Igehirdetés II. (Péld 24: 30-34)

A rest embernek mezejénél elmenék

2008. július 10., Ráma Tábor (ONT), Kanada

Példabeszédek 24:30-34: A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis, és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: Egy kis  álom, egy kis szunynyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a  te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.

           

            Amint a könyv teljességéből kitetszik, a Példabeszédek írója igen bölcs ember volt, és hasznos időtöltései közé tartozott a sétálás is. Járt-kelt a mezőkön, figyelve az állatok és növények csodálatos, titokzatos világát. Városok utcáin, kertek mellet, emberek között bandukolt – de nem a lazítás céltalanságával, könnyelműségével, hanem nyitott szemmel és nyitott füllel. Figyelt, hogy mit lehet látni, hallani valami tanulságost és épületest. Vannak bölcs emberek, akik az Istentől kapott rövid időt okulással és tanulással töltik még levegőzés közben is; és vannak bölcstelen emberek, akik végigsétálnak az életen anélkül, hogy fejlődnének, tanulnának valami maradandót. Amikor az író elhaladt a nevezett kert mellett, amelyről tudta, hogy az valamikor jó gyümölcsöket termett, és most íme, mindenütt felverte a gyom, a gaz, és kerítése a végsőkig leromlott, megállapította: aki ennek a területnek a gazdája, az egy bitang, lusta, meggondolatlan, hanyag ember. Nem is volt olyan nehéz ezt a következtetést levonnia. Nem kell nekünk a gazdát személyesen, sőt hírből sem ismernünk ahhoz, hogy kertjére nézve megállapíthassuk, hogy milyen jellem. Azt is kijelenti a Példabeszédek írója, hogy ennek az elvadult kertnek a tulajdonosa esztelen, bolond ember is. Jaj annak, aki felől Isten mondja ki a végső megállapítást: bolond! Aki elpazarolja a kapott örökséget, a meglévő birtokot, és nem gondozza ahhoz illő módon, hogy fennmaradjon és gyarapodjék, az mai igénk szerint bolond ember. Esztelen.

            Mi jellemzi az ilyen embert? Egyrészt az, hogy nem képes, és nem is akar a múlt jó és rossz példáiból tanulni. Nem törődik azokkal a dolgokkal, amik régen történtek, és nem képes, és nem is akar azokból következtetéseket levonni. Nem érdekli egyáltalán a történelem – a saját eddigi életének történelme sem, a saját családjáé sem, a saját gyülekezetéé sem, a saját nemzetéé sem. Állítólag csak a mának él, mert – ugye – az a fontos, ami most van. Csakhogy elpazarolja a mát is, és észre sem veszi, miként folyik ki ujjai között a nagybetűs Idő, és estére nem lesz több, nem lesz emberebb, mint reggel volt. Azt mondta nekem valaki egyszer: „Én ugyan nem értek semmihez, nem tanultam soha semmit, mégis milyen jól megvagyok!” Az effélékre mondja az ige, hogy balgatag, felelőtlen, esztelen emberek. Ha nem vagyunk képesek a történelemből tanulni, ugyanazokat a hibákat követhetjük majd el, amit elődeink elkövettek annakidején. Könnyen meglehet, hogy e nevezetes lusta ember édesapjának is voltak gazzal felvert, lerontott kerítésű kertjei. De nem emlékezett vissza mégsem, hogy amikor elhanyagolták a földet, abban az esztendőben nem volt szüret, és nem volt aratás. Úgy hagyta, gondozatlanul a saját földjét is.

            A lusta, esztelen embert nem érdekli igazán az sem, hogy most, a jelenben mi van. Nem látja meg a jelen szükségeit. Ott volt kertjében az elburjánzott gaz, körötte a kidőlt-bedőlt kerítés, de ő ezzel nem foglalkozott. Nem fogta fel: most, ma kell itt valamit kezdeni! Azt állítják egyesek, hogy a mai ifjúság már nem olyan, mint a régi volt. Vannak olyan helyek, ahol effélékét is lehet hallani: Ha így haladunk tovább, néhány év múlva bezárhatjuk az imaházat. De mi az – kérdem én – amit mi, régi, tapasztalt hívők tudunk adni, és adunk is a fiataloknak? Mit teszünk mi azért most, a sopánkodáson kívül, hogy egy szép jövőkép táruljon eléjük, és elénk is? Mi az, amit nekünk most kell tennünk a fiatalokért? Mi az, amit nekem most kell átadnom, most, mielőtt meghalok? Mielőtt az Úr eljön, mi az, amit én személyesen most kell, hogy megtegyek a gyülekezetért, hogy jobban összetartsanak a testvérek, az idősek és a fiatalok? A bolond ember ilyen gondolatokkal nem foglalkozik, hanem hagyja másra és máskorra a munkát. Nem terheli magát azzal a tudattal, hogy reá is bízott tennivalókat az Isten.

            Az ilyen esztelen ember azzal sem számol, hogy a jövőben mivel kényszerül majd szembenézni. Egy kis  álom, egy kis szunynyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a  te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú. Tudja meg minden lusta ember, aki akár lelki, akár fizikai, vagy mindkét területen lusta, hogy előbb-utóbb eljön a nagy szembesülés napja, amikor késő lesz felismerni, hogy hiába telt el az élet; hogy jobb lett volna másként kihasználni; hogy jobb lett volna dolgozni – de akkor, a számadás nagy napján késő lesz a megbánás.

            Örültem annak, hogy a tegnap milyen fegyelmezetten zajlott a Niagarához való kirándulás. Habár sokan voltunk, nem kellet keresgélni senkit, nem kellett várni senkire, mindenki időben, pontosan ott volt, ahol lenni kellett. Megdöbbentet az a felismerés, hogy a kanadai és az amerikai nép milyen ötletes. Milyen jól ki tudják használni azt a lehetőséget, amit a Niagarával együtt a Jóistentől kaptak! Ő maga alkotta meg ezt a csodálatos látványosságot. Valaki felfedezte, később az amerikaiaknak és a kanadaiaknak felcsillant a szemük: mennyi pénzt lehetne a Niagarából kihalászni! Magatok is láthattátok, hogy hemzsegett a sok turista a világ minden részéből! Volt is lehetőségük a sokféle programból válogatni! Lehet nézni a vízesést terített asztal mellett a Skylon magasából. Ha pénzed és kedved és bátorságod van, helikopterek állnak rendelkezésedre, hogy egy életre szóló élménnyel, egyedi látvánnyal gazdagodj. Lehet hajóról is, egész közelről látni az alázúduló víztömeget – bevisznek szinte az örvénylő, porzó zuhatag alá. Aztán alagutat is fúrtak, hogy be lehessen menni a vízesés mögé, és onnan hallgatni a dübörgő morajt, és onnan látni, karnyújtásnyira a sodró áradatot. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hol kötöttünk ki, amikor kijöttünk az alagútból? Nem ott, ahol bementünk, hanem egy hatalmas ajándékboltban. Ha netalán nem vásároltál semmit, az ajtóban, mielőtt kiléptél volna a helyiségből, megállított egy kis kínai néni, és megkérdezte: „Nem akarsz valami emléket magaddal vinni? Otthon nem tudsz vásárolni, amit itt, és sehol máshol a világon!” Van is forgalom éjjel-nappal a Niagara körül! Mondtam is Dánielnek, milyen jó lenne nekünk is egy ilyen vízesés a kertünk aljába! Tudjátok, mit válaszolt? „Ha Romániában lenne a Niagara, nem tudnánk jól kihasználni! Lehet, hogy már rég tönkrement volna!”         Igazat kellett, hogy adjak neki, mert amint visszatekintünk a történelemre, nagyon sok példát látunk arra, hogyan lettek prédává felbecsülhetetlen értékek, mert nem tudták őket jól kihasználni. 1920. június 4-én aláírtak valamit ott Trianonban, és Románia ölébe pottyant egy gyönyörűséges tündérkert: Erdély. De mi van ma a mesébe illő szépségű kastélyokkal, palotákkal, várakkal? Egészséges, tiszta vizű folyókat kapott ez a számunkra addig idegen ország, termékeny dombvidékeket, vadregényes hegyeket, és jaj, még mennyi minden mást is! Nem tudja kihasználni. Ezért tartunk ma ott, ahol tartunk. A Niagarát nem egy amerikai tervezőmérnök alkotta meg, és tette oda, ahol van, de még egy kanadai sem. Maga Isten adta azt ajándékba az itt élő embereknek. Az emberen áll, mit kezd ezzel a különleges, egyedi ajándékkal – hogy kihasználja-e jól, hogy hasznot hajtson, vagy pedig tönkremenni hagyja, sőt elpusztítja.

            Emlékezzünk csak arra, hogy a Jóisten a mi ősszüleinknek, Ádámnak és Évának is adott egy kertet. Miért is adta azt nekik, és rajtuk keresztül az egész emberiségnek? Azért, hogy benne megmutassa önmagát – az Ő kikutathatatlan bölcsességét. Azért bízta az emberre a kertet, hogy annak munkája révén meglátszódjék az Ő gondoskodó szeretete, ámulatba ejtő hatalma. Az akarta Isten, hogy az Édenben rend legyen. Azt akarta Isten, hogy abban a kertben tisztaság legyen. Azt akarta Isten, hogy abban a kertben jó gyümölcsök teremjenek. Azért adta azt a kertet, hogy aki a kerítésen belül van, tökéletesen otthon érezze magát, és ne vágyjon elmenni onnét. Isten minden személynek külön-külön adott egy-egy kertet. És akár hiszed, akár nem, akár idős vagy már, akár még fiatal, felelős vagy ezért a kertért! Ádám és Éva jól tudta, mit kell ezzel a kerttel kezdeni, mégis rájátszotta egy idegen hatalom kezére. Azóta terem a gyom, azóta van pusztulás, azóta vannak gyűlölködések, elválások és háborúk. Azóta egyetlen ember sem tudja, mit kell, és mit lehetne az ő személyre szabott kertjével kezdeni. Hadd tegye fel Istennek Lelke ma este a személyes kérdést: Mi a helyzet a te kerteddel, ami reád bízatott őrzésre, gondozásra? Isten azt akarta, hogy a kertnek legyen egy kerítése, egy határa, amely választóvonalat képez közte és a kinti világ között. Kerítése, amely megvédi a területet, és annak áldásait a rossz szándékú betolakodóktól. A hívő ember számára az ige a kerítés, a zsinórmérték. Isten egyedivé teremtett minden egyes embert. Olyan tulajdonságokkal bírunk, amikkel így együttvéve egyetlen más ember sem bír ezen a földön. Nem is volt, nem is lesz soha senki pontosan olyan, mint te. Életünkön végignézve láthatjuk, hogy gyakran volt olyan a kerítésünk, gyakran volt olyan az értékes, egyedi terület, mint amilyent a Példabeszédek írója látott. Azt mondja az egyik kicsi ének, hogy Nem véletlen, hogy megszülettél, Nem véletlen szeszélye, Teljesen mindegy az, hogy milyen a hajad, szemed színe, Te az Istennek egy csodálatos alkotása vagy! Akár hívő vagy már, akár még nem, tudjál róla, hogy velem együtt a mindenható Istennek eltorzult képmása vagy! Ő meg akar dicsőülni benned és általad! A te szíveden keresztül, a te jellemeden keresztül, ez egyedi, reádbízott, drága kert által akarja megmutatni az Ő szépségét, az Ő bölcsességét.

            Meg kell állnunk őszintén a tükör előtt, és szembesülnünk kell a felelettel: ki vagyok én? Miért vagyok én ilyen, amilyen vagyok? Hogyan jutottam el idáig? Mi, protestánsok  általában ritkán szakítunk időt arra, hogy csendben legyünk, és elmélkedjünk mélyen. Néha szinte irigylem a katolikusoktól azt a szabadságot, hogy a templomban letérdelhetnek, amikor csak szükségét érzik, és magukba szállhatnak – és némelyek magukba is szállnak – hosszú órákon át imádkozva. Pedig nagyon fontos lenne nekünk is Isten jelenlétében foglalkoznunk magunkkal, a kertünkkel. Hittel, de ésszerűen kell munkához látni! Az egyik faluban, ahol legációra voltam beosztva néhány évvel ezelőtt, mindig ugyanannál a családnál szálltam meg. Hamar feltűnt, hogy a szomszéd ki-be szaladgál a háza ajtaján, kezében vederrel és meszelővel. Nagyon szorgalmas, buzgó munkásnak látszott. A házigazda már kíváncsi lett, mit csinálhat az az ember olyan elszántan heteken át a vederrel és a meszelővel. Ledöbbent, amikor benézett a házba: a szoba a plafontól a padlóig fekete fáradt olajjal volt lemázolva vastagon. Hiába volt a buzgóság, hiába volt a sok munka, ha nem volt ész. Így van ez a lelki síkon is! Balgaság a mozgás, balgaság a sok tevékenység az Úr házában, és hiábavaló a keresztyén név, ha nem állunk szívvel és értelemmel Isten igéjének tükre elé. Ez a drága ige kell, hogy megmondja, most éppen mire van szükség. Nem érdemes olyankor izzadva, buzgósággal foltozni a „tündérköntöst”, amikor teljesen újra van szükség!

I.

            Milyen kertet kaptunk tehát a Jóistentől, amit gondoznunk, ápolnunk, őriznünk, fejlesztenünk kell? Mi is tehát az a kert, amire nagyon rá kell dolgozni, hogy helyreálljon, ha kerítése elromlott, és ha ellepte a gyom? Elsősorban nem más ez a kert, mint a mi tulajdon szívünk, a saját lelkünk. Isten e világba parancsolt téged: szüless meg! A születésünk idejét és helyét is meghatározta. Szüless meg fiúként, szüless meg lányként Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Erdélyben, Magyarországon, a Felvidéken, Kárpátalján, Bácskában. Isten úgy döntött, hogy ne valami állatként jöjj világra, és ne is valamely növényként hajts ki a földből, hanem legyél ember! Tessék, itt van minden lehetőség, hogy azzá légy, aki lenned kell!Tessék, itt az életnek lelke! Halhatatlan lélek ez! Itt van – ápold, őrizd, műveld meg! hadd teremjen benne jó gyümölcs! Ki akarom nyilvánítani az én bölcsességemet ebben a te kertedben, a te életedben! Benned kívánom megmutatni, hogy én nagy és szent vagyok! Benned akarom felragyogtatni az én hatalmamat! Ezt a drága feladatot minden ember külön-külön megkapta, még azok is, akik elkárhoznak. Vajon hogy néz ki a kertünk? Elmondom azt is, hogy ha ebben a kertben nem áll ott középütt, nem virágzott ki, és gyümölcsöt nem termett a Krisztus véres keresztfája, hiábavaló és kárhozatos minden más virág és minden más gyümölcs! Hiába az, hogy templomba jársz, hiába az, hogy az énekkarban tag vagy te is – mert minden kár és szemét Krisztuson kívül. A megtérés azt jelenti, hogy kegyelem által felkiáltasz: Uram! Itt a kertem, én nem tudtam vigyázni rá! Itt a kertem, tönkretettem egészen! Nem vagyok jó gondozója! Jöjj, és hajtsd uralmad alá ezt az én tehetetlenségemet, egész életemet! Drága Jézus! Te érettem, miattam haltál meg – az én képtelenségem, felületességem és lustaságom miatt. Jöjj, légy úrrá szívemben! És ha ezt őszintén elmondod, megtörténik az újjászületés csodája, ami nélkül senki sem láthatja meg Istennek országát. Bárcsak egyre többen megtapasztalnák itt, Kanadában és az egész világon mindenütt, milyen csodálatos az, amikor életük középpontjában ott áll, ott magaslik a Krisztus keresztje!

            Az újjászületett ember szívének kertjében is elburjánozhatnak a nagyravágyás mélygyökerű gyomjai. A közelmúlt történelméből tudjuk, hogy a legnagyobb, legvéreskezűbb diktátorok alacsony, kicsinyke emberek voltak. Sztálint is például, ha fényképeken nézzük, szinte mindig hosszú katonakabátban láthatjuk. Hosszú ruhákban ugyanis az ember magasabbnak, szálasabbnak látszik, mint amilyen valójában. Kivétel nélkül mindannyiónkban bennünk van a vágy, hogy még fizikailag is többnek láttassunk; hogy kedvezőbb alakúnak és ábrázatúnak tűnjünk, mint amilyenek valójában vagyunk. Vigyázni akarunk magunkra minden áron, de a saját erőnknél és képességünknél fogva. Közben nem vesszük észre, hogy ha Isten nélkül teszünk akár jó dolgokat is, előbb-utóbb mindent elrontunk, és felnövi szívünket a tövis, a gaz.

            A hatalom és a kitűnés iránti vágy mellett ott van az ember szívében, még a hívőében is gyakran, a pénzéhség, az anyagiak után való sóvárgás. A sok hajszától, a rohanástól sok embernek olyanná lett az élete, mint a robotoké, ami nem is élet már tulajdonképpen, csak mozgás. Többen mondták közületek, de gondolom, nemsokára nekem is alkalmam lesz látni, hogy itt Kanadában a tízsávos autópályákon a hajnali órákban csak lépésben lehet haladni. Reggel ötkor már úton vannak az emberek a munkába, és sötét este van, mire hazaérnek. Érdekes volt nekem látni azokat a gyorsétkezdéket, amik hiszem, hogy rövidesen nálunk is megjelennek. Tudjátok jól, hogy az autók megkerülik az épületet, míg a pénztárhoz jutnak – a falban levő mikrofonokba be kell mondani a rendelést, és mire az autóval a kicsi ablakhoz érsz, már kész is van a menü. Láttam, amint egyesek zacskóban kapták meg a levest, és vezetés közben azt szopogatták reggeliképpen. Elgondolkodtam rajta: vajon hogyan olvastak ezek az emberek igét ma reggel, ha így reggeliznek? Összegyűjtötték-e családjuk tagjait, és beszélgettek-é együtt Jézusról? És amikor eljön az este, hazatérve dicsőítik-e Istent, aki megtartotta őket, vagy pedig hulla fáradtan a tévé elé, az agyba dőlnek? Robotokká válunk, ha felvesszük a világ-diktálta tempót. Nem kell nekünk az óceánon túlra szállanunk, becsaphat a világ minket otthon is. Azt gondolhatom, hogy úgy helyes, ha én a gyermekeimért, családomért éjt nappallá teszek, és közben nem veszem észre, hogy valakinek mellettem a szívemből, a szeretetemből, az odafigyelésemből kellene egy kevés, mert az anyagiak nem pótolhatnak engem, nem pótolhatják az én jelenlétemet. Ha én kellek valakinek, és én csak sok és drága valamit adok, otthagyom őt meglopva, gondozatlanul. Jaj, sok gyermek nő fel így! Sokan, a baptista családokban is úgy nőttek fel, hogy a szüleikkel egyszer sem imádkoztak a „Jövel, Jézus, légy vendégünk”-ön kívül. Be vagyunk hálózva mi, fiatalok is! Nagyszüleink még élnek, görnyedt háttal még végigcsoszognak az udvaron, de nincs idő, hogy beléjük karoljunk. Fáradtan hazajövünk az egyetemről, aztán találunk és kapunk mi tennivalót eleget – nincs idő őket meglátogatni, segíteni nekik valamiben. Nincs idő, mert mindig rohanunk – közben a kertünket növi fel a gaz, a gyom, és kőgyepűje egyre omladozik már.

            Mi van a kerteddel? – kérdezi Isten Lelke. Mi van a jellemeddel? Kérdezem én, fiatalok, mi van a számítógépetekkel? Tiszta-e a számítógépetek? Amikor valahová vendégségbe hívnak a testvérek, általában meg szoktam kérni a fiatalokat, hogy néhány percig Internetezhessek. Aztán megnyitom a Historyt, ami megmutatja szépen, hogy milyen oldalakat néztek az adott gépen napokkal azelőtt is. Higgyétek el, hogy mindenütt, ahol nem törölték ki az adatokat a Historyból, azt láttam, hogy szennyes, erkölcstelen, pornográf oldalakat néztek! Egyetlen egy tiszta számítógépre nem bukkantam még – és baptista fiatalokról van szó! Így rombolódik egyre a kerítés! Nálunk is régóta bent vannak a kábeltévék rengeteg csatornával. Az idősek nem nagyon értenek hozzá, a fiatalok annál inkább. Ajánlom minden szülőnek, hogy szánjon rá egy fél napot, ha ennyire van szükség, és nézze végig az összes csatornát az egyestől a hatszázadikig – meg fognak lepődni! Lehet, hogy fél napba kerül, míg rábukkan egy förtelmes csatornára, amit a gyermek egyetlen gombnyomással megnyit, és szájtátva néz, és amit le kell kódoltatni. Ez a való világ! Valamikor el sem lehetett képzelni, hogy egy fiú egy lánnyal idejekorán szórakozni kezdjen. El sem lehetett képzelni, hogy az imaházból hazakísérje, míg nem jött el az ideje – de most már lehet udvarolni, flörtölni ezer kilométerekről is. Itt van a zsebben a kicsi telefon, ott van a korlátlan Internet – na ezt akadályozza meg valaki, ha tudja! Nagyon sokféle trükk van manapság. Meg voltak a régieknek is a maguk trükkjei. Mi van a kertedben, kedves testvérem, amit azért adott az Isten, hogy benne rend legyen? Mi van a kerteddel, amit azért adott az Isten, hogy rajta az Ő bölcsessége, szeretete tükröződjék?  Eljő a te veszedelmed, ha lusta vagy a kertedet gondozni, őrizni! Eljő a te veszedelmed, ha a szívedet, a lelkedet elhanyagolod a munka ürügyén! Bizonyosan eljő a romlás, a pusztulás! Gyönyörűséges kertet szánt nekünk az Isten. Azt akarja, hogy legyünk olyan fiatalok, akikre rábízhatja az eljövendő dicsőség illatos virágait! Legyünk olyan emberek, akikben semmi fogyatkozás nincsen – ezt akarja a mindenség hatalmas Királya! Menjünk oda Jézus keresztjéhez, és kérjük: Ó, Uram, tisztíts meg engem! Látod, az idegen hajtás már kezd kibújni a kertemben. Jöjj hát, és metssz, gyomlálj, tisztogass, újíts meg! A te Lelkedet ne vond meg tőlem! Vannak itt olyanok, akiknek nem helyreállásra, hanem teljesen új szívre van szükségük. Ezeknek mondom: ha még mindig az ördög gazdálkodik a kertedben, még ma este kérd Jézust, hogy költözzön be oda!

II.

            Az Istentől kapott kertünknek van egy másik vetülete is, mondhatom úgy, hogy egy másik sarka: a családunk. Isten úgy tervezte el a családot, hogy abban legyen összhang, egyetértés, jókedv és ének. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek a különbözőségek mellett tökéletesen egy tud lenni, lényegileg egy, örökkévaló, igaz Isten, hasonlóképpen a férj, a feleség, a gyermekek egyek kéne, hogy legyenek a családon belül, ezt az isteni bölcsességet és egységet kiábrázolva. Gyönyörűséges kert kéne, hogy legyen a család, ahová az édesapa, a férj vágyjon hazamenni a fáradsággal telt, hosszú nap után; ahol örömmel és nagy-nagy szeretettel várják haza; amire a gyermek, ha elsodorja messzire az élet, szívesen, sóvárogva emlékezik vissza. Az ördög megirigyelte ezt, és pusztító karmaival belemarkolt a család szentséges intézményébe – mert mi szabad akaratunknál fogva megengedtük ezt neki az Édenben. Azóta nincs tökéletesen szabad akaratunk sem, mert emberi természetünknél fogva mindig csak a rosszat tudjuk választani és tenni, még ha a jót szeretnénk is. Ez az igazság! Szeretném én látni, hogy hány tökéletesen egészséges, Isten szerint élő, hívő család van gyülekezeteinkben?! Hány olyan család van közösségeinkben, amikről Isten maga tud bizonyságot tenni, hogy „Igen, ez szívem szerint való! Ez az igazi házasság! Ez az igazi gyermeknevelés! Igen, ilyent képzeltem el! Ez a feltétel nélküli tiszteletadás! Ez a ragaszkodó szeretet!” Ó, hány van ilyen gyülekezeteinkben? Nagy felelősséggel ruházta fel az Úr a férjet, a feleséget, minket, gyermekeket is – mindannyiónktól nagymértékben függ, milyen az élet a családunkban.

            Természetesen a szülőkre hárul elsősorban a legnagyobb felelősség, akik ajándékba kaptak egy kisleányt, egy kisfiút. A gyermek jellemének alakulása nagymértékben a szülők hozzáállásán alapul. Sohasem tudom elfelejteni azt az időt, amikor édesapám és édesanyám jól állt lelkileg nagyon – én legalábbis úgy vettem észre –  és esténként a Biblia köré ültünk. Édesapám egyszer elővett egy nagy fej vöröshagymát, és azt mondta: „Itt van Góliát!” Vett egy fej fokhagymát, cikkeire bontotta, katonás rendbe állította: „Ez a filiszteusok tábora, ez itt pedig az izraelitáké. Itt, ez a kicsike, Dávid!” – és gyermeki szemeim előtt kibontakozott a gyönyörűséges történet. Sohasem tudom elfelejteni! Olyan jó lelki alapot kaptam én azidőben! Olyan éhessé váltam az Ige után, és olyan fogékony lettem az Isten dolgaira! De eljött az az idő is, amikor a szüleim lelkileg megrokkantak, elmaradtak az áhítatok, a történetek, helyükbe berontott a vihar. Eközben megszülettek a kistestvéreim, és már szinte semmit nem éreztek meg a családi együttlétek hajdani melegéből. Meg is látszik rajtuk, mert elmennek ugyan az imaházba, meg hazajönnek, de lelki dolgokról sajnos egyáltalán nem lehet velük beszélgetni – egyelőre. Más a lelki hátterük, mint az enyém volt, ezért megközelíthetetlenebbek. Számít, sokat számít, mit adunk tovább a gyermekeknek; hogyan emlékszik majd vissza az együttöltött időkre! Mi van a családunk kertjével? Az Ige kérdezi ezt tőlem is. Egyik testvérnő gyakran úgy imádkozott: „Látod, Uram, hogy ahol én lakom, ott a Sátán zsinagógája van! Rettenetes a férjem mellett élni!” Amikor szóba elegyedtem vele, mindig a férjére panaszkodott a néni, hogy az milyen istentelen, mennyit kell miatta szenvednie, milyen ördögi lélek lakja. Amikor félelmek között elmentem hozzájuk, egy mosolygós kis bácsi jött ki a házból. Megölelt, és ő volt az, aki a Bibliát elővette, hogy olvassak belőle. Nagyon elgondolkoztam. Nagyon elgondolkoztam! Beszélgetés közben világosan éreztem, melyikőjük a nyíltszívűbb, az őszintébb. A bácsi nem volt ugyan megtérve még, de tisztább lelkületű volt, sokkal emberebb.

            Amikor a családban felcserélődnek a szerepek, és a feleség lép a férfi helyébe, mert „ez semmire sem képes”, megtörténhet, hogy a férfi beül a fotelbe, és előveszi az itókát, és már nem is akar felállni többé. Amint ellustulunk családunk kertjének gondozásában, könnyen észrevehetjük, hogy egyre rohamosabban nő a gyom, a gaz, a tövis, és omladozik, mállik a kerítés.

            Jövőre lesz ötszáz esztendeje, hogy világra jött Kálvin János. Fontos őrá is emlékezni, mert magyar népünkre nagy hatása volt ennek az embernek. A reformáció korszakában, ahol fellobbant a lelki ébredés fáklyája a magyarság körében is, minden kicsi szalmatetős házból zsoltáréneklés hangja szűrődött ki esténként. Ha végigmentünk volna egy-egy falu sötét utcáin, hallhattuk volna, hogy itt is imádkoznak, ott is énekelnek, itt is dicsérik az Istent, ott is pislákol a mécses a Biblia mellett. Ma már ilyent nem lehet tapasztalni. Most már a képernyők villognak, és röpködnek az indulatos szavak, meg a hortyogás… Ma nem ugyanaz-e a Biblia, mint a reformáció idején? Ma nincsenek szülők, akik gyermekeiket taníthatnák énekre-imára? Vagy ma a kicsiny gyermekek nem szomjúhozzák a családi együttléteket, az Igét? Jaj, dehogy nem! De mi történt azóta? Mi történt azóta, hogy mostanában olyan ritkán lehet – még a hívő családokban is – közös elcsendesedést látni? Ellustultunk! Egy bitang társadalommá lettünk! Olyan társadalommá, amelynek tagjai legkevésbé a saját lelkükkel és saját családjukkal törődnek. Ha törődnek is valamennyire, hagyják, hogy a vasárnap szintjén merüljön ki a hívőségük. Kevés, nagyon kevés ma a szorgalmas, felelősségteljes, eszes ember! Ó, bárcsak Isten mélyen beleszólana a dolgainkba, és élesen belemetszene a gyomjaink gyökerébe!

III.

            Ez Istentől kapott drága területhez hozzátartozik az a fontos rész is, ami a gyülekezetünket jelenti. Az a közösség, amelybe Isten megszületni rendelt fizikailag, aztán lelkileg. Hadd mondjam el azt, hogy egy látható, helyi gyülekezethez való tartozás nem feltétlenül jelent Isten választott népéhez való tartozást is. Attól, hogy baptistának, reformátusnak, katolikusnak vagy bármi másnak születtél, nem biztos, hogy hívő vagy! Test szerint nem lehet hívőnek születni, csakis Lélek szerint, és aki újjá nem születik víztől és Lélektől, nem láthatja meg Istennek országát! Azt is kérdezi az Ige, hogy mi van, mi lesz a kertnek ezzel a sarkával, a gyülekezetünkkel? Hogy vigyázunk rá? Hogyan értékeljük? Isten beplántált egy közösségbe, hogy ott táplálkozzunk, és hogy ott másokat tápláljunk. Meglátjuk-e a tennivalónkat? E kérdést megelőzi egy másik: Krisztus Testének tagja vagy már? Végig lehet színészkedni egy egész életet. Júdásnak is sikerült több mint három éven át Jézus közelében lenni, feladatokat vállalni, szolgálatokat végezni – de kiderült, hogy nem tartozott a tanítványok közé. Jézus már korábban kijelentette, hogy „egy közületek ördög.” Rólad mi fog kiderülni, mikor eljön az ítélet napja? Ha Krisztus Testének tagja vagy már, másoknak, a testvéreknek mi hasznuk van belőle? Mi hasznuk van másoknak abból, hogy te ehhez a közösséghez tartozol? El lehet hanyagolni a gyülekezeti életünket – és lassan felnövi a gyom azt is, kerítésén ki-bejárhatnak a vadak. Az a kérdés, hogy lusta, hanyag, felelőtlen gyülekezeti tag vagy, vagy pedig szorgalmas és bölcs gyülekezeti tag vagy? Az értelmes, felelősségteljes ember áron is megveszi az alkalmakat, és szolgál, és jó gyümölcsöt hoz.

            Spurgeonhöz jött egyszer valaki, aki nagyon sok gyülekezetnek tagja volt korábban, de mindeniket otthagyta: „Testvér, én keresem a tökéletes gyülekezetet. Azt gondolom, hogy az önök közössége a tökéletes gyülekezet, itt szeretnék tag lenni!” „Ha ön ide jön – válaszolta a prédikátorok fejedelme – már nem lesz tökéletes gyülekezet!” Tökéletes gyülekezet nincs ezen a földön, hiába is keresnénk, de vannak őszinte, szolgáló testvérek, akikben gyönyörködik az Úr. Hozzájuk kell csatlakoznunk! Ne hanyagoljuk el a gyülekezetünket, tennivalóinkat!

IV.

            Röviden szólanék a kert negyedik szegletéről is: a nemzetben való helytállásról. Igen, a nemzetben való helytállásról, mert az is része a kert szépségének, gazdagságának, áldásainak. Isten határozta meg mindenkinek, mikor, hova szülessen. Adott nyelvet is, amin olyan édes megszólalni, és amit olyan édes hallani, ha idegen közegben vagyunk. Kérdezzétek csak meg szüleiteket, akik valamilyen oknál fogva kijöttek ide az Óhazából: mit éreztek, amikor először pillantották meg a nemzeti színű zászlót! És ti már azt mondjátok – tisztelet a kivételnek – hogy magyarnak lenni itt már semmit nem jelent, és semmit sem ér. Szomorú voltam, amikor a tegnap azt mondta valaki nekem, hogy Bethlen Gábor, Bocskay István, Rákóczi Ferenc nevét tőlem hallotta először – mert nincs is itt semmi szükség rá. Nézzetek csak nyugodtan utána, miért tartotta fontosnak Cserepka testvér, hogy az Észak-Amerikai magyar baptistáknak saját táboruk legyen itt, Rámában? Azért is, hogy még nagyon sokáig lehessen énekelni: „Nagy vagy, te Isten, nagy a te hatalmad, Világteremtő a te szózatod!” És ez nem undok magyarkodás volt! Isten magyarokkal is ékesíteni akarja az Ő országát, és tetszik neki, hogy bennünket minden néptől megkülönböztetett, mint ahogyan minden népet megkülönböztetett tőlünk. A lehető legteljesebben megélni azt, amik vagyunk nemzeti szinten is kötelességünk, feladatunk. Inkább dicsőítjük így az Urat, mint ezzel a területtel nem törődve, ennek a területnek gyümölcseit, áldásait visszafojtva. Mert meg lehet fojtani a gyümölcsöt és az áldást, és hívőies buzgósággal meg kényelmes felelőtlenséggel visszautasítani a feladatot: ápold, őrizd, műveld! Számon lesz majd kérve ez is! Szívvel-lélekkel az Úr jelenlétében, a családban, a lelki közösségben, bárhol a világon megélve a nemzeti mivoltot is – ezt jelenti teljes embernek lenni! Másként omladozott a kőgyepű, konkolyos a búza, silány a szőlő.       

            Végezetül arról szeretnék néhány összefoglaló szót szólni, miért fontos, hogy az Istentől kapott kertünk, amit négy sarka – a szívünk, a családunk, a gyülekezetünk és a nemzetünk – egy, gyönyörűséges, egész területté foglal össze, rendben legyen (mert el lehet lustálkodnunk az életet annak ellenére, hogy majd’ belepusztulunk a sok munkába).

            Ha egy földterület elhanyagolódik, nem azt a termést hozza, amire eredetileg szánva volt. Az igében a lusta ember kertjébe valamikor szőlőt ültettek gazdag, ízletes gyümölcs, vidám szüret reményében. Valamikor ez a kert a szem gyönyörűsége volt – de most csupa tövis, csupa gyom, szánalmas, lehangoló látvány. Nem az terem benne, és nem úgy, ami, és ahogyan az eredeti elképzelés volt. Mit terem a szíved? Mit terem a családi életed? Mit terem a gyülekezethez való hozzáállásod? Mi terem a nemzetedhez való hozzáállásod?  Azt, ami eredetileg az isteni tervben benne volt? Vagy pedig valami mást…

            Az a föld, amit elhanyagolnak, vagy amit úgy hagynak parlagon, előbb-utóbb veszít az értékéből. Egy szőlőért például, ami le van pusztulva, mert nem volt megkapálva, nem volt megmetszve, nem volt megpermetezve régen, nem olyan összeget adnak, ha eladásra kerülne a sor, mint egy jól karbantartott, gondozott ültetvényért. Jóval kevesebbet kap érette a gazda. Ugyanígy van a szíveddel is, a családi életeddel is, a gyülekezetben való forgolódásoddal is, a nemzetért való szolgálatoddal is: ha nem minőségi, ha nem ige szerinti, kevesebbet ér, mint amennyit ki lehetne hozni belőle. Isten előtt az elveszett, a meglankadt, az ellaposodott lelkületű ember is ugyanolyan drága, de nem mindegy, hogy másokkal megkívántatjuk-e a jó példát, vagy reánk nézve fanyalogni kényszerülnek.

            Amíg az elhanyagolt földterület helyreáll, sok időbe és kemény munkába kerül. Sok verejtékbe, sok könnyhullatásba, sok kapacsengésbe, sok pénzbe, sok sóhajtásba. Ha valamikor túl fáradt voltál imádkozni, túl hanyag voltál Jézusról beszélni, túl „hívő” voltál a nemzeted sorsát felmérni, és tenni érte, az valamikor kiburjánzik a lelkedben, és valamikor, észrevétlenül, rossz maggal hinti be gyermeked szívét. És meglátod, hogy miután öntudatossá vált a gyermek, és már egyedül mérlegel, milyen nehéz lesz majd a Bibliához édesgetned! Lehet, hogy Isten megadja azt a kegyelmet, hogy hosszú évek keserves munkája nyomán gyermeked, testvéred először tárja ki előtted a szívét és gondolatait. De az is lehet, hogy sohasem tudod bepótolni majd a mulasztást! Ha nem értékeled édes anyanyelvedet, unokáiddal talán idegen nyelven kell majd értekezned úgy-ahogy, és bánkódni fogsz, hogy nem adtad át neki a drága örökséget: őseink példáját. Kár lenne. Igen nagy kár!

            Vedd nagyon komolyan, ami rád van bízva! Hadd mondja rólad ragyogó arccal az elmenő:  A szorgalmas embernek mezejénél elmenék, és a bölcsnek szőleje mellett. És ímé, mindenütt megdolgozva szépen, és színét elborította az áldás; és kőgyepűje, mint a megerősített vár. Tündöklik benne a Krisztus! ÁMEN!