolgokba.  De vannak olyan bizottságok, amelyekben a fiatalok is képviseltetik magukat. Vannak tekintélyes ifjúsági vezetők gyülekezeteinkben, akiket kezébe vett Isten. Vajon nem akarsz-e olyan fiatal lenni, akit kezébe vesz Isten? Hogyan tudnál tekintélyre szert tenni? Hát úgy, hogy tiszteled a tekintélyt – másokét, az idősebbekét. Úgy, hogy szereted őket, elfogadod őket. Úgy, ha olyan lelkülettel vagy, mint Mózes is volt, akinek alapvető tulajdonságait felsoroltam. Az egyik gyülekezetben megkérdeztem a fiatalokat, hogy milyen zenét hallgatnak mostanában. - Hát a ... – és mondták, hogy mit hallgatnak. – És szeretitek? – Nem!

– Akkor miért vettétek meg a lemezt? – Mert megtiltották! Még ma is vannak gyülekezeteink, ahol határozottan megtiltanak dolgokat, és nem minden esetben rossz dolog ez. Úgy szokott lenni, hogy minél hevesebben tiltanak valamit, a fiatalok annál inkább ráállnak a dologra. Döntsétek el magatoknak saját helyzetetekre kivetítve, hogy jó dolog ez, vagy nem jó.

   A másik dolog azzal kapcsolatban, hogy milyen helyzetben vannak ma a fiatalok a gyülekezetekben: szem előtt vannak. Nagyon figyelnek bennünket az idősebbek, és meg is mondják a véleményüket rólunk. Megmondják, hogy milyen a frizurád, milyen a ruhád, és nem biztos, hogy rosszul teszik. Ha elgondolkozol, és olvasod az igét, nem biztos, hogy rosszul teszik. Az, hogy szem előtt vagy,  számodra ne legyen kellemetlen! Ez azt jelenti, hogy számon tartanak téged, figyelembe vesznek. Nincsen mindenben igazuk az időseknek – nekünk se! Ha szem előtt vagyunk, az nem minden esetben rossz dolog. Nagyapám beszélte el, hogy régen, az ő ifjúkorában minden baptista fiatalra rá volt állítva egy idős gyülekezeti tag. Ez igaz, ez megtörtént. Amikor mentek haza a fiatalok, néhány házzal odébb ott mentek az idősek is utánuk. Egész hazáig kísérték őket. Mondja nagyapám, hogy „egyszer sikerült meglógni. Mikor láttam, hogy nincs körülöttem senki, a lányos ház felé vettem az irányt. Palánk kerítések voltak akkor (ez deszkakerítést jelent). Volt egy nagy lyuk a lány kertjének kerítésén. Én azon keresztül kezdtem bújni befelé, nem számítva arra, mi fog történni. Amint éppen ott vagyok, keresztül azon a nyíláson, egy hatalmas ütés döngette meg a kerítést! Egyik testvér volt az, aki egy karóval rásózott a kerítésre. Úgy megijedtem, hogy majdnem ott maradtam!” Szem előtt voltak a fiatalok, és nem ártana, ha ma is szem előtt lennének! Hogy szem előtt vagyunk, higgyétek el, jó dolog! Számon tartanak minket. Éljünk ezzel a lehetőséggel, hogy szem előtt vagyunk! Azt mondja Pál Timóteusnak, hogy légy példa a hívőknek! Légy hát példa az időseknek, légy példa a fiatalabbaknak! Akkor nem kell bujdosni, akkor nem kell esténként lépegetni az idősek előtt. Felemelt fővel járhatsz – mondja Káinnak Isten az igében.

    A másik dolog az - amiről nem beszélek sokat, mert jól tudjátok, hogy vannak ezek - hogy a fiatalok felé elvárásaik vannak az idősebbeknek. Innen származnak a konfliktushelyzetek. Lehet, sok tapasztalatotok van már ezen a téren.

   Következő dolog: a fiatalok azok, akik tanulnak. Az idősek ezt már nem teszik, vagy nem úgy teszik, ahogyan mi. Azt mondta valaki, egy tekintélyes, idős lelkipásztor, hogy egy ember akkor öregszik meg, amikor megszűnik tanulni. Amikor nem akar már tanulni, nem akar tovább fejlődni, akkor már öreg. Lehet az nyolcadikos, lehet az egyetemista, de ha nem akar tanulni, akkor már öreg, nem fiatal többé. Öreggé lett ismeret, tapasztalat és tekintély nélkül! Az idősek nem tudnak úgy tanulni, ahogyan mi tanulunk. Biológiai magyarázata is van ennek; és nem is kérjük ezt számon tőlük. Minél többet tanulunk, annál tisztábban látjuk, mennyi mindent nem tudunk. És minél jobban látjuk, mennyi mindent nem tudunk, annál inkább szeretnénk változni és változtatni. Szeretnénk az újításokat. Nagy ütközés volt akkor, amikor ifjúsági csoportunk első alkalommal énekelt szintetizátoros kísérettel. Aki a hangszeren játszott, bekapcsolta a metronómot. Tudjátok, mi az. Nem a dob, hanem egy időmérő szerkezet: tik-tak-tik-tak – éneklés közben ez folyamatosan ment. A végén hallani lehetett: „Mit hoztak be ezek a gyülekezetbe? Ha ez így folytatódik, mi lesz néhány év múlva?” Ezt fel kellett vállalni. Azóta az idősebb testvérek is elfogadtak, megszerettek bizonyos dolgokat, amikről megbizonyosodtak, hogy jók. Amik ellen felemelték szavukat annak idején.

   A másik dolog a fiatalokról: ők azok, akik rugalmasak. Eddig arról volt szó, ugye, mennyire rugalmasak vagyunk. A fiatalok azok, akik jól tudnak alkalmazkodni különböző helyzetekhez, helyzetekben. Ha bemész a bentlakásba, fel tudsz venni egy oda illő magatartást. Ha elmész egy menyegzőre, feljössz a Hargitára, tudod, mikor hogyan kell viselkedni. Amikor énekeljük, hogy Haven is a wonderful place, akkor tudod, hogy lehet csettintgetni az ujjaiddal. De amikor arról van szó, hogy Ő érted halt meg a kereszten, tudni kéne, hogy nem csettintünk, mint az előző éneknél. Az idősek általában nem rugalmasak. Ugye, láttátok ti is, amikor menyegző van, vagy sok fiatal van egy helyen, az idős nénikék, bácsikák ott ülnek, nem mozdulnak el a biztonságot jelentő asztal mellől. Te már addig körbejártál mindent, kifáradtál... Tiszteljük is őket, mert sok minden van a hátuk mögött.

   Nagymamám sem rugalmas. Hiába igyekeztem meggyőzni arról, hogy az ejtőernyővel való kiugrás a repülőgépből valóság. Mutattuk neki a fényképeket. – Az nem létezik! Leugranak onnan a magasból – én egy fáról sem mertem soha leugrani! Jön nagyapám, és mondja, hogy „én ott szolgáltam a hadseregben, és saját szemeimmel láttam, hogy a kollégáim kiugranak a repülőgépből!” – Az szemfényvesztés, az nem igaz! Megy a TV, és látja, amint az emberek ugranak ki a gépből. – Ez csak trükk, meg lehet csinálni. Mit nem tud a mai világ? Az egyik alkalommal megyünk valamerre kocsival, és katonai gyakorlótér mellett vezetett el az út. Látom, hogy tucatszám ott lebegnek az ejtőernyősök a levegőben, némelyek az autónk mellett landolt éppen. Nagy örömmel mondom, hogy Mama, tessék csak nézni, mi van ott! – Miért nézzem? Úgysem igaz! Ha Veress testvér könyvét kézbe veszitek, és olvassátok (ajánlom, szerezze be mindenki, mert igen hasznos), találkozhattok egy mondattal, amit nagyon megjegyeztem: Tíz évembe került, míg egyik látásomat megvalósíthattam egy gyülekezetben! De nem mondott le róla! Volt benne rugalmasság! Az idősek nagy részében már nincs, hanem csak a merevség, a tartás velünk szemben. De ha te rugalmas vagy, van benned szeretet, akkor ezt elfogadod, és ezt mondod: Milyen jó, hogy ez a testvér is itt van! Igaz, hogy egy kissé érdekes nekem, másként gondolkodik, de vele is színesebb a világ! Milyen jó, hogy vele elbeszélgethetek! Milyen jó, hogy megoszthat velem néhány dolgot az életéből! Legyél rugalmas! Ha azt kívánod, hogy a gyülekezet elérje azt a célt, amire Isten előhívta, megteremtette (igaz, hogy elérheti a te hozzájárulásod nélkül is, de te leszel a vesztes), hogy egymás hite által épüljünk, és hogy a missziómunka menjen, szeresd az öregeket, értékeld tapasztalataikat! Nem akkor leszel bölcs, tapasztalt, ha megnő a fejed, és sok újítást akarsz bevezetni, hanem akkor, ha vagy annyira rugalmas, hogy az idős testvér, testvérnő mellé leülj. Ha megkérdezed végre: Hogy érzi magát a gyülekezetben? Meséljen valamit a fiatalkoráról! Lehet, hogy azt mondja, nem volt egy szép napunk, de te így kiáltasz fel: Én szép napokat akarok az én barátaimnak, az én generációmnak! Azok a „régi, szép idők” most van!

   Az utolsó pont: mi azok vagyunk, akik tudunk egymásról. Eljövünk ide, a Hargitára, hogy egymással találkozzunk. Itt vagyok, de tudom, hogy a múlthéten voltak megtérések, akárcsak Gyergyóban, a zilahi fiatalok között. Voltak megtérések a Maros megyei fiatalok között is, a krasznai fiatalok között is, akik még mindig ott vannak a táborban – alig várom, hogy találkozzak velük! Mi tudunk egymásról. Eljöttünk ide, örülünk egymásnak – az időseknek ez a kiváltság, hogy így tartsák egymással a kapcsolatot, nem adatik meg. Nem tudnak már menni, nem tudnak ilyen nagy utakat vállalni, és ez oka lehet annak a merevségnek, ami bennük van. Az egyik idős testvér a gyülekezetünkből, aki már az Úrnál van, elmondta, mennyit jártak missziózni; mentek a dombokon keresztül hegedűkkel meg furulyákkal, és tudtak egymásról a gyülekezetek fiataljai. Mióta megöregedett, nem mozdult ki a falu határán. Elvitték volna a gyerekei autóval más gyülekezetekbe is, de azt mondta: Nekem itt a helyem, az enyémet már lejártam.   

   Most a mozgás időszaka van! Most a lelki energia időszaka van. Ha eltöltöd bolond módra, ha eltöltöd hiábavaló szórakozással, ha nem veszed komolyan, hogy jövőre te leszel az, akire számítanak, akkor sajnálatra méltó vagy! Isten áldjon meg minket igei látással, olyan lelki jellemzőkkel, amilyenekkel Mózes is rendelkezett! Adja, hogy a mi generációnk legyen egy ütőképes generáció, amely nem magára mutat, nem arra törekszik, hogy kiélje magát, hanem hirdeti, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére!  ÁMEN!