29.
…meg vagyon írva:
Elnyeletett a halál diadalra.
Halál! Hol a te fullánkod?
Pokol! Hol a te diadalmad?
A halál fullánkja pedig a
bűn; a bűn ereje pedig a törvény.
De hála az Istennek, a ki a
diadalmat adja nékünk
a mi Urunk Jézus Krisztus
által.
(I. Kor 15: 54c-57)
Gyertyás körmenetek,
éjféli harangkondulások, tavasznak kifeslő virágerdői, friss illatok a
fényesedő levegőben ragyogják, hirdetik, zsongják, hintik a csodás hírt
szerteszéjjel: Feltámadt Jézus! Bizonnyal feltámadt! Árnyak rebbennek szét, falak visszhangoznak, kicsiny
fűszálak, óriási tölgyek köszöntik egymást: Feltámadt Jézus! Bizonnyal
feltámadt! Orgona búg fel ünnepi hangon, szellő hárfáz az ágak között. Íme,
készen minden díszlet a betöltekezéshez – de te nem akarsz felegyenesedni!
Ádámi szorongások
terepszínű ruhájában a gyertyás tömegben lopva elvegyülsz; harangot is kongatsz,
ha kell; simogatsz szirmot, gyermekkorod szemeivel néznél kergetőző lepkék
után, s kopott-szürke mozdulattal emelsz kalapot: Feltámadt Jézus! Feltámadt
bizonnyal! – csak épp nem akarsz végre felegyenesedni.
Pedig a sötétség:
legyőzve! A lélek zord tele: legyőzve! Az átok: feloldva! A bűn-teher: leoldva!
A lét kérdése: megoldva! A halál kötelei: kioldva! Az adósság: kifizetve! A
Sátán: megtaposva! A pokol: legyőzve! A büntetés: letöltve! Az ígéret:
betöltve! Feltámadt Jézus! Bizonnyal feltámadt! Íme, minden készen a
betöltekezéshez! Nem akarsz végre felegyenesedni?
Megnyílt a sír, feltört a zár,
Ím, véget ért a küzdelem.
Megtört hatalmad, ó, halál,
Az életé a győzelem!
Hála, feltámadt Jézus, Isten szent Fia!
Feltámadt, feltámadt!
Hála, feltámadt az Úr,
Halleluja! Halleluja![1]
30.
Monda néki harmadszor is:
Simon, Jónának fia, szeretsz-é engem? Megszomorodék Péter, hogy harmadszor is
mondotta vala néki:
Szeretsz-é engem? És monda
néki: Uram, te mindent tudsz; te tudod,
hogy én szeretlek téged. Monda néki Jézus:
Legeltesd az én juhaimat!
(Ján. 21: 17)
A világmindenséget
atomjaira széthullni nem engedő, a csillagok milliárdjait pályájukon megtartó,
a föld alatti magvacskák titkos csiráit fölpattintó, roppant erő: Isten
szeretete! Szeretet által jött létre minden, és szeretet által áll fenn minden
a látható és a láthatatlan világban. Olyan mély ez a szeretet, hogy alját nem
éri soha, aki belézuhan. Mélyebb, mint a bűn. Olyan magas, hogy millió
gyémánt-szárnyunk kopna el az emelkedésben, s még mindig csak a kapujában
lennénk mégis. Magasabb, mint az átok és a harag. Magasabb és mélyebb, mint a
halál.
A Tibériás-pocsolya
partján összeszorult a homokszemnyi Péter szíve, mikor hozzálépett ez az
átszegzett kezű, egyetlen agapé.[2]
Magasabb volt, mint az összes Sinaik, Golgoták és Himaláják. Hangja morajlóbb
volt, mint a kozmosz óceánja, miben a naprendszerek talán egy-egy
cseppecskényik sincsenek. Országló mozdulatában benne volt minden hatalom és
dicsőség, az alázat és szelídség teljessége:
„Péter! Mondd, szeretsz-é
engem?” És Péter elszomorodott. Fülében csengtek nagy fogadkozások kongó
szavai, s egy hajnali kakas éles kiáltása. „Filó sze!”[3]
– felelt könnyesen.
„Péter! Mondd, szeretsz-é
engem?” Ó, már megint kérdi? Hát milyen az én szeretetem? Milyen? „Filó sze!” –
mert Ő az agapé!
„Péter! Mondd, szeretsz-é
engem?” Kivetem a hálót, ha akarod; aláereszkedő lepedők tisztátalan, hemzsegő
állatait magamhoz veszem; ha akarod, feszítsenek keresztfára fejjel lefelé, de
feltámadok én is! Igen, Uram! Mert Te előbb szerettél engem: szeretlek,
szeretlek, szeretlek Téged!
31.
Elmegyek, hogy helyet
készítsek néktek. És ha majd elmegyek
és helyet készítek néktek,
ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket;
hogy a hol én vagyok, ti is
ott legyetek.
(Jn 14: 2b-3)
Szépségével, nyugalmával
elveszett számunkra az Éden örökre – de örökre megnyílt minden lelki áldásával
a mennyeknek országa. Az Éden kapuját kérubok őrzik tűzláng pallosával – a
mennyek országának kapujában kitárt karokkal vár ránk az Isten. Az Édentől
megfoszttatni: fájdalmas, halálos veszteség – a mennyek országát megnyerni:
felfoghatatlan, dicsőséges ajándék.
„Elmegyek – mondta Jézus –
hogy helyet készítsek néktek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” Velünk
akarja ékesíteni a romolhatatlan királyságot: szenvedésének gyümölcseivel. Ránk
néz majd, és nem szégyenkezik: az Ő igazságával, az Ő szentségével, az Ő
szépségével felöltöztetett Menyasszonya leszünk. Mi a rang, mi a népszerűség
ahhoz a boldogsághoz képest? Mi az arany, mi a gyémánt ahhoz a gazdagsághoz
képest?
Addig is várunk
türelmesen, és csendben munkálkodunk.
Jól esik néha felhők
között feledkezett tekintettel kutatni ruhája szegélyét, sóhajt küldeni a
vándormadarak után. Úgy elmennénk mi is, jaj, de elrepülnénk – sírni egy
utolsót Megváltónk ölében! De le kell botorkálni az Olajfák hegyéről, s elvegyülni,
mint a só, az élet forgatagában, mint világosság. Ő akarta így. Ezért
kalapálunk, téglát égetünk, papír fölé hajlunk, fákat ültetünk, tesszük, amit
kell – Édennek háttal, a mennyek országával szemközt. Testben még, de már nem e
világ szerint.
Izmaink feszülése,
elernyedése, minden lélegzetünk vágyva esdekel az ígéret után: „Jöjjön el a Te
országod!”
32.
„…vesztek erőt, minekutána a
Szent Lélek eljő reátok:
és lesztek nékem tanúim…”
(ApCsel. 1: 8a)
A hideg-borzongásos,
tűzlángú theofániák[4] idejének kegyelmi
alkalmain arcára borult az ember, mert szívét két marokra fogta a halálos
félelem. Az isteni dicsőség hasonlatossága formájának ideig-óráig tartó
látványa velejéig megremegtette, és nem tudta elfelejteni soha, soha, hogy szólott
hozzá a Szentséges. Elmondta fiainak és unokáinak, mit hallott, mit látott, és
mindannyiszor végigfutott a remegés a hátán – mert Ő, maga a mindenható Jahveh
mutatkozott hatalmasan! De elment, visszatért kérubjai és szeráfjai közé, s nem
fog már többé visszatérni talán soha. Milyen rettenetes volt! Be szép is volt!
De eljött az időnek
teljessége, és a betlehemi jászol-bölcső gyermekénél, a názáreti „ács fiánál”,
a Golgota közbülső keresztjének eltorzult, néma szenvedőjénél magasztosabb
theofániát még nem látott a világ! Benne lakozott az istenség egész teljessége
testileg, közénk jött és mindenki láthatta az Ő dicsőségét! Bűnös kezeinkkel
ragadtuk meg Őt mégis, átvertük rajta a szegeket; kinevettük, akik hódolattal
beszéltek Róla, mert mi voltunk a magunk istenei – repedezett, megkopott, kongó
cserépkorsók.
Aztán fújni kezdett a Szél.
Hogy honnan jött, s merre tart, nem tudtuk, de éreztük, hogy lepallja rólunk a
port, fényesedni kezdünk, s áramlani kezd rajtunk az Élet vérének körforgása.
Éreztük, hogy betölt valami nem sejtett frissesség, valami földöntúli hév – és
ez már hit volt, tántoríthatatlan meggyőződés. „Én vagyok a világ világossága –
mondta a Krisztus – és ti vagytok a világ világossága! Maradjatok meg az én
szeretetemben!” Örök életre buzgó víznek kútfeje lett bennünk az Ige, a nem
halkuló testimonium internum Spiritus Sancti.[5]
Romolhatatlan kincsek hordozói lettünk, küldetéses emberek, szerves részei az
utolsó idők szép theofániájának. Micsoda nagy kegyelem!
33.
Lévén annakokáért nagy
főpapunk, a ki áthatolt az egeken,
Jézus, az Istennek Fia…
Járuljunk azért bizodalommal
a kegyelem királyi székéhez,
hogy irgalmasságot nyerjünk
és kegyelmet találjunk,
alkalmas időben való segítségül.
(Zsid 4: 14a; 16)
A hitből való imádkozás
egyedüli módja a társalgásnak, amelyhez egyetlen érzékszervünkre sincs
feltétlen szükség. Aki Jézus nevében, a Szentlélek által jő az Atyához, az
szemek nélkül is valóságnak látja a remélt dolgokat, s meggyőződött a nem
látható dolgok felől. Tisztán hallja Isten hangját, még ha süket is;
szólítgatja, beszél Hozzá, még ha néma is. „Tiszta téboly!” – mondják a világ
értelmesei, lesajnálva a hitből imádkozókat. Ők pediglen nem védekeznek, nem
vitatkoznak – szívükben kitárulkozva borulnak a Szent elé: „Köszönöm, köszönöm
határtalan kegyelmedet!”
A hitből való imádkozás
akaratunk teljes feloldódása annak akaratában, Aki tudta nélkül egy hajszálunk
le nem eshetik. Az Ő tervének, céljának felismerése, és csak annak akarása a
békességes, hívő lelkület, imádkozás előfeltétele – mert más az, ha valaki imát
mond, és merőben más az, ha valaki imádkozik. Veretes szavaink, míves
mondataink, bősz igényünk, kívánságunk nem tesznek minket imádkozókká, mert
imádkozni csak Jézus jelenlétének életterében lehet. Amely szárnyak alá az Ő
szellője kap, azok tudnak feljebb, egyre feljebb szállani, így nem lesz szükség
fáradságos, megfeszült, meddő csapkodásra.
„Mit lehet annyit
imádkozni?” – kérdezik a világ értelmesei. A hitből való imádkozás terhe és
fáradsága: a lélegzetvétel terhe és fáradsága – halhatatlan részünk
lélegzetvételéé. Tikkadozunk, megtántorodunk, eszméletünket vesztjük nélküle.
Van, hogy erre is sor kerül. De ilyenkor, életünk könnytelen, ájulásos
mélypontjain is segítségére van a Lélek a mi erőtlenségünknek: esedezik
érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal. Felocsúdásunk első, bágyadt sóhaja
mindig ez: „Köszönöm, köszönöm kegyelmedet! Taníts tovább, taníts imádkozni –
határtalan Kezdet, végtelen Omega!”[6]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése