Igehirdetés III. (I.Kor 12: 12-27)

Krisztus testének tagjai

(2010. május 21., Szatmárnémeti)

I.Kor 12: 12-27: Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek: És a melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és a melyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; A melyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván, Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.

            Hálásak lehetünk Istennek ezen a délelőttön az Ő bölcs döntéséért! A mi Istenünk úgy határozott, hogy ezen a helyen ma bemerítési ünnepély legyen. Úgy döntött, hogy nem enged testünkre betegséget, nem enged nyomorúságot, hogy eljöhessünk ide együtt örülni ezekkel a fehérruhás fiatalokkal. Tetszett az Istennek, hogy amikor mi még bűneinkben voltunk, elküldje az Ő egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust a mi megváltásunkért. Sőt, már a világ megalapítása előtt eltervezte a megváltás művét. Arra, hogy ez a terv működik, a mai ünnepség is szemmel látható, hittel megragadható bizonyíték. Nem csak e fiataloké ez az ünnep, hanem az egész gyülekezeté. És nem csak az egész gyülekezeté, hanem a mennyországé is – hiszem. Amikor egy nyomorult bűnös megvallja ezen a földön, hogy „én hiszek Jézusban! Én szeretem Jézust!”, a mennyben örülnek az angyalok. Hódolnak a mi Urunk trónja előtt, és azt kiáltják: „Szent! Szent! Szent a megöletett Bárány! Méltó, hogy vegyen dicsőséget, mert az a fiatal is megválttatott! Az az idős is kegyelmet nyert! Bár még lent van, a földön; bár még a teste korlátok között tartja, és sok kísértés veszi körül; bár még előtte van a kiszabott út, de örök élete van! Ide vágyik! Jön haza! Dicsőség a megöletett Báránynak!”

            Veletek együtt örülök, kedves fiatalok! Olyan boldog voltam, amikor Vékás testvér felhívott, és elmondta, hogy Dávid, az én első unokatestvérem is itt lesz közöttetek! Ez egy olyan nap, amit nem fogtok elfelejteni. Ez egy olyan nap, amelynek szép emléke marad a ti szívetekben. Amikor majd kinyomtatjátok a képeket, vagy a számítógépen nézitek, és amikor majd a kisfiaitoknak, kislányaitoknak (ha lesznek) megmutatjátok, elmondjátok: „Azon a szép napon megpecsételtem a hitemet. Azon a napon, amikor felvettem azt a fehér ruhát, kiálltam a gyülekezet elé, és elmondtam, hogy igen, hiszem, hogy Jézus Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia az én személyes Megváltóm!

            Lehet, lesznek majd időszakok, amikor ellankadtok. Dávid az előbbi bizonyságtételében azt mondta, hogy „nem lehet tudni, mire számíthatunk.” Részben igaz, mert valóban nem lehet tudni mindent részleteiben, ami ránk következik. Másrészt viszont nagyon is lehet tudni, mire számíthat a hívő élet útján elinduló ember. Az imaóra-vezető testvér felhívta a figyelmeteket arra, hogy számítsatok a kísértésekre, a világ vonzóerejére! Számítsatok a nehézségekre! Számítsatok arra, hogy számon lesz kérve a ti hitetek az iskolában, a baráti körben, a családban is alkalomadtán. Amikor munkahelyválasztás, házasságkötés előtt álltok majd, megpróbáltatik a hitetek, és ostromolva lesz, amíg e világban éltek. Lehet, lesz alkalom, amikor nem lesztek erősek. Nem lesztek olyan frissek és üdék, mint most itt, és nem fog így lobogni az első szeretet lángja a szívetekben. És amikor megnézitek a képeket, eszetekbe jut – és talán képek nélkül is – hogy igen, volt egy nap, amikor a látható és láthatatlan tanúk előtt azt mondtam, hogy én követem Jézust, és nincs visszaút! A mai nap emléke áldásul fog nektek szolgálni. Megmelegíti a szíveteket. Könnyeitek is kicsordulnak talán, és újra elönt majd a bizonyosság: én akkor is Jézusé vagyok! Akkor is Jézusé vagyok! Jézus minden bűnömet a Golgotára vitte! Minden körülmények között jusson eszetekbe – ez mindenkinek szól, aki hívő – hogy nem a félelemnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak Lelkét, s Jézusban az örök élet bizonyosságát!

            Lesz majd olyan alkalom, amikor a gyülekezetre néztek, és azt mondjátok: jaj, de gyarló emberek vannak itt! Hogy lehet az, hogy hívők között ilyesmik történjenek? Hát én nem erre számítottam, amikor csatlakoztam a közösséghez! Tudjátok meg, hogy Isten népe között sok olyan dolgot láttok majd, amire nem számítottatok volna. De azt is tudjátok meg, hogy az elítélendő dolgok felbukkanása vagy jelenléte nem érvényteleníti Isten igéjét! A Krisztus szerinti gyülekezet természetéhez a botránkoztató dolgok nem tartoznak hozzá – egyedül az evangélium botránykövét kivéve! Ha láttok majd bukásokat, ha láttok majd rossz példákat, tudjátok meg, hogy az ige attól még ige marad, és Isten ígéretei változhatatlanul Isten ígéretei maradnak! A hívők közössége akkor is Krisztus teste marad! A hívők megváltott gyülekezete akkor is Isten szentséges céljaira félretett nép, az örök üdvösség várományosa!

            Kérem a gyülekezetet is, hogy nézzen rá ezekre a fiatalokra! Látják a testvérek a fehér ruhájukat, és hiszem, hogy lelki szemeikkel azt a buzgóságot és őszinteséget is látják, ami a szívükben van. Kedves fiatalok! Ezek a testvérek látják Krisztus képviselőit bennetek! S amikor egyik-másik közületek elmegy máshová – egyetemre például – úgy fognak rá gondolni: igen, a mi drága testvérünk viszi a sót, viszi a lángot! Látja bennetek a gyülekezet a jövendőbeli oszlopokat, akikre majd a közösség terhe nehezedik. Látja bennetek a jövőbeli bizottsági tagokat. Látja bennetek a jövőbeli vasárnapi iskolai tanítókat, missziómunkásokat. Látja bennetek a jövőbeli édesanyákat, édesapákat, akik odavezetik majd a gyermekeket Krisztus keresztjéhez.

            A gyülekezet hadd lássa meg azt is, hogy ezek a fiatalok olyan zsengék még! Nem tudhatnak annyit, amennyit mi megtanultunk harminc, negyven, hatvan esztendő alatt. Lássa meg a gyülekezet azt is, hogy ezeknek a fiataloknak sok olyan kísértéssel kell szembenézniük, amiket a szülők, nagyszülők soha az életben nem tapasztaltak – mert nem volt Internetük, nem volt mobil telefonjuk, és mikor ők ebben az életkorban voltak nem hálózta be annyiféle hullám, zaj és szag a levegőt, amit beszívtak! Imádkozzunk ezekért a fiatalokért, mert esendők ők is, nem pedig valami szuperszentek! Még nem bízhatók meg nagy terhek cipelésével, és még nem bevethetők a nagy küzdelmekbe! Bátorítani kell, felemelni kell, segíteni kell őket, mert Krisztus drága vérén megváltottak ők is, mindnyájan egy, lelki test – együtt a jelenlévő, a valaha élt és jövőbeli összes hívővel. Krisztus testének tagjai.

            Szeretnék most nagyon a szívetekre hatni.  Ha komolyan gondoljátok, hogy ti ennek a gyülekezetnek és Krisztus testének komoly, odaszánt, építő tagjai lesztek, maradjatok nyugodtan a helyeteken, és vigyétek végbe ezen a délelőttön, amire elszántátok magatokat! De ha úgy gondolod, hogy az elszántságod nem igazi; és ha úgy gondolod, hogy túl leszel a bemerítésen, és mész a magad útján Krisztus és a gyülekezet nélkül, állj fel, és mondd azt: most elhalasztjuk a bemerítést! Becsületesebb dolog lesz felállni, és kimenni innen, mint az, ha bemerítkezel, és majd sír miattad és érted a hívők közössége! Egy ilyen ünnepélyen éppen ennyi fiatal merítkezett alá. Az imaórán szolgáltam, és megkérdeztem tőlük: Tudod-e, hogy mire vállalkoztál? Komolyan gondolod-e, hogy Krisztust akarod követni, és hogy mindent felvállalsz, amivel az Ő követése jár? Bólogattak: Igen! Igen! Nemsokára az egyik közülük, aki a legjobban bólogatott, a világba házasodott.  Ma már külön élnek, pedig kisbabájuk is van. Pedig olyan szépen énekelte: „Ha nincs is társam, követem Jézust! Nincs visszaút!” Tisztességesebb, becsületesebb, helyesebb dolog lett volna félrehúzódni, és nem csatlakozni hamis módon a szentek közösségéhez.

            Bemerítés által, új élet nélkül, Lélek nélkül lehet csatlakozni a szatmári gyülekezethez. Lehet a szamosújvárihoz is, lehet minden más baptista vagy nem baptista gyülekezethez. De Krisztus testéhez csakis a Szentlélek által megitatva és megkeresztelve lehet csatlakozni! Krisztus testének tagja lenni csakis újjászületés által lehetséges! Ki az, mi az, ami ezt elvégzi? Nem a tanulmányok, nem a katekézis, nem az örökség, nem a hagyomány, nem a szokás, nem a kényszer, hanem egyedül a Szentlélek. Krisztus testéhez való csatlakozásod tehát attól függ, hogy elkezdett-e munkálkodni benned Istennek Lelke; hogy bűnbánatra indított-e; hogy munkált-e megtérést az életedben; hogy határozott döntést hozott-é elő a szívedből. A Szentlélek újjászülő munkája tehát az egyedüli alapja a gyülekezethez való biblikus csatlakozásnak. Akik átélték ezt, azok az igazi hívők, a Krisztus testének tagjai. Szép ez a gyülekezet, szép minden gyülekezet, mikor együtt éneklünk, együtt hallgatjuk Isten szavát, együtt fohászkodunk, de az Úr szemei látják, hogy még itt is van egy, ott is ül még kettő vagy tíz, aki nem ment keresztül a valódi megtérésen. A pünkösd ünnepén arról emlékezünk meg, hogy az Úr Jézus Krisztus ígérete beteljesedett: a drága Lelket elküldte hozzánk, és árad a mennyei kérügma, az isteni Szó, terjed Jeruzsálemből kiindulva Júdeán, Samarián át a szatmári rónaságig. Munkálkodik Isten Lelke! Ma is, most is, itt is munkálkodik!

            Azt mondja Pál apostol a korinthusi hívőknek, hogy „ti mindnyájan egy Lélek által kereszteltettetek meg, egy Lélek által itattatok meg.” Ez a Lélek nem egy érzés, nem csupán egy erő, nem egy dogmatikai tétel – hanem élő személy, akit meg lehet szomorítani, akinek lehet hazudni, amint azt Anániás és Safira is tette. A Lélek élő személy, aki tanít engem, tanít téged, és elvezet minden igazságra. A Lélek élő személy, akit meg lehet örvendeztetni. A Lélek élő, isteni személy, aki az Atyával és a Fiúval egylényegű, és aki uralkodni akar életünkben a mi javunkra! A Lélek által élő bűnösök közösségét nevezi a Szentírás gyülekezetnek, Krisztus testének. Olyan sok jól megszervezett közösség, unió, egyesület, párt és szervezet van ezen a világon! De minden emberi szervezetnek vége lesz egyszer, és minden párt egyszer végleg megbukik majd. A legkülönbek is. Isten gyülekezete azonban nem fog csődbe menni, és nem fog megbukni soha. Ez az élő szervezet semmi más közösséggel össze nem hasonlítható. Örüljünk nagyon, testvérek, és értékeljük méltóképpen, hogy mi ehhez a családhoz, ehhez a testhez tartozunk! Kimondhatatlan kiváltság ez! A Krisztus testében való lét nem szórakozás, nem jólneveltség, nem örökség, hanem kegyelem. Ajándék. Megtiszteltetés. Alázatra késztető, súlyos, drága, nagy kegyelem!

            Boldogok vagyunk, kedves fiatalok, határozott döntésetekért, nyilvános bizonyságtételetekért; hogy jelenlévő osztálytársaitok előtt is megvalljátok a bemerítés vizében, hogy meghaltatok a bűnnek, és feltámadtatok egy Krisztus szerinti, új életre. Örülünk, mert szóbeli bizonyságtételetek alapján úgy látszik, nem azért kívántok bemerítkezni, hogy egy baptista szokásnak eleget tegyetek, sem nem azért, mert elértetek egy bizonyos életkort, és kezdtek nógatni, hogy illenék alámerítkezni már, hanem a bizonyságtétel őszinte vágyával, a Krisztus parancsára, az élő hit alapján. Igen, osztálytársak, szomszédok, barátok, lássátok hát, hogy én az Úr Jézusé vagyok! Én nem szégyellem Őt! Kedves jelenlévő keresők, még mindig mérlegelők vagy talán megkeményedett szívűek! Nem kívánjátok-e, nem óhajtjátok-e az életet megváltoztató, felkínált ingyen kegyelmet? Nem óhajtjátok-e a csatlakozást ehhez a romolhatatlan, élő szervezethez, a Krisztus testéhez való csatlakozást, és az abban való megmaradást?

            Csodálatos ez az egy testté kereszteltetés – azt mondja Pál – mert akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, mind egyenlőképpen egyek ebben a testben. Itt eltűnnek a nemzetiségi különbségek. Nagyobb ellentétet talán nem is lehetett volna mondani annál, amit Pál mondott: zsidó – görög. Óriási kulturális, filozófiai, genetikai különbségek a két nép között! De azt mondja a Szentlélek: Krisztusban teljesen mindegy, hogy valaki zsidó avagy görög. A vér alatt egy a zsidóval a görög! A Lélek által egy a göröggel a zsidó! Jó visszaemlékeznem arra az alkalomra, amikor még a Teológián tanultam, és elmentem a nagyváradi cigány gyülekezetbe. A szószéken helyet foglalt Floyd Parker testvér, akit jól ismernek itt Szatmáron is, mellette pedig Bernard Kabaru Mwangi Kenyából – egy sötétbőrű, áldott szolgája az Úrnak. Néhány szó elhangzott swaheli nyelven is, amit majd angolra fordítottak, Giorgiov Adrián testvér aztán azt lefordította magyarra. Kajcza testvér cigány nyelven köszöntötte a vendégeket. A mellettem ülő cigány atyafi román nyelvű Bibliából olvasott. Kinézetre is szembetűnően vegyes társaság volt akkor az imaházban. Megdöbbentő élmény volt: ennyi fajta ember, ennyiféle különböző háttér, ennyiféle kultúra és nyelv – mégis egyképpen látják, és egyképpen hirdetik a Krisztust! Ugyanazt tanítják a gyülekezetről. Semmiféle ellentmondás nem volt a sokféle a bizonyságtételben, hiszen a hívőknek eme színes közössége egy test: Krisztus gyülekezete. Mindegy, hogy a testvérek először látják egymást, vagy pedig már sokadjára, csalhatatlanul felismerik egymásban az Urat, és a Szentlélek munkáját. Csodálatos ez! Ha majd megadatik nektek, hogy elmenjetek távoli országokba, és találkoztok majd ottani hívőkkel, örömmel ölelitek át egymást, és ezt mondjátok: Az Úr áldjon meg, testvér! Ezt az egységet más, ember által szervezett közösségben lehetetlen megtapasztalni. Nem tapasztalják ezt meg az álhívők, a kultúrbaptisták, a nevelt vallásosak, hanem csak ti, akik a Szentlelket kaptátok, mi, akik Krisztus testének kegyelem által tagjai vagyunk. Nem lehet ezt szavakkal megmagyarázni – ezt csak hit által lehet tapasztalható valóság. A Lélek munkája ez! „Akár szolgák, akár szabadok…” – mondja Pál apostol, Krisztusban mindegy. Őbenne a társadalmi ellentétek is eltűnnek teljesen.

            Ez az élmény is a teológiai tanulmányaim idejéből való. Nagyon rosszul éreztem magam lelkileg, bűnöket is megtűrtem az életemben amellett, hogy egész nap Isten igéjét olvastuk, tanulmányoztuk. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok ide való, nem vagyok olyan, mint amilyen régen voltam, a hívő életem kezdetén; méltó vagyok arra, hogy Isten engem eltaszítson magától. Ilyen lelki állapotban talált egy telefonhívás. Írországból keresett fel egy cigány testvérem. Ez a fiú a zsibói árvaházban nevelkedett, s mikor a tizennyolcadik évét betöltötte, el kellett távoznia onnét. Valahogy kikötött Sarmaságon, eljött az imaházba is. Édesapám megszánta, így egy bizonyos ideig Ghiţa nálunk lakott. Majd elkerült tőlünk, el a faluból is, és bemerítkezett egy román gyülekezetben. Írországban kapott munkát, onnan hívott fel hosszú évek múlva. Anélkül, hogy tudta volna, mi van velem, elkezdte mondani az élő igét. Én, aki a lelki szolgálatra köteleztem el magam, én aki időm nagy részét az Írás tanulmányozásával töltöm, ha kell, eredeti nyelven is, eltörpültem e cigány fiú előtt. Úgy éreztem, mintha az Úr angyala látogatott volna meg benne, és csepegtette volna szívembe a megújult bizonyosságot: íme, ez a telefonhívás is bizonyíték, hogy Krisztus testének tagja vagyok, és hogy az Ő szerelmétől el nem szakíthat már senki és semmi! Összetöretettségemben elárasztott az az igazi, mély békesség, amit ez a világ nem tud adni. Áldott, csodálatos, felemelő dolog Krisztus testének tagja lenni! Benne hangsúlyukat vesztik az etnikai, kulturális, gazdasági, társadalmi, generációs különbségek. Benne mindenki egyformán kegyelemből él, és mindenki egyformán értékes a feladatok különbözőségei ellenére is.

            Az igében azt látjuk, és tapasztaljuk is, hogy e földi életben Krisztus testének tagjai próbára vannak téve, alkalomadtán megkísérttetnek. Pál apostol a fizikai test tagjainak felsorolásával, a köztük lévő feladatbeli különbségekre való mutatással szemlélteti a kísértés két leggyakoribb fajtáját: a kisebbrendűségi érzést és az önteltséget. A tizennegyedik versben így olvastuk: Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Azt az állapotot szemlélteti ez a kép, amelyben egyik-másik tag nem találja a helyét a közösségben. Amikor azt mondja a láb: én nem vagyok kéz, nem tudok fogni, nem tudok írni, nem tudok simogatni, nem is tartozom a testhez. Fölösleges vagyok! Rám itt nincs szükség. Mikor leszek én olyan, mint a kéz? Mikor leszek én olyan áldott, olyan erős, olyan látványos, mint a kéz? Lehet, hogy nem is tartozom a testhez? Eljutnak oda az idős testvérek is, sok évtizedes hívő élet után, hogy ezt mondják: nekem már nincs olyan hangom, mint annakidején. Nincs meg az az erőm. Félrehúzódok inkább, megbúvok észrevétlenül, hadd menjenek csak előre a fiatalok a szolgálatban, a példamutatásban, a gyümölcstermésben! Pedig a mi Megváltónk azt akarja, hogy „szeress és szolgálj, amíg lehet – ki tudja, meddig tart életed?” Nekünk szolgálni kell, nekünk példáknak kell lennünk, nekünk gyümölcsöket kell teremnünk – és nem csak a meggyengülésig, hangfakulásig, hanem szívünk utolsó dobbanásáig, a végső lélegzetig!

            Nekem olyan jól esett, amikor Sarmaságon Tóth Bálint testvér, aki mindkét lábával beteg volt már, az imaháztól hazáig bátorított és tanítgatott alkalomról alkalomra. Le kellett ülnünk minden negyedik-ötödik híd karjára, mert nem bírta a gyaloglást, de nem bántam én, nem bántam, ha csak sötét este érkezünk is haza. Sokszor mondta nekem, a frissen megtért, fiatal gyermeknek: Szeretlek téged! Imádkozom, hogy az Úr használjon az Ő hatalmas kezében! Tetszik, hogy nem dugod a táskába azt a nagy Bibliát, hanem végigviszed a falun a hónod alatt (Meg sem fordult volna a fejemben, hogy ez rendkívüli dolog lenne, vagy hogy szégyellnem kellene bárki előtt is a Bibliát). Megtehette volna, hogy így gondolkozzék: nekem fáj a lábam, el sem megyek az imaházba. Jártam már eleget! Olyan sok fiatal van, zajlik a szolgálat szépen, rám már semmi szükség nincsen. Vagy gondolhatta volna: ez a fiú csak most tért meg, ha megtért. Majd meglátjuk, mi lesz belőle! Majd meglátjuk, termi-e a Lélek gyümölcsét, vagy pedig nem! Ő nem csak távolról figyelt, hanem maga mellé vett, és elutasította, hogy kocsival vigyék haza, mert neki beszélgetnivalója van! Sokat, nagyon sokat köszönhetek ennek a testvérnek. Az Úr hazavitte már. Ne mondja egyetlen fiatal hívő se, hogy „hát én nem tudok úgy prédikálni, mint Vékás testvér, mint egyik-másik, aki elmegy messzire is, és bizonyságot tesz, vagy a cigányok között végez eredményes, szép szolgálatot!” Ne mondjátok ezt! Ami tehetséget, tálentumot kaptatok, használjátok fel – gerjesszétek föl Isten bennetek lévő kegyelmi ajándékát!

            Egyik péntek délután imaházba mentünk Sarmaságon, hatkor kezdődött az imaóra ott is. Nem sokkal hat előtt, amint kapaszkodok felfelé a dombon, látom, hogy a testvérek az imaház előtt csoportosulnak. Gondoltam, milyen jól elbeszélgetnek! Odaérve még nagyobb csoportot találtam a bejárati ajtó előtti lépcsőkön, fiatalokat és időseket. Miért nem mennek már be? – kérdeztem. Mindjárt hat, elkésünk az imaóráról! Kiderült, hogy a testvér, aki soron következett a takarítással, otthon felejtette az imaház kulcsát, azért nem lehet bemenni. De hazaszaladt, nemsokára itt is lesz a kulccsal, aztán kinyitja az ajtót. Számomra olyan nagy tanítása volt annak a kicsi kulcsnak! Mi történne, ha a kicsi kulcs így gondolkodna magában: Én nem vagyok orgona! Ezüst sípjaimból nem áradnak a hatalmas akkord-tömbök. Jaj, én sohasem leszek olyan, mint az orgona! Jaj, én nem vagyok szószék sem! Nem vagyok ott elől, és mögém nem állnak híres prédikátorok. De nem vagyok még mikrofon sem, hogy legalább hangot továbbíthatnék – én nem vagyok fontos. Jól megvagyok itt a fiókban. Testvérek! Amikor eljő az idő, a kulcsnak a zárban a helye! Nélküle nem lehet bemenni az épületbe. Nélküle néma maradna az orgona, és árva a szószék. Van azért megoldás, ha a kicsi kulcs nincs időben a helyén, mert vannak lakatosok is a világon, és vannak pótkulcsok is a világon. Isten tovább végzi, és győzelemre viszi az Ő eltervezett munkáját – és a kicsi kulcs, aki félelemből, kisebbrendűségi érzés miatt nem állja meg a kiszabott helyét, kimarad az áldásból. Ne engedjük, hogy az ördög becsapjon! És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? De igen, a testből való! Az idős testvérek a botjukkal, tapasztalataikkal, görnyedt hátukkal, a fiatal hívők sokszor meggondolatlan hevességükkel, őszinte buzgóságukkal a Krisztus testének tagjai. Mindnyájan egy test.

            A huszonegyedik versben így olvastuk: Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek. Természet szerint kivétel nélkül bennünk van, hogy értékeljenek minket, hogy valahogy kitűnjünk mégis az emberek közül. Gyakran vezet ez önteltséghez, magunk bálványozásához. Már a kicsi leánygyermeknél is láthatjuk, hogy édesanyja cipőiben, ruháiban nagy nehezen elcsoszog a tükörig, és ott illegeti, billegeti magát. A fiúcskák kardoznak, brümmögnek, izmoskodnak, mert ők nem akárkik ám! A gyermekeknek egy darabig jól áll az ilyesmi, de gyülekezet öntudatos, Krisztust követő tagjai között semmi helye nincsen. Egy cigány atyafi jött édesapámhoz azzal a kéréssel, hogy faragjon neki két nagy kőoroszlánt. Mert ő látta Somlyón egy kapu előtt, hogy milyen jól néz ki a két kőoroszlán – lehet, hogy csak gipszből volt –, és hogy azt hogy megbámulták az emberek! „De az rengeteg pénzbe kerülne – próbálta lebeszélni édesapám – és annak ott fent nálatok, a dombon nem sok értelme lenne.” „Eladtam a vályogot, amit nyáron vetettünk, meg a perzsát, meg a színes tévét. Akármennyit megadok érte!” „De télen kőoroszlánnal nem lehet ám jóllakni!” – mondta édesapám, és nem vállalta el a munkát. Valljuk be: a kitűnni vágyás viszketegsége megvan bennünk, magyarokban is, és minden nép fiaiban a világon! Lehet látni testvéreket, akik sok évtizedes hívőségük élményeinek, tapasztalatainak hatalmas kőoroszlánjait próbálja a kapuja elé vonszolni, mert hogy megbámulják azt a fiatal hívők! Mások a jó hang, a beszédkészség, a felálláshoz való bátorság, a zenei hajlam és tudás kőoroszlánjait állítgatják kapuik elé. De a hívőkhöz a krisztusi alázat illik, és az önmegtagadás. Legyen segítségünkre Isten drága Lelke, hogy minden embert magunknál különbnek lássunk, és hogy minden értékünket letegyük oda, ahová való: nem a kapuink elé, nem a mellünkre aggatni, nem lobogtatni fennen, hanem az Úr Jézus lábai elé!

            Hadd formáljon belőlem és belőled öntudatos, szorgalmas, elszánt és kitartó szolgát a pünkösdi Lélek! Egy tag sem mondhatja a másiknak, hogy nélküled is nagyon jól megvolnánk, te fölösleges vagy itt, nincsen szükség reád. Nem mondhatjuk, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy azon kibukott testvérek nélkül is, akik nem jönnek a közösségbe már nagyon régóta, igen jól meglegyünk. A helyüket már betöltötték mások, így nem is nagyon hiányoljuk őket. Azt mondja Pál, hogy az egészséges testben ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többi tagok is mind. Ha egy tagnak öröme van, vele együtt örülnek a többi tagok mind. Ez a pünkösd csodája! Ez a drága, isteni Lélek munkája. Ez nem csupán száraz teológiai tanítás, hanem élet, tapasztalható valóság. A Lélek ott akar lenni veled, amikor szesszió van az egyetemen, vagy éppen szünidő. A Lélek ott akar lenni veled, amikor mosogatsz, amikor beszélgetsz, amikor a számítógép elé ülsz, amikor lefekszel, amikor felkelsz, amikor kimész, amikor bejössz. A Lélek akkor is ott akar lenni, amikor fáradtan hazajövünk a munkából, és semmi kedvünk nincs már mosolyogva átölelni a kedvesünket, a gyermekünket, hanem csak ágyba zuhanni, és aludni reggelig. Mindenkor ott akar lenni velünk a pünkösdi Lélek, mert az Úr azt akarja, hogy testének tagjai kivétel nélkül mind egészségesek legyenek. Mert ha egyik tag nincsen jól, az kihat a többi tagra is! Ha egy tag nincs a helyén, a gyülekezet hiányt szenved ha felmérjük ezt, ha nem. Nem csak, hogy űr van bennem, amikor rosszul vagyok lelkileg, hanem a körülöttem élő testvéreimet is áldásoktól fosztom meg – mert nem tudom őket bátorítani, felüdíteni; mert nem lesz a szavam aranyalma ezüst tálcán; mert gátja vagyok az örömnek, az áldásnak.

            Tudok egy házaspárról, akik csúnyán összevesztek szombat este. Másnap látom, hogy áll fel egyik is, másik is, és áhítatos arccal kinyújtja kezét a kenyér meg a bor után. A végén mondom nekik: látom, munkálkodik az Úr közöttetek, és megbeszéltétek zűrös dolgaitokat. Milyen jó, hogy szép házasságban éltek, és hamar bocsánatot kértek egymástól! Hogy történt a helyreállás? „Megbeszéltem az Úrral!” – mondta egyik is, másik is. „Megbeszéltem az Úrral, és megbocsátott.” „De a társaddal is megbeszélted, nem?” „Nem. Vele nem.” Ami a mi feladatunk, azt nekünk kell megtenni! Amit nekünk kell megbeszélni, azt beszéljük meg! Szemtől szembe azzal, akire tartozik – az Úr jelenlétében! Ami a gyülekezetre tartozik, azt a gyülekezettel, a gyülekezetben kell megbeszélni, nem pedig valahol kint, a pletykások asztalai mellé telepedve! Nem azok között kell megtárgyalni dolgainkat, akik ócsárolják és gyűlölik Isten gyülekezetét vagy annak tagjait, hanem ott, ahol imádságos lelkület van – az Úr jelenlétében! Amikor az elrendeznivalókat az Ige tükrében szemügyre vettem, és megvizsgáltam magamban, akkor meg kell beszélnem a másik féllel is, akivel nézeteltérésem volt. És amikor vele letisztáztam, vagy legalábbis a részemet az Úr Lelke vezetése alapján megtettem, járulhatok imádságban az Úr elé: „Megváltóm, elrendeztem a dolgot! Köszönöm, hogy Te vagy, aki munkálkodsz!” A gyülekezet tagjai között így zajlik az ügyintézés.

            Ehhez a csodálatos, élő szervezethez csatlakoztatok, kedves fiatalok – a Krisztus testéhez. A helyi gyülekezet újjászületett tagjai veletek együtt a Krisztus testének, az egyetemes egyháznak, az örök életre választott és elkülönített  szent seregnek tagjai. Ebbe a közösségbe hozzátok azt a két évtizednyi élettapasztalatot, a kezeiteket, a hangotokat, az eddig megszerzett tudást – hogy építsétek a gyülekezetet a nektek adott kegyelem szerint. Különleges áldás, hogy épp ezen az ünnepen, amikor Isten Szentlelkének kiáradására és az újszövetségi gyülekezet születésnapjára emlékezünk, láthatunk titeket a bizonyságtétel fehér ruháiba öltözve. Vannak, sajnos, akik nem tudnak felszabadult örömmel ünnepelni velünk, mert még csak külső szemlélőkként nézik végig, hogy mi történik. Hozzájuk szólok: mi nem tudunk olyan szépen énekelni, és nem tudunk olyan jól prédikálni, hogy Isten kegyelmét veletek megérttessük, és hogy a szíveteket és gondolkodásmódotokat meg tudjuk változtatni a ti javatokra. Mi csak imádkozunk értetek is, és kérünk, hogy ha tapasztaljátok Isten Lelkének munkáját a szívetekben, érzelemvilágotokban, kiáltsatok fel: „Dolgozz, Uram, bennem! Végezd el a Te munkádat még ma, hogy új emberré legyek a drága vér érdemében!” Ne akadályozzátok Isten Lelkének bennetek való munkáját – és megtudjátok, miről tanított Pál apostol; hogy mit vállaltak ma fel ezek a fiatalok; hogy miről beszéltem! Öröm lesz a mennyben fölöttetek is az Isten angyalai között. Minden dicsőség a Jézus Krisztusé a kiontott vérért, a golgotai áldozatért! Nemsokára eljön az az idő, amikor a Jézus Krisztus nevére minden térd meghajol majd – mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv megvallja, hogy – mondjuk együtt mindannyian élő hittel, a pünkösdi Lélek által – Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére! ÁMEN!