Igehirdetés III. (I.Kor 12: 12-27)

Krisztus testének tagjai

(2010. május 21., Szatmárnémeti)

I.Kor 12: 12-27: Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek: És a melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és a melyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; A melyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván, Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.

            Hálásak lehetünk Istennek ezen a délelőttön az Ő bölcs döntéséért! A mi Istenünk úgy határozott, hogy ezen a helyen ma bemerítési ünnepély legyen. Úgy döntött, hogy nem enged testünkre betegséget, nem enged nyomorúságot, hogy eljöhessünk ide együtt örülni ezekkel a fehérruhás fiatalokkal. Tetszett az Istennek, hogy amikor mi még bűneinkben voltunk, elküldje az Ő egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust a mi megváltásunkért. Sőt, már a világ megalapítása előtt eltervezte a megváltás művét. Arra, hogy ez a terv működik, a mai ünnepség is szemmel látható, hittel megragadható bizonyíték. Nem csak e fiataloké ez az ünnep, hanem az egész gyülekezeté. És nem csak az egész gyülekezeté, hanem a mennyországé is – hiszem. Amikor egy nyomorult bűnös megvallja ezen a földön, hogy „én hiszek Jézusban! Én szeretem Jézust!”, a mennyben örülnek az angyalok. Hódolnak a mi Urunk trónja előtt, és azt kiáltják: „Szent! Szent! Szent a megöletett Bárány! Méltó, hogy vegyen dicsőséget, mert az a fiatal is megválttatott! Az az idős is kegyelmet nyert! Bár még lent van, a földön; bár még a teste korlátok között tartja, és sok kísértés veszi körül; bár még előtte van a kiszabott út, de örök élete van! Ide vágyik! Jön haza! Dicsőség a megöletett Báránynak!”

            Veletek együtt örülök, kedves fiatalok! Olyan boldog voltam, amikor Vékás testvér felhívott, és elmondta, hogy Dávid, az én első unokatestvérem is itt lesz közöttetek! Ez egy olyan nap, amit nem fogtok elfelejteni. Ez egy olyan nap, amelynek szép emléke marad a ti szívetekben. Amikor majd kinyomtatjátok a képeket, vagy a számítógépen nézitek, és amikor majd a kisfiaitoknak, kislányaitoknak (ha lesznek) megmutatjátok, elmondjátok: „Azon a szép napon megpecsételtem a hitemet. Azon a napon, amikor felvettem azt a fehér ruhát, kiálltam a gyülekezet elé, és elmondtam, hogy igen, hiszem, hogy Jézus Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia az én személyes Megváltóm!

            Lehet, lesznek majd időszakok, amikor ellankadtok. Dávid az előbbi bizonyságtételében azt mondta, hogy „nem lehet tudni, mire számíthatunk.” Részben igaz, mert valóban nem lehet tudni mindent részleteiben, ami ránk következik. Másrészt viszont nagyon is lehet tudni, mire számíthat a hívő élet útján elinduló ember. Az imaóra-vezető testvér felhívta a figyelmeteket arra, hogy számítsatok a kísértésekre, a világ vonzóerejére! Számítsatok a nehézségekre! Számítsatok arra, hogy számon lesz kérve a ti hitetek az iskolában, a baráti körben, a családban is alkalomadtán. Amikor munkahelyválasztás, házasságkötés előtt álltok majd, megpróbáltatik a hitetek, és ostromolva lesz, amíg e világban éltek. Lehet, lesz alkalom, amikor nem lesztek erősek. Nem lesztek olyan frissek és üdék, mint most itt, és nem fog így lobogni az első szeretet lángja a szívetekben. És amikor megnézitek a képeket, eszetekbe jut – és talán képek nélkül is – hogy igen, volt egy nap, amikor a látható és láthatatlan tanúk előtt azt mondtam, hogy én követem Jézust, és nincs visszaút! A mai nap emléke áldásul fog nektek szolgálni. Megmelegíti a szíveteket. Könnyeitek is kicsordulnak talán, és újra elönt majd a bizonyosság: én akkor is Jézusé vagyok! Akkor is Jézusé vagyok! Jézus minden bűnömet a Golgotára vitte! Minden körülmények között jusson eszetekbe – ez mindenkinek szól, aki hívő – hogy nem a félelemnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak Lelkét, s Jézusban az örök élet bizonyosságát!

            Lesz majd olyan alkalom, amikor a gyülekezetre néztek, és azt mondjátok: jaj, de gyarló emberek vannak itt! Hogy lehet az, hogy hívők között ilyesmik történjenek? Hát én nem erre számítottam, amikor csatlakoztam a közösséghez! Tudjátok meg, hogy Isten népe között sok olyan dolgot láttok majd, amire nem számítottatok volna. De azt is tudjátok meg, hogy az elítélendő dolgok felbukkanása vagy jelenléte nem érvényteleníti Isten igéjét! A Krisztus szerinti gyülekezet természetéhez a botránkoztató dolgok nem tartoznak hozzá – egyedül az evangélium botránykövét kivéve! Ha láttok majd bukásokat, ha láttok majd rossz példákat, tudjátok meg, hogy az ige attól még ige marad, és Isten ígéretei változhatatlanul Isten ígéretei maradnak! A hívők közössége akkor is Krisztus teste marad! A hívők megváltott gyülekezete akkor is Isten szentséges céljaira félretett nép, az örök üdvösség várományosa!

            Kérem a gyülekezetet is, hogy nézzen rá ezekre a fiatalokra! Látják a testvérek a fehér ruhájukat, és hiszem, hogy lelki szemeikkel azt a buzgóságot és őszinteséget is látják, ami a szívükben van. Kedves fiatalok! Ezek a testvérek látják Krisztus képviselőit bennetek! S amikor egyik-másik közületek elmegy máshová – egyetemre például – úgy fognak rá gondolni: igen, a mi drága testvérünk viszi a sót, viszi a lángot! Látja bennetek a gyülekezet a jövendőbeli oszlopokat, akikre majd a közösség terhe nehezedik. Látja bennetek a jövőbeli bizottsági tagokat. Látja bennetek a jövőbeli vasárnapi iskolai tanítókat, missziómunkásokat. Látja bennetek a jövőbeli édesanyákat, édesapákat, akik odavezetik majd a gyermekeket Krisztus keresztjéhez.

            A gyülekezet hadd lássa meg azt is, hogy ezek a fiatalok olyan zsengék még! Nem tudhatnak annyit, amennyit mi megtanultunk harminc, negyven, hatvan esztendő alatt. Lássa meg a gyülekezet azt is, hogy ezeknek a fiataloknak sok olyan kísértéssel kell szembenézniük, amiket a szülők, nagyszülők soha az életben nem tapasztaltak – mert nem volt Internetük, nem volt mobil telefonjuk, és mikor ők ebben az életkorban voltak nem hálózta be annyiféle hullám, zaj és szag a levegőt, amit beszívtak! Imádkozzunk ezekért a fiatalokért, mert esendők ők is, nem pedig valami szuperszentek! Még nem bízhatók meg nagy terhek cipelésével, és még nem bevethetők a nagy küzdelmekbe! Bátorítani kell, felemelni kell, segíteni kell őket, mert Krisztus drága vérén megváltottak ők is, mindnyájan egy, lelki test – együtt a jelenlévő, a valaha élt és jövőbeli összes hívővel. Krisztus testének tagjai.

            Szeretnék most nagyon a szívetekre hatni.  Ha komolyan gondoljátok, hogy ti ennek a gyülekezetnek és Krisztus testének komoly, odaszánt, építő tagjai lesztek, maradjatok nyugodtan a helyeteken, és vigyétek végbe ezen a délelőttön, amire elszántátok magatokat! De ha úgy gondolod, hogy az elszántságod nem igazi; és ha úgy gondolod, hogy túl leszel a bemerítésen, és mész a magad útján Krisztus és a gyülekezet nélkül, állj fel, és mondd azt: most elhalasztjuk a bemerítést! Becsületesebb dolog lesz felállni, és kimenni innen, mint az, ha bemerítkezel, és majd sír miattad és érted a hívők közössége! Egy ilyen ünnepélyen éppen ennyi fiatal merítkezett alá. Az imaórán szolgáltam, és megkérdeztem tőlük: Tudod-e, hogy mire vállalkoztál? Komolyan gondolod-e, hogy Krisztust akarod követni, és hogy mindent felvállalsz, amivel az Ő követése jár? Bólogattak: Igen! Igen! Nemsokára az egyik közülük, aki a legjobban bólogatott, a világba házasodott.  Ma már külön élnek, pedig kisbabájuk is van. Pedig olyan szépen énekelte: „Ha nincs is társam, követem Jézust! Nincs visszaút!” Tisztességesebb, becsületesebb, helyesebb dolog lett volna félrehúzódni, és nem csatlakozni hamis módon a szentek közösségéhez.

            Bemerítés által, új élet nélkül, Lélek nélkül lehet csatlakozni a szatmári gyülekezethez. Lehet a szamosújvárihoz is, lehet minden más baptista vagy nem baptista gyülekezethez. De Krisztus testéhez csakis a Szentlélek által megitatva és megkeresztelve lehet csatlakozni! Krisztus testének tagja lenni csakis újjászületés által lehetséges! Ki az, mi az, ami ezt elvégzi? Nem a tanulmányok, nem a katekézis, nem az örökség, nem a hagyomány, nem a szokás, nem a kényszer, hanem egyedül a Szentlélek. Krisztus testéhez való csatlakozásod tehát attól függ, hogy elkezdett-e munkálkodni benned Istennek Lelke; hogy bűnbánatra indított-e; hogy munkált-e megtérést az életedben; hogy határozott döntést hozott-é elő a szívedből. A Szentlélek újjászülő munkája tehát az egyedüli alapja a gyülekezethez való biblikus csatlakozásnak. Akik átélték ezt, azok az igazi hívők, a Krisztus testének tagjai. Szép ez a gyülekezet, szép minden gyülekezet, mikor együtt éneklünk, együtt hallgatjuk Isten szavát, együtt fohászkodunk, de az Úr szemei látják, hogy még itt is van egy, ott is ül még kettő vagy tíz, aki nem ment keresztül a valódi megtérésen. A pünkösd ünnepén arról emlékezünk meg, hogy az Úr Jézus Krisztus ígérete beteljesedett: a drága Lelket elküldte hozzánk, és árad a mennyei kérügma, az isteni Szó, terjed Jeruzsálemből kiindulva Júdeán, Samarián át a szatmári rónaságig. Munkálkodik Isten Lelke! Ma is, most is, itt is munkálkodik!

            Azt mondja Pál apostol a korinthusi hívőknek, hogy „ti mindnyájan egy Lélek által kereszteltettetek meg, egy Lélek által itattatok meg.” Ez a Lélek nem egy érzés, nem csupán egy erő, nem egy dogmatikai tétel – hanem élő személy, akit meg lehet szomorítani, akinek lehet hazudni, amint azt Anániás és Safira is tette. A Lélek élő személy, aki tanít engem, tanít téged, és elvezet minden igazságra. A Lélek élő személy, akit meg lehet örvendeztetni. A Lélek élő, isteni személy, aki az Atyával és a Fiúval egylényegű, és aki uralkodni akar életünkben a mi javunkra! A Lélek által élő bűnösök közösségét nevezi a Szentírás gyülekezetnek, Krisztus testének. Olyan sok jól megszervezett közösség, unió, egyesület, párt és szervezet van ezen a világon! De minden emberi szervezetnek vége lesz egyszer, és minden párt egyszer végleg megbukik majd. A legkülönbek is. Isten gyülekezete azonban nem fog csődbe menni, és nem fog megbukni soha. Ez az élő szervezet semmi más közösséggel össze nem hasonlítható. Örüljünk nagyon, testvérek, és értékeljük méltóképpen, hogy mi ehhez a családhoz, ehhez a testhez tartozunk! Kimondhatatlan kiváltság ez! A Krisztus testében való lét nem szórakozás, nem jólneveltség, nem örökség, hanem kegyelem. Ajándék. Megtiszteltetés. Alázatra késztető, súlyos, drága, nagy kegyelem!

            Boldogok vagyunk, kedves fiatalok, határozott döntésetekért, nyilvános bizonyságtételetekért; hogy jelenlévő osztálytársaitok előtt is megvalljátok a bemerítés vizében, hogy meghaltatok a bűnnek, és feltámadtatok egy Krisztus szerinti, új életre. Örülünk, mert szóbeli bizonyságtételetek alapján úgy látszik, nem azért kívántok bemerítkezni, hogy egy baptista szokásnak eleget tegyetek, sem nem azért, mert elértetek egy bizonyos életkort, és kezdtek nógatni, hogy illenék alámerítkezni már, hanem a bizonyságtétel őszinte vágyával, a Krisztus parancsára, az élő hit alapján. Igen, osztálytársak, szomszédok, barátok, lássátok hát, hogy én az Úr Jézusé vagyok! Én nem szégyellem Őt! Kedves jelenlévő keresők, még mindig mérlegelők vagy talán megkeményedett szívűek! Nem kívánjátok-e, nem óhajtjátok-e az életet megváltoztató, felkínált ingyen kegyelmet? Nem óhajtjátok-e a csatlakozást ehhez a romolhatatlan, élő szervezethez, a Krisztus testéhez való csatlakozást, és az abban való megmaradást?

            Csodálatos ez az egy testté kereszteltetés – azt mondja Pál – mert akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, mind egyenlőképpen egyek ebben a testben. Itt eltűnnek a nemzetiségi különbségek. Nagyobb ellentétet talán nem is lehetett volna mondani annál, amit Pál mondott: zsidó – görög. Óriási kulturális, filozófiai, genetikai különbségek a két nép között! De azt mondja a Szentlélek: Krisztusban teljesen mindegy, hogy valaki zsidó avagy görög. A vér alatt egy a zsidóval a görög! A Lélek által egy a göröggel a zsidó! Jó visszaemlékeznem arra az alkalomra, amikor még a Teológián tanultam, és elmentem a nagyváradi cigány gyülekezetbe. A szószéken helyet foglalt Floyd Parker testvér, akit jól ismernek itt Szatmáron is, mellette pedig Bernard Kabaru Mwangi Kenyából – egy sötétbőrű, áldott szolgája az Úrnak. Néhány szó elhangzott swaheli nyelven is, amit majd angolra fordítottak, Giorgiov Adrián testvér aztán azt lefordította magyarra. Kajcza testvér cigány nyelven köszöntötte a vendégeket. A mellettem ülő cigány atyafi román nyelvű Bibliából olvasott. Kinézetre is szembetűnően vegyes társaság volt akkor az imaházban. Megdöbbentő élmény volt: ennyi fajta ember, ennyiféle különböző háttér, ennyiféle kultúra és nyelv – mégis egyképpen látják, és egyképpen hirdetik a Krisztust! Ugyanazt tanítják a gyülekezetről. Semmiféle ellentmondás nem volt a sokféle a bizonyságtételben, hiszen a hívőknek eme színes közössége egy test: Krisztus gyülekezete. Mindegy, hogy a testvérek először látják egymást, vagy pedig már sokadjára, csalhatatlanul felismerik egymásban az Urat, és a Szentlélek munkáját. Csodálatos ez! Ha majd megadatik nektek, hogy elmenjetek távoli országokba, és találkoztok majd ottani hívőkkel, örömmel ölelitek át egymást, és ezt mondjátok: Az Úr áldjon meg, testvér! Ezt az egységet más, ember által szervezett közösségben lehetetlen megtapasztalni. Nem tapasztalják ezt meg az álhívők, a kultúrbaptisták, a nevelt vallásosak, hanem csak ti, akik a Szentlelket kaptátok, mi, akik Krisztus testének kegyelem által tagjai vagyunk. Nem lehet ezt szavakkal megmagyarázni – ezt csak hit által lehet tapasztalható valóság. A Lélek munkája ez! „Akár szolgák, akár szabadok…” – mondja Pál apostol, Krisztusban mindegy. Őbenne a társadalmi ellentétek is eltűnnek teljesen.

            Ez az élmény is a teológiai tanulmányaim idejéből való. Nagyon rosszul éreztem magam lelkileg, bűnöket is megtűrtem az életemben amellett, hogy egész nap Isten igéjét olvastuk, tanulmányoztuk. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok ide való, nem vagyok olyan, mint amilyen régen voltam, a hívő életem kezdetén; méltó vagyok arra, hogy Isten engem eltaszítson magától. Ilyen lelki állapotban talált egy telefonhívás. Írországból keresett fel egy cigány testvérem. Ez a fiú a zsibói árvaházban nevelkedett, s mikor a tizennyolcadik évét betöltötte, el kellett távoznia onnét. Valahogy kikötött Sarmaságon, eljött az imaházba is. Édesapám megszánta, így egy bizonyos ideig Ghiţa nálunk lakott. Majd elkerült tőlünk, el a faluból is, és bemerítkezett egy román gyülekezetben. Írországban kapott munkát, onnan hívott fel hosszú évek múlva. Anélkül, hogy tudta volna, mi van velem, elkezdte mondani az élő igét. Én, aki a lelki szolgálatra köteleztem el magam, én aki időm nagy részét az Írás tanulmányozásával töltöm, ha kell, eredeti nyelven is, eltörpültem e cigány fiú előtt. Úgy éreztem, mintha az Úr angyala látogatott volna meg benne, és csepegtette volna szívembe a megújult bizonyosságot: íme, ez a telefonhívás is bizonyíték, hogy Krisztus testének tagja vagyok, és hogy az Ő szerelmétől el nem szakíthat már senki és semmi! Összetöretettségemben elárasztott az az igazi, mély békesség, amit ez a világ nem tud adni. Áldott, csodálatos, felemelő dolog Krisztus testének tagja lenni! Benne hangsúlyukat vesztik az etnikai, kulturális, gazdasági, társadalmi, generációs különbségek. Benne mindenki egyformán kegyelemből él, és mindenki egyformán értékes a feladatok különbözőségei ellenére is.

            Az igében azt látjuk, és tapasztaljuk is, hogy e földi életben Krisztus testének tagjai próbára vannak téve, alkalomadtán megkísérttetnek. Pál apostol a fizikai test tagjainak felsorolásával, a köztük lévő feladatbeli különbségekre való mutatással szemlélteti a kísértés két leggyakoribb fajtáját: a kisebbrendűségi érzést és az önteltséget. A tizennegyedik versben így olvastuk: Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Azt az állapotot szemlélteti ez a kép, amelyben egyik-másik tag nem találja a helyét a közösségben. Amikor azt mondja a láb: én nem vagyok kéz, nem tudok fogni, nem tudok írni, nem tudok simogatni, nem is tartozom a testhez. Fölösleges vagyok! Rám itt nincs szükség. Mikor leszek én olyan, mint a kéz? Mikor leszek én olyan áldott, olyan erős, olyan látványos, mint a kéz? Lehet, hogy nem is tartozom a testhez? Eljutnak oda az idős testvérek is, sok évtizedes hívő élet után, hogy ezt mondják: nekem már nincs olyan hangom, mint annakidején. Nincs meg az az erőm. Félrehúzódok inkább, megbúvok észrevétlenül, hadd menjenek csak előre a fiatalok a szolgálatban, a példamutatásban, a gyümölcstermésben! Pedig a mi Megváltónk azt akarja, hogy „szeress és szolgálj, amíg lehet – ki tudja, meddig tart életed?” Nekünk szolgálni kell, nekünk példáknak kell lennünk, nekünk gyümölcsöket kell teremnünk – és nem csak a meggyengülésig, hangfakulásig, hanem szívünk utolsó dobbanásáig, a végső lélegzetig!

            Nekem olyan jól esett, amikor Sarmaságon Tóth Bálint testvér, aki mindkét lábával beteg volt már, az imaháztól hazáig bátorított és tanítgatott alkalomról alkalomra. Le kellett ülnünk minden negyedik-ötödik híd karjára, mert nem bírta a gyaloglást, de nem bántam én, nem bántam, ha csak sötét este érkezünk is haza. Sokszor mondta nekem, a frissen megtért, fiatal gyermeknek: Szeretlek téged! Imádkozom, hogy az Úr használjon az Ő hatalmas kezében! Tetszik, hogy nem dugod a táskába azt a nagy Bibliát, hanem végigviszed a falun a hónod alatt (Meg sem fordult volna a fejemben, hogy ez rendkívüli dolog lenne, vagy hogy szégyellnem kellene bárki előtt is a Bibliát). Megtehette volna, hogy így gondolkozzék: nekem fáj a lábam, el sem megyek az imaházba. Jártam már eleget! Olyan sok fiatal van, zajlik a szolgálat szépen, rám már semmi szükség nincsen. Vagy gondolhatta volna: ez a fiú csak most tért meg, ha megtért. Majd meglátjuk, mi lesz belőle! Majd meglátjuk, termi-e a Lélek gyümölcsét, vagy pedig nem! Ő nem csak távolról figyelt, hanem maga mellé vett, és elutasította, hogy kocsival vigyék haza, mert neki beszélgetnivalója van! Sokat, nagyon sokat köszönhetek ennek a testvérnek. Az Úr hazavitte már. Ne mondja egyetlen fiatal hívő se, hogy „hát én nem tudok úgy prédikálni, mint Vékás testvér, mint egyik-másik, aki elmegy messzire is, és bizonyságot tesz, vagy a cigányok között végez eredményes, szép szolgálatot!” Ne mondjátok ezt! Ami tehetséget, tálentumot kaptatok, használjátok fel – gerjesszétek föl Isten bennetek lévő kegyelmi ajándékát!

            Egyik péntek délután imaházba mentünk Sarmaságon, hatkor kezdődött az imaóra ott is. Nem sokkal hat előtt, amint kapaszkodok felfelé a dombon, látom, hogy a testvérek az imaház előtt csoportosulnak. Gondoltam, milyen jól elbeszélgetnek! Odaérve még nagyobb csoportot találtam a bejárati ajtó előtti lépcsőkön, fiatalokat és időseket. Miért nem mennek már be? – kérdeztem. Mindjárt hat, elkésünk az imaóráról! Kiderült, hogy a testvér, aki soron következett a takarítással, otthon felejtette az imaház kulcsát, azért nem lehet bemenni. De hazaszaladt, nemsokára itt is lesz a kulccsal, aztán kinyitja az ajtót. Számomra olyan nagy tanítása volt annak a kicsi kulcsnak! Mi történne, ha a kicsi kulcs így gondolkodna magában: Én nem vagyok orgona! Ezüst sípjaimból nem áradnak a hatalmas akkord-tömbök. Jaj, én sohasem leszek olyan, mint az orgona! Jaj, én nem vagyok szószék sem! Nem vagyok ott elől, és mögém nem állnak híres prédikátorok. De nem vagyok még mikrofon sem, hogy legalább hangot továbbíthatnék – én nem vagyok fontos. Jól megvagyok itt a fiókban. Testvérek! Amikor eljő az idő, a kulcsnak a zárban a helye! Nélküle nem lehet bemenni az épületbe. Nélküle néma maradna az orgona, és árva a szószék. Van azért megoldás, ha a kicsi kulcs nincs időben a helyén, mert vannak lakatosok is a világon, és vannak pótkulcsok is a világon. Isten tovább végzi, és győzelemre viszi az Ő eltervezett munkáját – és a kicsi kulcs, aki félelemből, kisebbrendűségi érzés miatt nem állja meg a kiszabott helyét, kimarad az áldásból. Ne engedjük, hogy az ördög becsapjon! És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? De igen, a testből való! Az idős testvérek a botjukkal, tapasztalataikkal, görnyedt hátukkal, a fiatal hívők sokszor meggondolatlan hevességükkel, őszinte buzgóságukkal a Krisztus testének tagjai. Mindnyájan egy test.

            A huszonegyedik versben így olvastuk: Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek. Természet szerint kivétel nélkül bennünk van, hogy értékeljenek minket, hogy valahogy kitűnjünk mégis az emberek közül. Gyakran vezet ez önteltséghez, magunk bálványozásához. Már a kicsi leánygyermeknél is láthatjuk, hogy édesanyja cipőiben, ruháiban nagy nehezen elcsoszog a tükörig, és ott illegeti, billegeti magát. A fiúcskák kardoznak, brümmögnek, izmoskodnak, mert ők nem akárkik ám! A gyermekeknek egy darabig jól áll az ilyesmi, de gyülekezet öntudatos, Krisztust követő tagjai között semmi helye nincsen. Egy cigány atyafi jött édesapámhoz azzal a kéréssel, hogy faragjon neki két nagy kőoroszlánt. Mert ő látta Somlyón egy kapu előtt, hogy milyen jól néz ki a két kőoroszlán – lehet, hogy csak gipszből volt –, és hogy azt hogy megbámulták az emberek! „De az rengeteg pénzbe kerülne – próbálta lebeszélni édesapám – és annak ott fent nálatok, a dombon nem sok értelme lenne.” „Eladtam a vályogot, amit nyáron vetettünk, meg a perzsát, meg a színes tévét. Akármennyit megadok érte!” „De télen kőoroszlánnal nem lehet ám jóllakni!” – mondta édesapám, és nem vállalta el a munkát. Valljuk be: a kitűnni vágyás viszketegsége megvan bennünk, magyarokban is, és minden nép fiaiban a világon! Lehet látni testvéreket, akik sok évtizedes hívőségük élményeinek, tapasztalatainak hatalmas kőoroszlánjait próbálja a kapuja elé vonszolni, mert hogy megbámulják azt a fiatal hívők! Mások a jó hang, a beszédkészség, a felálláshoz való bátorság, a zenei hajlam és tudás kőoroszlánjait állítgatják kapuik elé. De a hívőkhöz a krisztusi alázat illik, és az önmegtagadás. Legyen segítségünkre Isten drága Lelke, hogy minden embert magunknál különbnek lássunk, és hogy minden értékünket letegyük oda, ahová való: nem a kapuink elé, nem a mellünkre aggatni, nem lobogtatni fennen, hanem az Úr Jézus lábai elé!

            Hadd formáljon belőlem és belőled öntudatos, szorgalmas, elszánt és kitartó szolgát a pünkösdi Lélek! Egy tag sem mondhatja a másiknak, hogy nélküled is nagyon jól megvolnánk, te fölösleges vagy itt, nincsen szükség reád. Nem mondhatjuk, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy azon kibukott testvérek nélkül is, akik nem jönnek a közösségbe már nagyon régóta, igen jól meglegyünk. A helyüket már betöltötték mások, így nem is nagyon hiányoljuk őket. Azt mondja Pál, hogy az egészséges testben ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többi tagok is mind. Ha egy tagnak öröme van, vele együtt örülnek a többi tagok mind. Ez a pünkösd csodája! Ez a drága, isteni Lélek munkája. Ez nem csupán száraz teológiai tanítás, hanem élet, tapasztalható valóság. A Lélek ott akar lenni veled, amikor szesszió van az egyetemen, vagy éppen szünidő. A Lélek ott akar lenni veled, amikor mosogatsz, amikor beszélgetsz, amikor a számítógép elé ülsz, amikor lefekszel, amikor felkelsz, amikor kimész, amikor bejössz. A Lélek akkor is ott akar lenni, amikor fáradtan hazajövünk a munkából, és semmi kedvünk nincs már mosolyogva átölelni a kedvesünket, a gyermekünket, hanem csak ágyba zuhanni, és aludni reggelig. Mindenkor ott akar lenni velünk a pünkösdi Lélek, mert az Úr azt akarja, hogy testének tagjai kivétel nélkül mind egészségesek legyenek. Mert ha egyik tag nincsen jól, az kihat a többi tagra is! Ha egy tag nincs a helyén, a gyülekezet hiányt szenved ha felmérjük ezt, ha nem. Nem csak, hogy űr van bennem, amikor rosszul vagyok lelkileg, hanem a körülöttem élő testvéreimet is áldásoktól fosztom meg – mert nem tudom őket bátorítani, felüdíteni; mert nem lesz a szavam aranyalma ezüst tálcán; mert gátja vagyok az örömnek, az áldásnak.

            Tudok egy házaspárról, akik csúnyán összevesztek szombat este. Másnap látom, hogy áll fel egyik is, másik is, és áhítatos arccal kinyújtja kezét a kenyér meg a bor után. A végén mondom nekik: látom, munkálkodik az Úr közöttetek, és megbeszéltétek zűrös dolgaitokat. Milyen jó, hogy szép házasságban éltek, és hamar bocsánatot kértek egymástól! Hogy történt a helyreállás? „Megbeszéltem az Úrral!” – mondta egyik is, másik is. „Megbeszéltem az Úrral, és megbocsátott.” „De a társaddal is megbeszélted, nem?” „Nem. Vele nem.” Ami a mi feladatunk, azt nekünk kell megtenni! Amit nekünk kell megbeszélni, azt beszéljük meg! Szemtől szembe azzal, akire tartozik – az Úr jelenlétében! Ami a gyülekezetre tartozik, azt a gyülekezettel, a gyülekezetben kell megbeszélni, nem pedig valahol kint, a pletykások asztalai mellé telepedve! Nem azok között kell megtárgyalni dolgainkat, akik ócsárolják és gyűlölik Isten gyülekezetét vagy annak tagjait, hanem ott, ahol imádságos lelkület van – az Úr jelenlétében! Amikor az elrendeznivalókat az Ige tükrében szemügyre vettem, és megvizsgáltam magamban, akkor meg kell beszélnem a másik féllel is, akivel nézeteltérésem volt. És amikor vele letisztáztam, vagy legalábbis a részemet az Úr Lelke vezetése alapján megtettem, járulhatok imádságban az Úr elé: „Megváltóm, elrendeztem a dolgot! Köszönöm, hogy Te vagy, aki munkálkodsz!” A gyülekezet tagjai között így zajlik az ügyintézés.

            Ehhez a csodálatos, élő szervezethez csatlakoztatok, kedves fiatalok – a Krisztus testéhez. A helyi gyülekezet újjászületett tagjai veletek együtt a Krisztus testének, az egyetemes egyháznak, az örök életre választott és elkülönített  szent seregnek tagjai. Ebbe a közösségbe hozzátok azt a két évtizednyi élettapasztalatot, a kezeiteket, a hangotokat, az eddig megszerzett tudást – hogy építsétek a gyülekezetet a nektek adott kegyelem szerint. Különleges áldás, hogy épp ezen az ünnepen, amikor Isten Szentlelkének kiáradására és az újszövetségi gyülekezet születésnapjára emlékezünk, láthatunk titeket a bizonyságtétel fehér ruháiba öltözve. Vannak, sajnos, akik nem tudnak felszabadult örömmel ünnepelni velünk, mert még csak külső szemlélőkként nézik végig, hogy mi történik. Hozzájuk szólok: mi nem tudunk olyan szépen énekelni, és nem tudunk olyan jól prédikálni, hogy Isten kegyelmét veletek megérttessük, és hogy a szíveteket és gondolkodásmódotokat meg tudjuk változtatni a ti javatokra. Mi csak imádkozunk értetek is, és kérünk, hogy ha tapasztaljátok Isten Lelkének munkáját a szívetekben, érzelemvilágotokban, kiáltsatok fel: „Dolgozz, Uram, bennem! Végezd el a Te munkádat még ma, hogy új emberré legyek a drága vér érdemében!” Ne akadályozzátok Isten Lelkének bennetek való munkáját – és megtudjátok, miről tanított Pál apostol; hogy mit vállaltak ma fel ezek a fiatalok; hogy miről beszéltem! Öröm lesz a mennyben fölöttetek is az Isten angyalai között. Minden dicsőség a Jézus Krisztusé a kiontott vérért, a golgotai áldozatért! Nemsokára eljön az az idő, amikor a Jézus Krisztus nevére minden térd meghajol majd – mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv megvallja, hogy – mondjuk együtt mindannyian élő hittel, a pünkösdi Lélek által – Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére! ÁMEN!           

Elmélkedés Megyesi József képeivel (III.)

7.

Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!

(II.Kor 9: 15)

            Három kicsi lány szorong az ablaküveg előtt. Hangjuk, mint az ezüst csengő, úgy csilingel. A legkisebb csak ennyit mond: „Ó!”  Három kicsi angyalka a kirakat előtt hóhullásos, kalácsillatú estén. Magyaráznak: micsoda pompa a feldíszített fán, és körülötte mennyi gyertya, és mennyi játék! Fények és csillogás, és minden csodaszép! Érted-é, te legkisebb harmadik?  Erre ő csak ennyit mond: „Ó!” Vak szegény. Testvérkéi csilingelnek, magyaráznak, áradoznak, körülírnak, hogy ő is, a legkisebb harmadik is megsejtsen valamit a felemelő látványból. Ámul önfeledten, két tenyerét a kirakat hideg üvegéhez tapasztja. Nővérkéi mosolyognak, de érzik tisztán, hogy nem elég tágas a szavak edénye, hogy abba minden fontos beleférjen, és nem elég veretesek a mondatok, hogy mindezt a szépet el lehessen mondani.

            Jézusban leszállt közénk, szegény vakok közé a menny dicsősége, a bűnbocsánat öröme, a Lélek szabadsága, az Isten szeretete, s túlcsordult a szívünkben. Ajándékként jött. Ingyen a miénk lett. Mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét. Magyarázható, körülírható, lehet csilingelni, s öblös ércharangként eget rengetőn hírt mondani róla, de Isten eme legnagyobb ajándéka kimondhatatlan. S miként az a világtalan kislány a kirakat fényeinél hitének szemeivel pompásabb fényeket látott, úgy láttuk meg a betlehemi Gyermekben, hogy Immánuel Ő, nem csak az ács fia. Szegényes szavak fényesedő útján indultunk Felé, s elibénk állt a kimondhatatlan Logosz, a testté lett Ige. Elámultunk rajta, s csak ennyit tudtunk mondani: „Ó!”       

               

  
8.

Az igazi világosság eljött volt már a világba, a mely megvilágosít minden embert.  A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.

(Jn 1: 9-11)

            A törvények, parancsolatok, rendelések, hagyományok délibábos aknamezején megjelent a Gyermek.

            Szeretőn hajolt szétroncsolt életek fölé, s nyújtotta a megépülés drága balzsamát: Ez az egyetlen igaz gyógyír! Fogadjátok tőlem ingyen!          Gazdagnak, szegénynek utat mutatott: Ha vízen mégy át, én veled vagyok! Ha tűzben jársz, a láng meg nem perzsel téged! Ez az egyetlen igaz út! Ezen járjatok!

            Az én országom nem e világból való. A szeretet hatalmának mennyei országa az – felépítve a próféták és vértanúk hitének alapkövén, az engem befogadók belsejében. Ez az egyetlen igaz ország! Ezt keressétek mindenek előtt!

            Így járt-kelt a Gyermek önmagát szétosztani készen a törvények, parancsolatok, rendelések, hagyományok délibábos aknamezején.

            Ó, nem! – nyögték a vakok, a félkarúak, a meggörnyedtek – Mert, ímé, mi messzire látunk! Nékünk szárnyaink vannak! Nincsen nálunk senki egyenesebb! Tűnj el innét, amíg jól van dolgod! – és tovább botladoztak ezernyi, fakadásos sebben. Ó, nem! – sziszegték a szakadékba hulltak – Mert, ímé, atyáink nyomát követjük! Nékünk járt útjaink vannak! Nincsen nálunk senki bölcsebb, józanabb! Tűnj el innét, amíg jól van dolgod! – és tovább zuhantak újabb kiálló ormok, tüskebokrok felé. Ó, nem! – sóhajtották a koldus csatornalakók – Mert, ímé, senkinek sincsen jobb dolga nálunknál! Nékünk császárunk van! Nékünk megszentelt kőfalaink vannak! Tűnj el innét, amíg jól van dolgod! – és kavargatták tovább a szennyvizet.

            Én akkor is szeretlek! – kiáltotta a Gyermek, és karjait szélesre tárta a törvények, parancsolatok, rendelések, hagyományok délibábos aknamezején.

               

                     

9.

És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja:

Fiam, miért cselekedted ezt velünk?

Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged.

(Lk 2: 48)

            Áldottak, akiknek szívében meghátrál a számonkérés hangja, s felismerve Jézust könnyes-boldogan, hozzá csatlakoznak!

            Van úgy, hogy Jézus valahol, útközben lemarad – nem hallszik már szelíd szava, nem árad a békessége, nem látszik szemének éltető sugara. Észbe kapunk aztán: megfosztott önmagától! Itt hagyott egyedül! „Mért cselekedted ezt velünk? – kérdezzük remegőn Józseffel és Máriával, heves szívdobogástól fuldokolva – Nem aludtunk napok óta! Már mindenütt próbálkoztunk! Reménységünk is elveszett! Mért cselekedted ezt velünk?!”

            Igazából az történt, hogy mi hagytuk el Őt, és haladtunk a magunk útján – nélküle. Ő a helyén volt mindvégig! „Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai?” Jézus mindig ott foglalatoskodik, ahol az Atyának munkája van. Ha az Atyának a négynapos halottal van dolga, Ő nem siet Bethániába beteget látogatni. Ha az Atyának Samáriában van dolga, Ő nem Jeruzsálembe megy, hanem a Jákób kútjához. Ha az Atyának a Golgotán van dolga, Ő, az engedelmes Fiú, nem önti ki a földre a keserű poharat.

            „De miért?” „De hogyan?” „De mikor?” – kérdezzük kétségbeesetten, ha valahol, út közben elhagyjuk Jézust. Áldottak, akiknek szívében meghátrál a számonkérés hangja, s felismerve Őt könnyes-boldogan, hozzá csatlakoznak! „Mi dolog, hogy engem kerestetek?” – kérdezi Ő szelíden dorgáló szóval, s ránk árasztja békességét, szemének éltető sugarát. 

Igehirdetés II. (Péld 24: 30-34)

A rest embernek mezejénél elmenék

2008. július 10., Ráma Tábor (ONT), Kanada

Példabeszédek 24:30-34: A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis, és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: Egy kis  álom, egy kis szunynyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a  te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.

           

            Amint a könyv teljességéből kitetszik, a Példabeszédek írója igen bölcs ember volt, és hasznos időtöltései közé tartozott a sétálás is. Járt-kelt a mezőkön, figyelve az állatok és növények csodálatos, titokzatos világát. Városok utcáin, kertek mellet, emberek között bandukolt – de nem a lazítás céltalanságával, könnyelműségével, hanem nyitott szemmel és nyitott füllel. Figyelt, hogy mit lehet látni, hallani valami tanulságost és épületest. Vannak bölcs emberek, akik az Istentől kapott rövid időt okulással és tanulással töltik még levegőzés közben is; és vannak bölcstelen emberek, akik végigsétálnak az életen anélkül, hogy fejlődnének, tanulnának valami maradandót. Amikor az író elhaladt a nevezett kert mellett, amelyről tudta, hogy az valamikor jó gyümölcsöket termett, és most íme, mindenütt felverte a gyom, a gaz, és kerítése a végsőkig leromlott, megállapította: aki ennek a területnek a gazdája, az egy bitang, lusta, meggondolatlan, hanyag ember. Nem is volt olyan nehéz ezt a következtetést levonnia. Nem kell nekünk a gazdát személyesen, sőt hírből sem ismernünk ahhoz, hogy kertjére nézve megállapíthassuk, hogy milyen jellem. Azt is kijelenti a Példabeszédek írója, hogy ennek az elvadult kertnek a tulajdonosa esztelen, bolond ember is. Jaj annak, aki felől Isten mondja ki a végső megállapítást: bolond! Aki elpazarolja a kapott örökséget, a meglévő birtokot, és nem gondozza ahhoz illő módon, hogy fennmaradjon és gyarapodjék, az mai igénk szerint bolond ember. Esztelen.

            Mi jellemzi az ilyen embert? Egyrészt az, hogy nem képes, és nem is akar a múlt jó és rossz példáiból tanulni. Nem törődik azokkal a dolgokkal, amik régen történtek, és nem képes, és nem is akar azokból következtetéseket levonni. Nem érdekli egyáltalán a történelem – a saját eddigi életének történelme sem, a saját családjáé sem, a saját gyülekezetéé sem, a saját nemzetéé sem. Állítólag csak a mának él, mert – ugye – az a fontos, ami most van. Csakhogy elpazarolja a mát is, és észre sem veszi, miként folyik ki ujjai között a nagybetűs Idő, és estére nem lesz több, nem lesz emberebb, mint reggel volt. Azt mondta nekem valaki egyszer: „Én ugyan nem értek semmihez, nem tanultam soha semmit, mégis milyen jól megvagyok!” Az effélékre mondja az ige, hogy balgatag, felelőtlen, esztelen emberek. Ha nem vagyunk képesek a történelemből tanulni, ugyanazokat a hibákat követhetjük majd el, amit elődeink elkövettek annakidején. Könnyen meglehet, hogy e nevezetes lusta ember édesapjának is voltak gazzal felvert, lerontott kerítésű kertjei. De nem emlékezett vissza mégsem, hogy amikor elhanyagolták a földet, abban az esztendőben nem volt szüret, és nem volt aratás. Úgy hagyta, gondozatlanul a saját földjét is.

            A lusta, esztelen embert nem érdekli igazán az sem, hogy most, a jelenben mi van. Nem látja meg a jelen szükségeit. Ott volt kertjében az elburjánzott gaz, körötte a kidőlt-bedőlt kerítés, de ő ezzel nem foglalkozott. Nem fogta fel: most, ma kell itt valamit kezdeni! Azt állítják egyesek, hogy a mai ifjúság már nem olyan, mint a régi volt. Vannak olyan helyek, ahol effélékét is lehet hallani: Ha így haladunk tovább, néhány év múlva bezárhatjuk az imaházat. De mi az – kérdem én – amit mi, régi, tapasztalt hívők tudunk adni, és adunk is a fiataloknak? Mit teszünk mi azért most, a sopánkodáson kívül, hogy egy szép jövőkép táruljon eléjük, és elénk is? Mi az, amit nekünk most kell tennünk a fiatalokért? Mi az, amit nekem most kell átadnom, most, mielőtt meghalok? Mielőtt az Úr eljön, mi az, amit én személyesen most kell, hogy megtegyek a gyülekezetért, hogy jobban összetartsanak a testvérek, az idősek és a fiatalok? A bolond ember ilyen gondolatokkal nem foglalkozik, hanem hagyja másra és máskorra a munkát. Nem terheli magát azzal a tudattal, hogy reá is bízott tennivalókat az Isten.

            Az ilyen esztelen ember azzal sem számol, hogy a jövőben mivel kényszerül majd szembenézni. Egy kis  álom, egy kis szunynyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a  te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú. Tudja meg minden lusta ember, aki akár lelki, akár fizikai, vagy mindkét területen lusta, hogy előbb-utóbb eljön a nagy szembesülés napja, amikor késő lesz felismerni, hogy hiába telt el az élet; hogy jobb lett volna másként kihasználni; hogy jobb lett volna dolgozni – de akkor, a számadás nagy napján késő lesz a megbánás.

            Örültem annak, hogy a tegnap milyen fegyelmezetten zajlott a Niagarához való kirándulás. Habár sokan voltunk, nem kellet keresgélni senkit, nem kellett várni senkire, mindenki időben, pontosan ott volt, ahol lenni kellett. Megdöbbentet az a felismerés, hogy a kanadai és az amerikai nép milyen ötletes. Milyen jól ki tudják használni azt a lehetőséget, amit a Niagarával együtt a Jóistentől kaptak! Ő maga alkotta meg ezt a csodálatos látványosságot. Valaki felfedezte, később az amerikaiaknak és a kanadaiaknak felcsillant a szemük: mennyi pénzt lehetne a Niagarából kihalászni! Magatok is láthattátok, hogy hemzsegett a sok turista a világ minden részéből! Volt is lehetőségük a sokféle programból válogatni! Lehet nézni a vízesést terített asztal mellett a Skylon magasából. Ha pénzed és kedved és bátorságod van, helikopterek állnak rendelkezésedre, hogy egy életre szóló élménnyel, egyedi látvánnyal gazdagodj. Lehet hajóról is, egész közelről látni az alázúduló víztömeget – bevisznek szinte az örvénylő, porzó zuhatag alá. Aztán alagutat is fúrtak, hogy be lehessen menni a vízesés mögé, és onnan hallgatni a dübörgő morajt, és onnan látni, karnyújtásnyira a sodró áradatot. Nem tudom, megfigyeltétek-e, hol kötöttünk ki, amikor kijöttünk az alagútból? Nem ott, ahol bementünk, hanem egy hatalmas ajándékboltban. Ha netalán nem vásároltál semmit, az ajtóban, mielőtt kiléptél volna a helyiségből, megállított egy kis kínai néni, és megkérdezte: „Nem akarsz valami emléket magaddal vinni? Otthon nem tudsz vásárolni, amit itt, és sehol máshol a világon!” Van is forgalom éjjel-nappal a Niagara körül! Mondtam is Dánielnek, milyen jó lenne nekünk is egy ilyen vízesés a kertünk aljába! Tudjátok, mit válaszolt? „Ha Romániában lenne a Niagara, nem tudnánk jól kihasználni! Lehet, hogy már rég tönkrement volna!”         Igazat kellett, hogy adjak neki, mert amint visszatekintünk a történelemre, nagyon sok példát látunk arra, hogyan lettek prédává felbecsülhetetlen értékek, mert nem tudták őket jól kihasználni. 1920. június 4-én aláírtak valamit ott Trianonban, és Románia ölébe pottyant egy gyönyörűséges tündérkert: Erdély. De mi van ma a mesébe illő szépségű kastélyokkal, palotákkal, várakkal? Egészséges, tiszta vizű folyókat kapott ez a számunkra addig idegen ország, termékeny dombvidékeket, vadregényes hegyeket, és jaj, még mennyi minden mást is! Nem tudja kihasználni. Ezért tartunk ma ott, ahol tartunk. A Niagarát nem egy amerikai tervezőmérnök alkotta meg, és tette oda, ahol van, de még egy kanadai sem. Maga Isten adta azt ajándékba az itt élő embereknek. Az emberen áll, mit kezd ezzel a különleges, egyedi ajándékkal – hogy kihasználja-e jól, hogy hasznot hajtson, vagy pedig tönkremenni hagyja, sőt elpusztítja.

            Emlékezzünk csak arra, hogy a Jóisten a mi ősszüleinknek, Ádámnak és Évának is adott egy kertet. Miért is adta azt nekik, és rajtuk keresztül az egész emberiségnek? Azért, hogy benne megmutassa önmagát – az Ő kikutathatatlan bölcsességét. Azért bízta az emberre a kertet, hogy annak munkája révén meglátszódjék az Ő gondoskodó szeretete, ámulatba ejtő hatalma. Az akarta Isten, hogy az Édenben rend legyen. Azt akarta Isten, hogy abban a kertben tisztaság legyen. Azt akarta Isten, hogy abban a kertben jó gyümölcsök teremjenek. Azért adta azt a kertet, hogy aki a kerítésen belül van, tökéletesen otthon érezze magát, és ne vágyjon elmenni onnét. Isten minden személynek külön-külön adott egy-egy kertet. És akár hiszed, akár nem, akár idős vagy már, akár még fiatal, felelős vagy ezért a kertért! Ádám és Éva jól tudta, mit kell ezzel a kerttel kezdeni, mégis rájátszotta egy idegen hatalom kezére. Azóta terem a gyom, azóta van pusztulás, azóta vannak gyűlölködések, elválások és háborúk. Azóta egyetlen ember sem tudja, mit kell, és mit lehetne az ő személyre szabott kertjével kezdeni. Hadd tegye fel Istennek Lelke ma este a személyes kérdést: Mi a helyzet a te kerteddel, ami reád bízatott őrzésre, gondozásra? Isten azt akarta, hogy a kertnek legyen egy kerítése, egy határa, amely választóvonalat képez közte és a kinti világ között. Kerítése, amely megvédi a területet, és annak áldásait a rossz szándékú betolakodóktól. A hívő ember számára az ige a kerítés, a zsinórmérték. Isten egyedivé teremtett minden egyes embert. Olyan tulajdonságokkal bírunk, amikkel így együttvéve egyetlen más ember sem bír ezen a földön. Nem is volt, nem is lesz soha senki pontosan olyan, mint te. Életünkön végignézve láthatjuk, hogy gyakran volt olyan a kerítésünk, gyakran volt olyan az értékes, egyedi terület, mint amilyent a Példabeszédek írója látott. Azt mondja az egyik kicsi ének, hogy Nem véletlen, hogy megszülettél, Nem véletlen szeszélye, Teljesen mindegy az, hogy milyen a hajad, szemed színe, Te az Istennek egy csodálatos alkotása vagy! Akár hívő vagy már, akár még nem, tudjál róla, hogy velem együtt a mindenható Istennek eltorzult képmása vagy! Ő meg akar dicsőülni benned és általad! A te szíveden keresztül, a te jellemeden keresztül, ez egyedi, reádbízott, drága kert által akarja megmutatni az Ő szépségét, az Ő bölcsességét.

            Meg kell állnunk őszintén a tükör előtt, és szembesülnünk kell a felelettel: ki vagyok én? Miért vagyok én ilyen, amilyen vagyok? Hogyan jutottam el idáig? Mi, protestánsok  általában ritkán szakítunk időt arra, hogy csendben legyünk, és elmélkedjünk mélyen. Néha szinte irigylem a katolikusoktól azt a szabadságot, hogy a templomban letérdelhetnek, amikor csak szükségét érzik, és magukba szállhatnak – és némelyek magukba is szállnak – hosszú órákon át imádkozva. Pedig nagyon fontos lenne nekünk is Isten jelenlétében foglalkoznunk magunkkal, a kertünkkel. Hittel, de ésszerűen kell munkához látni! Az egyik faluban, ahol legációra voltam beosztva néhány évvel ezelőtt, mindig ugyanannál a családnál szálltam meg. Hamar feltűnt, hogy a szomszéd ki-be szaladgál a háza ajtaján, kezében vederrel és meszelővel. Nagyon szorgalmas, buzgó munkásnak látszott. A házigazda már kíváncsi lett, mit csinálhat az az ember olyan elszántan heteken át a vederrel és a meszelővel. Ledöbbent, amikor benézett a házba: a szoba a plafontól a padlóig fekete fáradt olajjal volt lemázolva vastagon. Hiába volt a buzgóság, hiába volt a sok munka, ha nem volt ész. Így van ez a lelki síkon is! Balgaság a mozgás, balgaság a sok tevékenység az Úr házában, és hiábavaló a keresztyén név, ha nem állunk szívvel és értelemmel Isten igéjének tükre elé. Ez a drága ige kell, hogy megmondja, most éppen mire van szükség. Nem érdemes olyankor izzadva, buzgósággal foltozni a „tündérköntöst”, amikor teljesen újra van szükség!

I.

            Milyen kertet kaptunk tehát a Jóistentől, amit gondoznunk, ápolnunk, őriznünk, fejlesztenünk kell? Mi is tehát az a kert, amire nagyon rá kell dolgozni, hogy helyreálljon, ha kerítése elromlott, és ha ellepte a gyom? Elsősorban nem más ez a kert, mint a mi tulajdon szívünk, a saját lelkünk. Isten e világba parancsolt téged: szüless meg! A születésünk idejét és helyét is meghatározta. Szüless meg fiúként, szüless meg lányként Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Erdélyben, Magyarországon, a Felvidéken, Kárpátalján, Bácskában. Isten úgy döntött, hogy ne valami állatként jöjj világra, és ne is valamely növényként hajts ki a földből, hanem legyél ember! Tessék, itt van minden lehetőség, hogy azzá légy, aki lenned kell!Tessék, itt az életnek lelke! Halhatatlan lélek ez! Itt van – ápold, őrizd, műveld meg! hadd teremjen benne jó gyümölcs! Ki akarom nyilvánítani az én bölcsességemet ebben a te kertedben, a te életedben! Benned kívánom megmutatni, hogy én nagy és szent vagyok! Benned akarom felragyogtatni az én hatalmamat! Ezt a drága feladatot minden ember külön-külön megkapta, még azok is, akik elkárhoznak. Vajon hogy néz ki a kertünk? Elmondom azt is, hogy ha ebben a kertben nem áll ott középütt, nem virágzott ki, és gyümölcsöt nem termett a Krisztus véres keresztfája, hiábavaló és kárhozatos minden más virág és minden más gyümölcs! Hiába az, hogy templomba jársz, hiába az, hogy az énekkarban tag vagy te is – mert minden kár és szemét Krisztuson kívül. A megtérés azt jelenti, hogy kegyelem által felkiáltasz: Uram! Itt a kertem, én nem tudtam vigyázni rá! Itt a kertem, tönkretettem egészen! Nem vagyok jó gondozója! Jöjj, és hajtsd uralmad alá ezt az én tehetetlenségemet, egész életemet! Drága Jézus! Te érettem, miattam haltál meg – az én képtelenségem, felületességem és lustaságom miatt. Jöjj, légy úrrá szívemben! És ha ezt őszintén elmondod, megtörténik az újjászületés csodája, ami nélkül senki sem láthatja meg Istennek országát. Bárcsak egyre többen megtapasztalnák itt, Kanadában és az egész világon mindenütt, milyen csodálatos az, amikor életük középpontjában ott áll, ott magaslik a Krisztus keresztje!

            Az újjászületett ember szívének kertjében is elburjánozhatnak a nagyravágyás mélygyökerű gyomjai. A közelmúlt történelméből tudjuk, hogy a legnagyobb, legvéreskezűbb diktátorok alacsony, kicsinyke emberek voltak. Sztálint is például, ha fényképeken nézzük, szinte mindig hosszú katonakabátban láthatjuk. Hosszú ruhákban ugyanis az ember magasabbnak, szálasabbnak látszik, mint amilyen valójában. Kivétel nélkül mindannyiónkban bennünk van a vágy, hogy még fizikailag is többnek láttassunk; hogy kedvezőbb alakúnak és ábrázatúnak tűnjünk, mint amilyenek valójában vagyunk. Vigyázni akarunk magunkra minden áron, de a saját erőnknél és képességünknél fogva. Közben nem vesszük észre, hogy ha Isten nélkül teszünk akár jó dolgokat is, előbb-utóbb mindent elrontunk, és felnövi szívünket a tövis, a gaz.

            A hatalom és a kitűnés iránti vágy mellett ott van az ember szívében, még a hívőében is gyakran, a pénzéhség, az anyagiak után való sóvárgás. A sok hajszától, a rohanástól sok embernek olyanná lett az élete, mint a robotoké, ami nem is élet már tulajdonképpen, csak mozgás. Többen mondták közületek, de gondolom, nemsokára nekem is alkalmam lesz látni, hogy itt Kanadában a tízsávos autópályákon a hajnali órákban csak lépésben lehet haladni. Reggel ötkor már úton vannak az emberek a munkába, és sötét este van, mire hazaérnek. Érdekes volt nekem látni azokat a gyorsétkezdéket, amik hiszem, hogy rövidesen nálunk is megjelennek. Tudjátok jól, hogy az autók megkerülik az épületet, míg a pénztárhoz jutnak – a falban levő mikrofonokba be kell mondani a rendelést, és mire az autóval a kicsi ablakhoz érsz, már kész is van a menü. Láttam, amint egyesek zacskóban kapták meg a levest, és vezetés közben azt szopogatták reggeliképpen. Elgondolkodtam rajta: vajon hogyan olvastak ezek az emberek igét ma reggel, ha így reggeliznek? Összegyűjtötték-e családjuk tagjait, és beszélgettek-é együtt Jézusról? És amikor eljön az este, hazatérve dicsőítik-e Istent, aki megtartotta őket, vagy pedig hulla fáradtan a tévé elé, az agyba dőlnek? Robotokká válunk, ha felvesszük a világ-diktálta tempót. Nem kell nekünk az óceánon túlra szállanunk, becsaphat a világ minket otthon is. Azt gondolhatom, hogy úgy helyes, ha én a gyermekeimért, családomért éjt nappallá teszek, és közben nem veszem észre, hogy valakinek mellettem a szívemből, a szeretetemből, az odafigyelésemből kellene egy kevés, mert az anyagiak nem pótolhatnak engem, nem pótolhatják az én jelenlétemet. Ha én kellek valakinek, és én csak sok és drága valamit adok, otthagyom őt meglopva, gondozatlanul. Jaj, sok gyermek nő fel így! Sokan, a baptista családokban is úgy nőttek fel, hogy a szüleikkel egyszer sem imádkoztak a „Jövel, Jézus, légy vendégünk”-ön kívül. Be vagyunk hálózva mi, fiatalok is! Nagyszüleink még élnek, görnyedt háttal még végigcsoszognak az udvaron, de nincs idő, hogy beléjük karoljunk. Fáradtan hazajövünk az egyetemről, aztán találunk és kapunk mi tennivalót eleget – nincs idő őket meglátogatni, segíteni nekik valamiben. Nincs idő, mert mindig rohanunk – közben a kertünket növi fel a gaz, a gyom, és kőgyepűje egyre omladozik már.

            Mi van a kerteddel? – kérdezi Isten Lelke. Mi van a jellemeddel? Kérdezem én, fiatalok, mi van a számítógépetekkel? Tiszta-e a számítógépetek? Amikor valahová vendégségbe hívnak a testvérek, általában meg szoktam kérni a fiatalokat, hogy néhány percig Internetezhessek. Aztán megnyitom a Historyt, ami megmutatja szépen, hogy milyen oldalakat néztek az adott gépen napokkal azelőtt is. Higgyétek el, hogy mindenütt, ahol nem törölték ki az adatokat a Historyból, azt láttam, hogy szennyes, erkölcstelen, pornográf oldalakat néztek! Egyetlen egy tiszta számítógépre nem bukkantam még – és baptista fiatalokról van szó! Így rombolódik egyre a kerítés! Nálunk is régóta bent vannak a kábeltévék rengeteg csatornával. Az idősek nem nagyon értenek hozzá, a fiatalok annál inkább. Ajánlom minden szülőnek, hogy szánjon rá egy fél napot, ha ennyire van szükség, és nézze végig az összes csatornát az egyestől a hatszázadikig – meg fognak lepődni! Lehet, hogy fél napba kerül, míg rábukkan egy förtelmes csatornára, amit a gyermek egyetlen gombnyomással megnyit, és szájtátva néz, és amit le kell kódoltatni. Ez a való világ! Valamikor el sem lehetett képzelni, hogy egy fiú egy lánnyal idejekorán szórakozni kezdjen. El sem lehetett képzelni, hogy az imaházból hazakísérje, míg nem jött el az ideje – de most már lehet udvarolni, flörtölni ezer kilométerekről is. Itt van a zsebben a kicsi telefon, ott van a korlátlan Internet – na ezt akadályozza meg valaki, ha tudja! Nagyon sokféle trükk van manapság. Meg voltak a régieknek is a maguk trükkjei. Mi van a kertedben, kedves testvérem, amit azért adott az Isten, hogy benne rend legyen? Mi van a kerteddel, amit azért adott az Isten, hogy rajta az Ő bölcsessége, szeretete tükröződjék?  Eljő a te veszedelmed, ha lusta vagy a kertedet gondozni, őrizni! Eljő a te veszedelmed, ha a szívedet, a lelkedet elhanyagolod a munka ürügyén! Bizonyosan eljő a romlás, a pusztulás! Gyönyörűséges kertet szánt nekünk az Isten. Azt akarja, hogy legyünk olyan fiatalok, akikre rábízhatja az eljövendő dicsőség illatos virágait! Legyünk olyan emberek, akikben semmi fogyatkozás nincsen – ezt akarja a mindenség hatalmas Királya! Menjünk oda Jézus keresztjéhez, és kérjük: Ó, Uram, tisztíts meg engem! Látod, az idegen hajtás már kezd kibújni a kertemben. Jöjj hát, és metssz, gyomlálj, tisztogass, újíts meg! A te Lelkedet ne vond meg tőlem! Vannak itt olyanok, akiknek nem helyreállásra, hanem teljesen új szívre van szükségük. Ezeknek mondom: ha még mindig az ördög gazdálkodik a kertedben, még ma este kérd Jézust, hogy költözzön be oda!

II.

            Az Istentől kapott kertünknek van egy másik vetülete is, mondhatom úgy, hogy egy másik sarka: a családunk. Isten úgy tervezte el a családot, hogy abban legyen összhang, egyetértés, jókedv és ének. Amint az Atya, a Fiú és a Szentlélek a különbözőségek mellett tökéletesen egy tud lenni, lényegileg egy, örökkévaló, igaz Isten, hasonlóképpen a férj, a feleség, a gyermekek egyek kéne, hogy legyenek a családon belül, ezt az isteni bölcsességet és egységet kiábrázolva. Gyönyörűséges kert kéne, hogy legyen a család, ahová az édesapa, a férj vágyjon hazamenni a fáradsággal telt, hosszú nap után; ahol örömmel és nagy-nagy szeretettel várják haza; amire a gyermek, ha elsodorja messzire az élet, szívesen, sóvárogva emlékezik vissza. Az ördög megirigyelte ezt, és pusztító karmaival belemarkolt a család szentséges intézményébe – mert mi szabad akaratunknál fogva megengedtük ezt neki az Édenben. Azóta nincs tökéletesen szabad akaratunk sem, mert emberi természetünknél fogva mindig csak a rosszat tudjuk választani és tenni, még ha a jót szeretnénk is. Ez az igazság! Szeretném én látni, hogy hány tökéletesen egészséges, Isten szerint élő, hívő család van gyülekezeteinkben?! Hány olyan család van közösségeinkben, amikről Isten maga tud bizonyságot tenni, hogy „Igen, ez szívem szerint való! Ez az igazi házasság! Ez az igazi gyermeknevelés! Igen, ilyent képzeltem el! Ez a feltétel nélküli tiszteletadás! Ez a ragaszkodó szeretet!” Ó, hány van ilyen gyülekezeteinkben? Nagy felelősséggel ruházta fel az Úr a férjet, a feleséget, minket, gyermekeket is – mindannyiónktól nagymértékben függ, milyen az élet a családunkban.

            Természetesen a szülőkre hárul elsősorban a legnagyobb felelősség, akik ajándékba kaptak egy kisleányt, egy kisfiút. A gyermek jellemének alakulása nagymértékben a szülők hozzáállásán alapul. Sohasem tudom elfelejteni azt az időt, amikor édesapám és édesanyám jól állt lelkileg nagyon – én legalábbis úgy vettem észre –  és esténként a Biblia köré ültünk. Édesapám egyszer elővett egy nagy fej vöröshagymát, és azt mondta: „Itt van Góliát!” Vett egy fej fokhagymát, cikkeire bontotta, katonás rendbe állította: „Ez a filiszteusok tábora, ez itt pedig az izraelitáké. Itt, ez a kicsike, Dávid!” – és gyermeki szemeim előtt kibontakozott a gyönyörűséges történet. Sohasem tudom elfelejteni! Olyan jó lelki alapot kaptam én azidőben! Olyan éhessé váltam az Ige után, és olyan fogékony lettem az Isten dolgaira! De eljött az az idő is, amikor a szüleim lelkileg megrokkantak, elmaradtak az áhítatok, a történetek, helyükbe berontott a vihar. Eközben megszülettek a kistestvéreim, és már szinte semmit nem éreztek meg a családi együttlétek hajdani melegéből. Meg is látszik rajtuk, mert elmennek ugyan az imaházba, meg hazajönnek, de lelki dolgokról sajnos egyáltalán nem lehet velük beszélgetni – egyelőre. Más a lelki hátterük, mint az enyém volt, ezért megközelíthetetlenebbek. Számít, sokat számít, mit adunk tovább a gyermekeknek; hogyan emlékszik majd vissza az együttöltött időkre! Mi van a családunk kertjével? Az Ige kérdezi ezt tőlem is. Egyik testvérnő gyakran úgy imádkozott: „Látod, Uram, hogy ahol én lakom, ott a Sátán zsinagógája van! Rettenetes a férjem mellett élni!” Amikor szóba elegyedtem vele, mindig a férjére panaszkodott a néni, hogy az milyen istentelen, mennyit kell miatta szenvednie, milyen ördögi lélek lakja. Amikor félelmek között elmentem hozzájuk, egy mosolygós kis bácsi jött ki a házból. Megölelt, és ő volt az, aki a Bibliát elővette, hogy olvassak belőle. Nagyon elgondolkoztam. Nagyon elgondolkoztam! Beszélgetés közben világosan éreztem, melyikőjük a nyíltszívűbb, az őszintébb. A bácsi nem volt ugyan megtérve még, de tisztább lelkületű volt, sokkal emberebb.

            Amikor a családban felcserélődnek a szerepek, és a feleség lép a férfi helyébe, mert „ez semmire sem képes”, megtörténhet, hogy a férfi beül a fotelbe, és előveszi az itókát, és már nem is akar felállni többé. Amint ellustulunk családunk kertjének gondozásában, könnyen észrevehetjük, hogy egyre rohamosabban nő a gyom, a gaz, a tövis, és omladozik, mállik a kerítés.

            Jövőre lesz ötszáz esztendeje, hogy világra jött Kálvin János. Fontos őrá is emlékezni, mert magyar népünkre nagy hatása volt ennek az embernek. A reformáció korszakában, ahol fellobbant a lelki ébredés fáklyája a magyarság körében is, minden kicsi szalmatetős házból zsoltáréneklés hangja szűrődött ki esténként. Ha végigmentünk volna egy-egy falu sötét utcáin, hallhattuk volna, hogy itt is imádkoznak, ott is énekelnek, itt is dicsérik az Istent, ott is pislákol a mécses a Biblia mellett. Ma már ilyent nem lehet tapasztalni. Most már a képernyők villognak, és röpködnek az indulatos szavak, meg a hortyogás… Ma nem ugyanaz-e a Biblia, mint a reformáció idején? Ma nincsenek szülők, akik gyermekeiket taníthatnák énekre-imára? Vagy ma a kicsiny gyermekek nem szomjúhozzák a családi együttléteket, az Igét? Jaj, dehogy nem! De mi történt azóta? Mi történt azóta, hogy mostanában olyan ritkán lehet – még a hívő családokban is – közös elcsendesedést látni? Ellustultunk! Egy bitang társadalommá lettünk! Olyan társadalommá, amelynek tagjai legkevésbé a saját lelkükkel és saját családjukkal törődnek. Ha törődnek is valamennyire, hagyják, hogy a vasárnap szintjén merüljön ki a hívőségük. Kevés, nagyon kevés ma a szorgalmas, felelősségteljes, eszes ember! Ó, bárcsak Isten mélyen beleszólana a dolgainkba, és élesen belemetszene a gyomjaink gyökerébe!

III.

            Ez Istentől kapott drága területhez hozzátartozik az a fontos rész is, ami a gyülekezetünket jelenti. Az a közösség, amelybe Isten megszületni rendelt fizikailag, aztán lelkileg. Hadd mondjam el azt, hogy egy látható, helyi gyülekezethez való tartozás nem feltétlenül jelent Isten választott népéhez való tartozást is. Attól, hogy baptistának, reformátusnak, katolikusnak vagy bármi másnak születtél, nem biztos, hogy hívő vagy! Test szerint nem lehet hívőnek születni, csakis Lélek szerint, és aki újjá nem születik víztől és Lélektől, nem láthatja meg Istennek országát! Azt is kérdezi az Ige, hogy mi van, mi lesz a kertnek ezzel a sarkával, a gyülekezetünkkel? Hogy vigyázunk rá? Hogyan értékeljük? Isten beplántált egy közösségbe, hogy ott táplálkozzunk, és hogy ott másokat tápláljunk. Meglátjuk-e a tennivalónkat? E kérdést megelőzi egy másik: Krisztus Testének tagja vagy már? Végig lehet színészkedni egy egész életet. Júdásnak is sikerült több mint három éven át Jézus közelében lenni, feladatokat vállalni, szolgálatokat végezni – de kiderült, hogy nem tartozott a tanítványok közé. Jézus már korábban kijelentette, hogy „egy közületek ördög.” Rólad mi fog kiderülni, mikor eljön az ítélet napja? Ha Krisztus Testének tagja vagy már, másoknak, a testvéreknek mi hasznuk van belőle? Mi hasznuk van másoknak abból, hogy te ehhez a közösséghez tartozol? El lehet hanyagolni a gyülekezeti életünket – és lassan felnövi a gyom azt is, kerítésén ki-bejárhatnak a vadak. Az a kérdés, hogy lusta, hanyag, felelőtlen gyülekezeti tag vagy, vagy pedig szorgalmas és bölcs gyülekezeti tag vagy? Az értelmes, felelősségteljes ember áron is megveszi az alkalmakat, és szolgál, és jó gyümölcsöt hoz.

            Spurgeonhöz jött egyszer valaki, aki nagyon sok gyülekezetnek tagja volt korábban, de mindeniket otthagyta: „Testvér, én keresem a tökéletes gyülekezetet. Azt gondolom, hogy az önök közössége a tökéletes gyülekezet, itt szeretnék tag lenni!” „Ha ön ide jön – válaszolta a prédikátorok fejedelme – már nem lesz tökéletes gyülekezet!” Tökéletes gyülekezet nincs ezen a földön, hiába is keresnénk, de vannak őszinte, szolgáló testvérek, akikben gyönyörködik az Úr. Hozzájuk kell csatlakoznunk! Ne hanyagoljuk el a gyülekezetünket, tennivalóinkat!

IV.

            Röviden szólanék a kert negyedik szegletéről is: a nemzetben való helytállásról. Igen, a nemzetben való helytállásról, mert az is része a kert szépségének, gazdagságának, áldásainak. Isten határozta meg mindenkinek, mikor, hova szülessen. Adott nyelvet is, amin olyan édes megszólalni, és amit olyan édes hallani, ha idegen közegben vagyunk. Kérdezzétek csak meg szüleiteket, akik valamilyen oknál fogva kijöttek ide az Óhazából: mit éreztek, amikor először pillantották meg a nemzeti színű zászlót! És ti már azt mondjátok – tisztelet a kivételnek – hogy magyarnak lenni itt már semmit nem jelent, és semmit sem ér. Szomorú voltam, amikor a tegnap azt mondta valaki nekem, hogy Bethlen Gábor, Bocskay István, Rákóczi Ferenc nevét tőlem hallotta először – mert nincs is itt semmi szükség rá. Nézzetek csak nyugodtan utána, miért tartotta fontosnak Cserepka testvér, hogy az Észak-Amerikai magyar baptistáknak saját táboruk legyen itt, Rámában? Azért is, hogy még nagyon sokáig lehessen énekelni: „Nagy vagy, te Isten, nagy a te hatalmad, Világteremtő a te szózatod!” És ez nem undok magyarkodás volt! Isten magyarokkal is ékesíteni akarja az Ő országát, és tetszik neki, hogy bennünket minden néptől megkülönböztetett, mint ahogyan minden népet megkülönböztetett tőlünk. A lehető legteljesebben megélni azt, amik vagyunk nemzeti szinten is kötelességünk, feladatunk. Inkább dicsőítjük így az Urat, mint ezzel a területtel nem törődve, ennek a területnek gyümölcseit, áldásait visszafojtva. Mert meg lehet fojtani a gyümölcsöt és az áldást, és hívőies buzgósággal meg kényelmes felelőtlenséggel visszautasítani a feladatot: ápold, őrizd, műveld! Számon lesz majd kérve ez is! Szívvel-lélekkel az Úr jelenlétében, a családban, a lelki közösségben, bárhol a világon megélve a nemzeti mivoltot is – ezt jelenti teljes embernek lenni! Másként omladozott a kőgyepű, konkolyos a búza, silány a szőlő.       

            Végezetül arról szeretnék néhány összefoglaló szót szólni, miért fontos, hogy az Istentől kapott kertünk, amit négy sarka – a szívünk, a családunk, a gyülekezetünk és a nemzetünk – egy, gyönyörűséges, egész területté foglal össze, rendben legyen (mert el lehet lustálkodnunk az életet annak ellenére, hogy majd’ belepusztulunk a sok munkába).

            Ha egy földterület elhanyagolódik, nem azt a termést hozza, amire eredetileg szánva volt. Az igében a lusta ember kertjébe valamikor szőlőt ültettek gazdag, ízletes gyümölcs, vidám szüret reményében. Valamikor ez a kert a szem gyönyörűsége volt – de most csupa tövis, csupa gyom, szánalmas, lehangoló látvány. Nem az terem benne, és nem úgy, ami, és ahogyan az eredeti elképzelés volt. Mit terem a szíved? Mit terem a családi életed? Mit terem a gyülekezethez való hozzáállásod? Mi terem a nemzetedhez való hozzáállásod?  Azt, ami eredetileg az isteni tervben benne volt? Vagy pedig valami mást…

            Az a föld, amit elhanyagolnak, vagy amit úgy hagynak parlagon, előbb-utóbb veszít az értékéből. Egy szőlőért például, ami le van pusztulva, mert nem volt megkapálva, nem volt megmetszve, nem volt megpermetezve régen, nem olyan összeget adnak, ha eladásra kerülne a sor, mint egy jól karbantartott, gondozott ültetvényért. Jóval kevesebbet kap érette a gazda. Ugyanígy van a szíveddel is, a családi életeddel is, a gyülekezetben való forgolódásoddal is, a nemzetért való szolgálatoddal is: ha nem minőségi, ha nem ige szerinti, kevesebbet ér, mint amennyit ki lehetne hozni belőle. Isten előtt az elveszett, a meglankadt, az ellaposodott lelkületű ember is ugyanolyan drága, de nem mindegy, hogy másokkal megkívántatjuk-e a jó példát, vagy reánk nézve fanyalogni kényszerülnek.

            Amíg az elhanyagolt földterület helyreáll, sok időbe és kemény munkába kerül. Sok verejtékbe, sok könnyhullatásba, sok kapacsengésbe, sok pénzbe, sok sóhajtásba. Ha valamikor túl fáradt voltál imádkozni, túl hanyag voltál Jézusról beszélni, túl „hívő” voltál a nemzeted sorsát felmérni, és tenni érte, az valamikor kiburjánzik a lelkedben, és valamikor, észrevétlenül, rossz maggal hinti be gyermeked szívét. És meglátod, hogy miután öntudatossá vált a gyermek, és már egyedül mérlegel, milyen nehéz lesz majd a Bibliához édesgetned! Lehet, hogy Isten megadja azt a kegyelmet, hogy hosszú évek keserves munkája nyomán gyermeked, testvéred először tárja ki előtted a szívét és gondolatait. De az is lehet, hogy sohasem tudod bepótolni majd a mulasztást! Ha nem értékeled édes anyanyelvedet, unokáiddal talán idegen nyelven kell majd értekezned úgy-ahogy, és bánkódni fogsz, hogy nem adtad át neki a drága örökséget: őseink példáját. Kár lenne. Igen nagy kár!

            Vedd nagyon komolyan, ami rád van bízva! Hadd mondja rólad ragyogó arccal az elmenő:  A szorgalmas embernek mezejénél elmenék, és a bölcsnek szőleje mellett. És ímé, mindenütt megdolgozva szépen, és színét elborította az áldás; és kőgyepűje, mint a megerősített vár. Tündöklik benne a Krisztus! ÁMEN!    

              

                  

  

Elmélkedés Megyesi József képeivel (II.)

4.

…mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén.

(Fil 2: 6-7)

            Fejedelemségek és hatalmasságok, szeráfok és kérubok néztek értetlenül Alkotójukra. Nem merték megkérdezni, hogy „mi Urunk, mindenható Isten, akié az ország, a hatalom és a dicsőség most és mindörökké, hogyan lehetséges az, hogy emberi testbe beleférjen, Akinek dicsőségét az egek egei befogadni képtelenek? Hogyan lehet évek, hónapok, hetek, napok, órák, percek, pillanatok foglyává, Aki időtlen, és Akiben a kronosz és a kairosz egésszé összeáll? Hogy lehet éhes, hogy lehet fáradt az, Akire nézve teremtettek mindenek, s Akiben nincs változás, sem változásnak árnyéka? Hogy lehet az emberi férget, a hűtelent, az ellenséggé váltat ennyire szeretni?” Nem merték megkérdezni a fejedelemségek, hatalmasságok, szeráfok és kerubok, pedig úgy kívánkoztak volna betekinteni e mélységes titokba! Csak néztek Alkotójukra tanácstalanul, és azt mondták: „Ámen!” És a mennyei csarnokok visszhangozták: „Ámen!”

            Nem kellett a tizenkét sereg angyal oltalma, nem kellett szíves szolgálata sem Mihálynak, sem Rafaelnek – a Bárány, ama Fényes Hajnali Csillag, Dávid gyökere és ága, az Alfa és az Ómega, az uraknak Ura, az Atyával és a Szentlélekkel egy lényegű és együtt imádandó Egyszülött Fiú hátat fordított a mennyei dicsőségnek, megalázta magát, és egyedül lépett át a szolgai létformába. 

5.

 Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangyéliomot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyilását, hogy szabadon bocsássam a lesujtottakat, Hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét.

(Lk 4: 18-19)

            Fölvillanó aranysugár a cella rácsain: Ő az! Ő jár a börtön falai között! Megfoganni készül! Homokszemnyi csillanás a vak szemén: Ő az! Ő simítja a hályog leplét! Megfoganni készül! Elhalt idegek, izületek odvában tűhegynyi bizsergés fényessége: Ő az! Ő jár a kérges roncsokon! Megfoganni készül!

            Próféták ha szólaltak: Ő volt az ige minden igaz próféta ajkán! Törvény szállt alá a Sinairól: Őbenne lett betöltve a Törvény! Zsoltár ha zendült: Ő volt a szó, a dallam, a ritmus! A menny kincseit, teljes gazdagságát, az Atya szívét hozta le! Akik látják Őt, látják az Atyát. Számukra felpattan a titok zárja, és néznek, és látnak – és csodálkoznak az angyalok, hogy ímé, ezek néznek, és látnak, és számukra csodamód felpattant a titok zárja! Akik befogadják Őt, hatalmat kapnak, hogy Isten fiaivá legyenek, s hogy majd ítélkezzenek fejedelemségeken és hatalmasságokon! Az ilyenek járnak, és nem lankadnak meg, futnak, és nem fáradnak el! Kalodákban sínylődők száját betölti a szabadság édes himnuszával: megrendülnek a tömlöc zordon falai, és liliom nyílik a penész helyén. Őbenne lakozik a teljesség – boldogok, akik az Ő nevében hisznek!          

            Fogantaték Szentlélektől, születék szűz Máriától: Jézus Krisztus Ő! Azóta itt jár szelíden és titkosan, vakok, sánták, foglyok között – és titokzatos foganással itt is, ott is megfoganni készül!

6.

Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek,

és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!

(Lk 2: 14)

            A betlehemi jászol-bölcső Gyermeke körül határtalan ellentétek szelídültek éteri harmóniába.

            Eléje térdeltek egy kicsiny, megvetett nép legmegvetettebbjei: hajukban mezők virágával, bőrükben juhok szagával az egyszerű pásztorok. Angyalok szavára otthagyva a nyájat elmentek mind Betlehemig, mert látni kívánták a Gyermeket, aki sem foggal, sem hat ujjal nem született, más gyermekeknél különlegesebb volt mégis, pedig láttak ők már gyermeket százat is, ezret is talán. Róla szólt Mózes, a próféták, s íme, most a mennyei hírnökök is – s mivel hittek Mózesnek, a prófétáknak, a mennyei hírnököknek, leborultak a Messiás előtt. Egy kicsiny nép, de a választott nép egyszerű, csodaváró fiai.

            Kelet mágusai is jöttek úttalan utakon, sötét rengetegön, szívük tömjénével, lelkük aranyával. Hatalmas népek, erős, pogány népek megbecsült fiai. A jászol Gyermeke előtt megroggyant az ő térdük is. Lehetetlen volt nem imádni Őt.

            És rámosolygott a Gyermek a szegényre is, a gazdagra is; a zsidóra is, a pogányra is; a megvetettre is, az előkelőre is. Mindenkire ugyanazzal a bájos mosolygással. A Gyermek látogatta meg őket tulajdonképpen, és igazából a Gyermek hajolt föléjük – és amint egyre lentebb és lentebb ereszkedtek Előtte, Ő annál magasabbra és magasabbra emelte őket a lelki ének mézcseppekkel édes rózsakelyheket nyitó atmoszférájába: „Dicsőség mennyben az Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!”

Igehirdetés I. (Neh 3)

Isten országának építői

2010. február 5., Szilágysámson

            Nehémiás 3: És fölkele Eliásib, a főpap és atyjafiai, a papok és építék a juhok kapuját; ők szentelék meg azt és állíták fel annak ajtait; építék pedig a kőfalat a Meáh toronyig, a melyet megszentelének, s azután Hanánel tornyáig; És ő mellette építének a Jerikóbeliek, ezek mellett pedig épített Zakkur az Imri fia;(…) Ezek mellett pedig javítgatának a Tékoabeliek, a kiknek előkelői azonban nem hajták nyakukat az ő Urok munkájának jármába. (…) Mellettök javítgatott Uzziel, Harhajának fia az ötvösökkel, és ő mellette javítgatott Hanánia, a kenet-készítők egyike, és megerősíték Jeruzsálemet mind a széles kőfalig;(…) És mellettök javítgatott Sallum, Hallóhés fia, a ki fejedelme vala a Jeruzsálemhez tartozó tartomány másik felének, ő és az ő leányai. A völgy kapuját javítgaták Hánun és Zánoah lakói, ők építék meg azt és állíták fel annak ajtait, kapcsait és závárait; és a kőfalból ezer singet a szemét-kapuig. (…)Utána javítgata Malkija, az ötvösök egyike, a Léviták szolgáinak és a kereskedőknek házáig, a törvénytevő ház kapujának ellenébe, a szegletnek hágójáig; A szeglet hágója és a juhok kapuja között pedig javítgatának az ötvösök és a kereskedők.

            Az istentisztelet kezdete előtt azt mondta Gergely testvér, hogy az igehirdetés alapigéjét általában a költemények, bizonyságtételek, a különféle zenei szolgálatok előtt szokták felolvasni, amikor a lelkipásztor felmegy a szószékre. Mondtam neki, hogy ezeket az igéket jobb lenne közvetlenül az igehirdetés előtt felolvasni, mert még így is elfelejtik, mit hallottak az elején, mire a végére jutunk. Egy hosszú, nevek és  helyszínek listáját tartalmazó jegyzőkönyvből olvastunk fel néhány részletet.

            A Nehémiás könyvének harmadik fejezete is arról tesz bizonyságot, hogy titokzatos módon, nagy erővel épül a mindenható Isten országa. Nem tudjuk mi ezt a sok-sok nevet megjegyezni, mint ahogy azt sem, ki hol épített és javítgatott Jeruzsálem kőfalán – de Isten nyilvántartásában mindenki ott van. Mindenkinek a munkaterülete is. Mindenkinek a lelkiállapota is, hozzáállása is, amellyel a feladatot végzi. Fontos mindannyiónknak számolnunk azzal, hogy Isten mindent az Ő fennhatósága alatt tart, és hogy Ő minden részletről mindent a legmesszemenőbb pontossággal tud. A felolvasott igeszakasz is egy arany lap a Bibliában, aminek számunkra komoly figyelmeztetése van. Arról beszél, hogy Isten országa épült a múltban, épül most is, és egykor teljességre jut. Az Úr pontosan ismeri az építők neveit. Tud azokról a személyekről, akik nem akarják e drága építkezésből a részüket kivenni. Tudja, kinek mettől meddig tart a munkaterülete; tudja, ki milyen minőségű munkát végez; tudja, kinek milyen a lelki állapota munka közben. Még a hajszálaink számát is számon tartja!

            Mi nem látjuk át teljes egészében, hogyan épül most Isten országa a földön. Itt, Szilágysámsonban is épül Isten országa. A mocsolyai cigányok között is épül Isten országa. Feleségem az előbb valamennyit elmondott abból, hogyan épül Szamosújváron és környékén Isten országa – már amennyit mi látunk belőle. Más kontinenseken is épül Isten országa. Ő, a mindenség Királya mindent tökéletesen átlát, hiszen Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk. Ő mindent pontosan lát és tud – pontosabban, mintha mi repülőgépből, felülről szemlélnénk az épülő jeruzsálemi falakat. Azt is látja, hogy mi miképpen munkálkodunk, ha munkálkodunk egyáltalán. Ő mindezidáig munkálkodik! Nem csupán szemlélődik, nem csupán nézeget valahonnan a mennyei magasságból, hanem közöttünk van, és elsősorban Ő az, aki munkálkodik!

            Egy kicsi, mezőségi faluban öngyilkos akart lenni egy fiatalember. Annyira belesugallta az ördög a szívébe, hogy őt senki nem szereti, hogy ő már senkinek sem fontos, hogy ő mindenkinek csak nyűg, hogy elhatározta, véget vet az életének. Próbált az alkoholban vigasztalást nyerni, de csak azt érte el, hogy tönkrement a gyomra – állandóan égett, és fájt. „Mikor a sötétségben éltem, ittam, a csüggedés mocsarában jártam – mondta – én mindig felnéztem a hívőkre. Gyermekkorom óta előttem mindig olyan nagy volt a hívő ember! Csodáltam őket.” Isten már kicsi korban elkezdte benne a munkáját. Ő maga sem tudott róla, és senki más nem tudott róla. Mikor ez az ember életének egyik legmélyebb pontjára jutott, vett egy marék műtrágyát, és a szájába tömte. Hogy biztos legyen a dolgában, megette a második marék vegyszert is. Nemrég mondta valaki, hogy ugyanabból a típusú műtrágyából egy csepp hullott a tyúkok vizébe, és mind elpusztult, amelyik abból ivott. Miután lenyelte a harmadik marék műtrágyát is, bódult fejjel és azzal a mindig égő gyomrával ledőlt az ágyra. Várta, mikor roppantja össze a halál erős keze. Az idő csak telt, telt, de nem akart történni semmi. Beleunt a várakozásba. Felült az ágyon, és csodálkozva állapította meg: egész jól érzi magát! Megtapogatta a hasát: nem fáj! Megszűntek a hosszú idő óta tartó fájdalmai! Meggyógyult! A mai napig sincs a gyomrával semmi baj. Többször is kértem ezt a testvér (mert azóta már testvér), mondja el nekem ezt a történetet, mert annyira tetszik, amint ő mondja. A falubeliek sohasem gondolták volna, hogy ez az ember is valamikor építőköve lesz Isten országának – sőt a legtöbben ellene támadtak. Nem ajánlom senkinek, hogy így próbálja a gyomrát gyógyítani, nem ezért mondtam ezt el! Ahány megváltott ember, annyiféle csodálatos bizonyságtétel Isten titokzatos munkájáról. Ő mindenkivel másképpen foglalkozik, mert nem teremtett két embert egyformának. Ezekben a pillanatokban is, amíg hangzik az üzenet, épül, szépül, készül Isten országa itt a padok között, a szívekben.

            A felolvasott ige szerint az építkezés első mozzanata a Juh-kapu felállítása volt. Ezen a kapun át hajtották az áldozatokra szánt állatokat a templomhoz. Ezen a kapun át vonultak a tulkok, bikák, juhok, hogy vérüket adják, és hogy elégjenek az oltáron. Néhány száz esztendővel korábban Jézus Krisztus születése előtt az Ő szent, tiszta, egyszeri áldozatát vetíti előre a Juh-kapu felállítása. Amint a Jeruzsálemi építkezés itt, a Juh-kapunál kezdődött el, itt kezdődik el Isten lelki országának épülése is az emberi szívben. Jézus Krisztus a juhok ajtaja! Nincs más út, nincs más ajtó az üdvösségre! Istennek országa nem épül ott, ahol Jézus Krisztus nincs jelen. Jézus Krisztus nélkül Istennek nincs munkája ezen a földön. Jézus Krisztuson kívül nincsen kegyelme Istennek. Jézus Krisztus nélkül nincs népe Istennek. Nincs Istennek tetsző énekkar, nincs Istennek tetsző összejövetel, nincs semmiféle, Istennek tetsző áldozat ott, ahol Jézus Krisztus nincs jelen! A keresztyénnek nevezett világ legnagyobb része ma már Krisztust megkerülve, Őt háttérbe szorítva próbál építkezni. Fültanúja voltam egy párbeszédnek szeretett iskolám, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium bentlakásában. Minden este más-más diáknak kellett tartania az esti áhítatot a beosztás szerint. Legtöbbször nagyon áldott, építő alkalmaink voltak. A kicsi kilencedikes izgatottan kérdezi a nagy tizenkettedikest, hogy hogyan kell az áhítatot megtartani, mit, hogyan kell mondani, mert este őreá kerül a sor. „Egyszer legyen benne az, hogy Isten, meg vagy kétszer az, hogy Jézus, és jó lesz!” Így gondolja ma a keresztyénnek nevezett világ nagy része is: ha a szövegben egyszer benne van az, hogy „Isten”, meg vagy kétszer az, hogy „Jézus”, akkor minden rendben van. Pedig, jaj, dehogyis van rendben! Nekünk nem Jézus emlegetésére, hanem Jézus jelenlétére van szükségünk! Az Ő személyére! Az Ő bűneltörlő vérére! Az Ő áldására!

            Felolvastuk a fejezet utolsó igeversét is, amelyben szintén a Juh-kapuval találkoztunk. Az építkezés itt kezdődött el, és itt fejeződött be. Jézus azt mondja, hogy „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. Én vagyok az első és az utolsó.” Se Bibliával a kézben, se Kátéval, se hangszerrel, se hívőséget tanúsító oklevéllel nem lehet az üdvösségre jutni, ha kikerüljük Jézust! Ha nem Ő az első és az utolsó, ha nem Ő a minden az életünkben!

            Megjegyzem még azt is, hogy Isten ügyét előmozdíthatják olyan emberek, akik sohasem kerülnek majd be Isten országába. Jeruzsálem kőfalait építették legalább hét idegen településről jött emberek: jerikóbeliek, tékoabeliek, Gibeonnak és Mispának lakosai, Zánoah lakói, Kéila tartományából valók és más környékbeliek. Ezek közül később nem mindenki lett lakója a megépült Jeruzsálemnek. Lelki síkon is úgy van az, hogy olyan emberek által is épül Isten országa, akik sohasem jutnak be abba. Emberi szempontból rossz, hogy Józsefet eladták testvérei, de így menekült meg Jákób családja az éhség idején. Isten támasztotta a fáraót, hogy megmutassa hatalmát benne az ő választott népe, Egyiptom és az egész föld előtt. Isten fel tudta Nabukodonozort is használni az Ő szentséges céljaira. Isten felhasználja a szomszédot, a munkatársat, az osztálytársat, hogy megpróbálja a hitedet, a türelmedet. Felhasználja a még megtéretlen házastársat, gyermeket, hogy megtanuld a Lélek gyümölcsét teremni. Úgy gondolom, hogy a római császárság Isten előtt nem volt egy kedves intézmény – a zsidók szemében még úgy se – de azt mondja az ige, hogy amikor eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az Ő Fiát. Amikor a rómaiak kiépítették az európai kereskedelmi utakat, Isten elérkezettnek látta az időt az evangélium jó hírének elindítására Jeruzsálemtől kezdve Júdeán, Samárián át a föld végső határáig. Drága hívő testvérek, úgy kell látni az ellenség munkáját, a próbatételeket, a rossznak ítélt körülményeket, hogy fölöttük is uralkodik a mi Istenünk! Semmi és senki sincs, ami és aki az Ő akaratának ellene tudna állani.

I.

            A felolvasott igeszakaszban többek között neveket találunk. Sok nevet. Vannak közöttük kellemesen hangzók, és vannak egészen furcsák is. Gyermekkorunkban néhányan fiúk azzal foglalkoztunk az imaházban (mert a prédikációt már nagyon untuk), hogy olvastuk a hasonló név-listákat, nemzetségtáblázatokat. S amikor egy-egy furcsa névre akadtunk, mutogattuk egymásnak, és pukkadoztunk a nevetéstől. De Isten drága kijelentése, szent igéje ez, amit gyermeknek és felnőttnek egyaránt nagyon komolyan kell venni! Mindenek a mi tanulságunkra írattak meg. E fejezet alapján is rádöbbenhetünk arra az igazságra, hogy Isten ismeri név szerint az Ő munkatársait – nem csak a csoportokat, nemzetségeket úgy általában, hanem minden egyes személyt külön-külön. Ismeri azokat is, akik ott kéne, hogy legyenek a kőfalakon, a törésen, de nem hajlandók nyakukat az Ő Uruk munkájának jármába hajtani. Név szerint ismeri! Csodálatos bizonyosság: a hívők nevei egy olyan könyvbe írattak be kezdettől fogva, amiből ki nem töröltetnek, mert nincsen immár semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik Jézus Krisztusban vannak!

            Az az egyik fontos kérdés ma este: a te neved vajon hogyan szerepel Isten nyilvántartásában? És vajon mi van oda írva, a neved mellé a cselekedetek könyvébe? Sajnos, ma is vannak olyanok, akik nem hajlandók nyakukat az Úr munkájának jármába hajtani! Vannak tehetetlen, lebénult hívők. Vannak olyan hívők, akik szalmából, szénából építenek a kősziklára – ők maguk megmenekülnek ugyan, mintegy tűzön keresztül, de munkájuk majd megég. Vannak olyan hívők, akiknek nincs missziós látásuk. Vannak olyan hívők, akiknek jelenlétük nem áldást jelent mások számára, hanem szorongást és alaptalan félelmet. Vannak olyan hívők, akikről nem azt mondják mások, hogy ragyog benne, róla a Krisztus, hanem egyebet mondanak. Isten nyilvántartásában minden fel van jegyezve!

            A Nehémiás könyvében olvasható építkezők névsorban találunk olyan embereket, akiknek talán semmiféle tapasztalatuk nem volt az építkezés területén. „Mellettök – olvassuk a 8-ik versben – javítgatott Uzziel, Harhajának fia az ötvösökkel, és ő mellette javítgatott Hanánia, a kenet-készítők egyike, és megerősíték Jeruzsálemet mind a széles kőfalig.” A sarmasági ötvösművésznél, Suba Bandi bácsinál láttam, mivel is jár ez a mesterség. Pici tűszúrások nyomán, óriási türelemmel és szakértelemmel megmunkált réz vagy arany lapocskán domborodik ki az egyedi alkotás, a döbbenetes mintázat. Finom kéz, pihent idegrendszer, művészi érzék kell hozzá. Ilyen művész volt Aholiáb és Bésaléel, akiket Isten a szent sátor míves tárgyainak elkészítésével bízott meg annakidején. A kenetkészítők is finomkezű, nagy türelmű emberek voltak. Munkájuk során virágszirmokat válogattak, apró bogyókat gyűjtögettek, hogy ilyen és ehhez hasonló alapanyagokból jó illatú, jó hatású keneteket állítsanak elő. Távol álltak tőlük a kőműves mesterség izmot-derekat próbáló kihívásai, a kövek cipelése, a falrakás. Ezek az emberek talán nem toltak talicskát, nem forgattak betont, nem álltak állványokon soha azelőtt – de beálltak Jeruzsálem falainak újjáépítői közé! Belátták, hogy rájuk is szükség van; hogy Isten országának épülését ők is elő tudják segíteni valamilyen módon.          Ma este is vannak itt finom kezű, finom lelkű emberek. Sajnos, vannak, akik így gondolkoznak: jobb lesz nekem a háttérben maradni, mert nálam sokkal nagyobb tudású, sokkal több tapasztalattal rendelkező emberek vannak a gyülekezetben. Jaj, hát az a testvér, az a fiatal úgy tud szavalni, hogy ha én utána megszólalnék, el is süllyednék a szégyentől. Vannak, akik így gondolkoznak: imádkozzon a pap, azért fizetik! Beszéljen Jézusról a pap, azért tanult négy-öt évig a teológián! Az a dolga! És elvárjuk másoktól, hogy vigyék ők a terhet, hogy ők dolgozzanak, hogy ők szolgáljanak, mert „nekünk nincs tapasztalatunk, nincs felkészültségünk; mert nekünk nem adatott.” Amikor Isten kegyelméből újjászülettem, magam sem tudtam, mit jelent majd rám nézve a Krisztus-követés. Nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy engem is használni akar az Isten – és nem azért, mert olyan nagy szüksége volna rám, hanem mert annyira szeret, hogy gyermekévé és munkatársává fogad, akivel megosztja majd a mennyei dicsőséget is. Senki ne merje a hívők közül mondani, hogy reá nem bízatott feladat, mert az hazuggá teszi magát!

            Az építkezők között papi emberek és fejedelmek neveit is megtaláljuk. Csodálatos előttem, amint elképzelem, hogyan készül, hogyan nő egyre magasabbra, hogyan terjed a jeruzsálemi kőfal: itt egy pap épít, mellette javítgat a köznépből valaki, amellett egy fejedelem rakosgat, aztán megint egy közember, megint egy pap, megint egy fejedelem és így tovább. A pap is emelgeti a nagy köveket, a fejedelem is rakja az állást ugyanúgy, mint a népből bárki más. Nem csoportosultak külön ezek a „nagyok”. Egymás mellett dolgoznak ugyanazon cél érdekében, ugyanazon kőfalon. Lehet, más az eszköz, lehet, más a terület, de a cél ugyanaz. Péter apostol szavaiból világosan kicsendül, hogy Isten országának építői között nincsen hierarchia, mert királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép tagjai vagyunk mindannyian. Vannak ugyan pásztorok, tanítók, evangélisták Isten kegyelmi ajándékai és elhívása szerint, de ez nem jelent felsőbbrendűséget. Aki nagy akar lenni – mondja az Úr Jézus – az legyen a legkisebb, és szolgáljon! Az mossa meg a másiknak a lábait! Jézusban mindenki egyenlőképpen szolga, és egyenlőképpen testvér. A teológián azt tanultuk, hogy egy kimutatás szerint evangéliumi gyülekezeteinkben általában nyolcvan százalék a fogyasztó, és csupán húsz százalék a termelő, vagyis, aki tesz is valamit a közösségért. Olyan jó lenne, hogy a drága kegyelemben részesültek mindenike egyenlőképpen látná a szükségeket, és egyenlőképpen ki is venné a maga részét Isten országának építéséből!

            Találunk itt egy kedves kis csoportot ebben a felsorolásban, a 12-ik versben: „És mellettök javítgatott Sallum, Hallóhés fia, a ki fejedelme vala a Jeruzsálemhez tartozó tartomány másik felének, ő és az ő leányai.”  A város építésében részt vettek tehát leánykák is, méghozzá fejedelmi leányok! Nem tudjuk, hogy ketten voltak-e vagy többen, de Isten feljegyzi róluk, hogy vállalkoztak, hogy dolgoztak, hogy segítettek ők is. Kedves leányok, ti is részt vehettek Isten országának építésében – vagy rombolásában. Beszéltem olyan fiúkkal, akik betyárkodva mondták nekem, hogy tapasztalataik szerint a hívő lányokat lehet a legkönnyebben levenni a lábukról. Merem hinni, hogy nem igaz, hanem csak bántani akartak. Vannak apák és anyák, akik leányuk jó bizonyságtétele által személyesen megismerték az Úr Jézus Krisztust. Isten fel tudott használni egy kicsiny leánykát is, hogy a bélpoklos Naámán megtisztuljon testileg-lelkileg. Olvassuk az igében, de sokan tapasztaljuk is, hogy az átadott életű nők milyen hatékonyan tudnak építeni. Még csak négy hónapja vagyunk házasok, de tudom, hogy ha Kisbátonba megyek szerdánként, Méleát nyugodtan letehetem útközben Szásznyíresen, mert áldás lesz a gyermekek között. Otthoni gyülekezetében nem sokat volt alkalma gyermekekkel foglalkozni, de mivel szereti az Urat, vállalta a missziónak ezt a részét is, így számomra nagy segítség. Egy régi ének azt mondja, hogy „én gyönge nő vagyok, prédikálni nem tudok…” – igaz! Nem is kell olyan munkát végeznie egy nőnek, amit a férfira, a férjre bízott az Isten! Ha mégis azt végzi, nagy baj van egyik, másik vagy mindkét oldalon! A kőfalon meg volt a leányok része is a munkában, és biztos, hogy nem várt el tőlük senki többet, mint amennyit örömmel megtenni képesek voltak. Nagy áldás, amikor egy baptista asszony hívő asszony is – és elsősorban hívő asszony: épül benne általa Istennek országa!

II.

            A felsorolásban nem csak neveket találunk, hanem a fal kisebb, nagyobb területeinek megnevezését is: hogy ki mettől meddig dolgozott. Istennél nyilván van tartva az is, hogy ki mettől meddig dolgozott, mert a munkának van egy kezdete, és van egy vége is. Van közbeeső szakasz is. Egy dátum, egy hely a munka kezdete, egy másik dátum, s lehet, hogy egy másik hely a vége. Nem mondom, hogy befejezése. A közbenső szakaszt a sírköveken egy kicsi vonalka jelöli. Mindenkinek van egy kiszabott ideje. A 139-ik Zsoltárban azt találjuk, hogy „könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amiket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.” Mindenkinek megvan a munkaterülete is, mert Isten határozza meg, Isten terjeszti ki a népek és az egyének lakóhelyét, és Ő elkészíti előre a jó cselekedeteket is, amelyekben járjunk. Ha a mi sírkövünket állítják majd fel, az a kicsi vonalka vajon milyen életet fog jelenteni? Az igében le van írva, hogy X ettől a kaputól a falnak addig a részéig, Y ettől a toronytól addig a sarokig végezte a dolgát. Isten nyilvántartásában pontosan benne van, ki milyen diák, ki milyen férj, ki milyen anya, ki milyen gyülekezeti munkás. Bárcsak mindannyian felismernénk szolgálati területünket, és ott örömmel, felelősségteljesen munkálkodnánk!

            Találunk olyan személyeket az igében, akik a saját házuk ellenében – tehát a saját házuk előtt dolgoztak, a saját portájuk táján. Felismerték, hogy az ő lakásuk területén, az ő házuk körül még sok minden nincsen rendben. Úgy gondolkoztak, hogy amíg a saját portájuk nincs olyan állapotban, amilyenben szükséges, hogy legyen, addig nem léphetnek tovább. Addig nem foghatnak hozzá egyéb munkához. Nem állítottak kapukat, nem húztak határokat, nem emeltek tornyot, míg otthon sok volt a tennivaló. Valaki sokat imádkozott az ébredésért, tömegek megmozdulásáért, a gyülekezet helyreállásáért. Egy napon azonban húzott maga köré egy kört a földre, és így imádkozott: „Uram, előbb ide, a körön belülre adj ébredést, helyreállást! Előbb ide küldd a Te Lelkedet!” Amíg Krisztustól elhidegült a szívem, és kötnek a bűneim, nem imádkozhatom az engem bosszantó személyek helyreállásáért – mert nekem kell előbb helyreállanom, megtérnem! Lehet hibáztatni egyik-másik lelkipásztort, bizottsági tagot, a gyülekezetet, ha nem végzem úgy a munkát, ahogyan kellene. De nem kellene-e a saját portán, a saját ház körül jobban széjjeltekinteni? Vajon nincs-e ott nekem személyes elrendeznivalóm? Egyes testvérek, amikor kijöttek a szamosújvári börtönből, így tettek bizonyságot: „Életem a rácsok és fények világa volt.” És nem szidták a rendszert, nem szidták a kínzókat, mert a nyomorúságban is erősödtek, növekedtek – éppen akkor, amikor a szolgálattól, az élő Istentől akarták őket elszakítani. A hívő ember előbb rendbe teszi a saját portáját, és csak azután tekint nagy szeretettel és alázattal a másoké felé, ha azt bízza rá az Úr. Hívő testvér! A te neved mellé vajon mi van írva a cselekedetek könyvében? Kinek a portáján buzgólkodsz?

             A harmadik megjegyeznivaló a város falainak építéséről: nem lehetett ötletszerűen munkálkodni, mert az alapok már megvoltak a régi időkből. Az eredeti körvonalak megmaradtak. Isten országát nem lehet az én ambícióim, az én ötleteim szerint építeni! A tervrajzot Isten maga készítette el. Nem lehet eltérni attól, mert ha a legkisebb mértékben is eltérünk, az már nem Isten országának építése. Amikor a szent sátor épült, Isten pontosan előírta Mózesnek az épület méreteit. A különféle anyagokat. A színeket. Mi történt volna, hogyha Mózes előállt volna az ő ötleteivel: itt legyen öt centivel hosszabb ez az oszlop, ott legyen két centivel rövidebb, ennek a takarónak a színe legyen kicsit árnyaltabb, amannak egy kicsit világosabb legyen. Nem biztos, hogy a sátrat elnyelte volna a föld, mint a Kóréh családját, de az biztos, hogy nem jelent volna meg benne az Úr dicsősége! Szép lett volna, tetszetős lett volna, arányos lett volna minden – de az Úr, és élő Isten, aki tervrajzot adta, távol maradt volna onnan. Azt mondta volna: ez nem az a sátor, amit én kértem tőled, Mózes! De – dicsőség Néki! – megjelent az Úr sátorban, és hatalmas volt az Ő jelenlétének dicsősége Izraelben! Istennek van egy elképzelése, van egy pontos terve a hívő emberről. Az élő kövekből épülő lelki házról. A lélek titkos, belső kamarájáról. Én ahhoz nem adhatok hozzá semmit, és semmit el nem vehetek belőle, mert másként nem jelenik ott meg az Isten. Ezért van sok lelki beteg, és ezért alusznak közöttetek sokan – mondja az apostol – mert az életetek nem az Úr által megtervezett rend szerint épül. Eltértetek attól! Ha valakinek az életében nem jut érvényre Isten Lelkének a munkája, az hamar észrevevődik. Lehet mosolyogni szépen, lehet mondani nagyokat, de ha nincs jelen a Lélek, az észrevevődik. És nem lehet mellémagyarázni! Isten országát csak az Ő tervei szerint lehet építeni – Jézus Krisztussal kezdődően, Jézus Krisztussal befejezőleg, Jézus Krisztussal végig.

III.

            Még néhány dolgot említek végül a minőségről. Isten azt is tudja, milyen a minősége a munkánknak, hogy milyen lelkülettel végezzük azt. Amikor bármilyen terméket vásárolunk, odafigyelünk, hogy az lehetőleg jó minőségű legyen. Nem a hitvány dolgokat keressük, hanem pénztárcánkhoz mérten a lehető legjobbakat. A minőségi terméknek három fontos jellemzője van. Először is, hogy megfelel a célnak. Másodsorban, hogy legyen tartós. Harmadsorban, hogy legyen szép külalakra is. Ha egyik hiányzik a három jellemvonás közül, nem beszélhetünk minőségi termékről. Természetesen most nem a fagylaltra vagy az effélékre kell gondolni. Nemrég vettünk viszonylag olcsón egy kenyérpirítót. Mikor jöttek hozzánk a fiatalok, némelyik meg is jegyezte, hogy „milyen szép kenyérpirítótok van!” Tényleg szép, jól néz ki. Tartós – megvan egy jó ideje. Csak épp’ hogy nem felel meg a célnak. Csupán ennyi baj van vele. Beletesszük a kenyeret, a jelzéskor kivesszük – ugyanolyan. Betesszük másodjára is – egy kicsit megmelegszik.   

 Az Úr előtt a munka minőségét legtöbbször a munkálkodó lelkülete adja meg. Csodálkoztak is a tanítványok, amikor Jézus azt mondta az özvegy asszonyra mutatva: ő mindenkinél többet adott az Úrnak! Hogyan lehet, hiszen két fillére volt csupán? Hogyan lehet, hiszen amazok súlyos zacskókat hullattak a perselybe? Úgy lehet, hogy az az özvegyasszony mindenét odaadta az Úrnak. A szívét is – és Isten elsősorban nem a teljesítményt, hanem a szívet nézi. A lelkiállapot minőségét.

            A korintusiakhoz írt levelében azt mondja Pál, hogy van egy kőszikla, aki a Krisztus. Nem inog meg soha. Lehet építeni rá szalmából is, és lehet építeni rá drágakőből is. Lehet minőségi hívő életet élni rajta, és lehet olcsó hívő életet élni rajta. Eliásibbal kezdem a példák sorát, hiszen az első igeversben róla olvastunk – és azért is nem hagyom őt utoljára, hogy ne záruljon negatív képpel az igehirdetés. Eliásib főpapja volt Izraelnek. Egy volt azok közül, akik az építkezés során nem törekedtek teljességre, akiknek munkájuk sok kívánnivalót hagyott maga után. A különféle ajtók felállításakor a munkások felszerelték a kapcsokat, závárokat is, hogy be lehessen zárni azt az ajtót, hogy meg lehessen akadályozni az ellenség behatolását. Így olvassuk az igében: „felállíták annak ajtait, kapcsait és závárait.” A következő kapunál: „felállíták annak ajtait, kapcsait és závárait.” Eliásib azonban és az ő atyjafiai felállították az ajtót – és pont. Egy ajtó, ha nincs zárral, kilinccsel felszerelve, képtelen rendeltetésének megfelelni. Nagy munkát végeztek Eéliásibék, az biztos, de nem volt teljes, nem volt befejezett. A 21-ik versben azt találjuk, hogy Merémóth „Eliásib házának ajtajától Eliásib házának végéig” javítgatott, immár a második darabot. Vajon hol volt a főpap ezalatt? Vajon kinek a portája előtt buzgólkodott? Vagy talán megelégedett a Juh-kapu felépítésével, és nyugalomba vonult? Az ige nem beszél nekünk erről, de Isten, aki mindent tud, ezt is tudja. Eliásib nevével a későbbiekben is találkozunk: a 13-ik részben, amelyből megtudhatjuk, hogy rokonságba került az ammonita Tóbiással, az építkezés nagy ellenségével. Nem elég az, hogy rokonságba került vele, hanem még az Úr házában lévő, igen fontos szereppel bíró kamarákból is átengedett egyet neki. Pedig pap volt! A nép elöljárója! Az Úr munkása! Az Isten országának építője! A szolgálatban nem elég a látszat, nem elég a szép eredmény. A lelki hozzáállást, a szívet nézi az Isten – és aszerint értékeli kinek-kinek a munkáját. Jól szolgálni megosztott szívvel nem lehet. Nagyon szeretem Csiha Kálmánnak azt a kifejezését, hogy „vannak értelmiségi bérmunkások, és van egy szellemi lovagrend.” Legyünk mi az utóbbiak!

            Az előbb említettem Merémóth nevét. A 4-ik versben és a 21-ikben egyaránt megtaláljuk. Ez az ember, miután elvégezte munkáját az egyik területen, hozzáfogott egy másik területen. Nem mondta, hogy „én a magam részét kivettem a dologból rendesen, be is végeztem rendesen, most már ideje, hogy lazítsak egy kicsit!” Nem! Meglátta, hogy hol van rá szükség, és ment oda. Hasonló szorgalmat láthatunk a tékoabelieknél, akiknek előkelőik „nem hajták nyakukat az ő Urok munkájának jármába.” Kétszer szerepelnek ők is a munkások listáján – az 5-ik és a 27-ik versben. Zánoah lakói – a 13-ik vers szerint – ezer singet építettek fel a kőfalból, ami Nóé bárkája hosszának több mint háromszorosa! Amikor Jóás, Izrael királya Jeruzsálem ellen ment, „lerontotta Jeruzsálem kerítését az Efraim kapujától egész a szegletkapuig négyszáz singre” – olvashatjuk a Királyok második könyve 14: 13-ban. Egy dühös hadsereg csupán négyszáz singet rombol le az erős, minőségi, kemény kőfalból, egy kicsiny, szorgalmas csoport pedig ezer singet épít! Ez nagyon szép teljesítmény, kivételes teljesítmény – és az Úr nagyra értékeli a szorgalmat, az ilyen hozzáállást.

            Végül Bárukhot, Zakkai fiát emelem ki, mivel az ige is kiemeli őt. Egyedül róla van feljegyezve, a 20-ik versben,  hogy „javítgatá buzgósággal” a kőfal egyik részét. Nemcsak, hogy javítgatá, hanem buzgósággal javítgatá. Égett a keze alatt a munka, mert az ő szíve az Úrért égett. Más is dolgozott buzgósággal biztosan, hiszen a nép egészéről fel van jegyezve, hogy „nagy kedvvel dolgozott”, de Bárukh lelkesedése különösképpen tetszett Istennek. Ő valahogy kiemelkedett buzgóságával a nép közül. Lehet jó munkát ímmel-ámmal is végezni, és lehet szép eredményeket kényszerűségből is elérni. De ha valaki buzgó, és teljes szívvel örvend annak, amit végezhet, s amit végeznie kell, abban gyönyörködik Isten. Példás lelkület minden énekkari, zenekari tagnak, minden szolgálattevőnek, az Úr minden megváltott gyermekének.

            Azt akarja az Úr, hogy legyünk tartósan, szüntelen, minden körülményben hívő emberek! Legyünk a krisztusi, a mennyei célnak megfelelően hívő emberek! Legyen szép és kívánatos az életünk! Álljunk hát be az építők sorába, mert szólít, hív az Isten, s kirendelt helyünkön végezzünk minőségi munkát azzal a lelkülettel, amely Jézus Krisztusban, a mi Urunkban is megvolt! ÁMEN!