Cikkek: 500 éve született Kálvin János

A genfi Promenade de Bastion-on kőbe faragott prédikáció, hatalmas emlékfal hirdeti a történelem Istenének szíveket és az egész világot megrengető erejét. Az éjszakai, gyér megvilágításban is jól olvasható a latin felirat: POST TENEBRAS LUX, azaz „Sötétség után világosság.” Nem mértem meg a Reformáció emlékművek teljes hosszát, ezt Illyés Gyula költő már rég megtette: 143 lépés. Méregetés közben azon elmélkedett, hogy volna olyan-amilyen/Magyarság, ha nincs  Kálvin?/Nem hiszem – vonta le a következtetést (A reformáció genfi emlékműve előtt). Ha nincs Kálvin, talán Károlyi Gáspár sem lett volna a „nagy Biblia-óceán első magyar átrepülője” (Németh László), és nem jön létre költészetünk remekműve, a Psalterium Hungaricum sem; Kálvin nélkül nincs Bethlen Gábor, így nincs Erdély aranykora sem, nincs az anabaptisták betelepítése Alvincre; nincs 1848 eszméje, és még annyi egyéb. 

                A reformátor alakja egy fél fejjel kiemelkedik az ötméteres Béza, Farel és Knox társaságából. Egy fél lépéssel előrébb áll, mint ők, kezei a megnyitott, szent Bibliát tartják. Kálvin nélkül nemcsak olyan-amilyen magyarság nem lenne, hanem a baptizmus, azon belül a magyar baptizmus sem lenne olyan, amilyen. Ez év július 10-én éppen 500 esztendeje annak, hogy a franciaországi Noyonban megszületett Kálvin János. Édesapja püspöki titkárként azt szerette volna, ha fiából jól kereső pap válna, de később – talán az egyházvezetéssel támadt összetűzése miatt – úgy döntött, hogy az orleansi jogi akadémiára küldi. 1531-ben Kálvin visszatér korábbi tanulmányainak helyszínére, Párizsba, ahol a humanista filozófia tanulmányozása mély hatást gyakorolt rá. Ebben az időszakban talál rá Isten kegyelme: Mivel túlságosan csökönyösen hittem a pápista babonákban ahhoz, hogy könnyűszerrel kiszabadulhassak a mélységesen mély veremből, Isten hirtelen megtérésemmel uralmába hajtotta és tanítható keret felé terelte elmémet, mely ifjonti koromhoz képest szokatlanul megszilárdult. 1533. november 1-én Nicolas Cop egyetemi tanévnyitó beszédét Kálvin szerkesztette meg. Az előadásban kifejtett, még kiforratlan reformátori eszmék miatt mindkettőjüknek el kellett hagyniuk Párizst. Kálvin elkezdett komolyabban foglalkozni a teológiával – úgy képzelte ugyanis, hogy szobatudósként könyveket írva lehet leginkább hasznos Isten szolgálatában. Az 1536-ban Bázelben kiadott Institutio Religionis Christinae (A keresztyén vallás rendszere) című fő művében összefoglalta a keresztyén teológiát, amelynek középpontjába az Isten mindenhatóságáról szóló bibliai tanítást állította. A könyvet a franciaországi protestánsok ellen erőszakosan fellépő  I. Ferenc királynak szóló ajánlásával indította forradalmi útjára. Az Institutió végleges, bővített változatát 1559-ben adta ki. 1536-ban Strassburg felé tartva Kálvin egyetlen éjszakát szándékozott a reformáció útjára lépett Genfben eltölteni. Farel, a genfi reformátorok vezére ráerőltette, hogy a városban maradjon, és szervezze meg a református egyházat. Szigorúságát és vasfegyelmet követelő magatartását nagyon nehezen viselték a genfiek, ezért 1538-ban száműzték a városból. Bázelbe ment, hogy folytassa tanulmányait és az írást, de Bucer kényszerítésére hamarosan Strassburgba került, ahol a menekült franciák kicsiny gyülekezetének pásztora lett. Innen hívták ismét vissza Genfbe, 1541-ben. 1540 augusztusában Kálvin János egy anabaptista prédikátor özvegyét, Idelette de Bure-t veszi feleségül. E tény ismeretében egyes történészek próbálták kimutatni a genfi egyház és az anabaptista közösségek szervezete közötti összefüggéseket. Kálvin szolgálata idején a város jelentős átalakulásokon ment át mind szervezeti, mind lelki értelemben. Knox, a skót reformátor mondotta róla: Itt található Krisztus legtökéletesebb iskolája, az apostolok ideje óta nem volt ilyen a földön. Vallom, másutt is hallani Krisztus igaz hirdetését. De ilyen őszintén megújított magatartást és vallást sehol másutt nem láttam. A szinte emberfeletti szellemi munka, a kevés pihenés, a rendszertelen táplálkozás hamar felemésztette Kálvin amúgy is gyengélkedésre hajlamos szervezetét. A tudós reformátor 1564. május 27-én hunyt el Genfben. Nagyságát a kor történelmének összefüggésében vizsgálva érthetjük meg igazán, akárcsak azon megnyilvánulásait, amiket ma is gyakran rónak fel neki a felszínes ítélkezők.    

                Kálvin tanításai új arculatot adtak a tudományok, a művészetek, a politika, a gazdaság értelmezésének. Teológiáját öt pontba foglalták össze követői, amik lényege nagy vonalakban ez: az ember a bűneset következtében teljesen megromlott, képtelenné vált minden jóra. Isten az Ő jótetszéséből úgy döntött, hogy üdvösséget ajándékoz a kegyelem által megtérő bűnösöknek (predesztináció). Jézus Krisztus vére nem érvényes azokra, akik sohasem fognak megtérni. Isten üdvösségre való hívása hatékony azokra nézve, akik felé irányul. Az újjászületett embert Isten kegyelme őrzi hit által az üdvösségre. A kálvinizmus öt pontja az üdvösségre jutás Isteni oldalát hangsúlyozza ki, de nem úgy, hogy kizárja az emberi felelősséget. E tanítások félreértelmezése sok értelmetlen vitát és feszültséget okozott a keresztyénségen belül, így oszlottak a baptisták is a történelem során a „generálisok” (arminiánusok)  és a „partikulárisok” (kálvinisták) csoportjára. A prédikátorok fejedelme, C.H. Spurgeon a Tabernákulumot megnyitó prédikációjában kijelentette: Nem szégyenlem soha, hogy magamat kálvinistának valljam, de valóban Kálvin szerint való kálvinistának, nem az újabb elfajzott módúnak. Nem habozom magam baptistának nevezni; a bemerítő medence itt van előttetek világos bizonyságul, hogy én Urunknak ezt a rendelkezését nem szégyenlem. De ha valaki tőlem hitvallásom után érdeklődik, akkor azt felelem: vallásom a Jézus Krisztus! Letagadhatatlan történelmi tény, hogy Kálvinnak többek között a magyar baptizmus kialakulásában és fejlődésében is jelentős szerepe van. Ezt a múlt század eleji kiadványainkból vett néhány idézettel bizonyítom. Bondár Ferenc Kornya Mihály a  románok között c. dolgozatában megjegyzi, hogy az első szalontai hívők mindnyájan a kálvinista egyházból kerültek a baptista közösségbe, de továbbra is őrizték és fontosnak tartották a kálvini tanításokat (…). Mindketten, Kornya és Tóth Mihály nagyon fontosnak tartották ezt a tanítást, mert valahányszor erről prédikáltak, mindig a hatása alatt voltak (1989. nov. 27., Gyula). Nem ő az egyetlen, aki ezt állítja Kornya Mihályról – az úttörő teológiai beállítottságáról több román nyelvű dolgozatban is szó esik. Az első magyar baptista hitvallás (1905), ami Onckenék hamburgi hitvallásának fordítása, tagadhatatlanul kálvinista szemléletű. Az 5-ik cikkelyt idézem: „Hisszük, hogy örök időktől fogva volt Istennek szabad, semmi kívüle levő által be nem folyásolt tetszése és határozott eltökélése, hogy a bűnösök megváltassanak. Ez okból, valamint már a világ alapjának megvetése előtt az istenség kinyomozhatatlan könyörülő szeretete által elhatároztatott, hogy a Jehova legyen emberré levése által a Megváltó, azonképpen az elkárhozott emberi nemzetség közül azon egyének, kiknek az idők folytán a megváltás tényleg sajátjokká váljék, az Atya által el is választattak, neveik az égben felírattattak, ők magok a Megváltó kezeibe adattak, mint az Ő tulajdon népe, mint nyájának juhai, kikért életét adni készen volt, mint öröksége, mint halálos küzdelmének zsákmánya s mint menyasszonya. Ezeknek adatott az örök élet a Krisztusban, s egyszersmind elrendeltettek azon eszközök, melyek őket a Krisztusban való hithez s az örök élethez juttassák. Istennek ezen rendelete változhatatlan és örök, úgy, hogy azok, akiket illet, az elválasztottak, a Krisztus kezeiből ki nem ragadtathatnak, sőt inkább Istennek ereje által a Krisztushoz való hitben és szeretetben megtartatnak, míglen dicsőségének örökös társai lesznek.” E hitvallásban mindenik mondatot igeversek gazdag felsorolásával támasztották alá. „…mi, baptisták, nagyobb joggal mondhatjuk magunkat kálvinistáknak, mert a mi egyházi berendezkedésünk gyakorlat dolgában teljesen azonos Kálvinnak genfi gyülekezeti berendezkedésével – írja ifj. Bordás István, a Szövetség főtitkára a Szeretet 1928. okt.  15-i számában (…). Hogy a baptista gyülekezetek legnagyobbrészt a kálvinista reformátusokból alakulnak ki, abban leli magyarázatát, hogy a komoly kálvinista-református nemhogy ellentétet látna a baptizmus és Kálvin között, hanem a mai baptizmusban látja a gyakorlati kálvinizmust, kiegészítve az őskeresztyénség bibliai igazságával.” Varga Árpád írja, ugyancsak a Szeretet­ben (1929. máj. 1.): „…a baptisták puritán életmódja, hitélete 90%-ban közelebb áll a nagy reformátusok bármelyikéhez, s különösen Kálvinhoz, mint a történelmi egyházak bármelyike (…). Ma épp a baptisták protestálnak a legjobban azon keresztyénekhez nem illő tettek, cselekedetek, életmódok ellen, ami ellen más egyebek régóta nem protestálnak.”

                Az, hogy baptista énekeink inkább mély lelkületű, hitvallásos énekek, mintsem megbomlott ritmusú, ismétlésekből álló „dicsőítő” zengemények, egyértelműen kálvinista örökség, akárcsak az, hogy imaházaink falait meghagyjuk a maguk puritán dísztelenségében. Istentiszteleteink központja mindig az Ige olvasása és hirdetése, minden egyéb mozzanat ezt készíti elő illetve mélyíti el. Ez is kálvinista örökség. Valljuk, hogy Isten szuverenitása és az ember felelőssége az üdvösség tekintetében egymástól elválaszthatatlan bibliai igazságok. Egyik vagy másik túlhangsúlyozása tévtanításhoz vezethet. A mai magyar baptista közösség teológiai szempontból nem mondható egyértelműen kálvinistának, de nem mondható egyértelműen nem kálvinistának sem. Tagjai között vannak, akik vallják az öt pontot, és vannak olyanok is, akik vitába szállnának vele. A történelmi hagyományok és hitvallások ellenére így vannak ezzel más felekezetek is.

                „Csak kérdezzétek meg saját magatoktól: mi lett volna Európából és Amerikából, ha a tizenhatodik században fel nem tűnik hirtelen a kálvinizmus csillaga Nyugat Európa látóhatárán? Abban az esetben Spanyolország összetörte volna Németalföldet. Angliában és Skóciában a Stuartok megvalósították volna végzetes tervüket. Svájcban az elvtelenség szelleme diadalmaskodott volna… Az egész amerikai kontinens spanyol tulajdon marad.” Folytatva Abraham Kuyper és Illyés Gyula gondolatait: Volna olyan-amilyen magyar baptizmus, ha nincs Kálvin? Nem hiszem. A kontinentális Európa baptista missziójának 400-ik és Kálvin János születésének 500-ik évfordulóján emeljünk az ég felé tiszta áldozatként égő, lángoló szívet (Kálvin választott jelképe a felemelt, lángoló szív volt)!

Cikkek: 165 éve született Kornya Mihály

Kornya testvér alakja, szinte mindig egyféleképpen tűnik föl előttem: amint kissé előrehajolva, hátán botra akasztott nagy csomagban a „jaj, de nehéz Szentírással” rója a végtelen utat szelekkel, hófúvással és tűző nappal szemben. Lábán egyszer poros, máskor vizes a magas szárú csizma, szívében végtelen az öröm és mélységes a fájdalom. Vannak még eldugott, kicsi falucskák, széles tereikkel kőházas városok, ahol még sok választott edénye van Istennek – és addig ő nem tud nyugodni, amíg az emberek meg nem értik ott is, hogy Jézus Krisztussal személyesen is lehet, sőt kell találkozni.

Kornya Mihály egymagában több mint tízezer felnőtt embert merített be (igaz, köztük „sok ördögöt is”), és gyülekezetek sokaságának létrejöttében használta az aratásnak Ura abban a korban, amikor a teológiai liberalizmus ártalmas válfaja eltávolította az egyszerű emberek tömegeit templomtól, Bibliától. Erdély-szerte sokat beszélnek róla most is, megilletődve emlegetik idősek és fiatalok; arcvonásait fába, kőbe, bronzba merevítik a művészek; munkásságát ünnepélyes istentiszteleteken méltatják – és történik mindez olyan hangulatban, amelyben futótűzként terjedt a hír annakidején: „Meghalt Kornya, nincsen Kornya!” Szemünkben nem lett az halála után, ami életében nem volt, alakját nem cifrázta legendává a megszépítő történelem, de érezzük a felelősség súlyát: hogy lelki tartásban és szolgálatban követőivé kell válnunk, mint ahogyan ő is követője volt a Krisztusnak.

                Amikor misszióról van szó, gyakran hallom az efféle kérdéseket: Kornya testvér vajon most hogyan tenné? Kornya testvér vajon mit szólna hozzá? Milyen lenne a kornyai lelkület és magatartás az Internet, a számítógépes programok, a sok lóerős autócsodák, padlófűtéses fürdőszobák, irodák és imaházak világában? Döbbenetesen átváltozott itt sokminden, de az ördög ravaszsága, a bűn hatalma, és Isten kegyelme ugyanaz maradt. A nagy misszióparancs is ugyanaz maradt. Vajon közömbösen hagyná-e – gondolkodom én is magamban – a csíksomlyói Nyeregben pünkösd szombatján összegyűlt sokszázezer fős tömeg látványa, vagy csak a puszta híre is? Ha látná azokat a szerkesztőségi szobákat, médiapalotákat, nyomdákat, amelyekből nem röppen szét a világba a Jézus drága neve, vajon annyiban hagyná-é? Ha tudna azokról a magyarokról, (és szinte egész falvakról) akik súlyos pénzeket hagynak ortodox kolostorokban, hogy meg legyenek óvva a „rontástól”, vagy hogy „rontást kérjenek” szomszédjukra, családtagjukra? Ha lenne autója, vajon nem igyekezne-é eljutni azokhoz a csángókhoz ott, a végeken, akik évente csupán egyszer hallhatják az igét anyanyelvükön?

                165 évvel ezelőtt (1844-ben) egy olyan emberrel ajándékozott meg minket a mindenség Ura, aki később iskolázottság, látványos felkészítés és minden technikai segédeszköz nélkül jelentősen befolyásolta Erdély szellemi térképének megrajzolását - ezét a gyönyörűséges „Tündérkertét”, amelyben a szalontai rónaságtól a vadregényes Gyimesekig sokminden megváltozott, csak az ördög ravaszsága, a bűn hatalma, és Isten kegyelme nem. Nem változott a nagy misszióparancs sem.

Az, hogy ő közülünk való volt, minket, magyar baptistákat összetörettetésre és mélyebb odaszánásra kötelez. Mennünk kell szelekkel, hófúvással és tűző nappal szemben, hiszen Jézust akarjuk követni! Előttünk a kereszt! Nincs visszaút!

Cikkek: 400 éves a Psalterium Ungaricum

Mit tenne ma egy magyar egyetemista, amikor szülei kijelentenék, hogy vállalkozásuk csődbe jutása miatt sajnos egyetlen fillérrel sem támogathatják tovább tanulmányait? Mit tenne, ha önerőből, helyről helyre való vándorlás után külföld leghíresebb egyetemeinek legkiemelkedőbb hallgatójává tornázná fel magát? Mit tenne ez a magyar egyetemista ott külföldön, ha a legbefolyásosabb tudósok, politikusok, művészek barátjuknak neveznék, és bekapcsolódhatna munkájukba? Mit tenne, ha elkezdenék elismerni és dicsérni az egész művelt világon? Szenczi Molnár Albert (1574-1634) nem építtetett villát magának, nem cserélte le szekerét hatfogatú hintóra. Homlokát nem ütötte bele a csillagokba, nem lett világfi, és nem felejtett el magyarul. Szenczi Molnár Albert hazajött. Nem volt gyökértelen, volt identitástudata, és tudta, hogy miben akarja őt használni az Isten. Jelentős munkája, a Psalterium Ungaricum első megjelenésének 400-ik évfordulója kapcsán említem most őt.

                Nem volt gyökértelen: habár csak elszegényedett molnár volt az apja, sohasem tagadta le, ki volt az apja. Lehetett volna ékessége a Rudolf császár udvarának, de ő a sok száz, szegény magyar diákra gondolt: latin-magyar szótárt szerkesztett, és Erdély felé irányította a herboni akadémia legjobb professzorait. Tudta, hogy attól, akinek nincs gyökere, gyümölcs sem várható. 

                Volt identitástudata: egyedül azért töltött éveket külföldön, hogy a szellemi és anyagi lehetőségek áldásaival annak a népnek a javát szolgálja, amelynek képviselője volt. Itáliában nem lett olasszá, sem németté Németországban. Megmaradt magyarnak és reformátusnak Angliában is, Hollandiában is, Svájcban is, Csehországban is. Identitástudat nélkül nem lett volna missziója, csak passziója. Identitástudat nélkül nem lett volna áldássá, hanem csak a fogyasztók szürke társadalmának statisztikáját növelő tényezővé. Sokak számára ma vita tárgya ez, de nekünk az értelmes élethez és eredményes szolgálathoz igenis kell az erdélyi magyar baptista identitástudat! 

                Szenczi Molnár Albert tudta, hogy miben akarja őt használni az Isten. Megértette már ott, Göncön, egészen fiatalon, amikor Károli Gáspár mellett segédkezett az első teljes magyarnyelvű Biblia betűinek szedésénél. Attól kezdve sohasem szakadt el a Bibliától. Keplerrel és másokkal világraszóló tudományos munkákat adhatott volna ki, de ő újra és újra visszatért a Biblia szövegéhez, hogy azt javításokkal, jegyzetekkel többször is kiadja. Örömét lelte abban is, hogy Bethlen Gábor megbízásából lefordíthatta Kálvin monumentális művét, az Institúciót (románul csak nemrég jelent meg Iosif Ţon fordításában).

                1607-ben keze alól kikerült élete legjelentősebb műve, a Psalterium Ungaricum, ami jóval több, mint száz kiadást megért már, és még nagyon sokat fog megérni, ha Isten tartja még a világot. A százötven zsoltárt százharminc dallammal énekelték a franciák, közel százharminc versformával. A trocheusok és jambusok lejtésének magyar lehetőségeit felfedezte és kiaknázta úgy, hogy Csokonaiig nem volt nála zseniálisabb formaművész és nyelvalkotó. Káprázatos, a magyar irodalomban addig ismeretlen formabőség! A világi irodalom és zene sóvárgó szeme csak messzi távolságról nézhetett arra a művészi nívóra, amellyel a templomokban az Isten Igéje és dicsérete megszólalt. Szenczi Molnár Albert tudta azt, hogy a „mennybéli, felséges Isten” szolgálatára a tőle telhető legtökéletesebbet, legértékesebbet, legszínvonalasabbat kell szánnia a megváltott embernek. Kezünkben tartva a 400 éves Psalteriumot, vagy néhány darabját, ami A hit hangjaiban is megjelent, arra kell törekednünk, hogy ilyen, vagy ennél csak tökéletesebb, csak értékesebb, csak színvonalasabb énekeket fordítsunk, írjunk, hallgassunk, és énekeljünk. Ez sem kellene, hogy vita tárgya legyen.

                Mit tenne Szenczi Molnár Albert, ha ma lenne egyetemista? Nem tudom, de nem is gondolkodom rajta. Mi tettem volna én, ha akkor lettem volna egyetemista? Nem tudom, és nem is gondolkodom rajta. De azt tudom, és azon gondolkodom is, hogy erősebben meg kell gyökereznem a Krisztusban, aki nélkül a hiábavaló minden más meggyökerezés; hogy szolgálatomhoz nélkülözhetetlen, hogy identitástudatom legyen; és hogy biztosnak kell lennem abban, hogyan akar használni most a mindenható Isten. 

Rottmayer János (1818-1901)

Nem maradt fenn tőle egyetlen leírt prédikáció sem; nem alapított nagy taglétszámú, erős gyülekezeteket; nem merítette alá fehérruhások tömegét – mégis egyike lett azon áldott úttörőknek, akikre az utókor magyar baptistái hálás szívvel emlékeznek vissza. Rottmayer János nem a bőséges aratás, hanem a küzdelmes ugartörés és magvetés feladatát kapta Istentől. Az ő munkássága nélkül talán egészen másként alakult volna a Kárpát-medence különböző nemzetiségeinek baptista missziótörténete.

                Édesapja, Rottmayer György német, édesanyja, Vajda Klára pedig magyar származású volt. Az újszülött Jánost egy római katolikus templomban keresztelték meg 1818. december 27-én, Pesten. Fiatal fiúként a zene, a szépművészetek iránti vonzalommal tekintett az ígéretes jövőbe. Kissé csalódottnak érezhette magát, amikor édesanyja a világi művészberkek hírhedt légkörétől féltve azt tanácsolta fiának, hogy a Rottmayerek hagyományát folytatva asztalosságot tanuljon. Édesapja mellett kitanulta hát  a mesterséget, de – egyelőre csak szakmai téren – mind többre vágyott. Művészi szinten akarta művelni a faragást. Gyakran fitogtatta erejét, bátorságát, amíg egy téli fürdőzés alkalmával csaknem a Duna jege alatt vesztette életét. Egy másik jelentős esemény, ami családjával együtt nagyon megrázta őt, és ami szintén mélyen elgondolkoztathatta az élet múlandósága felől, az 1838-as pesti árvíz volt.    

                Pest-budai szülői házából Bécsbe indult mesterséget, művészetet tanulni az ifjú Rottmayer. Később Drezdában, Berlinben kötött ki. Az ifjú asztalosmester csak a pénzt, csak a kenyérkereseti lehetőséget látta maga előtt, amikor az 1842-es hamburgi tűzvész utáni újjáépítések alkalmával a városba megérkezett. Éppen abba a városba, amelyben a kontinentális Európa egyetlen baptista gyülekezete működött – méghozzá olyan gyülekezet, melynek vezető lelkipásztora, Johann Gerhard Oncken töretlen meggyőződéssel vallotta, hogy „Minden újjászületett baptistának misszionáriusnak kell lennie!” Az üldözések miatt korábban sokat szenvedett baptista közösség akkor nyert általános elismerést Hamburgban, amikor a tűzvész károsultjai számára segítséget nyújtott, sőt az imaházat is felajánlotta átmeneti szálláshelyül. Egy Hinrichs nevű tanító, aki szintén kemény munkával vállalt részt a város újjáépítésében, Bibliákat, keresztyén irodalmat osztogatott a munkások között, és bizonyságot tett az Úr Jézus áldozatáról. Ő hívta el többek között Rottmayert is a baptisták összejövetelére. Rottmayer idővel megtapasztalta Isten átformáló erejét a baptista gyülekezetben, és a Taufbuch 238.-as bejegyzése szerint 1844. május 4-én merítkezett alá Oncken által az Elba folyóban. A gyülekezetben a lelki testvérek között honfitársakra is talált. A magyarországi származású Marschall József, Vojka János és Hornung Antal már az előző esztendőben, 1843. október 31.-én bemerítkeztek, a következő évben pedig, 1845. június 4-én bemerítkezett Scharschmidt Károly is. Ezek az emberek lettek később Rottmayer első, közvetlen munkatársai. Onckennek ugyanis egyedi, elmélyült látása volt az európai kontinens baptista missziójával kapcsolatosan, ezért a gyülekezetében megerősödött, idővel kiképzett tagokat visszaküldte származási helyükre az ige hirdetésének, gyülekezetek alapításának nagy feladatával. Így kerültek vissza Magyarországra, szülőföldjükre ezek a mesteremberek, akik immár lelki munkásokként teljes erőbevetéssel a baptista misszió szolgálatába álltak.

                A feljegyzések szerint Rottmayer 1846. május 20-án érkezett meg Pest-Budára. Házuknál, a Perlhuhngasse 8. szám alatti asztalosműhelyben hamarosan baptista gyülekezet alakult. Nemsokára a városba kerül Vojka János és Marschall József is, ugyanis munkájukat a klérus, a hatóságok nagy mértékben akadályozták, háborgatták. Rottmayer 1847. augusztus 6-án, Berlinben házasságot kötött a már két esztendeje eljegyzett Emilie Friderika Stiebelerrel, aki hűséges munkatársnak bizonyult a lelki szolgálatban. A kicsiny gyülekezet igyekezett küldetésének megfelelni: evangélizációkat szerveztek, lelki irodalmat, Bibliákat terjesztettek.

                1848. március 15-én Pesten kitört a szabadságharc. A történelmi fordulatokat hozó események zűrzavarában folyamatosan gyengült, apadt a közösség, majd az 1849-es fegyverletételt követő megtorlások idején teljesen felbomlott. A korábban segítségül jövő Fritz Onckent, J.H. Lorderst és még néhány hamburgi testvért, mint idegen állampolgárokat, kiutasítják az országból. Ebben az időben hal meg Rottmayer édesanyja is szívbénulás következtében, amikoris a Gellérthegyről Pestet lövő osztrákok ágyúgolyói a közelben csapódnak be. 1949. július 25-én megszületik az ifjabb Rottmayer János (1849-1925), aki később a bécsi bibliaraktár vezetője, majd a kolozsvári gyülekezet felavatott vénje lett. 

                A közösségre vágyó, ifjú Rottmayer házaspár a pesti német református egyházzal egyesült Skót Misszió összejöveteleit kezdi látogatni. A Bach belügyminiszter nevével fémjelzett kínterhes korszak végén (1859) fellélegezhettek a magyarok, a protestáns közösségek. 1860-tól kezdődően sikerül újra elindítani a baptista missziót. „Vasárnaponként – olvashatjuk ifj. Rottmayer János visszaemlékezését az 1948-ban megjelent Emléklapok 28-ik oldalán – édesatyám műhelyét imateremmé alakították át, ahol az emberek hamarosan összejöttek az ige meghallgatására.” Rottmayer szabad idejében a Skót Nemzeti Bibliatársulat besegítő munkatársaként Bibliát árusít, a zsidók felé is nyitni próbál az evangéliummal.

                Időközben megszületett még három gyermek, megbetegedett a feleség, csődbe jutott az asztalosipar. Rottmayer úgy gondolta, hogy családostól kivándorol Amerikába. Ezt a tervet meghiúsította az édesanya hírtelen, tüdőgyulladás miatti halála. A gyászszertartást végző Rudolf König – aki 1863-ban került a Skót Misszió élére – szolgálati lehetőséget kínált fel a megtört Rottmayernek. A Skót Misszió tehát hivatásos bibliaterjesztőként munkatársai közé fogadta a baptista asztalost, és 1866-ban Erdélybe, Kolozsvárra küldte, hogy ott Biblia-lerakatot létesítsen. Kéziszerszámainak árán, négy árvával indult el Rottmayer Erdélybe. „Személyében érkezett Erdélybe – írja Bányai Jenő – az első baptista missziómunkás.” Ismét ifj. Rottmayer Jánost idézzük: „Megint újból kellett kezdenie az életet. Teljesen ismeretlen körülmények között. A román nyelv tanulását kezdte, úgyszintén a keveset használt magyar nyelvet is kellett gyakorolnia. Mint a Bibliatársulat megbízottjának, mindenütt a lelkészek és tanítók szívességét kellett igénybe vennie, és ez igen örvendetes eredménnyel járt. A lelkészek ajánlatára – aki a szószékről hirdetést eszközölt – sokan jöttek az olvasni szeretők, és vásárolták az igen olcsó Bibliákat, valamint az Újszövetségeket a gyermekeknek. Ilyenkor alkalom nyílt bizonyságot tenni Krisztus Urunkról, s a Biblia olvasását is szorgalmazni.” Megbízatását, miszerint a „kolportőrnek kötelessége a társulat által kijelölt területeken házról-házra menni, minden válogatás nélkül  és mindenkinek felajánlani a Szentírást”, hűségesen teljesítette: már az első esztendőben tízezer Bibliát eladott!

                1867. nyarán megnyitották a Böhmkenstrasse-i baptista kápolnát Hamburgban, ugyanakkor szövetségi konferenciát is tartottak a németországi, dániai, oroszországi, lengyelországi, ausztriai és magyarországi (azaz erdélyi) misszió kapcsán. Ezen az eseményen Rottmayer is részt vett. Minden valószínűség szerint ekkor készült az a közismert fényképfelvétel is, ami Marschall József és Vojka János társaságában ábrázolja. „Édesapámnak eme hivatása gyakran távol tartotta otthonról, a fiatal gyermekeknek pedig nevelés kellett – olvashatjuk tovább az ifjú Rottmayer János visszaemlékezéseit –  Elhatározta, hogy másodszor is megnősül.” Útban visszafelé Marschall Józseffel együtt felkeresték Basteczky Magdolnát Prágában. Rottmayer meg is kérte a kezét, így már nem egyedül tért vissza Kolozsvárra. Basteczky Magdolnát 1865-ben merítette alá Lehmann prédikátor Pesten, a Dunában.

                1869-ben Oncken Romániába, Erdélybe és Magyarországra látogatott, amikoris új gyülekezeteket alapított, a meglévőket pedig buzdította a kitartásra. Az önálló bécsi gyülekezet ez év decemberének végétől számítja megalakulását. Korábban – más országok baptistáihoz hasonlóan – Hamburghoz tartoztak. Az önállósulás eseménye számunkra azért is fontos, mert Oncken ekkor vette nyilvántartásba a Rottmayer-házaspárt Kolozsvárról, Novák Antalékat Gyomáról, a Marschall-házaspárt Nagykanizsáról, Pest-Budáról pedig Hornung Antalt és Istvánt. Őket is Hamburgban tartották nyilván a korábbi időkben. Mivel az első bemerítés a Monarchia területén Bécsben történt (1847. okt. 28.), ezért ezt a várost tették a dualista államban élő baptisták központjává. Ez az egyházjogi helyzet akkor változott meg, miután Meyer Henrik (1842-1919) 1973-ban Pestre költözött.

                1872-ben a Vasárnapi Iskolai Szövetség kiküldte Morse titkárt, hogy elsőként szervezze meg a vasárnapi iskolákat Magyarországon. Kolozsváron nagy meglepetés érte: itt már hosszú évek óta rendszeres vasárnapi iskolai oktatás zajlik németek, magyarok és románok között! „A kolozsvári bibliaraktárban tartott vasárnapi iskolák nem sajátos baptista missziói célzattal működtek – állapítja meg Szebeni Olivér a Teológiai Szemle 1966. 1-2 számában – ennek ellenére a baptista közösség idővel Rottmayer alapvető munkája nyomán sarjadt ki.” Az 1878-ból fennmaradt névjegyzékben 37, különböző nemzetiségű (magyar, német, zsidó és cseh) vasárnapi iskolai tanulót találunk.    

                Miután munkatársakat kapott (Szeben megyéből Fleischer György, Grommen János és Grommen Mihály, Dobrudzsából Spies Fülöp, Budapestről Novák Antal és felesége, valamint Barabás Gáspár) akik Erdély-szerte hordták-vitték a Bibliákat és az evangéliumot,  Rottmayernek a lakásában létesített raktárra és a kolozsvári missziómunkára több ideje adódott. Ez a két utcára néző sarokhelyiség Kolozsvár óvárosában, a Kandiastrasse (később Kinizsi utca) 8.-as szám alatt volt. Habár Kolozsváron és környékén nem sok román élt akkor – mint már írtuk – elkezdte a román nyelvet is megtanulni, hogy közöttük is végezhesse a missziót. Miközben Bibliák tízezrei találtak gazdára, és a szélsőségesen liberális prédikációkhoz szokott fülek a tiszta evangéliumot hallgatták, készült, puhult a talaj Kornya Mihályék szolgálatai számára. Habár Rottmayer köztudottan nem végzett „propagandát” a saját felekezete javára, amint az a Bibliatársaság szigorú szabályzata előírta (innen is eredt nagy népszerűsége a különböző felekezetű gyülekezeti tagok, sőt lelkészek, teológiai professzorok között is) kezdettől fogva a baptista hitelvek elterjedését kívánta egész Magyarországon. „Nagyon időszerű lenne – írta a Warheutszeuge 1884. augusztus 15.-i számában – ha kiküldhetnénk egy magyarul beszélő testvért a hamburgi misszióiskolára, hogy végül egy képesített magyar testvér állhatna a misszió szolgálatába. Nagyon sok a tennivaló! Meyer testvérnek bőségesen akad tennivalója Pesten és annak környékén, az erdélyi misszió ugyanakkor gondozatlan.” Ugyanekkor egy lelki folyóirat megalapítását is szorgalmazta, ám arra csak több mint tíz esztendővel később került sor.

                 Fontos megemlítenünk azt is, hogy Rottmayer János 1876-ban megszerkesztette, és kiadta az első magyar nyelvű, kimondottan gyermekek számára készült, vallásos énekeskönyvet Énekek a keresztényi vasárnapi iskolák számára címmel. Az általunk ismert legelső magyar énekeskönyv ez, amiben a Csendes éj is megjelent. Hogy honnan vette Rottmayer a magyar szöveget, mindezidáig nem derült ki. A könyv harminckilenc éneket tartalmaz, nagy többségük az Új Sion Hárfa című, nazarénus énekeskönyvből való.

                Az úttörő családjában a szolgálatok, lelki gyümölcstermések örömébe lassan üröm is szivárog. Felesége ugyanis gyakran ellenkezik vele, munkáját nem becsüli, sőt a gyermekekkel is kegyetlenül bánik. 1877 őszének egyik éjszakáján kénytelen vonatra ültetni a mostohaanya kezei közül kiszabadított, tizenkét éves leányát, Rottmayer Máriát, és a már a családos fiához küldeni Bécsbe. A két másik gyermek, Rudolf és Vilmos már korábban otthagyta a sok háborúságot megélt családot, és Amerikában telepedett meg. Az áldatlan állapot orvoslására Meyer Henrik, aki akkor már a magyarországi baptisták országos vezetője, megpróbál segítséget nyújtani. Az uralkodó természetű, lobbanékony Rottmayernét nem sikerül jobb belátásra bírni. A prédikátort még ki is utasítja a házból. Ilyen nagymértékű ellenkezést tapasztalva Meyer kénytelen kizárni őt a baptista közösségből. Ennek megtorlásaként az asszony átmegy az adventista a közösségbe.

                „Az Advent-üzenet Magyarországra 1867-ben jutott el M. B. Czechowszky, volt lengyel katolikus pap közvetítésével – olvashatjuk a Magyarország a XX. században című, 1996-2000 között Szekszárdon, a Babits Kiadónál megjelent könyvsorozat második kötetében – Az adventista közösség magyarországi alapítója az akkor már Kolozsvárott élő Rottmayer János, az első 19. századi baptisták egyike volt.” Hasonló téves állítások Rottmayer kapcsán már másutt is megjelentek. Az tény, hogy az idős Rottmayer egyes dolgokban, mint például a disznóhúsfogyasztás mellőzése, a szombatnapi munkaszünet, kénytelen volt a békesség kedvéért engedni feleségének. De a baptista közösségből soha nem lépett ki! Annak vezető egyéniségeivel, mint Kornya Mihály vagy később Papp Károly, mindvégig testvéri kapcsolatot tartott, hitvallásától eltérő tanokat nem vallott, és nem is hirdetett.

                1901. március 26-án hunyt el a legelső magyarországi baptisták egyike, közöttük is a legjelentősebb missziómunkás. A baptista közösségből kizárt második felesége nem is értesítette erről lelki testvéreit. Száznegyvenöt évvel azután, hogy Rottmayer János Kolozsvár felé elindult, Erdély több mint két és félszáz településén van magyar baptista gyülekezet illetve misszióállomás. A szelíd úttörő csontjai száztíz esztendeje porlanak a házsongárdi sírban – ha ugyan megvannak még – a helyéből kimozdított emlékkő alatt, de annak, amit ő vetett, a mai napig nem ért véget az aratása.          

Adoniram Judson (1788-1850)

Adoniram Judson burmai szolgálata a pogánymisszió felé irányította az Amerikai Egyesült Államokban lévő protestáns egyházak és felekezetek figyelmét. Korábban az amerikai hívők társadalmát ez a kérdés nem foglalkoztatta különösképpen – így bátran mondhatjuk, hogy Judson a modern amerikai misszió elindítója.

                Adoniram 1788. augusztus 9-én látta meg a napvilágot Boston egyik elővárosában, Maldenben. Édesapja, akinek nevét is örökölte, egy kongregacionalista gyülekezet lelkipásztora volt. A kis Adoniram puritán neveltetésben részesült, és már gyermekként ábrándozott arról, hogy költő, szónok vagy politikus lesz. Alig volt három esztendős, amikor megtanult olvasni. Játszópajtásainak többször prédikált székre állva, és énekelte legkedvesebb énekét, amelynek Watts volt a szerzője: „Menjetek, és hirdessétek az én evangéliumomat – mondja az Úr!” Tízéves korában a szülei Morton kapitány keze alá adták, hogy elméleti és gyakorlati ismereteket szerezzen a hajósmesterségről. Ekkor még senki nem tudhatta, hogy ezeknek a tanításoknak milyen nagy hasznát fogja venni, amikor az evangélium elkötelezett hirdetőjeként száll majd hajóra. 1804-ben beiratkozott a Rhode Island kollégiumba, három évvel később pedig, tizenkilenc évesen leérettségizett.

                Az északi államokba tervezett körútja során hirtelen nevet változtatott, és hozzácsatlakozott egy new-yorki színtársulathoz. Teljesen elfordult az otthon tanultaktól, a Bibliától, de édesanyja imáit és könnyeit sohasem tudta emlékei közül kitörölni. „Nem vagyok veszélyben – írta egyik levelében – csak látni akarom a világ sötét és napfényes oldalát egyaránt.” Egyik alkalommal vidéki fogadóban szállt meg éjszakára. A tulajdonos elnézést kért a kellemetlen zaj miatt, ami a szomszéd szobából szűrődött át – ott ugyanis egy súlyosan beteg fiatalember volt elszállásolva. Az ismeretlen haldokló hangja egész éjszaka ébren tartotta Judson lelkiismeretét. Az örök élet és az örök kárhozat kérdése gyötörte. Reggel, amint kíváncsiságtól hajtva belépett a szomszéd szobába, megdöbbenve ismerte fel egykori iskolatársát, Ernestet a halottas ágyon. Tékozló fiúként, megváltozott életszemlélettel tért haza szüleihez, és rövidesen, 1808-ban beiratkozott az Andover Theological Seminary-ba. Elhatározta, hogy egész életét az evangélium szolgálatára szenteli, és édesapja példáját követve kongregacionalista lelkész lesz. 1809 szeptemberében kezébe kerül egy vékony füzetecske, amelyben Dr. Buchanan az Indiában zajló missziómunka sikereiről és nehézségeiről számol be. Judson szívében az olvasmány hatása alatt olthatatlan vágy ébredt a pogánymisszió iránt. A következő év januárjában néhány társával együtt megalapítja a Pogányok Közötti Amerikai Missziótársulatot. 1811-ben viszontagságos úton érkezik meg Angliába, hogy a London Missionary Society vezetőivel burmai szolgálatának megkezdéséről tárgyaljon.

                1812 Adoniram Judson életének jelentős esztendeje: február 5-én feleségül vette Anne Hasseltine-t, másnap lelkipásztorrá avatták, 17-én pedig feleségével együtt hajóra szállt Kalkutta felé. Az utazás során élete ismét fordulóponthoz ért: személyes beszélgetések és a Biblia tanulmányozása révén felismerte a hitvalló bemerítés szükségességét. Kalkuttában már William Carey várta a misszionárius házaspárt. Szeptember 6-án bemerítkeztek egy Ward nevű misszionárius által, és a város baptista gyülekezetéhez csatlakoztak. Amikor ennek híre Amerikába eljutott, az ottani testvérek 1814. május 18-án megalakították a Baptista Missziótársaságot. Judsonék uticélja Rangun volt, a több tartományból álló, független Burma egyik legnépesebb, 8-10.000-es lakosú városa. 1813. június 13-án megérkeztek Rangunba. Sok más kortárssal és azóta élt misszionáriussal ellentétben Judson nem a gyermekek, hanem a felnőttek között kezdte el a munkát, mert számolt a hatóságok és a buddhista társadalom részéről fenyegető üldözésekkel. Felismerte, hogy ilyen körülmények között balgaság lenne a missziót gyermekekre alapozni.

                Adoniram Judson jó példát mutatott abban is, hogy hogyan kell viszonyulnia a missziómunkásnak egy egészen más kultúrájú lakossághoz, ha igazán hatékony szeretne lenni. Nagy szorgalommal tanulmányozta a burmaiak nyelvét, történetét, szokásait, és igyekezett az ő fejükkel gondolkozni. Életvitelében, öltözködésében is azonosult velük. Nem különcködött, az emberek szemében nem amerikai volt többé, hanem burmai. Amikor valaki megkérdezte tőle, hogy „Hol vannak a ti szent könyveitek?”, elhatározta, hogy a teljes Bibliát lefordítja a burmaiak nyelvére. Az Újszövetséggel kezdte. 1817. május 10-én készen volt a Mété írása szerinti evangélium végleges fordítása. Hozzáfogott egy angol-burmai szótár elkészítéséhez is, azonban utolérte a halál, mielőtt e művét befejezhette volna. Később F. Stevens nyelvész egészítette ki, amit Judson félbehagyott. 1819-re Judson elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy nyilvános istentiszteletet tartson, és a burmai Bibliából a burmaiak nyelvén prédikáljon. Április 4-én került sor erre a történelmi jelentőségű istentiszteletre. Ennek eredményeképpen fokozatosan elkezdődtek a megtérések. Június 27-én alámerítkezett az első burmai férfi. Az alkirály, aki éppen Rangunban lakott, nem nézte jó szemmel a misszionárius ténykedését, ezért Judsonék egyenesen a császár elé járultak, hogy oltalmát kérjék az esetleges üldözések ellen. Fővárosi útjuk nem járt sikerrel – a császár is ellenségesen viszonyult az új tanokhoz és hirdetőikhez. Ez azonban nem szegte Judson kedvét, lelkesen végezte tovább a missziómunkát. 1823-ra elkészült a teljes Újszövetség fordítása, ezen felül néhány ószövetségi könyvé is.

                Burma és az indiai angol kormány közötti feszültség háborút idézett elő, ami újabb megpróbáltatást hozott Judson és a misszió életébe. Mivel Burmában minden külföldi állampolgárt ellenségnek tekintettek, 1824. június 8-án kémkedés vádjával börtönbe vetették Judsont is. Tizenegy hónapi fővárosi börtön után Quang Pen La börtönébe szállították át, ahol szintén embertelen körülmények, és leírhatatlan szenvedések várták. Három pár bilincset raktak rá úgy, hogy kifeszítve mozdulni se tudjon. Voltak olyan rabok is, akiknek lábait befalazták. Celláján nem volt ablak sem, így gyakran volt az az érzése, hogy a hőség és a por miatt megfullad. Éjszakára lábait a feje fölé kötötték, hogy még keservesebbek legyenek kínjai. Nyomorúságos helyzete ellenére szíve szabad maradt – ezt azok a hitvalló, dicsőítő énekei bizonyítják, amik a börtönben, testi fájdalmak között születtek (Our Father, God, Who art in Heaven; Come Holy Spirit, Dove Divine).

                A békeszerződés aláírása után, 1826-ban Judson kiszabadult a fogságból. Tizennyolc tagú gyülekezetének tagjai a háború és az üldözések közepette szétszéledtek, ketten a hitüket is megtagadták. Szinte mindent elölről kellett kezdenie. Hűséges segítőtársa, Anne, aki a börtönben is meglátogatta, amikor erre alkalom adódott, rövid idő múlva, október 24-én meghalt alig 37 évesen. Kislányuk, Mária-Erzsébet szervezete sem bírta a sokféle megpróbáltatást, egy esztendő múlva elhunyt ő is. E fájdalmak mellé társult az a csalódás is, hogy Amerikában még most sem ért meg annyira a keresztyénség, hogy a pogánymisszió támogatására a gyülekezetek lelkimunkásokat küldjenek.

                1827-ben Judson elhagyta Rangunt, és Moulmein városába költözött, ahol egy Boardmann nevű misszionárius irányítása alatt számottevő, látványos eredményeket ért el a misszió. Judson felkereste a város legsűrűbben lakott, igen piszkos környékét, és ott vert sátrat. Folytatta a Biblia fordítását, és hirdette az evangéliumot. Moulmeinben az evangélium hirdetésének négy központja alakult ki, egyre többen és többen csatlakoztak a baptista gyülekezethez. Rövidesen egy ranguni testvér, Ko Tah-A kereste fel Judsont, hogy tanácsot kérjen, a Rangunban virágzásnak indult misszióval a bemerítésüket kérő megtértekkel kapcsolatosan. Judson, akinek hat esztendei kemény munkája után tért meg az első burmai, nagy örömmel látta, hogy erőfeszítései nem voltak hiábavalók. A misszionáriusok gyülekezeti vénné avatták Ko Tah-Át, így ő lett a legelső felavatott burmai lelkimunkás. Rangunban mély gyökeret vert az evangélium: 1892-re a városban már 86 gyülekezet alakult közel 5000 taggal. A moulmeini és a ranguni sikerek nem elégítették ki Judson lélekmentői vágyát. Azt kezdte fontolgatni, hogy az Ivardi folyó mentén végig misszióállomásokat hoz létre – ugyanis itt voltak az ország stratégiai fontosságú települései. Missziós kezdeményezései ezeken a területeken kudarcba fulladtak, de az evangélium egyre csak terjedt Burmában. „Nehezebb egy embert megnyerni, mint egy élő tigris szemfogát kihúzni.” – állapította meg fájdalmas, de nem lankadó szívvel. Judson, akinek vágya volt, hogy halála előtt befejezhesse a Biblia fordítását, és hogy egy legalább 100 tagú gyülekezetet hagyjon maga után Burmában, megérte azt, hogy 63 baptista gyülekezetben 163 lelkimunkás szolgáljon több mint 7000 bemerített hívő között.

                1834. április 10-én Judson újabb házasságot kötött. A három esztendeje özvegy Sarah Boardmann lett a felesége, aki jó segítségnek bizonyult néhai férje számára a misszióban. Nyolc évi özvegység után Judson nagy reményekkel nézett a jövőbe, s lelkesen végezte elkészült bibliafordításán az utolsó simításokat. A fordítás felülvizsgálata nem kevesebb mint hét esztendeig tartott! 1840. októberében végre nyomda alá került a burmaiak nyelvére átültetett teljes Biblia, amelynek történelmi és szellemi jelentőségét Luther német bibliafordításáéhoz szokták mérni. A művet neves tudósok is elismeréssel méltatták.

                Amikor hívták, hogy Amerikában beszámoljon Hátsó-indiai munkájáról, Judson nem tartotta magát és teljesítményét erre méltónak. 1845. április 26-án újabb hívásra feleségével és négy idősebb gyermekével hajóra szállt azért is, mert meggyengült szervezetük igényelte az éghajlatváltozást, a tenger sós levegőjét. A három fiatalabb gyermek Moulmeinben maradt. Mire elérték a Jóreménység-fokot, Sarah rosszabbul lett, és augusztus 1-én meg is halt nagy bánatot hagyva férje és gyermekei szívében.

                1846. június 2-án harmadjára lépett házasságra. Felesége az a Emily Chubbuck lett, aki Fanny Forester álnév alatt jelentős szépirodalmi sikereket ért el. A kritikusok és az irodalomkedvelők féltek, hogy ezzel a házasságkötéssel az irodalom egyik ígéretes művelőjét veszíti el a társadalom, a keresztyén körök pedig attól tartottak, hogy egy „világi írónő” rossz hatással lesz Judsonra és munkájára. Judson jó munkatársat kapott harmadik feleségében is. Házasságkötésük után hat héttel már útban voltak Burma felé. Eközben Rangun a hívők üldözésének színtere lett: a kormányzó mindent elkövetett a gyülekezetek elfojtásáért és az ige terjedésének megakadályozásáért. Az összejöveteleket csupán titokban lehetett megtartani. Kevés idő múlva Judsonékat a város elhagyására kényszerítették, így ők visszatértek a korábbi szolgálatok színhelyére, Moulmeinbe.

                1849. novemberében Judson megfázott, belázasodott nagyon, ráadásul a vérhast is megkapta. Hónapokig szenvedett, állapota nem fordult jobbra a kezelések ellenére sem. Azt javasolták, szálljon hajóra, hogy a tengeri levegőn megerősödjön és mihamarabb felépüljön. Ez a rövidnek tervezett hajóút a végső volt számára. Nemhogy nem javult, hanem válságosra fordult az állapota. Négy napi út után, 1850. április 12-én egy francia hajó fedélzetén Adoniram Judson kilehelte lelkét. Kihűlt tetemét a legegyszerűbb temetési szertartás nélkül a tenger vizébe dobták. Tíz nappal később megszületett utolsó gyermeke, aki még két napot sem élt. Egy évvel a misszionárius halála után, 1851-ben Burmában elismerték a keresztyén vallást.

                Judson példája a világmisszió felé irányította az amerikai hívők tekintetét, és idővel számos missziótársaság alakult az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államok és India után ma Burmában (1990 óta Mianmar) él a legtöbb baptista hívő. Közel 40 gyülekezet viseli Adoniram Judson nevét az USA-ban, ugyanakkor a Judson University in Illinois és a Judson College in Alabama is. Ez utóbbi intézmény Judson feleségéről, Anneről kapta a nevét, aki missziós beszámolói által számos amerikai keresztyént nyert meg a külmisszió számára. 

Dénes Ferenc (1912-1995)

Dénes Ferenc neve nem csupán az erdélyi magyar baptista közösségben ismert, hanem az ország és a felekezet határain kívül is. Versei mind a mai napig széles körben elterjedtek és kedveltek a szavalni és a lelki irodalmat olvasni szerető hívők között.

                Amikor Molnár Károly, temesvári lelkipásztor, Az Üdv Üzenete szerkesztője elolvasta az Egy szív című versét, további írásra buzdította a fiatal, elsőéves teológiai hallgató Dénes Ferencet: „Ez a vers bizonyíték, hogy költőnek születtél!” Az erdélyi baptista énekeskönyv, A hit hangjai mellett az Egy szív ma már református és katolikus zenei kiadványokban egyaránt fellelhető, ugyanis Bányai Jenő megzenésítésében az egyetemes magyar keresztyénség közös kincsévé vált.

                Dénes Ferenc a hajdani Nagy-Küküllő vármegye Szászsáros nevű falujában született Dénes Ferenc és Kecskés Zsuzsánna református szülők harmadik gyermekeként. Korábban két nővére született: Zsuzsa és Anna. Déneséknek egy őrház adott otthont, mivel a család feje, mint vasúti pályaőr, a MÁV alkalmazottja volt, és munkáját az Erzsébetváros-Medgyes közötti szakaszon végezte. Ferenc alig töltötte be ötödik életévét, Sándor pedig épp akkor jött a világra, amikor a világháború zivatara magával ragadta az édesapát. Az özvegyen maradt asszony négy gyermekével hazaköltözött Székelymuzsnára.

                Miután az elemi iskolát elvégezte, Dombi Ferenc hívő asztalos műhelyében tanult mesterséget Homoródszentmártonban. Az ifjú Dénes Ferencet több irányból érik lelki hatások: két hívő asszony megkedvelte az értelmes, versfaragó gyermeket, és gyakran magukkal vitték a baptista imaházba. Az imaházban otthonosan érezte magát úgyannyira, hogy a kulcsokat is sokszor odaadták neki. Önszorgalomból harmóniumozni tanult, és nyiladozó elmével-szívvel hallgatta a hirdetett igét. Ezidőben került kezébe Dante Divina Comedia-ja. A pokol leírása mélységesen megborzasztotta, és elindította az istenkeresés útján. Az igazi megtérést asztalos inas korában élte át Homoródszentmártonban. 1930. október 30-án nyilvánosan is megvallotta ezt, amikor a Nagyküküllő vizében Tordai Dénes az Úr Jézus parancsára bemerítette.

                Két esztendő múlva veszélyes szemgyulladást kapott, és elhatározta, hogy meggyógyulása esetén egész életét az Úr szolgálatára fogja szentelni. Ebben a döntésében egy igehirdetés is megerősítette, amit Molnár Károly mondott el a homoródszentmártoni imaházban a Márk 10:21 alapján: …eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet! 1933-ban lehetőség adódott arra, hogy a bukaresti Baptista Teológiai Szemináriumban magyar anyanyelvű diákok is tanuljanak. Balaton Zoltán, Bokor Barnabás, Fejér András, Ilonka István, Kelemen Sámuel, Nagy Pál és Veress Efraim mellett a teljesen meggyógyult Dénes Ferenc is elkezdte a lelkipásztori szolgálatra való felkészülést. Teológiai tanulmányainak megkezdésével egyidőben verssel jelentkezik a nyilvánosság előtt: Az Üdv Üzenete októberi számában megjelenik a Megyek, Uram című alkotása. Ettől kezdve egyre gyakrabban tűnik fel a magyar baptista kiadványokban (Szeretet, Békehírnök, A Kürt, különféle könyvnaptárak), de az igazi sikerre és népszerűségre (amire sohasem vágyott) csupán évekkel később, 1938-ban jut el, amikor megnyeri Az Üdv Üzenete irodalmi pályázatát. Ekkor felkérik, hogy a közkedvelt lap társszerkesztője legyen Molnár Károly mellett. Ezt a szolgálatot 1940-ig, a lap beszüntetéséig odaadással végezte.

                Lelkipásztori munkásságát 1938. október 28-i felavattatásával kezdte meg a homoródszentmártoni körzetben Tordai Dénes mellett. A körzethez ekkor a központi gyülekezet mellett az abásfalvi, az agyagfalvi, a homoródalmási, a székelyderzsi, a székelykeresztúri, a székelymuzsnai és a városfalvi gyülekezetek tartoztak – de ezeken kívül sok más helységbe is rendszeresen ellátogatott. 1939-ben munkaterülete kibővült, ugyanis meghívást kapott a medgyesi gyülekezet pásztorlására is. Nem lakhatott sokáig a városban, mivel Medgyes a II. Bécsi Döntés idején Erdélynek Romániához tartozó részében maradt. Ekkor visszaköltözött Homoródszentmártonba, ahol 1940. október 30-án feleségül vette a korábban Medgyesen megismert Szőcs Annuskát. Az ünnepélyes istentiszteletet Bokor Barnabás vezette. Idővel négy fiúgyermekük született: Tibor, Ferenc, László és Endre – az utóbbi három Kolozsváron. Fiai örök életére gondolva a lelkipásztor-apa 1981-ben megírja megható versét Négy gyermek üdvét akarom! címmel. 

                1941-ben Bokor Barnabás Nagyváradra költözött, így a lelkipásztor nélkül maradt kolozsvári gyülekezet Dénes Ferencet hívta meg lelkipásztorának. A „kincses városban” több, mint negyven esztendőn át szolgált 1942. február 20-tól 1982. április 25-én történt nyugdíjbavonulásáig. Igehirdetései amellett, hogy tisztán közvetítették az ige tanításait, retorikai és homiletikai szempontból is példaértékűek voltak. A Kolozsvári Református Teológia diákjai is gyakran beültek az imaház padjaiba, hogy prédikációit hallgassák. Miután Kulcsár Sándor elköltözött Kolozsvárról, Dénes Ferenc még két esztendőn át pásztorolta a gyülekezetet 1986-1988 között.

                Lelki hangok címet viselő első verseskötetén már dolgoztak a nyomdagépek, amikor 1944-ben bombatalálat érte a helyiséget. A világháború után harminckét évig nem hagyhatta el az országot. A kommunista korszak sötét éveiben csupán kéziratban, sokszor csak titokban terjedhettek versei.  1979-ben sikerült kiadnia az Illés szekerén című elmélkedés-gyűjteményt. Ennek a könyvnek, akárcsak az 1997-ben posztumusz megjelent  Ajkammal hirdetem-nek Megyesi József lelkipásztor tervezett borítót. A Lelki hangok mégis napvilágot látott (természetesen nem az eredeti elképzelés szerint, hiszen az első könyv anyaga megsemmisült) – de csak a Szovjetunió összeomlása után, 1991-ben, a Magyarországi Baptista Egyház gondozásában.

                Dénes Ferenc lelkipásztori szolgálata mellett sokrétű feladatokat látott el nemcsak gyülekezeti, hanem országos szinten is. 1947-től elnöke volt a Kolozsvári Baptista Hitközségnek. 1952-1967 között homiletikát és ekkleziológiát tanított a bukaresti Baptista Teológiai Szemináriumban, a magyar diákoknak ráadásként magyar nyelvet és irodalmat is. Az országos Baptista Unióban hosszú éveken keresztül alelnöki tisztséget töltött be, miközben gondoskodott arról is, hogy az Îndrumătorul Creştin című havi kiadványban magyarnyelvű oldalak is megjelenjenek. Látva a nagy énekeskönyvhiányt, 1975-ben kiharcolta, hogy megjelentethesse az általa szerkesztett A hit hangjait. Ezeken felül szorgalmasan és fáradhatatlanul írta a hitépítő, lélekemelő verseket – több kötetre való írása még mindig kéziratban van, és várja, hogy nyomdafestéket lásson.     

Dénes Ferenc az erdélyi magyar baptista költészeti jellegű alkotómunka történetének első korszakában (1920-1939) kezdte irodalmi pályáját, és a negyedikben (1990-től napjainkig) jelent meg önálló verseskötete, mégis a harmadik korszakba (1949-1989) soroljuk, mivel munkássága ebben az időben terebélyesedett ki leginkább. A Lelki hangok 260 és az  Ajkammal hirdetem 245 verse is főként ezen években keletkezett.  „Költeményeiben nem akar lépést tartani korunk irányzataival, a modernséggel. Versei saját életútját, Isten irántunk megnyilvánuló kegyelmét, valamint a költő ember- és természetszeretetét ábrázolják.” – írja róla Zágoni Jenő a Szolgatárs  X.-ik évfolyamának 3-ik számában. Eleinte kötött rímelésű, szabályos szótag- és sorszámú versekkel jelentkezett, később azonban egyre inkább a szabadversek felé orientálódott – de úgy, hogy megtalálta a középutat a konzervatív irodalomszemlélet és a modernebb kifejezési mód látszata között. Ez az oka annak, hogy „ha valaki a modern költészet rajongójaként kezdi olvasni Dénes Ferenc (...) verseit, könnyen megállapíthatja, hogy ezek egy eltűnt korszak termékei” (Bartha István). Irodalmi tevékenységét is teljes mértékben a lelkipásztori elhivatásának rendelte alá. Versírói munkásságának kulcsszavai éppen ezért: Ige, hirdetni, pásztor, nyáj, hinni, bízni, vigasz, próba stb. Művei főként lírai alkotások, a hívő ember harcait, áhítatát, vágyait tükrözik. Molnár Károllyal, Koszta Vilmával, Szentessy Gáborral és más erdélyi magyar baptista versíróval ellentétben történeteket egyáltalán nem foglal versbe. Ha be is mutat egy-egy bibliai eseményt, azt csak ürügyként használja arra, hogy teológiai igazságokat világítson meg, vagy hogy saját lelki élményeit kivetítse. Dénes Ferenc verseinek töretlen népszerűsége talán emberközeliségüknek köszönhető, és annak, hogy az egyházi ünnepek lényegét erőteljesen ragadják meg. Megjelent verseinek irodalmi szempontból legértékesebb, nem szavalásra szánt darabjai az Ajkammal hirdetem című kötetének függelékében találhatók.

A kommunista hatalom idején sok szenvedésben és megpróbáltatásban volt része magánemberként, lelkipásztorként és országos baptista vezetőként egyaránt. Különösen megviselte a már félig felépült Magyar utca 58. szám alatti imaház kényszerű lebontása. Az építkezéshez már az ’50-es évek elején megkapták az engedélyt a kolozsváriak, de 1962-ban jött a kegyetlen rendelet: az épületet meg kell semmisíteni! Az impozáns imaház nagyon zavarta a kommunista vezetők szemét („A fost prea bătător la ochi!”), ezért szétverették, és köveit beépíttették a városi uszoda épületébe. Sok harcba, utánajárásba került, míg 1974-ben végre jóváhagyták az új telek vásárlását, amelyen 1979. szeptember 9-én megnyitották az új magyar imaházat. A megpróbáltatások és az építkezések hosszú éveiben a gyülekezet a román baptisták Monostor-negyedi imaházában tartotta összejöveteleit.

1989-től kezdődően egyre romlik Dénes Ferenc fizikai állapota. A ’90-es években három alkalommal kellett műtétet végrehajtani rajta. Három fiától, akik az Amerikai Egyesült Államokba vándoroltak ki, nehezen tudott megválni. 1993. augusztus 10-én szeretett felesége és segítőtársa váratlanul elhunyt. A beteg, testileg-lelkileg szenvedő lelkipásztort ekkor kimondhatatlan veszteség érte, ami megsürgette végleges elgyengülését. Ágyhoz kötve is sokat imádkozott gyermekeiért, a gyülekezetért és az egész baptista közösségért. 1995. november 2-án ő is eltávozott az élők sorából. Temetésére az erdélyi magyar pantheonban, a Házsongárdi temetőben került sor november 5-én. Zágoni Jenő véleménye szerint „személyében nem csak az erdélyi, de a világ magyar baptista igehirdetőinek, egyházférfiainak legjobbjai közé tartozó missziómunkást tisztelhetjük.”        

Szabó László (1881-1966)

A baptista gyülekezetek a szilágysági magyarok történetének nem csupán szereplői, hanem jelentős mértékben formálói is. Szinte minden magyar faluban van baptista gyülekezet vagy misszióállomás. Ebből a szempontból a történelmi Szilágy vármegye a világon egyedülálló régió. A településeken méretükben is tekintélyes imaházak hirdetik, hogy erős és életrevaló közösség a baptistáké. Az ének- és zenekarok jelenléte a lelki értékek képviselése és közvetítése mellett mind a mai napig minőséget jelent a kulturális életben is. Ha kijelentjük, hogy a Szilágyság gyülekezeteinek meghatározó szerepük volt és van Erdély magyar baptista missziójában, egyáltalán nem túlozunk – hiszen szinte mindenik ma élő, erdélyi lelkipásztor e régióban született, vagy itt formálódott hosszabb-rövidebb időn keresztül.

                Ahhoz, hogy a baptista felekezet alig több, mint százéves históriája alatt ilyen szintre emelkedjék lelki és fizikai vonatkozásban is, komoly, odaszánt munkások kellettek, akiket hűséges eszközökké formált az isteni kegyelem. Egyik ilyen eszköz Szabó László volt. Életének története szorosan összefügg nemcsak a Szilágyság, hanem az egész Erdély magyar baptista történetével. Abban a korban jött világra, amikor a missziómunka bontakozni kezdett. Fiatalon átélte az I. Világháború viszontagságait, a Trianon utáni traumákat, az újjászervezés korszakát, később a II. Világháborút, a rendszerváltásokat, és megérte a rég várt lelki ébredést is. Személyének nagyságát és munkásságának jelentőségét most csak felvázolni tudjuk – a kiértékeléshez hosszú, alapos egyháztörténeti és szociológiai tanulmányozásra lenne szükség.

                Szabó László, a Toldiak hajdani fészkében, Szilágynagyfaluban született 1881. október 23-án. Ebben az esztendőben indul el Kornya Mihály az első hosszabb misszióutakra, és első bemerítését is ebben az esztendőben végzi. Az édesapa, István, szolga a Bánffy család nagyfalusi kúriájánál; az édesanya, Székely Sára, a környék legbuzgóbb templombajáró, istenkereső asszonyaként volt nevezetes. László egyetlen gyermek volt a Szabó családban. Alig négy esztendős, amikor édesapját elveszítette, és két mostoha testvért kapott: Erzsébetet és Ferencet – édesanyja ugyanis férjhez ment a szintén özvegy Ozsváth Ferenchez. Ekkor még senki sem gondolhatta, hogy évekkel később a két fiú, László és az ifjú Ferenc lelkileg is testvérekként, mint felavatott munkások fognak együtt szolgálni a baptista misszióban. Az ital rabságában nyomorgó mostohaapa miatt rengeteg szenvedést kellett Lászlónak és édesanyjának kiállnia. Annak négy esztendő multával bekövetkezett halála után Erzsébetet és Ferencet rokonok vették magukhoz, a tizenegy éves Lászlót pedig kénytelen az édesanya cselédnek adni. Ifjúsága sok megpróbáltatásokkal járó cselédsorsban telik több gazdánál, köztük a báró Bánffyak udvarában is. Eközben elvégzi az elemi iskola négy osztályát szülőfalujában. Özvegyasszony egyetlen fiaként csupán nyolcheti katonai szolgálatot töltött, majd 1903-1906 között Fórizs János ács és kőműves mester segédmunkása volt.

                Édesanyja vallásos buzgósága és hite mély hatással volt ifjú lelkére, és azok a könyvek is, amit a református lelkész kölcsönzött nekik. A világ nyomása azonban erősebbnek bizonyult úgyannyira, hogy László egy idő után sokkal szívesebben időzött a kártyázó és nótázó fiatalok társaságában, mint a templomban és a lelki olvasmányok mellett.

                Ebben az időszakban a Szilágyságot átszelő vasútvonal kiépítésén dolgozó MÁV alkalmazottai Szilágynagyfalu határában tették le a síneket. Közöttük voltak olyan emberek is, akiknek hamar hírük ment a faluban, mert nem ittak, nem káromkodtak, sőt a déli szünetekben felolvastak a Bibliából, és magyarázták is azt. Bihar megyei baptista hívők voltak. Ezidőben kémeri úttörő missziómunkások is eljöttek Nagyfaluba, és az alszegi Tőtős Ferenc megnyitotta házát a rendszeres házi istentiszteletek megtartásához. Székely Sára nagy szomjúsággal hallgatta a hirdetett igét ezeken az alkalmakon, és nagy öröme volt, amikor a sok unszolásra végre László is eljött Budányi Andrást meghallgatni. Az ige néhányszori meghallgatása határozott döntést érlelt meg benne. Nem törődött vele, hogy korábbi cimborái gúnyos dalokat szerkesztenek róla, és azokat kiáltozzák végig Nagyfalu utcáin.

                A lassan gyülekezetté fejlődő misszióállomás híre eljut Kornya Mihályhoz is, aki hamarosan eljön Szilágynagyfaluba, és a fiatal Lászlóban felismeri a jövendőbeli lelki vezetőt. Igei szolgálattal bízza meg még a bemerítése előtt. Attól kezdve, hogy Tőtős Ferenc házának ablakait egy éjszaka kővel beverték, a kicsiny közösség Szabó Lászlóék házában tartotta összejöveteleit. Székely Sára addig járt a szilágysomlyói szolgabírói hivatalba, amíg ki nem harcolta, hogy a házi istentiszteletek idején csendőrök felügyeljék a ház nyugalmát.

                1903. szeptember 6-a jelentős dátum a szilágysági baptizmus történetében: az Ippon tartott bemerítési ünnepély alkalmával megalakult a szilágynagyfalui és az ippi gyülekezet, ugyanakkor a kémeri 40 tagúra szaporodott. Az öt szilágynagyfalui alapító tag között ott volt a már vezetőnek számító Szabó László is édesanyjával együtt. Ettől kezdve a Berettyó folyó gyakori színhelye az újszövetségi, hitvalló bemerítéseknek.

                A Kornya Mihály általi bemerítését követő, már említett rövid katonai szolgálatának letelte után Szabó László kilépett a Bánffyak szolgálatából, hogy segédmunkásnak álljon Fórizs János mellé – így több ideje és lehetősége nyílt a misszióra, a bizonyságtételre, a gyülekezeti szolgálatokra. Azév telén házról házra járta a falut a Bibliával és különféle baptista kiadványokkal, sőt úttörői munkásságát a környékbeli falvakra is kiterjesztette. Szilágybagosra, Szilágyborzásra, Valkóra, és a távolabbi Szilágyballára is elvitte az evangélium jó hírét. A kémeri gyülekezet munkásai és Szabó László ugartöréseinek nyomán rövid idő alatt egyre több és több gyülekezet alakult meg a Szilágyságban. A szilágynagyfalui közösség 1905-re elérte a 25-ös taglétszámot. Szabó László példájára és ösztönzésére a szilágysági gyülekezetek beindítják a vasárnapi iskolai oktatást gyermekek számára.

                1908-ban, huszonhét éves korában feleségül veszi a kémeri Fazekas Erzsébetet. Két gyermekük születik: Erzsébet (akinek gyermeke a New Yorkban élő Kulcsár Sándor lelkipásztor) és László. Az ifjú édesapa egyre többet van az otthontól távol: új helyekre viszi az evangéliumot, gondozza a már meglévő közösségeket. 1910-re már 26 gyülekezet működik a Szilágyságban. Kornya Mihály és Sámsoni István nem győzik a megsokasodott munkát, ezért kiválasztják a szilágysági úttörő lelki munkások közül a legalkalmasabbnak mutatkozót a kerületi vénné avatásra: Szabó Lászlót. Ezidőben a szilágynagyfalui gyülekezet istentiszteleti helye Deák András házánál volt, így a felavatás is itt történt 1910-ben. Az avatóbizottság tagjai: Kornya Mihály Bihardiószegről, Kerekes Bálint Biharfélegyházáról, Sámsoni István Margittáról és Oláh Imre Kémerről. Ettől kezdve Szabó László még távolabbi vidékekre is eljár igét hirdetni – gyülekezetek alakulnak a Kraszna-mentén, a Tövisháton, Hadadon és környékén. Szabó László a felavatása utáni első években Kornya és Sámsoni testvért hívja a nagy tömegeket megmozgató bemerítési ünnepségekre, ő csak később kezdi el e látványos szolgálatot. A vasárnapi iskolák mellett szorgalmazza az énekkarok megalakítását, a baptista kiadványok széleskörű terjesztését, és arra törekszik, hogy minél több kisegítő lelkimunkás (ún. „téli munkás”) álljon a misszió és a gyülekezetgondozás szolgálatba.

                Felavatása után nem sokkal elveszítette szeretett feleségét, és szolgatársai javaslatára újraházasodott: a perecsenyi gyülekezet egyik alapító tagját, Kulcsár Esztert vette feleségül, aki egyébként a perecsenyi gyülekezet és körzet későbbi jeles prédikátorának, Kulcsár Istvánnak testvére volt. Látva a szilágysági kiterjedt misszióterületet (és Kornya ösztönzésére is) 1911-ben Kerekes Bálint (1862-1941) mindenét eladja, és Biharfélegyházáról Ippra költözik. 1913 októberében a Szabad Baptista Szövetség két nagy részre osztja a szilágysági munkaterületeket: a szilágynagyfalui körzet 12 gyülekezettel Szabó László, a szilágyballai pedig szintén 12 gyülekezettel Kerekes Bálint felelőssége lett. A tagok gyarapodásával fokozatosan növekedett az épülő imaházak száma is. A szilágynagyfalui gyülekezet Szabó László megfontolt irányítása alatt a legtekintélyesebb gyülekezetté nőtte ki magát, később a Szövetség központja is lett.

                Az I. Világháború nagy csapást mért a baptista közösségre is: 1914-ben a férfitestvérek, lelkimunkások nagy részével együtt Szabó László is a frontra került. Ezidő alatt az összes Szilágy- és Bihar megyei gyülekezet – mintegy 102 gyülekezet – pásztorlásának terhe az idősebb korú Kerekes Bálintra hárult. Kornya Mihály 1917-ben bekövetkezett halála után ő lett az Erdélyben lévő „szabad” gyülekezetek vezetője. A Trianoni diktátummal az egymástól elszakított területeken lévő baptista közösségek kénytelenek voltak új szervezeti formát keresni. Magyarországon valamennyire elcsendesült az elismert és el nem ismert baptista tábor közötti viszály, azonban Erdélyben erre még sokáig várni kellett. 1920-ban Nagyvárad és Szilágynagyfalu központtal két szövetség alakul meg. A „szabad” (ún. kornyista) szövetség elnöke Alaffy Zsigmond lett. Szabó László csak egy év múlva, 1921-ben szabadult a szibériai hadifogságból. A fogolytáborban sem szűnt meg az igét hirdetni – szolgálatai nyomán baptista gyülekezet alakult ott is.

                Hazatérése után megválasztották a Szabad Baptista Szövetség elnökének. Elnöksége alatt ismét fellendült a misszió a Szilágyságban. Újabb lelkimunkások álltak szolgálatba, felépült több mint húsz imaház, különféle központi pénztárak létesültek a szegény családok és az építkezések támogatására. 1925-ben Szilágynagyfaluban Szabó László felelős szerkesztésével újra az olvasók kezébe kerül az Országos Szabad Baptista Szövetség hivatalos közlönye, Az Igazság Tanuja. Mindezek mellett központi könyvtár és Biblia-lerakat létesül szintén Nagyfaluban, és A Hit Hangjai újabb, bővített kiadásával egy darabig enyhül az énekeskönyvhiány. Szabó László hatalmas szervezői munkássága során arról is gondoskodott, hogy külön leltári szám alatt szereplő bemerítési ruhák készüljenek, amiket az igényeknek megfelelően kölcsönözhettek a Szövetség gyülekezetei a központi raktárból.

                A két baptista tábor közötti nézeteltérések évtizedeken át sok keserűséget okoztak minden oldalon. Szabó László nagy elszántsággal egyengette az egyesüléshez vezető utat. 1929. január 16-ra sikerült egy konferenciát összehívnia Szilágynagyfaluba, melyen az elismertek képviselői is megjelentek a székelyhídi körzet prédikátorával, Szabó Sándorral együtt. Erről az egyesülést szorgalmazó konferenciáról megoszlott a szilágyságiak véleménye. Sok erőfeszítésbe és harcba került, míg az egyesülés és az állami elismerés problémája megoldódott. 1933-ban a román állam olyan rendeletet adott ki, ami alapként szolgálhatott volna az újbóli üldözésekre, de ugyanakkor lehetővé tette a körzetek hitközséggé alakítását. Felismerve ebben az egyesülés lehetőségét, dr. Simonka György ügyvéd vállalta az irányító szerepét a hitközségek létrehozásában. Ebben a munkában Szabó László, Ilonka Mihály (Brassó) és Molnár Károly (Temesvár) is nagy részt vállalt.                A nyelvi szövetségek 1933. november 8-10 között Körösbökényben (Buteni) megtartott országos konferenciáján a magyarokat képviselő 10 hitközség küldöttei a Magyar Baptista Szövetségben való egyesülésről döntöttek. A Magyar Baptista Szövetség ügyvezető elnöki tisztségébe dr. Simonka Györgyöt, az első alelnöknek Szabó Lászlót, másod-alelnöknek Ilonka Mihályt, főtitkárnak pedig Molnár Károlyt választották meg. A négy vezető nagy hozzáértéssel irányította a Magyar Baptista Szövetséget.

                A teljes egyesülés érdekében új szervezési és működési formát kerestek. 1935. december 7 és 8 között Kolozsváron találkozott a hitközségek és gyülekezetek 130 küldötte. Ekkor alakították meg a Romániai Magyar Baptista Konvenciót, amelynek elnökéül Szabó Lászlót választották meg. A Konvenció létrejöttének sok áldott következménye lett: lehetőség nyílt magyar diákok szakszerű képzésére a bukaresti teológián; különféle szakbizottságok alakultak; sokfelé gyülekezeti Biblia-tanfolyamok tartására került sor dr. Everett Gill közreműködésével; különféle egyletek jöttek létre a gyülekezeteken belül; stabilizálódott a lapok, kiadványok helyzete.

                1940. őszén Észak-Erdélynek az anyaországhoz való visszacsatolásával megszűntek a hitközségek – a gyülekezetek beolvadtak a budapesti hitközségbe. Dr. Somogyi Imre egyházelnök mindig nagy tisztelettel nézett fel Szabó Lászlóra, aki puritán lelkiségével, bölcs irányításával nem csupán a Szilágyság, hanem az egész magyar baptizmus kiemelkedő alakjává vált. Szabó László átélte sokféle rendszer és korszak felemelkedését és bukását. Gyermekkorától élete végéig magánemberként és vezető személyiségként is szüntelenül terheket cipelt, mindig nagy felelősség terhelte vállait. Az ’50-es évek elején, mikor idős kora miatt kénytelen volt visszavonulni a széleskörű, nyilvános szolgálatoktól, és amikor a kommunista hatalom az Erdélyi Magyar Baptista Konvenciót  rákényszerítette a nyolcszor nagyobb Romániai Baptista Hitközségek Uniójával való összeforrásra, sokat bánkódott a gyülekezetek lelki életének ellaposodása, felszínessége miatt. Igehirdetéseiben gyakran ostorozta, ébresztgette hallgatóit. Isten megadta neki azt az örömet, hogy lássa a szilágysági ébredést kibontakozni.

                Nyolcvan esztendős korában teljesen lemondott mindenféle felelősségéről a nagyfalui gyülekezetben, de a közösség azután is tiszteletbeli vezetőjének tekintette. Alkalmanként, egészségi állapotától függően szószéki szolgálatokat vállalt, tanácsokat osztogatott. „Szeretném – írta Az Igazság Tanuja XVIII. évf. szeptemberi számában – hogy az ifjúság, mely a jövő nemzedék megalapozására hivatott, értse meg, hogy az úttörő elődjeiket milyen törhetetlen akaraterő és munkavágy hevítette az egyetlen jutalom, a hervadhatatlan korona elnyerése érdekében.” Életének utolsó hónapjaiban már nem tudott elmenni az imaházba, sokat gyengélkedett, majd az ágyból sem tudott már felkelni. 1966-ban szólította haza az Úr megpróbált, hűséges szolgáját.