Cikkek: 160 éve végezték ki az aradi vértanúkat

A gyertya halvány fényénél komor férfi hajol a papírlap fölé – levelet ír szeretett feleségének: „Engedj meg, drága Elizem, ha az életben valaha fájdalmat okoztam neked! Most már nem hallgatom szavadat, de szívem azt súgja, hogy megbocsátasz. És óh Istenem! hát szeretett gyermekeim!... Neveld föl őket az Úr félelmében és jó emberekké! Én már nem őrködhetem fölöttük… Ah! Kezeimet még egyszer tehetném áldólag fejükre! Ah, csak még egyszer pillanthatnék szemeikbe! Talán jobb így! Teljesedjék az Úr akarata!” Leiningen-Westerburg Károly tudta jól, hogy még néhány perc, talán egy óra, és tizenkét társával együtt kivégzik, mint egy alávaló bűnözőt. Az aradi várbörtönben Lázár Vilmos is levelet írt: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem, élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is – mint én.” Amint bevégezte feleségének szánt sorait, Leiningen sógorához is intézett egy rövidke üzenetet: „Írj nyomban Claire-nek, talán elmehet Pozsonyba a szegény Liza gyámolítására az ő nehéz keservében, hisz a testvéri könnyük bizonyára a legjobb vigaszt nyújtják néki. Éppen most szenvedtek ki közülünk négyen, még visszahangzik szívemben a lövések zaja. Most mireánk kerül a sor, még egyszer Isten veled! Egy jobb hazában viszontlátjuk még egymást – Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek! Isten veletek!”

                A tizenhárom aradi vértanú történetét és neveit gyermekkorom óta ismerem, de most, mikor haláluk 160-ik évfordulójára emlékezve újra elolvastam naplóikat, leveleiket, eddig nem tapasztalt borzongás futott végig rajtam. Jellemük, elszántságuk lelket nemesítő példa volt népünk számára több, mint másfél évszázadon át, ami alatt igencsak nagy szükség volt az egyenes gerincre, bátor kiállásra. A tábornokok közül nem volt mindegyik magyar, és egyik sem volt baptista, és nem tudjuk biztosan, melyiknek milyen kapcsolata volt az élő Istennel. Nem az evangélium hirdetéséért, Krisztus nevéért kerültek börtönbe, hadi törvényszékre, majd bitófára vagy kivégzőosztag elé. Miért emlékeztek meg róluk mégis sok éven át a magyar baptista gyülekezetekben október 6-án, és miért emlékezett meg e tragikus eseményről évről-évre központi lapunk, a Szeretet októberi száma? 1939-ben az aradi börtön egyik cellájában raboskodva miért írta le ifj. Bordás István, a Szövetség titkára „Az Aradi Tizenhárom” című verset? A 24 soros vers 1941-ben, a Kürt októberi számában meg is jelent.

                Mint tudjuk, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a sok győzedelmes csata és jelentős eredmények ellenére megbukott. Görgey Artúr ’49 augusztus 13-án Világosnál, az osztrákok segítségére siető cári csapatok előtt letette a fegyvert. Ezt követték a megtorlás szörnyű évei: a szabadságharc vezető személyiségeit, akik életben maradtak, és nem menekültek el, hadbíróság elé állították. Legtöbbjüket kivégezték. Az aradi tizenhárom elítélése lényegében még a császáriak követte jogelveknek sem felelt meg – a cél az elrettentő példa statuálása volt. 1849. október 6-án, a bécsi forradalom és Latour osztrák hadügyminiszter halálának első évfordulóján golyó általi halállal halt meg az aradi vár közelében Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Lázár Vilmos. A másik kilenc tábornokra (Aulich Lajos, Damjanich János, Knezich Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy Sándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly) kötél várt.

                Miért kell nekünk most ezzel foglalkoznunk? Azért, mert ezek az emberek az utódok szabadságáért, a mi szabadságunkért adták életüket. Lelki szabadságot nem adhattak, mert erre egyedül csak Jézus Krisztus képes, de mi is részesei vagyunk annak a történelemnek, aminek kialakulásában őket használta az Isten. Mi nem szégyelljük a történelmünket, és nem szégyelljük, hogy igazi jellemek, egyenes gerincű emberek jártak előttünk. Irányi Dániel, a felszabadított Pest kormánybiztosa (aki később elszántan pártfogolta a baptista felekezet állami elismertetésének ügyét az országgyűlés előtt), így jellemezte Aulich Lajost: „…komoly férfi volt, akinek katonás magatartása, megfontolt beszédje tiszteletet és bizalmat gerjesztett. Én bennem legalább mindjárt az első találkozásunk után ezeket az érzéseket keltette. S ezt a véleményt táplálta felőle a kormány maga s az egész hadsereg. A megtestesült kötelességtudás és jellemszilárdság volt, egyéb hadvezéri tulajdonait nem is említve.” Ez jellemezte a többi vértanút is. Tudnak-e ilyen bizonyságot tenni rólunk, mai baptistákról szomszédaink, munkatársaink? Elmondják-e, hogy egyenes emberek, kötelességtudók, megbízhatók vagyunk? Ha a tábornokok közül nem is volt mindegyik igazi hívő, emberségükben mindenképpen követendő példák. Ha magunkba szállunk és őszinték vagyunk, van mit tanulnunk tőlük, pedig mi nem egyik-másik hadsereg, hanem Jézus Krisztus katonáinak tartjuk magunkat! Csak a hiteles keresztyén élet tud hatékony lenni, és csak akkor tudjuk teljesíteni küldetésünket, ha Isten és emberek előtt tiszta lelkiismeretünk van mindenkor.

                Az aradi vértanúk tudták, hogy harcuk és haláluk előbb-utóbb gyümölcsöket fog teremni. A végsőkig kitartottak e hitük mellett, és nem hátráltak meg a kötéltől, golyótól. Nem dicsőségért, nem pénzért küzdöttek. Mi, akik egy komolyabb pofonra sem voltunk méltók a Krisztusért, könnyen állíthatjuk őket Fischer András, Hubmayer Baltazár és a többiek mellé hasonlítgatásképpen – de az igazi hívő ember nem lehet elfogult, hanem kész tanulni abból, ami nemes, ami tanulható, és értékeseknek tartja saját népe, saját felekezete történetének valódi értékeit. Így érti meg jobban az őt körülvevő világot, így nemesedik a jelleme, és így lesz hatékonyabb a szolgálata is.

                Október 6 a magyar nemzet gyásznapja. Azok számára, akik életébe igazi szabadságot hozott a feltámadott Jézus Krisztus, a hálaadás és az öröm napja is.