Temetési igehirdetés (Márton Éva)

Ámde Krisztus feltámadott!

Márton Éva (élt 85 évet) temetésén

2015. ápr. 16., Bálványosváralja

I.Kor 15: 16-20: Mert ha a halottak fel nem támadnak, a Krisztus sem támadott fel. Ha pedig a Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Akik a krisztusban elaludtak, azok is elvesztek tehát. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde krisztus feltámadott a halottak közül, zsengéjök lőn azoknak, akik elaludtak.

            A korintusi gyülekezetben voltak némelyek hajdan, akik elhunyt szeretteik sírjánál megállva ilyen gondolatokat forgattak elméjükben: Itt a vége! Lecsukódott a szem, kihült a szív, végleg lezárult egy élet. Porrá lesz, ami porból vétetett. Egy ideig megmarad még néhány fakuló emlék, de lassan majd elenyészik az is, mint a kő, a koporsó, a csont... A sír után – gondolták – nincsen immár semmi, és soha nem is lesz, mert elmegy az ember az ő örökös útján, és többé nem tér vissza. Ó, hány alkalommal álltam nyitott sírok mellett, és szóltam a hívő emberek élő reménységéről, a halottak feltámadásáról, és láttam jámbor, templomba járó, bibliás emberek lemondó legyintését: „Onnan még nem jött vissza senki! Akit egyszer eltemettek, az el van temetve mindörökre.” Vajon itt, Bálványosváralján, és e végtisztességet tévő közösségben vannak-é, akik hasonlóképpen vélekednek? Az ilyen gondolkodás szerint – mondja Pál apostol – maga Krisztus sem támadott fel. Ha nincsen halottak feltámadása, akkor Krisztus maga sem támadott fel. És mi van akkor, ha Krisztus sem támadott fel? Vagy fogalmazzuk meg helyesen a kérdést: Mi lenne akkor, ha Krisztus nem támadott volna fel?

            Hiábavaló volna ez az egész istentisztelet, aminek most részesei kellett, hogy legyünk. Hiábavaló volna minden szó, s minden mozzanat üres és szemfényvesztő ceremónia volna. Hiába énekeltük volna e szomorú, csöndes kert kapuszárnyainak kitárásakor: Mint a szép, híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik! Ha nincs halottak feltámadása, a Krisztus sem támadott fel, így hiábavaló a prédikálás és az annak nyomán születő hit. El tudjátok-e képzelni, kedves testvéreim, hogy kétezer esztendő Krisztus-hirdetése, lánglelkű prédikátorok ég felé mutatása hiábavaló lett volna? El tudjátok-e képzelni, hogy hiábavaló és értelmetlen lett volna az arénák mártírjai, a máglyákon elhamvadó szentek százezreinek imádsággal ékes vérehullása? A költőével együtt tiltakozik az elménk: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” Az igével együtt pedig boldogan zengi a szívünk és a szánk: Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül! Van értelme a Krisztushoz hívó bizonyságtételnek, van értelme a megszentelődésre hívó szónak, és van értelme azzal vigasztalni egymást, hogy lesz boldog találkozásuk a Krisztus megváltottainak – mert egykor feltámadnak a halottak, és meglátja Őt minden szem, még azoké is, akik átalszegezték. Aki ellene mond a halottak feltámadásáról szóló isteni kinyilatkoztatásnak, az a Krisztus felmámadását is tagadja egyszersmind, s így hiábavalónak nyilvánítja a prédikálást, a hitet, az imádságot. A feltámadás hite nélkül csakugyan minden embernél nyomurultabbak volnánk az istendicsőítés és az istenfélelem sírig tartó, aszályos, meredek útján. Balgaság és haszontalan ámítás volna a szentségre való törekvés, az áldozathozatal, az önmegtartóztatás. De mi nem csak e földi életben reménykedünk a Krisztusban, hanem látjuk az eljövendő, örök dicsőség felénk áradó fényét a legyőzött halálon túl, a koporsón túl, a síron túl. És most, e koporsó mellett megvalljuk diadalmas hitünket: Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül! Hisszük a test feltámadását!

            Ha Krisztus fel nem támadott volna, bűneinkben kellene meghalnunk, és bűneikben haltak volna meg mind az apostolok, és mind, akik Jézusban és a Szentírás igazságában hittek. Csak hazudnánk önmagunknak és másoknak, mikor azt mondjuk, hogy golgotai áldozatával Jézus Krisztus „minden bűnömért tökéletesen eleget tett, a Sátán hatalmából megszabadított, és úgy megőríz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia.” Milyen rettentő volna a bűn átkától és terhétől soha meg nem szabadulni! És milyen szánalmasak volnánk a kétségek között vergődés, az üdvbizonyosság hiányának, a tartalmatlan és értelmetlen kegyességben való küzdés becsapott állapotában! Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, és végzi az Ő szabadító, áldást osztogató munkáját ma is. Kegyelmet kínál, bűnbocsánatot, az élet értelmét és örök életet. Jobban ismer minket, mint mi magunkat valaha is ismerni tudnánk, és tudja, mire van szükségünk most. Tudja, milyen állapotban találtatunk az Ő igazsága előtt.

            Ha Krisztus fel nem támadott volna, nem csak, hogy hiábavaló lenne a prédikálás és a hitünk; nemcsak, hogy megmaradnánk bűneinkben, hanem örökre elvesznénk. Elveszés volna az akkor is, ha egy tökéletes, örökkévaló világban való folytatás csalfa reménységében töltött élet után nem maradna belőlünk egyéb, mint por és hamu. Az elveszettség valósága azonban az Istentől való teljes és végleges elszakítottság tudatos megélését jelenti soha el nem gondolható, szüntelen gyötrelem közepette. Az elveszettség a kárhozatot jelenti. Ha Krisztus fel nem támadott, elvesztek mind, akik benne hittek az Őt megtagadókkal és elutasítókkal egyetemben. Ha Krisztus fel nem támadott, jajgasson és ordítson minden hívő! Ha Krisztus fel nem támadott, nincsen örök élet. Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül, és zsengéje lőn azoknak, akik elaludtak! Azoknak, akik Őbenne – vagyis megváltott bűnösökként, Őt Uruknak vallva – aludtak el.

            A nyitott sír fekete gyomrán át, itt és most üzen az örökkévalóság: egyszer neked is gödröt ásnak, egyszer téged is eltemetnek! Van-e örök életed az Úr Jézus Krisztus által? Kaptál-e bűneidre bocsánatot? Örvendezel-é a feltámadás reménységében és bizonyosságában? Látod-é a síron túli világot, mely elkészíttetett az Isten gyermekeinek? A temetési istentiszteletek e létbevágó kérdések feltevésének súlyos, kegyelmi alkalmai. Bárcsak lenne ez a hitvalló válaszadás boldog alkalma annak, aki nyitott sírba nézvén mindezidáig lemondóan és daccal legyintett az igére: Ámde Krisztus feltámadott a halottak közül!

Lassan véget ér ez a gyászistentisztelet, és visszaereszkedünk oda, ahová rendeltettünk: a hétköznapok völgyének ránkszabott taposómalmaihoz. Lehet menni úgy, hogy közelebb vagyok a mennyhez, és lehet menni úgy, hogy megfosztottabb, reménytelenebb vagyok. Lehet menni Krisztussal a szívben, békességesen, és lehet menni Krisztus nélkül, vigasztalan. Nehéz a gyász, nehéz az élet, ismeretlen előttünk a holnap, és szaporodnak a sírhalmok, ámde Krisztus feltámadt a halottak közül! Boldog ember az, ki szívében hiszi, és szájával vallja ezt!     

Imádkozzunk! Mindenható Istenünk! Megrendülve állunk a halál ténye előtt mi, halandó emberek, és most, hogy nyitott sírt veszünk körül, még inkább belénk hasít véges voltunk tudata. Látjuk kicsinységünket, bűnösségünket, és elismerjük méltatlanságunkat a Te sokféle formában megmutatkozó kegyelmedre. Elismerjük azt is, hogy bűnös voltunk és bűneink miatt kell a szenvedésből, a gyászból, a halálból részt kapnunk, de a Te mérhetetlen szereteted ezekből is jót hoz ki gyermekeid számára. Köszönjük Jézust, a Krisztust! Köszönjük, hogy halálból való feltámadása által élő hitet nyerhetünk, és így múlandó életünk minden mozzanata megtelhet örök időtlenségre szóló, áldott tartalommal! Köszönjük az elmúlás miatti félelmünk teljes feloldását, és azt a békességet, ami elárasztja bensőnket, mikor saját halálunkra gondolunk – mert tudjuk, hogy a feltámadott Krisztus első zsengéje lett a belé vetett hitben elaludtaknak. Kérjük áldásodat és vigasztalásodat a gyászoló családtagokra, özvegyen maradt, idős testvérünkre különösképpen. Magasztalunk, mert gondod lesz reá, és mert tudjuk, hogy a győzedelmes Krisztushoz ragaszkodó hitének békességével és örömével teszed tartalmassá napjait ezután is.

Ó, Urunk, ha van itt ma valaki, aki a feltámadás élő reménységéről nem tud vallást tenni, mert hitetlen vagy bizonytalan szívvel tekint a lassan bezáruló sírgödörbe, és bezártnak látja maga fölött az eget is, add neki a megtérés kegyelmét! Add, hogy lássa, mit tett miatta, helyette és érette a Krisztus! Hadd legyen számára az a nap a mai, és az a perc a mostani, amikor benne üdvösségre megtartó, élő hit fogan! Köszönjük, hogy munkálkodsz most is: életet adsz, vígasztalsz, erősítesz Szavad által, mert akaratod az, hogy egykor szeplőtelenül állíts magad elé az örök dicsőségben. Meghajtjuk magunkat szent felséged előtt, mindenható Istenünk, a Te Fiad, a Jézus Krisztus hatalmas nevében – most itt, és majd odaát! ÁMEN!