Kirner A. Bertalan és a Kornya-Krónika

Kirner A. Bertalan

és a Kornya-Krónika

- tanulmány a román fordításhoz -

            A mintegy 160 esztendő alatt, amióta a modern baptizmus a magyar anyanyelvűek között is jelen van, missziónkat, történelmünk kisebb-nagyobb fejezeteit bemutató kiadványok sokasága látott napvilágot mind az európai, mind az észak-amerikai kontinensen. Minden egyes kiadványnak – legyen szó akár könyvekről, akár rendszeresen megjelenő lapokról – megvan a maguk győzedelmes útja vagy éppen kálváriája aszerint, amint a történelem kereke fordult. Kirner A. Bertalan (1884-1973) fő műve, a „Kornya Mihály baptista úttörő paraszt apostol krónikája” különleges helyet foglal el a sokféle kiadvány között. Egyrészt azért, mert egy olyan ember életét vázolja fel, aki annak ellenére, hogy nem volt teológiai képzettsége, rendkívül eredményes úttörő munkája révén az egész Európa baptista történelmének meghatározó személyiségévé vált. Kornya Mihály nemcsak a magyarok között hirdette Isten igéjét, hanem a románok és a szlovákok között is, és amerre csak járt, szinte mindenütt gyülekezetek alakultak meg. Az általa alapított gyülekezetek legnagyobb része mind a mai napig fennáll és virágzik. Másrészt azért különleges e könyv, mert maga a szerzője is különleges ember volt. Nem gyakran történik meg, hogy egy más felekezet papjai vagy lelkipásztorai közül valaki a baptista történelem szenvedélyes kutatójává váljon. A magyar baptista történelemben Kirner A. Bertalan esete az egyetlen ilyen példa. A nagyhírű református lelkészből és egyházi íróból lett baptista történésznek a felismert bibliai igazságok melletti bátor kiállása mércét állított nemcsak kortársai, hanem a későbbi nemzedékek számára is. Harmadsorban a Kornya-Krónika azért is különleges könyv, mert megírásának és kiadásainak történetéből izgalmas regény kerekedhetne ki. Izgalmasabb, mint bármely más magyar baptista kiadványé. Csoda volt, hogy 1949-ben első ízben megjelenhetett. Hosszú évtizedek göröngyös, meredek útjának jelentős állomása, hogy kezünkben tarthatjuk a Kornya-Krónikát immár román nyelvű változatban is. Aki olvassa, hamar rájöhet, hogy e könyv nem tudományos munka, nem is szépirodalmi alkotás. Hiányosságai ellenére hatalmas érték mégis, mert nélküle felmérhetetlenül szegényes lenne a missziónk kezdeteiről alkotott képünk, és talán nem íródott volna meg annyi gyülekezeti krónika és életrajz, amikhez épp a Kornya-Krónika nyújtott ösztönző alapot. Hogy a kedves Olvasó még jobban felmérje, milyen kivételes könyvet is tart a kezében, szükségesnek láttuk nagy vonalakban ismertetni Kirner A. Bertalan munkásságát és a  Kornya-Krónika viszontagságos történetét.

            2009-ben, a kontinentális Európa baptista missziójának 400-ik esztendejében arra is emlékezünk egyszersmind, hogy Kornya Mihály 165, Kirner A. Bertalan pedig 125 évvel ezelőtt jött a világra. Habár több tucat írása jelent meg egyházi és néprajzi témában, és munkássága korának társadalmi életében kiemelkedő volt, Kirner A. Bertalan nevét mégis a „baptista úttörő paraszt apostolról” szóló könyve kapcsán emlegetik leginkább. A szerző Békésen látta meg a napvilágot 1884. május 21-én, református család gyermekeként. Édesapja, aki kalapkészítő mester volt, 1900-ban elhunyt. Elemi és gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte 1890 és 1904 között. A békési református lelkész, Kecskeméti Ferenc (1855-1916) élete és igehirdetése nagy hatással volt rá úgyannyira, hogy eldöntötte: mégsem kalapkészítő lesz, ahogyan ezt korábban tervezte, hanem igehirdető. Már egészen fiatalon tudatosodott benne, hogy Isten az örökkévaló kincsek gyűjtésére hívta el, ezért az utolsó gimnáziumi évben az ősi, hírneves Sárospataki Református Kollégiumban tanult. Ott tette le érettségi vizsgáit is. 1905-ben sikeresen felvételizett a sárospataki Református Főiskola teológiai fakultására. Később egy rövid ideig a jénai egyetemen folytatta teológiai tanulmányait.

            Református lelkipásztorként 1912 óta megjelenő könyveivel hamarosan országos hírnévre tett szert. A „Hősök, imádkozzunk a kórházban is” (1915., Budapest) című könyvecskéje hátlapján olvashatjuk: „Kirner A. Bertalan egyházi író eddig megjelent munkáit örömmel vette a református társadalom, szívesen fogadta a szakirodalom.” A kritika „erős hitű, ügyes tollú” szerzőnek ismerte el. Nagy kedvvel és szenvedéllyel foglalkozott a magyar népművészettel is: egyike volt a protestáns fejfák és sírfeliratok legelső kutatóinak. A békési vásárról szóló írása értékes helytörténeti dokumentum, újabb kiadásban ma is kapható. A néprajz iránti szenvedélye bemerítkezése után is megmaradt – a magyar népművészetben meghonosodott habán (anabaptista) motívumok szakszerű vizsgálatának egy egész dolgozatot szentelt. Igyekezett odaírni a Kornya-Krónika belső címoldalára is, hogy „Néprajzi és egyháztörténeti emlékek”. Lelkészi szolgálatának legjelentősebb állomása a Dunakeszi-Alagi Református Egyházközség. A frissen önállósult gyülekezet 1921. novemberében iktatja be első lelkészét, a fiatal, 37 esztendős Kirner A. Bertalant, aki aztán nemcsak, hogy példátlan odaadással irányítja a közösséget, hanem az egész település társadalmi életében is tevékenyen részt vesz. Mintegy tíz esztendőn át szolgált Dunakeszin.

            A ’30-as évek elejére a munkával és a családi gondokkal járó feszültségek szinte teljesen felemésztették lelki erejét. 1933 pünkösdjében váratlan, és sokak számára megdöbbentő fordulat állt be életében. A templomról templomra járó, a szívbéli békességet és az Istennel való személyes kapcsolatot kereső Kirner betéved a budapesti Nap-utcai imaházba is. Dr. Somogyi Imre (1894-1951) egyházelnök hirdette itt az igét, ami olyan mély benyomást keltett benne, hogy négyszemközt is akart a prédikátorral találkozni. A hallott ige és a beszélgetés igazi megtéréshez segítette a zaklatott szívű lelkészt, aki nemsokára, szeptember 10-én be is merítkezett az Úr Jézus példájára. Népszerűsége, országos hírneve ellenére otthagyta gyülekezetét, kilépett a református egyház kötelékeiből, és elkötelezett munkása lett a baptista missziónak és történelem-kutatásnak.

            A Kornya-Krónikához írott Zárszóban felidézi azt az élményét, amikor először hallott a paraszt-apostolról, és megfogant benne a vágy, hogy az életrajzot megírja: „Az anyagok gyűjtésével nekem is voltak olykor élményeim. A kezdet megtérésem első éveiben, 1934-ben volt. Czine Ferenc nagydobosi, majd újfehértói prédikátorral és Borbás Sándor nagydobosi prédikátorral mentem a Szamos-Tisza mellett misszióútra. A ragadós őszi sár nekem is húzgálta  a cipőmet. Ekkor mondta Czine Ferenc, ez a Kornya-vonalú és -sikerű prédikátor: Kornya-módra kell itt járni, Kirner testvér. Tőle hallottam először Kornya felé irányuló közléseket, gondolatokat. Mikor azután későbben mélyebben kutattam és keresgéltem Kornya után, és tagja lettem Nagyszalontán az ősi Kornya gyülekezetnek, majd Nagyvárad, Bihardiószeg, Szilágynagyfalu - és kapcsolatai környékén jártam, mind jobban belekerültem Kornya misszióföldjébe.” A könyv, mint már említettük, 1949-ben látott először napvilágot, de hogy milyen körülmények között, arról később szólunk. 1948-ben Kirner történelmi kiállítást szervez, és megalapítja a Magyar Baptista Levéltárat, amely mind a mai napig működik a Magyarországi Baptista Egyház központi épületében, Budapesten. Hogy a kommunista diktatúra viszontagságokkal teljes időszakában megmeneküljön a pusztulástól, tekintélyes levéltári és archeológiai magángyűjteményét 1959-ben hajdani alma materének, a Sárospataki Református Kollégiumnak adományozta. Halála előtt mintegy tíz esztendővel a Kiskőrösi Baptista Szeretetházba került, ahol 1973-ban, 89 éves korában hunyt el. 2002-ben exhumálták maradványait, és a baptista szeretetháziak részére fenntartott parcellába temették el újra Seres Sámuel (1858-1923) úttörő missziómunkással együtt.

            A Kornya-Krónika anyaggyűjtési munkálatai, amint fentebb láttuk, már ’30-as évek második felében elkezdődtek. Kirner ekkor még csak Magyarország területén kutat a történelmi emlékek, dokumentumok után, de még nem tudatos benne, hogy a begyűjtött anyagokból valamikor könyv lesz. Miután a II. Bécsi Döntés következtében az észak-erdélyi magyar baptista gyülekezetek a budapesti hitközséghez kerültek, tágabb lehetőség nyílt a kutatásra. A buzgó történész igyekezett minden jelentősebb erdélyi gyülekezetet meglátogatni, amelyekben Kornya Mihály valamikor megfordult. A fennmaradt jegyzőkönyvek, anyakönyvek és a még élő szemtanúk elbeszélései alapján 1947-re elkészült a néhol kínos pontossággal részletezett események értékes krónikája. Kirner mindent feljegyzett, amit hallott és látott – sokan még ma is tisztán emlékeznek a Szilágyságban, hogy több napot töltött egy-egy sötét padláson a régi papírok, fényképek között válogatva, és csak éjszakára jött le rövid pihenésre. A Békehírnök 1974. júliusi számában megjelent cikk írója Kirner naplójára hivatkozva megállapítja, hogy Kornya életének buzgó kutatója rozoga, sokszor javított kerékpárján mintegy 27.000 km-t tett meg, amíg a könyv anyaga összegyűlt. Ez a kerékpár látható volt az 1948-as emlékezetes kiállításon is. Az anyaggyűjtés saját bevallása szerint 1944. június 2-án zárult le: „Éppen kint voltam a nagyváradi hegyeken (…). Szedegettem az emlékeket. Alig tudtam behúzódni a volt Kornya-szőlő egyik hajlásában levő szilvafa alá, hogy ne lássam, ami következett, mert akkor a bombázó repülőgépek fergeteges bombazáport bocsátottak Nagyváradra és környékére. Ezután a bombázás után a nagyváradiak a bombaszilánk darabjait szedegették, én pedig a Kornya-szőlő mezsgyéjén vadrózsabokrokat, virágokat, más emlékeket szedegettem, melyek számomra illatosak, értékesek, békességesek és félelem nélkül valók voltak.”. 

            Mire a könyv nyomdába kerülhetett volna, a történelemben drámai változások álltak be: uralomra került az ateista ideológiát valló kommunizmus. A Romániában élő hívőknek nem kell részletezni, hogy mit jelentett ez a rendszer a kisegyházak, és általában véve a keresztyén irodalom számára. Magyarországon is hasonló volt a helyzet. Kirner tudta, hogy ha művét a nyilvánosság elé akarja bocsátani, ügyesen kell taktikáznia, hiszen a baptista felekezetre úgy tekintettek, mint „imperialista bérenc szektára.” Hogy megkapja a kiadási engedélyt, ráírta a belső címlap felső jobb sarkára a kiadási engedély kérvényének iktatószámát: 61, 089 (M.E. III.), és odaírta azt is, hogy „a Magyar Népköztársaság Alkotmánya és védelme alatt”. Mindezek mellett még 9 paragrafust is felsorolt, amikre hivatkozva könyvének kiadási engedélyét bátran kérhette. Megnyugtatásul azok számára, akiket netán az érdekelne, honnan van a kiadáshoz szükséges pénz, odaírta a lap aljára: „A szerző értelmiségi munkával szerzett tulajdona és kiadása.” A megdöbbentő dedikáció is a cenzúrát hivatott „levenni a lábáról”: „A szabad lélek – szabad népek nagy mestere, az ázsiai eredetű magyar nép nagy barátja, a rügyező világbéke hatalmas őre: I.V. Sztálin 70. születésnapja tiszteletére adom ezt a kissé megkésett centenáriumi (1844-1944) paraszti életrajzot, négyesztendei kutatómunkám eredményét – a kéziratban munkaverseny anyagként – autogramos névaláírással hitbarátaimnak illetőleg hittestvéreimnek 1949. december 29-i hetvenedik évfordulóra s szeretettel és Isten áldása kérésével: Kirner A. Bertalan egyházi író, történész, levéltáros, a Magyar Országos Baptista Történelmi Bizottság alapító első titkára.” Ez a dedikáció a könyv első kiadásában meg is jelent. A szemközti lapon az összes addig kiadott munkáját felsorolta, hogy nyilvánvaló legyen: személyében nem egy most felbukkant, hanem egy már országszerte ismert íróval van dolguk a cenzoroknak. Kirner eme taktikázásairól, küzdelmeiről egy Dr. Haraszti Sándor által géppel írt levélből van tudomásunk. A  levél a Magyar Baptista Levéltár tulajdona.

            Dr. Haraszti Sándor újpesti prédikátor szoros szolgatársi kapcsolatban volt Kirner A. Bertalannal. Ő volt az, aki „a könyv kéziratkötegét átböngészve megérezte a benne áramló építő hitirányzatot”, tanácsokkal látta el a szerzőt, és az 1947-es Imre-napi budapesti konferencián a kiadást javasolta. Dr. Somogyi Imre egyházelnök ekkor magára is vállalta a kiadással járó adminisztrációs teendők elvégzését. Dr. Haraszti Sándor éppen Svájcban tartózkodott, amikor 1948. október 22-én megírta a könyvhöz szépirodalmi színvonalú Előszavát, és ezt el is küldte Kirnernek. Az első kiadásba azonban nem kerülhetett be egy olyan írás, amit egy „kapitalista országból” küldtek. Dr. Haraszti Sándor neve nem ismeretlen a román baptisták között sem: ő volt Billy Graham kelet-európai evangélizációinak – köztük a romániai emlékezetes evangélizációnak – bátor előkészítője. A Kornya-Krónika több ezer példányban jelent meg, és országszerte elterjedt a hívők között.

            Nem sokkal a kiadás után hajsza indult a mű ellen: a rendőrség emberei sorra járták a hívő családokat, és ha megtalálták a könyvet, nyomban el is kobozták. Több házba éjszaka rontottak be, és mindent felforgattak a Kornya-Krónika miatt. Dr. Haraszti Sándor egyik írásában visszaemlékszik arra, miként mentett meg két példányt annak a szemináriumi hallgatónak a kezéből, akit a rendőrség megbízott, hogy a szeminaristáktól gyűjtse össze, és szolgáltassa be Kirner művét. A kommunisták erőfeszítései ellenére számos Kornya-Krónika menekült meg a zúzdától, néhányat becsempésztek Erdélybe is. Mivel szigorúan tiltott könyv volt, csak titokban és rettegve lehetett olvasni, így az idők múlásával szinte ki is törlődött a baptista köztudatból, hogy valamikor a Kornya-Krónika is létezett a világon. Erdélyben sokáig emlékeztek még Kirner A. Bertalanra, hiszen sok gyülekezetben ünnepélyes Konya-megemlékezéseket tartott az anyaggyűjtés éveiben, de a könyvből származó áldásokat széles körben már nem élvezhették.

            Dr. Haraszti Sándor az Amerikai Egyesült Államokba való költözésekor magával vitte a rejtegetett Kornya-Krónikát, és az Evangéliumi Hírnök 1958-as számaiban sorozatban közölt részleteket belőle. Az írások nagy hatással voltak az olvasókra, akik közül sokan szorgalmazták a teljes mű kiadását. Így került sor arra, hogy az óceánon túli, szabad világban, New Yorkban az Előszóval együtt megjelenjen a Kornya-Krónika. Ez 1965-ben történt. A ’70-es ’80-as évek kommunista rémuralmának lélekromboló korszakában voltak olyan testvérek Erdélyben, akik bátorkodtak lefénymásolni és bekötni a könyvet. Titokban kézről-kézre adták ezeket az otthon készült példányokat – egyes édesanyák a bibliai történetek mellett a Kornya Mihály életének érdekesebb eseményeit beszélték el gyermekeiknek esténként. Így maradt fenn az úttörő paraszt apostol emléke az ateista időszakban.         

            A Szovjetunió és a kommunista rendszer bukása után mind Magyarországon, mind Romániában megszűnt a vallási megkülönböztetés és az üldözés. Végre eljött annak az ideje is (amit Kirner nem érhetett meg), hogy a parasztapostol életrajza a széles olvasóközönség kezébe kerüljön. 1990-ben megjelent a Kornya-Krónika Budapesten, és a hívők örömére akadály nélkül elterjedt Erdélyben is. Kevés magyar baptista család van, amelynek polcán ne lenne ott a kalandos utat megjárt, olvasmányos dokumentumkötet.

            A Kornya-Krónika főként a magyar vidékek baptista missziójára összpontosít – ez az egyik nagy hiányossága. Teljesebb képet kaptunk volna Kornya Mihályról, ha a románok között végzett missziómunkájával legalább ilyen buzgalommal és részletességgel foglalkozott volna a szerző. Mentségére legyen mondva, hogy magyarországiként nem beszélte a román nyelvet, de ha beszélte volna is, akkor sem jutott volna előrébb a kutatásban. Amikor Kirner a ’40-es évek elején a Magyarországhoz tartozó Észak-Erdélyben járt, Kornya Mihály román munkaterülete (Arad és környéke) Románia része volt. Magyar állampolgárként szinte lehetetlen volt átlépni a határt, nemhogy több hónapig tartó kutatásokat végezni – ráadásul egy olyan felekezet vezető egyéniségéről, amit a kormány teljesen fel akart számolni. Ezen akadályozó tényezők ellenére Kirner A. Bertalan sok értékes adatot gyűjtött össze, és közölt könyvében Kornya Mihály románok között végzett munkájáról. Az „Új munkaföldelosztás 1908. évben” c. fejezetben írja: „Az Igazság Hírnöke a márc. 17-én Buttyinban tartott román gyűléssel, konferenciával kapcsolatban Kornya Mihályt a románok misszionáriusának említi, és a román megtértek számát néhány év alatt közel 5000-ben állapítja meg.” Amikor kiéleződtek az ellentétek a magyar baptista közösségben az állami elismerés és a németektől való függetlenedés kérdése miatt (1895-től kezdődően), Kornya Mihály úgy látta, hogy Isten a románok felé nyit kaput a számára. Erről a kiterjedt, áldásos munkáról egy új könyvet, egy újabb Kornya-Krónikát lehetett volna írni.

            A parasztapostol kitartóan szorgalmazta, hogy az akkori Magyarország területén létrejött román gyülekezetek egy független nyelvi szövetséget alkossanak. Rendszerint Teodor Sida képviselte a román gyülekezeteket a konferenciákon, és szinte minden alkalommal azzal a kijelentéssel állt elő, hogy a román gyülekezetek kellő tapasztalat és lelki munkások hiányában egyelőre nem kívánnak a magyar Szövetségtől függetlenedni. A román missziót is tárgyaló konferenciák jegyzőkönyveinek másolatai a Nagyváradon található Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdonában vannak. 1908-ra a román gyülekezetek megértek egy tíz körzetből álló, független nyelvi  Szövetség létrehozására. Néhány év múlva annyira föllendült a román gyülekezetek missziója, hogy 1912-ben csupán a körösbökényi (Buteni) körzetnek 77 misszióállomása, 97 kisegítő munkása, 23 kápolnája, 26 vasárnapi iskolája, 29 vasárnapi iskolai tanítója, 224 vasárnapi iskolai tanulója, 14 énekkara, 356 énekkari tagja volt – összesen 2301 felnőtt, bemerített taggal. Hogy milyen jelentős Kornya Mihály neve a román baptista misszióban, abból is látható, hogy amikor meghalt, Meyer Henrik (1842-1919), „a magyarországi baptizmus atyja” nem a magyarok, hanem a románok között végzett munkáját emeli ki gyászos körlevelében: „1917. január 2-án, reggel 2 órakor Kornya Mihály prédikátor testvérünk az Úrban elszenderült. Tizenkét hónapig feküdt betegen. A tizenkét hónapból a legutóbbi két hónapja volt a maga és hű ápolója számára a legnehezebb. Sokat kellett szenvednie. Tagjai merevek voltak, mint a halotté, nem tudott mozdulni sem. Sokszor úgy érezte magát, mintha tűzben feküdne. (…) Számára a meghalás nyereség (Fil 2:21), de az Úr munkája kedves Magyarországunkban a románok között az Úrhoz menetele által – emberileg mondva – nagy, az emberek által pótolhatatlan hiányt szenved.”

            Mielőtt a kiskőrösi Szeretetotthonba került volna, Kirner A. Bertalan Gödöllőn lakott, Tóthné Kiss Mária családjánál. „Tóthné Kiss Máriának – írja a Zárszóban – szorgalmas munkatársamnak ennél a könyvnél is köszönetet mondok a rengeteg kéz- és gépírásért. Itt különösen ama nagy türelméért és ügybuzgóságáért, mellyel a Kornya-térképet megrajzolta (…). Ugyanis egyik-másik Kornya úttörési helynek eddigelé nem igen hallottuk még a nevét sem, nemhogy tudtuk volna a fekvéshelyét. És az ilyen hely külön tanulmányt, térkép, névtár, vasúti menetrendek, leírások, méretezések, katonai térképek segítségét igényelte. Néha napokig kellet utána járni, hogy egy-egy ilyen hely a megfelelő pontra felrajzolható legyen.” A Kornya-Krónika román változata fordítójának sem volt sokkal egyszerűbb dolga, ugyanis Tóthné Kiss Mária térképe sok helyütt nem egészen pontos, a helységek nevei is néhol torzított formában jelennek meg a könyvben. Külön megterhelő kutatást igényelt az is, hogy kiderüljön, melyik településről van alkalomadtán szó. Ezután nagy feladat volt a helységnevek román megfelelőjének megtalálása is – főként abban az esetben, amikor ma már egészen más név alatt tartjuk nyilván az illető települést.  Kirner a román személyneveket is magyarosítva, illetve magyar helyesírással írta, úgy, ahogyan a románul nem, vagy csak nagyon keveset tudó adatközlőktől hallotta. A fordító ezt a problémát is a legjobb tudása szerint igyekezett megoldani, akárcsak a magyar szövegben található kisebb ellentmondásokat, homályos részleteket.

            A Kornya-Krónika egy különleges emberről szóló különleges könyv – egy különleges szerzőtől. Történelmi jellegén túl önálló történelem. Hisszük, hogy a román anyanyelvű, hívő olvasókat is közelebb viszi saját történelmük jobb megértéséhez, és bátorítást jelent majd a missziómunka folytatására. Istené a dicsőség e jelentős könyv román nyelvű kiadásáért! Az Ő áldása legyen minden olvasóján!

2009. augusztus 27., Szamosújvár  

             

                                                              

             

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története X.

Az erdélyi magyar baptista gyülekezetekre és az ifjúságra mind a mai napig érezhető hatása van Bokor Barnabás munkásságának. Bokor Barnabás 1911. február 11-én született Székelyhídon, református szülők gyermekeként. Tizenötéves korában megtért, és 1926. augusztus 29-én be is merítkezett Molnár Károly által. Középiskolai tanulmányait a nagyváradi Gojdu liceumban kezdte el, a kolozsvári Református Kollégiumban fejezte be, majd felvételizett a budapesti Zeneakadémiára. Nemsokára meghallotta az isteni elhívást a teljes idejű lelkipásztori szolgálatra, és 1933-ban, 22 évesen egyike volt azon nyolc magyar diáknak, akik felvételizhettek a bukaresti Baptista Teológiai Szemináriumba. 1936. október 6-án lelkipásztorrá avatták a bukaresti magyar baptista gyülekezetben. 1937-ben elfogadta a kolozsvári gyülekezet meghívását; ezévben házasságot kötött Lakatos Juliannával. Egy gyermekük született, Barnabás – aki ma karmester, hegedűművész, zeneszerző és tanár.

Molnár Károly és dr. Bíró László Amerikába való távozása után, 1938. augusztus 11-én megválasztották a Nagyváradi Magyar Baptista Hitközség, valamint az Erdélyi Magyar Baptista Konvenció titkárának, így reá hárult az erdélyi ifjúsági élet szervezésének és irányításának feladata. 1940. november 17-én dr. Somogyi Imre elnök, Baranyai Mihály titkár és Bányai Ferenc misszióbizottsági titkár beikatta a nagyváradi gyülekezet lelkipásztori tisztségébe. 1941-ben a Nagyváradi Magyar Baptista Hitközség elnöke lett. Munkássága nyomán a nagyváradi gyülekezetben végzett különféle szolgálatok még nagyobb szervezettségben még magasabb színvonalra emelkedtek. Az ifjúság nevelésére különösen nagy gondot fordított. 1942-ben ezt írja A Kürt június 15-i számában: „Kinek ajándékozod oda ifjú életed? Kinek a szolgálatába állítod azt? Azt az életet, amely a kifakadás felé induló virágával, a maga tisztaságával, hamvas üdeségével, kedvesen bájos vidámságával, bizakodó reménységével a legszebb az ember életében. De micsoda széppé, gyümölcsözővé teheti azt az életet a mi Úr Jézusunk, ha átadjuk neki!” Bokor Barnabás írásait rendszeresen közölték a lapok, Erdélyben és Magyarországon is, némelyiknek társszerkesztője, és felelős szerkesztője is volt. A kortársak bizonyságtételei mellett fennmaradt írásai, igehirdetései is egy nagyon felkészült, precíz szónokról, íróról tanúskodnak.

1945. szeptemberében sor kerül a nagyváradi protestáns egyházak közös evangélizációs hetére, amely keretén belül Bokor Barnabás „Kiáltás a mélységből” címmel tart prédikációt az evangélikus templomban.  „A negyvenes évek városi vezetősége – írja Antal Ferenc 1986-ban – éppen úgy a nagyfelkészültségű, széles látókörű és mégis csöndes, alázatos és végtelenül szelíd állampolgárt tisztelte és becsülte személyében, akárcsak a már félévszázados életkor felé közelgő egyházi vezetőt, akinek tanácsait készséggel meghallgatták, sőt el is fogadták.” 1948-tól a bukaresti Teológiai Szemináriumban bibliai földrajzot, pásztorációt, keresztyén missziót és beszédfelépítéstant tanított. Különös gondot fordított a magyar diákokkal való személyes kapcsolat ápolására, ami miatt még élő diákjai hálával emlékeznek vissza rá.

A kommunista időszakban a Nagyváradi Hitközség elnökeként sok zaklatásnak, szorongattatásnak volt kitéve. 1966. április 9-én, nagypénteken  hunyt el az erő feletti munkában meggyengült szívvel, 55 éves korában. Úgy gondolunk rá, mint akiről tudjuk, hogy hű sáfárként állt meg a történelmi viszontagságok, a diktatúra támadásai között. 

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története IX.

„Igen, Erdély bércei felé fordulunk. Lelkünk átszáll a Királyhágón, végig fut a Meszes hegységen, a Bükk hegységen, keresztül a kolozsvári fellegváron, a Szamos völgyén, a Görgényi havasokon, a festői szépségű Hargitáig, a Csíki havasokig, Mikes Kelemen „városáig”, Zágonig.  Benneteket  keresünk, kedves erdélyi testvéreink! Baptista közösségünk szempontjából nagy jelentősége van ennek a változásnak. Számban, súlyban, erőben meggyarapodni. Az erdélyi magyar baptisták zöme visszatért hozzánk. Nagyvárad, Kolozsvár, Zilah, Szilágysomlyó: régi baptista missziói gócpontok: a bihari és a szilágysági népes gyülekezeteken kívül gyönyörű missziómező a Székelyföld is. Számos régi, kipróbált, ismert lelkimunkás kerül vissza Szövetségünkbe, köztük újabb és érdekes, talán ismeretlen erőkkel. Meleg szívvel, tárt karokkal várjuk a találkozást, a viszontlátás pillanatát.”- írja dr. Somogyi Imre egyházelnök a Békehírnök 1940/36. számában. A Bécsi Döntéssel Észak-Erdély visszakerült az anyaországhoz, és vele együtt hét hitközség. A hirtelen változást kitörő örömmel ünnepelték a magyar baptisták is, és újra lelkes munkába kezdtek.

Jelics Gyula, a nagyváradi ifjúsági egylet elnöke így buzdítja a fiatalokat a nemzeti színű szalaggal és címerrel ékesített Szeretet 1940/9-ik számában: „Ébredj, bihari ifjúság! Ébredj, szilágysági, székelyföldi és kolozsvidéki ifjúság! Kezdjetek munkához! Tanuljátok a szép hívő énekeket, húrozzátok fel a hegedűket, szedjétek elő a poros kürtöket, mert elérkezett a szabadság napja! Minden gyülekezetben legyen megszervezett ifjúsági egylet! (...) Fel tehát munkára, dicsőítsük Urunkat, ki oly csodálatosan megőrizte az erdélyi ifjúságot e két évtized alatt (...)! Ébredj, erdélyi baptista ifjúság! Légy kész a munkára! Az anyaországi testvér-ifjúság már kinyújtotta baráti kezét felénk.” 

Ugyanebben a lapszámban Bánat az örömben... címmel közöl cikket a felelős szerkesztő Bokor Barnabás, és bátorítja az olvasókat a Dél-Erdélyben élő testvérekért való imádkozásra. A Romániához tartozó Dél-Erdélyben maradt a brassói, a medgyesi, a zsilvölgyi, a temesvári, az aradi, a feketegyarmati és a gyanta-belényesi körzet. Ott az Antonescu-kormány a legbrutálisabb módon nyomorgatta a baptistákat, sőt erőszakosan fel is számolta a felekezetet 1942-ben. Ezzel ellentétben Észak-Erdélyben a magyar kormány minden elismert felekezet számára vallásszabadságot biztosított. A Magyarországi Baptista Szövetség Elnöksége 1940. novemberében tett első hivatalos erdélyi látogatásával Nagyváradon rendezték meg Bokor Barnabás lelkipásztori beiktatásának ünnepségét.

Mivel a magyar állam nem akarta őket elismerni, a hitközségek a Magyarországi Baptista Szövetséghez csatlakoztak (sok közbenjárás után egyedül a Nagyváradi Hitközség maradt ideiglenesen önálló), az Ifjúsági Szövetség pedig beolvadt a Magyar Baptista Ifjúsági Szövetségbe. Sajnálatos módon beszüntették az összes erdélyi baptista lapot – helyettük a Budapesten szerkesztett Békehirnök és A Kürt című ifjúsági lapot kapták meg az olvasók.

A korszak kétségtelenül legmeghatározóbb személyisége dr. Somogyi Imre (írói álnevén Emericus) volt, aki 1894. október 18-án született a Tolna megyei Simontornyán. Alig volt még 16 éves, amikor kb. 20 vidéki és fővárosi lap szépirodalmi rovatának munkatársa. Volt „szerzetes, kispap, újságkihordó, hadifogoly, rendőrfőkapitány, tanfelügyelőségi tisztviselő” (Zágoni Jenő: Dr. Somogyi Imre emlékezete). 1922 január 6-án merítette be Udvarnoki András Békéscsabán. 1922-1925 között a gyulai gyülekezet lelkipásztora volt. 1925-1927 között az Egyesült Államokban teológiai tanulmányaival tiszteletbeli doktori címet  nyert. 1927-től a budapesti Nap utcai gyülekezet lelkipásztora, 1933-tól a Magyarországi Baptista Szövetség elnöke volt 1951-ben bekövetkezett haláláig. Mintegy 50 kötetnyi írása maradt fenn. A kormány előtt is tekintéllyel bíró, nemzeti érzelmű egyházvezetőként kiváló jogismeretével, rátermettségével nagyon sokat tett az erdélyi baptistákért is. Szorgalmazta a nyári ifjúsági konferenciák megszervezését a Tahi táborban és Edélyben, nagysikerű előadásokat tartott, és szerkesztette A Kürt című színvonalas ifjúsági lapot. Hatalmas munkásságát a „Csontokba zárt tűz” című kötet foglalja össze, amit 1982-ben adtak ki Budapesten. 

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története VIII.

1936. április 14-én sor került a nagy szövetséggel együtt felbomlott Ifjúsági Szövetség újbóli létrehozására. Elnöke dr. Bíró László, titkára pedig dr. Culmann Géza lett. Az Ifjúsági Szövetség keretein belül Erdélyt négy missziókerületre osztották fel:

l. Székelyföldi missziókerület, Kudelász Nándor titkárral

2. Kolozsvár-kalotaszegi missziókerület, ifjú Papp Károly titkárral

3. Bihar-szilágyi missziókerület, dr. Culmann Géza titkárral

4. Arad-bánsági missziókerület, Dajka József titkárral

Azévtől az Üdv Üzenete mellékleteként Bíró László szerkesztésében megjelent az Ifjúsági Élet. Ez a lap 1939-40 között Szeretet néven jelent meg. Az 1921-ben elindított Szeretet 1934 és 1935 között nem jelent meg. Az ifjúsági lap tele volt színvonalas, lelkesítő cikkekkel és az ifjúsági konferenciák részletes leírásaival; az utolsó számokat Bokor Barnabás szerkesztette.

Missziókerületenként évente legalább egyszer ifjúsági konferenciát rendeztek, amiken részvettek fiatalok és idősek egyaránt. Ezeken a nagyméretű rendezvényeken az Ifjúsági Szövetség vezető képviselői a helyi lelkipásztorokkal együtt tartottak előadásokat. Kiss László, magyar baptista történelmünket kutató lelkipásztor összeállította ’30-as évek második felében megatartott ifjúsági konferenciák listáját: az első két ifjúsági konferenciát ugyanazokon a napokon, 1936. június 7-8-án rendezték meg Csernátonban és Temesváron. 1936 november 15-én Kolozsváron tartották meg a kalotaszegi missziókerület konferenciáját. 1937. május 2-3-án Ágyán rendezték meg az Arad-bánság missziókerület negyedik ifjúsági konferenciáját. 1937. május 16-17-én a kalotaszegi ifjúsági kerület  Bánffyhunyadon megtartotta évi ifjúsági konferenciáját. 1937. május 16-17-én Bibarcfalván tartották meg a székelyföldi missziókerület egyik legnagyobb konferenciáját. Ugyancsak ebben az évben, 1937. június 13-án Székelymuzsnán már másodszor is megrendezték a székelyföldi missziókerület egy másik konferenciáját. 1938-ban - feltehetőleg az újabb üldözések miatt - csak egy ifjúsági konferencia megrendezéséről tudunk, amit 1938. június 18-19-én tartottak meg Brassóban.

                Ugyancsak Kiss László írja: „Az ifjúsági konferenciák ünnepi rendezvényein annyira fellelkesült Erdély hivő népe az ifjúsággal az élen, hogy dr. Bíró László azt is merte indítványozni, hogy a Konvenció az Ifjúsági Szövetséggel együtt irányozzon elő egy misszionárus kiküldését. Az Ifjúsági Élet című lapban dr. Bíró László tollából ilyen cikkeket lehetett olvasni: Küldjük ki misszionáriusunkat! E nemes cél érdekében egy országos szintű gyűjtést is elindítottak. Bizonyára a missziós terv kivitelezését a II. Világháború akadályozta meg.”

Az Ifjúsági Szövetség második elnöke, Bíró László, 1907. jún. 2-án született Nagyváradon. Tanulmányait a louisvillei Southern Baptist Theologocal Seminary-ban végezte, ahol 1935-ben megszerezte a teológia doktora címet. 1937-ben került a Konvenció élére. 1938-tól a nagyváradi gyülekezet lelkipásztoraként is szolgált. Az 1939-ben, az Amerikai Egyesült Államok-beli Atlantában megszervezett Baptista Világkongresszuson Bíró László és Molnár Károly képviselte az erdélyi magyar baptistákat. Mivel ottlétükkor kitört a II. Világháború, nem térhettek vissza Erdélybe. Molnár Károly helyére Bokor Barnabást választották a Konvenció titkárának, dr. Bíró László helyére pedig Tordai Dénest elnöknek. Mindkét eltávozott vezetőnek meghatározó szerepe volt az erdélyi gyülekezetek és az ifjúság lelki életének előrelendítésében. Az óceánon túl is megbecsült, sokoldalú szolgái maradtak az Úrnak. Molnár Károly 1962. november 5-én hunyt el Los Angelesben, dr. Bíró László pedig még ma is él – az elmúlt esztendőben töltötte be 100-ik évét.    

                 Annak ellenére, hogy üldözésekkel kellett szembenéznie (a ’30-as években négy üldözési hullám érte a baptistákat; 1938. december 14. és 1939. március 31. között az ország mintegy 1500 imaházát bezáratták), a Konvenció 1940-ben lezárult első korszaka gyümölcsöző volt mind a szervezeti működésére, mind az azt alkotó gyülekezetek lelki életére és missziójára nézve.   

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története VII.

A két baptista tábor egyesülése hosszú, évtizedekig tartó folyamat volt. Míg ez véglegesen megtörtént, az erdélyi magyar baptisták a közösségi egység megőrzése, az államhatalom részéről tapasztalt támadások közötti megmaradás és a hatékonyabb missziómunka érdekében sokféle szervezeti formát kerestek maguknak.

Az „elismertek” és a „szabad baptisták” az utóbbiak kezdeményezésére 1929. január 16-án egyesülést előkészítő konferenciát tartottak Szilágynagyfaluban. A következő konferenciára azév május 1-én került sor, amikor a két szövetség tagjai nyilvánosan is bocsánatot kértek egymástól a múlt sérelmeiért, és elfogadták egymást testvér-szövetségnek. Nagy lépést jelentett, hogy a Szilágysági Baptista Szövetség ekkor belépett az Országos Baptista Szövetségbe (Unióba). 1930 februárjában megalakult a Szilágysági Baptista Hitközség. 1932. december 21-én Szilágynagyfaluban a két tábor újabb lépést tett az egyesülés felé: együtt alakították meg a Romániai Magyar Baptista Szövetséget. Ennek elnökéül Lakatos Lajost (Székelyhíd), alelnökéül Szabó Lászlót (Szilágynagyfalu), titkárául pedig ifj. Bordás Istvánt (Nagyvárad) választották meg.

1933-ban a hatóságok olyan rendeletet adtak ki, ami alapként szolgálhatott volna az újbóli üldözésekre, de ugyanakkor lehetővé tette a körzetek hitközséggé alakítását. Felismerve ebben az egyesülés lehetőségét, Simonka György ügyvéd vállalta az irányító szerepét 12 hitközség létrehozásában. Ilonka Mihály (Brassó), Szabó László és Molnár Károly is nagy részt vállalt ebben a munkában. A hitközségekbe való tömörülés azért is vállalták az egyes gyülekezetek, hogy függetlenedjenek a Nagyváradi Magyar Baptista Szövetségtől, amely a vezetők közötti viszálykodások miatt már összeomlás előtt állt.

                A nyelvi szövetségek (magyar, román, orosz) 1933. november 8-10 között Körösbökényben (Buteni) megtartott országos konferenciáján a magyarokat képviselő 10 hitközség képviselői a Magyar Baptista Szövetségben való egyesülésről döntöttek. A Magyar Baptista Szövetség ügyvezető elnöki tisztségébe Dr. Simonka Györgyöt, az első alelnöknek Szabó Lászlót, másod-alelnöknek Ilonka Mihályt, főtitkárnak pedig Molnár Károlyt választották meg. Az egyesülésből kimaradtak a nagyváradi, egymással pereskedő vezető személyek. Amint az várható volt, hamarosan összeomlott a nagyváradi központú Elismert Magyar Baptista Szövetség, áldozatul esett a nyomda, az árvaház és az aggmenház is.

1933-ban – javarészt Molnár Károly kezdeményezésére - lehetőség adódott arra is, hogy a bukaresti Teológiai Szemináriumban magyar diákok is tanuljanak. Azévben 8 magyar fiút (Bokor Barnabás, Dénes Ferenc, Veress Efraim, Kelemen Sámuel, Fejér András, Ilonka István, Balaton Zoltán és Nagy Pál) és ugyanennyi lányt (Ördög Matild, Fülöp Sarolta, Ilonka Rózsika, Varga Eszter, Fehér Juliska, László Ilonka, Molnár Annuska, Józsa Irma) vettek fel. Bíró László és Molnár Károly előadó tanárokként tanítottak a Szemináriumban.

A négy vezető nagy hozzáértéssel irányította a Magyar Baptista Szövetséget. A teljes egyesülés érdekében a új szervezési és működési formát kerestek. 1935. december 7 és 8 között Kolozsváron találkozott a hitközségek és gyülekezetek 130 küldötte. Ekkor alakították meg a Romániai Magyar Baptista Konvenciót, amelynek elnöke Szabó László, titkára pedig Molnár Károly lett. Culmann Gézát és Bíró Lászlót megbízták, hogy missziómunkásoként látogatva a gyülekezeteket az egységet erősítsék.

A Konvenció lapja az Üdv Üzenete lett. A harmincas években öt baptista lap jelent meg folyamatosan Erdélyben (Szeretet, Az Igazság Tanúja, Az Igazság és Szeretet, Az Üdv Üzenete, Ifjúsági élet). A különféle mellékletek mellett a lapok nagy részének évente megjelenő könyvnaptára és bibliaolvasó vezérfonala is volt. 

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története VI.

Molnár Károlyt, az Ifjúsági Szövetség első elnökét magyar baptista történelmünk egyik leghatásosabb és legsokoldalúbb egyéniségeként tartjuk számon. Az Arad megyei Ágyán született 1891. január 12-én. Édesapja, id. Molnár Károly (1865-1934) számos magyar gyülekezetet alapított és irányított a bánáti megyékben.

Molnár Károly megtérése Brassóban történt, ami után nem sokkal be is merítkezett (1908. szept. 30.) Meyer Henrik által. Hamar nyilvánvalóvá lett az ifjú lelki szolgálatra való elhívása és készsége: a kovásznai gyülekezet tagjaként rövid idő alatt komoly igehirdetővé érett. Lőrik István (1869-1946) körzeti prédikátorral gyümölcsöző szolgálatokat végzett a székelyföldi úttörő missziómunkában. Itt meg kell jegyeznünk azt is, hogy Székelyföld első baptista énekkarát ő szervezte meg 1912-ben Kovásznán, és a csernátoni fúvószenekar létrejötténél is szerepe volt.

1919-1925 között ifjúsági vezetőként szolgált Aradon, ahol 1924-ben prédikátorrá avatása is megtörtént. 1925. márc. 29-én a temesvári, többségében magyar anyanyelvű tagokból álló német baptista gyülekezetből kivált egy 24 tagú csoport, és létrejött a magyar gyülekezet. A közösség lelkipásztoraként Molnár Károly sokrétű tevékenységet folytatott a gyülekezetépítésben és a missziómunkában is. Szolgálatának első tíz éve alatt a Bánságban mintegy 30 új gyülekezet ill. misszióállomás jött létre. Mint az Ifjúsági Szövetség elnöke, bejárta egész Erdélyt, szervezte az ifjúsági egyleteket, ízes magyarsággal írt buzdító cikkeket, beszámolókat: „Örömmel és hálával emlékezem meg körutamról a székelyföldi atyafiak között. Ifjúságomnak sok drága emléke fűz e néphez. (...) Csak egyet kérek az Úrtól: küldjön ki munkásokat e nép közé, mely oly éhes és szomjas Isten igéjére, amilyet csak itt látunk. A nagy baptista testvériséghez is csak egy szavam van, amit a székely néppel együtt mondok: Erdély bérceiből e hang terjed tovább: / Oldjátok le szemünkről a vakság fátyolát!” (Szeretet, 1923. nov.)

Molnár Károly irodalmi tevékenysége szakszerű feltérképezésre és kiértékelésre vár. Versei, elbeszélései, társas jelenetei hosszú évtizedekig táplálták a baptista népet, és igei irányvonalat szabtak. 1925-ben kiadta az Effata című, a ’90-es évekig nagy népszerűségnek örvendő verseskötetét. Irányítása alatt 1932-ben létrejött a Temesvári Magyar Baptista Hitközség, majd a Temesvári Baptista Irodalmi Társaság is, amely célul tűzte ki egy új lap kiadását, valamint más lelki, irodalmi termékek megjelentetését. 1933 január 1-én az ő szerkesztésében látott napvilágot Az Üdv Üzenete című, 12 oldalas folyóirat, amely rövid időn belül a magyar baptisták legnépszerűbb lapja lett nemcsak Erdélyben, de Magyarországon, sőt Amerikában is. Színvonalas cikkek, fényképes beszámolók, humoros, de nevelő véleménnyilvánítások, nemzeti tudatot erősítő tanulmányok, versek, erdélyi és külföldi  missziós hírek, különféle rovatok tették színessé, változatossá Az Üdv Üzenetét, amely később a Konvenció központi lapja lett.

A ’20-as évek és a ’30-as évek első fele minden győzelem és jelentős eredmény mellett az üldöztetések valamint az „elismertek” és „szabadok” közötti nézeteltérések időszaka is volt. Régiónként változott a mentalitás, a missziós módszerek, amiket a különböző táborok különféleképpen értelmeztek. Az „elismerteket” néha jogosan titulálta szabadosnak, a „szabadokat” néha jogosan mondta túl konzervatívnak a másik tábor. „A gyülekezetekbe bekerült párbeszédek ma már színielőadásszámba mentek – olvashatjuk az egyik körlevélben - melyeknek eddig sem volt semmi üdvös hatásuk. És ma, amint a „Szeretet” közléseiben olvasható, az előadáshoz illő ruhát vesznek fel és különböző tárgyakat, pl. lámpát készítenek, s úgy adják elő a társas jeleneteket. Eddig mentek. És van-e erre szükség? (Körlevél az összes romániai baptista gyülekezetekhez – Szilágynagyfalu, 1929. március hó 5-én – A Szilágymegyei Baptista Szövetség misszió bizottsága – Az Igazság Tanuja, 1929. márc. V.3. szám, 12 old.) A „szabadok” sokáig idegenkedtek a gyülekezeti alakulatok, ifjúsági egyletek létrehozásástól, míg az „elismertek” közé tartozó fiatalok látványos társas-jeleneteket, kiállításokat, árveréseket, ünnepélyeket szerveztek. Molnár Károly körútjai, írásai és Az Üdv Üzenete révén jelentős mértékben járult hozzá a két tábor végleges egyesüléséhez. 

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története V.

Az 1920-as év több szempontból is jelentős a magyar baptistákra nézve. Június 4-én a trianoni diktátum aláírásával Magyarországot szétdarabolták. A 24 000 baptista tagból 17 000 (amiből mintegy 7000 magyar volt) Románia területére került. Az ortodox egyház a kezdetektől fogva ellenséget látott a baptistákban – azzal a hamis váddal illették a hívőket, hogy ők a magyar állam fizetett lázítói. Elkezdődtek az üldöztetések egész Erdély területén: a hatóságok megzavarták a gyülekezeti alkalmakat; a prédikátorokat megverték, bebörtönözték; elkobozták az énekeskönyveket és a Bibliákat; kínozták a hadköteles baptista fiatalokat stb. Az üldözések a ’20-as évek végéig három nagyobb hullámban (1919-22, 1923-24, 1925-27) érintették a baptista közösséget. Míg az I. Világháború előtti időszakot az ugartörés, az úttörő missziómunka korszakának tekintjük, a ’20-as évek a szervezkedések, az erdélyi baptista misszió önállósulásának időszaka volt.

1920. október 27-én Nagyszalontán megalakult a Romániai Magyar Baptista Szövetség, melynek elnökévé a szalontai Vass Sándort (1870-1923), alelnökévé a székelyhídi Szabó Sándort (1883-1945) választották meg. Azonban a Szövetség vezetője gyakorlatilag az ügyvezető titkár, a nagyváradi Darabont Gyula (1877-1966) volt. A Szövetség központja a Bunyitai liget 10 szám alatt volt Nagyváradon (ahol ma a belvárosi imaház áll). A két magyarországi baptista tábor Trianon után egyesült, a próbálkozások ellenére Erdélyben csak jóval később került sor erre.

                1921. november 15-én megjelent az erdélyi magyar baptista irodalom első sajtóterméke, a Szeretet. 1922. december 29-én, a romániai baptista szövetség magyar osztályának bizottságai gyűlésén a vezetők elhatározták az Ifjúsági Egyletek Szövetségének megalakulását. A szervezés feladatával Molnár Károlyt és Körössy Bélát bízták meg. „Amilyen az ifjúság, olyan lesz a jövő társadalom, amilyen a hívő ifjúság, olyan lesz a jövő gyülekezet” – hangoztatta Molnár. Hamarosan „megindult tehát a munka ezen a téren is, melyet elésegíteni kötelessége Jézusért és a tévelygő ifjúság megmentéséért minden ifjúsági egyletnek, minden vasárnapi iskolának.” Buzdító cikkek jelentek meg a Szereteben: „Vasárnapi iskolákat mindenütt felállítani, a legnagyobb gonddal vezetni, fenntartani. A gyermekeink hitoktatását kivenni hitetlen s gyakran részeges, fajtalan emberek kezéből; megvan a módunk arra, hogy vallásból mi adjunk osztályzatot gyermekeinknek. Ifjúsági egyleteket szervezni minden gyülekezetben, hol ifjak gyakorolhatják magukat a fellépésben, szónoklásban, leányok, gyermekek szavalatok előadásában. Az ifjúsági ünnepély nagyon alkalmas önképző óra, melyeken előkerül minden fellépőnk, s szinte kiválhatik az egyén a neki legjobban megfelelő munkára az Úr szőllőjében” (Szeretet, 1923. jan. 15.). 1922-ben megalakult tehát az Ifjúsági Szövetség, amely a kezdetben 32 ifjúsági egyletet és 10 leánykört foglalt magába. Az elnök Molnár Károly, a titkár pedig Körössy Béla lett. A több korosztályt magukba foglaló vasárnapi iskolák megszervezésében jelentős szerepe volt annak is, hogy a Vasárnapi Iskolák Világszövetségének megbízásából dr. Victor János Erdélybe látogatott.

Tudni kell azt, hogy a kezdetekkor a vasárnapi iskolák ifjúsági csoportjai, az ének- és zenekarok is az Ifjúsági Szövetséghez tartoztak. Az Ifjúsági Szövetség konferenciákat, ünnepélyeket szervezett. Újabb leánykörök, férfiköri imacsoportok alakulnak erdélyszerte. A férfiköröket általában a gyülekezet prédikátora vezette. Egyik kitűzött cél az volt, hogy a fiatalokat szolgálattevőkké neveljék. Az alábbi férfikörökről tudunk: a nagyváradi Pál férfikör,  a kolozsvári József férfikör, az aradi Gedeon férfikör, a szatmári Sámuel férfikör, és a brassói Diadal férfikör. Ezek a férfikörök szinte egy egész új generáció neves férfit neveltek. Közöttük volt Dr. Bíró László, Bíró Gusztáv, Héthalmi Páth Károly, Bartók Béla, Vass Sándor, Kudelász Nándor, Dr. Culmann Géza, Ifj. Papp Károly, Dajka József és mások.

Molnár Károly igyekezett minden gyülekezetbe eljutni, hogy a fiatalokat tanácsokkal lássa el a szervezkedéseket illetően. 1924-ben az Ifjúsági Szövetség Hárfahangok cím alatt kiadott egy füzetecskét vallásos költeményekkel, és szorgalmazta a máig használatban lévő Gedeoniták Énekei kiadását is. 1923-tól a Szeretet mellékleteként rendszeresen megjelenik Az Ifjúsági Élet, amely az első ifjúsági lapunknak mondható. 1926-ban Fáklya, 1927-től pedig Világosság név alatt jelent meg a lap.

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története IV.

1875 és 1920 között mintegy 220 baptista gyülekezet jött létre Erdélyben. A mai Magyarország területén kialakult viszályok az állami elismerés körül kihatottak ezekre a közösségekre is. 1912. április 5-én megalakult a Bihar-Szilágyi Szövetség, amely magába foglalta a Szilágyságban és Bihar nagy részén tömbben található gyülekezeteket.  Mivel az 1917-ben bekövetkezett haláláig Kornya Mihály volt a vezetője, „Kornya-Szövetség”-nek is nevezték.

Kirner A. Bertalan népszerű könyvének 108-112. oldalain olvasható tanulságos történetek révén megtudhatjuk, hogy a parasztapostol „...szerette az ifjúságot, gyönyörködött a szerény, tisztelettudó ifjúban. Mindig volt hozzájuk mondanivalója, figyelmeztette őket, de ha kellett, pártjukat is fogta.” Kirner leírja, hogy volt eset, amikor az idősebbek nem akarták engedni, hogy a menyasszony fátylat öltsön magára, de Kornya Mihály jobb belátásra bírta őket. De megtörtént az is, hogy saját fiát küldte ki az imaházól, amikor az hegedűn akart játszani. Istentől jövő bölcsesség kellett ahhoz, hogy a különféle élethelyzetekben melléjük álljon, vagy megfenyítse a fiatalokat.

Érdekességképpen közlök két történetet, amit tudtommal még nem publikáltak eddig. 1911 pünkösdjén Kornya Sarmaságon ment keresztül, és a vasútállomás közelében meglátott egy fiút, aki virágokkal, tollakkal díszített kalapjában várta a cimboráját - frissen konfirmált ifjakként a bálba készültek menni. Miután Kornya megtudta tőle, hogy melyik út vezet Szilágyballára, megkérdezte tőle: - Mondja, fiatalember, maga eladó? – Mit jelentsen ez? - kérdezte csodálkozva a fiú. – Mifelénk azt szokták kicsóvázni – mutatott a díszes kalapra Kornya – ami eladó! És elkezdett beszélni arról, hogy az Úr Jézus épp az ilyen fiatalokat keresi, mert drága árat fizetett érettük. Kovács Imrében csak évek múlva érlelődött meg az üzenet: 1931-ben alapítótagja, majd előljárója lett a sarmasági baptista gyülekezetnek. A másik történet a szilágysági Ippon játszódik, annak a Kerekes Bálintnak (1862-1941) a házánál, aki Kornya halála után átvette a Bihar-Szilágyi Szövetség vezetését. Istentisztelet után az ebédnél Kornya rosszallóan mondta munkatársának: - A fiad ma nem figyelt az imaházban! Erre az apa megdorgálta, megfenyítette a fiút. A következő alkalommal, hónapok múlva ismét jött a megróvás: - Bálint, a fiad ma nem figyelt az imaházban! Csodálkozott a fiú, hiszen mindvégig feszülten, mozdulatlanul ült az istentisztelet alatt, főleg most, hogy Kornya testvér prédikált. Minden alkalommal így történt, amikor Kornya Ippra jött: újabb dorgálások, fenyítések... A fiú nem értette, miért panaszkodik Kornya testvér az ő apjának, hogy már megint nem figyelt. Amikor aztán később összetört a szíve, és megnyílott az Ige előtt, boldogan hallotta: - A fiad ma figyelt az imaházban!

Alighogy megalakultak az első egyesületek (különféle bibliatanulmányozó, szolgáló csoportok, ének-, zenekarok) a gyülekezetekben, hamar fel kellett bomlaniuk, mivel a harcképes fiúk, férfiak többségét magával ragadta az I. Világháború. Ez a néhány esztendő (1914-1920) felbecsülhetetlen károkat okozott a magyar baptistáknak is. Sokan egészen fiatalon meghaltak, mások hadifogságba kerültek vagy idegenbe menekültek. Erről az időszakról nemrég terjedelmes dokumentumgyűjtemény jelent meg Zágoni Jenő, budapesti levéltáros szerkesztésében. 1917-ben Nagyváradon létrehozták az Elismertek Erdélyi Baptista Hitközségét. Az „elismertek” tábora a „szabadokkal” ellentétben földrajzi szétszórtságban élt: voltak gyülekezetek Nagyvárad környékén, Kalotaszegen és a Székelyföldön is.

A gyülekezeteinket ért többirányú megpróbáltatásokat és a történelem viszontagságos időszakát tekintve könnyen megérthető, hogy a tényleges ifjúsági munka megkezdésére és kibontakozására miért csak a ’20-as években kerülhetett sor.

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története III.

A kezdeti időszakban a szervezett baptista misszió a gyerekek vasárnapi iskolai oktatásával kezdődött meg a legtöbb helyen. Tudomásunk szerint Magyarországon az első vasárnapi iskolát Rottmayer János szervezte kolozsvári bibliaraktárában, 1866-ban. Meyer Henrik is nagy pártfogója volt a vasárnapi iskolának, mivel felismerte, hogy a gyermekek révén könnyebben el lehetett érni a szüleket, a felnőtteket is az evangéliummal. A vasárnapi iskolai szolgálatok gyümölcse azon két házaspár megtérése is, amely az 1874-ben történt bemerítkezéssel az első magyaorországi baptista gyülekezet (a Wesselényi utcai) alapítója lett. Feljegyeztek egy kedves történetet az egyik vasárnapi iskolai tanítóról, aki az újpesti misszióban munkálkodott: elkezdett vonatost játszani az utcán összesereglett gyermekekkel. Ő volt a mozdony, aki aztán bevezette az egymásba kapaszkodó gyermekek hosszú sorát a vasárnapi iskolába. „A baptisták, ahol csak gyülekezetük támadt, azonnal vasárnapi iskolát alapítottak. A felekezetük vezérembere, Meyer Henrik tudta, hogy milyen erő van az intézményben; gondoskodott arról, hogy a hívek buzgósága e tekintetben ne csökkenjen.” – mondta Victor János református lelkész, a magyarországi vasárnapi iskolai szervezet létrehozója egyik, 1911-ben tartott előadásában. A vasárnapi iskola ma is ugyanolyan fontos elem gyülekezeteink és missziónk egészséges fejlődésében. Igényli a komoly, céltudatos tanítók folyamatos, alapos készülését a tanításra, és a közösségek legodaadóbb támogatását! Az első gyülekezetek megalakulása idején még nem volt lehetőség a fiatalokkal való külön foglalkozásra. A szervezett ifjúsági csoportok általában csak később, a közösség megszilárdulása után jelentek meg színesítve, gazdagítva az istentiszteleti szolgálatokat.

1889. aug. 30-án Meyer támogatásával két magyar fiú (a 24 éves, szadai Udvarnoki András és a 26 éves, földesi Balogh Lajos) megkezdte tanulmányait a Hamburgi teológián. Azért volt erre szükség, mert a németek mellett a magyar ajkú hívők száma is folyamatosan nőtt, és ők igényelték a magyarnyelvű istentiszteletek megtartását is. Meyer Henrik egyelőre csak németnyelvű istentiszteletek megtartásában gondolkodott, ezért összetűzésekre került sor a gyülekezetekben. A nagyjelentőségű 1893-as nagyváradi konferencián Meyerék elhatározták, hogy tanulmányai befejezése után Udvarnoki segítség lesz Tóth Mihály mellett, Balogh pedig Kornya Mihály mellett a missziómunkában. Erre azonban nem került sor, mivel a két fiatalt már várták egyes gyülekezetek; ráadásul nézeteltérés is alakult ki köztük, és a magát a kb. négyezer magyarországi baptista és a többszáz gyülekezet egyetlen lelkipásztorának tekintő Meyer Henrik között (bemerítéseket csak ő és Kornya Mihály végzett). Kornya és Tóth is szembekerült a két fiúval, akik azzal a látással tértek haza, hogy a hatékonyabb munka érdekében a magyaroknak függetlenedniük kell a németektől, és a gyülekezeteknek önként, önálló közösségekként kell szövetséget alkotniuk. A sok viszály mellett és ellenére önállósodott a tahitótfalui gyülekezet Udvarnoki András (1865-1945), egy hozzájuk csatlakozó Wesselényi utcai magyar csoport Csopják Attila (1853-1934) és a hajdúböszörményi gyülekezet Balogh Lajos (1863-1919) vezetésével. Sokrétű tevékenységével ez a három fiatalember is jelentős személyisége lett a magyar baptista történelemnek. Később Kornya Mihályt is nagy szomorúság érte, amikor elfordultak tőle, és a Wesselényi utcától  függetlenedtek egyes gyülekezetek (ezért is költözött át 1900-ban az erdélyi önállósulók központjává alakult Nagyváradról Bihardiószegre, ahonnan kiindulva rendkívül eredményes missziómunkát végzett az Érmelléken és a Szilágyságban). A két tábor között kialakult ellentétet (ami nem hitelvi volt!) az is jelzi, hogy 1895-ben kiadják a magyar baptisták első folyóiratát, a Békehírnököt, ugyanakkor a német nyelvű szövetség is kiad egy folyóiratot Az Igazság Tanúja címmel. A következő évben az Udvarnoki – Csopják – Balogh vezette csoport kérvényezi a kormánynál a baptista felekezet törvényes elismerését, amire csak jóval később, 1905-ben kerül sor. Ők lettek az ún. „elismert” baptisták. A Meyer – Kornya – Tóth vezette tábor minden szempontból független akart maradni az államtól. Ők magukat „szabad” baptistáknak nevezték. A hosszú évtizedekig két síkon haladó magyar baptista misszió Erdélyben is jelentősen meghatározta a gyülekezetek életét és a fokozatosan megjelenő ifjúsági szervezkedések irányvonalát. 

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története II.

Magyarországon eleinte a német ajkúak között indult meg a baptista misszió, a magyarokra csak később terjedt ki. A megtértek közül sokan a Brit és Külföldi Bibliatársulat alkalmazotaiként, munkatársaiként vitték, terjesztették a Szentírást országszerte. Az alapszabályzat előírta, hogy a bibliaárusnak, vagyis a „kolpoltőrnek kötelessége a társulat által kijelölt területeken házról-házra menni minden válogatás nélkül, és mindenkinek felajánlani a Szentírást...” A feljegyzések szerint Oncken több mint 2 millió Biblia terjesztésében működött közre. A bibliaárusok munkája nyomán bibliatanulmányozó házicsoportok alakultak, amik aztán később alapul szolgáltak a baptista gyülekezetek létrejöttéhez.

Vojka János (1824-1895) Skóciába költözött, de levelei bizonyítják, hogy mindvégig figyelemmel kísérte a magyorországi missziót. Marschall József (1820-?)  itthon maradt ugyan, de olyan lánnyal kötött házasságot, aki később nemhogy csak nem értékelte az ő szolgálatait, hanem még akadályozta is. Marschall halálos ágyán állítólag meghagyta, hogy ahol róla a baptista misszió kapcsán szó esik, intő példaként beszéljenek az ő házasságáról is, hogy a hívő fiatalok gondolják át jól, kivel akarják életüket összekötni.

Rottmayer János 1866-ban Erdélybe, Kolozsvárra költözött. Kolozsvár volt az a város, amelyben az idők folyamán a reformáció és az anabaptizmus sorsát befolyásoló döntések születtek. Mintegy tíz éven át itt hirdette Dávid Ferenc a gyeremekkeresztség elleni tanokat és más anabaptista jellegű hitelveket. Rottmayer azt a feladatot kapta a Skót Missziótól, hogy létrehozva egy bibliaterjesztő központot, a lehető legtöbb személyhez juttassa el a Szentírást. Ebben a szolgálatban később munkatársakra is talált, akik közül Grommen Mihály és János a szászok között, Spies Fülöp a Bánságban, Novák Antal és Barabás Gáspár pedig Székelyföldön, Brassó és Nagyszalonta környékén terjesztette az evangéliumot.

Novák Antal (1828-1877) volt az, aki Nagyszalontán a Lajos János puskaműves házában létrejött bibliatanulmányozó csoportban igét hirdetett, amikor Kornya Mihály (1844-1917) megtérése megtörtént. Novák a Bibliatársulat kerületi konferenciáján találkozott Meyer Henrikkel (1842-1919), aki 1873-ban került Budapestre a Brit és Külföldi Bibliatársulat munkatársaként. A fővárosban nemsokára megalakult a Wesselényi utcai németnyelvű gyülekezet. Mivel az alapszabályzat szerint az alkalmazottak nem végezhetnek missziómunkát egy felekezet javára sem, Meyer pedig szinte minden energiáját a baptista misszióba fektette, a bibiatársulat 1875-től megvonta tőle az anyagi támogatást. Ettől fogva még nagyobb bevetéssel dolgozott a baptista misszió terjedéséért a Wesselényi utcai gyülekezetből irányítva, szervezve a nagy területre kiterjedő munkát. A gyorsan növekvő baptista közösség 1873-tól számított két évtizedében mind a munkatársak, mind a gyülekezetek vezetését Meyer Henrik egy személyben látta el.  

Beszámolva a nagyszalontai eredményekről Novák megkérte Meyert, hogy jöjjön el Békés-Gyulára bemerítést tartani. 1875. augusztus 26-án, csütörtökön, hajnali három órakor Kornya Mihályt és hét társát - közöttük Tóth Mihályt – Meyer Henrik bemerítette a Fehér-Körösbe. Ez a dátum nagy jelentőségű azért is, mert Magyarországon mindezidáig szinte kizárólag a német ajkúak között zajlott a baptista misszió. 

Az erdélyi magyar baptista ifjúság története I.

A most induló cikksorozat tömören bemutatja a magyar baptista fiatalok életét: milyen volt a lelkiségük, hogyan szerveződtek Szövetségbe, miképpen szolgálták az Urat a viharos történelem különböző szakaszaiban. A sorozathoz főként a nagyváradon található Erdélyi Magyar Baptista Levéltár szolgáltatja az anyagot. A Levéltárban helyet kapnak a RoMaBISz működésével kapcsolatos dokumentumok is: beszámolók az ifjúságokról, a sószórókról,  konferenciák, táborozások hang-, kép- és videoanyaga stb. Dédapáink, nagyszüleink, szüleink története ugyanúgy a mi történelmünk, ahogy a mi jelenkori életünk gyermekeink történelme is lesz. Azok a „régi szép idők” most van! Éljük meg örömmel, tanulva a múltból, Krisztusra figyelve mindenek előtt! 

Tárgyunk jobb megértéséhez nagy vonalakban át kell tekintenünk az európai „modern” baptizmus történetét. A XVI. század végén és a XVII. század elején az angol király önkényes uralkodása miatt sokan menekülni kényszerültek az országból. Hollandia volt az a hely, ahol a menekültek különféle jogokat és megélhetési lehetőséget is kaptak. Sokakkal együtt John Smith és Thomas Helwys is otthonuk elhagyására kényszerült – puritán hitelveik és életvitelük miatt. Ekkor Hollandiában már jól szervezett és virágzó mennonita közösségek működtek. Az egyik ilyen gyülekezet révén honosodott meg az országban a modern baptizmus.

1609-ben történt bemerítkezésükkel az angol menekültek létrehoztak egy baptista gyülekezetet Amszterdamban, amelynek akkor hozzávetőlegesen negyven tagja volt. Nem sok idő múlva hitelvi nézeteltérések támadtak a közösségben, ami John Smith és a vele rokonszenvezők kiválásához, és egy mennonita gyülekezethez való csatlakozásához vezetett. Ezalatt Angliában az államegyház üldözései alábbhagytak, majd meg is szűntek. Helwys ezt megtudva - Smith halálának évében, 1612-ben – több társával visszatért a szigetországba, és Londonban megalakította az első baptista gyülekezetet.

Az idők folyamán a baptizmus megerősödött Angliában. 1639-ben eljutott az óceánon túlra, az amerikai kontinensre is, ahol taglétszám szempontjából a legnagyobb felekezetté vált.

A kontinentális Európába létrejötte után több, mint 200 évvel jutott el a baptizmus Johann Gerhard Oncken (1800-1884) közvetítésével. Oncken jelmondattá vált kijelentése volt: “Minden baptista egy misszionárius!” Őt nevezzük az európai baptizmus atyjának. Megtérése Angliában történt egy metodista igehirdetés hatására. 1823-ban Németországba került, Hamburgba, ahol bibliatanulmányozásai folyamán felismerte, hogy az újjászületett embernek hitvalló bemerítésben kell részesülnie. Barnaby Sears amerikai teológiai tanárt kérte meg, hogy feleségével és még öt másik hívővel együtt bemerítse az Elba folyóban. A közvetkező napon, 1834. április 22-én megalapították az első baptista gyülekezetet Hamburgban.

Az 1842-es hamburgi tűzvész utáni munkálatok sok mesterembert vonzottak a városba (több, mint négyezer ház vált a lángok martalékává). A magyarországiak között volt Rottmayer János (1818-1901), Vojka János és Marschall József is. Kapcsolatba kerültek az akkor már elfogadott és tisztelt baptista gyülekezettel (ott találkoztak egymással, mivel nem egy helyről és nem egyszerre érkeztek Hamburgba), amelyben Oncken nagyon hatékony munkát végzett misszionáriusok képzése terén is.

A tűzvész alkalmával a gyülekezet felajánlotta nagy, bérelt imaházát  a hajlélktalanok elszállásolára. A tagok is mindenben, amiben csak tehették, segítségükre voltak a károsultaknak. Ekkor történt meg az a nagy fordulat, ami a város alig megtűrt, sőt üldözött baptista gyülekezetét elismert és megbecsült közösségévé tette. Megtérése után a virágzó és egyre fejlődő gyülekezetben annyira megerősödött a három magyar asztalos, hogy Oncken bátran küldhette őket haza a magyarországi misszió elkezdése céljából. Oncken missziós látása – amint már említettük - szinte az egész európai kontinenst átfogta. Rottmayerék a szolgálat vágyától égve érkeztek meg Pest-Budára 1846. május 20-án. 

Cikkek: 1700 éve adták ki a milánói ediktumot

                Az egyetemes keresztyénség történetében új távlatokat és korszakokat nyitó események legjelentősebbjei közé sorolható a mediolanumi (milánói) ediktum kihirdetése. 2013 februárjában immár ezerhétszáz esztendeje ennek. A Constantinus császár nevéhez (habár uralkodótársával, Liciniusszal együtt alkotta meg és hirdette ki) fűződő rendelet korábban soha nem tapasztalt lehetőségeket nyitott meg a közel háromszáz éve megalakult és elnyomás alatt küszködve virágzó keresztyénségnek. 313-ban, a milániói ediktum révén megszűntek a keresztyénüldözések az egész Római Birodalom területén; a hitük miatt bebörtönzött hívőket szabadon bocsátották; az elkobzott javak visszakerültek eredeti tulajdonosaikhoz; a Krisztus-követők jogot kaptak a társadalmi és politikai életben való szerepvállalásra. Ettől kezdve szabadon lehetett templomokat építeni, istentiszteletet tartani – és mindez nagyon kevéssel a Diocletianus-féle, kegyetlen, sok véráldozatot követelő üldözések után! Fontos megjegyezni, hogy itt még csak egyfajta türelmi rendelet életbelépéséről beszélünk. A keresztyénség kizárólagos államvallássá tétele csak később, Theodosius császár idején következett be, 380-ban. A Krisztus-követők ügyét felkarolni látszó Constantinust vagy Nagy Konstantint a keleti egyházak ma szentként tisztelik annak ellenére, hogy egyes források szerint ez a császár csak élete legvégén keresztelkedett meg, és hogy 337-ben bekövetkezett haláláig inkább bizonyult jó diplomatának és politikusnak, mint krisztusi lelkületű tanítványnak.

                A III-ik század közepétől a rettegett, legyőzhetetlennek tűnő Római Birodalom alapjai inogni kezdtek. A több irányból jövő idegen betörések, a polgárháború, az egyre csökkenő hadsereg egyre növekvő igényei, az infláció, a császárok iránti bizalmatlanság (a Diocletianus előtti ötven évben mintegy húsz császár uralkodott – többségük katonai lázadás illetve orvgyilkosság áldozata lett) majdhogynem romba döntötték a rendszert. A 284-ben trónra kerülő Diocletianus világosan látta, hogy egyedül képtelen a rend helyreállítására és fenntartására, ezért egy újfajta kormányzási módot vezetett be: maga mellett még egy társ-császárt állított a birodalom szolgálatába – egyikük a birodalom keleti, másikuk pedig a nyugati részét felügyelte és kormányozta, mindkettőjük munkáját pedig egy-egy hadvezér segítette. Ezt a jól megfontolt szabályok szerinti kormányzást nevezzük tetrarchiának, „négyek uralmának.” Diocletianus uralkodásának két évtizede alatt (Kr. u. 284-305) visszaállni látszott a birodalom régi rendje, stabilitása. Mindeközben egyre többen fordultak el az igencsak gyarló embereknek bizonyuló császárok istenítésétől az egy igaz Isten imádatához, és lettek keresztyénekké. A mártírok életpéldája és a végsőkig való kitartása is sokakat késztetett megtérésre úgyannyira, hogy az üldöző rómaiak közül állapította meg valaki: „A keresztyének vére mag!”

                Diocletianus uralkodásból való visszavonulása után felborult a tetrarchia-rendszer: a trónok és tisztségek várományosai egymás ellen fordultak, és olyanok is harcba szálltak a hatalomért, akiknek nem lett volna joguk rá. Egyikük éppen a katonai életben jelentős érdemeket szerzett Constantinus volt. Miután nyugati augustusszá, vagyis császárrá kiáltották ki, és a tetrarchia egyik tagja, Maximianus meghalt, a keleti augustusszal összefogva föllépett a harmadik, Maxentius ellen. A Milvius-hídnál 312-ben lezajlott csata emlékéhez egy legenda is fűződik: a harc előestéjén Constantinus meglátta az égen a kereszt jelét, melyre ez volt írva: In hoc signo vinces (E jelben győzni fogsz!)! Le is győzte ellenfelét, és ettől kezdve nagy pártfogója lett a keresztyénségnek.

                Habár sokan szeretnék hinni, Constantinus állítólagos látomása nem idézett elő valódi megtérést. Nyitottsága mögött az a tény rejlik, hogy jó diplomáciai érzékkel felismerte: az egyre nagyobb teret hódító keresztyénség jelentős politikai tényezőt jelenthet a birodalomban. Minden jó irányú törekvése és buzgósága mellett meg kell állapítanunk, hogy ő maga egyféle szikretista (keverék) vallás híve volt – ez nagyon sok bizonyítékkal alátámasztható, például a milánói ediktum szövegével is: „Amikor én, Constantinus Augustus, és én, Licinius Augustus, kedvező előjelektől kísérve Mediolanumba érkeztünk és mindent fontolóra vettünk, ami a köz hasznára és javára szolgál, a többi dolog közt, melyekről úgy tűnt, hogy mindenkinek hasznára válnak, úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt és elsősorban olyan rendeleteket bocsátunk ki, amik biztosítják az istenség iránti tiszteletet és imádást, azaz, hogy megadjuk a keresztényeknek és mindenkinek azt a szabad választást, hogy azt a vallást kövesse, amelyiket akarja, úgyhogy bármelyik istenség vagy mennyei hatalom jóakarattal lehessen irántunk és mindenki iránt, aki hatalmunk alatt él.” Ez nem egyértelmű állásfoglalás Krisztus mellett, a keresztyénség igazsága mellett, de vitathatatlanul nagyjelentőségű rendelet.

                Licinius halála után Constantinus lett a birodalom egyeduralkodója. Nélküle talán merőben másként alakult volna a keresztyénség története. Hatással volt a dogmatörténetre is, hiszen ő hívta össze az Arius tanait elítélő első niceai zsinatot (325-ben), amely állást foglalt az igaz keresztyén tanítás alapját képező valóság, a Krisztus istenségéről szóló bibliai kinyilatkoztatás mellett. Meg kell említenünk azt is, hogy a vasárnapot – nem minden előzmény nélkül – Constantinus nyilvánította munkaszüneti nappá.

                A milánói ediktum, mint láttuk, nagyban hozzájárult a keresztyénség – mint tan és mint intézmény – térhódításához, lehetőséget nyitott a misszióra. Később még voltak ugyan üldözések a birodalom 476-ban bekövetkezett, végleges bukásáig, de nemhogy megszüntetni: még visszaszorítani sem lehetett. Megfigyelhető, hogy az elnyomás, a megszorítások kohójában hivatástudatának, szolgálatának, lelkiségének szinte mindig magasabb fokán állt a keresztyénség, mint a hirtelen reátörő szabadságban. Elég, ha csak az elmúlt két évtized szabadosságba hajló és csapódó felfogásaira és mozgalmaira gondolunk. A milánói ediktumot, majd a keresztyénség államvallássá történő „előléptetését” követően megindult egy elvilágiasodási folyamat, amit majd csak a reformáció tudott lefékezni – közben természetesen Isten folyamatosan gondoskodott tiszta evangéliumot hirdető és igaz kegyességben szolgáló emberek és mozgalmak fellépéséről, mint ahogyan ma is teszi a Biblia tanításától nagymértékben elrugaszkodott világunkban.                             

Cikkek: 90 éve jelent meg a Szeretet

Nagyváradi tanulmányaink idején gyakran láttuk Antal Ferenc testvért, amint végigmegy az udvaron, benéz egyik-másik épületbe – de szinte mindig vaskos Szeretet-köteggel a kezében. Az egyik teológus kollega meg is kérdezte, amikor a szövetségi iroda bejáratánál ismét összetalálkoztunk: „Feri bácsi! A Szeretet soha el nem fogy?” Mi, erdélyi magyar baptisták immár kilencvenedik esztendeje tapasztaljuk, és tanúsítjuk, hogy kifoszthatnak, fenyegethetnek, sajtónkat megszüntethetik is, de a Szeretet soha el nem fogy! Nem fogyott el, nem szűnt meg lapunk a hosszú évtizedek önkényuralmának sötét idején sem, mert nem fogyott el a szeretet, ami 1921-ben létrehozta. Az akkori szerkesztőség tagjai közül senki sem él már, sőt, a rendszerváltás után újonnan elindított lap jó néhány belső munkatársa is az Úrnál van – de havonta bekopogtat hozzánk közösségünk híreivel, az ige áldott üzenetével, kilencvenéves, mégis-szép történetével a Szeretet.

                A trianoni diktátummal reánk zúdult sokféle nyomorúságból ocsúdó testvéreink első gondolatai ezek voltak: Jézus Krisztus! Közösség! Szeretet! Sok ezernyi testvértől megfosztva és elszigetelve, régi, közkedvelt lapjaink vigaszt adó sorai  nélkül, sok szempontból vesztesnek látszón is talpra állt egy kicsiny közösség, mert az élő Isten állította talpra. Így alakult meg 1920. október 27-én, Nagyszalontán a Szövetség, s egy esztendő múlva így röppent szét a partiumi és erdélyi tájak felé a 16 oldalas, friss lap: a Szeretet. Az első évfolyam első számait fellapozva hamar megállapíthatjuk, hogy általános lelkesedés, nagy öröm fogadta az erdélyi magyar baptista irodalom első sajtótermékét. A gyülekezetek minden tőlük telhető módon támogatták a lapot, mert számukra fontos volt, értékes volt, nagy lehetőségeket láttak benne.

                A Szeretet első korszakában az erdélyi magyar baptista hitélet legalább négy területén tett jelentős szolgálatot. Gondoljunk csak bele, mit jelentett egy rendszeresen megjelenő lap abban a korszakban, amikor sem telefon, sem Internet nem tette egymás számára elérhetővé a testvéreket! A kalotaszegiek öröméről, gondjairól például Arad és Temesvár nem blogokon, hanem a Szeretet lapon keresztül értesült – és fordítva. Olvasva a híradásokat, beszámolókat városi és kicsiny, falusi gyülekezetek szíve dobbant össze imádságban, és buzdult fel egymás támogatására. A Szeretet volt a híd, a kapocs, amin át egymástól földrajzilag távol élő közösségek találkozhattak, és erősödhettek a lelki egység tudatában. A lap tehát azon túl, hogy hiteles információforrás volt, a gyülekezeteket szép egységbe összefogó erőként is hatott.

                Hogy a bibliatanulmányok, építő jellegű, buzdító cikkek milyen nyomot hagytak az olvasók lelkében, az ki nem mutatható, de kétségtelen, hogy jó szolgálatot tettek. Ifjak, idősek, zenészek, igehirdetők találtak megfelelő lelki táplálékot, bibliai útmutatást a különféle rovatokban. Az írások szerzői közülünk valók voltak. A mi álláspontunkat fogalmazták meg minden felmerülő kérdéssel kapcsolatban, és a mi teológiai látásunkat, lelkiségünket képviselték. A korabeli írások, amik Az Igazság tanujában megjelentekkel nagy ritkán perlekedni látszanak, nem a lelkiségbeli, hanem a szervezeti kérdésekben való nézeteltéréseket tükrözik. 1935-ben végül is megtörtént a végleges kiegyezés a két tábor között, s „Konvenciót” hozva létre egy szervezetbe tömörültek. Egy esztendőre Igazság és szeretet cím alatt egyesültek az „elismert” és a „szabad” baptisták lapjai, majd újra önállósultak, mert a testvérek többet akartak olvasni. A legtöbben mindhárom lapot – a Szeretetet, Az Igazság tanuját és az Üdv Üzenetét – megrendelték, de nem csupán maguknak, hanem szomszédaiknak, ismerőseiknek, munkatársaiknak is.

                A lapok közül a Szeretet volt az egyetlen, amely kimondottan missziós célokat is szolgált. Ébresztő című, ingyenes melléklete 1922-től kezdődően 8-10.000 példányban hagyta el a nyomdát – ez évente több mint százezer példányt jelent! A négy oldalas kiadvány 1933-ig minden hónapban megjelent, s vitte az evangélium örömüzenetét a baptista közösség keretein kívülre is. Voltak buzgó testvérek, akik házról-házra járva terjesztették az Ébresztő által is a megtérésre serkentő igét.

                Negyedsorban a Szeretet a „hívő irodalmat” képviselte. Közlési lehetőséget adott tehetségesebb tollforgatóinknak, újabb és újabb verseket adott a szavalni szeretők kezébe. A lap egyik célkitűzése az volt, hogy „egyházi irodalmunk versenyképes és elég erős lehessen azon irodalmakkal szemben – írta Papp Károly a Bemutatkozóban – melyek által sokan téveszmék magját hintik szét több helyen…” Kiadványainkat összességében nézve megállapíthatjuk, hogy ha például Molnár Károly vagy ifj. Bordás István csatlakozott volna az amúgy minden igazi tehetség felé nyitott helikoni irodalmi munkaközösséghez, a versek minőségét illetően többre is lehetett volna jutni, és kiterjedtebbé válhatott volna szépirodalmi alkotómunkánk hatása.

                Amikor Észak-Erdély 1940 őszén visszakerült az Anyaországhoz, megszűntek a lapok. Helyettük a budapesti Békehírnököt hozta a posta. Igaz, erdélyi vonatkozású írások is megjelentek benne, hiszen Bokor Barnabással kibővült szerkesztőségi és szerzői gárdája, de megszokott lapjaink mégis nagyon hiányoztak. A háború utáni változások beálltával történtek ugyan kísérletek újraindításukra, de helyreállítani a régi rendet már nem lehetett. A kommunizmus uralomra jutása idején a magyar körzeteket feloszlatták, és beolvasztották a román körzetekbe, megkezdődött az üldözések, az ateizmus nyílt és erőszakos hirdetésének korszaka. De nem szűnt meg a szeretet az átadott életű hívők szívében a közösség, a misszió, a betiltott lap iránt! Előkerült egy-egy szakadozott Szeretet-lap a fiók mélyéről, egy-egy bekötött évfolyam a padlásról, és világított, vígasztalt, táplált, reményt adott, mert tiszta ige volt benne. Évtizedeken át ezeket a lapokat olvasták, s adták át titokban gyermekeiknek a hívő szülők.

                1989 végén, 1990 elején „olyanok voltunk, mint az álmodók.” A szinte hihetetlennek tűnő változások, reformok, a ránk szakadt szabadság látványos forgatagában sok minden történt, ami történelemkönyvek szinte izzó lapjaira került. Nekünk, erdélyi baptistáknak, akik emlékezünk ezekre az időkre, szívünkbe van írva: „hatalmasan cselekedett velünk az Úr!” A Szövetség 1990. február 3-án megtartott alakuló közgyűlésén élénk mozgás támadt a kolozsvári imaház padsoraiban. Vajon miféle suhogó, szürke lapok járnak kézről-kézre? Volt, aki könnybe lábadt szemmel betűzte a fejlécet: Szeretet. „Újra szabadon szólhatunk!”

                S azóta hónapról-hónapra eljut hozzánk a már megszokott, kiszínesedett lap. Nem tudja már helyettesíteni a telefont; nem tud, és nem is akar blogokkal, gyülekezeti honlapokkal versenyre kelni. Messziről jön, kilencven év távlatából, és csak egyet hajtogat folyton: „A szeretet soha el nem fogy!” Legyünk hálásak érte, támogassuk, és nagyon becsüljük meg!

Cikkek: 90 éve írták alá a trianoni diktátumot

„A mi kedves Hazánkat keleten a Kárpátok kanyarulata, nyugaton az Adriai-tenger, északon a Magas-Tátra, délen pedig a Száva és a Duna határolja.” – olvasom dédapám egyik jegyzetfüzetében. Keresni kell a földön még egy olyan szépen megalkotott földrajzi egységet, amelynek hegyei, vizei, sík és dombos területei az altalajkincsekkel együtt ennyire szervesen illeszkedjenek egymáshoz. Ennek a „kedves Hazának” mindene megvolt az ezeréves határokon belül, amire egy országnak földi értelemben szüksége lehet, mert a Kárpát-medencét úgy alkotta meg a Teremtő, hogy annak sokféle darabkája egyetlen gyönyörűséges egységet alkosson. Az utolsó pillanatokban sem gondolták sokan, hogy ezt a földet szétvagdalják mégis, és kivételes történelmi hivatással megbízott magyar népét ennyire megalázzák. De megtörtént mégis! „Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött sziklába: onnan dobtak le minket” (Kós Károly: Kiáltó szó). Ha ma azt mondjuk: Erdély, kénytelenek vagyunk Nyugat-Romániára gondolni. Ha ma azt mondjuk: Felvidék, tulajdonképpen Szlovákiáról beszélünk. Kárpátalja ma már Délnyugat-Ukrajna, a Muraköz Szlovénia lett, Szlavónia pedig Horvátország. És a felsorolásnak még nincs vége! Az Őrvidék, vagy ha úgy tetszik Várvidék ma Ausztria része, a Vajdaság vagy Bácska Szerbiához tartozik. Dédapám valamikor egyetlen szóval jelölte ezeket a területeket: Hazám – vagy Magyarország.

                1920. július 4-e nemzetünk történetének legfeketébb betűivel írt napja. A Párizs melletti Trianon kastélyban aláírták azt a végzetes diktátumot, az ún. „békeszerződést”, ami annyi keservet és annyi válságot, sőt egy újabb világháborút idézett elő! A számunkra vereséggel zárult I. Világháború után olyan országok is döntöttek Magyarország sorsa felől, akiknek képviselői annak történelmi szerepéről, földrajzi elhelyezkedéséről vajmi keveset tudtak. A végzetes döntés következtében Magyarország területének 71,5%-át veszítette el, lakosságának pedig 63,5%-át. A megcsonkított, picinyke ország szinte megbénult gazdaságilag, hiszen altalajkincseinek legnagyobb része idegen uralmak alá került. Olyan szellemi központokat és történelmi jelentőségű városokat szakítottak el tőle, mint Pozsony, Kassa, Eperjes, Beregszász, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Brassó, Szabadka, Zombor, Újvidék, Fiume.

                Trianonnal megkezdődött a magyar lakosság életének ellehetetlenítése a szülőföldön. Az elcsatolt részekből százezrek menekültek megkeseredett szívvel az Anyaországba vagy az óceánon is túlra. Később erőszakos kitelepítéseknek, tömeges kivégzéseknek lett áldozata a magyar lakosság több utódállamban is. Ősi intézmények számolódtak fel, idegen kézre kerültek történelmi épületeink – már amik megmaradtak a könyörtelen pusztításokban. Trianon következményeként a szélsőséges nacionalizmus mellett kibontakozhatott a kommunizmus istentelen, fizikai és szellemi területen felmérhetetlen károkat okozó eszméje közép-Európában. A kisebbségi sorsba nyomorított magyarság egy része megtisztelve érzi magát, ha anyanyelvén megszólalhat szülőföldjén, egy más része pedig minden értéket és felelősséget feladva beolvad a többségi nemzetbe.

                A Világháborút követően a még egy darabban lévő Magyarország baptistái felmérték, hogy a békeszerződés milyen károkkal fog járni. A Békehírnök 1919/3. számában Csopják Attila egyházi alelnök és pénzügyminisztériumi tanácsos így számolgat: „Román protestáns (kálvinista, evangélikus, unitárius, baptista, metodista stb.) Romániában alig létezik; az ottani protestánsok vagy magyarok, vagy németek, kivéve a baptistákat, kik közül 9000 (erdélyi) román ajkú. Ha tehát az említett területek Romániába bekebeleztetnének, 1.500.000 protestáns jutna oda, és ezáltal elszakadna hittestvéreitől és eddigi összekötő szerveitől. De más felekezetekkel együtt 2.000.000 magyar jutna idegen uralom alá. A magyarországi baptista misszióból is vagy 12.000 lélek szakadna el.” A valóságban 17.000 baptista rekedt a határon túl a 24.000-ből! A magyar protestáns egyházak küldöttséget indítottak Svájcba és Hollandiába, hogy feltárják a fenyegető veszélyt a különféle diplomáciai körök előtt, ugyanakkor emlékiratokat küldtek Wilson amerikai elnöknek és Lloyd George angliai miniszterelnöknek. A küldöttségben Csopják Attila és Scheffer Reinhold, a Wesselényi utcai gyülekezet prédikátora is részt vett. A magyar baptisták képviselői reménykedtek, hogy az ország fölötti ítélethozatalt jelentős mértékben befolyásolni tudják majd, hiszen köztudomású, hogy Wilson presbiteriánus, Lloyd George pedig baptista gyülekezet tagja. Trianonban annyit sikerült elérni, hogy Magyarországot nem számolták fel teljesen, amint azt a franciák és a környező országok kormányai akarták.

                A Csopják Attiláék által fogalmazott emlékiratot H.S.H. Rothermere báró is megkapta, aki Lloyd George kormányának légügyi minisztere és a nagyhatású Daily Mail című lap tulajdonosa volt. Megszívlelve a feltártakat, Rothermere hosszú éveken át fáradozott azon, hogy a Trianoni döntés elhibázott voltát a világgal megismertesse. Az Egyesült Államokban járva megismerkedett Jámbor Lajos baptista festőművész-diakónussal is, aki Budapestről oda költözve az emigráns magyarok jelentős képviselőjévé vált. Rothermere Jámbor Lajossal, a nagyváradi imaház ma már csak másolatban létező falképének alkotójával a találkozás emlékére magát le is festtette. Budapesten a Kálvin tér és a Szabó Ervin könyvtár között 1928-ban „Nagy-Britannia méltó fia” tiszteletére díszes kutat emeltek a „hálás magyarok.”

                Trianont követően a magyar baptisták egymástól függetlenül, a közbevetett határok mögött szervezkedni kényszerültek. „Szükségessé teszi az újjászervezést – olvashatjuk a Békehírnök 1920/11-12. számában – a baptista misszió hivatása a nemzeti életben. A nemzet nagy egészben olyan életet él, amilyenre apróbb alkotó elemei idomítják. A magyar baptizmus egy nem csupán önmagára utalt, önmagának élő felekezet, hanem a magyar nemzetnek egy alkotó eleme. Mentől jobban terjed, annál fontosabb szerep várakozik reá a nemzeti életben. Némely félénk, jámbor hívő irtózik annak a gondolatától is, hogy valaha a baptisták a nemzet életében bármilyen szerepet is töltsenek be. Nagyon félnek az „elvilágiasodástól.” Pedig a dolog éppen ellenkezőleg áll. Nekünk hatni kell a világra, és ha a nemzeti élet irányításából kivesszük a magunk részét, akkor nem a világ hat reánk, hanem mi hatunk a világra. Oda kell jutnunk, hogy a mi tanítóink tanítsanak az iskolákban, a mi gyülekezetünk tagja foglalják el a főiskolák tanári székeit, a mi gyülekezeteinkből kerüljenek ki a magas állású hivatalnokok, s a bírói székekben a mi neveltjeink magyarázzák a törvényeket. Hódítsuk meg a világot, s ne a világ minket!” 1920-ban az erdélyi magyar baptista missziót külön mederbe terelte a trianoni döntés, így alakult meg az elismertek Magyar Baptista Szövetsége Nagyváradon, valamint a Szabad Baptista Szövetség Szilágynagyfaluban. Később a két Szövetség – túlnézve az 1895-ig visszanyúló szervezeti kérdések miatti nézeteltéréseken – egyesült. Fennmaradt írásaik is bizonyítják, hogy olyan erdélyi magyar baptista vezetők, mint ifj. Bordás István, Molnár Károly, később Bokor Barnabás a nemzet egészének érdekeit szem előtt tartva szolgált a közösségben. Makkai Sándor református püspök híressé vált írásában azt vallotta, hogy a kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy lagalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség. A mi kisebbségi sorsba jutott véreink, idegen nacionalizmusok testében, legnemesebb életcéljuk szerinti tétlenségre kárhoztatva, mellőzve, teljesen ártatlanul és méltatlanul lenézve, emberi méltóságukban szenvednek olyan kibeszélhetetlen sérelmet, amely a világtörténelem e legsötétebb korszakának valamikor rettenetes ítéletévé fog válni (Nem lehet!, 1937). Hogy nem lehet megmaradni és tovább alkotni a kisebbségi létben, nemcsak Makkai korának számos közéleti személyisége cáfolt rá, hanem 90 éves története alatt az erdélyi magyar baptista közösség is. A kisebbségi lét olyan intézményeket, szellemi alkotásokat, személyiségeket adott a magyar nemzetnek, amelyek és akik erkölcsét tisztogatták, lankadó karjait folyton emelgették.

                A trianoni döntés csúfos és igazságtalan volt csakugyan, de a hívő embereknek más a történelemszemléletük, mint azoknak, akik mindezek mögött és fölött nem akarják meglátni a mindenség Urát. Istennek oka volt arra, hogy ezt a „kedves Hazát”, a történelmi Magyarországot prédává engedje. Ha a mi népünk nem bántotta volna meg annyiszor és olyan durván Őt, és egyedüli reménységét mindenkor Jézus Krisztusba vetette volna, talán megmenekülhettünk volna sok történelmi tragédiától. Kós Károly is belátta, hogy a magunk erejével, a magunk izmaival és eszével, a magunk vérével nem tudtuk országunkat megtartani. Istennek célja is volt Trianonnal. Mindent, amit tesz, az Ő láthatatlan, romolhatatlan országának építéséért teszi – és ha úgy akarja, felbomlani enged erős birodalmakat, szépséges földi országokat. Kemény szeretete megtérésre indítja, alázatban tartja azokat, akik ez igazságokat kegyelem által felismerik. Krisztussal együtt nekünk ajándékozott mindent, ezért hiszünk az ideigvaló és az örökkévaló kárpótlásban. Hiszünk egy isteni, örök igazságban!

Cikkek: 160 éve végezték ki az aradi vértanúkat

A gyertya halvány fényénél komor férfi hajol a papírlap fölé – levelet ír szeretett feleségének: „Engedj meg, drága Elizem, ha az életben valaha fájdalmat okoztam neked! Most már nem hallgatom szavadat, de szívem azt súgja, hogy megbocsátasz. És óh Istenem! hát szeretett gyermekeim!... Neveld föl őket az Úr félelmében és jó emberekké! Én már nem őrködhetem fölöttük… Ah! Kezeimet még egyszer tehetném áldólag fejükre! Ah, csak még egyszer pillanthatnék szemeikbe! Talán jobb így! Teljesedjék az Úr akarata!” Leiningen-Westerburg Károly tudta jól, hogy még néhány perc, talán egy óra, és tizenkét társával együtt kivégzik, mint egy alávaló bűnözőt. Az aradi várbörtönben Lázár Vilmos is levelet írt: „Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem, élő jeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét, nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is – mint én.” Amint bevégezte feleségének szánt sorait, Leiningen sógorához is intézett egy rövidke üzenetet: „Írj nyomban Claire-nek, talán elmehet Pozsonyba a szegény Liza gyámolítására az ő nehéz keservében, hisz a testvéri könnyük bizonyára a legjobb vigaszt nyújtják néki. Éppen most szenvedtek ki közülünk négyen, még visszahangzik szívemben a lövések zaja. Most mireánk kerül a sor, még egyszer Isten veled! Egy jobb hazában viszontlátjuk még egymást – Isten áldjon meg mindnyájatokat, derék bajtársaim. Isten veletek! Isten veletek!”

                A tizenhárom aradi vértanú történetét és neveit gyermekkorom óta ismerem, de most, mikor haláluk 160-ik évfordulójára emlékezve újra elolvastam naplóikat, leveleiket, eddig nem tapasztalt borzongás futott végig rajtam. Jellemük, elszántságuk lelket nemesítő példa volt népünk számára több, mint másfél évszázadon át, ami alatt igencsak nagy szükség volt az egyenes gerincre, bátor kiállásra. A tábornokok közül nem volt mindegyik magyar, és egyik sem volt baptista, és nem tudjuk biztosan, melyiknek milyen kapcsolata volt az élő Istennel. Nem az evangélium hirdetéséért, Krisztus nevéért kerültek börtönbe, hadi törvényszékre, majd bitófára vagy kivégzőosztag elé. Miért emlékeztek meg róluk mégis sok éven át a magyar baptista gyülekezetekben október 6-án, és miért emlékezett meg e tragikus eseményről évről-évre központi lapunk, a Szeretet októberi száma? 1939-ben az aradi börtön egyik cellájában raboskodva miért írta le ifj. Bordás István, a Szövetség titkára „Az Aradi Tizenhárom” című verset? A 24 soros vers 1941-ben, a Kürt októberi számában meg is jelent.

                Mint tudjuk, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a sok győzedelmes csata és jelentős eredmények ellenére megbukott. Görgey Artúr ’49 augusztus 13-án Világosnál, az osztrákok segítségére siető cári csapatok előtt letette a fegyvert. Ezt követték a megtorlás szörnyű évei: a szabadságharc vezető személyiségeit, akik életben maradtak, és nem menekültek el, hadbíróság elé állították. Legtöbbjüket kivégezték. Az aradi tizenhárom elítélése lényegében még a császáriak követte jogelveknek sem felelt meg – a cél az elrettentő példa statuálása volt. 1849. október 6-án, a bécsi forradalom és Latour osztrák hadügyminiszter halálának első évfordulóján golyó általi halállal halt meg az aradi vár közelében Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Lázár Vilmos. A másik kilenc tábornokra (Aulich Lajos, Damjanich János, Knezich Károly, Láhner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy Sándor József, Pöltenberg Ernő, Török Ignác, Vécsey Károly) kötél várt.

                Miért kell nekünk most ezzel foglalkoznunk? Azért, mert ezek az emberek az utódok szabadságáért, a mi szabadságunkért adták életüket. Lelki szabadságot nem adhattak, mert erre egyedül csak Jézus Krisztus képes, de mi is részesei vagyunk annak a történelemnek, aminek kialakulásában őket használta az Isten. Mi nem szégyelljük a történelmünket, és nem szégyelljük, hogy igazi jellemek, egyenes gerincű emberek jártak előttünk. Irányi Dániel, a felszabadított Pest kormánybiztosa (aki később elszántan pártfogolta a baptista felekezet állami elismertetésének ügyét az országgyűlés előtt), így jellemezte Aulich Lajost: „…komoly férfi volt, akinek katonás magatartása, megfontolt beszédje tiszteletet és bizalmat gerjesztett. Én bennem legalább mindjárt az első találkozásunk után ezeket az érzéseket keltette. S ezt a véleményt táplálta felőle a kormány maga s az egész hadsereg. A megtestesült kötelességtudás és jellemszilárdság volt, egyéb hadvezéri tulajdonait nem is említve.” Ez jellemezte a többi vértanút is. Tudnak-e ilyen bizonyságot tenni rólunk, mai baptistákról szomszédaink, munkatársaink? Elmondják-e, hogy egyenes emberek, kötelességtudók, megbízhatók vagyunk? Ha a tábornokok közül nem is volt mindegyik igazi hívő, emberségükben mindenképpen követendő példák. Ha magunkba szállunk és őszinték vagyunk, van mit tanulnunk tőlük, pedig mi nem egyik-másik hadsereg, hanem Jézus Krisztus katonáinak tartjuk magunkat! Csak a hiteles keresztyén élet tud hatékony lenni, és csak akkor tudjuk teljesíteni küldetésünket, ha Isten és emberek előtt tiszta lelkiismeretünk van mindenkor.

                Az aradi vértanúk tudták, hogy harcuk és haláluk előbb-utóbb gyümölcsöket fog teremni. A végsőkig kitartottak e hitük mellett, és nem hátráltak meg a kötéltől, golyótól. Nem dicsőségért, nem pénzért küzdöttek. Mi, akik egy komolyabb pofonra sem voltunk méltók a Krisztusért, könnyen állíthatjuk őket Fischer András, Hubmayer Baltazár és a többiek mellé hasonlítgatásképpen – de az igazi hívő ember nem lehet elfogult, hanem kész tanulni abból, ami nemes, ami tanulható, és értékeseknek tartja saját népe, saját felekezete történetének valódi értékeit. Így érti meg jobban az őt körülvevő világot, így nemesedik a jelleme, és így lesz hatékonyabb a szolgálata is.

                Október 6 a magyar nemzet gyásznapja. Azok számára, akik életébe igazi szabadságot hozott a feltámadott Jézus Krisztus, a hálaadás és az öröm napja is.