II.Péter 1: 1-11 A megnyert, drága hit

          Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, azoknak, a kik velünk egyenlő drága hitet nyertek a mi Istenünknek és megtartónknak Jézus Krisztusnak igazságában: Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és Jézusnak a mi Urunknak megismerésében. Mivelhogy az ő isteni ereje mindennel megajándékozott minket, a mi az életre és kegyességre való, Annak megismerése által, a ki minket a saját dicsőségével és hatalmával elhívott; a melyek által igen nagy és becses ígéretekkel ajándékozott meg bennünket; hogy azok által isteni természet részeseivé legyetek, kikerülvén a romlottságot, a mely a kívánságban van e világon. Ugyanerre pedig teljes igyekezetet is fordítván, a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, a tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet. Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem tesznek titeket hivalkodókká, sem gyümölcstelenekké a mi Urunk Jézus Krisztus megismerésére nézve. Mert a kiben ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, elfelejtkezvén a régi bűneiből való megtisztulásáról. Annakokáért, atyámfiai, igyekezzetek inkább a ti elhívatástokat és kiválasztatásotokat erőssé tenni; mert ha ezeket cselekszitek, nem ütköztök meg soha. Mert ekképpen gazdagon adatik majd néktek a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel.

(II.Péter 1: 1-11)

               

               

            Ajándékról és az ajándékkal való bánás felelősségéről szól mai igeszakaszunk. Arról, hogy önmagunkban semmi jóra nem vagyunk képesek, Krisztussal azonban életünk kivirul, és mások számára is gyönyörködtető, frissítő áldást jelenthet. A megnyert drága hitről szóló üzenet ez, melyben felragyog a kegyelem tanának a hívőben munkálkodó krisztusi lelkület prizmáján megtörő sugara, hogy a látható életpélda szivárványíveként bomoljon színeire jellem, szeretetteljes szavak és tettek formájában. Arról fogunk elmélkedni az elején, hogy mit jelent a hívőkre nézve, és hogy honnan van ez a drága hit. Aztán megvizsgáljuk, milyen haszonnal jár a hit, illetve az abban való növekedés; végül pedig azt, mi a tennivalónk a személyes hit, a lelki élet növekedésének érdekében, hogy annak hasznait élvezhessük.             

I.

            Péter apostol – a teljes Szentírással  teljes összhangban – arról beszél, hogy az élő hit, az üdvözítő hit, a megtartó hit nem képessége, nem veleszületett és kifejlesztésre váró eleme a természeti ember belső világának. A természeti embertől az üdvözítő hit úgyannyira távol áll, mint a szikladarabhoz az, hogy üde szirmokban illatos rózsává bomoljék. Ámulatba ejtő, felfoghatatlan igazsága Isten kegyelmének, hogy igenis, hogy mégis életre kelhetnek a kövek, és fiak támadhatnak belőlük Ábrahámnak! Fiak és örökösök – de nem a hervatag idő örvénylő telei, hanem az örökkévalóság dicsősége számára. Milyen erő végzi ezt el velünk? Isten szeretetének ereje. Milyen alapon? Krisztus áldozatának alapján. És miért épp bennünket ért ez a porig megalázkodni késztető, mégis a világ minden dicsősége és hatalma fölé emelő megtiszteltetés? Nem tudjuk, de a válasz mindenképpen a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak nevében keresendő.

            Mit láthatott vajon a mi mennyei Atyánk, mikor a világ megalapítása előtt távoli jövőnkbe nézett, ami arra késztette volna Őt, hogy kiválasszon bennünket magának? Az üdvösség iránti, őszinte vágyakozást? Jó erkölcsök elvitathatatlan érdemeit? Viharos megtérés könnyes kitárulkozását? Nem! Egyszülöttjének alácsorduló vérénél, a Szentlélek munkájának üde élet-szirmokat lobbantó dünamiszánál egyebet nem látott. Szívünk sír-kemény kőszikláját egyedül kegyelemből vette áldó tenyerébe, és belé lehelte szeretetének sugárzó melegét. Így támadt bennünk olthatatlan vágy az üdvösség után; így nyertünk életet viharos vagy csendes megtérés könnyes kitárulkozásában; így lettünk isteni természet részeseivé, hogy kikerüljünk minden romlottságot, amely a kívánságban van e világon.

            Van tehát hitünk: élő, üdvözítő, megtartó hit! Felolvasott igaszakaszunkban lépten-nyomon szembetaláljuk magunkat azzal az igazsággal, hogy e hitet „nyertük.” E hit nékünk „adatott.” E hit számukra kapott „ajándék.” „Kiválasztott” minket az Isten, „elhívásban” részesített minket az Isten egyedül Krisztus érdeméért, így e Névnél egyébre is hivatkoznunk teljességgel lehetetlen. Álmélkodunk hát e minket ért csodán a megajándékozottak álmélkodásával, és meghajtjuk magunkat Urunk színe előtt, mint kövek között a harmat gyöngyöző áldásától megterhelt rózsaszál.

II.

            Amint láthattuk, és amint tapasztaljuk is, e drága hitet nem úgy nyertük meg, mint ahogy a testi küzdőterek bajnokai a hervadó babérkoszorút, vagy mint a hűséges munkás a fizetésemelést, hanem érdemtelenül, sőt teljesen méltatlanként – ingyen, kegyelemből. Ennek tudata ösztönöz minket a hitbe való szilárd belekapaszkodásra, a hitben való, mind szélesebb és dicsőségesebb távlatokat nyitó elmélyülésre. E belekapaszkodásból és elmélyülésből fakad a mi békességünk bőségesen. Ezáltal gyönyörködünk egyre fokozottabban a nékünk adatott, igen nagy és becses ígéretekben. A megnyert hitben gyarapodnunk is kell, az ismeretben növekednünk is kell, a szolgálatban egyre buzgóbbakká kell válnunk. Mert a hit gyarapodása nélkül tejnek italára utalt csecsemők maradunk évtizedek múltán is, amitől a mi Urunk őrizzen meg valamennyiünket! A hit gyarapodása nélkül nem látjuk meg a lelki életünk üde virága körül egyre szűkülő, fekete markot, melyben szánalmassá, fertelmessé aszalódna össze. Akiben nem gyarapodik a hit, az vak, rövidlátó, elfelejtkezett a régi bűneiből való megtisztulásról. A Krisztus szerinti lelkülethez és életvitelhez nem elegendő tehát, ha megvan – a hitnek gyarapodnia is kell. Hadd nézzük most meg igénk alapján, mi haszna van a gyarapodó hitnek!

            Az egyik az, hogy nem leszünk hivalkodókká. Megőriz ez alattomos és undok bűntől. Akiben növekvő a hit, akiben nagy a hit, az önmagát mindinkább megalázza – a kishitű emberek ezzel ellentétben felfuvalkodnak. A növekvő hit, a nagy hit elriasztja a gőgöt, a kérkedést, a fennhéjázást – a kishitű emberek azonban magas lóról oktatják ki a felebarátot. A növekvő hit szerénnyé tesz – a kishitű emberek azonban vastagmellényű szakértői a lelki dolgoknak. A növekedésben megtorpant hívő oly eltorzult, karikatúraszerű alak, mint az angyalok glóriája helyébe ülni nyújtózkodó rózsabimbó. Péter, az apostol, levele megírásakor már rég túl volt a vízen-járás élményén. Rég túl volt az üres sír meghökkentő látványán. Túl volt a háromezer lelket lángra lobbantó pünkösdi igehirdetésen, és túl volt a pogány népek köré vont szeretetlen farizeusság korlátain. Hatalmasan megmutatkozott benne és általa a kegyelem munkája. Úgy kezdi levelét mégis, hogy magába tekint mélyen, és azt mondja: „Simon Péter vagyok én, szolgája és apostola a Krisztusnak.” Nem „Péter, a kőszikla.” Nem első az egyenlők között, akire nyájának legeltetését bízta a Megváltó, hanem az a régi énjével küszködő Simon, kiben megvan minden rosszra való hajlandóság még most is. Az a Simon Péter vagyok, aki veletek egyenlő, drága hitet nyert a mi Istenünknek és megtartónknak, Jézus Krisztusnak igazságában. És kegyelem, hogy levelet írhatok nektek, szeretett testvéreim!

            Másik haszna a növekvő hitnek az, hogy nem leszünk gyümölcstelenekké. Szép eredménye a fának a tavaszi virágnyílás. Szép eredménye a fának a vándor számára enyhet adó árnyék. Szép eredménye a fának a gyönyörködésre késztető hajladozás a vihar muzsikája szerint. Szép eredménye. De ha gyümölcstermés céljából ültették el, ha gyümölcstermés céljából hagyták meg, virág, árnyék, hajladozás ezerszerte csekélyebb eredmény. Milyen gyümölcstermésre kell tehát nékünk eljutnunk? Az „általunk” megtértek számának növelésére? Épületek emelésére annak az Istennek, akit az egeknek egei befogadni képtelenek? Minél több ember bevonására istentiszteleti alkalmainkra? Péter azt mondja, hogy „a mi Urunk, Jézus Krisztus megismerésére nézve” kell nékünk gyümölcsöket teremnünk. Mit jelent ez? Azt, hogy ugyannak a lelkületnek kell bennünk meglennie, amely Őbenne megvolt. Nem hasonló lelkületnek, hanem ugyanannak a lelkületnek! A gyümölcs, amit az Úr elvár a drága hitet nyert szentektől az, hogy elismerjék: Nála nélkül semmit sem cselekedhetnek! Nélküle, aki a mindenek fölött való Szeretet, vagyonukat felétethetik is, testüket a tűzre adhatják is, angyalok nyelvén zenghetnek imákat és prédikációt, minden csak semmi, semmi... Olyan gyümölcsöt kell teremnünk, aminek mérete, súlya földi számrendszerekben ki nem fejezhető – ez pedig a szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség ízletes gyümölcse. E gyümölcsből kell fakadnia mindennek, amit mi – mint egy tükör által homályosan látva – eredményként könyvelhetünk el. A növekvő hit a Lélek gyümölcsét termi bennünk, és – amint igazán mondta valaki – minél bőségesebben osztogatjuk e gyümölcsöt, annál gazdagabban terem.

            A növekvő hit amellett, hogy nem tesz hivalkodókká és gyümölcstelenekké, úgy megőriz, hogy ne ütközzünk meg soha. Nem a megbotlást jelenti ez a megütközés, nem a megbotránkozást jelenti ez a megütközés, hanem a koponyát szétzúzó, halálos vétket. Nem – mondja Péter – mi nem fogunk úgy nekimenni annak a kőfalnak, mert megvan bennünk a növekvő hit! Mert mi Krisztus lelkületével, a Lélek vezetése alatt járunk, és nem vagyunk vakok, sem rövidlátók, sem el nem felejtkeztünk arról, hogy régi bűneinkből megtisztultunk. A kegyelem őriz minket hit által az üdvösségre, és napról-napra erősödik bennünk kiválasztottságunk és elhívatottságunk tudata. Áldott legyen az Isten a nékünk adatott hit sokféle hasznáért!             

III.

            E hit tehát nem csupán az életre való, hanem a kegyességre is. Amellett, hogy üdvösséget nyertünk, képességet is nyertünk arra, hogy e pusztulásra szánt szemétdomb-világon legyünk a Krisztus illata. Habár az üdvösséghez nem kellett felkapaszkodnunk – mert természet szerint nem volt meg bennünk az Isten szolgálata iránti vágy, se felkapaszkodni ahhoz nem lehet – a krisztusi lelkületben és életvitelben való gyarapodás és növekedés viszont komoly felelősségünk. Ehhez a növekedéshez, gyarapodáshoz nyújt segítséget Péter buzdítása és személyes példája, amikor a fel nem olvasott tizenötödik versben azt mondja: „igyekezni fogok.” Az ötödik igeversben sürget, hogy „teljes igyekezetet fordítván” lelki életünk gyarapodására, éljünk azzal a lehetőséggel, mit Krisztus kereszthalála nyitott meg nekünk a bővölködő életre. Teljes igyekezetet fordítván! Nem csak időt szánni rá a temérdek munka, tennivaló között; nem csupán vágyakozni a menny felé tekintve, hanem igyekezni. Sőt: erre teljes igyekezetet fordítván munkálkodni!

            A hit tehát ajándék, a lelki növekedés viszont felelősség. A kegyelem, az üdvösség ingyen van, de a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való gazdag bemenetel akkor lesz osztályrészünk, ha „ezeket cselekszitek.”  Mert a mozdíthatatlan, biztos kősziklára, aki a Krisztus, lehet építeni szalmából, pozdorjából, de lehet aranyból és drágakövekből is! Amikor pedig a megpróbáltatások tüze jő, a szalmából és pozdorjából építkezők könnyelmű serege megmenekül ugyan füstszagúan és kormosan, de munkája megég. Megfakult hívő életek malomkövekként hengergő hétköznapjai, felelőtlenül eltöltött élet-szakaszok pernyeként aláhulló percei mind-mind hátráltatnak, visszahúznak, hogy legyünk mi vak és rövidlátó, hogy legyünk mi a keresztyén, azaz „krisztusi” nevet hordozó csökevény, hervadó rózsa a kövek között.   Üdítő, felrázó zuhany a Szentlélek szava: a hit mellé ragasszatok jócselekedetet – mert a hit cselekedetek nélkül megholt önmagában! Tegyetek jót, jól az embertárssal, a felebaráttal! Szemlélje bennetek a Krisztus szépségét!

            Ragasszatok tudományt is a hit mellé – Istennek ismeretét, megvizsgálván kijelentett igéjéből, mi az Ő jó, kedves és tökéletes akarata! Vissza a Szentíráshoz! Gyakorta kinyitni a Bibliákat, és változni az értelem megújulásával!

            Ragasszatok mértékletességet – hogy a megismert igazságok bálványképekké ne merevedjenek; hogy a megismert, élő Krisztus ne dermedjen bádogra festett, torz alakká életetek útelágazásain; hogy tudjátok, mikor kell hallgatni, és mikor, mit, kinek, hogyan, mennyit kell szólani!

            Ragasszatok tűrést, kegyességet, az atyafiakhoz való hajlandóságot, vagyis feltétel nélküli szolgálatkészséget és a közösségápolás buzgóságát – és mindezek fölött szeretetet! E drága javak mind ott ragyognak Isten kegyelmének felénk kinyújtott tenyerén. Ő adott szemet, hogy meglássuk. Ő adott képességet, hogy elfogadjuk. Ő adott parancsot, hogy növekedjünk, gyarapodjunk ezek révén.

            A Szentlélek által hadd értsük meg egyen-egyenként, mit is jelent gyarapodásunk felelőssége a gyakorlatban, hogy ekképpen bővölködő, másokat gazdagító életünk legyen, és hogy egykor gazdagon adassék a mi Urunknak és megtartónknak, a Jézus Krisztusnak örök országába való bemenetel!                    

(2013. VI. 2.)