Cikkek: 165 éve született Kornya Mihály

Kornya testvér alakja, szinte mindig egyféleképpen tűnik föl előttem: amint kissé előrehajolva, hátán botra akasztott nagy csomagban a „jaj, de nehéz Szentírással” rója a végtelen utat szelekkel, hófúvással és tűző nappal szemben. Lábán egyszer poros, máskor vizes a magas szárú csizma, szívében végtelen az öröm és mélységes a fájdalom. Vannak még eldugott, kicsi falucskák, széles tereikkel kőházas városok, ahol még sok választott edénye van Istennek – és addig ő nem tud nyugodni, amíg az emberek meg nem értik ott is, hogy Jézus Krisztussal személyesen is lehet, sőt kell találkozni.

Kornya Mihály egymagában több mint tízezer felnőtt embert merített be (igaz, köztük „sok ördögöt is”), és gyülekezetek sokaságának létrejöttében használta az aratásnak Ura abban a korban, amikor a teológiai liberalizmus ártalmas válfaja eltávolította az egyszerű emberek tömegeit templomtól, Bibliától. Erdély-szerte sokat beszélnek róla most is, megilletődve emlegetik idősek és fiatalok; arcvonásait fába, kőbe, bronzba merevítik a művészek; munkásságát ünnepélyes istentiszteleteken méltatják – és történik mindez olyan hangulatban, amelyben futótűzként terjedt a hír annakidején: „Meghalt Kornya, nincsen Kornya!” Szemünkben nem lett az halála után, ami életében nem volt, alakját nem cifrázta legendává a megszépítő történelem, de érezzük a felelősség súlyát: hogy lelki tartásban és szolgálatban követőivé kell válnunk, mint ahogyan ő is követője volt a Krisztusnak.

                Amikor misszióról van szó, gyakran hallom az efféle kérdéseket: Kornya testvér vajon most hogyan tenné? Kornya testvér vajon mit szólna hozzá? Milyen lenne a kornyai lelkület és magatartás az Internet, a számítógépes programok, a sok lóerős autócsodák, padlófűtéses fürdőszobák, irodák és imaházak világában? Döbbenetesen átváltozott itt sokminden, de az ördög ravaszsága, a bűn hatalma, és Isten kegyelme ugyanaz maradt. A nagy misszióparancs is ugyanaz maradt. Vajon közömbösen hagyná-e – gondolkodom én is magamban – a csíksomlyói Nyeregben pünkösd szombatján összegyűlt sokszázezer fős tömeg látványa, vagy csak a puszta híre is? Ha látná azokat a szerkesztőségi szobákat, médiapalotákat, nyomdákat, amelyekből nem röppen szét a világba a Jézus drága neve, vajon annyiban hagyná-é? Ha tudna azokról a magyarokról, (és szinte egész falvakról) akik súlyos pénzeket hagynak ortodox kolostorokban, hogy meg legyenek óvva a „rontástól”, vagy hogy „rontást kérjenek” szomszédjukra, családtagjukra? Ha lenne autója, vajon nem igyekezne-é eljutni azokhoz a csángókhoz ott, a végeken, akik évente csupán egyszer hallhatják az igét anyanyelvükön?

                165 évvel ezelőtt (1844-ben) egy olyan emberrel ajándékozott meg minket a mindenség Ura, aki később iskolázottság, látványos felkészítés és minden technikai segédeszköz nélkül jelentősen befolyásolta Erdély szellemi térképének megrajzolását - ezét a gyönyörűséges „Tündérkertét”, amelyben a szalontai rónaságtól a vadregényes Gyimesekig sokminden megváltozott, csak az ördög ravaszsága, a bűn hatalma, és Isten kegyelme nem. Nem változott a nagy misszióparancs sem.

Az, hogy ő közülünk való volt, minket, magyar baptistákat összetörettetésre és mélyebb odaszánásra kötelez. Mennünk kell szelekkel, hófúvással és tűző nappal szemben, hiszen Jézust akarjuk követni! Előttünk a kereszt! Nincs visszaút!