Temetési igehirdetés (Szilágyi Zoltán)

Jézus az út

Szilágyi Zoltán (élt 56 évet) temetésén

2012. jan. 5., Dés

János 14: 6: Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.

            Szemünkben könnyel, szívünkben vegyes érzelmekkel állunk itt, kedves testvéreim, és gondolataink ide-oda csaponganak. Igen: Zoltán testvérünk ravatala köré tettük le az emlékezés viruló, ám hideg szirmú koszorúit. Hogy ez bekövetkezik, tudtuk mindannyian, de most, hogy arcunkba fúj, és lelkünkön átsüvít a gyász fagyos szele, furcsálkodva nézünk egymásra mégis: elment Szilágyi Zoltán! Élete ötvenhat esztendejének kanyargós útjait végigjárta, és sudár alakját immár eltakarja szemeink elől felénk áramló dicsfényével az örökkévalóság. Talán az idős édesanyának most a legnehezebb, aki mellett üres maradt a másik betegágy, és akit könnyek között hagyott a rövid időre mellé szegődött imatárs. Kevés volt ez az egymással lelki egységben töltött idő, de elegendő ahhoz, hogy most, a gyász süvöltő szelében az anyai lélek diadalmas és hófehér zászlaja lobogjon a reménytelenség fakószürke foszlányai helyett. Ezek a könnyek az öröm könnyei is, nem csak a fájdaloméi! Az öröm könnyei, mert sok-sok kanyargós úton és zsákutcában való tévelygés után a fiú hazaérkezett! Ó, mennyivel hidegebb, mennyivel feketébb, mennyivel könnyesebb lenne ez az alkalom, ha nem tudnánk: egy Krisztusban beteljesedett élet hunyt ki a betegágyon, hogy ereje teljében lobbanjon fel az örök boldogság és örök magasztalás romolhatatlan országában!

            Zoltán testvérünk Krisztus-közelben élt mindig. Nem volt számára idegen a Szentírás tanítása, hiszen – miként Timóteus esetében is – nagyanyja és édesanyja belecsepegtette az elméjébe Isten szavait. Nagymamája az az Urlichshoffer Eleonóra volt, akit a budapesti Wesselényi utcai, akkor még javarészt német nyelvű gyülekezetben maga Meyer Henrik merített alá az Úr Jézus parancsára. Ápolónőként került el Désre az első világháború idején, s házassága révén végleg itt maradt. Sokat imádkozott unokájáért, s vitte magával az istentiszteletekre – Zoltán pedig sohasem tudta elfelejteni az imaházban töltött órák áhítatos csendjének békességét, gyermek-kezét sokszor imára kulcsoló, öregedő kezek simogatását. Ahogy telt az idő, és felnövekedett, jól nevelt kultúrkeresztyén lett belőle. Ám ez a keresztyénség nem volt elegendő arra, hogy biztosítsa őt bűnei bocsánata és az örök üdvösség felől. Ez a fajta keresztyénség nem volt elegendő arra, hogy megóvja önpusztító hajlamaitól, és hogy a téves utakra való tántorodástól lábait végképp visszatartsa. Igen, testvéreim, mert a személyes Krisztus nélküli keresztyénség útja is romlásba vivő tévút! Ez az út sok-sok ezer és millió ember tömjénfüstös sorstragédiája – az önbecsapás fájdalmas megdöbbenésekkel és csalódásokkal görnyesztő útja évezredeken át. Mert lehet vallásosnak lenni, lehet erkölcsösnek lenni, lehet „jó embernek” lenni Jézus Krisztus nélkül is, de ily módon megmarad a lélek üdve felőli bizonytalanság, a reménytelenség, a bűn sötét átka, s annak zsoldja: a halál. Mondtam: Zoltán testvérünk Krisztus-közelben élt. Életének mélypontjain is. Megnehezedett szívvel és mámoros fővel legtöbbször Krisztusról beszélt a megnehezedett szívű és mámoros fejű embereknek. Arról a Krisztusról, aki meghalt a bűnösökért, s akit ő minden bizonyára meg fog ismerni valamikor, úgy igazán – mert Krisztus-közelben élni nem elég! Krisztusban kell élni!

            Olvasta, sőt tanulmányozta a Bibliát, és igeversek sokaságát tanulta meg. De, jaj, kevés volt ez a tanulás az üdvösséghez, mert beletanulni magunkat az igaz keresztyénségbe, beletanulni magunkat a Krisztus-követésbe, beletanulni magunkat a mennyországba lehetetlen vállalkozás! Zoltán testvérünk hosszú éveken át a tanulás embere volt. Egyetemet végzett, majd a tanár lett a dési iskolában. Hírnévre és tekintélyre tett szert. Tanult és tanított, fejlődött és fejlesztett másokat – de nem volt boldog. Pedig a teremtés koronája boldog szeretne lenni, és szeretné, ha szeretnék, és lenne valakié, mert minden szívbéli keménységén és ellenállásán túl az elveszített Isten felé sóhajtozik láthatatlan világként az ember-lét egyszeri és megismételhetetlen csodája. Megpróbált a kapcsolatok útján otthonra lelni, boldogságra lelni. De olyan barátok helyett, akik testvérré születnek a nyomorúság idejére, csupán cimborákat talált. Közöttük néhány jó embert is, néhány vallásos embert is, néhány erkölcsös embert is, az igaz. A kapcsolatokban felsejlő boldogság kiszámíthatatlan, kanyargós útjain lábai felsebződtek, még inkább a szíve. Boldogtalan volt rövid ideig tartó házassága is, és már-már beletörődött, hogy „a bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szükség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!  (Reményik) S míg robusztus termete sokféle tehertől mindegyre hajlottabbá vált, s haja mind fehérebbé,  szerető édesanyja meg nem szűnt érette buzgón, könnyek közt imádkozni.

            Zoltán testvérünk élete figyelmeztető, kijózanító tanítás mindenki számára, aki nem a Krisztusé! Olyan embert temetünk, aki sokféle utakon járt, és sokfelé kereste az igazságot, mert tudta, hogy a kiteljesedett élethez meg kell ismerni az igazságot. A vallásosság útjain nem ért célba. A tanulás útjain eltévelyedett. A kapcsolatok boldogsággal kecsegtető útjain zsákutcákba jutott. A pénz, a hírnév nem tudta az értékesség érzésének és tudatának romolhatatlan kincsét megtépázott szívében elhelyezni. Ám egy áldott napon megértette Jézus Krisztusnak oly sokszor hallott, kívülről tudott szavait: Én vagyok az út, az igazság és az élet! Ekkor, mintegy titkos parancsszóra – mit nem tett soha addig azelőtt – égre függesztett szemeiből patakzani kezdett a könny, és megsiratta eltékozolt életének téves útjait. Kimondta végre: Jézus, te vagy az egyetlen út! Te vagy az igazság! Te vagy az élet – az én életem! Beteg volt már ekkor, s akik ismerték, vele együtt tudták: nem sokáig lesz e földnek megfáradt vándora. Leánya egy időre magához vette, gondolván, az olaszországi orvosok még segíthetnek rajta. Hazatértekor félmosollyal mutogatta a Rómában készült képeket, és ujjával felfelé bökve suttogta: „Én már csak azt a várost kívánom látni!” Lassan végképpen elveszítette a hangját, és az a valamikor oly szép szál ember alig ötven kilónyi, fázós csonkká senyvedt az ágyban. Október utolsó napján alig várta már, hogy felvehesse a fehér ruhát, s beléphessen az otthoni fürdőkád vizébe. „Hiszel-e, Zoltán testvérem, az Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, mint a te személyes megváltódban?” – kérdeztem tőle, miközben óvatosan fogtam, mint egy kismadarat. Válaszként egy halvány bólintást vártam, mert egy jó ideje csak írásban közölte mondanivalóit. „Teljes szívemből hiszek!” – kiáltotta hangosan, csak úgy csengett tőle a fürdőszoba, s mindannyiunk szíve is, akik jelen voltunk. Édesanyja úgy ölelte át fiát, mint amikor ötvenhat évvel azelőtt először kezébe adták.

            Szép történet, valós történet. Áldott legyen az Isten, hogy részt vehettünk benne! Áldott legyen az Isten, hogy folytatódik a történet, mert itt van Jézus, hogy e temetési megállónál utat mutasson az eltévelyedetteknek, a kanyargós, kiszámíthatatlan utak görnyedő vándorainak! Ő az út! Ő az igazság! Ő az élet! Csak Őt megtalálva, a golgotai, véres áldozatban megmutatkozó szeretetre rácsodálkozva lehet beteljesedettnek lenni, s bizonyosságot nyerni az üdvösség felől. Itt van Jézus! Lehet ma bűnbánatot tartani, és lehet ma az Ő igazságához menekülni! Lehet ma örülni, mert a történet folytatódik! Itt marad Jézus a fájó szívű édesanya mellett, és az Ő áldó jelenléte mosolyt csal arcára. Lelkébe hinti az Ő békességének megvigasztaló nyugalmát, és tekintetét a mennyei dicsőség felé irányítja, amelyben szeretett gyermeke otthonra talált.

Imádkozzunk! Csodáljuk munkádat, drága Úr Jézus Krisztus, amit elvégeztél Zoltán testvérünk életében! Köszönjük, hogy visszagondolva őrá nem csupán a szenvedések, csalódások, tévedések útjait kell számba vennünk, hanem láthatjuk mindenek fölött a te mérhetetlen kegyelmedet, mellyel őt el nem hagytad, s amellyel néki csodálatosan megmutatkoztál, mint út, igazság és élet! Jóságodból láthattuk azt is, Urunk, hogy érdemes kitartani a megtéretlen szeretteinkért való imádkozásban, még akkor is, ha a megfáradás, a csüggedés venne erőt remegő szívünkön.

Köszönjük, hogy e koporsó elhantolásával nem zárul le a történet, hanem munkálkodsz tovább, hogy a távol valók szívét magadhoz fordítsad; hogy a benned hívők hitét megerősítsed; hogy a gyászolóknak mennyei vigaszodat nyújtsd, és hogy a fájdalom égető könnypatakjába az öröm balzsamának könnycseppjeit vegyítsd! Nincsenek szavaink, mik téged magasztalni alkalmasak és méltók lennének, mégis kiáltjuk: szent vagy, és minden műved csodálatos a mi szemeink előtt! Köszönjük, Jézus, hogy a keskeny úton, mely te magad lettél minden hívő számára, e földi lét útvesztői között és ellenére minket is biztonságban hazavezetsz a dicsőségbe véred érdeméért! ÁMEN!