Igehirdetés I. (Neh 3)

Isten országának építői

2010. február 5., Szilágysámson

            Nehémiás 3: És fölkele Eliásib, a főpap és atyjafiai, a papok és építék a juhok kapuját; ők szentelék meg azt és állíták fel annak ajtait; építék pedig a kőfalat a Meáh toronyig, a melyet megszentelének, s azután Hanánel tornyáig; És ő mellette építének a Jerikóbeliek, ezek mellett pedig épített Zakkur az Imri fia;(…) Ezek mellett pedig javítgatának a Tékoabeliek, a kiknek előkelői azonban nem hajták nyakukat az ő Urok munkájának jármába. (…) Mellettök javítgatott Uzziel, Harhajának fia az ötvösökkel, és ő mellette javítgatott Hanánia, a kenet-készítők egyike, és megerősíték Jeruzsálemet mind a széles kőfalig;(…) És mellettök javítgatott Sallum, Hallóhés fia, a ki fejedelme vala a Jeruzsálemhez tartozó tartomány másik felének, ő és az ő leányai. A völgy kapuját javítgaták Hánun és Zánoah lakói, ők építék meg azt és állíták fel annak ajtait, kapcsait és závárait; és a kőfalból ezer singet a szemét-kapuig. (…)Utána javítgata Malkija, az ötvösök egyike, a Léviták szolgáinak és a kereskedőknek házáig, a törvénytevő ház kapujának ellenébe, a szegletnek hágójáig; A szeglet hágója és a juhok kapuja között pedig javítgatának az ötvösök és a kereskedők.

            Az istentisztelet kezdete előtt azt mondta Gergely testvér, hogy az igehirdetés alapigéjét általában a költemények, bizonyságtételek, a különféle zenei szolgálatok előtt szokták felolvasni, amikor a lelkipásztor felmegy a szószékre. Mondtam neki, hogy ezeket az igéket jobb lenne közvetlenül az igehirdetés előtt felolvasni, mert még így is elfelejtik, mit hallottak az elején, mire a végére jutunk. Egy hosszú, nevek és  helyszínek listáját tartalmazó jegyzőkönyvből olvastunk fel néhány részletet.

            A Nehémiás könyvének harmadik fejezete is arról tesz bizonyságot, hogy titokzatos módon, nagy erővel épül a mindenható Isten országa. Nem tudjuk mi ezt a sok-sok nevet megjegyezni, mint ahogy azt sem, ki hol épített és javítgatott Jeruzsálem kőfalán – de Isten nyilvántartásában mindenki ott van. Mindenkinek a munkaterülete is. Mindenkinek a lelkiállapota is, hozzáállása is, amellyel a feladatot végzi. Fontos mindannyiónknak számolnunk azzal, hogy Isten mindent az Ő fennhatósága alatt tart, és hogy Ő minden részletről mindent a legmesszemenőbb pontossággal tud. A felolvasott igeszakasz is egy arany lap a Bibliában, aminek számunkra komoly figyelmeztetése van. Arról beszél, hogy Isten országa épült a múltban, épül most is, és egykor teljességre jut. Az Úr pontosan ismeri az építők neveit. Tud azokról a személyekről, akik nem akarják e drága építkezésből a részüket kivenni. Tudja, kinek mettől meddig tart a munkaterülete; tudja, ki milyen minőségű munkát végez; tudja, kinek milyen a lelki állapota munka közben. Még a hajszálaink számát is számon tartja!

            Mi nem látjuk át teljes egészében, hogyan épül most Isten országa a földön. Itt, Szilágysámsonban is épül Isten országa. A mocsolyai cigányok között is épül Isten országa. Feleségem az előbb valamennyit elmondott abból, hogyan épül Szamosújváron és környékén Isten országa – már amennyit mi látunk belőle. Más kontinenseken is épül Isten országa. Ő, a mindenség Királya mindent tökéletesen átlát, hiszen Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ő mindent pontosan lát és tud – pontosabban, mintha mi repülőgépből, felülről szemlélnénk az épülő jeruzsálemi falakat. Azt is látja, hogy mi miképpen munkálkodunk, ha munkálkodunk egyáltalán. Ő mindezidáig munkálkodik! Nem csupán szemlélődik, nem csupán nézeget valahonnan a mennyei magasságból, hanem közöttünk van, és elsősorban Ő az, aki munkálkodik!

            Egy kicsi, mezőségi faluban öngyilkos akart lenni egy fiatalember. Annyira belesugallta az ördög a szívébe, hogy őt senki nem szereti, hogy ő már senkinek sem fontos, hogy ő mindenkinek csak nyűg, hogy elhatározta, véget vet az életének. Próbált az alkoholban vigasztalást nyerni, de csak azt érte el, hogy tönkrement a gyomra – állandóan égett, és fájt. „Mikor a sötétségben éltem, ittam, a csüggedés mocsarában jártam – mondta – én mindig felnéztem a hívőkre. Gyermekkorom óta előttem mindig olyan nagy volt a hívő ember! Csodáltam őket.” Isten már kicsi korban elkezdte benne a munkáját. Ő maga sem tudott róla, és senki más nem tudott róla. Mikor ez az ember életének egyik legmélyebb pontjára jutott, vett egy marék műtrágyát, és a szájába tömte. Hogy biztos legyen a dolgában, megette a második marék vegyszert is. Nemrég mondta valaki, hogy ugyanabból a típusú műtrágyából egy csepp hullott a tyúkok vizébe, és mind elpusztult, amelyik abból ivott. Miután lenyelte a harmadik marék műtrágyát is, bódult fejjel és azzal a mindig égő gyomrával ledőlt az ágyra. Várta, mikor roppantja össze a halál erős keze. Az idő csak telt, telt, de nem akart történni semmi. Beleunt a várakozásba. Felült az ágyon, és csodálkozva állapította meg: egész jól érzi magát! Megtapogatta a hasát: nem fáj! Megszűntek a hosszú idő óta tartó fájdalmai! Meggyógyult! A mai napig sincs a gyomrával semmi baj. Többször is kértem ezt a testvér (mert azóta már testvér), mondja el nekem ezt a történetet, mert annyira tetszik, amint ő mondja. A falubeliek sohasem gondolták volna, hogy ez az ember is valamikor építőköve lesz Isten országának – sőt a legtöbben ellene támadtak. Nem ajánlom senkinek, hogy így próbálja a gyomrát gyógyítani, nem ezért mondtam ezt el! Ahány megváltott ember, annyiféle csodálatos bizonyságtétel Isten titokzatos munkájáról. Ő mindenkivel másképpen foglalkozik, mert nem teremtett két embert egyformának. Ezekben a pillanatokban is, amíg hangzik az üzenet, épül, szépül, készül Isten országa itt a padok között, a szívekben.

            A felolvasott ige szerint az építkezés első mozzanata a Juh-kapu felállítása volt. Ezen a kapun át hajtották az áldozatokra szánt állatokat a templomhoz. Ezen a kapun át vonultak a tulkok, bikák, juhok, hogy vérüket adják, és hogy elégjenek az oltáron. Néhány száz esztendővel korábban Jézus Krisztus születése előtt az Ő szent, tiszta, egyszeri áldozatát vetíti előre a Juh-kapu felállítása. Amint a Jeruzsálemi építkezés itt, a Juh-kapunál kezdődött el, itt kezdődik el Isten lelki országának épülése is az emberi szívben. Jézus Krisztus a juhok ajtaja! Nincs más út, nincs más ajtó az üdvösségre! Istennek országa nem épül ott, ahol Jézus Krisztus nincs jelen. Jézus Krisztus nélkül Istennek nincs munkája ezen a földön. Jézus Krisztuson kívül nincsen kegyelme Istennek. Jézus Krisztus nélkül nincs népe Istennek. Nincs Istennek tetsző énekkar, nincs Istennek tetsző összejövetel, nincs semmiféle, Istennek tetsző áldozat ott, ahol Jézus Krisztus nincs jelen! A keresztyénnek nevezett világ legnagyobb része ma már Krisztust megkerülve, Őt háttérbe szorítva próbál építkezni. Fültanúja voltam egy párbeszédnek szeretett iskolám, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium bentlakásában. Minden este más-más diáknak kellett tartania az esti áhítatot a beosztás szerint. Legtöbbször nagyon áldott, építő alkalmaink voltak. A kicsi kilencedikes izgatottan kérdezi a nagy tizenkettedikest, hogy hogyan kell az áhítatot megtartani, mit, hogyan kell mondani, mert este őreá kerül a sor. „Egyszer legyen benne az, hogy Isten, meg vagy kétszer az, hogy Jézus, és jó lesz!” Így gondolja ma a keresztyénnek nevezett világ nagy része is: ha a szövegben egyszer benne van az, hogy „Isten”, meg vagy kétszer az, hogy „Jézus”, akkor minden rendben van. Pedig, jaj, dehogyis van rendben! Nekünk nem Jézus emlegetésére, hanem Jézus jelenlétére van szükségünk! Az Ő személyére! Az Ő bűneltörlő vérére! Az Ő áldására!

            Felolvastuk a fejezet utolsó igeversét is, amelyben szintén a Juh-kapuval találkoztunk. Az építkezés itt kezdődött el, és itt fejeződött be. Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Én vagyok az első és az utolsó.” Se Bibliával a kézben, se Kátéval, se hangszerrel, se hívőséget tanúsító oklevéllel nem lehet az üdvösségre jutni, ha kikerüljük Jézust! Ha nem Ő az első és az utolsó, ha nem Ő a minden az életünkben!

            Megjegyzem még azt is, hogy Isten ügyét előmozdíthatják olyan emberek, akik sohasem kerülnek majd be Isten országába. Jeruzsálem kőfalait építették legalább hét idegen településről jött emberek: jerikóbeliek, tékoabeliek, Gibeonnak és Mispának lakosai, Zánoah lakói, Kéila tartományából valók és más környékbeliek. Ezek közül később nem mindenki lett lakója a megépült Jeruzsálemnek. Lelki síkon is úgy van az, hogy olyan emberek által is épül Isten országa, akik sohasem jutnak be abba. Emberi szempontból rossz, hogy Józsefet eladták testvérei, de így menekült meg Jákób családja az éhség idején. Isten támasztotta a fáraót, hogy megmutassa hatalmát benne az ő választott népe, Egyiptom és az egész föld előtt. Isten fel tudta Nabukodonozort is használni az Ő szentséges céljaira. Isten felhasználja a szomszédot, a munkatársat, az osztálytársat, hogy megpróbálja a hitedet, a türelmedet. Felhasználja a még megtéretlen házastársat, gyermeket, hogy megtanuld a Lélek gyümölcsét teremni. Úgy gondolom, hogy a római császárság Isten előtt nem volt egy kedves intézmény – a zsidók szemében még úgy se – de azt mondja az ige, hogy amikor eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az Ő Fiát. Amikor a rómaiak kiépítették az európai kereskedelmi utakat, Isten elérkezettnek látta az időt az evangélium jó hírének elindítására Jeruzsálemtől kezdve Júdeán, Samárián át a föld végső határáig. Drága hívő testvérek, úgy kell látni az ellenség munkáját, a próbatételeket, a rossznak ítélt körülményeket, hogy fölöttük is uralkodik a mi Istenünk! Semmi és senki sincs, ami és aki az Ő akaratának ellene tudna állani.

I.

            A felolvasott igeszakaszban többek között neveket találunk. Sok nevet. Vannak közöttük kellemesen hangzók, és vannak egészen furcsák is. Gyermekkorunkban néhányan fiúk azzal foglalkoztunk az imaházban (mert a prédikációt már nagyon untuk), hogy olvastuk a hasonló név-listákat, nemzetségtáblázatokat. S amikor egy-egy furcsa névre akadtunk, mutogattuk egymásnak, és pukkadoztunk a nevetéstől. De Isten drága kijelentése, szent igéje ez, amit gyermeknek és felnőttnek egyaránt nagyon komolyan kell venni! Mindenek a mi tanulságunkra írattak meg. E fejezet alapján is rádöbbenhetünk arra az igazságra, hogy Isten ismeri név szerint az Ő munkatársait – nem csak a csoportokat, nemzetségeket úgy általában, hanem minden egyes személyt külön-külön. Ismeri azokat is, akik ott kéne, hogy legyenek a kőfalakon, a törésen, de nem hajlandók nyakukat az Ő Uruk munkájának jármába hajtani. Név szerint ismeri! Csodálatos bizonyosság: a hívők nevei egy olyan könyvbe írattak be kezdettől fogva, amiből ki nem töröltetnek, mert nincsen immár semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban vannak!

            Az az egyik fontos kérdés ma este: a te neved vajon hogyan szerepel Isten nyilvántartásában? És vajon mi van oda írva, a neved mellé a cselekedetek könyvébe? Sajnos, ma is vannak olyanok, akik nem hajlandók nyakukat az Úr munkájának jármába hajtani! Vannak tehetetlen, lebénult hívők. Vannak olyan hívők, akik szalmából, szénából építenek a kősziklára – ők maguk megmenekülnek ugyan, mintegy tűzön keresztül, de munkájuk majd megég. Vannak olyan hívők, akiknek nincs missziós látásuk. Vannak olyan hívők, akiknek jelenlétük nem áldást jelent mások számára, hanem szorongást és alaptalan félelmet. Vannak olyan hívők, akikről nem azt mondják mások, hogy ragyog benne, róla a Krisztus, hanem egyebet mondanak. Isten nyilvántartásában minden fel van jegyezve!

            A Nehémiás könyvében olvasható építkezők névsorban találunk olyan embereket, akiknek talán semmiféle tapasztalatuk nem volt az építkezés területén. „Mellettök – olvassuk a 8-ik versben – javítgatott Uzziel, Harhajának fia az ötvösökkel, és ő mellette javítgatott Hanánia, a kenet-készítők egyike, és megerősíték Jeruzsálemet mind a széles kőfalig.” A sarmasági ötvösművésznél, Suba Bandi bácsinál láttam, mivel is jár ez a mesterség. Pici tűszúrások nyomán, óriási türelemmel és szakértelemmel megmunkált réz vagy arany lapocskán domborodik ki az egyedi alkotás, a döbbenetes mintázat. Finom kéz, pihent idegrendszer, művészi érzék kell hozzá. Ilyen művész volt Aholiáb és Bésaléel, akiket Isten a szent sátor míves tárgyainak elkészítésével bízott meg annakidején. A kenetkészítők is finomkezű, nagy türelmű emberek voltak. Munkájuk során virágszirmokat válogattak, apró bogyókat gyűjtögettek, hogy ilyen és ehhez hasonló alapanyagokból jó illatú, jó hatású keneteket állítsanak elő. Távol álltak tőlük a kőműves mesterség izmot-derekat próbáló kihívásai, a kövek cipelése, a falrakás. Ezek az emberek talán nem toltak talicskát, nem forgattak betont, nem álltak állványokon soha azelőtt – de beálltak Jeruzsálem falainak újjáépítői közé! Belátták, hogy rájuk is szükség van; hogy Isten országának épülését ők is elő tudják segíteni valamilyen módon.          Ma este is vannak itt finom kezű, finom lelkű emberek. Sajnos, vannak, akik így gondolkoznak: jobb lesz nekem a háttérben maradni, mert nálam sokkal nagyobb tudású, sokkal több tapasztalattal rendelkező emberek vannak a gyülekezetben. Jaj, hát az a testvér, az a fiatal úgy tud szavalni, hogy ha én utána megszólalnék, el is süllyednék a szégyentől. Vannak, akik így gondolkoznak: imádkozzon a pap, azért fizetik! Beszéljen Jézusról a pap, azért tanult négy-öt évig a teológián! Az a dolga! És elvárjuk másoktól, hogy vigyék ők a terhet, hogy ők dolgozzanak, hogy ők szolgáljanak, mert „nekünk nincs tapasztalatunk, nincs felkészültségünk; mert nekünk nem adatott.” Amikor Isten kegyelméből újjászülettem, magam sem tudtam, mit jelent majd rám nézve a Krisztus-követés. Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy engem is használni akar az Isten – és nem azért, mert olyan nagy szüksége volna rám, hanem mert annyira szeret, hogy gyermekévé és munkatársává fogad, akivel megosztja majd a mennyei dicsőséget is. Senki ne merje a hívők közül mondani, hogy reá nem bízatott feladat, mert az hazuggá teszi magát!

            Az építkezők között papi emberek és fejedelmek neveit is megtaláljuk. Csodálatos előttem, amint elképzelem, hogyan készül, hogyan nő egyre magasabbra, hogyan terjed a jeruzsálemi kőfal: itt egy pap épít, mellette javítgat a köznépből valaki, amellett egy fejedelem rakosgat, aztán megint egy közember, megint egy pap, megint egy fejedelem és így tovább. A pap is emelgeti a nagy köveket, a fejedelem is rakja az állást ugyanúgy, mint a népből bárki más. Nem csoportosultak külön ezek a „nagyok”. Egymás mellett dolgoznak ugyanazon cél érdekében, ugyanazon kőfalon. Lehet, más az eszköz, lehet, más a terület, de a cél ugyanaz. Péter apostol szavaiból világosan kicsendül, hogy Isten országának építői között nincsen hierarchia, mert királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép tagjai vagyunk mindannyian. Vannak ugyan pásztorok, tanítók, evangélisták Isten kegyelmi ajándékai és elhívása szerint, de ez nem jelent felsőbbrendűséget. Aki nagy akar lenni – mondja az Úr Jézus – az legyen a legkisebb, és szolgáljon! Az mossa meg a másiknak a lábait! Jézusban mindenki egyenlőképpen szolga, és egyenlőképpen testvér. A teológián azt tanultuk, hogy egy kimutatás szerint evangéliumi gyülekezeteinkben általában nyolcvan százalék a fogyasztó, és csupán húsz százalék a termelő, vagyis, aki tesz is valamit a közösségért. Olyan jó lenne, hogy a drága kegyelemben részesültek mindenike egyenlőképpen látná a szükségeket, és egyenlőképpen ki is venné a maga részét Isten országának építéséből!

            Találunk itt egy kedves kis csoportot ebben a felsorolásban, a 12-ik versben: „És mellettök javítgatott Sallum, Hallóhés fia, a ki fejedelme vala a Jeruzsálemhez tartozó tartomány másik felének, ő és az ő leányai.”  A város építésében részt vettek tehát leánykák is, méghozzá fejedelmi leányok! Nem tudjuk, hogy ketten voltak-e vagy többen, de Isten feljegyzi róluk, hogy vállalkoztak, hogy dolgoztak, hogy segítettek ők is. Kedves leányok, ti is részt vehettek Isten országának építésében – vagy rombolásában. Beszéltem olyan fiúkkal, akik betyárkodva mondták nekem, hogy tapasztalataik szerint a hívő lányokat lehet a legkönnyebben levenni a lábukról. Merem hinni, hogy nem igaz, hanem csak bántani akartak. Vannak apák és anyák, akik leányuk jó bizonyságtétele által személyesen megismerték az Úr Jézus Krisztust. Isten fel tudott használni egy kicsiny leánykát is, hogy a bélpoklos Naámán megtisztuljon testileg-lelkileg. Olvassuk az igében, de sokan tapasztaljuk is, hogy az átadott életű nők milyen hatékonyan tudnak építeni. Még csak négy hónapja vagyunk házasok, de tudom, hogy ha Kisbátonba megyek szerdánként, Méleát nyugodtan letehetem útközben Szásznyíresen, mert áldás lesz a gyermekek között. Otthoni gyülekezetében nem sokat volt alkalma gyermekekkel foglalkozni, de mivel szereti az Urat, vállalta a missziónak ezt a részét is, így számomra nagy segítség. Egy régi ének azt mondja, hogy „én gyönge nő vagyok, prédikálni nem tudok…” – igaz! Nem is kell olyan munkát végeznie egy nőnek, amit a férfira, a férjre bízott az Isten! Ha mégis azt végzi, nagy baj van egyik, másik vagy mindkét oldalon! A kőfalon meg volt a leányok része is a munkában, és biztos, hogy nem várt el tőlük senki többet, mint amennyit örömmel megtenni képesek voltak. Nagy áldás, amikor egy baptista asszony hívő asszony is – és elsősorban hívő asszony: épül benne általa Istennek országa!

II.

            A felsorolásban nem csak neveket találunk, hanem a fal kisebb, nagyobb területeinek megnevezését is: hogy ki mettől meddig dolgozott. Istennél nyilván van tartva az is, hogy ki mettől meddig dolgozott, mert a munkának van egy kezdete, és van egy vége is. Van közbeeső szakasz is. Egy dátum, egy hely a munka kezdete, egy másik dátum, s lehet, hogy egy másik hely a vége. Nem mondom, hogy befejezése. A közbenső szakaszt a sírköveken egy kicsi vonalka jelöli. Mindenkinek van egy kiszabott ideje. A 139-ik Zsoltárban azt találjuk, hogy „könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amiket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” Mindenkinek megvan a munkaterülete is, mert Isten határozza meg, Isten terjeszti ki a népek és az egyének lakóhelyét, és Ő elkészíti előre a jó cselekedeteket is, amelyekben járjunk. Ha a mi sírkövünket állítják majd fel, az a kicsi vonalka vajon milyen életet fog jelenteni? Az igében le van írva, hogy X ettől a kaputól a falnak addig a részéig, Y ettől a toronytól addig a sarokig végezte a dolgát. Isten nyilvántartásában pontosan benne van, ki milyen diák, ki milyen férj, ki milyen anya, ki milyen gyülekezeti munkás. Bárcsak mindannyian felismernénk szolgálati területünket, és ott örömmel, felelősségteljesen munkálkodnánk!

            Találunk olyan személyeket az igében, akik a saját házuk ellenében – tehát a saját házuk előtt dolgoztak, a saját portájuk táján. Felismerték, hogy az ő lakásuk területén, az ő házuk körül még sok minden nincsen rendben. Úgy gondolkoztak, hogy amíg a saját portájuk nincs olyan állapotban, amilyenben szükséges, hogy legyen, addig nem léphetnek tovább. Addig nem foghatnak hozzá egyéb munkához. Nem állítottak kapukat, nem húztak határokat, nem emeltek tornyot, míg otthon sok volt a tennivaló. Valaki sokat imádkozott az ébredésért, tömegek megmozdulásáért, a gyülekezet helyreállásáért. Egy napon azonban húzott maga köré egy kört a földre, és így imádkozott: „Uram, előbb ide, a körön belülre adj ébredést, helyreállást! Előbb ide küldd a Te Lelkedet!” Amíg Krisztustól elhidegült a szívem, és kötnek a bűneim, nem imádkozhatom az engem bosszantó személyek helyreállásáért – mert nekem kell előbb helyreállanom, megtérnem! Lehet hibáztatni egyik-másik lelkipásztort, bizottsági tagot, a gyülekezetet, ha nem végzem úgy a munkát, ahogyan kellene. De nem kellene-e a saját portán, a saját ház körül jobban széjjeltekinteni? Vajon nincs-e ott nekem személyes elrendeznivalóm? Egyes testvérek, amikor kijöttek a szamosújvári börtönből, így tettek bizonyságot: „Életem a rácsok és fények világa volt.” És nem szidták a rendszert, nem szidták a kínzókat, mert a nyomorúságban is erősödtek, növekedtek – éppen akkor, amikor a szolgálattól, az élő Istentől akarták őket elszakítani. A hívő ember előbb rendbe teszi a saját portáját, és csak azután tekint nagy szeretettel és alázattal a másoké felé, ha azt bízza rá az Úr. Hívő testvér! A te neved mellé vajon mi van írva a cselekedetek könyvében? Kinek a portáján buzgólkodsz?

             A harmadik megjegyeznivaló a város falainak építéséről: nem lehetett ötletszerűen munkálkodni, mert az alapok már megvoltak a régi időkből. Az eredeti körvonalak megmaradtak. Isten országát nem lehet az én ambícióim, az én ötleteim szerint építeni! A tervrajzot Isten maga készítette el. Nem lehet eltérni attól, mert ha a legkisebb mértékben is eltérünk, az már nem Isten országának építése. Amikor a szent sátor épült, Isten pontosan előírta Mózesnek az épület méreteit. A különféle anyagokat. A színeket. Mi történt volna, hogyha Mózes előállt volna az ő ötleteivel: itt legyen öt centivel hosszabb ez az oszlop, ott legyen két centivel rövidebb, ennek a takarónak a színe legyen kicsit árnyaltabb, amannak egy kicsit világosabb legyen. Nem biztos, hogy a sátrat elnyelte volna a föld, mint a Kóréh családját, de az biztos, hogy nem jelent volna meg benne az Úr dicsősége! Szép lett volna, tetszetős lett volna, arányos lett volna minden – de az Úr, és élő Isten, aki tervrajzot adta, távol maradt volna onnan. Azt mondta volna: ez nem az a sátor, amit én kértem tőled, Mózes! De – dicsőség Néki! – megjelent az Úr sátorban, és hatalmas volt az Ő jelenlétének dicsősége Izraelben! Istennek van egy elképzelése, van egy pontos terve a hívő emberről. Az élő kövekből épülő lelki házról. A lélek titkos, belső kamarájáról. Én ahhoz nem adhatok hozzá semmit, és semmit el nem vehetek belőle, mert másként nem jelenik ott meg az Isten. Ezért van sok lelki beteg, és ezért alusznak közöttetek sokan – mondja az apostol – mert az életetek nem az Úr által megtervezett rend szerint épül. Eltértetek attól! Ha valakinek az életében nem jut érvényre Isten Lelkének a munkája, az hamar észrevevődik. Lehet mosolyogni szépen, lehet mondani nagyokat, de ha nincs jelen a Lélek, az észrevevődik. És nem lehet mellémagyarázni! Isten országát csak az Ő tervei szerint lehet építeni – Jézus Krisztussal kezdődően, Jézus Krisztussal befejezőleg, Jézus Krisztussal végig.

III.

            Még néhány dolgot említek végül a minőségről. Isten azt is tudja, milyen a minősége a munkánknak, hogy milyen lelkülettel végezzük azt. Amikor bármilyen terméket vásárolunk, odafigyelünk, hogy az lehetőleg jó minőségű legyen. Nem a hitvány dolgokat keressük, hanem pénztárcánkhoz mérten a lehető legjobbakat. A minőségi terméknek három fontos jellemzője van. Először is, hogy megfelel a célnak. Másodsorban, hogy legyen tartós. Harmadsorban, hogy legyen szép külalakra is. Ha egyik hiányzik a három jellemvonás közül, nem beszélhetünk minőségi termékről. Természetesen most nem a fagylaltra vagy az effélékre kell gondolni. Nemrég vettünk viszonylag olcsón egy kenyérpirítót. Mikor jöttek hozzánk a fiatalok, némelyik meg is jegyezte, hogy „milyen szép kenyérpirítótok van!” Tényleg szép, jól néz ki. Tartós – megvan egy jó ideje. Csak épp’ hogy nem felel meg a célnak. Csupán ennyi baj van vele. Beletesszük a kenyeret, a jelzéskor kivesszük – ugyanolyan. Betesszük másodjára is – egy kicsit megmelegszik.   

 Az Úr előtt a munka minőségét legtöbbször a munkálkodó lelkülete adja meg. Csodálkoztak is a tanítványok, amikor Jézus azt mondta az özvegy asszonyra mutatva: ő mindenkinél többet adott az Úrnak! Hogyan lehet, hiszen két fillére volt csupán? Hogyan lehet, hiszen amazok súlyos zacskókat hullattak a perselybe? Úgy lehet, hogy az az özvegyasszony mindenét odaadta az Úrnak. A szívét is – és Isten elsősorban nem a teljesítményt, hanem a szívet nézi. A lelkiállapot minőségét.

            A korintusiakhoz írt levelében azt mondja Pál, hogy van egy kőszikla, aki a Krisztus. Nem inog meg soha. Lehet építeni rá szalmából is, és lehet építeni rá drágakőből is. Lehet minőségi hívő életet élni rajta, és lehet olcsó hívő életet élni rajta. Eliásibbal kezdem a példák sorát, hiszen az első igeversben róla olvastunk – és azért is nem hagyom őt utoljára, hogy ne záruljon negatív képpel az igehirdetés. Eliásib főpapja volt Izraelnek. Egy volt azok közül, akik az építkezés során nem törekedtek teljességre, akiknek munkájuk sok kívánnivalót hagyott maga után. A különféle ajtók felállításakor a munkások felszerelték a kapcsokat, závárokat is, hogy be lehessen zárni azt az ajtót, hogy meg lehessen akadályozni az ellenség behatolását. Így olvassuk az igében: „felállíták annak ajtait, kapcsait és závárait.” A következő kapunál: „felállíták annak ajtait, kapcsait és závárait.” Eliásib azonban és az ő atyjafiai felállították az ajtót – és pont. Egy ajtó, ha nincs zárral, kilinccsel felszerelve, képtelen rendeltetésének megfelelni. Nagy munkát végeztek Eéliásibék, az biztos, de nem volt teljes, nem volt befejezett. A 21-ik versben azt találjuk, hogy Merémóth „Eliásib házának ajtajától Eliásib házának végéig” javítgatott, immár a második darabot. Vajon hol volt a főpap ezalatt? Vajon kinek a portája előtt buzgólkodott? Vagy talán megelégedett a Juh-kapu felépítésével, és nyugalomba vonult? Az ige nem beszél nekünk erről, de Isten, aki mindent tud, ezt is tudja. Eliásib nevével a későbbiekben is találkozunk: a 13-ik részben, amelyből megtudhatjuk, hogy rokonságba került az ammonita Tóbiással, az építkezés nagy ellenségével. Nem elég az, hogy rokonságba került vele, hanem még az Úr házában lévő, igen fontos szereppel bíró kamarákból is átengedett egyet neki. Pedig pap volt! A nép elöljárója! Az Úr munkása! Az Isten országának építője! A szolgálatban nem elég a látszat, nem elég a szép eredmény. A lelki hozzáállást, a szívet nézi az Isten – és aszerint értékeli kinek-kinek a munkáját. Jól szolgálni megosztott szívvel nem lehet. Nagyon szeretem Csiha Kálmánnak azt a kifejezését, hogy „vannak értelmiségi bérmunkások, és van egy szellemi lovagrend.” Legyünk mi az utóbbiak!

            Az előbb említettem Merémóth nevét. A 4-ik versben és a 21-ikben egyaránt megtaláljuk. Ez az ember, miután elvégezte munkáját az egyik területen, hozzáfogott egy másik területen. Nem mondta, hogy „én a magam részét kivettem a dologból rendesen, be is végeztem rendesen, most már ideje, hogy lazítsak egy kicsit!” Nem! Meglátta, hogy hol van rá szükség, és ment oda. Hasonló szorgalmat láthatunk a tékoabelieknél, akiknek előkelőik „nem hajták nyakukat az ő Urok munkájának jármába.” Kétszer szerepelnek ők is a munkások listáján – az 5-ik és a 27-ik versben. Zánoah lakói – a 13-ik vers szerint – ezer singet építettek fel a kőfalból, ami Nóé bárkája hosszának több mint háromszorosa! Amikor Jóás, Izrael királya Jeruzsálem ellen ment, „lerontotta Jeruzsálem kerítését az Efraim kapujától egész a szegletkapuig négyszáz singre” – olvashatjuk a Királyok második könyve 14: 13-ban. Egy dühös hadsereg csupán négyszáz singet rombol le az erős, minőségi, kemény kőfalból, egy kicsiny, szorgalmas csoport pedig ezer singet épít! Ez nagyon szép teljesítmény, kivételes teljesítmény – és az Úr nagyra értékeli a szorgalmat, az ilyen hozzáállást.

            Végül Bárukhot, Zakkai fiát emelem ki, mivel az ige is kiemeli őt. Egyedül róla van feljegyezve, a 20-ik versben,  hogy „javítgatá buzgósággal” a kőfal egyik részét. Nemcsak, hogy javítgatá, hanem buzgósággal javítgatá. Égett a keze alatt a munka, mert az ő szíve az Úrért égett. Más is dolgozott buzgósággal biztosan, hiszen a nép egészéről fel van jegyezve, hogy „nagy kedvvel dolgozott”, de Bárukh lelkesedése különösképpen tetszett Istennek. Ő valahogy kiemelkedett buzgóságával a nép közül. Lehet jó munkát ímmel-ámmal is végezni, és lehet szép eredményeket kényszerűségből is elérni. De ha valaki buzgó, és teljes szívvel örvend annak, amit végezhet, s amit végeznie kell, abban gyönyörködik Isten. Példás lelkület minden énekkari, zenekari tagnak, minden szolgálattevőnek, az Úr minden megváltott gyermekének.

            Azt akarja az Úr, hogy legyünk tartósan, szüntelen, minden körülményben hívő emberek! Legyünk a krisztusi, a mennyei célnak megfelelően hívő emberek! Legyen szép és kívánatos az életünk! Álljunk hát be az építők sorába, mert szólít, hív az Isten, s kirendelt helyünkön végezzünk minőségi munkát azzal a lelkülettel, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban is megvolt! ÁMEN!