21.
És én, ha felemeltetem e
földről,
mindeneket magamhoz vonszok.
(Jn 12: 32)
A predesztináció tana a
mennyei dicsőség felénk szűrődő, parányi fénysugara, mely elég e földi lét sűrű
rengetegén átlábaló hívőt biztonságban hazavezetni. Hogy miként lobbant fel,
milyen is lehet teljes pompájában, mi azt a távolból meg nem mondhatjuk – csak
haladunk folyton a jelzett irányba, míg romlandó testünk romolhatatlanságba nem
öltözik.
A kereszt győzelmét
hirdetni útközben a legfőbb foglalatosságunk – halottak szemhéját feszegetve
mutogatunk a menny felé, simogatjuk a dermedt kő-szíveket, hátha felmelegednek.
Szavainknak önmagukban semmi ereje nincsen, igyekezetünkre nem száll senkibe
vissza az élet. Imádkozunk, próbálkozunk, imádkozunk, sírunk, imádkozunk,
megyünk tovább, s imádkozunk.
Épp ilyen holtak voltunk
mi is egykor: képtelenek minden jóra, nem értettük Isten hangját, nem is
érdekelt. És egyszercsak, mintegy varázsütésre, érdekelni kezdett, kezdtük
érteni! Megsirattuk halott voltunkat, kaptunk egy új, hús szívet, és azóta
megyünk életre kelve, megyünk a mennyei dicsőség fénye felé, miből nekünk is
jutott egy parányi sugár. Mélységes titok ez! Valami vonz, valami hajt, ezért
nem tudunk megállni. Valami megtalált, valami feltámasztott – hát meg tudja
tenni másokkal is. Ezért nem csüggedünk. Ez a valami: a mindenható Isten Jézus
Krisztusban megjelent, feltétel nélküli kegyelme!
Miként a delej vonzása
összegyűjti a vasreszeléket a fűrészpor közül, úgy egyesíti kikutathatatlanul a
hívőket Krisztus keresztje is – örökérvényű szeretettel, teljes hatalommal,
pontos terv szerint – megtartásra való néppé, győzedelmes, szeplőtelen
Anyaszentegyházzá. Hogy kinek, mikor, hogyan ad életet, az az ég és föld Urának
titka, szent joga. Nem kutatgatjuk, nem erőltetjük – mi csak hirdetjük a
kereszt diadalát!
22.
Felkele a vacsorától, leveté
a felső ruháját; és egy kendőt vévén,
körülköté magát. Azután vizet tölte a
medenczébe, és kezdé mosni
a tanítványok lábait, és
megtörleni a kendővel, a melylyel körül van kötve.
(Jn 13: 4-5)
Gyémánt csilingeléssel
csobbant a víz, mikor a Mester belemártotta kezét – felismerte azt, Aki által
és Akire nézve teremtetett, és megilletődve üdvözölte Őt. Tiszta volt az a kéz,
gyöngéd; alázat és szeretet áradt minden mozdulatából. Aztán jöttek durva,
poros, izgága lábak, s belegázoltak a víz rebegő tükrébe. Dereka köré
törülközőt csavarva, mélyen lehajolva simogatta, tisztogatta meg őket a
békességes kezű Mester. Hosszú utak izzadságos emlékeit, éles kavicsok nyomát,
makacs porszemeket, száradt foltokat törölt le végleg, s míg – miként az idegen
rabszolgák – lehajtott fővel buzgólkodott, Máté, Jakab, András, János meg a
többi tanítvány végre elengedhette magát! Jól esett nekik a frissítő
kényeztetés.
Péter, a kőszikla,
szótlanul várta a sorát, s mikor a Mester a lavórral hozzá érkezett, jó
hangosan kiáltott fel: „Az én lábaimat te nem mosod meg soha!” Aztán
körülnézett, milyen arcot vágnak a fiúk az ő nagy alázatához. „Akkor semmi
közöd sincs énhozzám!” – mondta a Mester, és Péterbe belenyilallt a felismerés:
szennyes ő tetőtől talpig! Jaj, de nagyon szennyes!
Az olajmécses sárga fénye
körülölelte a Szolga-királyt, sötét árnyak imbolyogtak a falon.
„Vegyétek, egyétek!” –
szólt a selymes hang, és Máté, Jakab, András, János, Péter és többiek is mind
nagyokat törtek a kenyérből. „Az én testem ez!”
„Igyatok ebből
mindnyájan!” – szólt a selymes hang, és Máté, Jakab, András, János, Péter és
többiek is mind elégedetten ízlelték a zamatos bort. „Az én vérem ez!”
Az árnyak összébb húzódtak a falon. Vajon
mit akar ez jelenteni?
Nem tudták, hogy most
teljesedik be az Írás, s a törvény holt kőtáblái közül teljes pompájában most
kezd kifesleni az élő Szeretet virága.
23.
Nem ti választottatok engem,
hanem én választottalak titeket,
és én rendeltelek titeket,
hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek,
és a ti gyümölcsötök
megmaradjon.
(Jn 15: 16)
A szeretet tőkéjéből
kisarjadt vesszőszálon soha nem fog a türelmetlenség érdes gyümölcse teremni. A
szeretet tőkéjéből sarjadt vesszőszálon nincsen az irigységnek,
felfuvalkodottságnak haszonleső bimbaja sem. A szeretet tőkéjéből kisarjadt
vesszőszálon csakis a szeretet zamatos, vérző, soha el nem fogyó gyümölcse
teremhet, mert tőke, vesszőszál, gyümölcs – egy test. Aki a Krisztusban van, az
Atyában is van egyszersmind, s árad rajta keresztül az Élet titkosan és
győztesen a Lélek láthatatlan fa- és háncsedényein.
Az Istennek valóságos
jelenléte bennünk, és a mi valóságos jelenlétünk az Istenben nem szavainkban
mutatkozik meg – meddő idők szeszélyes
szellősusogása lenne az csupán. Nem is megjelenésünkben mutatkozik meg –
megtévesztő, karneváli játék lenne az. Nem is jó cselekedeteinkben – mert szép
és erős várat lehet építeni vérnek árán is – hanem szavainkban,
megjelenésünkben, cselekedeteinkben egyszerre és mindig megnyilvánuló
szeretetünkben. Mert aki a szeretet tőkéjéből kisarjadt vesszőszál, semmit sem
fogadhat magába, és semmi mást ki nem bocsáthat magából, mint ami a tiszta,
romlatlan, krisztusi szeretet. Könnyei a szeretet könnyei. Éneke a szeretet
éneke. Álmatlan éjszakáinak verejtékes tusái fölött a szeretet koronája lebeg,
nem a félelemé, nem az aggodalmaskodásé.
Életének nektárját
boldogan hagyja kipréselni, mert tudja, hogy kiapadhatatlan a forrás; mert
tudja, hogy mindenestül átitatta a feltétel nélküli, megtartó kegyelem.
24.
Amiképpen te küldtél engem e
világra, úgy küldtem én is őket e világra;
És én ő érettök oda
szentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban. De
nemcsak ő érettök könyörgök, hanem azokért is,
akik az ő beszédökre hisznek
majd én bennem.
(Jn 17: 18-20)
Tudod, Atyám, milyen
gyámoltalan ez a János – szava ritkán hallszik, akkor is olyan, mint a gerlice
búgása. Elbódítja a virágillat, megkönnyezi a kis verebeket a piacon… Vajon
érdemes lesz ezért a Jánosért? Tudod, Atyám, milyen lobbanékony ez a Péter –
dühbe gurul, fogadkozik, szablyához kap, máskor meg elszalad egy szolgalány
elől is. Nagy a szája, kevés a tudása… Vajon érdemes lesz ezért a Péterért?
Tudod, Atyám, milyen okoskodó ez a Tamás – csak az a biztos neki, amit meglát,
megfog, pedig a mennyeknek országa láthatatlan, szellemi ország. Hogy fogja ezt
meggyőzően hirdetni a pogányok között? Vajon érdemes lesz ezért a Tamásért? És
Mátéért? És Andrásért, és Jakabért vajon érdemes lesz? Állhatatlanok, szélben
szétrebbenők, földhözragadt kicsinyhitűek mind! Jaj, Atyám, vajon érdemes lesz?
Nem! Ó, nem tépelődött így
a világ Megváltója! Úgy nézett tanítványaira, mint aki a hernyót látja, de a
lepkére gondol; mint az édesanya, aki maszatos, bukdácsoló gyermekében szemléli
már a jövendő erős oszlopát. Tudta jól, hogy eget-földet megrendítő
áldozatbemutatása a Páthmosz látnokává teszi Jánost; megszilárdítja Pétert a
mártíromságra; a reménylett dolgok valóságát megragadó tanúvá formálja Tamást
és a többieket is mind. Nem! Egy pillanatig sem tépelődött a világ Megváltója!
Összehúzta magán a lángoló szeretet
efódjának és hósenének karmazsin fonalait, s homlokának arany lapocskáján
kápráztatóan tündöklött a pecsétmetszés: „Szentség az Úrnak!” Ruhája peremén
lágyan csilingeltek az ígéretek csengettyűi és gránátalmái, amint az oltár felé
fordult. „Nem kell több bárány! Nem kell a bakok, tulkok, bikák vére, s még a galambfiaké
sem! Őérettük magamat szentelem oda!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése