Temetési igehirdetések I.

Isten minden nap megújuló kegyelme

Kiss Ernő – élt 56 évet – temetésén

2012. dec. 23., Sarmaság

JerSir 3:22-23: Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!

            Azzal a megállapítással kezdem ezt a szolgálatot, hogy szívünkben nagyon kemények, lelkünkben, jaj, de szárazra kérgesedettek tudunk mi lenni, emberek! Sajnos, sok esetben még azok is, akiket újjá tett az élet és a halál Ura. A reggel sarjadó fűszálak és frissen bomló virágok mennyből küldött üzeneteit képtelenek vagyunk érzékelni, átvenni sokszor, és nem ámulunk el minden lépten-nyomon afelett, hogy milyen nagy a mindenható Istennek irántunk tanúsított kegyelme. Ha minden rendben megy, nincsen időnk megállni, elgondolkodni, és rácsodálkozni Isten végtelen jóságára, és nincs szemünk meglátni azt a sok-sok jót, mely fizikai, lelki síkon egyaránt árad reánk naponként. Nekünk tragédiák, nekünk koporsók, nekünk ravatalok kellenek, hogy megtorpanjunk egy pillanatra. És sokan, sajnos nagyon sokan csak elméláznak, elérzékenyülnek ekkor is, és mennek tovább, az elején kissé lelassulva, s aztán ugyanúgy. Ez a gyászistentisztelet az élők számára egy kegyelmi alkalom! Kegyelem, hogy még nincsen végünk, és nem mi fekszünk itt, a koporsóban. Kegyelem, hogy feljöhettünk ide, a temetőkertbe, és az is, ha éppen felhoztak, és nem magatehetetlenül heverünk egy ágyon. Kegyelem, hogy van halló fülünk, és felfoghatjuk Isten hozzánk intézett, komoly üzenetét! És még mennyi, de mennyi minden van, ami talán csak ilyenkor jut eszünkbe, hogy aztán hamar elfelejtsük, és szaladjunk, dolgozzunk rogyásig, haragudjunk, vádaskodjunk, elengedjük magunkat, s menjünk tovább! Magunktól képtelenek vagyunk mozdulni Isten szavára, sőt még meghallani is. Ha valaki e szomorú együttlét alkalmával teremtő Istenéhez közelebb kerül, az egyedül kegyelem. És ha valaki ma felismeri Jézus Krisztusban megváltó Istenét, az is egyedül kegyelem. Itt van most közöttünk az Isten vigasztaló, megtérésre hívó, helyreállító kegyelme! Boldogok, akik megragadják!

            Ernő bátyja – mert mi, gyermekek csak így neveztük nagybátyánkat – életét is az utolsó pillanatig végigkísérte a kegyelem. Nem véletlenül született ő a világra, és nem véletlenül éppen akkor, és oda, abba a családba, amelybe beleszületett. Ernő bátyját ajándékul szánta Isten a családnak, az embereknek, a világnak. Az Ő terve és akarata volt, hogy megszülessen. Biztos aranyos kisbaba volt, és jó érzés volt nagyon, amikor először nézett rá édesanyjára, amikor édesapjára először reámosolygott! Nagyobb testvérei számára is áldás volt. Mozgatta kicsi karjait, lábait, és örült, hogy dobog az ő szíve is. Élettel ajándékozta meg őt is az Isten. Előtte soha senki nem volt épp olyan, mint ő, és már sohasem lesz ezután, mert milliók és milliárdok közül megismételhetetlen egyetlenegy! Mint ahogy mi is egyen-egyenként. Miénk lett az élet nagyszerű csodája. Mennyei tervek részeseivé lettünk! Gondoljuk csak el, hányszor undorodtunk meg ettől az élettől, és hányszor beszéltünk róla úgy, mint valami hatalmas teherről, kínról! Pedig lehetne alázatos szívvel, örömmel és lelkendezéssel beszélni róla. Hányan és hányan dobják el maguktól tudatosan ezt a drága kincset: az életet! Nem hiszik, hogy kimondhatatlan gyötrelmekben folytatódik mindörökre tovább.

            Kegyelem az is, hogy Ernő bátyja hívő családba született. Látott ő sok bűnt is, emberi gyarlóságot, de olyan környezetben nőtt fel mégis, amelyben figyelme a mennyeiek felé irányulhatott. A szülők reggel és esténként elővették a Bibliát, együtt énekeltek a gyermekekkel, és így tanítgatták őt: „Fiam, szeresd az Úr Jézust, mert Ő nagyon szeret téged! Fiam, imádkozzál!” És megtanult imádkozni. Rendszeresen elvitték Isten házába, és éveken át imádkoztak érte, hogy mindenestől Jézusé legyen. Milyen nagy kegyelem!

            Idők multával valami mozgolódni kezdett a szívében, és egyszer csak előállott, hogy a gyülekezetnek ő is tagja kíván lenni. Bizonyságot tett arról, hogy ő a Jézusé már, és csak Néki akar szolgálni, amíg csak él. Ismerte az igét, amely arról beszél, hogy jobb fél szemmel, vagy vakon, fél lábbal vagy láb nélkül a mennyek országába jutni, mint teljes egészségben kerülni a kárhozatra! A kegyelemnek ez a szava hangzik most is, mert vannak még, akik ép kézzel, ép lábbal bírnak, csak éppen a lelkük nincs biztonságban. Vannak még itt, akik nem panaszkodnak talán, de kemény a szívük, mint a kő, és nem lakik benne a drága Megváltó, az Úr Jézus Krisztus. Bárcsak munkálkodna bennük Isten ma reggel is megújult kegyelme ellenállhatatlanul, hogy ne éljenek tovább élő hit nélkül, megtéretlenül!

            Emlékszem rá, hogy az utca felőli házban Kiss-tatáéknál volt egy festmény a falon. Sohasem tudom elfelejteni. Belém ivódott az a kép. Egy szegekkel átvert, nagy, vérző kezet ábrázolt – talán megvan még most is. Kisgyermekként borzongva betűztem rajta a fekete szavakat: „Az én bűnöm…, a te bűnöd…, az ő bűne…, a mi bűnünk… Még nem elég?!” „Ezt a képet Ernő bátyja festette!” – világosítottak fel. És attól kezdve valahogy nagy tisztelettel néztem fel Ernő bátyjára. Isten kegyelme szerette ki belőle ezt a képet, mint ahogyan a korábban gyilkos szándékú, gyűlölködő Saulusból a Szeretet Himnuszát. Isten közelsége szép dolgokat hozott ki belőle: csodálatos festményeket, rajzokat, telve mennyei üzenettel. Adatott neki a tehetség, a tálentum birtoklásának kegyelme. Ha betölt minket Isten kegyelme, embertársainkból, gyermekeinkből, házastársunkból a bennük szunnyadó áldásokat csalogatjuk elő. Mosolyra rendszerint mosoly a válasz, simogatásra simogatás, jótettre hála. De a bennünk lévő bűn is kihozza a másikban lévő bűnt, düh a dühöt, harag a haragot! Ha szelet vetünk, vihart aratunk. Most e koporsó mellett gondolkozzunk el: általában mi jön ki a mellettünk lévő emberből miattunk? Kivé, mivé lesz miattunk az a másik? Kapaszkodjunk bele teljes erőnkből Isten kegyelmébe, ha szép napokat akarunk látni!

            Bárhová ment, bárhol járt, mindenütt utána ment, mindenütt fölötte lebegett az isteni kegyelem. Volt idő, hogy Ernő bátyja megkeseredett. Volt idő, hogy messziről nézve úgy látszott, nem vágyik már igére, hívők közösségére. Úgy láttuk, hogy Istentől távolra került nagyon – mert mi tükör által homályosan nem csak a mindenható Istent látjuk, hanem a közöttünk lévő embertársainkat is – és úgy láttuk, nem érdekli már sok minden, ami valaha érdekelte. De volt idő, hogy felhívott telefonon, és elcsukló hangon kérte, hogy imádkozzam, mert honvágya van. Isten után vágyik. Arra az örömteljes lelkiállapotra, amit megízlelt fiatalon. Vajon mi késztette arra, hogy imatámogatást kérjen? Vajon mi juttatta eszébe a lelki otthon melegét? Isten kegyelme! Mindenüvé utánament ez a kegyelem, és szólítgatta, nem hagyta békén ez a kegyelem! Teutánad is eljött ez a kegyelem. Ide, a temetőkertbe. Ki tudja, hányadjára ébresztget, hányadjára kínálja fel magát! Talán utoljára.

            Ez év nyarán nagy, családi összejövetelt tartottunk Sarmaságon. Mindenhonnan összejöttünk, sokfelé szétszóródott gyermekek, unokák, rokonok. Arról emlékeztünk meg, hogy Kiss-tata kilencven esztendeje született, és hogy Kiss-mamával hatvan éve kötöttek házasságot. Számomra felejthetetlen alkalom volt. Amikor a Szeretet-lapba megírtam a beszámolót, ilyenformán írtam, hogy „ki tudja, vajon lesz-e még alkalom, hogy így, örömben legyen együtt a család.” Bevallom, nem arra gondoltam, hogy épp Ernő bátyja temetésére fogunk összegyűlni legközelebb. Közülünk, azt hiszem, senki sem gondolta. Megadatott számára annak kegyelme, hogy részt vegyen szülei gyémánt-menyegzőjén. Mindenki számára ajándék volt ez az alkalom. Mondta is a feleségem útban errefelé: „Milyen jó, hogy akkor mi is eljöttünk, legalább láthattam én is Ernő bátyját még életében!” Akkor találkoztak először, és akkor találkoztunk vele utoljára. Nem lehet tudni sohasem, melyik az utolsó találkozás kegyelmi alkalma. Nem lehet tudni, melyikünk ravatalát állják majd körül legközelebb szeretteink, ellenségeink, ha vannak. Vessük ki szívünkből a régi, rossz emlékek átkát! Bocsássunk meg, ha kell, és ha kell, kérjünk bocsánatot! Rendezzük a rendeznivalókat, mert talán ez a perc az utolsó találkozás kegyelme! Hogy még nincsen végünk, az egyedül kegyelem!

            Ernő bátyja nem hirtelen szívroham következtében halt meg. Nem is autó ütötte el. Megadatott neki az a kegyelem, hogy készüljön a földi lét itthagyására. Sokaknak nem adatik meg. Napokat kapott, kegyelmi napokat. Ajándékba. Amikor nagyon szenvedett, és beszélni sem tudott már, valaki a családból megkérdezte tőle: „Ernő, imádkoztál? Fel vagy-e készülve, ha el kell menni?” Micsoda kegyelem! Micsoda türelem és szeretetteljes lehajlás: utána ment Isten szava az utolsó pillanatban is! Csak a lába fejét mozgatta, hogy igen, igen. És eljött 2012. december 21-e, délelőtt tizenegy óra harminc perc, és Ernő bátyja lezárta szemeit. Elszakadt a fonal, mi csupán eddig láthattuk őt. A többi a kegyelmes, de igazságosan ítélő Istené. Egyszer mi is elmegyünk, de nem mindegy, hogy hogyan! Erről szól Csiha Kálmán verse is, amit befejezésképpen felolvasok. A címe:

Nem érdemes

...és elmegyünk.

Úgy elmegyünk, hogy nyomunk sem marad.

 – Hulló levél az őszi fák alatt –

Mind elmegyünk.

Emlékezni fognak még reánk

A gyermekek és megnőtt unokák

S a dédunokák talán…

– kialvó fény a Nagy Ekrán falán,

Mind elmegyünk.

És mindent itt hagyunk,

Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

A bűnt, a vágyat, gyalázott életet,

A bánatot bűneink felett,

A fájdalmat, keserves harcokat,

Az otthonunkat, könnyes arcokat,

Mi mindent itt hagyunk,

Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

És mind továbbmegyünk,

Mert élet, fény és szent csodák leszünk

Ha itt már az Istené vagyunk.

– Vagy leszünk átok, kivülvaló sötét,

s megtöltjük majd az elveszés ölét

s nem lesz segítség: – mindent itt hagyunk,

mert por és hamu és vándorok vagyunk,

és önmagunkat visszük csak tovább

és önmagunkkal mi mind elveszünk,

és szent fény helyett sötétség leszünk,

ha önmagunkat vittük csak tovább.

Nem érdemes itt egymást bántani,

eltékozolni szent csodák sorát,

sárba taposni égi fényeket,

mikor élni a Fényben is lehet,

s lehet úgy menni, hogy hazamegyünk.

            Ó, bárcsak ne csupán elérzékenyítene, hanem indítana ma hódolatra, imádatra, teljes, feltétel nélküli önátadásra Isten szava! Lehet úgy menni, hogy hazamegyünk! „Istennek kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk!” Csodálatos, meg nem érdemelt, az Úr Jézus kereszthalálában legdicsőségesebben felragyogott kegyelem! Boldogok ennek megtapasztalói itt is, a temetőkertben is! Megvigasztalódnak, ha munkáját látják az élőkben, az előrementekben. Legyen áldott az Úr, Aki mindenek fölött való, Akinek utánunk jövő, átformáló, megtartó kegyelmébe bármikor hittel belekapaszkodhatunk! ÁMEN!

Mert mint a villámlás...

Kocsis Nikolett (élt 56 napot) temetésén

2008. szept. 25., Sarmaság

Lukács 17:24:  Mert mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján. (Kecskeméthy)

Istennek mindig gondja van arra, hogy az elkövetkezendő csodálatos, vagy éppen rettenetes eseményeknek legyenek előhírnökeik. Előre figyelmeztet, és előre int, hogy számítsunk valamire, amihez nekünk közünk van, és ami hamarosan be fog következni. „Mert semmit sem cselekszik az én uram, az Úr – mondja Ámós próféta – míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (3:7).

Ahhoz, hogy minket figyelmeztessen, különféle eszközöket vesz az Ő hatalmas kezébe, hogy dolguk végeztével oda visszatérjenek. Ilyen eszköz volt Gábriel arkangyal is, aki hírül adta Józsefnek és Máriának, hogy a régen várt Megváltó útban van a földre. És mielőtt a drága Úr Jézus Krisztus megkezdte volna nyilvános szolgálatát emberi testben, Isten elküldte eszközét, Jánost a Jordán mellé, hogy kiáltó szó legyen a pusztában – hogy készítse az Úrnak útát, és megtérést prédikáljon. Mielőtt árvíz jönne, vagy tomboló vihar, villámfény hasítja végig az eget, és üzenetet hoz: „Készüljetek, emberek! Rendezzétek el az elrendezni való dolgokat, mert jön a szél, jön az ár, és akkor ezekre már nem lesz lehetőség!” Ilyenkor az okos háziasszony kiszalad, és sietve összeszedi a drótokról a száradni kitett ruhát. Az értelmes férfi megtölti a homokzsákokat, és odahordja a kapu alá, hogy be ne jöjjön a pusztító ár. Nagyon komolyan kell venni az Istentől küldött hírnököket!

Egy ilyen kivillanó villámfény, mennyei küldött volt ez a kisleány is. Nem ismerhettük meg őt, mégis nagyon szerettük. Beszélni nem tanulhatott meg, mégis hangosan prédikált. Prédikál picinyke, nyitott sírja is, és ezt adja hírül: „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”  Jézus visszajön! – ezt prédikálja – és minden sir, amit e kertben szemünk lát, így fog megnyílani. De nemcsak ezek a sírok, hanem még a tenger is kiadja az ő halottait, és minden szem meglátja majd az élet és halál Urát - még azoké is, akik Őt átalszegezték! Jön az ítélet! Jön a megjutalmazás! Melyik lesz a tiéd? Attól függ, hogy itt, e földi létben kinek mondod Jézust. Adj hálát Istennek, aki gondoskodott arról – még ha ehhez egy ilyen rendkívüli, könnyes alkalmat rendelt is – hogy újra halld az üzenetet: Jézus hirtelen, mint a villámlás, visszajön! Megbocsáttatak-e bűneid? Kaptál-e új, hófehér szívet? Készen állsz-e az Ő fogadására? Most még el lehet rendezni az elrendezetlen dolgokat!

Kedves gyászoló szülők! Magasztaljátok Istent, mert nagy tisztesség ért titeket! Éppen titeket választott arra, hogy rajtatok keresztül piciny hírnökének életet adjon! Prófétai küldetés volt. Nikolett hűségesen bevégezte. Mielőtt jőne a villámfény, és vihar keletkeznék, sűrűsödnek a felhők, és élénkebbé válik a szél. Ilyenkor tudni lehet, hogy nemsokára dörgésre és villámlásra lehet számítani – mert vannak jelei a villámlásnak is. Nem lehet tudni, mikor érkezik, mikor tűnik fel az égen, de számítani lehet rá. Lehet várni, mert jelei vannak. Annak is voltak jelei, hogy Nikolett jönni fog. Legelőször az édesanyja előtt lett nyilvánvalóvá, aztán megbizonyosodott erről az édesapja is. Voltak jelei annak, hogy jönni fog, egyre nyilvánvalóbb jelei voltak, és az egész nagy család várta, mikor láthatják már. Számítgatták a napokat, a hónapokat... de Alkotója, Megbízója más időpontot szabott. Hirtelen megérkezett, és hozta az üzenetet. Egy nem várt órában villant fel, mint a villámfény, és beragyogta az eget. Feltűnt a szülei egén, és fénylett a kiterjedt család egén, és az egész gyülekezet és a falu egén is, és mindenki látta, hogy itt van, megjelent, hírt hozott! És az értelmes ember megérti az üzenetet! Általa üzent az örökkévalóság! Életének 56 napja, és ez a picinyke, fehér koporsó teljesen elég volt, hogy tervezett munkáját elvégezze általa az Isten. Vigasztalódjatok azért, és megfacsarodott szívetek mélyén nagyon örüljetek!

    Az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylő villámnak valahol mindig marad nyoma a földön. Néha belecsap egy-egy öreg fába, és megperzseli kérges törzsét, vagy mély kráter-sebet fúr a földbe. Néha fellángol erejétől a zöldellő ág is, vagy elhamvad nyomán a fű. Már régen nincs sehol, amikor a fa, a föld, az ág, a fű még tudja, hogy itt járt. Nem tudja elfelejteni soha, mert találkozott vele. Mert a nyoma ott sajog mélyen sok tavasz után is. Már nem tehet úgy többé, mintha nem érintkeztek volna. Egy pillanat volt az egész – egy életet átformáló, súlyos pillanat. Ez a temetés is az! Az élet és a halál Ura szól, hogy „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”  Jézus szólít, hív magához áldott kibékülésre, hogy betöltsön élő reménységgel: van feltámadás! Van bűnbocsánat! Van örök élet a golgotai vér által! Nikolett távozása fájdalmas nyomokat hagyott, de békességes nyomokat is – nyomát a figyelmeztető isteni szeretetnek. Amikor új gyümölcsök hajtanak a régi, megsebzett fán, az emlék is prédikál majd – arról, hogy más az Isten időzítése, mások az Ő gondolatai, és mi, akikért szent Fia életét adta, ott vagyunk az Ő gondolataiban. Nyomokat hagyunk mi is e földön. Nyomokat az emberek szívében, lelkében. Egyszer majd emlék leszünk mi is. Hadd kérdezze mindannyiónktól ez a kicsinyke, fehér koporsó: Te milyen nyomot hagysz magad után? Magadét? Krisztusét? Milyen üzenetet hordozol?

Kedves szülők! Amikor villámot láttok cikázni az égen, eszetekbe jut majd, hogy ott, a látható egen túl van valakitek! Nem lesz üres számotokra a mennyország, mert ott van Megváltótok, Jézus Krisztus, és vele van kislányotok is, Nikolett. Ő vár titeket haza! Hamarabb előrement, mint a dédi tata, dédi mama, mint a nagyszülők, mint ti. Itt járt, átadta az üzenetet, elment, és nyomot hagyott. Adjatok hálát érte! Eszetekbe jut majd az is, mikor villámot láttok, hogy milyen rövid az élet, és mi mindannyian nyomot hagyunk valahol. Éljünk Jézussal! Éljünk Jézusnak! Áldott lesz így az emlékünk is! Kedves végtisztességet tevő gyülekezet! Jusson eszedbe majd, hogy : „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”

Imádkozzunk!  „Feltámadt Hős, ó, dics neked!” Köszönjük, hogy kegyelmességedből vallhatjuk meg: Te vagy a győzedelmes Úr, aki a bűnt, a poklot és a halált legyőzted, és mi nem akarunk más urat szolgálni, egyedül Téged.

Tied a dicsőség, amikor mosolyra derítesz, és Tied a dicsőség akkor is, amikor nehéz ezt kimondani, és könnyekben ázik az arcunk! Tied a dicsőség, amikor odahajolhatunk egy kisgyermek bölcsője fölé, és Tied a dicsőség akkor is, amikor koporsóját körülálljuk! Köszönjük annak biztos tudatát, hogy Te üzenettel indítottál útnak mindannyiónkat, és hogy egykor munkánkért számot adunk néked! Köszönjük e rövidke életet, a Nikolettét, akit nem ismerhettünk meg, de mégis szerettünk, és aki szavak nélkül is prédikált! Köszönjük, hogy jól végezte dolgát! Bevégezte, és te hazahívtad – arra a helyre, amelyről ezt mondottad: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van!” Mi vágyunk oda!

De addig is, míg odaérünk, villámlásnyi életünket Te töltsd meg tartalommal! Segíts kegyelmedből áldott nyomokat hagyni! A gyászoló szülőknek, nagyszülőknek, az egész megrendült szívű közösségnek Te légy vigasztalója! Maradj mindnyájunkkal a Te békességeddel! A mi térdeink meghajolnak előtted a mennyeiekével, földiekével és föld alatt valókéval együtt! Köszönjük hogy Te vagy az Élet, fölötte állsz a testi és az örök halálnak, és köszönjük hogy örömmel várhatjuk azt a napot, amikor minden nyelv megvallja majd, hogy Te Úr vagy az Atya Isten dicsőségére! ÁMEN!