Temetési igehirdetés (id. Sápi Gyula)

Az élet három alapigazsága

id. Sápi Gyula (élt 80 évet) temetésén

2015. jan. 22., Bihar

Jób 19: 25-27a: Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll. És miután ezt az én bőrömet megrágják, testem nélkül látom meg az Istent. Akit magam látok meg magamnak; az én szemeim látják meg, nem más.

            Szeretteinktől búcsút venni mindig megrendítő, mindig fájdalmas. Ez az alkalom is az, de mi nem a hitetlenek reménytelenségével, és nem a reménytelenek hitetlenségével álljuk körül e koporsót, hanem annak tudatában, hogy aki itt fekszik, e földi életében megismert és megtapasztalt valamit, aminek révén elkövetkezendő halálára mint valódi nyereségre tudott tekinteni. Ez a tény vigasztal bennünket, és segít, hogy könnyebb legyen a gyász terhe. Előre ment szerettünk, testvérünk életét az a három alapigazság határozta meg, ami évezredekkel korábban szinte újszövetségi éleslátással és hitvallással ékesítette fel az áldott és megpróbált pátriárkát, Jóbot. E három alapigazság maradéktalan elfogadása határozta meg egész életét, és ezért tudott a veszteségekkel, a testi-lelki szenvedéssel, a gyásszal, sőt saját halálával is győzedelmes hittel szembenézni. Az egyik az, hogy a test halandó. A második: a lélek halhatatlan. A harmadik alapigazság pedig az, hogy van egy élő, személyes Isten, akinek kezében összpontosul minden hatalom mennyen és földön.

            Az első igazságot minden ember kivétel nélkül elfogadja, hiszen tapasztaljuk, hogy az idő teltével egyre idősebbek, egyre gyengébbek és sebezhetőbbek leszünk. A másodikat, tudniillik hogy a lélek halhatatlan, már megkérdőjelezik sokan, és azt is kétségbe vonják, hogy van egy élő Isten. Így lettek sokan a materializmus zsákutcáinak, az ateizmus tévútjainak sajnálnivaló kóborlóivá. Milliók hisznek a lélek halhatatlanságában, csakhogy úgy képzelik, hogy a halál után újabb és újabb testet öltések következnek különböző élőlények formájában. A pogányság útja ez is, akárcsak az, ha valaki magát jó keresztyénnek tartván hisz egy örökkévaló, igaz Istenben, de amikor a test feltámadásáról, a lélek halhatatlanságáról olvas vagy hall, csak legyint egyet, és sötét reménytelenséggel a szívében tovább megy – a sír felé, a kárhozat felé. E három alapigazság kell, hogy meghatározza a te életedet is, mert ha csak egyik felől nincs bizonyosságod, tévelyegsz! Tévelyegsz, és ha így nézel majd szembe földi léted végével, jaj lesz neked – soha véget nem érő jaj! A mai gyászistentiszteleten meg akar győzni a mindenható Isten, és ha már meggyőzött e három igazság felől, meg akar erősíteni benne, hogy ezáltal meg is vigasztaljon.

I.

A test halandó, még ha fiatal is. Épp, hogy világra jött valaki, már elég idős ahhoz, hogy meghalhasson. Szembesülnünk kell ezzel a ténnyel, és készenlétben kell lennünk, mert nem tudjuk sem napját, sem óráját elköltözésünknek. Nem biztos, hogy megadatik a bibliai felső korhatár, a nyolcvan esztendő kiváltságos kegyelme nekünk is. Habár egyre jobb erőben és egyre jobb formában érzi magát az ember ifjúságának virágjában, tény, hogy ma már idősebbek vagyunk, mint a tegnap voltunk, és holnap – ha lesz holnap – egy nappal közelebb leszünk végső percünkhöz, mint e mai napon. Igaz, hogy az idős emberek jobban érzékelik az idő múlását. Minden alkalommal, amikor meglátogathattuk Sápi tatát (feleségem révén nekem is nagytatám lett), azt tapsztaltuk, hogy kézfogása egyre gyengébb, erőtelenebb. Nem látszott annyira rajta, de érezni lehetett, hogy öregszik. Előttem van, amint sokszor az ágyán ülve meglátta, hogy érkezünk, és nagy lendülettel tárta ki felénk karjait. Ahogy telt az idő, egyre nagyobb lelkesedéssel, szinte türelmetlenül tárta ki a karjait felénk, és mindig jó volt a találkozás, a rövid együttlét. Sápi tata már soha többé nem lesz hervadó öregember, és soha többé nem lesz erőtelen, mert, amint róla számtalanszor bizonyságot tett, Krisztus érdeméért övé az örök tavasz romolhatatlan országa. Többé nem fog kitárt karokkal várni senkit e földön, de lelki szemeinkkel láthatjuk, amint nagy lendülettel integet gyermekeinek, unokáinak, szeretteinek onnan a fény és öröm szent honából – mert míg élt, azt szerette volna, hogy az övéi mind Krisztus megváltottai legyenek.

A test halandó, még ha szépíteni próbáljuk is. Egész iparágak épülnek fel arra a hazugságra, hogy lehet segíteni a test múlandóságán – különféle táplálkozási módokat, kiegészítőket, gyakorlatokat, festékeket ajánlanak – de van nekünk igazságérzetünk ott mélyen, a felszín alatt. Tudjuk mi nagyon is jól, hogy a test halandó, még ha szépíteni próbáljuk is. Azt mondják, nőktől nem illik megkérdezni, hány évesek. Nem tudom, mi értelme van e hízelgőnek tűnő alakoskodásnak.  Telik az idő, és egyre korosabbak leszünk, még ha nem is akarják tudomásul venni az emberek, még ha nem is akarnak beszélni róla, még ha gondolni sem mernek reá. Jób higgadtan beszélt arról, hogy lesz neki majd egy sírja is, és ezt az ő bőrét megrágják a férgek. Elfogynak kiszabott esztendei, és elfogyatkozik élettelen teste is, de majd e romlandó teste nélkül meglátja az Istent!

II.

A második nagy igazság, hogy a lélek halhatatlan. A lelket az örökkévalóság számára rendelte a Mindenható. Jób megértette, hogy mindene, ami e fizikai világban van, arra való, hogy jó sáfárként romolhatatlan, mennyei kincseket gyűjtsön általuk. Gazdagsággal áldotta meg őt az Isten, mert nem hajszolt gazdagságot. Nem volt célja a hírnév, a rang, a vagyon, de még két alattomos fillér sem tudta az ő Urának szeretetétől és szolgálatától eltántorítani.  Az ő kincse a mennyekben volt, és ott volt a szíve is, ezért volt képes azt mondani a megpróbáltatások könnyhullatásos napjaiban: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Ő neve!”

Mivel meg volt győződve arról, hogy a lélek halhatatlan, igyekezett mások javát keresni. Szívén viselte gyermekei sorsát, és rendszeresen imádkozott érettük. Ezt tette a most már koporsóban nyugvó, drága testvérünk is. Jób felől azt is olvashatjuk az igében, hogy kész volt megalázkodni saját szolgái előtt, és mikor arra volt szükség, nem esett nehezére a bocsánatkérés. Kereste a nyugodt, a tiszta lekiismeretet. Sokféle formában szolgált mások felé, így dicsőült meg életében teremtő, megváltó és megtartó Istenének szent neve. Akinek a lélek halhatatlanságáról nincs meggyőződése, akinek az örök élet felől nincs reménysége, az úgy gondolkozik, mint a példázatbeli bolond ember: „Egyél, igyál én lelkem!” Az ilyen ember önző, az ilyen ember átgázol mások javain és szívén. Az ilyen ember, habár lehet jóra törekvő is, álomvilágban él, és ha meg nem tér igazán, számára jaj lesz a felébredés!

Sápi tata tudta, hogy a lélek halhatatlan, és hogy csak az marad meg örökre, amit Jézusért teszünk. Már idős ember volt, amikor beiratkozott a nagyváradi bibliaiskolába, és nyitott szívvel és elmével visszaült a padba. Beült a fiatalok közé, akik unokái lehettek volna, és odahajolt a könyvek fölé, és dolgozatokat írt, és vizsgázott... Kérdezhetnénk: mire való ez egy ilyen öreg embernek? Félrehúzódni, pihenni kéne már, nem iskolába járni! Erős indoka volt, ami ösztönözte – három nagy igazság: a test romlandó, a lélek halhatatlan, és van egy élő, hatalmas Isten, aki az ő személyes, megváltó Istene is!

III.

Jób Istene, Sápi Gyula Istene, minden hívő Istene megváltó Isten. Nem csupán teremtő Isten, nem csupán gondviselő Isten, hanem megváltó Isten. Igaz, hogy a teremtettség jogán mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de az örök élet örököse csak az lehet, akit elveszett állapotából megment az Isten. Sokaknak lesz majd osztályrészük az örök gyötrelem, mert nekik csak Isten gondviselése, segítsége kellett a bajban, de nem ismerték fel, hogy Jézus Krisztuson kívül nincs más út az értelmes életre, a nyereséges halálra, az üdvösségre. Isten tudta azt, amit az ember soha sem lenne képes megtudnia önmagától: bűnbocsánatra, újjászületésre van szükség! Arra, hogy a teremtőjétől halálosan elfordult, Isten dicsősége nélkül szűkölködő ember megbéküljön a mindenség Urával. Ezért végtelen szeretetétől indíttava Ő maga lett emberré, és Ő maga lett átokká Jézus Krisztusban, hogy aki Őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Bárcsak felismerné itt ma valaki, hogy Jézusra van szüksége egyedül! Bárcsak megszületne ma itt valakiben a bátor hitvallás: Tudom, hogy az én megváltóm él! Nem csupán a világ megváltója, a nagyapám megváltója, a hívők megváltója, hanem az „én” megváltóm!

Ez az Isten személyes Isten azok számára, akik hittel megragadják az igét, a feléjük kinyújtott, átszegzett kezet. Aki igazán hibásnak érzi magát a véres kereszt miatt, az boldog is, mert világosan látja immár, hogy „helyettem, érettem” hozta meg Jézus ezt az eget-földet megrendítő, egyszeri és tökéletesen elegendő áldozatot. A megváltott ember boldog, mert tudja, hogy az Istent egy gyönyörűséges, soha le nem nyugvó napon „én látom meg magamnak, és nem más!” Hála néki! Dicsőség néki! Amig kihűlt testtedet koporsóba nem teszik, személyesen kell találkoznod ezzel a megváltó Istennel! Mások szeme nem láthatja meg helyetted a felkínált kegyelmet! Édesapáink, édesanyáink üdvössége el nem örökölhető!      

Vigasztalás minden gyászolónak, minden nyomorúságba esettnek, hogy ez a megváltó, személyes Isten nem közömbös Isten! Kedves néki az ő híveinek halála. Sőt, megáll a begyepesedő, süppedő sírhalmok felett, és munkálkodik a kedves emlékek által is az ittmaradottakban. A hívő emberek temetésén lehet találkozni az élő Istennel! A hívő emberek sírjai mellett is lehet találkozni az élő Istennel! Mikor a bizonyságtevők már elenyészett szavaira, cselekedeteire, életére gondolunk, megszólít az Isten, és hív a megtérésre! Megszólít az Isten, és felbátorítja a hívő szíveket a mindvégig való kitartásra! Vigasztal, sőt megörvendeztet az Isten, mert tökéletesen átérzi minden nyomorúságunkat, és biztosít az Ő hatalmas karjának nem késlekedő segítségéről! Nagy kiváltság, ha valaki mind testestől, mind lelkestől, akér él, akár hal, nem önmagáé, hanem ennek a hatalmas Istennek véren vett tulajdona, és Őbenne örvend, Őnéki szolgál!

Imádkozzunk!  Köszönjük, mindenható Urunk, hogy jónak láttad a mi megszületésünket! Te vagy az, aki testet ajándékoztál nekünk és halhatatlan lelket, ami dicsőíthet téged  e földi létben, s majd az örökkévalóságban is! Dicsőítünk téged azért, aki vagy, és azért mert, ami miattunk megromlott és bűneink okán pusztulóra vált, Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban helyre tudod hozni végérvényesen! Köszönjük, hogy helyreállító kegyelmedet most is felkínáltad mindenkinek, személyválogatás nélkül! Magasztalunk, Istenünk, Őérette, akire nézve elfogadod a megtérő bűnöst, és akiben életcélt, üdvösséget adtál minden hívőnek! Hálát mondunk szeretett testvérünkért, akit most fájdalommal gyászolunk, de megnyugvással is, de reménységgel is! Add, hogy ami követendő volt, példa volt e földiek számára immár végérvényesen elmúlt életéből, meg tudjuk tartani, és azzal a hittel járjuk tovább az igéd által kijelölt utat, hogy lesz még boldog találkozásunk ott, ahol színről-színre láthatunk majd téged mindörökké! ÁMEN!