Elmélkedés Megyesi József képeivel (VI.)

17.

Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az.

Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő

és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.

(Jn 3: 6-8)

            Holdvilágos éjszakán úgy kapkodta a lábait Nikodémus, mint akinek sarkában kígyók falkája sziszeg. Félelmek és nyugtalanság titkos mérgét érezte belsejében felszívódni, s minél inkább erőtlenedett, annál inkább igyekezett a felemeltetett csoda-pózna gyógyító látására. Verejtékesen, fuldoklón telepedett le a fiatal Rabbival szemközt, mert úgy hallotta, hogy tud valamit ez a Názáreti, amit farizeustársak és írástudók délceg serege meg sem sejthet, s meg nem ragadhat, ha meg is sejtené. Méltóságának üres edényét felfedte, tudásának színes kavicsait kiteregette az ács fia előtt. Kérdőn nézett Rá: most vajon mit fog mondani?

            És a fiatal Rabbi beszélni kezdett az éjszaka langyos szellőjének hangján – új törvényről, új erőről, új életről. Lénye úgy sugárzott, mint a réz. A város fölött foszladoztak a fellegek, gátját szakította a csillagóceán. És beszélt a fiatal Rabbi, halkan magyarázott – szava édesebb volt, mint a méz. Az utcákon kígyók tekeregtek repedésekbe, meglazult macskakövek alá, s Nikodémus kényelembe helyezte magát. És beszélt a fiatal Rabbi bölcsen és hatalmasan, feléje fordultak mind a csillagok. Szavaiból béke áradt, fennkölt nyugalom. „Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?”

            Nikodémus nem tudta mostanig. Mosolyogva csukta be szemét, s míg beszélt hozzá a fiatal Rabbi, érezte, hogy úgy veszi körül a mindenható Isten szeretete, mint a meleg, óvó anyaméh.             

18.

           

Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot,

nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.

Mert a szombatnak is Ura az embernek Fia.

(Mt 12: 7-8)

            A nyugalomról nevezett napon – nyugalom nélkül, békétlen téblábolni, s számolgatni a lépéseket; az élő, egy Úrral való kapcsolatápolás különleges napján – az Ő kedves hangja, jelenlétének áldásai nélkül, hangoskodón; a beteljesedés napján – testileg éhesen, kalászok után epekedve, üresen kongani lelkileg is; a közösség napján – nem örülni az örülőkkel: ilyen volt a Törvény szombatja Jézus nélkül. De Jézus eljött! Jézus eljött, és határtalan szeretetével betöltötte a szombat Törvényét – mert nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért. A meggörnyedt asszonynak, a sorvadt kezű embernek, a Bethesda béna betegének sem volt igazi szombatja, míg Jézus meg nem érkezett. De Jézus megérkezett, és vele, és benne, és általa a felegyenesedés!

            „Hat napon át gyógyíttassátok magatokat – védte a szombatot a zsinagógafő – mert a hetedik nap az Úrnak napja!” Micsoda vakság, micsoda görcsös „kegyesség!” „Ha meghaltál volna – mondta valaki egy frissen megtértnek – nem sajnálnálak úgy, mint így, hogy hívővé lettél!” Micsoda rest szív, micsoda oktalanság! A Törvény, a napok, a hagyomány, a szokás, az illem mind-mind üres, tartalmatlan váz Jézus nélkül. De Jézus itt van, és vele a gyógyulás van itt. Jézus itt van, és vele itt van az élet. Jézus itt van, és vele a nyugalom hétfőn is, kedden is, szerdán is, csütörtökön is, pénteken is, szombaton is, vasárnap is – a világ végezetéig.

            Elég Ő nekünk, teljesen elég a nyugalomhoz!    

19.

           

…tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok:

 és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mt 11: 29b

            Az alázat szelídség nélkül: ravasz meghunyászkodás. A szelídség alázat nélkül: a szív-érintkezések meghitt pillanatainak káprázatos húsevővirága – sem ebben, sem abban nincs igazi öröm, csak metsző fájdalom és vérehullás. Az emberi alázat és emberi szelídség embertelenség önmagában; jó gyümölcsöt hozni meddő akarat; az ÉN erőfeszítése a túlélésre. De nem lesz túlélés, ahol nincs szeretet, mert valódi alázat nincsen, ahol szeretet nincsen, és valódi szelídség sincsen, ahol szeretet nincsen. Egyetlen esélye van tehát a túlélésre mindenkinek: halálosan bemerülni az egyetlen, igaz agapéba, aki maga Jézus Krisztus! Benne nincs alázat szelídség nélkül, és nincs szelídség alázat nélkül – mert Őbenne semmi nincs szeretet nélkül. Átszegzett kezével is Ő maga a tökéletesség!

            Jézus útja farkasok közt vezet át, a halál árnyékának tetemes-völgyében. Zord szél süvít szembe véle, tövis-kacsok kapnak ruhája után. „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát…!” És mennek nyomában az alázatos szívűek, a szelíd bukdácsolók – mert járatlan út ez, isteni út – mind mélyebbre és mélyebbre, folyton növő szeretetben. Mert Aki elől megy, tudja, mit akar. Mert Aki elől megy, legyőzte a világot! Lejjebb és lejjebb, fokról fokra biztosabban, lépésről lépésre növekvő örömben, növekvő világosságban – így haladnak ifjulón a föld örökösei. Követik a Mester mozdulatait, figyelik beszédét, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lett az ő belsejükben. Nem fordítják el arcukat a köpködők elől, kezüket nem kényszeríti ökölbe a farkasmarás, mert övék az imitatio Christi kegyelme, övék az el nem múló szeretet országa.   

                 

20.

Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; 

és te nem akartad.

Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.

(Mt 23: 37-38)

            Sudár falak napsütötte oldalain zarándokok tekintete pásztázott végig ámulón és elégedetten. Bástyák, tornyok árnyékvetülése, íves kapuk visszhang-kondulása a távolból is roggyanni késztette a térdeket s a szíveket. Néhány mélységes lélegzetvétel után az ifjabbak hallelujázva előreszaladtak, ágakat tördeltek az útszéli pálmafákról. A Templom felől bárányok bégetése erősödött, terjengett a kesernyés füst, s közeledvén a kapuk felé, bomladozni kezdtek a tarka, hosszú karavánsorok.

            Jézus megállt, s könnyek peregtek le az arcán. Fátylas tekintetével átölelte Jeruzsálemet, s emelte volna fel, fel, hogy szívéhez szorítsa… de némán lehanyatlott, mint a gyümölcsérlelő nap. Sötét lett mindenütt. Kutyavonyításos sötét. A tanítványok vállat vontak – látták ők már a Mestert sírni máskor is. A város fölött villámok cikáztak az égen, alatta fortyogtak feneketlen katlanok, körötte roppant harapófogó acélköre szűkült. Zarándokok tódultak be nevetve a kapukon, botladozó báránykákat, súlyos tulkokat terelgettek. Élesen lármázott ezernyi veréb- és kelmeárus.

            A Messiás lábai alatt próféták vérétől volt vizenyős a föld – borzongva lépkedett a virágok között. Járt itt Ő már máskor is: igazság és kegyelem kitárt szárnyaival, ígéretes szókkal, figyelmeztetéssel. Járt Ő itt már máskor is a századok során. Akkor sem kellett, most sem fog kelleni. „Mester! Nézd, milyen kövek, és milyen épületek!” – ujjongtak a tanítványok. Jézus rájuk nézett újra, s könnyek peregtek le az arcán. Szemének égető fátylán át látta, miként vonogatják vállukat – hiszen látták ők már a Mestert sírni máskor is.