25.
Mondom pedig néktek, hogy
mostantól fogva
nem iszom a szőlőtőkének
ebből a terméséből mind ama napig,
amikor újan iszom azt
veletek az én Atyámnak országában.
És dícséretet énekelvén,
kimenének az olajfák hegyére.
(Mt 26: 29-30)
A lelki ének: az Isten szépségébe való önfeledt bemerítkezés –
a testi ének: dallamba idomított jajszava a lüktető, kapaszkodó vérnek. A lelki
ének felemel, mert onnan felülről való, és mindig felfelé vágyik – a testi ének
csak a tekintetet képes felfelé emelni, mert a szív neki igen nehéz.
Hajnalban kibomló,
ezerszínű virágkelyhek, szikrázó jégcsapok gyémánthárfái, trillázó madarak,
szélfútta nádasok, viharok, szférák: mindannyian címzetes zenetanáraink.
Egyetlen igaz, léleknyitogató mesterünk az egyetlen, igaz Evangélium. Ha a
szíven titokzatosan átszüremlik, mint a szélharang csillogó orgonasípocskái
között a szellő, dalra fakad a rozsdástorkú, a néma is! A lelki ének számára
nincs lakat, nincs bilincs, nincs kaloda: mohos pincemélyben, élénk utcazajban
utat tör magának felfelé, és kilövell győztesen sokak ámultára.
Miután Megváltónk a páska
utolsó vacsoráját elköltötte, néhány tanítványától kísérve kilépett a sűrű
éjszakába. Köröttük sóhajtozott a szél, lábaik alatt sercegett a kavics,
fölöttük bágyadoztak a csillagok. És ekkor Jézus dalra lobbant, mint egy
hatalmas fáklya. A tanítványok érezték, hogy Ő nem úgy énekel, mint a léviták,
nem úgy, mint más énekesek, hanem, mint akinek hatalma van – s bekapcsolódtak
ők is, mert ismerték a régi zsoltárt. Énekeltek, énekeltek ők is, mint a
füstölgő gyertyabél. A városon kívül kutyák vonítottak, a fák között megrebbent
egy-egy riadt galamb szárnya. Énekszóval, lassan az Olajfák hegyének kapujához
ért néhány sötét kis ember meg a Törvény, a Próféták és a Zsoltárok testté lett
Szava: a teljes Evangélium.
26.
Szomorú az én lelkem mind
halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok!
És egy kevéssé előre menvén,
a földre esék, és imádkozék,
hogy ha lehetséges, múljék
el tőle ez az óra.
(Mk 14: 34-35)
Péter aludt, János aludt,
Jakab aludt, és a többiek is mind aludtak a kiadós vacsora után. Fáradt
szempilláikra álmot csurgatott a Hold, s a sűrű est, mint roppant denevérszárny[1],
arcot legyintett. Nedves volt az az arc – az az egyetlen egy arc, melyből ragyogó
szempár villant elő az évszázados fák alatt. Megborzongott a sötétség: hideg
verítékhez ért, vérrel kevert, súlyos cseppekhez, s késztetést érzett azonnal
eloszlani. „Apa, miért más ez az éjszaka, mint a többi?” Valóban: miért más,
mint a többi? Pszt! János mocorog, álmában talán báránykát simogat. Péter
nagyokat csettint nyelvével, és mosolyog édesen. Jakab meg se moccan. Alusznak
a gyermekek és az apák, alszik a város, aluszik az egész világ. Csak a sötétség
borzong elevenen, mert hideg verítékhez ért, vérrel kevert, súlyos cseppekhez.
„Atyám!” – az örökkévaló
világosságban összeszorult az Atya szíve. „Ha lehetséges…” – közelebb húzódtak
egymáshoz az angyalok. „…múljék el tőlem e pohár!” És csend. Mélységes csend.
„De mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd!” „Ámen! Ámen!
Ámen!” – visszhangozták a mennyei csarnokok.
…és az Emberfia ajkához emelte
a poharat: minden fájdalmunknak, minden betegségünknek poharát; békességünk
büntetésének poharát; ecetes lelkek keserű poharát; haragnak és méregnek és
igazságos ítéletnek mérhetetlen, öblös poharát. Ha rájuk öntötte volna,
kihunytak volna mind a csillagok. Egyetlen cseppjétől megaszalódott volna a
Föld. Ivott, ivott az Emberfia kínos verítékben remegőn, és sem a Júdás csókja,
sem a menekülő tanítványok, sem a botos pribékek nem tudták kiverni kezéből azt
a szörnyű, keserves poharat.
27.
És emelvén az ő
keresztfáját, méne az úgynevezett Koponya helyére,
amelyet héberül Golgothának hívnak: ahol
megfeszíték őt,
és ővele más kettőt egyfelől és másfelől,
középen pedig Jézust.
(Jn 19: 17-18)
A Golgota közbülső
keresztje alatt úgy szeretné dicsőíteni Megváltóját a jámbor hívő ember, hogy
köréje gyűljenek minden madarak és mind az angyalok. Az égbolt kifeszített
vásznára festené szíve hálájának millió színét, minden árnyalatát, és
szimfóniára hangolná az óceánt is. A Golgota közbülső keresztje alatt lelkébe
döbben a felismerés, hogy szétmálló a szavak szép edénye, s Róla szólni
hamuszín a gyémánt-ragyogás; dadogás a szférák muzsikája, kong csupán az
ihletett hárfa is. Összeszorítja hát ajkait, hogy a hódolat ne bucskázzon
magánhangzók, mássalhangzók, zöngések és zöngétlenek egyenetlen szántásán; szemét
is becsukja, hogy tisztábban lásson a jámbor hívő ember a Golgota közbülső
keresztje alatt.
És lát: bűn és vakság és
hitetlenség és félelem meghasadt kárpitja mögül minden gátat elsodorva
hömpölygő kegyelmet, melyben immár véglegesen elmerült, amely immár véglegesen
átitatta őt. És lát: egyetlen csepp vérben a frigyláda kérubjai közöttinél
milliószorta áradóbb sekinát.[2]
És hall: hajdan volt próféták, zsoltárosok és eljövendő, dicsőséges lények
„Ámen!”-szózatát az „Elvégeztetett!”-re. És hall: sötét birodalmak meglazult
eresztékeinek recsegéseit.
Ezért a Golgota közbülső
keresztje alatt úgy kívánná dicsőíteni Megváltóját a jámbor hívő ember, hogy minden
madarak és mind az angyalok köréje gyűljenek. Szíve hálájának millió színét,
minden árnyalatát az égbolt kifeszített vásznára festené, és szimfóniára
hangolná az óceánt is.
A Golgota közbülső
keresztje alatt térdre hullva csak könnyezik a jámbor hívő ember, és csak mosolyog,
mosolyog…
28.
És aki látta, bizonyságot
tett, és igaz az ő tanúbizonysága;
és az tudja, hogy ő igazat mond, hogy ti is
higgyetek. Mert azért lettek ezek, hogy beteljesedjék az írás: az ő csontja meg
ne törettessék.
Másutt ismét így szól az
írás: néznek majd arra, akit általszegeztek.
(Jn 19: 35-37)
Előre nézett Ábrahám, és
számolgatni kezdte az éjszaka szikrázó csillagait. Előre nézett Mózes, és
epekedve sóhajtozott ama nap után, mikortól kezdve nem kell többé bikák, bakok,
tulkok vérét oltárra csurgatni. Tekintetét a hegyek fölé emelve előre nézett
Dávid, és úgy kívánta volna koronáját letenni a nagy Király elé! Előre nézett Ézsaiás,
Dániel – birodalmak érckapuin, vészterhes világkorszakok hömpölygő ködén túlra
– és beleborzongott a gyönyörűségbe.
Visszafelé nézett Péter,
és mosolyogva lépett hóhérai elé. Visszafelé nézett Augustinus[3]
– arénákon, porba omló kürioszokon[4]
túlra – és nyugtalan lelke gyermekivé szelídült. Püspöki paloták gőzölgő
csarnokain keresztül, mindenféle skolasztikán[5]
és humanizmuson[6] át visszafelé nézett
Kálvin,[7]
és lángoló szívét ég felé emelte. Kétezer esztendő távolából visszafelé tekint
a szabad és meghurcolt hívők tarka serege, mégis előre lát – és beleborzong a
gyönyörűségbe.
A hit által előre és
visszafelé nézők tekintete egyetlen, mozdíthatatlan pontban találkozik;
misztikus unióban ebben az egyetlen, mozdíthatatlan pontban egyesül: a Golgota
közbülső keresztjének ártatlan áldozatában a világtörténelem véres tengelyén.
Ebből az egyetlen, mozdíthatatlan pontból mennyei távlatok nyílnak: a feltétel
nélküli kegyelem, a megváltó szeretet, a győzelem, a megtarttatás, az öröklét,
a dicsőség sehol máshonnan nem látható távlatai.
A megtöretett, véráztatta
testben a tér és idő korlátai között felaprózódott Egyház oly erőnek részese,
min a pokol kapui sem vesznek soha diadalmat!
[1] A
hasonlat Dsida Jenő Nagycsütörtök c.
verséből való
[2] (héb.) sekina – Isten jelenléte,
dicsőségének kiáradása
[4] (gör.) küriosz – úr, uralkodó
[5] (gör. – lat.) középkori merev vallási
filozófia
[6] (lat.) az emberi egyéniséget központba
állító eszmei áramlat a XIV-XVI. században.
[7] Kálvin János (1509-1564) reformátor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése