Elmélkedés Megyesi József képeivel (I.)

1.

Akkor azt mondtam: Ímé jövök; a könyvtekercsben írva van felőlem, Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van. 
(Zsolt 40: 8-9)

            Alef, bét, gimel, dálet és társaik engedelmesen sorakoztak az irón, a véső alá. Szikrázó napfényben, tömlöcök homályában, káprázatos palotákban, juhok akla mellett készült a Nagy Mű hosszú-hosszú évszázadokon át. Pásztorok, királyok, költők, próféták adtak hozzá egy-egy pótolhatatlan mondatot, fejezetet. Csontjukba rekesztett tűzzé, elháríthatatlan ösztökévé lett az üzenet: jönni fog valaki, Aki uralkodni fog az Izráelen, s Aki a pogányok megvilágosítója lészen. Ha oroszlán ordít, ki ne remegne meg? Ha szól a Mindenható, ki ne prófétálna?

            Egyikük előtt a júdeai Betlehem távoli képe derengett föl. Másikuk látta a szamárcsikó vemhén ülőt. Volt, aki a szőtt köntösön osztozókat látta, s volt, aki a vágóhídra menő, néma Bárányt. Mózes elment, Dávid elment, Ézsaiás elment, és a többiek is mind, de az apró mozaik-szemekből összeállt a kép, s a kiszáradt világ fölé borult az Ígéret egének harmat-dús boltozatja: Eljön! Bizonnyal eljön, és uralmának soha nem lesz vége!

            Szétmálló kőtáblák, sárguló tekercsek őrizték a titkot, de el nem veszhetett egy jóta, egy pontocska sem. Inkább Babilon, inkább Asszíria, inkább Nagy Sándor, inkább Róma minden ékszerével, minden hatalmával – mert az Írás – Tóra, nábim, kötubim – nem e világból ered!

            És eljött! Testté lett a régiek reménysége. Itt élt köztünk, kínhalált szenvedett, és feltámadott az Írások szerint. Visszavárjuk, mert eljön. Megígérte. Meg van írva – de nem emberi bölcsesség megejtő beszédeivel, hanem próféták, apostolok, zsoltárírók, evangélisták theopneustos szavával. Miénk az üdvösség!

            Sola Scriptura! Solus Christus!

            Sola fide! Sola gratia!

            Soli Deo gloria!

                             

2.

Mert Ő benne teremtetett minden, a mi van a mennyekben és a földön, láthatók és láthatatlanok, akár királyi székek, akár uraságok, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok; mindenek Ő általa és Ő reá nézve teremttettek; És Ő előbb volt mindennél, és minden Ő benne áll fenn. 
(Kol 1: 16-17)

            „Teremtsünk eget – mondta az Atya a Szentlélekkel egybe – hogy sejttetője legyen a kegyelem mélységének, annak a végéremehetetlen szeretetnek, amelybe az idő teljességében belehal a Fiú!” És lett ég.

            „Teremtsünk vizet – mondta az Atya a Szentlélekkel egybe. Ér buggyanjon, folyam hömpölyögjön, és terüljön szét az óceán, mert szomjat olt, megtisztít és mérhetetlen áldás a Fiú!” És megcsillant a víz.

            „Teremtsünk hegyeket, kősziklákat – mondta az Atya a Szentlélekkel egybe – mert erős, mozdíthatatlan, biztos alap a Fiú!” És feltornyosultak a hegyek, kibomlottak a sziklák kővirágai.

            „Teremtsünk Napot – mondta az Atya a Szentlélekkel egybe – mert hő és fény és életerő a Fiú!” És az égen fellobbant a Nap teljes diadalban, s belövellte szikráit hullámok, kősziklák közé.

            „Teremtsünk fákat és millió virágot – mondta az Atya a Szentlélekkel egybe – és teremtsünk madarakat, és állatokat a maguk neme szerint, hogy nyílják, hogy bomolják, hogy gyümölcsözzék, hogy csiripeljék, hogy nyüzsögjék, hogy rikoltsák, hogy szépséges, hogy jó és szent és bölcs és csodálatos és erős és szelíd és drága a Fiú!” És kisarjadtak a füvek, benépesült a Föld – és látta Isten, hogy jó, igen jó, hogy életre kelt az ember is.

            …és mégis: Annál, aki által és akire nézve teremtettek mindenek, akiben élünk, mozgunk és vagyunk, nem lett kirekesztettebb, nem lett hontalanabb, és nem lett távolibb senki, senki…

3.

…Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé, mely az Ő teste, teljessége Ő néki, a ki mindeneket betölt mindenekkel. 
Titeket is megelevenített, a kik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt. 
(Ef 1: 22-2: 1)

            Vannak halottak, akik – mint az Ezékiel látomása-béli szétszórt, megszáradt csontok – ott hemzsegnek az Isten-nélküliség kopár csataterein, és bár zászlót lobogtatnak, kopját emelgetnek, örökös harcok örökös vesztesei. Ezek a kihunyt-szívű, nagyszájú némák, akiknek a test az istenük, az ÉN a vezérük. Oly könnyedén hánykolódnak, mint bőszült óceánon a megkorhadt lélekvesztő, s oly céltalanul, mint a szélgörgette ördögszekér. Gondtalanok – vagyis önmagukra van gondjuk csupán. Gyűjtögetők – a rozsda, a molyok és a tolvajok javára. Önmaguk írástudatlan orvosai, karneváli díszben gyehennára menők.

            Vannak halottak, menyasszonyi ruhát öltött, púderezett arcú halottak, akik olyan, de olyan szépek, mintha csak aludnának. Templompadok, búcsújáró helyek zsolozsmás halottai, akiknek folyton növő jócselekedet-létrája, erény-létrája felkapaszkodik a fellegekig, s tán még a csillagos égig is, de fel nem ér soha Isten kegyelméhez. Mert oda efféle létrákkal felérni nem lehet! Felfelé igyekeznek, s lefelé haladnak. De ők nem tudják ezt, mint ahogyan azt sem, hogy minden evilági ember halva született.

            A mennyei makulátlanságban ott lebegett a Föld kísértet-képe, az istenképű holtaké, a fölfelé kapaszkodóké, a lehorgasztott fejűeké, a szélmalomharcok vívóié, a bűnben kárhozott, sötét világé, és az időnek teljességében megszólalt a Szeretet: „Ki megyen el, és kit küldjek el nékünk? Ki lehel életet e megölöttekbe, hogy megéledjenek?” „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” – felelt a Fiú, és felnyitotta a hétpecsétes könyvet.