„A német gyülekezetek szűkölködtek prédikátor
nélkül”
Szilágyi Dezsőre emlékezik fia,
ifj. Szilágyi Dezső
(2011. július 5., Kolozsvár)
- az interjú nyersanyaga -
A
kalotaszegi kerület anyakönyve 1928 év. I. hótól című megsárgult, szakadozott kéziratköteg 50-ik oldalán, a 491-es
bekezdés alatt bukkantam rá az alábbi adatokra: Szilágyi Dezső, született: 1899. március 4-én, Nagyszebenben.
Szülei: Szilágyi Sándor és Szűcs Erzsébet. Bemerítkezett: Brezoiu (Vîlcea megye)
– Románia, 1914. július 20-án, Guist György
által. A 492-es szám alatt Szilágyi Dezsőné szerepel: Farkas Paula, született 1900. augusztus 11-én, Miskolcon.
Szülei: Farkas Péter és Schuller Anna. Bemerítkezett:
Nagyszeben, 1915. június 20-án Gromen János[1]
által. Különösen örültem ezeknek az elveszettnek hitt adatoknak, hiszen
Szilágyi Dezső lelkipásztor életrajzát mindezidáig senki nem írta meg,
munkássága szinte teljesen feledésbe merült. Fia, ifj. Szilágyi Dezső már
hosszú idő óta nem tud imaházba menni idős kora és betegségei miatt. Kolozsvári
lakásán kerestem fel, hogy édesapjáról többet megtudjak.
A korabeli erdélyi magyar baptista
sajtótermékeket fellapozva gyakran olvashatjuk Szilágyi Dezső nevét. Tudjuk,
hogy a Kalotaszegen szolgált, majd pedig a Szilágyságban. Azonban arra, hogy ki
is volt ő tulajdonképpen – honnan származott, milyen háttérből jött, hogyan
állt be a lelkipásztorok sorába – kevesen emlékeznek már. Megkérem Szilágyi
testvért, hogy beszéljen édesapja családjáról, származásáról, valamint arról,
hogyan került kapcsolatba a baptistákkal!
Édesapám
szülei reformátusok voltak, Nagyszeben mellett, Vízaknán éltek. Édesapám
elmesélte, hogy az ő szülei át-átmentek a Regátba, az ottaniak meg ide – mert
Románia közel volt. Időnként összejött a rokonság, és megünnepelték a
jelentősebb családi események évfordulóit. Egyszer nagyapám és a rokonságból
egy néhányan elmentek a vonatállomásra. A vonat még nem érkezett meg. Az állomásfőnök
behívta őket az irodájába. Italt vittek magukkal, s mindjárt meg is akarták
kínálni az állomásfőnököt. „Kérem, én semmiféle italt nem fogadok el. Nem
iszom.” – mondta. Nem volt ő baptista, de hívő ember volt. Abban az időben
Nagyszebenben munkálkodtak az úgynevezett kékkeresztesek – ez a lutheránus
egyház kebelén belüli ébredési mozgalom volt. Ők külön összegyűltek
közösségápolásra, és tudtommal, akik hozzájuk csatlakozni akartak, az ital
használatával is teljesen szakítottak. Akkor nagyot néztek a rokonok, hogy
miféle ember lehet ez az állomásfőnök? Beszélgetésük nyomán el is döntötték,
hogy leszoknak az italról ők is – és hogy ezt a fogadalmat megerősítsék, ittak rá
egyet.
Nagyapám
is nagyon szerette az italt. Elég népes családja volt: tizenegy gyermeke
született. Édesapám elmondta, hogy sokszor a kocsmából kellett hazahoznia
nagyapámat, mert ottmaradt egész későig. Tehát az a gondolat, hogy „többet nem
iszom”, már korábban felvetődött a családban. Nagyapám cipészkedéssel foglalkozott,
ugyanakkor fűrészmester is volt. Bekerült a nagyszebeni fűrészgyárba, s onnan
is ment aztán majd nyugdíjba.
Egy
időben, amikor a mezőn dolgoztak, egy román asszony is náluk dolgozott. Amikor
evésre került a sor, ő először imádkozott – ez nagyon megragadta nagyapámat,
hogy, kérem, ez az asszony egy krumplit meg nem eszik anélkül, hogy hálát ne
adna érte a Jóistennek. Akkor még nem volt olyan probléma, mint a háború után,
hogy nem lehetett egyik országból a másikba menni. Nagyanyám családjába is
kerültek románok – ő, ugye, a Szűcs családból való volt. Mindezek az előzményei
voltak annak, hogy a családunk később hívővé váljon. Azt nem tudnám most
megmondani, miként kerültek ők a német baptisták közé – mert ők sokáig a
szebeni német baptista gyülekezethez tartoztak, ott merítkeztek be. Legelőbb a
nagyanyám tért meg, aztán a bátyja, aki korán meghalt, majd az öccse is.
Nagyanyám nagyon imádkozott, hogy Isten munkálkodjon az övéi szívében. Nagyapám
aztán évek múlva felavatott diakónusa is lett a gyülekezetnek.
Tehát először a szülők lettek baptista
hívőkké, aztán megtért Szilágyi Dezső is. Mit tud ennek körülményeiről? Hogyan
következett be életében a változás?
Édesapám
elmondta, hogy tizenhét éves korában, mint önkéntes, beállott katonának az első
világháború idején. Egyszer olyan nehéz helyzetbe került, hogy behúzódott az
egyik bokor tövébe, s leborult imádkozni. A golyózáporban hallott egy hangot:
„Ne félj, édesanyád imádkozik érted!” Ez az élmény benne mindvégig megmaradt. Fogságba
is került, majd két év elteltével hazajött. A német gyülekezetben
megismerkedett édesanyámmal. Volt nekik bizonyos számításuk már korábban – így
nem maradt Olaszországban. Miután hazakerült, be is merítkezett Nagyszebenben,
a német gyülekezetben.
Tehát a
nagyszebeni német gyülekezetben lelt arra a lelki otthonra, amelyben a
szolgálatra való elhívását felismerte.
Bemerítésétől
kezdve szorgalmasan munkálkodott a közösségben: szeretett zenélni, aztán
karmester lett. Amikor szabad ideje volt – Szebenben, ugye, sok székely volt,
mert oda jöttek dolgozni – felült a biciklijére, és látogatni kezdte
ezeket székely családokat. Sokszor
felültetett engem is maga mellé, és vitt a biciklijén. Ezek a családok nem
baptista családok voltak, de fogadták a látogatásait, és amikor elment
hozzájuk, a szomszédokat is összehívták, és édesapám beszélt az igéből nekik. A
családlátogatásra mindig nagy hangsúlyt fektetett.
Ezek szerint nem csupán a német közösségben
szolgált, hanem próbált a magyarok felé is nyitni, és hirdetni az evangéliumot
közöttük is.
Amikor
megszaporodtak a magyarok a német gyülekezetben, édesapámban felmerült annak
gondolata, hogy külön magyar missziót kellene kezdeni a városban. Sikerült is
egy kicsi magyar közösséget létrehozni: egy körülbelül harminctagú gyülekezet alakult meg. A hívő katonákat,
mint jövevényeket édesapám felkereste, s kapcsolatba hozta a gyülekezetünkkel.
Úgy voltak nálunk, mint családtagok. Jaskó testvér Szebenben katonáskodott, s
később meglátogattam őt Györgyfalván, ahol aztán rátaláltam arra a lányra, aki
majd házastársam lett.
Mit tud Szilágyi testvér az édesapja
lelkipásztorrá való felavatásáról? Mikor és hol került sor erre?
Édesapámat
Nagyváradon, a Szövetség központjában avatták prédikátornak, azt hiszem,
1931-ben. Az avatóbizottságban Darabont Gyula, Bordás István, a székelyföldi
Sándor Illés és Tordai Dénes vett részt.
Ezek
szerint Szilágyi Dezső közvetlenül az előtt állt szolgálatba, hogy a magyar
diákok legelső generációja megkezdte volna teológiai tanulmányait a bukaresti
szemináriumban. Habár a ’20-as évek heves
üldözési hullámai lecsendesedtek, a ’30-as évek elején is, majd a háború
kitörése előtt még inkább fokozott figyelemmel kísérték a baptisták – főleg a magyar baptisták –
működését Romániában. Édesapjára
mennyire volt hatással ez az ellenséges hangulat?
Elég
sok problémája volt, mert őt a titkosszolgálat állandóan figyelte, habár volt
egy bizonyos kedvezményünk. Ugyanis innen, Kolozsvárról kikerült Szebenbe az
egyik testvérnő, akinek a férje nem volt hívő. Ezzel az asszonnyal, aki
egyébként zongoratanárnő volt, felvette a kapcsolatot édesapám. Ennek a testvérnőnek
a férje az úgynevezett gázszerelési vállalatnál dolgozott, és kapcsolata volt
valamilyen szinten a város vezetőségével. Az ő közbenjárására minket Szebenben
sokáig nem zaklattak.
A
háború ideje alatt a gyülekezeteket, mint köztudott, felszámolták. Őt behívták
katonának. Volt egy felettese, aki nagyon ragaszkodott hozzá, de szabadságra
nem nagyon engedte el. Édesanyám egyedül maradt otthon az öcsémmel. Mi négyen
voltunk testvérek: hárman, fiúk, átjöttünk ide, Magyarországra, Kolozsvárra.
Mivel a közösséget feloszlatták, az imaházat bezáratták, missziómunkát végezni
nem lehetett, édesapám elment a reformátusokhoz, és egy jó darabig a református
templomba járt. Mindenáron presbitert akartak belőle csinálni, de ezt a
tisztséget ő nem vállalta el. A református egyházzal nekünk jó kapcsolatunk
volt, a szebeni református iskola növendékei voltunk annakidején.
Egy idő után azonban visszatért a baptista
közösségbe, hiszen még sok évig szolgált lelkipásztorként.
Miután
a háborúnak vége lett, a magyar közösség már nem tudott újraszerveződni, és édesapám
visszatért a német gyülekezetbe. Sokat kellett győzködjem, hogy ezt a lépést
megtegye, annyira megterhelte a sok üldözés, zaklatás. Állandóan figyelték.
Zaklatták édesanyámat is sokat. Lelkileg össze volt törve nagyon. Bíztatásomra
felvette a kapcsolatot Dénes Ferenc és Bokor Barnabás testvérrel, majd rövid
időn belül a kalotaszegi gyülekezetektől kapott meghívást a lelkipásztori
szolgálatra. Ezen a vidéken kb. hat éven át munkálkodott, 1951-ig. A szüleim el
is költöztek Bánffyhunyadra – én már akkor házas ember voltam, itt laktam,
Kolozsváron. Édesapámra hárult az egész vidék missziójának terhe
Bánffyhunyadtól kezdve Györgyfalváig, Bodrogig. Faluról falura járt, szinte
mindig úton volt.
Tud-e valamit abból, hogyan végezte a
munkát, milyen módszerrel tudott kapcsolatokat létesíteni az emberekkel?
Szeretett
zenélni: mandolinozni, furulyázni tudott. Amikor megérkezett egy faluba, leült
egy padra, és elkezdett furulyázni. Köréje gyűltek a gyermekek hamar, s megjelentek
az idősebbek is, és már lehetett is hirdetni az igét. Azt hiszem, még mindig
vannak a Kalotaszegen, kik jól emlékeznek reá.
Szilágyi testvér részt vett-e valamilyen
szinten édesapja szolgálatában?
Kikerültem
a munkahelyről, ahol dolgoztam, mivel a kis üzletet lefoglalták az oroszok – én
a kereskedelemben dolgoztam – és édesapámhoz ki-kimentem a vidékre. Elkísértem
őt a misszióutakra, együtt szolgáltunk. Akkor nem volt autó meg ilyesmi,
édesapám gyalog meg kerékpárral járta az egész vidéket.
Édesapám
énekeket is írt, amik közül sokat ma is ismernek, csak nem tudják, ki írta.
Ezeket az énekeket tanította a fiataloknak, a testvériségnek. A nagyváradi
Gyülekezeti Énekeskönyvben is találtam az ő énekei közül. Édesapám írta azt az
éneket például, hogy Moábnak mezején oly
forrón süt a nap. Sok éneke, sajnos, elkallódott, nincsenek már meg a
kéziratok sem. Sokat fordított is más nyelvekből, németből főleg. Akkoriban,
amik népszerű, új éneknek számítottak, nagyobbrészt az ő énekei közül kerültek
ki.
A Kalotaszegen töltött szolgálati esztendők
után egy más tájegységen zajló lelki munkába kapcsolódott be…
Kalotaszegről
1951-ben a Szilágyságba került, Zilahra. Hat esztendeig szolgált itt is, mint
lelkipásztor. Ott is elég sok gyülekezete volt, sokat kellett gyalogolnia.
Szilágyballa, Szilágysámson, Görcsöny, azt hiszem, Sarmaság is hozzá tartozott…
E hat esztendő után mintha szem elől
vesztettük volna Szilágyi Dezsőt. A gyülekezeti krónikákban nem olvasunk róla,
az idősebb lelkipásztorok sem tudják, mi történt vele. Mit tud mondani
édesapjának további életéről?
Abban
az időben a német gyülekezetek szűkölködtek prédikátor nélkül. A német
testvérek állandóan kérték, hogy ha lehetséges, vállalja el a szolgálatot
közöttük. Legelőször Temesvár környékére került, Zsombolyára, onnan aztán
visszakerült Szeben megyébe, ugyancsak egy német községbe, nem tudom, mennyi
idő múlva. Ezen a településen voltak elég szép számmal baptista hívők, de nem
volt, aki prédikáljon, hát édesapámat hívták a szükséget betölteni.
Pályafutását
úgy fejezte be, mint német lelkipásztor. Állandóan voltak nehézségei a
politikai helyzet miatt: bezáratták, ugye, az imaházakat, aztán ismét katonai
szolgálat, lelki csüggedés, aztán a románok csinálták megint ezt a nagy
kavarodást, hogy a magyar gyülekezeteket a román Unióba kebelezték be. Az ő
német körzetét is román körzethez csatolták. Abban az időben próbáltam beszélni
az akkori egyházi vezetőséggel, hogy helyezzék nyugdíjba édesapámat, de nem
találtak semmiféle lehetőséget erre. Mivel korábban sokat dolgozott, mint kertész
és mint raktárnok – a lelkipásztori szolgálat mellet is – végül államilag
nyugdíjazták.
1979
karácsonyán meghalt édesanyám, s a következő esztendőben meghalt édesapám is.
Egy évre rá. Temesváron temettük el. A két kisebbik öcsém Temesváron lakott, s
amikor édesanyám annyira megbetegedett, hogy gondozásra szorult, levitték
magukhoz őket. Amikor Temesvárra került, sajnos nem lehetett minden holmiját
elvinni a pásztori lakásból, csak a legszükségesebbeket. Írásainak, könyveinek
jó része ott maradt. Amikor néha elmehettem hozzá, még abba a német községbe,
mindig kérdezte, hogy mire van szükségem az ő felhalmozott, értékes anyagaiból.
Mindig elhoztam ezt-azt, de hát mindent, ugye, nem lehetett.
Visszanézve hogyan látja most az édesapját,
mint lelkipásztort, és mint embert?
Az
ember az életben sok hibát követ el, hibáztam én is, édesapám is hibázott. De
pontos ember volt nagyon. Mindig feljegyezte, hol munkálkodott, merre járt,
kivel beszélt, melyik igéből prédikált, még a megtett kilométereket is. Tehetséges
ember volt. Sokat írt a Szeretetbe,
az Üdv Üzenetébe, Az Igazság tanujába. Fordított olaszból,
németből cikkeket, verseket. Mivel két évig volt olasz hadifogságban az első
világháború után, megtanult olaszul is. Itthon is gyakorolta az olasz nyelvet.
Sikerült egy olasz családdal felvennie a kapcsolatot: Szeben mellett, Talmácson
volt egy fűrésztelep. Olasz érdekeltségű vállalkozás volt, olasz munkásokat is
foglalkoztatott. Édesapám révén az egyik családból egy személy meg is tért.
Amikor az illető hazatért Olaszországba, még leveleket is írt az édesapámnak.
Jók voltak az igehirdetései, érződött rajtuk, hogy a Bibliát mindenek fölött
szereti, és sokat tanulmányozza. Nem volt ő teológiailag képzett, nem volt
felsőfokú iskolája, de mindig fejlesztette magát, olvasott, tanult állandóan.
És milyen volt szülőként, édesapaként?
Mi, gyermekei, szerettük nagyon édesapánkat.
Nem volt erős fizikumú ember, de amennyire tőle kitelhetett, megkaptunk tőle
minden jót fizikailag is, lelkileg is.
Amikor az édesapja tudomására jutott,
hogy Szilágyi testvér is a lelkipásztori pálya elé néz, hogyan viszonyult ehhez
a kérdéshez?
Amikor
édesapám megtudta, hogy a Szemináriumba készülök, kissé meg volt ütközve, mert
neki is voltak olyan tapasztalatai prédikátorsága idején, amik nehézzé tették
az életét.
*
[1] Gromen János egyike annak a hat
bibliaárusnak, akiket Rottmayer János (1818-1901) szervezett be a missziós
szolgálatba az 1870-es években.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése