Igehirdetés IV. (Filem 1-3; 10-18)

Csapdából csapdába

(2009. febr. 29., Szilágysámson)

Filem 1-3; 10-18: Pál, Krisztus Jézusnak foglya, és Timótheus, az atyafi, Filemonnak, a mi szeretett munkatársunknak, És Appiának, a szeretettnek, és Arkhippusnak, a mi bajtársunknak, és a te házadnál való gyülekezetnek: Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól. (…)Kérlek téged az én fiamért, a kit fogságomban szűltem, Onésimusért, A ki egykor tenéked haszontalan volt, most pedig mind néked, mind nékem nagyon hasznos, Kit visszaküldöttem; te pedig őt, azaz az én szívemet, fogadd magadhoz! Őt én magamnál akartam tartani, hogy te helyetted szolgáljon nékem az evangyéliomért szenvedett fogságomban; De a te megkérdezésed nélkül semmit sem akartam cselekedni, hogy jótéteményed ne kényszerítésből, hanem szabad akaratból való legyen. Mert talán azért vált meg tőled ideig-óráig, hogy őt, mint örökkévalót kapd vissza; Nem úgy immár mint szolgát, hanem szolgánál nagyobbat, mint szeretett atyafit, kiváltképen nékem, mennyivel inkább pedig néked, mind testben, mind az Úrban.  Azért, ha engem részestársadnak tartasz, úgy fogadd őt magadhoz, mint engemet. Ha pedig valamit vétett ellened, avagy adós, ezt nekem róvd fel.

            Úgy tudtam, és úgy készültem, hogy itt ma ifjúsági evangélizáció lesz – s látom, hogy szinte annyian vannak idősek jelen, mint fiatalok. Jó ez, mert az evangélium egyformán időseké és fiataloké. Az igében azt láthattuk, hogy jól megvan egymás jelenlétében az idős, tapasztalt Pál és a fiatal, szökött rabszolga, Onézimusz.

            Gyakran mondogatják az idősek: „Bezzeg, a mi időnkben sok minden nem így volt! A fiatalok másak most, mit amilyenek mi voltunk valamikor.” Igaz, hogy sok minden másképpen volt, de természet szerint a fiatalok ma cseppet sem másabbak a régi fiatalokhoz képest. Lehet, hogy akik most ott ülnek a padsorok hátsó részében, nem sokat Interneteztek annakidején, mikor ilyen korúak voltak, mint mi, és nem szerkesztettek számukra olyan honlapokat, folyóiratokat, mint nekünk. Lehet, hogy nem sokan gyötrődtek egyetemi könyvtárban vagy bentlakásokban – de nehogy azt higgyék, kedves idősebbek, hogy természet szerint különbek voltak, mint most mi vagyunk! Nagyapám bizonyságot tehet erről, a szüleim is, és azt hiszem, hasonlóképpen minden fiatalé. A bűn akkor is bűn volt! Lehet, hogy nem volt lehetősége annyi formában kibontakozni, mint manapság, de akkor is pusztított! Annakidején ugyanúgy lelki beteggé, nyomorulttá tette a bűn a fiatalokat, mit ahogyan azt ma teszi. Ugyanúgy vétkeztek, ugyanúgy beszennyezték magukat, ugyanúgy távol voltak Istentől, mint ma is sokan. Ugyanúgy fájt a szívük a régi fiataloknak is, mint a mostani fiataloknak fáj, mikor csalódás éri őket. Ugyanúgy könnyeztek, mint könnyeznek ma is a nézeteltérések miatt. Emberi természetük a régieknek nem volt különb, mint a maiaké.

            A múlt hetekben konferenciát tartottak Temesvárt lelkipásztorok, lelkimunkások számára, a Franklin Graham-féle, nagy evangélizációt előkészítendő. Az egyik előadó nyolc pontban vázolta fel, hogy milyen a mai ifjúság. Az első pont az volt, hogy a fiatalok lázadók. Igaz ez! Ki ne lázadt volna soha szülei ellen? Ki nem lázadt soha az iskola ellen? Ki nem lázadt még soha a társadalmi „rend” ellen? Az egyik idős lelkipásztor, akinek van kellő tekintélye és joga ilyent mondani, azt mondta, hogy „az idősek csak azért nem lázadók, mert már nincs energiájuk lázadni.” Onézimusz is fellázadt, később látni fogjuk, hogy hogyan, és hogy miért. A második pont az volt, hogy a fiatalok idegesek. Harmadik: kiegyensúlyozatlanok. Negyedik: megterheltek. És igaz ez is. Nincs is kedvünk, ugye, mikor hazajövünk az egyetemről egy kemény szesszió után, arról beszélni, mennyi feladat, mennyi teher nehezedik ránk. Itthon meg el kell menni kapálni, vigyázni az öcsikére… Van bajunk elég! Az ötödik pont az volt, hogy a fiatalok akadékoskodók. Hatodik: öntörvényűek. Hetedik: féktelenek. Ez is igaz. Reánk nézve is igaz, azokra nézve is, akik már ősz hajjal, remegő kezekkel ülnek a hátsó padokban.

            A nyolcadik pont az volt, hogy a mai fiatal korosztály megérett az aratásra! Annak ellenére, hogy természetünknél fogva mind a hét jellemvonás illik ránk, megértünk az aratásra! Nekünk már nem kell sokat magyarázza senki, hogy Jézus Krisztus ki is tulajdonképpen, és hogy mit tett, és hogy mit akar tenni az életünkben. Nem kell már a szánkba rágni, mit jelent a megtérés, mit jelent az újjászületés, mert ez előttünk teljesen világos immár. Annakidején egy-egy településen hetekig kellett várni, míg eljött a lelkész, és hallhattak végre egy igehirdetést. Ha valakinek sikerült egy vallásos, építő kiadványt megszereznie, kézről-kézre adta, míg szét nem rongyolódott teljesen. Régebben nem volt ilyen kicsi készülék, mint ez is. Akkorácska sincs, mint egy gyufásdoboz, és igehirdetések százai vannak rajta írott és hallgatható formában. Ma már a csapból is az evangélium folyik. A mai fiataloknak már nem kell sokat magyarázni Jézusról, hanem határozott döntés elé kell állítani őket: kell-e Jézus Krisztus? Kell-e a kegyelem, vagy pedig nem kell? Van egy könyvem otthon, a XVIII-ik században írta egy szerzetes. Két és fél oldalon át azt ecseteli, miként fúródott a szeg a Megváltó kezébe. Nagyon szép és megható, fantáziadús leírás – de nekünk erre nincs szükségünk a megtéréshez, mert jól tudjuk, hogyan, és hogy miért fúródott a szeg Jézus kezébe. A kérdés az, hogy hajlandó vagy-é elismerni, hogy ez a golgotai áldozat gyökeresen meg tudja változtatni az életedet?

            A történelem folyamán szinte mindig a fiatalok voltak azok, akik a változásokat előidézték, a nagy dolgokat kezdeményezték, és működésben tartották. Nagy dolgot vállalt Luther Márton, amikor fiatal szerzetesként megfogalmazta, és a wittenbergi vártemplom kapujára kifüggesztette kilencvenöt tételét! Nem volt egyszerű szembeszállni a pápasággal, a „bevett renddel” az ige nevében! Isten egy fiatalemberen keresztül elindította a Reformációt, és felforgatta Németországot, Európát, szinte az egész világot! Ott a másik nagy példa: Kálvin János, aki huszonhat esztendős korában megírja a Keresztyén Vallás Rendszerét, és átalakítja az egyházat, a társadalmat. Kik indították el 1848-ban a szabadságharcot? A fiatalok: Petőfi, Jókai, Vasvári Pál és a többiek! 1956-ban kik mentek szembe a szovjet tankokkal? A pesti srácok: a tizenévesek és az egyetemisták!  A fiatalok kezébe sok ajándékot tett le Isten. Vajon hogyan használjuk fel? Mire használjuk? Az a kérdés: odaadjuk-e Jézusnak tehetségünket, időnket, energiánkat, vagy pedig nem adjuk oda? Felsoroltam néhány példát az egyház és nemzetünk történetéből. Ezeknek a fiataloknak volt céljuk, volt tervük, volt kellő tartásuk, elszántságuk és hitük a megvalósításhoz. Egyesek annak ellenére is egyértelműen pozitív példák, hogy nem vallották Jézust személyes Megváltójuknak. Már mondtam itt, Sámsonban, hogy azok a régi szép idők most van! Érdemes az életünket teljes egészében odatenni Isten oltárára! Érdemes tanulni a rossz példákból! Érdemes tanulni a jó példákból! Ha lehet, ne csak majd, idős korban nyissuk meg a szívünket az Úr előtt, amikor már reszketünk, amikor már hozni-vinni kell minket, hanem „most, midőn az ifjúkorban minden örömre derít!”

            A mai ifjúságra, és nemcsak, nagyon jellemző az, amit Jánosházy György ma is élő, erdélyi költő fogalmazott meg egyik szonettjében:

Véglények

Csökött véglények Isten kémcsövében,

csillókoszorúsok, küllős sugár-

állatkák, köpcös amőbák, sudár

ostorosok, kanálnyi sürü lében

ficánkolunk kövéren, ösztövéren;

hasunk van csak, sem karmunk, sem fogunk,

de éhes testünkkel harácsolunk,

kalózkodunk, nincs bennünk semmi szégyen,

tenyészünk és tömjük magunk: egyetlen

papzsák-sejtjét hizlalja telhetetlen

rabló-étvággyal ifjú és öreg –

mert arról álmodik, hogy egyre nőve,

parányból még gigász lehet belőle,

és szétrepeszti ezt a kémcsövet.

            Így igaz ez: az ember még a féregnél is alávalóbb Isten nélkül – csak enni és szaporodni tud, és azon igyekezni, hogy a kémcsövet szétrepessze. Nincsen tartása Isten nélkül. És az a csodálatos, hogy ezeket a „véglényeket”, akik lelki értelemben mi vagyunk, megrázza, és megkérdezi: Kívánsz-e az én gyermekem lenni? Én éretted mindent odaadtam! Lehetsz a Nagy Király gyermeke! Lehetsz Jézus Krisztus örököstársa a mennyben! Lehetsz az, aki majd ott ül a Megváltó jobbján, az Ő dicsőséges országában!

            Onézimusz is ilyen véglényként élhette szegényes életét. Lelkileg sehol sem volt – csak növelte az énjét, csak evett, keserűen végezte a mindennapi teendőket, és sokáig céltalanul tengődött. Isten azonban beleszólt az életébe egy napon! A felolvasott levélrészlet kerete egy kedves történet: élt Kolosséban egy tehetős, keresztyén család, a Filemon családja. A rabszolgák között – mert az akkori társadalomban természetes volt a rabszolgatartás, még a keresztyének között is – ott volt Onézimusz is. Nem írja ezt le így a  Biblia, de nem vétkezünk vele, ha elképzeljük, hogy egyik alkalommal Filemon keresni kezdi Onézimuszt. A fiú nem válaszol a kiáltásra. Keresi elől is, keresi hátul is, megnézi bent is, megnézi kint is – nincsen! Kérdezi a többieket is sorra – nem látta senki, nem tud semmiről senki. Mikor aztán kinyitja a széfet, vagy benéz oda, ahol a pénzt szokták tartani, megdöbben: hiányzik a pénzből! Valaki csúnyán megdézsmálta! Hamar kiderült, hogy Onézimusz a tettes. A fiatalember vette a kis batyuját – ami nem is az övé volt, hanem a gazdájáé – és elindult világot látni. Egyszercsak megértette, hogy: „Én is vagyok valaki! Nem egy véglény vagyok csupán, hanem nekem lelkem van! Nem csak egy név vagyok a listán, hanem egyén vagyok! Egyetlen, megismételhetetlen Onézimusz!” Onésiphoros tulajdonképpen, ami azt jelenti: jövedelemhozó, hasznos. Úgy gondolkodott: „Elmegyek innét jó messzire, nem leszek szolga többé! Megalapozom a jövőmet!”

            Melyik fiatalnak nem jutott még eszébe, hogy fel kéne kerekedni, és megnézni, mi van a nagyvilágban? Meg kell a jövőt alapozni, szerencsét kell próbálni! Ha nem is nagyon messzire, legalább Kolozsvárra kéne menni egy jó egyetemre – otthagyni a családot, lelépni, és egy egészen új életet kezdeni, önállóan! Onézimusz is elindult, és egyik csapdából a másik csapdába botorkált. Elindult anélkül, hogy Istent bevonta volna a terveibe, és míg Teremtőjével, Megváltójával nem találkozott, csalódások sorozatai érték. Lássuk, mi is ösztönözhette ezt a fiatalembert, hogy gazdáját otthagyva messzire elkóboroljon!

I.

            Az egyik vitathatatlan válasz az, hogy szabadságra vágyott. Hát melyik szolga ne vágyna a szabadságra? Onézimusz is szabad, független akart lenni. Azt kívánta, hogy neki ne parancsolgasson senki; hogy saját életének maga legyen az ura. Most, e teremben is vannak olyanok, akik valamikor elindultak, hogy a szabadságot, a függetlenséget maguknak kivívják, megkeressék. Nyíltan megmondom: ez csapda! Ha Isten nélkül indulunk el bármilyen nemes céllal, és bármilyen önzetlenül is, csapdába esünk bizonyosan! Szomorú lesz a vége! Mert a szabadságot keresni Isten nélkül csapda! Gondoljunk csak a Titanic esetére! Amikor a káprázatos acélkolosszus kész volt az indulásra, elterjedt a szóbeszéd: ezt a hajót még az Isten sem süllyeszti el! És elindult a nagy hajó Isten nélkül… a nyílt óceánon, már akkor, az első útja alkalmával nekiütközött egy jéghegynek, és hogy mi történt azután, mindenki tudja: Isten elsüllyesztette mégis! Ha az ember azt gondolja, hogy a szabadság erejét meg lehet nyerni Őnélküle is, életét menthetetlenül elveszti!

            Öreg emberek mesélték, hogy az első világháború idején, amikor a magyar katonák halálra szántan rohantak szembe az ellenséggel, egyesek dölyfösen felkurjantottak: Isten, ne segíts, csak csodálkozz! És Isten nem segített – de nem is csodálkozott. Csodálkoztak ők, amikor egyik nap arra ébredtek, hogy egy teljesen idegen ország állampolgárai lettek szülőföldjükön. Istennek lett volna ereje győzelmet adni, és lett volna hatalma megakadályozni Trianont, de nem tette mégsem, mert valamire nagyon fel akarta hívni a figyelmünket. Arra, hogy Nélküle hiába van erőnk, hiába vannak nagy terveink, hiába a nagy elszántságunk, semmit sem tehetünk. Hogy lélegzeni tudunk, az is az Ő kegyelméből van!

            A múlt nap a kezembe akadt az Internacionálé szövege, amit az idősebbek közül szinte mindenki ismer. 1944-ig ez volt a Szovjetunió himnusza, milliók és milliók énekelték. Felolvasok egy részletet belőle: 

Ott fönn nem hallják meg szavunkat,

Nem óv sem Isten, sem vezér!

Munkások! Mentsük hát magunkat,

S a közjó majd életre kél!

Ezt az ideológiát sulykolták bele idősbe és fiatalba, ezt énekelték százezrek és milliók, ez volt a „nemzetközi imádság.” Nincs ott fent – mondták – Isten, aki minket megsegítene, szavunkat hiába is emeljük fel. Szedjük össze az erőnket, elvtársak, és a közjó érdekében keljünk fel a szabadságért! Arra pedig már szinte mindannyian jól emlékszünk, hogy 1989-ben egyetlen egy fegyverdörrenés nélkül a hatalmas, erős Szovjetunió úgy csuklott össze, mint egy kártyavár – mert Isten nélkül építették fel. Az a szabadság, amit te akarsz magadnak kivívni, nem fog sokáig tartani, és nem lesz örömöd benne. Ha Isten nélkül indulsz a szabadságot, függetlenséget keresni, azt az igazit, amire valóban szükséged van, nem fogod megtalálni! Isten mindenről tud, és Neki mindenről van véleménye. Azt kérdezi a zsoltáríró: Orcád elől hová fussak? Ha a magas hegyre, sőt, ha az égbe hágok fel, te ott vagy! Ha a föld alá vetek ágyat, te jelen vagy ott is! Ha azt gondolnám, a sötétség bizonyosan elborít engem, előtted még a sötétség is fénylik, mint a nappal! Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és tenger túlsó szélére szállanék, a te kezed ott is jelen volna! (139 Zsolt.) Isten elől nem lehet elmenekülni! Lehet szőni nagy terveket, lehet diadalittasan háborúba indulni, lehet hajókat, városokat építeni, lehet uralkodni sok ország fölött, de Isten nélkül sehol, semmiben meg nem találhatjuk azt az igazi szabadságot, amire valóban oly nagy szükségünk van!

            Onézimusz elindult a szabadság keresésének útján: egyik helyről, egyik helyzetből a másik helyre, másik helyzetbe került. Nem ott lelt szabadságra, ahol az kereste, és nem úgy, ahogyan ő szerette volna. Csodálatosabbra kerekedett az ő története, amint azt ő gondolta volna – mert Isten végigkísérte mindenütt, és egyszercsak megállította.

II.

            Nem csupán a szabadságot, a függetlenséget óhajtotta Onézimusz, hanem ezzel együtt a boldogságot is. Boldog akart lenni – és ez egy természetes, emberi vágy, mert minden ember boldog akar lenni. Mióta vétkeztünk ősszüleinkben, mindannyiónkban ott van az a titkos vagy egészen nyílt igény, hogy megelégedettek, boldogok legyünk. Teremtőnk jelenlétének áldásait, arcának ránk ragyogó fényét veszítettük el az Édenben, és azóta ez után epekedünk, ez után sóhajtozik bennünk a lélek. Nem is olyan régen a Kék Nyíl nevű vonattal utaztam este későn Kolozsvár felé. Az emberek bágyadtan ültek, a legtöbben aludtak a székeken, nem volt kedve, ereje beszélgetni senkinek. Amint közeledünk Kolozsvárhoz, megszólalt a hangosbemondó: „Kedves utasaink! Kolozsvár végállomás következik. Kérjük, itt ne felejtsék csomagjaikat! Örülünk annak, hogy ezt a járatot választották, és továbbra is állunk szíves rendelkezésükre! Jó éjszakát kívánunk mindenkinek!” Azonnal felbolydult a tömeg! Akik az előbb unott, elgyötört arccal bóbiskoltak, vagy bámultak maguk elé, csillogó szemmel néztek egymásra. Olyan szokatlan volt nekik az a kedvesség! Jó éjszakát kívánnak, nekünk, figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a csomagjainkra – hát ilyen is létezik a mai világban? Egy robot beszélt – gondolom – de mégis olyan jól esett a figyelmesség mindenkinek. Amikor valaki odajön hozzánk, és azt mondja, hogy gondol ránk, vagy hogy szeret, az nagyon jó dolog. Természetes, hogy vágyunk erre! Onézimusz is kereste, hogy boldog, megelégedett legyen – és ez nem volt rossz dolog. Az volt rossz dolog, hogy nem jó helyen kereste! Egyedül indult, Isten nélkül indult, és nem lett boldog, míg Vele nem találkozott. Lehet jó hangulatot gerjeszteni, lehet néhány pillanatig jól éreznünk magunkat Isten nélkül is – de ez csapda! Nagyon veszélyes csapda!

            Ifjúságira mentem a közelmúltban, és fél füllel meghallottam, amint két leányka beszélget az imaház udvarán. „Itt vagyok – mondta egyik – mindjárt tizenhét éves, és még nincs senkim!” Arra gondolt szegényke, hogy ha fiúkkal barátkozik, akkor lesz valakije! Akkor meglesz a boldogság, öröm. Akkor elégedett lesz. Ott vannak a tizenévesek, ott vannak a középkorúak, ott vannak az egészen idősek, akiknek volt már barátjuk, barátnőjük, van már családjuk – vagy volt –, mégis kiégettek lelkileg. Fiatalok, ugye, hallottatok már Britney Spiers-ről? Bár ne hallottatok volna! Állítólag baptista ő is, de mi ezzel nem büszkélkedünk. Fiatal még, de ott van kiégve, üresen, tönkremenve, pedig szinte az egész világ ott hevert a lábai előtt. Rajongok milliói bálványozták, és mindent megkapott, amit csak kívánt, annál még sokkal többet is – most pedig arról cikkeznek az újságok, hogy züllik, tönkrement az élete. Ez történik, amikor Isten nélkül keressük a boldogságot!

            Volt egy lány, aki mindenképpen el akart menni otthonról, megszabadulni a szülőktől, önálló életet kezdeni. Tervezgetett: ha férjhez megyek, megoldódnak a gondjaim. A mama nem szól majd bele, mit vegyek fel, a papa nem idegesít többet – lesz egy csodálatos férjem, akivel úgy élek, mint hal a vízben. Férjhez ment – és jöttek a bajok. A férje talán elkezdett inni, lehet, hogy még bántotta is, elhanyagolta. „Vannak még férfiak a világon!” – gondolta szegény, és kikötött egy másik férfi karjai között. Ezzel a másodikkal sem járt jobban. Űzte a bánata, a vére a harmadikhoz. Aztán a negyedikhez. Aztán az ötödikhez. „Na, ez a hatodik biztosan beválik!” – de nem vált be. Amire igazán szüksége volt ennek az asszonynak, a férfiak nem tudták megadni. Kongott az ürességtől, míg valaki meg nem szólította ott, a Jákób kútjánál: „Mindaz, a ki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.” (Jn 4: 13b-14) Amikor a samáriai asszony hit által felismerte, hogy az élő Isten Fia beszél vele, és kinyílt a szíve az ige előtt, beszaladt a városba, és elhíresztelte mindenkinek, hogy „itt van ama próféta! Mindent megmondott rólam, Ő ismer engem! Tudta, hogy kerestem a boldogságot, kerestem az örömet, ezért eljött, hogy megkeressen, és megtartson engem!” Jézus nélkül lehet válogatni jobbnál-jobb dolgok között, de igazából nem tesznek boldoggá soha – sőt, nehezednek a terheink, bűneink számát gyarapítjuk csupán.

            Biztosan emlékeztek Vörösmarty Csongor és Tünde című mesedrámájára. A kalmár azt mondja Csongornak, ott, a hármas útnál, hogy a pénzben van a boldogság. A tudós azt mondja, hogy az ismeretben, a fejedelem pedig azt állítja, hogy a hatalom teszi boldoggá az embert. Nem sok idő múlva mindhárman jönnek visszafelé. Jön a tudós támolyogva, Csongor csodálkozik: eszét vesztette a szerencsétlen! Bárhány egyetemi diplomája, doktori címe volt, nem lett tőlük egyértelműen és végérvényesen boldog. Kitüntetéseitől, munkahelyi prémiumai nem tudták megadni neki azt, amire a legnagyobb szüksége volt. Mi történt a fejedelemmel? Trónját feldöntötték, magát elkergették, oda lett a hatalma. Hasonlóképpen a kereskedő is: reszkető kézzel, koldus módjára jön, mint aki csalódott a pénz boldogító erejében. A tolvajok elloptak tőle mindent, kincsei a rozsda és a molyok martalékává lettek. Kedves jelenlevők, hol keressük, honnan reméljük a boldogságot? Ha kapcsolatot létesítesz, minden helyrejön az életedben? Ha lesz még egy diplomád, vajon akkor leszel igazán boldog? Ha tiéd lesz az a drága ruha, vagy az a parfüm a katalógusból, megszűnik-é lelki szomjúságod? Ha körülrajonganak a lányok vagy a fiúk, az jelenti számodra a boldogságot? Csapda! Az ördög fájdalmas, jól álcázott csapdája! A boldogságnak, a békességnek van egy Fejedelme, Akin kívül nincsen boldogság, és nincsen békesség. Jézus Krisztus az!

III.

            A harmadik dolog, ami az eddig felsoroltak mellett arra késztethette Onézimuszt, hogy elszökjön, az az, hogy kereste az igazi otthonát is, azt a lelki légkört, ahol ő felszabadultan, igazán jól érezheti magát. Filemonnál nem érezte otthon magát, mert így gondolkodott: „Ez nem az én saját házam! Nem én vagyok a tulajdonos, nem én kezelem a kasszát, nem én ülök az asztalfőn – én itt nem vagyok otthon!” Nem gondolom, hogy Onézimusszal rosszul bánt volna Filemon. Azt írja itt Pál apostol, hogy „Filemonnak, a mi szeretett munkatársunknak, Appiának, a szeretettnek (ez volt a Filemon felesége), Arkhippusnak, a mi bajtársunknak (ez volt a fiúgyermekük) és a te házadnál lévő gyülekezetnek küldöm ezt a levelet.” Abban az időben, a keresztyénség hajnalán nem voltak még templomok, a hívők házaknál tartották meg rendszeres összejöveteleiket. Filemon házánál gyűltek össze a kolossébeli hívők istentiszteletre – éneklésre, imádkozásra, kenyér-megtörésre, a tanítás hallgatására. Úgy hiszem, néha Onézimusz is részt vett ezeken az alkalmakon. Ő is kívülről fújta már az énekeket. Ismerte a történeteket Jézusról. Mégsem érezte magát otthon a gyülekezetben! Mégis elvágyott onnét! Neki egy külön otthon kellett, amit ő rendez be magának. Elszakadni a gyülekezettől, hanyagolni a hívők közösségét ilyen vagy olyan kifogásokkal – ez is csapdája az ördögnek. Nagy veszélyben van, aki nem érzi jól magát a gyülekezetben, aki idegen ott, ahol Jézus Krisztus jelen van. Eljárogat, mert így tettek a szülők is, a nagyszülők is, és nem kéne a nevükre szégyent hozni… Eljárogat, mert szerepelni kell, ebben-abban részt venni, s közben nem érzi magát otthon, s alig várja már, hogy vége legyen… – nyomorúságos állapot! „Hogyan pottyantam én ide? – kérdezte az egyik fiatal – Én nem kértem, hogy megkereszteljenek, és nem kértem, hogy keresztyén családba szülessek! Nyűg nekem ez az egész!” Nagyon sokan, ebben a keresztyénnek nevezett országban, hajléktalannak érzi magát sok idős és fiatal Isten házának falai között, a hívők társaságában.

            Ha valaki Nagyváradon jár, a Rulikowszki temetőben, Horváth Imre költő sírja szomszédságában megtalálja azt a kopjafát, amire ez van felírva:

Jó lenne otthonról haza menni végre.

De melyik otthonról? És hova haza?

Megdöbbentett, amikor olvastam. Ó, de sokszor énekeltük már: „Mindenütt Jézussal otthon vagyok én… Mindenütt csak Jézussal boldog a szívem!” Bárcsak tudnánk olyan hangosan, és olyan lelki erővel énekelni, hogy a sötétben tévelygők olthatatlan vágyat éreznének a mi Megváltónk iránt! Az a fiatalember, akinek teste ott fekszik a Rulikowszki temetőben, sajnos nem értette meg, mit is jelent a gyülekezet, a Krisztus Teste. Nyűg volt számára ott lenni, ha egyáltalán elvitték, vagy elment a templomba. Nem volt otthon a hívők között. Ha nem vagy megtérve még, és nem születtél újjá, nem vagy otthon te sem!

            Filemon rabszolgája csodálatos nevet kapott: Onézimusz, azaz jövedelmező, hasznos. Ült csak a padban, hallgatta az igét, énekelt – és Isten szempontjából, az örök élet szempontjából nem volt semmi haszna. Milyen fájdalmas állapot: üres szívvel tátogni a padban, amikor a hívők énekelnek, dicsőítik az ő hatalmas Urukat és Istenüket! Pál azt írja Filemonnak, hogy „aki neked egykor haszontalan volt, most mind nekem, mind neked kiváltképpen hasznos!” Mert Onézimusz egy napon, bolyongásai közepette összetalálkozott az ő személyes Megváltójával!

            A világ szerint élők nem értik meg, mit is jelent az egyház, a Krisztus Teste, még ha oda is tartoznak papír szerint. Számukra nem otthonról van szó, hanem egy kulturális intézményről, ami egyes szellemi igényeket kielégít úgy-ahogy. Pedig az élő Egyházhoz való tartozás magát az életet jelenti számunkra Jézus vére által. „A világ lassan túl lesz a keresztyénségen – mondta egyik igehirdetésében Nagyváradon Hegedűs Lóránd püspök –  anélkül, hogy valaha is igazán keresztyénné lett volna!” Lassan kezdik elfelejteni, mi is az Egyház tulajdonképpen – ezért a fiatalok egyre kevesebben járnak már templomba. Karácsony és Újév között Genfben tartózkodtam, a Reformáció fővárosában. A Le Bastion de Promenade-on hatalmas kőfal, mint egy eleven prédikáció hirdeti, mit tett a mi Istenünk a történelemben az ő hűséges, hasznos szolgái által. Farel, Béza, Kálvin, Knox egyenként öt méteres szobrai mellett más egyháztörténeti hősök is felsorakoznak, köztük a mi Erdélyünk fejedelme, Bocskai István is. Nemrég alpinisták, hegymászók szerveztek vetélkedőt ezen a kőfalon – azzal az indoklással, hogy a Reformációt népszerűsítik. Ott kapaszkodtak, csüngtek, lógtak a Reformáció Nemzetközi Emlékművén, ráültek a nagy igehirdetők fejére, és úgy fényképeztették magukat – és senkit sem érdekelt, mit is tett Isten, amikor a Reformáció fáklyáját fellobbantotta, és végighordozta Európán, majd azon kívül is. Kálvin kezében ott van a megnyitott, szent Biblia, amely jóvá tesz minden helyzetet, de őket csak a szórakozás és a szórakoztatás érdekelte, egy nemes gondolat ürügyén ott éktelenkedtek a genfi kőfalon. És, ugye, nem lett hívőbb tőle a világ?

            Zalán öcsém, aki annakidején itt is beszámolt arról, hogyan zajlik a cigányok közötti missziómunka Kárpátalján, most Németországban van. Elmondta, hogy templomokkal kereskedő cégek működnek ott, de Hollandiában is. Hatalmas katedrálisokat, évszázados templomokat adnak-vesznek, hogy tornyaikon alpinisták szórakozzanak, a templomhajókat pedig fitness-termekké, fodrász szalonokká alakítják át. Azzal dicsekednek e szórakozóhelyek tulajdonosai, hogy mióta ők a főnökök, az emberek templombajárók lettek! Ha az emberek tudnák, felmérnék, mit is valójában Isten háza, erre nem kerülhetne sor. De hát nem tudják, ezért elmenekülnek onnan, semmibe veszik. Ó, drága fiatalok, akik az Úréi vagytok itt, Sámsonban, töltsétek meg az imaházat sok-sok szeretettel! Legyen mosolygó, bátorító arcotok, amelyre öröm ránézni! Ha nem is mondasz semmit, egyetlen pillantással erőt tudsz az elcsüggedtbe önteni, és megérzi, hogy értékes ő is. Megérzi, aki üresen, ki tudja, hányadik parti után, ki tudja, hányadik abortusz után bejön ide, hogy őt is szereti az Isten! Engedjétek, hogy Krisztus megtöltse a szíveteket csordultig, és hagyjátok, hogy áradjon rajtatok keresztül a mennyei szeretet! Ha így tesztek, megtapasztaljátok az Onézimuszok visszatértét! Eszükbe jut majd a régi ének, eszükbe jut a rég megtanult aranymondás, eszükbe jut a vasárnapi iskola – és hazahozza őket Isten minden értelmet felülhaladó, túlcsorduló szeretete!

            Jézus Krisztus jelen van ezen a helyen, és én hiszem, hogy érzitek. Azt mondja Jézus Krisztus: Jaj, mióta menekülsz már! Fogadd el végre, hogy csak én tudok szabadságot adni neked! Én oltalak be Lelkem által az én Egyházamba, a világ teremtetése előtt kiválasztott, megtartásra való, szent seregbe! Te nem egy véglény vagy! Neked halhatatlan lelked van! Bándd meg bűneidet: lopásodat, szökésedet, egyéni útjaidat, és jöjj hozzám! Vajon hány csapdán vagyunk már túl? Vajon milyen utakat jártunk már be? Mennyi mindent kipróbáltunk már, és nem jött be ez sem, az sem? Jézus nagyon jól tudja. Ma, ha az Ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a ti szíveteket!

            Onézimusz elindult félve Filemon házától, s vitte a pénzecskét, amit ellopott – és nem veszi észre, hogy az az út, amelyen elindult, már rég nem az ő útja csak, hanem Isten által kijelölt út! Isten elébe adott egy olyan utat, ami őt Rómába vezette. Elébe adott egy olyan utat, amely éppen abba az utcába, éppen abba a helyiségbe vezette, amelyben Pál apostol tartózkodott. A Példabeszédek könyvének 16-ik fejezetében azt olvassuk, hogy az ember választja meg az ő útját, de járását Isten igazgatja! Jó, ha tudod, hogy Isten mindent felügyel, mindent az Ő uralma alatt tart! Egy hajszál nem eshetik le a fejedről, hogy Ő azt ne tudná, ne akarná! Ő mindent uralma alatt tart! Onézimusz útját is Ő maga igazgatta, éppen oda vezette, ahol Pál apostol volt. Ez a találkozás nem véletlenül történt! Vajon véletlen az, hogy a te utad épp ide vezetett ma este? A kíváncsiság hozott el? Vagy az udvariasság, mert nem akartad a meghívást elutasítani? Meglehet, de tudd meg, hogy e mögött ott van a győzedelmes, isteni terv!

–        Hát te ki vagy? – kérdezhette az öreg Pál.

–        Onézimusz vagyok. – válaszolhatott Onézimusz.

–        És honnan jöttél?

–        Kolosséból.

–        Hát az nagyszerű! És miért jöttél el onnét?

–        Én egy rabszolga vagyok. Megszöktem.

–        És ki a gazdád?

–        Filemon nevű…

–        Hívő?

–        Az.

–        Náluk gyűlnek össze a keresztyének istentiszteletre?

Onézimusznak torkában doboghatott a szíve: ez az ember ismeri a gazdámat! És Pál elmondta Onézimusznak, hogy ő imádkozott Filemonnal, amikor az átadta magát az Úrnak. Filemon néki lelki gyermeke. Pál elmondta Onézimusznak, hogy Jézus meghalt őérette is, és hogy Ő minden kérdésére, minden szükségére az egyedüli válasz és megoldás. Pál elmondta azt is, hogy valamikor menekült ő maga is, és sok csapdába belesett. De ímé, új ember már, és a fogságban is teljesen szabad!

            Onézimusz kitárta a szívét, mert nem tudott ellenállani a kegyelemnek. Pál tudomására hozta neki, hogy a régi dolgokat rendezni kell, és hogy vissza kell mennie Filemonhoz. Gondolom, mennyire megrémült ez a szökött rabszolga! Az elfogott, szökött rabszolgát nemcsak, hogy kegyetlenül megbüntették, de minden következmény nélkül meg is ölhették.

– Ne félj, testvérem, mert írok én egy levelet gazdádnak – mondta Pál – és beszámolok neki arról, hogy mi találkoztunk. Megírom neki, hogy te nem az a haszontalan Onézimusz vagy többé, hanem egy teljesen más, egy igazán hasznos szolga – a Krisztus szolgája. Megnyugtatom, hogy mindent, amivel te megkárosítottad őt, személyesen én fogom visszafizetni! Menj vissza, és ne félj, Onézimusz! Szolgáld a te gazdádat örömmel, szabadon, mint a Krisztus titkainak jó sáfára!

            E végtelen szeretet láttán Onézimusznak megeredhettek a könnyei. Lepergett előtte, mint menekült a szabadságért, mint keresgélte a boldogságot, mint szaladt a gyülekezet elől – és csapdából csapdába esett. És ímé, most beleszaladt a megfeszített Krisztus kitárt karjaiba! Beleszaladt az Ő szeretetének drága csapdájába, és ott is akar maradni eztán mindörökre. Erre a csapdára az van ráírva: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43:1b) Kedves hallgató, te vajon melyik csapdában, milyen csapdában éled az életedet? Azért vagy itt ma este, mert a legnagyobb kincset: a megváltást, az új életet, az örök életet akarja neked felkínálni az Isten. Bárcsak elfogadnád!

            Újjászületése után Onézimusz visszament Filemonhoz, bevallotta az ő vétkét, és elkezdett járni tanulni a hívő élet számára addig ismeretlen útján. Ötven esztendővel azután, hogy Pál ezt a levelet Filemonnak megírta, Antiochiai Ignác egyházatya egyik írásában megemlíti, hogy van Kolosséban egy komoly, felavatott diakónus – úgy hívják: Onézimusz!

            Aki beleesik Krisztus csapdájába, és kiszabadul az ördög csapdájából, áldott lesz, hasznos lesz, boldog lesz, maradandó kincsekben gazdag lesz – annak otthona lesz. Adja meg ezt Isten a Krisztus által minden idősnek, minden fiatalnak, aki nyitott szívvel hallgatta ma este az Ő üzenetét!

ÁMEN!