Igehirdetés V. (Bír 17: 6-13; 18: 1; 18-20)

Nem volt király Izráelben
(2004. augusztus 11., Sarmaság)

Bírák 17: 6-13; 18: 1; 18-20: Ebben az időben nem volt király Izráelben, hanem kiki azt cselekedte, a mit jónak látott. Vala pedig egy ifjú, Júdának Bethleheméből, a Júda nemzetségéből való, ki Lévita vala, és ott tartózkodott vala. És elméne ez a férfiú Júdának Bethlehem városából, hogy ott tartózkodjék, a hol helyet talál. Így jött az Efraim hegyére, Míka házához, vándorlása közben. És monda néki Míka: Honnan jössz? És monda: Lévita vagyok Júdának Bethleheméből, és járok s kelek, hogy hol találnék helyet. És monda néki Míka: Maradj nálam, és légy nékem atyám és papom, és én adok néked esztendőnként tíz ezüstpénzt és egy öltöző ruhát és eledelt. És a Lévita beszegődött. És tetszék a Lévitának, hogy megmaradjon annál a férfiúnál; és olyan lőn néki az az ifjú, mint egyik az ő fiai közül. És felszentelte Míka a Lévitát; így lett papjává az ifjú, és maradt Míka házánál. És monda Míka: Most tudom, hogy jól fog velem tenni az Úr, mert e Lévita lett papom. (…) Ebben az időben nem volt király Izráelben, és ezekben a napokban keresett a Dán nemzetsége magának örökséget, a hol lakjék, mert nem jutott néki mind ez ideig az Izráel törzsei között osztályrész. (…) Mikor pedig ezek a Míka házához bementek és elvették a faragott képet, az efódot, a teráfot és az öntött bálványt, monda nékik a pap: Mit míveltek? Azok pedig mondának néki: Hallgass, tedd kezed ajakadra, és jöjj el velünk, és légy nékünk atyánk és papunk. Melyik jobb, hogy egy ember házának légy papja, vagy hogy Izráelben egy nemzetségnek és háznépnek légy papja? És örvendett ezen a papnak szíve, és elvitte az efódot és a teráfot és a faragott képet, és velök a nép közé ment.

            A Bírák könyvének 17-21 részeit képező függelékszerű történetekben a szerző a gyakori ismétlések révén kihangsúlyoz egy kijelentést: Ebben az időben nem volt király Izraelben. Az Úr nevéről nevezett nép szemei előtt nem volt látható tekintély, akit féltek és rettegtek volna, habár Isten gondoskodott arról, hogy a bírák által az Ő elszomorodott, drága arcának fénye – még ha vékony sugarakban is – felragyogjon a kor sötétjében. Józsué már nem volt az élők között, hogy Izraelt választás elé állítsa. Dávid még nem volt trónon, hogy hősies tettek által a Mindenhatóba vetett hit erejének bizonyságtevője legyen. Voltak ugyan kísérletek a királyság felállítására, de mivel az Úr jótetszése nem volt mögöttük, s az Ő szava e törekvéseket nem hitelesítette, csődbe mentek mind. Mi történik ott, ahol nincs felsőbb hatalmasság, vagy ha van is, annak tekintélye nem kap kellő hitelt? Mindenki azt cselekszi, ami jónak látszik az ő szemei előtt. Ahol nincs látható vezető, előbb-utóbb elvadul a nép. Isten nem jelenthette ki magát ez elfajult nemzetségnek, hanem csak később, miután Sámuel tiszta, gyermeki szívet tárt Elé: „Szólj, uram, mert hallja a Te szolgád!” (I. Sám 3: 21).  Isten nem ült királyként a szívek trónján, de nem is sok volt, aki ezt őszintén kívánta volna. Ő nem is erőlteti rá magát senkire, nem kényszerít, hogy királyként tisztelje Őt egyetlen ember is. De Ő mégis győztes Úr, Aki korlátlanul uralkodik mindenek fölött, még ha alkalomadtán úgy tűnik is, hogy ez örökérvényű igazságnak semmi alapja sincsen.

            Mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt. Nem vették észre, hogy vallásuk eredeti tartalmát elveszítette rég, s hogy hamis istentiszteletté vált. Az Úrtól való békesség elnyerésének és megtartásának megvannak a feltételei. De mivel a nép szívének nem sok köze volt az Ő lélekben és igazságban való imádásához, múló hangulatokra, bizonyos maguk-alkotta előírások előtti főhajtásokra fogták rá, hogy az a békesség. Orvul szerzett javaikra, Isten általános kegyelmének kiáradásaira, amikben feltétel nélkül, az Ő tetszése szerint részesít igazakat és gonoszokat egyaránt, azt mondták, hogy az az áldások netovábbja, s hogy azok az ő jó lelkiállapotuk mennyekből való visszaigazolásai. Hamis istentisztelet, hamis békesség, hamis áldások ragacsos szövevényébe bonyolódik az az ember, akinek élete fölött nem az Ige az egyetlen elismert hatalom. Önmagát csapja be az az ember, aki szájjal vallja ugyan, de szívében megtagadja, hogy Isten a király.

            Mi még nem látjuk a mi hatalmas Királyunk (aki magának elválasztott) és szerelmes Vőlegényünk (aki minket az Ő drága vérével és Szentlelkével pecsételt el mindörökre) teljes dicsőségét és szépségét, de tudjuk, hogy Övé minden hatalom, és hogy minden tisztelet egyedül Őt illeti. Nincs még láthatóan jelen, ezért úgy tűnik, mintha e gonosz világban minden és mindenki a maga útját járná. És mivel látszólag e földnek nincs ura és kormányzója, a rajta lakók – közöttük mi, keresztyének is – bátorkodnak úgy gondolkodni, úgy beszélni, és úgy cselekedni, ahogyan jónak látszik az ő szemeik előtt. Szeretett testvéreim! Ugye, egészen másként beszélnénk otthon, a munkahelyen, ha tudnánk, hogy az Úr egy áldott szolgájának fülei állandóan nyitva vannak a közelünkben? Ugye, másként mennénk végig az utcán, a piactereken, ha meghallanánk, hogy az Úr egy áldott szolgájának léptei a nyomunkban kopognak? Ugye, másként töltenénk el szabadidőnket, egyedüllétünk hamar illanó óráit, perceit, ha tudnánk, hogy az Úr egy áldott szolgájának szemei rajtunk függenek? Ha egy hűséges hívőnek akkora tekintélyt tulajdonítunk, hogy jelenléte életünk egész berendezkedését látszólagosan megváltoztatja, akkor miért nem félünk maga az Úr előtt, aki a szívek és vesék félrevezethetetlen vizsgálója, ismerője? Gyakran megtörténik, hogy Istenre csak úgy gondolunk, ha gondolunk egyáltalán, mint aki messze, magasan trónol, így hát nem hallatszanak fel Hozzá tisztátalan, meggondolatlan szavaink, nem látszanak el odáig gyalázatunkra váló tetteink, lépéseink a mellékutakon. Nem lehet-é, hogy a mi belső országunk, titkos kamránk hasonlóvá lett a néhány ezer évvel ezelőtti állapotokhoz, amikor nem volt király Izraelben?

            Nagyon könnyen megtörténhet, hogy a jelenlévők közül is némelyek hamis istenképet imádnak, hamis istentisztelet keretei között. Hamis az a nyugalom, lelki jólét, amit békességnek neveznek. Sőt, még az is megtörténhet, hogy az Istentől kapott általános kegyelmi ajándékokat úgy könyvelik el, mint lelki, mennyei áldásokat, hűségük jutalmát, kézzel fogható bizonyítékait az Úrral való személyes, élő kapcsolatuknak. Most hadd nézzük meg kissé közelebbről a Bírák könyve 17-18 részeinek főszereplőjét, Míkát – hátha megadja az Úr, hogy a kellő tanulságokat levonva felismerjük lelki életünk hiányosságait, és teljes szívvel vágyakozunk igazi istentiszteletet tartani, valódi békességnek és valódi áldásoknak örvendezni!

I.

            Amikor a zsidó ember hallotta, vagy kimondta a Míká nevet, szívének még hevesebben kellett dobognia az ő helyén. A Míká egy beszédes név. Nem átlagos, hétköznapi név. Azt jelenti: ki olyan, mint Jahve, az egyedüli Isten? E név arról vall, hogy viselőjének jogos tulajdonosához, az Úrhoz, senki és semmi nem hasonló, sem fent az égben, sem alant a földön, sem azok között, amik a föld alatt vannak. Amikor a kortársak Míkával szóba álltak, lelkükben ott kellett lennie a megilletődött tiszteletnek: „Ez az ember az élő Isten szolgája! Míká jelenlétében nem lehet akárhogyan beszélni, nem lehet bármit tenni, hiszen ő a mindenség Urával van személyes kapcsolatban – erről tesz bizonyságot még a neve is!” Megdöbbentő, amit most mondani fogok: Míká, ez a csodálatos nevű ember, egy cseppet sem különbözött azoktól, akik élettelen, bálvány istenekről kapták nevüket! Úgy beolvadt a tömegbe, annyira átlagos, Isten ismeretétől távoli életet élt, hogy a kortársaknak e név hallatán eszükbe sem jutott keresni az élő Istent. Míká – ki olyan, mint Jahve; olyan könnyen kicsúszott az idegen istenképek imádatától fertőzött ajkak közül e csodálatos név! Figyelmeztetése, intése nem terhelte meg a szíveket, el sem jutott olyan mélyre. Miért történhetett ez meg? Mert Míká élete, jelleme nem tükrözte azt a hatalmas igazságot, amiről neve bizonyságot tett. Ugye, mennyire elszomorító, ugyanakkor felháborító is ez a tény?

            Egy csodálatos névre egyszer minden térd meghajol: mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv megvallja majd, hogy Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére (Fil 2: 9-11). Az Ő nevénél nincs nagyobb! Nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk (ApCsel 4: 12). Felfoghatatlan csoda, és nagy kiváltság Jézus nevéről neveztetni! Először Antiókiában kezdték christianoinak, keresztyéneknek, azaz krisztusiaknak nevezni a hívőket. „Ezek úgy beszélnek, mint Krisztus! Ezek úgy viselkednek, mint Krisztus! Ezek tehát krisztusiak, keresztyének!” Gúnyból adták nekik azt a nevet, amelyért ezrek és ezrek az oroszlánok elé, máglyára, gályarabságra is hajlandók voltak menni. Életük sem volt drága.

            Míkának meg sem fordult a fejében, hogy nevet változtasson, annyira megszokta már. Ez a neve, és kész! Elvégre mindenkinek van valamiféle neve. Mit számít az, hogy nem méltó hozzá? Mit számít az, hogy életében minden előkelőbb helyet kap Jahvénál? Naómi nem szenvedhette el, hogy sok kudarca után „az én örömöm”-nek nevezzék. „Hívjatok engem Márának – kérte – mert nagy keserűséggel illetett engem a Mindenható!” (Ruth 1: 20). Mit számít az, hogy nem sok közöm van Krisztushoz? Mit számít az, hogy úgy cselekszem, ahogy jónak látszik az én szemeim előtt? Keresztyén vagyok, és kész!

II.

            Mai, keresztyénnek nevezett társadalmunk nem mondható szegény társadalomnak. Sőt azt is megállapíthatjuk, hogy kétezer év alatt a magukat keresztyéneknek nevezők sohasem éltek olyan jó anyagi körülmények között, mint napjainkban. Megfigyelhető az is, hogy az életszínvonal növekedésével arányosan a lelki dolgok iránti meghidegülés is növekszik. Azt a következtetést vonhatjuk le ebből, hogy a jó anyagi körülmény a legtöbb esetben nem az Úrral való szeretetkapcsolat következménye, mert ha az volna, sokkalta többen válnának hívőkké a keresztyének Igét hirdető ajka és élete hatására.

            Míkáék háza nem szenvedett hiányt anyagiakban. Azt olvastuk, hogy édesanyjának ezeregyszáz ezüstpénze volt. Ez tizennyolc kilogrammot jelent! Ha azt nézzük, hogy a lévita, akiről a felolvasott igében szó van, tíz ezüstért hajlandó volt szolgálni egy teljes évig, akkor elképzelhetjük, mekkora összegről van szó! Ám egy szép napon ennek a pénznek lába kélt. Az anya szörnyű átkot szórt az ismeretlen tolvajra, erre Míká ijedtében bevallotta, hogy, ő volt a tettes. És monda az ő anyja: Légy megáldva, fiam, az Úrtól! És visszaadta az ezerszáz ezüstpénzt az ő anyjának. És monda az ő anyja: Szentelve szentelem e pénzt az Úrnak az én kezeimből fiaimért, hogy egy faragott és öntött bálvány készíttessék abból, azért most visszaadom azt tenéked. De ő megint visszaadá a pénzt anyjának, és vőn az ő anyja kétszáz ezüstpénzt, és odaadá azt az ötvösnek, és az készített abból egy faragott és öntött bálványt. Ez azután a Míka házában volt (17: 2b-4). Nem érdekes, hogy az „Úrnak szentelve szentelt” pénzből csupán kétszáz tellett az Isten törvénnyel szembeni kiábrázolására? Vagy a házi kultuszhely kialakítására és fenntartására szánták a maradék kilencszázat? Nem tudom, de nem is lényeges ez. Míkáéknál minden megvolt, ami egy testi ember számára szükséges lehetett. De egy valami, a legfontosabb hiányzott: Isten jelenléte. Ebben a házban teljes volt a zűrzavar, akárcsak azon lélek láthatatlan házában, amelynek nincsen élő Királya. Figyeljük csak meg, hogyan keverték, és kavarták itt össze a lakók az édes és a keserű vizet, a sötétséget és a világosságot! Először felütötte fejét az alattomos kívánság, amit Isten a Tízparancsolatban határozottan megtiltott; a kívánság lopást nemzett, ami átkot vont maga után; azután színre lépett a félelem és a lelkiismeret furdalás, majd ennek hatására a bűn bevallása. De nem fájdalmas, szégyenből fakadó bűnvallás volt az, nem az Isten előtt kedves, bűnbánó és összetört szívből fakadt, hanem az önmagát féltő, sáros kis ember kényszerű beismerése volt csupán. Erre válaszképpen a nemrég még átokszavakkal ömledező asszonyi belsőből látszólag az Úr nevében való áldáskívánások forrása buzogott fel. Mily’ átláthatatlan homály uralkodott, mennyi tekervényes, ember által kikutathatatlan szellemi ösvény futott össze ebben a házban! A kegyelem nagyságát még nem ismerő ember lelki háza volt az. Nagyszerű versében így írja le ezt a szörnyű állapotot Reményik Sándor:

Először sírsz.

Azután átkozódsz.

Aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted

Körömszakadtig maradék-erőd.

Akarsz, egetostromló akarattal –

S a lehetetlenség konok falán

Zúzod véresre koponyád.

Azután elalélsz.

S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.

Utoljára is tompa kábulattal,

Szótalanul, gondolattalanul

Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:

A bűn, a betegség, a nyomorúság,

A mindennapi szörnyű szükség

Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! (Kegyelem)

És ebben a szellemi állhatatlansággal ötvözött fejetlenségben, zűrzavarban láthatóan is testet öltött egy szörnyeteg: egy undok bálvány, amire volt mersze azt mondani Míkának, hogy az az élő Isten, akihez nincsen hasonlítható senki! Az egy olyan isten volt, akinek nem voltak szemei meglátni a bűnt, nem voltak fülei meghallani az áldást és átkot, nem volt szája, hogy önmagát tisztelői előtt kijelentette volna. Nem mondhatjuk Míkára, hogy nem volt vallásos. Igenis vallásos volt! Csak az volt a hiba az ő vallásosságával, hogy azt Isten nem kérte, vagy legalábbis nem úgy kérte.       A törvény, a parancsolatok szigorú tiltása ellenére ez a férfi elkezdte imádni az emberi elme által kigondolt és emberi kéz által alkotott istenképet. Azt a bátorságot is vette magának, hogy fiát pappá szentelte – nem tudom, milyen jogon – és rendszeres istentiszteletet tartott saját házi szentélyében, pedig az Úr által imádati helyül kijelölt Siló ott volt a közelben. Milyen istenkép lehet egy olyan szívben, amelyben a Míkáék házában látottakhoz hasonló undokságok tanyáznak? Milyen istenkép lehet egy olyan szívben, amelyen felváltva lesz úrrá az átkozódás és az áldásmondás kényszere? Milyen istenkép lehet egy olyan szívben, amely alkalomadtán nem fél az Igével homlokegyenest ütköző dolgokért dobogni? Kétségtelen, hogy hamis istenkép!

            Az élő Isten nem tűri meg a bűnt! Az élő Isten folyamatosan beszél az Ő gyermekeivel. Az Isten látó, halló, mindent tudó, élő Isten, akihez senki sem hasonlítható. Gyakran megtörténik, hogy Istenre csak úgy gondolunk, ha gondolunk egyáltalán, mint aki messze, magasan trónol, így hát nem hallatszanak fel Hozzá tisztátalan, meggondolatlan szavaink, nem látszanak el dicsőségének székhelyéig a tettek, amik gyalázatunkra válnak, egyre magabiztosabb lépéseink a mellékutakon. Gyakran megtörténik, hogy alkalomadtán igen elnézőnek, vagy ellenkezőleg: igen szigorúnak képzeljük Istent, és nem olyan igazságosnak, de nagykegyelműnek is, amilyennek a testté lett Ige által magát kijelentette. Nem lehet-é, hogy a mi belső országunk, titkos kamránk hasonlóvá lett a néhány ezer évvel ezelőtti állapotokhoz, amikor Izraelben nem volt király? Nem lehet-é, hogy hamis istenképet imádunk, amikor megjelenünk itt, a mennyország kapujának nevezett helyen?

  

III.

            Hiába volt nagyszerű neve, hiába épített saját házába szentélyt, hiába állította szolgálatba fiát, Míká mégsem volt nyugodt. Lelke mélységes és láthatatlan zugainak falait megremegtette, ostromolta az igazságérzet miatti félelem hűvös szele: valami nincs rendben! Hiába öltözök ünneplőbe, tudom, hogy Isten szennyesnek látja ruhámat! Hiába mosolygok testvéreimre, nem mernék az Úr színe előtt megjelenni! Hiába éneklek nagyszerűen és hangosan, lelkiismeretem annál világosabban és hangosabban ismételgeti, hogy rendeznem kell kapcsolatomat az élő Istennel!

            A kóbor lévita feltűnése éppen kapóra jött Míkának: van megoldás! Meg kell komolyodni! Vissza kell térni a régi rendhez! Úgy kell élni a kegyességi életet, amint Mózes mondta! Vissza a régi szertartásokhoz: avassuk fel pappá a lévitát, hiszen ő abból a nemzetségből való, amelyre az Úr az oltár körüli szolgálatnak szent felelősségét és tisztségét bízta! És Míká elkezdett reformálni. Most már tudom, hogy jót fog tenni velem az Úr, mert lévita lett a papom (Bír 17: 13). Istenünk gyermekei között magam is azon csoportba tartozom, akik vallják, hogy a Kősziklán a régiek, a hitelődök által rakott alapokra kell építkezni. Azt látom mégis, hogy a világ mércéje szerinti öltözködés, zenestílus és miegymás viszketegséget meg szembetegségeket okozó köde a régi rendet képviselni próbálók óvintézkedései ellenére is beszivárog az Úr népe közé. Minél magasabbra emeljük a nagy elődök életvitelének emlékképeit, és minél hangosabban énekeljük az idők próbáját kiállott lelki énekeket, annál erőteljesebben fordulnak sokan a számunkra idegenszerűnek ható vidékek horizontja felé, és annál nagyobb előszeretettel hallgatnak most-felbukkant tanokat, alkalmaznak beláthatatlan következményekkel járó úgynevezett missziós módszereket.

            Nagy figyelmeztetés ez a számomra is! Felfedi hiányosságaimat, és kezdi beláttatni velem, hogy istentiszteletemmel, istenképemmel gyakorta baj van. A régiek tiszta életvitelének éléséhez, a régiek jól bevált módszereinek alkalmazásához a Lélek világosságának olyan mértékben való kiáradása szükségeltetik, amilyen a régiekben is megvolt! Enélkül csak szájjal közeledünk az Úrhoz, nem pedig szívünkkel – és csodálkozhatunk, miért fordulnak el olyan sokan a személyes és közösségi istentisztelet általunk képviselt gyakorlatától. Be kell látnunk, hogy visszatérni a régi szokásokhoz, törvényekhez nem megoldás. Megtérni Jézus Krisztushoz a megoldás! Visszatérni Jézus Krisztushoz a megoldás!

            Elképzelései ellenére Míkát nem áldotta meg Isten. Nem élvezte az élő Úr védelmét sem ő, sem szentélye, sem istenképe, sem istentisztelete, mert a dánbeliek mindenétől megfosztották, amiben reménykedett. Az undok bálványképről, a hamis istentiszteletről csak egyetlen méltányolható dolgot mondhatok: azt, hogy felborítható, megszüntethető! A hamis isten nem ordítozott, és nem rugdolózott azellen, hogy helyéből kimozdítsák. Élettelen volt. A bűnt elnéző, megengedő, a szívbe be nem látó, a gondolatokat nem ismerő isten halott isten. Nem érdemes, és nem is szabad imádni! Kifelé a házból a hamis istenképpel és hamis istentisztelettel! Megtérésre van szükség! Újjászületésre van szükség! Ha ezt átéltük már, akkor újabb életodaszánásra, szemgyógyító írra van szükségünk – hogy meglássák testvéreink és ez a világ, hogy mi nem akarunk úgy élni, mint a nép, amikor nem volt király Izráelben! Nekünk van Királyunk! Mi nem akarunk mást szolgálni, egyedül Jézus Krisztust! Ha keresztyénnek valljuk magunkat, legyünk krisztusiak igazán! Hadd legyen látható életünkben Jézus Krisztus kegyelme, a mindenható Isten szeretete, a Szentlélek minden értelmet felülhaladó, megszentelő munkája! ÁMEN!