A sarmasági gyülekezet 75 éves krónikája

A SARMASÁGI BAPTISTA GYÜLEKEZET 75 ÉVES TÖRTÉNETE

(a 2004-ben elkészült, terjedelmesebb kézirat kivonata)

                                                                                     

                

TARTALOMJEGYZÉK

Rövid ismertető Sarmaságról

1. A kezdeti időszak és az 1930-as évek

    1.1. Az első sarmasági baptista

    1.2. A misszió kezdete a fonóházban

    1.3. A misszió kibontakozása

    1.4. A gyülekezet magalakulása

    1.5. Gyülekezetei élet Balla Sándor munkássága idején

    1.6. Zarándok gyülekezet

    1.7. Megpróbáltatások

2. A gyülekezet története 1940-től az ébredésig

    2.1. A változások időszaka

    2.2. Tervek az imaházépítésről

    2.3. Gyülekezeti élet a ’40-es években

    2.4. A háború és az azt követő időszak

    2.5. A vonószenekar megalakulása és szolgálatai

    2.6. Az építkezés megkezdése

    2.7. A kommunizmus fellépése

    2.8. Az imaház felépítése és megnyitása

    2.9. Balla Sándor utolsó szolgálatai és halála

    2.10.Gyülekezeti élet az ’50-es évek második felében

3. A gyülekezet története az ébredéstől a rendszerváltásig

    3.1. Az ébredés Sarmaságon

    3.2. A gyülekezet az ébredés után

    3.3. A pengetőzenekar és szolgálatai

    3.4. Gyülekezeti élet a ’70-es években

    3.5. A gyülekezet megalakulásának ötvenedik évfordulója

4. A gyülekezet története a rendszerváltástól napjainkig

     4.1. A második imaház építésének megkezdése

     4.2. A gyermekmisszió rövid áttekintése 1990-től

     4.3. Az ifjúsági csoportok rövid története

     4.4. A sarmasági körzet megalakulása

     4.5. Az imaház megnyitása

     4.6. A cigánymisszió rövid története

     4.7. A gyülekezet jelene

Rövid ismertető Sarmaságról

     Sarmaság Szilágy megye északi részén, a Kraszna folyó mentén terül el, mintegy 7 km-es félkörívben. Könnyen megközelíthető, mivel a jelenben nemzetközi műút vezet keresztül rajta, ráadásul a Nagykároly-Zsibó vasútvonalból itt ágazik el a Szilágysomlyó-Nagyvárad vonal is. Később azonban látni fogjuk, hogy a kedvező elhelyezkedés ellenére Isten csak akkor küldte ide a baptista misszió úttörőit, mikor a környező összes magyar településen már jól megszervezett közösségek működtek. Sarmaság méltán nevezhető a Szilágyság egyik legszebb fekvésű falujának: az északi dombok nagy részét erdők borítják, az alacsonyabb dombokon szőlőültetvények beláthatatlan sora pincékkel, présházakkal. A Zilah-patak felé haladva fokozatosan ereszkedünk a völgy síkjáig, ahol mocsaras terület emlékét idézi a növényzet.

       1941-ben Roska Márton, hírneves régész a Kr.e. I. századból való ezüsttárgyakra bukkant a falu határában. Ennek alapján megállapították, hogy a vidék már a vaskorban lakott volt. A leletek egy részét a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi Budapesten, a másik része a kolozsvári Erdélyi Történelmi Múzeum tulajdonában van.

        Sarmaság legkorábbról ismert írásos említése 1355-ből való.[1] A környéken bőven előforduló kígyóhagymát (muscaris/omitologum) még ma is sarmának nevezi a népnyelv. A legnagyobb valószinűség szerint a sarma szóból és a hozzákapcsolt ság, magaslat, tető jelentésű arhaikus főnévből keletkezett a Sarmaság elnevezés.[2]

         Az 1241-es tatárdúlás elől a Kraszna bal partján (a mai Mojádhoz közel) letelepedett lakosok az északi erdőkbe menekültek. A vész elmultával a dombokról lemerészkedve megalapították a faluközösséget a mai helyén. Zsigmond király 1423-ban Kusalyi Jakcs György és családja birtokába iktataja Sarmaságot, ami 1475-ben már Sarmassághy Elek, jobbágytartó földbirtokos tulajdonát képezi. A reformáció előtti vallási helyzetről nem tudunk sokat, de a templom mögötti kertben ma is látható szentély körvonalaiból következtethetünk arra, hogy a falu lakói valamikor katolikusok voltak. 1527-ben Derecskei Demeter buzgó szolgálata nyomán az egész Szilágyságban fellobbant a  reformáció fáklyája, s ezrek lettek Krisztus követőivé.

A legnagyobb valószínűség szerint Sarmaság lakói is ekkor váltak reformátusokká.  A jelenleg is használatban lévő templomot 1806-ban építették, zsindellyel fedték be, de tornyot csak 1831-ben emeltek hozzá. Több tűzvészről is tudunk (1885, 1911), amelyekben a falu házainak nagy része elpusztult, a harangok megolvadtak - ezért került Sarmaság címerébe a hamvaiból újjáéledő főnixmadár képe.

    Az 1800-as évek végéig a Kemény családból kerültek ki a község földesurai. 

    1880-ban két csehországi arisztokrata –báró Fröhlich Albin és Wersebe Hartvig megveszi a birtok jelentős részét - a második világháború után azonban a területeket államosították.[3] A baptizmus megindulása idején az említett földesurak (a falusiak szóhasználatával „nagyságosok”) bár buzgó katolikusok voltak, a legkisebb mértékben sem akadályozták az evangélium terjedését, sőt előszeretettel alkalmaztak baptista cselédeket, munkásokat az általuk létrehozott mintagazdaságban.

    A vasút megépítése 1887-ben jelentős változást hozott. Sarmaság elkezdett a Szilágyság egyik legtekintélyesebb településévé válni (igaz, hogy több alkalommal városi rangra emelték annakelőtte). Ezt fokozta a bánya megnyitása 1910-ben.  A szőlőtermesztésből, állattartásból élő emberek csak fokozatosan barátkoztak meg a bányászattal.

  

1. A KEZDETI IDŐSZAK ÉS AZ 1930-AS ÉVEK

1.1. Az első sarmasági baptista

    A világháború mély sebeket ejtett a sarmaságiak szívében. Negyvennégyen estek áldozatul, a harcterekről csak kevesen jöttek haza 1918-ban. Ezen kevesek közé tartozott Széri Ferenc is, aki valahol a fronton ismerte meg Jézust személyes Megváltójaként, s ugyanott újszövetségi bemerítésben is részesült. Itthon heves támadásoknak volt kitéve, teljesen kiközösítették hite miatt. Az iránta való megvetés csak fokozódott, amikor a szilágyballai gyülekezet egyik tagját, Mátis Esztert feleségül vette. Az ő kicsiny közösségüket nevezhetjük a ’10-es évek sarmasági baptista gyülekezetének. Isten azonban nem őket akarta felhasználni az evangélium elterjesztésének úttörőmunkájában. Széri Ferenc másfél évi házasság után, agyhártyagyulladás következtében meghalt, özvegye pedig durva gúnyolódások és fenyegetések közepette visszaköltözött Ballára. Sokak szerint Isten büntette meg őket... Ezzel látszólag Sarmaságon csirájába fulladt a baptizmus.   

1.2. A missziómunka kezdete a fonóházban

   Az alábbi eset 1928 és ’29 között történt. Ekkor már sokan szomjazták az Igét Sarmaságon, ami annakelőtte nem volt annyira jellemző. A hosszú, téli estéket fonóházakban töltötték az emberek, miközben beszélgetéssel, nótázással szórakoztatták magukat és egymást. Isten úgy rendelte, hogy épp ezekben az időkben kelljen javítani a „Hengye malma” gépeit. Így került Sarmaságra a kémeri gyülekezet két aktív tagja, Sinai György és Szoboszlai B. Ferenc, akiket az Úr elsőkként használt fel az ugartörés folytatására és a maghintésre a lelki szántóföldön. A malomban munkával eltöltött nap után arra indította őket a Lélek, hogy bizonyságot tegyenek valakinek a faluból Jézus Krisztus életadó erejéről. Fonóházba siető asszonyokkal találkoztak össze, s hozzájuk csatlakozva az egész estét a Forgács Mártonék házában töltötték. Az ott lévő férfiak hiába próbálták rábírni őket, hogy bort igyanak, nótázzanak. Miután a testvérek engedélyt kértek, hogy ők is énekelhessenek, felcsendült az ajkukon az evangélium üzenete: „Még mostan hangzik folytonost,/ Ó, ember, jöjj, és ne habozz, / Jöjj Jézusodhoz, aki kér, / Hogy a bűn útjáról letérj!” Mire elénekelték az utolsó versszakot, kevés szem maradt szárazon. A következő ének ez volt: Nincs helyed Jézus számára? Érdekes az is, hogy a nevezetes estén a farsangosok kikerülték azt a házat.

    Voltak, akik megpróbáltak erélyesen fellépni a „kóbor papok” ellen, mert sejtették, hogy ők is azok közül az „antikrisztusok” közül valók, akik „az egész környéket felforgatták”. A szórakozással, ivászattal kezdődő összejövetel mégis imával ért véget. A házigazda kérte őket, hogy a következő estre is jöjjenek, s megígérte, hogy hívni fog másokat is a szomszédból a különleges alkalomra. Attól kezdve istentiszteletet tartottak a fonóházban - hangzott az örömhír, lágyultak a szívek.

 1.3. A misszió kibontakozása

    A fonóházi összejövetelek révén kialakult az érdeklődők csoportja, melynek tagjai közös megegyezés alapján egymás házánál gyűltek össze rendszeres bibliatanulmányozásra (épp abban az évben – 1929 – mikor a román államhatalom elismerte a baptista vallásfelekezetet). Elkezdődött tehát Sarmaságon is a baptista missziómunka szervezett formában való végzése. Jöttek a lelkimunkások a szélrózsa minden irányából lelki buzgósággal, új énekekkel. Három éve még egyetlen baptista misszionáriussal sem találkozhattunk Sarmaságon, most azonban, 1930-ban kilenc helyről is jönnek rendszeresen. Isten Lelke küldi, használja őket: Kémerről Sinai György, Szekrényes Sándor, Szabó András, Szilágyballáról Kallós Gergely, Simon Bálint, Máté Miklós, Balla Sándor   (aki később a gyülekezet első lelkipásztora lett), Perecsenyből Gáspár János, Kulcsár István, Bonczidai János, Krasznáról Kocsis István, Szűcs Pál, Baricsány István, Nagyfaluból Szabó László, Benedek Márton, Rátonból Kovács István, Széplakról Balogh Sándor, Sámsonból Kis-Juhász Lőrinc, Kövesdről Katona Sándor és még mások is, akiknek nevei fel vannak jegyezve az Úr pontos nyilvántartásában.

    A megtértek testvérnek nevezték egymást, a még bizonytalankodók  „barátok” voltak. Kaszta Bálint eljárt az esti összejövetelekre felesége heves tiltakozása ellenére is. Egyik alkalommal később jött haza a szokásosnál, s zárt ajtó fogadta. A háborgó asszony nem nyitotta ki a legszelídebb kérlelésre sem. Testvérünk kénytelen volt a hűvös őszi éjszakát a fásszínben tölteni. Reggelig ott imádkozott. Mikor később megkérdezték tőle, miért nem bánt szigorúan feleségével, elvégre ő a család feje, azt válaszolta: „Ördöggel nem lehet ördögöt űzni.” Ilyen és ehhez hasonló családi háborúságokat kellett szenvedniük az első hívőknek mindamellett, hogy szinte az egész falu gyűlölte őket, és nevetett rajtuk.

     Mikor a gyerekek kérdezték apjukat, Kaszta Bálintot, hogy hol aludt az éjjel, így válaszolt: „- Az Úr Jézusnál, kedveseim!” Ez az alázat és szelíd lelkület meggyőzte a feleséget is, aki magában hosszú ideje csodálkozott férje hatalmas változásán. Később könnyekre fakadva kért bocsánatot párjától és Istentől, Aki örök életre való felmentést adott neki. Néhány évvel férje után bemerítkezett ő is.[4]

     Kovács Imre anyósa otthon, Nádasdon tért meg. Lányát meglátogatva mindig a megtérésre buzdította, s figyelmeztette Isten igazságos ítéletére. Sára hallani sem akart ezkről a dolgokról, de végülis  egy házi összejövetelen, Balogh Sándor igehírdetésének hatására összetört, és megnyílott szíve az Úr Jézus előtt. Imre anyja tombolt dühében, fenyegetőzött a közösen használt udvaron, hogy minél többen hallják Isten gyermekeinek megszégyenítésére. Később őt is magához ragadta a kegyelem.

1.4. A gyülekezet megalakulása

    Az egyik délután a nagyfalui Szabó László (a Hitközség elnöke) közölte Kovács Imréékkel, hogy vasárnap meghallgatják azokat a barátkozókat Ilosván, akik az Úr Jézus parancsára szeretnének bemerítkezni. Sarmaságról nyolc személy jelentkezett. A kikérdezést Szabó László, a székelyhídi Szabó Károly és a perecseni Kulcsár István vezette le.

      1931. július 25-én Szilágynagyfaluban Szabó Károly által bemerítkeztek a sarmasági baptista gyülekezet alapítótagjai: Kovács Imre és neje, Barta Sára, Keresztes Zsigmond és neje, Kiss Zsuzsánna, Kovács Gy. Bálint (Imre öccse) és neje, Kupás Eszter, Kaszta Bálint valamint Kovács Dobai Ágnes.

    Azévben még egy ünnepély volt, szintén Nagyfaluban, ahol november 15-én még két sarmaságit merített be Szabó Károly: Tóth I. Ferencet és Balogh Máriát.[5]

1.5. Gyülekezeti élet Balla Sándor munkássága idején

   A kicsiny közösséget kezdettől fogva a szilágyballai gyülekezet vette pártfogásába. Balla Sándor körzeti munkás rendszeresen kijárt úrvacsorát osztani, intézni a felmerülő ügyeket. Ez a testvér 1874. január 4-én született Szilágyballán. Már családos ember volt, amikor megtért, és a baptista közösséghez csatlakozott. A legnagyobb valószínűség szerint Kerekes Bálint avatta fel, aki abban az időben a két részre osztott szilágysági misszióterület északi részének úttörő és pásztori munkájának irányítója volt. Balla Sándor két házasságából tizenhárom gyermek született, akik közül csak öt érte meg a felnőttkort. György (sz. 1891-ben.  és Viktor apjukhoz hasonlóan lelkipásztorok lettek – az Amerikai Egyesült Államokban. Három unokája, Balla Mózes Emil, ifj. Balla György és Király Tibor (aki 2000-től a sarmasági gyülekezet ügyvezető lelkipásztora lett) szintén felavatott munkások az Úr szolgálatában.

    Balla Sándor a Tövisháton át Érszakácsiig több helységbe elsőként vitte el az evangélium örömüzenetét. Többnyire gyalog járt annak ellenére, hogy mindkét lába beteg volt. Balla testvér mintegy tíz évig volt a sarmasági gyülekezet pásztora.[6]

     Az összejövetelek továbbra is házi istentiszteletek formájában zajlottak Keresztes Zsigmond lakásán. Azért éppen ott, mert a testvérnő betegsége miatt képtelen volt hosszú utat megtenni, így a testvérek hozzá alkalmazkodtak. A visszaemlékezések alapján olyan nagy volt a lelkesedés a közösségben, hogy – bár kevesen voltak – hosszú órákat vett igénybe az együttlét. Isten Lelke vezette a szolgálatokat, nem volt semmiféle liturgikus keret, ami ezt a legkisebb mértékben is akadályozta volna. Eleinte csak a régi egyházi énekeket énekelték, de a rendszeresen érkező lelkimunkások közreműködésével  új énekekkel, költeményekkel gazdagodott a gyülekezet. Mindenki olyan szolgálatot végzett, amire képessége és indíttatása volt – nem a minőség, hanem az egyszerűség őszinte lelkülete volt a fontos.

    A testvérek megértették azt is, hogy Isten az anyagi áldozatra is igényt tart. Pénzből, terményből, borból hiánytalanul begyűjtötték a tizedet (az adakozáson felül). Ez a jó szokás fennmaradt az 1961-es kollektivizálásig – nem is voltak addig jelentős anyagi gondok!

    1931. augusztus 6-án megszületett az első gyermek a gyülekezetben: Kovács Ferenc, Kovács Gy. Bálint és Eszter fia. Két év múlva, József megszületésével ismét fiúval szaporodott ugyanez a család. Isten gyarapította a gyülekezetet üdvözülőkkel is: 1932-ben Kerekes Bálint által Perecsenyben alámerítkezett Kocsis Ilona, Varga M. Katalin, Tóth Erzsébet. Kiss Gergely ugyanott Szabó László által. Wéniger András Hadadban merítette be Nagy Irmát, Kerekes Bálint pedig Szilágyballán Antal Juliánnát, Kovács Imre és Bálint édesanyját, akiről már megjegyeztük, hogy nagy ellenzője volt a baptista missziónak. Attól kezdve minden évben voltak bemerítések.[7] 1936-ban tizenegy személy csatlakozott a gyülekezethez, melynek taglétszáma így már közel negyvenre duzzadt. 1936-ban 449 ház volt Sarmaságon, a 2370 lakosból 2122 református.[8]

Már a nyolc alapító tag kilépésekor nyilvánvalóvá lett, hogy baptisták nem temetkezhetnek a református temetőbe. 1932. április 7-én tizenegyen írták alá azt a kérvényt, amit egy temetőhely kijelölése érdekében nyújtottak be a helyi vezetőséghez. Az idő telt, az ügy egyre húzódott, úgy tűnt, minden sürgetés süket fülekre talál. Két év múlva, 1934. február 28-án került rá a sor, hogy a ballai kerületi orvos, Csillag Ignácz megnézze, és alkalmasnak ítélje a testvérek által kijelölt területet a falu fölötti dombon. Az adásvételi szerződést azonban csak 1935-ben írhatták alá. Isten különös kegyelme az is, hogy míg nem állt temetőhely az Ő gyermekei rendelkezésére, közülük senkit sem hívott át a mennyei hazába. 1945-ig kb. húsz testvért temettek el a baptista temetőben, amit a közösség alkalomadtán a mai napig is használ.

1.6. Zarándok gyülekezet

    A közösségnek sokáig nem volt saját helyisége, amely fölött tetszése szerint rendelkezhetett volna. Így történt, hogy évenként változtatni kellett a gyülekezés helyét, ami nem csökkentette ugyan a lelki élet intenzitását, de a fejlődésben gátolta. 1932-ben Keresztes Zsigmondéktól továbbmenve Kovács Imre adott helyet az összejöveteleknek. A portán több család élt együtt, s közöttük voltak, akik nem titkolták el ellenszenvüket a baptistákkal szemben. Nagy méreteket öltő háborgások alakultak ki, ezért a testvéreknek más megoldás után kellett nézniük.

    1933-ban kibérelték Sólyom Mihály házát, a falu jelenlegi központjában. Mivel Kaszta Bálint épp’ mellette lakott, őrá hárult az imaterem gondozásának felelőssége. Az egyik hétköznap este, mikor ment a termet kinyitni, az ajtókat gyalázatos állapotban találta: valaki ürülékkel összemázolta az egész küszöböt, a kilincset, az ablakokat is. Testvérünk alázatosan mindent lemosott – aznap este a közösség tagjai buzgón imádkoztak a gyűlölködő megtéréséért.

    Ezidőben fogadta el a kegyelmet Erdei György és felesége, akik a falu bírójával való rokoni kapcsolat révén tekintélyes embereknek számítottak a faluban. Hogy a testvérek ne fizessék tovább a bért a terem használatáért, saját házukat ajánlották fel összejöveteli helyül. 1934-ben több hónapon át náluk tartották az istentiszteleteket.

     Erdei J. Mihály boltnak szánta azt a kis házat, amit ’34 július 7-én felajánlott, és 10.800 lejért eladott a baptistáknak. Egy év múlva bemerítkezett ő is. Ez az épület képezte - a temetőhely után - a gyülekezet első jogos tulajdonát. (A mai Szilágy és Liliom utca találkozásánál található.)

    Ettől kezdve meghatározott időpontokban szerda és szombat esténként, vasárnap pedig három alkalommal tartottak összejövetelt hosszú éveken át. Az ún. „kisimaház” sok áldás kiáradásának helye volt. Itt alakult ki az istentisztelet ma is gyakorolt, szervezett formája. A sarmasági testvérek jó kapcsolatban álltak a sámsoni, a kövesdi, az ilosvai és az érszakácsii gyülekezettel. Gyakran teljes létszámban meglátogatták egymást kimondhatatlan örvendezések és áldott lelki légkör közepette.

        A gyülekezet fennállásának első éveiben rendszerint felnőttek látogatták az összejöveteleket. Idők múltával azonban nőttek, sokasodtak a gyermekek, fiatalok. Ezt látva a gyülekezet 1934-ben Kovács Gy. Bálintot bízta meg a vasárnapi iskola megszervezésével, melynek a kezdetekkor 12-15 tanulója volt. A délelőtti istentisztelet után a fiatalok visszamaradtak, s fentnevezett testvérünk -Kiss Gergely segítségével- tanította őket a Bibliából. Majd Tóth Bálintra hárult a vasárnapi iskolások tanításának feladata, aki 1937-től több éven át egyedül végezte ezt a szolgálatot. Az akkori vasárnapi iskolások közül kerültek ki a gyülekezet későbbi igehirdetői, tisztségviselői.

    A „kisimaház” megvásárlásával megszűnt a gyülekezet vándorlása. 1935. február 19-én megkapták a hivatalos működési engedélyt,[9] amelyen Kovács Imrét tüntették fel a baptisták vezetőjeként.

    A gyülekezet évente tisztújító közgyűlést tartott, amelyek alkalmával a régi vezetőség tagjai lemondtak addigi tisztségükről, s titkos szavazással megtörtént az újabbak megválasztása. Ez a gyakorlat Sarmaságon legtöbb esetben csak puszta formalitásnak bizonyult, hiszen ugyanazok a testvérek kerültek a vezetőségbe, csak a tisztségük változott néha.

   A ’30-as években a következők voltak a gyülekezet megbízott szolgálattevői, elöljárói: Kovács Gy. Bálint, id. Kovács Imre, Kiss Gergely, id. Tóth Bálint, Erdei J. Mihály, Molnár Mihály, id. Kiss Károly.[10]

     

1.7. Megpróbáltatások

A kisimaház megvásárlása óta sokan elkezdték látogatni az istentiszteleteket. Nagy örömére szolgált ez a gyülekezetnek. 

     1937-ben Boda Sámuel kérte a testvéreket, hogy fogadják be őt is a közösségbe. Ez az atyafi 1892. június 26-án született Diósadon. Kornya Mihály merítette be a Berettyó vizében, Nagyfaluban, az 1909-es esztendő folyamán; később a baptista misszió avatott úttörője lett. Az 1913. október 2-án, Kémeren megtartott konferencia döntése alapján Balla Sándorral együtt Kerekes Bálint segítőtársa lett a tíz gyülekezetből álló szilágyballai körzetben.[11] Az Ellenség azonban elejtette, s Diósadból eljőve felvételét kérte a ballai gyülekezetbe. Ott azt vélték felismerni a testvérek, hogy tovább folytatta előbbi életvitelét. Eljőve onnan is, Sarmaságra került. A ballaiak nem adtak ajánlólevelet Boda Sámuelnek, de felvételét nem ellenezték. A döntést rábízták a sarmasági vezetőség legjobb belátására, melynek alapján az atyafi a közösség tagja lett. Előbb a hátsó padban ült, később úrvacsorázhatott is, de a szószéki szolgálatot megtagadták tőle. 1938. március 16-án kilépett a közösségből, s magával ragadta a barátkozók nagy részét, akik közül többen a bemerítés előtt álltak már. Távozása után megalapította az ún. szabadkeresztyén gyülekezetet Sarmaságon, amely mind a mai napig fennáll, de megerősödnie mégsem sikerült.

    Alig ocsúdott fel a gyülekezet a sorozatos nehézségek hatása alól, külső okokból támadtak feszültségek. Mit sem sejtve készültek 1938 karácsonyára, miközben az állami hatóság december 4-én kibocsátotta a 24208 sz. miniszteri rendeletet. Ennek értelmében minden baptista imaházat be kellett zárni. Az összejövetelek mégsem maradtak el: a bezárt imaház előtt fohászkodtak, énekeltek a testvérek. Később csak titokban gyűlhettek össze egymás házánál, mint annakidején, s összetörve az Úr előtt még buzgóbban imádkoztak. Érezték, mennyire rá vannak utalva Isten kegyelmére, a Lélek erejére a nehézségekben való kitartáshoz. Ez az időszak áldás volt a sarmasági hívőknek, mint sok más helyen is.

     A következő év márciusában az imaházajtókat újra kinyitották

2. A GYÜLEKEZET TÖRTÉNETE 1940-TŐL AZ ÉBREDÉSIG

2.1. A változások korszaka

 a Második Bécsi Döntés következtében Észak-Erdély visszakerült Magyarország fennhatósága alá. Ez kedvező volt a baptistákra nézve. Zavartalanul gyülekezhettek, nyilvános ünnepélyeket tarthattak, míg Dél-Erdélyben az Antonescu kormány a legembertelenebb bánásmódban részesítette a hívőket. Ott imaházakat zártak be, elkobozták az ingó és ingatlan javakat, a testvéreket megfélemlítették. Nálunk nem voltak ilyen fajta korlátozások, azonban jelentős veszteségnek számított a folyóiratok beszüntetése, az összes hitközség felszámolása. A magyar kormány csak a Budapesti Hitközséget ismerte el, és csak a Békehírnök terjesztését engedélyezte.[12]

    Sarmaságon ekkorra az utak nagy részét közmunkából kikövezték, új házak épültek, melyekre cseréptető került. A baptisták jelenlétét immár megszokták a falubeliek, de mégis élesen elhatárolódtak tőlük. Ez nem is csoda, hiszen a gyülekezet egy igen zárt közösséggé vált – az egyéni bizonyságtételt mindenik tag gyakorolta ugyan, szervezett misziómunkát azonban nem végeztek a falubeliek felé. A hitközségek felszámolása után Balla Sándor nem végezhetett teljeskörű szolgálatot Sarmaságon, helyét a szintén szilágyballai Mátis Sándor vette át, aki a sarmasági szolgálattevők közül kiemelkedő Kovács Gy. Bálinttal közösen próbálta a gyülekezet terhét hordozni.

    Itt az is megjegyzendő, hogy Balla Sándor 1939-ben nyolc hónapot töltött az Egyesült Államokban lelkipásztor fiainál, ahol nagy részt vállalt a lelkimunkában. A kitörő világháború miatt nem jöhetett haza akkor, amikorra tervezte. A nehéz körülmények között élő, távoli szeretteire gondolva súlyos idegsokkot kapott, amelynek hatása egész további életét végigkísérte. Idős kora és betegségei miatt jelentősen csökkent a munkabírása, de 1948-ig mégis ott találjuk a szilágymegyei baptisták legnagyobb szellemi vezetői között. Cserepka János őt váltotta fel az iskolai hitoktatásban.

    A ’40-es éveket méltán nevezhetjük a sarmasági baptizmus megszilárdulása korának, mert míg a ’30-as évek a meggyökerezés korát jelentették, a most tárgyalt időszak a szervezkedések, nagy munkálatok és a lelki virágzás időszaka volt.

    A zenei élet 1941-ig csupán a hangszeres kíséret nélküli közös éneklést jelentette a közösségben. Az egyetlen kottaolvasó ember ifj. Tóth Bálint volt. Testvérünk feladatának tekintette egy énekkar megszervezését, ami nem is volt olyan könnyű dolog, ha figyelembevesszük azt, hogy a gyülekezeti tagok közül sokan – földművesek, gazdálkodók lévén – még olvasni sem tudtak folyékonyan, ráadásul az érett hangú fiatalok még szinte teljesen hiányoztak a közösségből. Mégis létrejött egy tizenhat fős négyszólamú énekkar, negyvenöt és hatvan év közötti tagokkal. Házaknál tartották az énekórákat, esténként más-más szólam tanult. Hétvégén volt az összpróba, hogy a vasárnapi istentiszteleten szolgálhassanak. Nagy áldozat volt ez a karvezető és az énekes testvérek részéről egyaránt, de mindenik (még élő) tag a legnagyobb megilletődéssel és hálával emlékszik vissza a kezdet időszakára. Az első megtanult énekek közé tartoztak: Én énekelni akarok, Ó, vezess a hűs forráshoz, Meg vagy-e tisztulva. Tóth Bálint testvér több mint negyven éven át egyedül irányította az énekkart 1987-ig.[13]

    Bár voltak nehéz időszakok, az énekkar 1941 óta nem bomlott fel, nem kellet újjászervezni. Megnőtt taglétszámmal felemelő szolgálatokban dicséri a minden áldások Atyját mind a mai napig.

2.2.Tervek az imaházépítésről

    A taglétszám folyamatos növekedése miatt a kisimaház egyre szűkebb lett. Mikor vendégek jöttek, a helybeliek leggyakrabban csak az ajtón kívül hallgathatták az igehirdetést. Isten tervében benne volt, hogy megajándékozza az Övéit egy tágas telekkel, nagy, korszerű imaházzal, de ennek valóraválásáig nagyon sokat kellett a testvéreknek várniuk. Amikor szándékuk egy új imaház építésére kitudódott a faluban, minden oldalról jöttek a támadások. Sokan meg szerették volna hiúsítani a tervet, mivel megvalósulásában a magyarság nemzeti és kulturális egysége felbomlásának veszélyét vélték fölfedezni. Ajánlatokat tettek Tóth I. Ferenc testvérnek, aki a mai Hársfa és Szilágy utca találkozásánál található telkét áruba bocsátotta, de mégiscsak sikerült a testvéreknek megvásárolniuk 1900 pengőért, 1941. június 3-án. Később a helyi vezetőség a megvásárolt telek egyharmadát kisajátította – mondván, hogy ártézikutat fúrnak, vagy piacteret létesítenek rajta. A testvérek a Biblia tanácsát követve nem akartak bírósághoz fordulni, pedig nem kapták meg a földrész ellenértékét.

     Nagy volt az ellenállás az első pillanattól kezdve, a gyülekezet mégsem mondott le tervéről.

2.3. Gyülekezeti élet a ’40-es években

    Mint már említettük, a ’40-es években a gyülekezet a lelki élet magaslatán állt a nagy politikai változások, nehézségek ellenére is. 1949-ig huszonhárom fővel gyarapodott a bemerítettek száma, így 50 és 55 között mozgott a létszám a gyermekeken és a barátkozókon kívül. Példás volt a fegyelem a közösségben és a családokban egyaránt. Rendszeresen megtartották a családi áhítatokat, beadták a tizedet, bizonyságot tettek szóval, és bizonyságtevő életet éltek. 1942-ben Tóth Mihály és Kirei Zsuzsanna frigykötésével megtörtént Sarmaság történetének első baptista mennyegzője. Itt megjegyzendő, hogy az udvarlás szigorúan tilos volt (akárcsak ma), s a gyülekezet javaslata alapján a fiúk huszonnégy, a lányok tizennyolc éves koruk után kötöttek házasságot. A jegyesség ideje nem lehetett több három hétnél. Gyűrű helyett a fiatalok Bibliát cseréltek – ez a szokás évtizedekig fennmaradt gyülekezetünkben.

   Budapesti teológiai tanulmányai befejezése után, 1943-ban Ballára érkezik Cserepka János, (aki később a bolíviai bennszülöttek misszionáriusa lett, és felszínes keresztyénséget, sőt züllést talál a szilágysági baptisták között. Említésre méltó, ahogyan Isten mindezektől megőrizte a sarmasági gyülekezetet. Voltak ugyan kisebb-nagyobb problémák, de a közösséget nem ezek jellemezték. A testvérek között nagyon szoros volt a kapcsolat: együtt végezték a tavaszi munkálatokat, ősszel együtt takarítottak be. Ilyenkor hangos énekszótól zengett a határ. Majdnem, mindent közösen végeztek – ezért is lettek néhol csodálat, néhol gúny tárgyaivá a kívülállók szemében. Mindig mindent tudtak egymásról. Nem mentek el egymás háza előtt, hogy be ne tértek volna néhány szóra, imádkozásra.

    A lelkesedést fokozták az egyre színesedő összejöveteli alkalmak. A vasárnapi iskolások az aranymondás mellett 15-20 igeverset is felmondtak – év végén beszámoló volt a fiatalok szorgalmáról.

    Mátis Sándor testvérnek volt egy furulyája, amivel kísérte az énekeket, mikor Sarmaságon járt. Ennek hatására megalakult egy kezdetleges furulyazenekar hat taggal. Később voltak, akik szájharmonikát, cimbalmot vásároltak – így gazdagodott a gyülekezeti éneklés.

    Megtörtént, hogy Cserepka János bejelentés nélkül jött át Balláról (ahol lelkipásztorrá avatták) Sarmaságra, s több alkalommal együtt imádkozva, a Biblia körül találta a testvéreket, nagy örömére. Ó, Urunk, lesz-e még itt, Sarmaságon ilyen nagy szeretet, egység és ilyen gyermeki lelkületű buzgóság a Te néped között, mielőtt visszatérsz?

    A ’40-es években vezető tisztségben voltak és szószéki szolgálatot végeztek: Kovács Gy. Bálint, id. Kovács Imre, id. Kiss Károly, ifj. Kiss Károly, Kiss Gergely, Fekete Miklós, Erdei Sándor, id. Tóth Bálint, ifj. Tóth Bálint, Dari Lajos és Balogh Lajos testvér.

   A Balla-Kémer egyesített körzetben egy ideig Cserepka tv. pásztorolta a sarmasági gyülekezetet is. Később ez a feladat részben, majd teljesen Kovács Gy. Bálintra hárult. Ez a testvér 1907. szeptember 12-én született; feleségével együtt egyike a gyülekezet alapító tagjainak. Munkásságát a vasárnapi iskolai tanításban kezdte el, később a közösség egyik legtehetségesebb igehirdetőjének bizonyult. Már a ’30-as évek végén a gyülekezet élére állt, s Isten igazolta, hogy elhívta az evangélium hirdetésének fáradságos, de gazdag áldásokat rejtő munkájába. A visszaemlékezések szerint 1944-ben avatta körzeti munkássá ünnepélyes keretek között Cserepka János a kisimaházban. Attól kezdve úrvacsorát osztott, bemerített, járta a szilágysági tájakat (tizennyolc gyülekezet tartozott hatókörébe). Gyakran megtörtént az is, hogy a mezei munkája végeztével ott kint, a szabadban borotválkozott meg, átöltözött, s indult a lelki munkamezőre. Sokszor hosszú hetekig is távol volt. 1960-ig ő volt a sarmasági gyülekezet pásztora.[14]

   Mielőtt továbbmenénk, meg kell említenünk, hogy a ’40-es évektől a testvéreknek megszűnt egységes teológiai álláspontjuk lenni. Az alapító tagok halálukig kálvinista nézeteket vallottak. A nézetkülönbségeknek – akárcsak az egyetemes baptizmusban – ma sincs semmiféle jelentőségük a tagok közötti kapcsolat vagy a közösségi élet szempontjából. 

2.4. A háború és az azt követő időszak

      A Második Világháború hatalmas pusztítással söpört végig Európán, közvetlenül érintve Sarmaságot is. A harctereken huszonöt férfi lelte halálát, közöttük két baptista is: Keresztes Mihály és Tóth I. Mihály. Sohasem tértek haza. Idős Kovács Imre is részt vett a háborúban, de őt minden bajtól megőrizte Isten. A gyülekezetet lehangolták a viharos események, a testvérek hite mégsem ingott meg, az egy lelki közösséghez való tartozás érzése még erősebb lett.

    A háború után Észak-Erdélyt Romániához csatolták; az ország trónjára    

I.Mihály került. Az alig huszonkét éves ifj. Kiss Károly 1944. november 11-én jelentkezett a munkaszolgálatra szigorú behívója alapján. Azután semmi hírt nem kaptak felőle. Szülei kétségbeestek, a gyülekezet imádkozott érte, de nem került elő. Édesanyja hosszú évekig gyászruhában járt – addig Kiss Károly fenn, Szibériában sínylődött embertelen bánásmódban és a rettenetes hidegben.

    A kormányváltás kedvezett a baptistáknak: újraszervezték a hitközségeket, újraindították a folyóiratokat. Ifj. Kovács Imre többször versekkel jelentkezett az Igazság Tanújában.

    1945-ben államosították Wersebe és Fröhlich bárók birtokait; maguk családostól elmenekülni kényszerültek Sarmaságról. Itt kellett hagyniuk a hosszú évek során kialakított mintagazdaságot, a környékbeli dombok nemes szőlőültetvényeit. Az oroszok is végigfosztogatták a falut, de a baptista családok közül nem esett bántódása egynek sem.

    A világháború megakadályozta az imaházépítés megkezdését, a királyság idején azonban minden jó mederbe látszott terelődni. A testvérek vették a bátorságot, és 1947-ben hozzáfogtak az erejük fölötti munkához.

2.5. A vonószenekar megalakulása és szolgálatai

   

    Egyik vasárnap délben az ilosvai Demjén József Kiss Gergelyéknél ebédelt. Meglátva a falon függő hegedűt, a zenére terelődött a szó. Akkor láttatta meg az Úr Kiss tv. -rel a feladatát – hogy zenekart kell létesítenie. Csakhamar kiderült, hogy több testvérnek van porosodó vonós hangszere otthon. A gyülekezet örömmel vett tudomást Kiss Gergely látásáról. Ez az atyafi 1888. Január 1-én született. Lakodalmi zenészként nagy hírnevet szerzett a Szilágyságban. 1932-ben történt bemerítkezése óta még hívő énekeket eljátszani sem vette elő hegedűjét. A Lélek indíttatására 1946-ban nagy lelkesedéssel vette kéz alá a fiatalokat, és létrehozott egy tizenkét tagból álló vonószenekart.

    A vonószenekar szolgálata nagy áldást jelentett zenésznek és hallgatónak egyaránt. Azév végén ifj. Tóth Bálint leszerelt, s hazajőve átvette az idős testvértől a zenekar irányítását, amely több, mint húsz éven át működött (1969-ig) ugyanazokkal a tagokkal. A zenekar állandó tagjai voltak: Dari Géza, Erdei Sándor, Fekete Miklós,  Kaszta Ferenc, Kiss Gergely, Kiss Pál, Kovács Ferenc, ifj. Kovács Imre, Kovács József, Kovács Sámuel, Tóth Árpád, Tóth Bálint és Tóth Géza.

2.6. Az imaház építésének megkezdése

   

    1947 augusztus 4-én letették az imaház alapkövét. A régvárt ünnepélyen Mátis Sándor és Kovács Gy. Bálint szolgált az I.Kir.: 22 és az Ezsdr.: 3: 8 alapján. Nagy erővel megindult a fundamentum árkainak kiásása. Tóth Bálint, Erdei Sándor és Kocsis Mihály testvérek terméskövet fejtettek a falu határában. Az imaházat egészen más pozícióba gondolták építeni, de a tervnek a telek egyharmadának erőszakos lecsatolása miatt változnia kellett. Több falubeli, aki nem tartozott a közösséghez, önként vállalt munkát az építkezésnél, de voltak olyanok is, akik megpróbálták megakadályozni a haladást, vagy gúnyt űztek a hívőkből.

   Elkészültek az alapok. Már a falakat kellet volna felhúzni, mikor Isten úgy rendezte, hogy a fundamentum összerepedezzen, mielőtt építettek volna rá. A testvérek értetlenkedve álltak tönkrement munkájuk romjainál – csak később látták meg, hogy a mennyei Atya mekkora kártól óvta meg őket. Kiderült, ugyanis hogy rosszindulatú munkások élükre állítva tették bele a köveket a fundamentumba.

2.7. A kommunizmus fellépése

   

1947 decemberében I.Mihály elűzésével lezárult a demokratikus vallásszabadság. Ekkorra korszerű berendezésekkel látják el a bányát, s elkezdődik a Balogh-telep idegenből jött románokkal való benépesítése. Sarmaság elindul az iparosodás kényszerútján, bár ezt akkor még nem látták drasztikusnak az egyszerű, falusi emberek. A Romániában 1948-ban hatalomra kerülő ateista marxista ideológia képviselői az ország gazdasági-kulturális életét szovjet mintára kezdték megszervezni (felszámolták a megyéket, s a területeket ún. rajonokra, tartományokra osztották fel). Ez azt is jelentette, hogy ellenségnek tekintetek mindenkit, aki nem vallotta istentagadó nézeteiket.

    Az erdélyi baptizmusban drámai változások álltak be, Cserepka Jánosnak távoznia kellett az országból. A rendszer vezetői mindent elkövettek, hogy a vallási életet teljesen a maguk tetszése szerint irányítsák, korlátozzák. A ’48 októberében megtartott Buteni-i Országos Kongresszuson a baptistákkal hatósági kényszerre átdolgozott alapszabályzatot írattak alá. Ezzel megkezdődött a baptisták „vallásszabadság” jelszó alatti módszeres visszaszorítása. 1950-re az Erdélyi Magyar Baptista Konvenciót teljesen beolvasztották a nyolcszor nagyobb román szervezetbe, a Romániai Baptista Hitközségek Uniójába, melyben  a magyarokat Bokor Barnabás és Dénes Ferenc képviselte.[15] Ez a beolvasztás nagyban korlátozta, majdhogynem megszüntette a magyar baptisták önrendelkezését. Óvatosan, szinte észrevétlenül lopta be magát az új hatalom a baptisták tudatába. Először csak az ingó és ingatlan vagyonról kellett jelentést tenni, majd pontos és részletes nyílvántartást a tagokról, családokról.

    Később a kommunisták két nagy hitközséget ismertek el csupán: a Kolozsvárit és a Nagyváradit. A sarmasági gyülekezet az utóbbihoz tatozott. Az 1948 szeptember 20-i leltári jegyzőkönyv alapján a közösség vagyona mindössze 14 db. székből, 1 kályhából, 2 fogasból, 2 lámpából, 1 Bibliából, 3 könyvből és 180 m² földterületből állt. Ne felejtsük el, hogy a gyülekezet ebben az időszakban fogott a nagy építkezéshez!

2.8. Az imaház felépítése és „megnyitása”

   

    A testvérek a megrepedezett fundamentum kijavításával és az építkezés levezetésével a széplaki Balogh Sándort bízták meg, aki a munkát 1948 szeptember 26-án el is vállalta. Kiderült, hogy az alapok nem véletlenül repedeztek meg: a munkavezető a testvérek tudta nélkül a munkásokkal élükre állíttatta a nagyobb köveket, hogy a fundamentum ne legyen teherbíró, és az épület így összedőljön. Isten azonban gondoskodott arról, hogy a hibát időben észrevegyék. Balogh tv. irányításával előlről kezdték a munkát. A családok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy mihamarabb felépüljön az imaház; volt olyan, aki tehenét is eladta, hogy annak árával az építkezést elősegítse.

     Nem sokkal azelőtt az államhatalom szigorúan megtiltotta, hogy az egyházaknak építőanyagot adjanak el az illetékes vállalatok. Ennek ellenére a testvérek vásároltak néhány mázsa cementet, amit id. Kocsis Mihály a falut kikerülve bivalyszekérrel szállított az épülő imaházhoz. Akkor éjjel a milícia emberei berontottak Kovács Gy. Bálint házába, s a testvért  meghurcolták.  A gyülekezetnek jelentős pénzbírságot kellett fizetnie.                                           

    Isten segítségével a következő év közepére végre elkészült az imaház. Az    Ellenség ismét cselhez folyamodott: hatósági felszólítás érkezett, hogy az épületet át kell adni az államnak, hogy óvodát létesítsenek benne. A testvérek nem voltak hajlandók ebbe beleegyezni, ezért egy hétköznap este leszórták a terem földjét fűrészporral, lócákat hoztak, és megtartották az első összejövetelt az új imaházban. Nem volt ünnepélyes, díszes megnyitó, de a testvérek mégis ünnepeltek! Ha már beköltöztek saját épületükbe a hívők, nem lehetett erőszakal elvenni tőlük – ez bizalmatlanságot támasztott volna az emberekben a nagy célokat dédelgető, még friss államhatalommal szemben.

    1949 július 20-án eladták a kisimaházat Tóth Lajosnak, 70.000 lejért. Az új imaházban megtartották az első mennyegzöi istentiszteletet is: 1949. október 27-én Balogh Sándor hadifogságból hazatért fia, Lajos, feleségül vette Tóth Idát. A következő héten, november 2-án megtartották Tóth Bálint és Dari Erzsébet mennyegzőjét is.

    Sok munka volt még azután az imaház berendezésével, csinosításával, de már készen állt a vendégek, a megtérni vágyók befogadására. A szószék fölötti feliratot – az Úr Jézus hívó szavait – az utcáról is jól láthatták az emberek: „JÖJJETEK ÉNHOZZÁM MINDNYÁJAN!”

2.9. Balla Sándor utolsó szolgálatai és halála

       1952-ben hetvennyolc éves volt Balla Sándor, gyülekezetünk első prédikátora, mikor családtagjai féltő figyelmeztetései ellenére elindult, hogy minden gyülekezetet felkeressen, ahol valamikor szolgált. Beteg lábai nehezen bírták már a gyaloglást a Szilágyság hepehupás tájain, mégis újra sokfelé elvitte az Igét, s figyelmeztette a testvéreket az Úr iránti hűség megtartására.

    Szérben utolérte egy szekér, amely milicistákat szállított. Miután alaposan kifaggatták vándorlása okáról és céljáról, kényszerítették, hogy velük menjen Bogdándig. Mikor sok idő után hazaérkezett Ballára, elmondta, hogy a milicisták, ott a szekéren, egész úton tűvel szúrkálták a lábait, s szinte emberfeletti kínokat kellett elviselnie. Nagy megtiszteltetés ért, hogy legalább ennyit szenvedhettem az én drága Megváltómért – mondta azoknak, akik sajnálkozva rajta, vígasztalni próbálták.

    Nem sok idő múlva, ’52. október 18-án, hálaadó ünnepélyre készülve kapta meg a mennyei, hazahívó üzenetet. Az egész magyar baptista közösség gyászolta az Úr áldott, lelki munkában megvénhedt szolgáját. ’56-ban Cserepka János Erdélybe látogatva  nagy szívfájdalommal emlékezett meg a sírnál „lelki édesapjáról.”

2.10. Gyülekezeti élet az ’50-es évek második felében, az ébredés előtt

    A sarmasági baptista gyülekezetet egy minden tekinteteben jól működő közösségként ismerhettük meg. Azonban az ’50-es évek második feléig a jelentéktelennek tűnő problémák jelentősekké, a kisebb kihágások az egész közösségre kihatóan nagyokká duzzadtak. A kommunizmus megerősödésével lezárulni látszott a lelki virágzás időszaka Sarmaságon, s egy olyan korszak következett, amelyről szégyenkezve, és a megtartó kegyelembe kapaszkodva emlékezhetünk meg. 

    A Sátán  minden eszközt bevettett, hogy Isten népét lelkiekben gyengítse, és a tagokat szembefordítsa az Úrral és egymással. A bűn, a bomlás szelleme alattomosan lopta be magát a testvérek közé. Ezt fokozták az országban bekövetkezett politikai változások, a Kultuszminisztérium által kiadott rendeletek. Sarmaság villamosítása után egy évvel, 1954-ben Petre Constantinescu-Iaşii kezdeményezésére érvénybe léptették a hírhedt „reglementare”-t, amely alapján lecsökentették a gyülekezeti összejövetelek számát, és az időpontokat is megszabták. A sarmasági testvérek nehezen viselték, hogy hogy hétköznap csak egyszer, vasárnap pedig 8-tól legkésőbb 14 óráig tarthattak összejövetelt. A kommunisták rendeleteiket szóban adták át az országos baptista vezetőknek, akiknek saját aláírásukkal ellátott írásban kellett továbbítaniuk a gyülekezetekhez. Egyre több ilyen levél érkezett a Hitközségtől. A vasárnapi iskolai oktatást felfüggesztették, így alakult ki a bibliaórák ma is sokfelé érvényben lévő struktúrája. Időnként a pénzügyekről is részletesen be kellett számolni, jelentést kellett tenni még egy doboz gyufa megvásárlásáról is.

    A törvény tiltotta, hogy olyan személyeket merítsenek be, akiknek a szülei nem baptisták, vagy akik még nem töltötték be a tizennyolcadik életévüket. Ezért történt meg az, hogy Kovács Gy. Bálint némelyeket föld alatti pincében, vízzel töltött szőlőskádban merített alá. A gyülekezetek keresztyén iratait, könyveit rejtegetni kellett, sokfelé betömették a bemerítőmedencéket. Sarmaságon nem vetették alá magukat minden esetben a megszorító intézkedéseknek, de az Ellenség külső támadásai nagyon kihatottak a testvérek lelki életére is. Közöttük egyre nagyobb lett a bizalmatlanság; gondolataikat nem merték nyíltan megosztani egymással, mivel a hatalmat megcélzó vélemény legburkoltabb kinyílvánítása is börtönnel vagy halállal fenyegetett. Jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy mekkora lelki károk keletkeztek gyülekezetünkben. Alig volt két-három testvér, aki egyszer sem volt elvonva az úrvacsorától. Az alapítótagokban gyakran feléledt az óember, a későbbiek pedig szinte visszafejlődtek a lelkiekben.

    Szörnyű állapot lehetett az, amely akkor gyülekezetünket jellemezte: a szolgálattevők elkéstek az összejövetelekről, a gyülekezetnek várnia kellett rájuk. Az is megtörtént, hogy némelyek mámoros fővel mentek imaórát vezetni, amiből kifolyólag botrány tört ki, és családi viszályok keletkeztek. Az ifjak közömbösekké váltak, kényszerre sem tanulták meg az aranymondást, el sem olvasták az addig megtanulni is kötelező vasárnapi leckét. Idegen, világi szokások is bejöttek a fiatalok közé: udvarolgatás, májusfaállítás, a szórakozás különböző fajtái. Bár a gyülekezet igyekezett lekötni a fiatalokat, hogy el ne világiasodjanak, nem tudott olyan körülményeket biztosítani számukra, amelyben aktuális problémáikra, kérdéseikre megoldást, feleletet kaphattak volna. Ezen hiányosságnak máig kiható, tragikus következményei vannak. Az énekkar tagjai is lankadást mutattak: kevesen jártak próbákra, a tagok tetszés szerint álltak fel, vagy szálltak ki az énekkarból. Általánosan elterjedt az italfogyasztás, egymás múltjának felhánytorgatása, illetlen szavak használata az imaházban is. A testvéri órák addigi szeretetteljes, áhítatos légkörét felváltotta a feszültség. Hogy legalább látszólag megmaradjon a rend, a gyülekezeti fegyelem az eddigieknél nagyobb jelentőséget kapott.

     Még belegondolni is fájdalmas, hogy ezek a dolgok megtörténhettek egy olyan néppel, amelyet tenyerén hordozott az Úr, s amellyel olyan sok csodát és nagy dolgot tett, mióta megnyitotta lelki szemeit az Ígéret Földjének meglátására. Természetesen sokak szívét szorongatta a bánat a Sátán romboló munkája miatt, és sokan imádkoztak, hogy az Úr könyörüljön szétszéledő gyermekein.

3. A GYÜLEKEZET TÖRTÉNETE AZ ÉBREDÉSTŐL A RENDSZERVÁLTÁSIG

3.1. Az ébredés Sarmaságon

  

    1961-re felújították a feledésbe merülni látszó megszorító intézkedéseket[16] , ennek ellenére a szilágysági baptista gyülekezetek csodálatos lelki átalakuláson mentek át. Isten meglátogatta az Ő népét, és olyan nagy mértékben árasztotta rá az Ő Szentlelkét, hogy annak hatása közel ötven év távlatából is érzékelhető. Az ellankadtak új erőt nyertek, az elközömbösödöttek megújultak, a tékozlók megtértek. Mikorra az ébredés tüze fellobbant a sarmasági testvérek szívében is, már szinte az összes erdélyi gyülekezet megújult, helyreállt. 1961-ben egyesült a szilágynagyfalui és a perecsenyi körzet, melynek felelős lelkipásztora Kiss László lett. Ekkorra bevonták Kovács Gy. Bálint körzeti munkás igazolványát, többé nem szolgálhatott úgy, mint annakelőtte. Kiss László lélekben megújult igehírdetőként minden adódó alkalommal intette a sarmasági gyülekezetet, és rámutatott a közösségben meggyökerezett undok bűnökre és hiányosságokra. 1961-1965 között látogattam a sarmasági gyülekezetet. Akkor Tóth Bálint volt a gyülekezet vezető, Kiss Károly pedig jegyző. Volt egy idősebb testvér – nevét elfelejtettem – esténként körbelátogatta a testvéreket (egy pásztorbot is volt a kezében) a fiatalokat terelgette jó útra. Sajnos ekkor még nem vezettem naplót...[17] Az ébredés megkezdődését sürgette a Perecsenyből jövő felébredt csoportok gyakori látogatása és szolgálata is.

    Az ébredés híre nem keltette fel kölönöséppen a sarmasági testvérek érdeklődését, mivel az odaszántabbak inkább a tradíciók helyreállításán fáradoztak elsősorban, nemhogy házi istentiszteletek, „újdonságok” bevezetését kezdeményezték volna. Szilágysági szolgálataim időszakában eljutottam Sarmaságra is – mondta Balk Margit - , ahol egyik délutáni összejövetelen szolgáltam. Amint észrevettem, a testvérek akkor még nem álltak az ébredés hatása alatt, s tudtommal az ébredés áldott terjesztői – kisebb csoportok kivételével – még nem jártak Sarmaságon. Akkor este megkértem a nőtestvéreket, lányokat, hogy gyűljünk össze egy háznál, hogy imádkozzunk, beszélgessünk együtt. Áldott alkalom volt; bár most egy név sem jut már eszembe. Ha jól emlékszem, férfitestvérek is részt vettek azon az összejövetelen; az Úr többeket őszinte bűnfelismerésre késztetett. Megkértem az ott jelenlévőket, hogy rendszeresen gyűljenek össze imádkozni a program szerinti imaórák mellett is.[18]

    Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Sarmaságon eleinte tévtanítónak minősítették Balk Margitot, mivel nem értették meg, hogy az újjászületett ember egyik legfőbb jellemzője az öröm és az a tettrekészség, amely a megtéretleneket teljes odaadással Krisztus szeretetével akarja megismertetni.  A gyülekezet tagjai később fokozatosan  elkezdtek öntudatra ébredni, mivel Isten több irányból ostorozta, és áldotta őket. Az első jelentősebb megmozdulást az 1962-es jegyzőkönyv január 14-i bejegyzése rögzíti: Értekezletünket megtartottuk a mai dátummal, amikor több testvérünk beismeri gyengeségét a hitben meglankadván, s kéri közösségünket az értük való imádkozásra; és egyben mindannyian (!) kérjük a mi Urunk kegyelmét, hogy könyörüljön rajtunk. Igyekezzünk minél jobban átadni magunkat az Úr kezébe, hogy mint hasznos eszközei lehessünk az örök életre. Ilyen testvéri órára még sosem volt példa gyülekezetünk történetében.

    Mire az ébredés hírvivői eljutottak Sarmaságra, már működő imacsoportokat találtak[19], melyek összejöveteli helye Szabó József lakása volt. Isten Lelke jelentős munkát végzett Nagy Károly, Gergely Pál, Zeffer Antal és Hoble János szolgálatai nyomán. Többen újra átadták magukat az Úrnak, és felbuzdultak a szolgálatra. Az ébredők csoportja szinte minden nap együtt volt éjszakába nyúló házi összejöveteleken. Az ébredés Sarmaságon 1964-ig elérte tetőpontját. Sarmaságon a megújult testvérek azelőtt nem tapasztalt erővel hírdették Isten igéjét. A férfiak úgy értették meg a Bibliából, hogy fejüket teljesen kopaszra kell nyírassák; ugyanezt megkövetelték fiúgyermekeiktől is, akik az egészből nem sokat értettek.

    A gyülekezet tagjainak nagyobb része nem került olyan nagy mértékben a hatása alá, mint más helységekben, mégis radikális változások álltak be: a testvérek elkezdtek jobban törődni egymással, rendszeresen látogatták a betegeket. Az ébredésig minden menyegzőn és temetésen borral is kínálgatták a vendégeket. Felismerve ennek igen káros és gyalázatos voltát, ezt a gyakorlatot végérvényesen beszüntették. A testvéri órákon az egyre enyhébb ügyek tisztázása előtt Igét olvastak, és azt közösen megbeszélték a testvérek. Az addig jellemző merevség és feszült légkör szinte teljesen feloldódott, és helyreállt a rend a vasárnapi iskolában, a fiatalok, az énekkar tagjai között is. Az ébredés tehát rányomta pecsétjét a közösségre, és mentalitásbeli változásokat idézett elő azokban is, akik ellenezték a mozgalmat.

    A gyülekezet helyreállását Kovács Gy. Bálint egész másként képzelte. Bár komoly hívő ember volt, nem nézte jószemel a felébredtek kicsiny csoportját, a felszabadult énekléseket. Néhány év múlva, a kivándorlási hullám idején családostól Szatmárra költözött, ahol Isten meggyőzte őt, s az ébredés hatékony terjesztőjévé tette. Idős korában autóval szállították a környező gyülekezetekbe igét hírdetni. Az ébredés bibliai alapjairól meggyőződve visszajött Sarmaságra, hogy bocsánatot kérjen mindazoktól, akiket valaha elmarasztalt az ébredés miatt. Az ébredéskor édesapám szinte teljesen megfiatalodott – mondta Kovács Gy. Bálint lánya, Eszter -, a ráncai kisimúltak, arca ragyogó lett. Egyszer megpirongattam, miért van állandóan a fiatalok között, hiszen mégiscsak öreg már. Erre ezt válaszolta: - De fiatal a szívem! [20]

    Néhány sarmasági testvér heves támadások és zaklatások célpontja volt, de az Úr megőrízte őket úgy, hogy semmi bántódásuk nem esett. A gyülekezet lekipásztorát, Kiss Lászlót azonban meghúrcolták, majd börtönbüntetésre ítélték. Engem tettek felelőssé az egész rajonban (járásban) történő ébredésért. Jó kapcsolatban voltunk Mike Béla és Nagy Mihály lelkipásztor testvérrel. Őket kevésbé űldözték Kolozs tartományban. Az ébredés 1964-1965-ben érte el a legnagyobb lendületet.  A Titkosrendőrség már jó ideje irígy szemmel figyelt, és 1965-ben reagált: márciusban a Nagyváradi Hitközségnél Melenco inspektor jelenlétében viszavonták lelkipásztori engedélyemet. Ettől kezdve a Szekuritáté a nyomomban járt. Azt szerették volna, hogy más foglalkozást keressek. De ezt nem tettem.

    1967 március 17-én a somlyói bíróság elé állítottak, és több felébredt testvér jelenlétében hét hónapi szabadságvesztésre ítéltek. 1967 jún. 5-én elbúcsúzva a családomtól, a helyi rendőr bekísért Somlyóra, és átadott a Szekuritátén az őröknek. Innen Nagyvárádra szállítottak. Néhány nap múlva kivittek dolgozni. Majd egy vagonba gyömöszölve egy napig szállítottak zárt vagonban kánikula idején. Piteştire vittek. Ott a Dacia Autógyár fundamentumát építettük (részleteket nem írok). Végül 1967 aug. 29-én elbocsátó levéllel haza indultam.[21] Az ébredés idején a sarmasági gyülekezetnek 56 bemerített tagja és 61 hozzátartozója –összesen 117 személy – volt.

3.2. A gyülekezet az ébredés után

  Kiss László kényszerű távozása igen lesújtotta a lelki hullámvölgyből nagy nehezen felemelkedett gyülekezetet. Nagy volt a valószínűsége annak, hogy ismét eluralkodik az az áldatlan állapot, amely az ’50-es évek közepétől a közösséget jellemezte. 1965. október 3-án kétségbeesve fogalmaztak meg egy kérvényt, amit 49 tag aláírásával elküldtek Nagyváradra, a Köröstartományi Baptista Gyülekezetek Hitközségéhez:

    Mi, a sarmasági baptista közösség alulírott tagjai kérjük a Hitközség vezetőségét, hogy úrvacsoraosztó körzeti munkást adjon. Akár Kiss László testvért Nagyfaluból, mivel számunkra a Biblia és a Szentlélek szerint végzett munkája kifogástalan volt (Megj.: ekkor a sarmaságiak még nem tudtak a lelkipásztor fölött kimondott ítéletről, csak annyit, hogy többé nem jöhet  szolgálni közéjük), akár Kulcsár Sándor testvér (Perecsenyből) felavatását kérjük, hogy a körzeti munkás munkáját nálunk is végezhesse, tekintettel arra, hogy közösségünk ez év januárja óta nem úrvacsorázhatott.

    Bukaresti teológiai tanulmányai befejeztével Kulcsár Sándor (jelenleg New-Yorkban lelkipásztor) ’65 augusztusában megbízott lelkipásztorként kezdett tevékenykedni a Nagyfalu-Perecseny egyesített körzetben. Látva a nagy szükséget, munkásságát kiterjesztette a sarmasági gyülekezetre is. Egy évvel később, 1966 október 20-án Bodor Sándorral együtt lelkipásztorrá avatta Dénes Ferenc és Teodor Vicaş. Az ő szolgálatának ideje alatt jelentős változások álltak be az ország politikai életében. Ceauşescu uralomrajutásával (1965) enyhülni látszott az egyházak űldözése. Jól taktikázott, és olyan reformokat vezetett be, amik a Nyugat előtt Románia politikai helyzetét jó színben tűntették fel.

    A parasztgazdaságok erőszakos felszámolásával, és a városok iparosításával megkezdődött a falvakból való tömeges kivándorlások megállíthatatlan folyamata, melynek hasznos és káros következményei egyaránt voltak. Sarmaságról többen családostól Szatmárra költöztek – közöttük olyanok is, akiknek jelentős szerepük volt a gyülekezet addigi életében  A gyülekezet létszáma fokozatosan apadni kezdett. A ’80-as évek végéig 31 tag és 16 hozzátartozó (egy kisebb gyülekezet!) távozott el. 1964-ben elhunyt Kiss Gergely, a vonószenekar alapítója. Kiss Pál igyekezett a zenekarba fiatalokat is bevonni, de az együttesnek  kivándorlások következményeképpen  végleg fel kellett bomlania 1969-ben.

    Kulcsár Sándor 1967 novemberében elfogadta a nagybányai gyülekezet meghívását, így a pásztor nélkül maradt körzetet Balázs József vette át a következő év május 13-án. 1968-ban a tartományok felszámolásával Szilágy megye újjáalakult. Attól kezdve a sarmasági gyülekezet a Kolozsvári Hitközséghez tartozott. A ’60-as években megbízott igehírdetők, bibliaóravezetők voltak: Kovács Gy. Bálint, id. Kovács Imre, ifj. Kovács Imre, Kiss Gergely, id. Tóth Bálint, ifj. Tóth Bálint és Fekete Miklós. Imaóravezetők voltak: Molnár Mihály, Balogh Lajos, Szabó József, id. Kocsis Mihály, Kovács Ferenc, Dari Géza, Tóth Géza, Kovács József és Kiss Pál.

3.3. A pengetőszenekar megalakulása és szolgálatai

    A vonószenekar felbomlása a közösség számára igen nagy veszteséget jelentett. Hiányzott a hangszerek hangja, a szívet vidámító „írott” énekek melódiája (csak a Hit Hangjait és az Evangéliumi Karénekeket használták). A gyülekezet levert hangulatban volt, mivel az elköltözések miatt a létszám jelentősen lecsökkent (1970-ben csupán 49 tag és 27 hozzátartozó volt, összesen 76 személy), a különböző szolgálatok veszítettek színvonalukból, csorbát szenvedtek. A vasárnapi iskolai oktatás sem működött úgy, ahogy kellett volna, aminek következtében a gyermekek, serdülők nem találták helyüket a közösségben.

    1970-ben a gyülekezet megbízása alapján Kis-Juhász Ernő, sámsoni karmeseter megszervezett, és szolgálatba állított egy huszonkét tagú pengetőszenekart. Ennek az eseménynek máig kiható áldásai vannak. Addig a zenei csoportosulások, sőt még a négyszólamú énekkar is kottaismeret nélkül működtek, csak nagyon kevesen tudtak valamicskét zeneelméletből. A pengetőskar fiatal tagjai megismerkedtek a kottával, s ez hozzájárult ahhoz, hogy később az énekkar egyre színvonalasabb énekekkel dicsőítse a minden áldások Forrását az istentiszteleteken. A zenei életben egy folytonosság kedődött: a kellő ismeret nélküli zenészeket, énekeseket fokozatosan felváltotta a felkészültebb generáció. Azóta a sarmasági gyülekezetben már egész kicsi kortól szakszerű zenei oktatást kapnak a gyermekek, aminek kimondhatatlanul nagy jelentősége van nemcsak a gyülekezeti szolgálatok minősége, hanem az új nemzedék többirányú fejlődése szempontjából is.

 1973 január 14-én ifj. Tóth Bálintot – aki időközben átvette Kis-Juhász Ernőtől a zenekar irányítását – ifj. Kocsis Mihályt és Széri Miklóst megbízták a vasárnapi iskola újjászervezésével[22], ami már nem okozott különösebb gondot, mivel a fiatalok készségesek voltak a tanulásra, igeversek elmondására. A pengetőszenekar tíz éven át működött, s amint láthattuk, egyik legfontosabb eszköz lett a közösség lelkesítésében, az ifjak nevelésében és összetartásában.

3.4. A gyülekezet élete  a ’70-es években

    1975 fontos évszám a gyülekezet történetében: ismét két részre osztották a Nagyfalu-Perecseny körzetet. A négy gyülekezetből (Perecseny, Varsolc, Ilosva, Sarmaság) álló perecsenyi körzet lelkipásztora május 3-tól a székelyföldi Both József lett.  

    Sarmaságon minden szombaton lakodalom volt. A hangos zeneszóval és kurjongatásokkal kísért nászmeneteknek az imaház előtt kellett elhaladniuk, így szinte képtelenség volt áhitatokat tartani. 1975 óta a gyülekezet szombat este helyett péntekenként tart imaórát mind a mai napig. A gyülekezet akkori lelkiállapota majdnem olyan volt, mint az ébredés előtt. Látványos, „cégéres” bűnök nem voltak ugyan gyakoriak, de a generációs különbségek nagy szakadékokat idéztek elő a tagok között. Az idősebb nemzedék egyik rétegének mentalitására az elődöktől átvett tradíció, puritán fegyelem, a másik rétegére pedig az ébredéskor nyert buzgóság, s az abból kifejlődött szigor nyomta rá pecsétjét. A fiatalok mindebből nem sokat értettek, ezért éles konfliktusok, hosszú évekig tartó nézeteltérések keletkeztek.  A második ébredési hullám annyiban érintette a sarmasági fiatalokat, hogy gyakran vettek részt más gyülekezetekben megtartott, nagyszabású ünnepélyeken, de nem kerültek annyira a hatása alá, hogy közösségünk történetének folyását pozitív irányba terelték volna. Ha volt is néha enyhe kísérlet rá, nem találtak megértésre. Mindezek ellenére a ’70-es években sok fiatal merítkezett alá. Az addigi szolgálattevők közé igehirdetőnek választották meg ifj. Széri Miklóst; az imaóravezetők közé pedig Erdei Sándort, Kaszta Ferencet, Tóth Árpádot, Kaszta Jánost, Kaszta Bálintot, ifj. Kaszta Miklóst és ifj. Kocsis Mihályt.

    1977 november 20-án Both József eltávozott a körzetből, helyét Kulcsár Mihály, perecsenyi diakónus vette át december 4-én.[23] Az ő munkássága alatt Sarmaság önálló körzetté alakult. A nézeteltérések és a gyakori prédikátorváltások ellenére a gyülekezet tagjai erősen ragaszkodtak a közösségi életet jelentő keretekhez, és több-kevesebb sikerrel vigyáztak arra, hogy a világgal el ne sodortassanak. Egy minden tekintetben nehéz korszakról van szó, amely megpróbálta a hívők hitét és hűségét. Ezidőben a lelki élet fejlődését nehezítették a titkosszolgálat embereinek gyakori fenyegetései és látogatásai az atyafiaknál. A gyülekezet tagjai mégsem széledtek szét, hanem a fizikai és szellemi támadások ellenére szinte fanatikusan ragaszkodtak az egy nyájhoz való tartozás tudatához. Kulcsár tv. szolgálatának idején a gyülekezet elektromos orgonát vásárolt Nagybányáról, ami újabb előrelépést jelentett a zenei élet fejlődésében.

   Kevés szilágysági gyülekezet volt, amely megalakulása után rövid idővel ne alapított volna fúvószenekart. A sarmasági testvérek a kémeri zenekar néhány perces szolgálata (1949) óta dédelgették egy fúvóskar létrehozásának tervét. A megvalósításra csak 1980-ban kerülhetett sor, amikorra megszüntek a tömeges elköltözések, s a fiúk is megbízhatókká értek. Fekete Károly rendszeresen kijárt Sámsonból zeneelméletet tanítani. A gyülekezet tizenhat hangszert vásárolt meg, amelyek ára (80.000 lej) egy vasárnap délutáni célgyűjtés alkalmával összejött. A zenekar szolgálatának megkezdését nagy lelkesedés jellemezte. A tagok aláírták az alapszabályzatot, mely szerint felelőségük teljes tudatában, a Biblia elvárásait szem előtt tartva fognak mindig tanulni és zenélni. Még azévben több, mint tíz darabot tanultak meg. A zenekarral való foglakozást Szabó Attila vette át. Nem sok idő múlva Kiss Bálint lett a zenekar vezetője -1992-ig.

    1980 óta a fúvóskar folyamatosan működik. Több generáció váltotta azóta egymást, a szolgálatok lehetőségei kiszélesedtek: más gyülekezetekben, evangélizálásokon, temetéseken, mennyegzőkön, alkalmanként a Sarmasági Napok rendezvényein is szolgál a zenekar, melynek éltetéséhez a ’90-es évek második felében hozzájárult ifj. Kaszta János, Tóth Zoltán, Kis Ottó és ifj. Tóth Sándor tevékenysége is.

3.5. A gyülekezet fennállásának 50-ik évfordulója

    1981-ben Torma János lett a perecsnyi körzet lelkipásztora, aki Sarmaságon Kulcsár Mihállyal közösen végezte a munkát. A sarmasági testvérek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az évfordulóknak. A rendhagyó alkalmakról, történelmi jelentőségű esményekről nem készítettek jegyzeteket az utókor számára. A gyülekezet fennállásának 50-ik évfordulójára azonban lázasan készültek – főként az egyetlen élő alapítótag, Kaszta Bálint sűrgetésére, aki végül mégsem érte meg az ünnepélyt. Kovács Imre ezalkalomra fényképes tablót készített, mely mára, sajnos, teljesen tönkrement. A jubileumra 1981 december 13-án került sor. Délelőtt imaórát vezetett Torma Dániel Nagyfaluból, Kovács Imre és az ilosvai Demjén Sándor. Kulcsár Mihály köszöntő szavai után ének-, zenekari szolgálatok következtek. Az ünnepély színvonalát emelte a perecsenyi férfikar szolgálata is. Igét hírdetett Torma János, majd Kiss László ismertette a gyülekezet történetének első részét. Sajnos, nyoma veszett annak a krónikának is. Délután szintén Kulcsár Mihály és Torma János szolgált, Kiss László pedig felolvasta a krónika második részét is. Bizonyságot tett Bartha Dezső Goroszlóról.[24]

4. A GYÜLEKEZET TÖRTÉNETE A RENDSZERVÁLTÁSTÓL NAPJAINKIG

4.1. A második imaház építésének megkezdése

    A ’80-as években színes tevékenységekkel gazdag élet zajlott a gyülekezetben. Ezidőben szószéki szolgálatot végzett: id. Balogh Lajos, ifj. Balogh Lajos, id.Szabó József, ifj. Szabó József, ifj. Kocsis Mihály, Kaszta Miklós, Tóth Árpád, Kaszta Bálint, Kaszta Ferenc, id. Kaszta János, Tóth Sándor, id. Lakatos Dénes, ifj. Lakatos Dénes, Tóth Géza, Széri Miklós, Dari Sándor, Tóth Zoltán, Kocsis Sándor, Farnas János, Sallai József, Tóth Bálint, Fekete Miklós, Kiss Bálint, Szántó András, Bántó József, Kiss Károly, Kovács János.

    A legjelentősebb kérdés, amivel a testvérek foglalkozni kényszerültek, az egyre romló imaházépület újbóli felújításának kérdése volt. Azt tervezték, hogy az imaházat melléktermekkel kibővítve beépítik az egész udvart, s így lesz hely a közel negyven gyermekkel való foglalkozásra is. A hatóság késleltette az engedélyek megadását, csakhogy akadályozza az Úr ügyét.

    1989 egyetemes imahetének első imatémája ez volt: Imádkozzunk, hogy ezévben sokan beléphessenek a nyitott ajtón (Ján.10: 1-9)! Sokan nem gondolták még akkor, hogy néhány hónap múlva az Úr kinyitja a szabadság ajtaját, s a kommunista rendszer minden ármánykodásával és rémségével úgy omlik majd össze, mint egy hitvány kártyavár. Egy új korszak derült az országra s a baptista közöségekre is. Szabad lett félelem nélkül hallgatni és hírdetni akár az utcán is Isten Igéjét; nem kellett már mindenről részletesen beszámolni a hatóságoknak; szabad lett külföldre menni és külföldi vendégeket fogadni, és nem kellett már félni, hogy a missziós vagy építkezési terveket erőszakosan meghiusítják.

1990 december 23-án a testvérek megkapták a várva várt engedélyt az imaház renoválására, bővítésére, de időközben - sok megbeszélés és vita után - a gyülekezet úgy döntött, hogy egy új, modern imaház felépítésébe kezd.

    A diktatúra bukásával és mostani imaházunk felépítésével gyülekezetünk történetének új korszaka kezdődött el. Az azóta eltelt  tizenöt év alatt fellendült a gyermekekkel való foglalkozás, a missziónak tágas határai nyíltak, az ifjúság szerepe megnőtt, a zenei szolgálatok kibővültek, és magasabb színvonalat értek el. A következőkben látni fogjuk, hogy Isten drága kegyelmének tulajdonítható mindez, nekünk csak orcánk pirulása.

    1991 május 1-én elkezdték felépíteni az imaházat a régi épület helyén. A testvérek személyes, családi életében bekövetkezett változások (pl. munkahelycsere,  kapcsolatok kialakulása) is mind-mind az Úr házának építését segítették elő. Míg az épület alagsora használhatóvá nem lett, a közösség Tóth Sándor gyülekezetvezető házában tartotta összejöveteleit. 

    1991 december elsejének reggelén messzire elhallatszott a kürtök hangja az ég felé meredező, piros falak közül. Az épület előtt összegyűlve nagy tömeg hallgatta Bándi Sándor szolgálatát, amit a 27 Zsoltár 1- 5 verseinek felolvasásával kezdett meg. Miután testvérünk elvágta az alagsor bejáratán a fehér szalagot.

    2000 július 23-ig a gyülekezet a mennyegzős teremnek készült alagsori helyiséget használta összejöveteli helyül – kivéve a bemerítési ünnepélyeket.

     

4.2. A gyermekmisszió rövid áttekintése 1990-től

   A vasárnapi iskola még a ’80-as évek végén is az alapítótagok által bevett módszerek szerint működött. Kiss Bálint többször ellátogatott Ballára, ahol Bálint Pálné irányítása alatt jól megszervezett gyermekoktatás zajlott korszerű segédeszközök felhasználásával. Az ott látott, teljesen újszerűnek ható módszereket megpróbálta Sarmaságon is meghonosítani sajátkezűleg készített segédanyagokkal, rajzokkal, aminek eredményeképpen a gyermekek többirányú nevelést kaptak. 1987-’88 között külföldi testvérek tanfolyamot tartottak a romániai gyermektanítók számára a zilahi imaház alagsorában. Az összejövetelek tiokban történtek. Fennállt a veszély, hogy a Szekuritáté emberei az ottlevőkre törnek, s némelyeknek szabadságuk, sőt életük elvesztésével kell fizetniük. A tanfolyamot elvégezve a vasárnapi iskolai tanító Kiss Bálint lett. Tanításában a hangsúly a gyermekek bibliaismeretének bővítésén, elmélyítésén volt.                                                        A vasárnapi iskola vezetését fokozatosan Kocsis Mihályné vette át, aki az 1991 július 15-20 között Zilahon megtartott tanfolyam hatására – amit a felszabadult Romániában első lépéseit tevő Child Evangelism Fellowship szervezett – igyekezett kapcsolatokat kialakítani az ország különbözö területein szolgáló gyermektanítókkal. Ennek következményeként egyre nőtt az oktatás színvonala az új énekek, képeskönyvek, játékok által. Kocsis Mihályné rövid ideig a helyi általános iskolában is tanította a baptista gyermekeket vallástanárként, később – mivel az imaház épülőfélben volt – saját otthonában szervezett számukra programot szombatonként. A gyermekek száma közel ötvenre duzzadt, sőt más felekezetűek is részt vettek az élményt jelentő alkalmakon. Három csoportot kellett alakítani, melyek oktatásába Nagy Ilonka és a még szinte gyermek Fekete Erzsébet is bekapcsolódott.     A gyermekmissziós tevékenységet 1993-ban terjesztették ki az egész falura. December 2-án az alakulóban lévő Gyermek Evangélizációs Közösség munkatársai (a Sarmaságról Szatmárra költözött Kovács Barna és a nagyváradi Szűcs Attila) gyermeknapot szervezett, amelyen mintegy kétszáz gyermek vett részt. Ennek olyan nagy sikere volt, hogy azóta évente meg kell ismételni, öt naposra bővítve az evangélizációs alkalmakat.

    1995-től a gyermekmisszió felelőssége teljesen Fekete Erzsikére hárult. Az ő kezdeményezésére és szervezésével az időközben segítségül szegődött fiatalok évente „öt napos klub”-ot tartanak Lompérton és Ilosván is. Ezekben a falvakban a fiatalok 2000-ig minden héten összejövetelt tartottak a főként nem hívő családból származó gyermekek részére. Kövesden is megindult a misszió, de rövid idő után leállt.

    E felelősségteljes munka révén gyermekek százai hallhatták, és hallják ma is az evangéliumot, a hazavitt szórólapok által pedig a szülők is szembesülhetnek a Biblia örök igazságaival. Az is megtörtént, hogy egyes evangélizációs alkalmakra majdnem annyi felnőtt jött el, mint gyermek! Szilágyság 2002 szept. 6

    Az idők folyamán a fiatalok közül gyermekekkel való foglalkozásra felkészítő tanfolyamon vett részt: Farnas Magdolna, Fekete Adél, Kaszta Tünde, Kiss Lehel, Lakatos Gabriella, Mihály Adina és Tóth Gábor. 

    A tanítás jelenleg két csoportban történik. A lányok közül többen végzik ezt a munkát Fekete Adél és Lakatos Gabriella szervezésében. A gyermekek szolgálatai szerves részét képezik az istentiszteleti alkalmaknak, ünnepélyeknek. Mivel a vasárnapi iskolások közül többen az ifjúsághoz csatlakoztak, a létszám lecsökkent, de van kilátás utánpótlásra, mivel Isten kegyelme az utóbbi időben újszülöttekkel is megajándékozta közösséget. 2004-ben vasárnapi iskolások: Balogh Erika(13), Csóka Attila(13), Csóka Eliza(12), Csóka Szabolcs(7), Kaszta Anita(13), Kaszta Ruben(6), Kiss Dániel(12), Kiss Enikő(10), Lakatos Noémi(14), Nagy József(10) és Nagy Obed(6).

4.3. Az ifjúság rövid története

    A fiatalokkal való foglalkozás – a vasárnapi iskolát és a zenei oktatást kivéve – sohasem kapott nagy hangsúlyt a sarmasági gyülekezetben. Ennek ellenére az ifjúság mindig összetartó volt; gyakran szerveztek közös programokat, amelyeknek inkább volt hangulatkeltő, mint építő jellegük. Az ifjúság történetéről csupán a ’80-as évek végétől kezdve beszélhetünk. Az akkori fiatalok (ma már mindanyian családosak) heti rendszerességel találkoztak egymás lakásán, ahol énekléssel, játékokkal töltötték el az időt. Ekkor még nem került elő a Biblia, nem vetődtek fel komoly témák – de mégis jók voltak ezek az alkalmak az egymás jobb megismerése és a közösségápolás szempontjából.

    Később Kiss Anna-Mária Szatmárra került iskolába. Az ottani gyülekezetben jól megszervezett ifjúság működött. Az ő példájukon felbuzdulva megpróbálta Sarmaságon az  ifjúsági alkalmakat „lelkibb” mederbe terelni, ami nem okozott különösebb nehézséget, mivel a fiatalok közül már többen megtértek (1989 augusztus 24-én hatan merítkeztek be), és a lekesedés is általános volt. A közös imádkozás és a Biblia tanulmányozása egyre nagyobb hangúlyt kapott. A gyülekezet fokozatosan elfogadta azt a tényt, hogy külső szervezetét egy újabb csoport gazdagítja: a fiataloké, akik gyakori szolgálataik, társas jeleneteik révén azt a benyomást keltették a szemlélőben, hogy a közösségnek van jövője, és lesz felemelkedése ebben az utolsó napjait élő, zűrzavaros világban.

    Az első generáció tagjai voltak: Bálint János, Kaszta Csaba, Kaszta János, Kaszta Jutka, Kaszta Melinda, Kiss Anna-Mária, Kocsis Barna, Lakatos Ibolya, Nagy Ilonka, Szabó Attila és Tóth Ibolya.

    1993 augusztus 29-én öt fiatal tett bizonyságot Krisztusban nyert új életéről a bemerítés vizében. Ez a bemerítés is azt igazolja, hogy az új imaház építésének menetében az Úr a lelkek újjáépítésén is munkálkodott.- írta Megyesi József a Szeretet decemberi számában. Ekkorra az ifjúság első generációjának tagjai megházasodtak, elköltöztek. Az ünnepélyen az alkalmi Igét a Jn. 3: 33 alapján Megyesi tv. hirdette, aki a bemerítőmedence művészi kivitelezésű képét is festette néhány nappal azelőtt. A szertartást Torma János végezte. Ezalkalomal merítkezett alá Fekete Csaba, Fekete Erzsike, Kaszta Annamária és Kis Ottó. Az imaház nagytermét csak alkalmilag rendezték be, padok helyett lócák voltak, de mégis megtelt zsúfolásig. Akkor még senki sem gondolta, hogy Isten milyen különleges módon fogja kezébe venni a fiatalokat, és olyan áldásokban részesíti őket, amik a ’60-as évekbeli ébredéshez hasonlíthatók. Atyánk bölcs tervében benne volt az is, hogy Fekete Csabát és Kis Ottót a fiatalok között végzett munka által készítse a teljes idejű lelki szolgálatra.

    Mire Torma Jánost (jelenleg Chicagoban él) 1994-ben Gáll Győző felváltotta a sarmasági gyülekezet pásztorlásában, az ifjúsági csoporthoz hozzácsatlakozott az újabb generáció, s a létszám egyre csak nőtt. Míg teológiai tanulmányait megkezdte, Fekete Csaba volt az ifjúsági vezető; helyét fokozatosan Kis Ottó vette át. Mindketten nagy hangsúlyt fektettek a megtérés hírdetésére, nem kevés lelkiismeretfúrdalást okozva a fiatalokban. Ottó az ifjúság megerősödését a közös szolgálatokban látta, amik előtt és után nem mulasztotta el szembesíteni a megtéretleneket saját lelkiállapotukkal. Ennek ellenére a fiatalok gyakran szolgáltak csoportosan énekekkel, költeményekkel (megjegyzendő, hogy a ’90-es években egy „átlagos” vasárnapi istentiszteleten 15-20 költemény hangzott el!), s nem mulasztották el az „ifiken” való megjelenést. A fiúk, lányok mindegyike aktívan részt vett az énekkari, zenekari szolgálatokban is. Lelki életüket mégis a felszínesség, a hangulat, a Megváltótól való távollét jellemezte. 1996-ban Isten válaszolt azoknak az imáira, akik könnyek között tusakodtak a fiatalok megtéréséért. Megdöbbentő módon avatkozott be egyesek életébe, s ezzel teljesen új mederbe terelte az egész ifjúságot. Erről így számolt be Kis Ottó: 

Imádkozunk. Észreveszem, hogy Isten munkálkodik. Szokatlan imákat lehet hallani. Ez lenne az az alkalom, amit olyan régóta várok(unk)? Az imák befejeződnek, az órára nézek és már tíz is óra elmúlt. Felállok, haza indulok. Látom, hogy vagy kettő kivételével mindenki ülve marad. Sanyikára nézek, aki a padra fekszik és zokogva sír. Csaba hozzámegy és az új életről beszél. Azt is látom, hogy a lányok is csoportosulnak.

Érzem azt, hogy nem mehetek haza. Visszamegyek, leülök a fiuk mellé. Isten egy közös irányt mutat nekünk, mindnyájunknak, kivétel nélkül.

Amint ismét az órára nézek, meglepődök. Már tizenkettő fele jár. llyen hamar eltelt ez a két óra ? Mi még mindig az imaházban vagyunk. Még soha nem volt ilyen jó az imaházban, hallom, és még soha nem volt ilyen ifink.

    Ezen az ifin kb. kilenc fiatal indult el a keskeny úton, ami bennünket, régebben megtérteket új elhatározásra, kitartásra késztetett és késztet. Szerda este, a többi alkalomtól eltérően, mi fiatalok szolgáltunk. Isten ezen az estén is munkálkodott. Aki vasárnap este hazament az imádkozás után, az most tért meg.

Isten újat kezdett velünk. Most mondhatom, hogy közösen haladunk a menny felé. Habár személyesen kell megálljunk Isten előtt, hiszem azt, hogy az Ő erejével és egymás segítségével kitartunk a célig. Sokat vártunk egy ilyen alkalomra és nem tudtuk, mikor jön végre el. Most megértettük az Ézsaiás 55:8 üzenetét: "Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr!" Ami nekünk különleges, Istennek természetes.[25]                                                                  

    1996 november 3-án bemerítkeztek mindazok, akiket a nevezetes estén megragadott Isten Lelke: Farnas Magdolna, Gáll István, Kaszta Angéla, Kaszta Edit, Kaszta Mónika, Kaszta Tímea, Tóth Attila (aki később elhívást kapott a lelkipásztori szolgálatra) és ifj.Tóth Sándor. Az Igét Bándi Sándor  hírdette a Róm.: 6: 1-13 alapján, a bemerítést pedig Gáll Győző, helybeli lelkipásztor végezte. Az összejövetelek egyre tartalmasabbak, egyre áldottabbak lettek. Ottó énekkart szervezett a fiatalokból, és sok éneket megtanított, főként az Énekeljünk az Úrnak! c. magyarországi (ú.n. „tégla”) énekeskönyvből. Az ifjúsági énekkar sokfelőlről kapott meghívást és csodálatos lehetőségeket a szolgálatra. Ez az időszak a leki virágzás időszaka volt. Isten továbbra is nagy erővel végezte titkos munkáját a fiatalok között. A fiúk rendszeresen összegyűltek egymásnál, gyakran éjfél utánig beszélgetve, imádkozva Isten jelenlétében.

    1999 október 10-én Az ifjúság összetartása, szolgálatai lelkesítették a gyülekezetet és más gyülekezetek ifjúságát is. Azidőben a fiatalok közé tartoztak (a szám az életkort  -1999-ben-, az m munkást, a d diákot, a bt bemerítettet jelent):

Balogh Efraim (15-d), Farnas János (18-m), Farnas Magdolna (20-bt), Farnas Zsófia (17-d), Fekete Erzsébet (24-m-bt), Kaszta Angéla (17-d-bt), Kaszta Anna-Mária (22-m-bt), Kaszta Edith (19-d-bt), Kaszta Erika (15-d), Kaszta Tímea (20-m-bt), Kaszta Mónika (17-d-bt), Kaszta Tünde (21-m-bt), Kiss Lehel (15-d-bt), Kis Ottó Károly (24-bt), Kocsis Dávid (17-m-bt), Kocsis István (16-d-bt), Kocsis Zoltán (19), Májer Szabolcs (15-d), Mihály Adina (19-m-bt), Mihály Enikő (20-m-bt), Mihály Géza (16-d), Mihály Gyöngyi (17-d-bt),Tóth Attila (19-bt),Tóth Gábor (15-d-bt), Tóth Katalin (15-d), Tóth Sándor (21-k-bt), Tóth Zoltán (16-d-bt).[26]

    1999 október 10-én, a bemerítési ünnepély délutánján az újonnan alakult pengetőszenekar felavatásának megüneplése volt. 1997-ben Kiss Bálint zeneelméleti tanfolyamot tartott, 1998-ban pedig a sámsoni Fekete Károly megtanította a hangszerek használatát a fiatalok számára.[27] Az ünnepélyes szolgálatbaállítás alkalmával Igét olvasott Bándi Sándor a Zsolt.: 81: 1-3-ból, ami alapján szolgáltak Nagy István és Ivánitzki István (Szatmár) testvérek. Sarmasági Hírmondó, 2003. október, I. évf. 1. szám

   Mielőtt Ottó és Attila a teológiára mentek volna, a fiatalok megválasztották lelki vezetőnek Kocsis Dávidot és Kiss Lehelt, adminisztrátornak pedig ifj.Tóth Zoltánt. Mára szinte teljesen megváltozott az ifjúság összetétele. Sajnos, vannak, akik kiestek az ifjúságból azok közül, akik 1996-ban bemerítkeztek; vannak, akik küföldre mentek dolgozni, mások nagyvárosokba tanulni; ismét mások megházasodtak. Abból a generációból, amellyel Isten megismertette az ébredés Lelkét, kevesen maradtak itthon. Ma az ifjúság főként tizenévesekből áll, akiknek nagy része  - hála érte! – Isten megváltott gyermeke lett. Rendszeresen vannak összejövetelek, közös tevékenységek, szolgálatok itthon és más gyülekezetekben. A fiatalok betegeket látogatnak, részt vesznek a közösség szolgáló csoportjaiban. Az ifjúsági csoport állandó tagjai: Balogh Norbert (16), Balogh Tibor (17), Fekete Adél (18-bt), Fekete Lajos (18), Kaszta Erika (19-bt), Kaszta Sándor (17-bt), Kiss Lehel (20-bt), Kiss Zalán (17), Kocsis Dávid (22-bt), Kocsis István (20-bt), Lakatos Gabriella (18-bt), Májer Szabolcs (20), Mihály Levente (15), Mihály Géza (21), Tóth Adina (17-bt), Tóth István (18-bt), Tóth Katalin (19-bt).

4.4. A sarmasági körzet

     Gáll Győző szolgálatbaállásakor, ami 1994. szept. 18-án történt,   Sarmaság központtal új körzet jött létre, mely az ilosvai, a lompérti és a szakácsii gyülekezeteket és misszióterületeket foglalta magába.

    A lompérti gyülekezet 1994 július 10-én, Ilosván megtartott bemerítéskor alakult meg. Ezalkalommal Torma János tizenöt cigány testvért merített alá, akikkel az Úr az ilosvai baptista közösségben ismertette meg magát. A cigány testvérek kedd és csütörtök esténként egymás házánál tartottak összejövetelt, vasárnaponként pedig elgyalogoltak a Magura lábánál fekvő Ilosvára. A sarmasági gyülekezet a lompérti testvérek számára egy házat vásárolt, amit imaháznak berendezve miund a mai napig használnak. A lelkipásztor számára ugyancsak 1994-ben vásároltak lakást az „Újtelepen”. Lompérton kezdetben nagyon buzgó és lelkes volt a gyülekezet , újabb megtérések történtek a cigányok között: 1997 szeptember 7-én megmozdult  Sarmaságon a víz, ahol 13 fehérruhás vallotta meg hitét a víz hullámaiban.[28]  Nem sok idő múlva néhány sarmasági testvér (ifj. Balogh Lajos, Kis Ottó, Tóth Attila és Kiss Lehel) négyszólamú énekkart szervezett Lompérton. Sajnos, 2002-ben az Ellenség két táborra osztotta a baptista gyülekezetet, s ennek következményeként ma Lompérton két gyülekezet van. A Szövetséghez tartozó közösséget Bándi Sándor Egrespatakról és a sarmasági szolgálattevők rendszeresen látogatják.

    Az érszakácsii gyülekezet 1896-ban alakult. A letűnt század másadik felében a kivándorlások és az elhalálozások következtében az imaház kapuja bezárult. A körzet megalakulásakor Szakácsiban ismét beindult a baptista misszió. Gáll Győző gyakran tartott evangélizáló istentiszteleteket a sarmasági énekkar és fúvóskar közreműködésével. 1998-ban Gáll Győző elfoglalta új szolgálati helyét Rátonban, gyülekezetünk lelkipásztor nélkül maradt – szakácsiban ismét be kellett zárni az imaházat.

    Ilosván 1929-ben jött létre a gyülekezet, melynek tagjai kezdettől fogva szoros kapcsolatban álltak a sarmasági testvérekkel. Ez a jó kapcsolat csak erősödött, amikor a sarmasági gyülekezetet a ballai körzettől a perecsenyihez csatolták. 1998 és 2004 márciusa között Gáll Győző ügyintéző lelkipásztorként szolgált Ilosván, ezért a sarmasági gyülekezet nem küldött ki rendszeresen szolgálattevőket.   

4.5. Imaházmegnyitás Sarmaságon [29]

   A Szeretet című lap így szómol be a jelentős eseményről: „... akkor nem fogunk majd tudni sokat beszélni, csak sírni tudunk." - mondta az egyik idős testvér néhány héttel a munkálatok befejezése előtt. És 2000 július 23-án eljött az a nap, amit úgy várt a sarmasági testvériség fáradságos munkával teli éveken át. Reggel kürtök hivogató hangja köszöntötte az ország számos pontjáról érkezett vendégeket az imaház előtt. Nagy István perecsenyi lelkipásztor imára buzdító szavait és Király Tibor testvér imáját követően könnyes szemmel néztük, amint lehull az ajtókról a fehér szalag Simon József és Kovács Gyula testvérek ollóvágása nyomán. Ivánitzki István és Kulcsár Mihály testvér a Máté 21:12-13-ból, valamint Fazekas Ferenc a 118. Zsoltár 24-55 alapján buzdították az üneplő gyülekezetet imára. A gyülekezetvezető köszöntése és az építkezési beszámoló után köszöntések következtek a helyi, a soltvadkerti polgármesterek és a tervezőmérnök testvér részéről. A soltvadkerti testvérek, akiknek nagyon sokat köszönhetünk a korszerű fűtőrendszer és a hangerősítő berendezésnél nyújtott segítségért, színes zenés programmal örvendeztették meg a hallgatóságot mindamellett, hogy énekkarunkhoz, zenekarunkhoz csatlakozva vállalták a dicsőítés áldásos szolgálatát. Igét hirdetett Simon József testvér a Mt 21:12-17 versek alapján a testi és szellemi templom tisztaságának fontosságát hangsúlyozva. Kovács Gyula testvér is a 63. Zsoltár alapján mondta el jókívánságait: „Legyen ez a ház az imádság helye, a szolgálat helye, a kinyilatkoztatások helye!" Szabó László, a sarmasági református gyülekezet lelkipásztora Szentlélek által ihletett szavakkal szólt köszöntésében az Efézus 2:14-22 alapján, majd Bíró Zoltán sámsoni lelkipásztor és Gáll Győző, gyülekezetünk volt lelkipásztora mondták el köszöntésüket belefoglalva a gyülekezetünkkel kapcsolatos megtapasz-talásaikat is. Délben több mint félezer ember vonult a kultúrotthonba fúvószenei kíséret mellett, ahol gazdagon terített asztalok várták a vendégeket. Ezt követően a vendégek nagy részével örömmel énekeltük a délutáni összejövetel kezdőénekét, a „Feltámadt hős"-t. Figyelmesen hallgattuk Bándi Sándor testvér igehirdetését. „Ez utolsó időben a gyülekezet Nóé mentőbárkájaként kell betöltse hivatását," mondta.

Az egész napra jellemző volt az öröm, a hála, Istenünk áldó jelenlétének fenséges érzése. Ez ünnepély bizonyíték arra, hogy az erőnk feletti munkára kitartást adó Édesatyánk minden szempontból gondoskodik rólunk. Mindenért egyedül Övé legyen a dicsőség!

4.6. A cigánymisszió rövid története

 Már a ’90-es évek első felében volt néhány cigány, akik nagyobb ünnepélyek alkalmával ellátogattak a gyülekezetkbe. Akkor még csak az Úr tudta, hogy néhány év múlva az egész cigánylakta domb meghallja majd az evangéliumot, és lesznek, akik újjáteremtett szívvel személyes Megváltójuknak vallják majd Jézust. A cigánymisszió története 1997-ig nyúlik vissza, amikor Fekete Erzsike úgy látta jobbnak, ha a cigány gyermekekkel külön is foglalkozik, a saját környezetükben. Ebbe a munkába 1998-ban bekapcsolódott Kis Ottó, Tóth Attila és Kiss Lehel is. Hűvösebb időszakokban a gyermekekkel való foglalkozáshoz Kászoni Julianna (sz.1948) adott helyet otthonában, ahol alkalmanként harminc-negyven gyermek is összegyűlt, és tanulta nagy lelkesedéssel az énekeket Jézus szeretetéről. Egy ilyen alkalommal nyílott meg Kászoni Julianna szíve a Megváltó előtt.

    Idővel igény lett rá, hogy a cigánytelepülés más pontján is öszejöveteleket a gyermekek számára. Varga Jánosék házában, ahol több család lakott együtt, már felnőttek is részt vettek az evangélizáló alkalmakon. Varga Miklós hirtelen megtérésével a missziómunkások imatémája lett, hogy a felnőttek közül is minél többen ismerjék fel Isten végtelen szeretetét, s hogy alakuljon meg Sarmaságon is egy cigánygyülekezet.

     Attól kezdve az egyre nagyobb számú, őszintén érdeklődő felnőttekkel külön kellett foglalkozni; ebbe a munkába bekapcsolódott Kocsis Dávid is. Kászoni Juliannát 2001-ben váratlanul hazaszólította az Úr, nem érhette meg a nyár végére tervezett bemerítést, amit annyira óhajtott már. Ennek ellenére a baptista temetőben, baptista gyakorlat szerint temették el.

     2001. augusztus 20-án többek között bemerítkezett az első két cigány testvér, Varga Éva és fia, Miklós.[30]

    Vadász János testvér Amerikából jött, hogy gyülekezetükben rövid ideig pótolja a lelkipásztor hiányát. Különös szeretettel és hozzáértéssel kapcsolódott be a cigányok közötti munkába, szinte minden nap felkereste őket. Vadász testvér volt az, aki megnézve a lelkipásztori lakást az „Újtelepen”,  egy új épület felépítésére buzdította a gyülekezetet. Fontosnak tartotta, hogy mielőtt lelkipásztort hívnak, teremtsék meg a megfelelő körülményeket számára. Ehhez anyagi segítséget is nyújtott.[31]

Többen elkezdtek megtanulni olvasni, csakhogy maguk is forgathassák, és megérthessék a Szentírást. Voltak olyan összejövetelek, amelyeken több, mint hatvan cigány vett részt – Lompértról Isten Sarmaságra küldte a testvéreket, hogy bizonyságot tegyenek Jézus Kristusban megváltozott életükről. A missziót a ritkán hazalátogató teológusok is éltették, szinte minden idejüket a cigányokkal való foglalkozásra fordítva. Néha Balogh Lajos testvér is részt vett ezeken a rendkívüli alkalmakon. A gyülekezet eleinte csak távolról szemlélte az eseményeket, de az Úr munkáját látva fokozatosan magáévá tette a cigánymisszió ügyét.

Vadász testvér rendszeresen telefonált, érdeklődött az épülő lelkipásztori lakás és a cigányok felől. Nagy öröme volt, amikor 2003 augusztus 24-én  Sarmaságra megérkezve megtudta, hogy a cigányok közül többen bemerítés előtt állnak. Teljes odaadással vette pártfogásába őket. Október 5-én ismét csodálatos ünneppel ajándékozta meg Isten a sarmasági gyülekezetet, amikor tizennégy fehérruhás tett bizonyságot a bemerítés vizében Krisztus váltságművéről.[32]

    Vadász testvér arra bátorította a gyülekezetet, hogy egy kisebb kápolnát építsen a cigányok számára, amelybe azok is eljárhatnak, akik szégyellnek, vagy még félnek a nagy imaházban istentiszteleten részt venni. Gyülekezetünk vezetősége a jelenben azon dolgozik, hogy megfelelő földterületet találjon és vásároljon, amelyen felépülhet majd a cigányok imaháza. Vadász testvér október 10-én szolgált Sarmaságon utoljára, azóta munkálkodott az ausztráliai testvéreink között is. Folyamatosan tartja a kapcsolatot gyülekezettel.

    2004 február 15-én megtörtént az első (cigány)gyermekbemutatás. Király Tibor ügykezelő lelkipásztor és a gyülekezet meghatódva imádkozott Kászoni Sámuel és Mária fiaiért, Norbert-Márkért és Sámuelért, hogy hívő szellemben nevelkedjenek fel, s idővel értelmesekké lévén személyes Megváltójukként ismerjék meg az Úr Jézust.

    Hetente kétszer van házi istentisztelet a cigányoknál, melyeken a gyülekezetből néhány testvér is részt vesz alkalmanként. Két csoport cigánygyermekkel Fekete Adél foglalkozik szombatonként az imaháznál.

4.6. A gyülekezet jelene

   Hat évi lelkipásztorhiány után, 2005. február 20-án beiktatták Péter Istvtánt a sarmasági gyülekezet lelkpásztori tisztségébe.

   A bizottság összetétele: gyülekezetvezető: id. Tóth Sándor, pénztáros: Lakatos Dénes, jegyző: Farnas János, bízottsági tagok: Balogh Lajos és Nagy Fláviusz.

Szolgálattevők: Balogh Lajos, Farnas János, Kaszta Ferenc, ifj. Kaszta Sándor, Kiss Károly, Kiss Lehel, Kocsis Dávid, Kocsis István, Lakatos Dénes, Nagy Fláviusz, Szántó András, Tóth Gábor, id. Tóth Sándor, ifj. Tóth Sándor, ifj. Tóth Zoltán, Tyukodi Dezső.

Zenei szolgálatot végzők: Balogh Lajos, Kiss Lehel, Kocsis István, ifj. Tóth Sándor.

   A samasági gyülekezetnek jelenleg (2004-ben) 92 tagja és 27 hozzátartozója van. Ha a hozzátartozókhoz számítjuk a bemerítés előtt álló cigányokat is, akik számára rövid időn belül imaház fog épülni, akkor a sarmasági baptisták létszáma közel 200 főnek mondható.

FORRÁSOK:

1.      Horváth József. In. Szilágysági magyarok. Kriterion. Kolozsvár, 2000

2.      Beke György. Szilágysági hepehupa. Kriterion. Bukarest, 1978

3.      Jegyzetek a Wersebe Gertrud bárónővel való beszélgetésről. Sarmaság, 1997

4.      Kiss Lehel. Bemerítés Sarmaságon. Szeretet. 2001. okt.

5.      Kiss Lehel. A sarmasági baptista gyülekezet hírei. Szilágyság. Zilah, 2001. szept. 18.

6.      Kiss Lehel  Bemerítés Sarmaságon. Szeretet. 2004. jan.

7.      Jegyzetek a Kaszta Ferenccel való beszélgetésről. Sarmaság, 2002. nov. 7.

8.      A  Sarmasági Baptista Gyülekezet Anyakönyve 1931-től – Borla. Szilágyballa, 1931  

9.      Jegyzetek a Balla Sándor fiával, Zoltánnal való beszélgetésről. Szilágyballa, 2003. okt. 12.

10.  Autorizaţie. 1935. febr. 19. 

11.  Jegyzőkönyv. 1935. jan. 3.

12.  Kirner A. Bertalan. Kornya Mihály baptista úttörő-parasztapostol  krónikája. Budapest, 1990.

13.  Bartha István. Isten oltalmában. ITM. Nagyvárad, 2003.

14.  Jegyzetek a Tóth Bálinttal való beszélgetésről. Sarmaság, 2002. nov. 7.

15.  Jegyzetek a Kovács Gy. Bálint leányával, Eszterrel  való beszélgetésről. Sarmaság, 2004. márc. 10.

16.  A szilágynagyfalui baptista gyülekezet jegyzőkönyve. 1961. nov. 24.

17.  Kiss László. Levél Kiss Lehelhez. Arad, 2003. nov. 9.

18.  Jegyzetek a Balk Margittal való beszélgetésről. Nagyvárad, 2003. márc.1.

19.  Jegyzetek a Nagy Károllyal való beszélgetésről. Lóna, 2004. dec. 27.

20.  A sarmasági baptista gyülekezet jegyzőkönyve. 1973. jan. 14.

21.  Kiss László. Ébredés Erdélyben és Magyarországon. Arad, 2000.

22.  Kiss László. Napló. 1981. dec. 13.

23.  Kis Ottó. Különleges ifi Sarmaságon. Mustármag. 1996. nov.

24.  Szilágy László. Az első tizes. Nagyvárad, 2000.

25.  Kiss Lehel. A baptista gyülekezet pengetőszenekara. Sarmasági Hírmondó. 2003. okt., I. évf. 1. szám.

26. Kiss Lehel. Imaházmegnyitás Sarmaságon.  Szeretet. 2000. okt.

---

[1] Horváth József. Szilágysági magyarok. Kriterion. Kolozsvár, 2000

[2] Beke György. Szilágysági hepehupa. Kriterion. Bukarest, 1978

[3]  Jegyzetek a Wersebe Gertrud bárónővel való beszélgetésről. Sarmaság, 1997

[4] Jegyzetek a Kaszta Ferenccel való beszélgetésről. Sarmaság, 2002. nov. 7.

[5] A  Sarmasági Baptista Gyülekezet Anyakönyve 1931-től – Borla. Szilágyballa, 1931  

[6] Jegyzetek a Balla Sándor fiával, Zoltánnal való beszélgetésről. Szilágyballa, 2003. okt. 12.

[7] A  Sarmasági Baptista Gyülekezet Anyakönyve 1931-től – Borla. Szilágyballa, 1931

[8] Horváth József. Szilágysági magyarok. Kriterion. Kolozsvár, 2000

[9] Autorizaţie. 1935. febr. 19. 

[10] Jegyzőkönyv. 1935. jan. 3.

[11] Kirner A. Bertalan. Kornya Mihály baptista úttörő-parasztapostol  krónikája. Budapest, 1990.

[12] Bartha István. Isten oltalmában. ITM. Nagyvárad, 2003.

[13] Jegyzetek a Tóth Bálinttal való beszélgetésről. Sarmaság, 2002. nov. 7. 

[14] Jegyzetek a Kovács Gy. Bálint leányával, Eszterrel  való beszélgetésről. Sarmaság, 2004. márc. 10.  

[15] Bartha István. Isten oltalmában. ITM. Nagyvárad, 2003.

[16] A szilágynagyfalui baptista gyülekezet jegyzőkönyve. 1961. nov. 24.

[17] Kiss László. Levél Kiss Lehelhez. Arad, 2003. nov. 9.

[18] Jegyzetek a Balk Margittal való beszélgetésről. Nagyvárad, 2003. márc.1.

[19] Jegyzetek a Nagy Károllyal való beszélgetésről. Lóna, 2004. dec. 27.

[20] Jegyzetek a Kovács Gy. Bálint leányával, Eszterrel való beszélgetésről. Sarmaság, 2004. márc. 10.

[21] Kiss László. Levél Kiss Lehelhez. Arad, 2003. nov. 9.

[22]  A sarmasági baptista gyülekezet jegyzőkönyve. 1973. jan. 14.

[23] Kiss László. Ébredés Erdélyben és Magyarországon. Arad, 2000.

[24] Kiss László. Napló. 1981. dec. 13.

[25] Kis Ottó. Különleges ifi Sarmaságon. Mustármag. 1996. nov.

[26] Szilágy László. Az első tizes. Nagyvárad, 2000.

[27] Kiss Lehel. A baptista gyülekezet pengetőszenekara. Sarmasági Hírmondó. 2003. okt., I. évf. 1. szám.

[28] Szeretet. 1997. nov.

[29]Kiss Lehel. Imaházmegnyitás Sarmaságon.  Szeretet. 2000. okt.

[30] Kiss Lehel. Bemerítés Sarmaságon. Szeretet. 2001. okt.

[31] Kiss Lehel. A sarmasági baptista gyülekezet hírei. Szilágyság. Zilah, 2001. szept. 18.

[32] Kiss Lehel  Bemerítés Sarmaságon. Szeretet. 2004. jan. 

400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

(emlékezés Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400-ik

és az anabaptisták első, magyarországi megjelenésének 490-ik évfordulóján)

            Az idén négyszáz esztendeje annak, hogy a kolozsvári országgyűlésen Erdély fejedelmévé választották Bethlen Gábort (1580-1629). Sok vihar és árvíz hömpölygött át azóta e „térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségen, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság, a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán” (Sütő András) –  mert e föld nem tudta elfeledni, hogy volt neki egy rövid ideig tartó aranykora, amikor a sokféle bajban háborgó Európának szívet-szemet gyönyörködtető „tündérkertje” volt.

            Bethlen Gáborra most nemcsak megválasztása kapcsán emlékezünk, hanem az alkalomból is, hogy 1523-ban,  négyszázkilencven évvel ezelőtt jelentek meg Felső-Magyarországon (a mai Szlovákia területén) az első anabaptista igehirdetők, és – mint jól tudjuk – a reformáció kálvini ágához tartozó fejedelem jótékony cselekedeteivel beleírta magát az anabaptisták történelmébe is.

            Háborúkkal, oszmán fenyegetettséggel, belső viszályokkal terhelt időszak ez, amikor nyugat felől a Habsburg sanyargatja az országot, dél-keleten a török uralkodik a magyar területeken. Egyedül Erdélynek van valamelyest önállósága a két oldalról fenyegető, emésztő tűz között. A fejedelemnek jó diplomáciai érzékkel kell rendelkeznie, hogy megőrizze ezt a függetlenséget, és hogy valódi, biztonságos otthonná tegye e kis földdarabkát az itt élők számára. A törökök már 1603-ban felkínálták a harcokban edzett, kiváló képességekkel rendelkező ifjú Bethlennek a fejedelmi széket, de ő szerényen visszautasítva Bocskai Istvánt győzte meg, hogy azt elfogadja. Később Rákóczi Zsigmond, majd Báthory Gábor lett a fejedelem, akiket hűségesen támogatott Bethlen. Azonban amikor Báthory Gábor kicsapongó életmódja és rossz politikája miatt veszélybe sodorta Erdélyt, Bethlen Gábor erélyesen föllépett ellene. Az 1613-as országgyűlés őt nevezte ki fejedelemnek, s ezzel megkezdődött egy olyan korszak, ami után évszázadok elteltével is sóhajtozva vágyakozik az erdélyi ember.

            Bethlen Gábor Európában egyedülálló módon kormányozta a fennhatósága alá tartozó területeket úgyannyira, hogy Erdélyben a gazdaság mellett felvirágzott a kultúra, a tudomány, és győzedelmeskedni tudott a népek és felekezetek közötti kölcsönös megbecsülés – a transzszilván eszme. Somogyi Imre baptista egyházelnök így ír erről a korszakról a Kürt 1940. szeptember 15-i számában: „Európa szerte tomboltak a vallásháborúk, mikor Erdély (…) a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság földje volt. Hol volt még az általános népoktatás nagy, demokratikus vívmánya, amikor Bethlen Gábor megnyitotta az iskolákat a jobbágyfiak előtt! Vagy hol volt a szerencsétlen népszövetség, a maga «szellemi együttműködéseivel», amikor az erdélyi főiskolákon minden kulturnemzet tanárai találkoztak; hol volt még a «kisebbségek kulturális jogvédelmének» modern formulája, amikor Bethlen Gábor román nyelvre fordíttatja a Bibliát!”    

            A fejedelem támogatásával sok tehetséges ifjú tanulhatott a külföldi egyetemeken – főként Heidelbergben –, majd a Gyulafehérváron alapított főiskola szolgálta a protestáns teológia és művelődés kibontakozását. Bethlen udvari lelkipásztora, Milotai Nyilas István írta: „…Alig vagyon Erdélynek oly szurdékja, melyet Fölséged tudós emberekkel meg nem rakott volna.” Székvárosában nyomdát is felállíttatott, melyben Sziléziából érkezett, képzett betűszedő dolgozott. A könyvekről hadjáratai idején sem feledkezett meg:  1622-ben olyan nagy könyvrakományt hozott Felső-Magyarországról, hogy Kolozsvárról három iskolamestert, két szekeret és tíz ökröt kért az elszállításukra. Tekintélyes gyűjteményéből – mit korának számos uralkodója, tudósa, diplomatája is megcsodált – mára csupán két darab maradt meg! Bethlen Gábor emberi nagyságát mutatja többek mellett az a tény, hogy szabadságot és előjogokat biztosított más, korábban üldözött felekezeteknek – ami előtt elismeréssel adózott a legnevesebb magyar ellenreformátor, a jezsuita Pázmány Péter is. Igyekezett felismerni és Erdély javára kamatoztatni a szellemi értékeket, mert tudta, hogy ezáltal egy anyagiakban is erős ország jön létre.

            Az anabaptistákkal a morvaországi, Habsburg-ellenes hadjáratok alkalmával volt lehetősége személyesen is találkoznia a nagy fejedelemnek, amikoris a hittestvérek a több tízezres hadsereg ellátásához, a katonák gyógyításához jelentős mértékben hozzájárultak. Ugyanakkor láthatta azt is, hogy ezek a becsületes, minőségi munkát végző emberek mennyi szenvedésnek, megpróbáltatásnak vannak kitéve mind a protestáns, mind a katolikus hatalmasságok vallási türelmetlensége miatt.

            1533-ban a Nyugat-Európában zajló üldözések elől Jakob Hutter (?-1536) egy népes anabaptista csoportot vezetett Morvaországba (Csehország), ahol – az első esztendőket leszámítva – sokáig nem volt jelentősebb bántódásuk. Körülbelül nyolcvan anabaptista (hutterita) „udvar” létesült szerte az országban, mintegy negyvenezer főnyi lakóval. Ezekhez az udvarokhoz iskolák, pékségek, kórházak is tartoztak.  A történészek szerint Morvaország 180 településén a Svájcból betelepedett és a hutterita testvéreken kívül még hat anabaptista irányzat képviselői éltek 1526 és 1620 között. A katolikus Habsburg uralkodó évtizedeken át nyomást gyakorolt a morvaországi rendekre az anabaptisták eltűrése miatt, míg elérte, hogy az országgyűlés 1567-ben rendeletet adjon ki a morva-testvérek ellen.  

            Magyarország területén, a Felvidéken (Eperjes városában) kissé korábban, már 1523-ban megjelentek az első anabaptista igehirdetők, akik közül a Schröter Kristóf nevét ismerjük. Luther elküldte Kisszebeni Jánost, hogy vitázzon az anabaptistákkal, és cáfolja meg tanaikat, de 1526-ban bemerítkezett ő maga is. A kassai főpap fellépésével megkezdődtek az üldözések, s 1528-ban Pozsonyban két anabaptistát égettek meg máglyán.

            Bethlen Gábor (mintegy száz esztendővel később) felmérve az anabaptista közösségek tarthatatlan helyzetét, elhatározta, hogy jelentős létszámú közösséget telepít le Erdélyben. „Tehát Isten kegyelméből adta meg nekünk – írja Werner Jakab – hogy 1621. augusztus 31-én Alvincre kerültünk, ahol örömmel összejöttünk, és ezért hálás szívvel mondunk köszönetet Neki.” 1622. július 4-én kelt levelében a fejedelem részletesen közli az anabaptistáknak átadott jelentős alvinci birtokok helyét, számát, terjedelmét, ugyanakkor azt az elvárását is, miszerint „…az egész gazdaság adózik, mint ahogyan a szőlőskertben termelt bor tizedét is nekünk, illetve utódainknak tartozik adni minden évben. Másodszor, hogy minden olyan dolgot (…) amit a kézművesek készítenek, nekünk és utódainknak féláron kötelesek eladni. Harmadszor, hogy amikor és amilyen gyakran nekünk és utódainknak a szokásos kétkezi munkájukra szükségünk van (…), az egészet fele fizetségért kötelesek mindenkor elvégezni.” Egy árjegyzék szerint Alvincen az anabaptisták a bognár, cipész, fazekas, kalapos, késes, kovács, lakatos, szabó, szíjgyártó, takács és tímár mesterséget gyakorolták. Mivel több helyről és több hullámban érkeztek a testvérek a fejedelmi szákvároshoz közeli Alvincre, létszámuk hamarosan az ezer főt is meghaladta. Bethlen Gábor 1625. augusztus 24-én egy újabb rendeletet bocsátott ki, amelyben az anabaptistákat mentesítette az adókötelezettség terhétől: „Az anabaptisták, akik a morvai őrgrófságból kiűzettek, és a mi erdélyi királyságunkba átköltöztek, találkozzanak itt a mi tényleges jóakaratunkkal, és élvezzék különös vendégszeretetünket. Iparaikkal, melyekhez jól értenek, a lakosságnak igen értékes szolgálatot nyújtanak. Hogy a királyság hasznára legyenek, szabad és nyugalmas otthonra leljenek királyságunkban; feloldjuk őket az adók fizetésétől. Tetszésük szerint bárhova nyugodtan vándorolhatnak, hogy minden nehézség nélkül a saját érdekeik és céljaik szerint éljenek. Befogadjuk őket a mi biztos jólétünk körébe, és biztonságukat szintén a Ti védelmetekbe ajánljuk. Az anabaptisták mindenhova szabadon jöhetnek, mehetnek, és kötelességetek tanyáikra és minden dolgukra vigyázni, őket minden erőszakosság ellen megvédeni, törvényellenes támadások, rongálók és felbujtók ellen.”

            Nemsokára azonban véget ért Erdély aranykora, és a „tündérkert” újbóli csatározások, üldözések színhelyévé változott. Felszámolódott az alvinci anabaptista telep, és az ország egy értékes közösséggel lett szegényebb. Az 1990-es években három bánsági lelkipásztor (Kiss László, Tőtős János és Bálint Pál) felkeresett egy idős házaspárt Alvincen, akik az anabaptisták leszármazottainak tudták magukat. A férfi felfeszegette a járdába öntött köszörűkő-darabokat, az anabaptistáktól fennmaradt egyetlen tárgyi emléket. Az volt a terv, hogy az épülendő baptista teológia falába építik majd be, emlékeztetőül a múltra, Bethlen Gábor fejedelem pártfogolt gyülekezetére. Az idő telt, az idős házaspár elhunyt, a köszörűkő darabjait is maga alá temette az alvinci föld.

            Erdély nagy fejedelme 1629. november 15-én haldoklott Gyulafehérváron. Negyvenkilenc esztendős volt mindössze. Végrendeletét már papírra vetette két héttel korábban. Élete utolsó órájában hűséges emberétől, Kemény Jánostól tollat kért, és ezt írta (mivel beszélni képtelen volt): „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki. Bizonyára senki nincsen!”

Világháborús beszámoló - Furus Lajos

Viszontagságos út hazáig

(Furus Lajos elbeszélését lejegyezte Kiss Lehel

2007. augusztus 19-én, Baróton)

1923. július 31-én születtem Szárazajtán (Kovászna megye, Erdély), baptista szülők gyermekeként. Már egész fiatalon Brassóba kerültem egy csemperakó mellé, hogy a mesterséget kitanuljam. A városban példás összetartásban éltek a magyar felekezetek. A baptista imaházat, mint szerte Romániában, itt is bezáratta a hatóság. A reformátusoktól elvették a kis templomukat, de később kaptak egy épületet a Bolgárszegben, a Kapu utca melletti parkban. A magyarok hol az egyik, hol a másik templomban gyültek össze istentiszteletre. A megpróbáltatások révén erős közösség kovácsolódott Brassóban.

Itt éltem és dolgoztam mindaddig, amíg gyanút nem fogtam, hogy rövidesen engem is besoroznak a román hadseregbe. 1944 tavaszán elkezdték bombázni Brassót. A halottak száma a kétezret is meghaladta. Ekkor határoztam el, hogy valahogy átmegyek a határon haza, Szárazajtára, Magyarországra. Az Olt a román részen maradt Apáca és a magyarokhoz visszakerült Nagyajta között folyik. A híd közepén sorompó jelezte a határt. Azon kellene valahogy átjutni. Nem volt ez egyszerű dolog! Sokakat elfogtak itt, némelyeket meg is lőttek a határőrök. Mivel édesanyám apácai születésű, sok ismerősöm volt a faluban. Az egyik barátom megigérte, hogy haza fog juttani valahogy. Meg is egyezett az egyik román határőr tiszttel, akivel jó ismeretségben volt, hogy én április 22-én éjszaka fogok átmenni a határon. Úgy is történt. Az a tiszt még a három csomagomat is cipelte a híd közepéig. Ott azonban letette, és kijelentette, hogy ő innen visszafordul, nehogy meg találják lőni. Ellátott jó tanácsokkal, s azt is részletesen elmondta nekem, mi vár rám a határ másik oldalán: hogy beleütközöm majd három szegesdrót-kerítésbe; hogy ha azokon sértetlenül túljutottam, találok majd egy kertes házat, ami nem más, mint a határvédők őrhelye. Amellett kell észrevétlenül elsurrannom. Megköszönve a tiszt szívességét, elindultam hazafelé a nagy sötétben.

Átjutottam az első szögesdróton, a másodikon is, de amikor a harmadikon bújtam volna át, megakadt a hatizsákom. Amint próbálom magam kiszabadítani, hangos kiáltást hallok a közelből: „- Állj! Ki vagy?” „- Én vagyok!”- feleltem vissza a magyarul feltett kérdésre. „- Fel a kezekkel!” A nagy kiáltozásra többen is kiszaladtak az őrházból. Megragadtak, bevittek, és rámparancsoltak, hogy mondjak el tövirül hegyire mindent: ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok stb. Mindvégig ellenségesen és szigorúan bántak velem. Egy kis idő múlva újra el kellett mondanom mindent. Figyelmeztettek, hogy ha egyetlen kis részletet is elvétek, nagyon meg fog gyűlni a bajom. Második vallomásom mindenben megegyezett az elsővel, hiszen az igazat mondtam. Ott tartottak délután 1-ig, amikoris jött a kocsi Bölönből a váltóőrökkel, ezeket pedig vitte ebédelni. Nekem is menni kellett Bölönbe, s ott harmadjára faggattak ki. Mindent jegyzőkönyvbe vettek. A faluban volt egy unokatestvérem, aki apácai volt, és már korábban hazaszökött. Amikor megtudta, hogy ott tartanak fogva, azonnal jött, és követelte, hogy az ő felelősségére engedjenek szabadon. Annyit el tudott érni, hogy egyedül mehettem be Barótra az erdőn át – ugyanis az ottani járásbíróságon le kellett jelentkeznem. Kivallattak negyedjére is. Kezembe nyomtak egy papírt, és utasítottak, hogy üljek be az épület előtt várakozó kocsiba. A kocsiban már ültek egy jónéhányan. Bevittek Sepsiszentgyörgyre, ahol az utasítás szerint átadtam a Baróton kapott papírt. Azt gondoltam, hogy a sok meghurcoltatás után most már szabadon kell, hogy bocsássanak. De tévedtem. Betuszkoltak a szentgyörgyi menekülttáborba. A  környékről összegyűjtött zsidóktól csak egy vékony fal választott el. Bizonytalanságban, rettenetesen gyenge koszton éltünk itt nyolc napon át.

Ezután átszállítottak Kolozsvárra, az ottani menekülttáborba. Két hónap mulva magyar katonaruhát kaptunk – besoroztak. Volt egy Kulcsár István nevű szakaszvezető, aki, amikor megtudta, hogy két hívő fiú van a szakaszban, rögtön megkeresett minket. A másik fiú neve Kocs Ferenc, muzsnai. Vele szoktam volt énekelni, imádkozni, bibliázni, amikor csak lehetőség adódott. Ez a Kulcsár István, aki szintén baptista volt, nagy örömmel ölelt át minket, és elmondta, hogy mit tervezett felőlünk:          „- Holnap reggel kihallgatás lesz. Én jó helyre akarom magukat beosztani: a tiszti konyhára. Amikor hallják a kijelentést, hogy két, konyhához értő emberre van szükség, akkor azonnal lépjenek ki a sorból!” Úgy is tettünk másnap. A többiek csak irigykedtek, amikor a beosztást megkaptuk. Esténként szabadok voltunk, mehettünk ki a városba. Rendszeresen jártam fiúkörre, s ott voltam az imaházban minden alkalommal, amikor csak lehetett. Gondja volt rám az Istennek. Kolozsváron történt meg a bemerítésem is Dénes Ferenc testvér által, 1944. augusztus 20-án, Szent István napján.

A jólét azonban nem tartott sokáig a tiszti konyhán. Még Brassóban voltam, amikor először hallottam: „Vrem Ardealul! Nici un brad românească nu se uită!”[1] Egyre erősödött ez a hang, aztán jöttek az oroszok is. A front már Kolozsvár és Torda között volt, minden éjszaka zúgott a Sztalin-orgona.[2] A magyar sereg egy darabig sikeresen vissza-visszaverte az ellenséget, de nagy volt a túlerő, mivel a románok összeálltak az oroszokkal. Kolozsváron borzasztó volt a zűrzavar, a felfordulás. Sok halott volt az utcákon, a sebesültek jajgattak. A  németek próbálták valahogyan a rendet fenntartani. Egyik este 10 órakor bevagonéroztak, hogy vigyenek az anyaországba, mert már nyilvánvalóvá lett, hogy a háborút elveszítettük. Menteni kellett, ami még menthető volt. Nagykárolyig jutottunk el, amikor a rettentő kavarodásban feloszlott a csapat. Lehetetlen volt már a fegyelmet megtartani. Egyesek továbbmentek az anyaország felé, mások ott maradtak a Tövisháton, ismét mások, közöttük én is, visszafordultak Erdélybe. Fejünk fölött a kelet felé tartó német repülőgépek zúgtak szüntelenül. A menekülő magyarok közül sokan elestek, mivel partizánoknak vélték őket. Többen jöttek hozzám, és ostromoltak, hogy csatlakozhassanak hozzám. Tudták ugyanis, hogy hívő vagyok, és úgy gondolták, hogy engem nem fog a golyó, elkerül a bomba, mert velem van az Isten. Azt feleltem, hogy hozzám csak az csatlakozhat, aki nem beszél trágár módon.

Mire egy néhányan gyalog visszaértünk Kolozsvárra, a város már a felismerhetetlenségig tönkre volt téve, a városszéli házakban pedig románok szálltak meg. Összebeszéltünk hárman, hogy elmegyünk Tordára, ahonnan már van vonat a Székelyföldre, de végülis csak az apácai Kiss Árpáddal maradtam (ő nem volt hívő). Belebotlottunk két román katonafélébe, akik készségesnek mutatkoztak velünk jönni egy darabig, és mutatni az utat. Az erdőn át indultunk el Torda felé. Alig tettünk meg 1000 métert, amikor elérkeztünk egy menedékbódéhoz. Ekkor galléron ragadott az egyik román, és ránkparancsolt, hogy vetkőzzünk le. „-Az ing a miénk!”- kiáltozott. Valóban az övék volt. Ugyanis amikor a magyarok betörtek a már megszállott Tordára, ruhaneműket koboztak el, amiket majd elosztottak a kolozsvári munkaszolgálatosok között. Az egyik román megmutatta az utat Torda felé, és ránkkiáltott, hogy ne merjünk más útvonalon menni. Ők ott maradtak a bódénál. Torda még mindig ostrom alatt állt, az erdő tele volt halottakkal. Kb. 100 méter megtétele után megpillantottam egy bombagödröt. Késztetést éreztem, hogy beleugorjam társammal együtt, és ott meglapulva elmondjam, ami a szívemen volt: „Ne menjünk mi az ő útjukon! Egyszer már rászedtek, levetkőztettek. Én nem bízom bennük!” Alighogy ezt kimondtam, már süvöltöttek is a golyók a gödör fölött, csak úgy szaggatták a fák lombját! A két román partizán meggondolta magát, és utánunk eredt az úton, amit megmutattak nekünk, hogy csak azon menjünk. Isten megóvott ekkor is. Ő késztetett arra, hogy letérjek az ösvényről, és hogy beleugorjam a gödörbe. Miután csend lett, még legalább másfél óráig nem merészkedtünk ki onnan.

A sötétség és a köd ellenére elindultunk az erdőben. Hosszú bóklászás után kivergődtünk egy tisztásra, ahol egy kis házra bukkantunk. Idős román házaspár lakott benne, és volt ott még egy harmadik, szintén koros személy. Amikor enni kértünk, elmondták, hogy ők sem ebédeltek ma. Egyszer a németek fosztották ki őket, másszor az oroszok, szinte semmijük sincs. Mégiscsak előkerült egy kis köményleves, a háziasszony száraz kenyeret aprított belé. Mindezidáig úgy tartottam, hogy a köményleves nem étel, az csak beteg asszonynak való – de most jobban esett a legfinomabb húslevesnél is! Kedvesen bántak velünk, és részletesen elmondták azt is, mire kell vigyáznunk út közben hazafelé. Figyelmeztettek a partizán-veszélyre, elmagyarázták, merre van a vasútállomás. Tanácsolták, hogy az állomáson ne mutatkozzunk, hanem csak akkor rohanjunk elő a rejtekhelyről, amikor a vonat áthalad, és kapaszkodjunk fel rá. Két megállóig ajánlatos az ütközőn utazni – mondták – aztán fel kell mászni a vonat tetejére, de amikor közelítünk az alagút felé, amelyik itt és itt van, ereszkedjünk le az ütközőre ismét. Így gondoskodott az Úr arról, hogy megtaláljuk az állomást, és hogy szerencsétlenül ne járjunk útközben a vonaton.

Hajnali 4-kor leszálltunk Apácán, mert csak ott állt meg a szerelvény. Kiss Árpád hazament, én pedig a nagynénéméknél szálltam meg. Tudtam, hogy a sorompó már nincs ott az Olt hídján, hiába keresném...

---

[1] Erdélyt akarjuk! Egyetlen román fenyőt sem felejtünk el!

[2] riasztó

Világháborús beszámoló - Gál Imre

Gál Imre 

1921. március 23-án született a Bihar megyei Érszöllősön, baptista családban. Édesapja, akinek szintén Gál Imre volt a neve, az első világháború harcaiban szerzett tüdőbetegsége miatt 1938-ban, 44 éves korában elhunyt. Három árvát hagyott maga után. Az ifjabb Gál Imre 1942. október 5-én vonult be katonának Marosvásárhelyre, ahonnan 1943 januárjában Nagyváradra vezényelték. Nagyváradot ez időben négy légvédelmi ágyú vette körül: a vasútállomás közelében, a Félix-fürdő környékén, a Velencei valamint az Ősi negyedben.

Imrét márciusban több társával együtt kivitték az orosz frontvonaltól 60 km-re fekvő Ovrucsba, amit a magyar hadsereg korábban bevett. A városban székelő főparancsnokság védelmét biztosító parancsnoki század tagjaként a távközlésnél szolgált, így nem kellett a frontra kimennie. A századot négy félszakaszra osztották, amik egyenként 25 katonából álltak. A félszakaszok Ovrucs körül négy különböző ponton helyezkedtek el egy-egy földbe ásott, gyeptéglával álcázott barakkal és légvédelmi ágyúkkal. A frontról motoros hírvivők hozták a jelentéseket, a parancsnokság pedig ugyancsak rajtuk keresztül juttatta el az utasításokat a harcoló magyar katonáknak.

Gál Imre Isten gondviselésének tulajdonítja, hogy nem kellett harcolnia; az egyetlen veszélyesebb akció, amiben részt vett, a Brianszki-erdő átfésülése volt. Felettesét Binder Tibornak hívták, aki egy sváb származású tiszt volt, és akit annyira becsült, hogy évekkel később fiának is a Tibor nevet adta. Oroszországi tartózkodása idején Imre naponta 3-4 levelet kapott: több gyülekezetből írtak a baptista testvérek bátorító üzeneteket, édesanyja és két húga is rendszeresen tájékoztatta az otthoni eseményekről. Az egyik nap, amikor nem érkezett számára levél a B419-es tábori számra, megkapta azt a borítékot, amit annak a személynek címeztek, „aki ma nem kapott levelet”. Az írás a felvidéki Gergelyugornyáról érkezett: egy ismeretlen, mozgássérült lány írta, hogy erősítse, kitartásra buzdítsa a távolban szolgáló, ismeretlen magyar katonát. 1944-ben a magyarok kivonulni kényszerültek Ovrucsból. A kivonulásról két fénykép maradt fenn: az egyiken a pinszki mocsarak vidékén elakadt kocsik láthatók, a másikon pedig vasúti sínek mellett álló magyar katonák Szárnyinál.

Miután hazakerült, Gál Imrét leszerelték. Azonban szabadsága csak három hónapig tartott, ugyanis annak ellenére, hogy ő volt a családfenntartó, behívót kapott újra. Először Vasvárra került, majd Szombathelyre, ahonnan újfegyver-kiképzésre vitték a németországi Frankfurtba. Itt az amerikaiak kezébe került, akik a meilekampi fogolytáborban tartották néhány hónapig. A hadifogság nem volt gyötrelmes a számára, mivel az amerikaiak tisztességesen bántak a foglyokkal. Étel volt bőven, munka pedig viszonylag kevés: néha a marselli kikötőből érkező vagonok szállítmányát kellett lerakodni. Az egyik amerikai, aki annak ellenére, hogy 70. 000 ember főparancsnoka volt, személyesen is eljött a foglyok közé. Kereste, kik azok, akik a baptista felekezethez tartoznak – ő maga baptista lelkész volt. Amikor megtudta, hogy a magyar hadifoglyok között hat baptista is van, kezdeményezte, hogy magyar baptista istentiszteleteket is tartsanak a táborban. Az igehirdetés feladata a zilahi Lakatos Lajosra hárult, aki a hat atyafi között a legidősebb volt, és az egyetlen tapasztalt szolgálattevő. Attól fogva Lakatos Lajos szálláshelye a lelkészi sátor volt. A történelmi egyházak papjai, lelkészei eleinte nem nézték jó szemmel, hogy velük egy sátorba került egy olyan ember, akinek nincs teológiai végzettsége, és ráadásul csak tizedesi rangja van. Meilekampban a foglyok kölcsönösen elmentek egymás istentiszteleteire.

Az is megtörtént, hogy 1500 embert bevagoníroztak azzal az indokkal, hogy hazaszállítják őket. Közöttük volt Gál Imre is. Máig sem tudja a magyarázatát, miért kellett a hazamenetelre elkészült foglyokat kiszállítani a vagonokból, visszaküldeni a táborba, és az útra elcsomagolt ételüket egy hatalmas halomba dobálva elégetni.

Miután hazakerült a fogságból, Gál Imre megnősült, és Paptamásiba költözött. Ma is aktív tagja az ottani baptista gyülekezetnek. (Kiss Lehel – 2007. nov. 10., Paptamási)            

Világháborús beszámoló - Fazekas Zsigmond

Fazekas Zsigmond

(sz. 1920. nov. 7. Ipp, Szilágy megye)

visszaemlékezései

(Lejegyezte Kiss Lehel

2007. szeptember 18-án, Ippon)

A magyar hadseregben kihúztam négy évet, és hála a Jóatyának, egyszer sem voltam megbüntetve, a legkisebb büntetéssel sem. Hogy kik voltak hívők körülöttem a háború idején, azt nem tudom megmondani, mert mindig olyan nagy volt a kavarodás, futkosás, hogy azt kideríteni nem lehetett. Néhányra emlékszem a csendesebb időkből -  fel is sorolom mindjárt, amikor odaérünk. 1941. október 8-a volt, amikor berukkoltam Szilágy megye központi városába, Zilahra. A 25-ös gyalogezred II.-ik zászlóaljába osztottak be. Tizennyolc hónapot töltöttem le itt, majd átvezényeltek Nagyváradra, hogy a távbeszélő szakasznál elvégezzem a tisztiiskolát. A tanulási időszak hat hónap volt, amit néhány hét gyakorlat követett. A gyakorlat után mondhattuk, hogy a tanfolyamot sikeresen elvégeztük. Abból állt a gyakorlat, hogy Váradtól Élesden át a Réz-hegységben vonulva árkokat ástunk, lefektettük a távbeszélő eszközökhöz szükséges huzalokat, majd felszedtük, amikor kellett. Különféle felderítő, hadászati feladatoknak is eleget kellett tenni. Így jutottunk el a szülőfalumhoz közeli szlovák településre, Ippzoványfürdőre, ahol a legelőn, meg az erdővel borított Púpos-dombon még két hétig gyakorlatoztunk. Sátrakban laktunk azidő alatt. Ugyanúgy gyakorlatozva, mint útban errefelé, visszamentünk Nagyváradra a felszereléseinkért, hogy azokat, ahonnan hoztuk, Zilahra átpakoljuk. A váradi vasútállomáson fúvószenekar várt minket. Zilahon eleinte huszonhét távbeszélő volt, de miután visszamentünk a tisztiiskolából, már csak heten maradtunk újonckiképzőnek, mert a többieket szolgálatra küldték, kit erre, kit arra. A hívők közül Ady Imre, aki Veress Ernő lelkipásztor apósa volt, a zoványi Bréda Sándor, aki veje volt Osváth Ferenc lelkipásztornak, valamint a szilágynagyfalusi Benedek Mihály és Benedek Sándor teljesített feladatot Zilahon. Én mindig a parancsnokságon szolgáltam, a nagyobb rádióknál. 

Alig vártam március 15-ét 1943-ban, mert a kiszabott idő eltelte után ekkor kellett volna végleg szabadságra engedjenek. Egyik nap a szakszparancsnokunk rossz hírrel állított be: a Dunántúlon most alakult meg a 201-es önálló zászlóalj, és szükségük van egy távbeszélőre. Valakit közülünk kell kiküldeniük a feladatra. Hogy harag ne essék, javasolta, hogy sorshúzás döntse el, ki az, aki nem mehet haza. A sors éppen rám esett – de hiszem, hogy a Jóatya akarta így. Menni kellett az új szolgálati helyre, a Fejér megyei Inotára. Igen elkeseredtem.

Egy ezredben három zászlóalj van, egy zászlóaljban pedig általában kb. 800 katona szokott lenni. De mivel háború volt, a mi zászlóaljunkban voltunk vagy 1500-an. Tudomásom szerint hatvanan voltunk itt távbeszélők. Minden eddiginél nagyobb szigorúság volt. A gyakorlatozást is úgy kellett végeznünk, mintha a fronton lettünk volna: éles töltényekkel, gránátokkal. Nem volt könnyű dolog! Néha átvittek a szomszédos Várpalotára, ami már Veszprém megyében van, hogy a bányászok fürdőhelyén megfürödjünk. Várpalotán voltak aknavetők, tüzérek és páncéltörők is, Inotán csak gyalogosok.  Egyik alkalommal Várpalotán egy filmet is mutattak arról, „milyen hősiesen küzdenek honvéd testvéreink az orosz fronton”. A vásznon süvítettek a golyók, robbantak az aknák, kimondhatatlan felfordulás volt. Hamar felismertem, hogy a filmet Inota mellett készítették, és éppen akkor, amikor a mi zászlóaljunk gyakorlatozott. Rettenetes volt nézni is! ’44. március 15-én akkora hó esett, hogy a deszkabarakkokat szinte teljesen belepte a hó.

1944. október 8-án vittek ki a frontra, ami Szegednél kezdődött, és húzódott nyugat felé. Szegedtől kb. 100 km távolságra voltunk, amikor, az oroszok négy oldalról is körbefogtak minket, nem volt idő árkokat ásni. A gránátok egymást érték a nyílt terepen, nem volt semmi fedezékünk. A földön hasaltunk  egymástól 4-5 méternyire, és kúszva próbáltunk menedéket keresni. Ekkor meg is sebesültem a jobb lábamon meg a jobb oldalamon. Most is sok szilánk van bennem, az orvosok nem merték a hátgerincemből kivenni. 50 méternyire volt egy csusznyacsomó, amiben a főhadnagy húzta meg magát. Amint vánszorogtam felé, megsebesültem másodjára is - azt hiszem, egy gránátszilánk volt. Átfúródott azon a kemény páncélsisakon, majd’ szétverte a fejemet. Azóta is állandóan fáj.

Valahogy sikerült kimenekülni az ellenség szorításából. Az Újpesti tábori kórházba vittek, megfürösztöttek, és ápoltak két hétig. Itt tudtam meg a rádióból, hogy a 201-es önálló zászlóaljból 105 katonát elfogtak az oroszok, a többinek pedig nyoma veszett. Az Úrnak úgy tetszett, hogy én életben maradjak. Aztán átvittek Szombathelyre, mert a front már majdnem odáig elhúzódott. Amíg sikerült lábra állni, ott tartózkodtam Szombathelyen. Rövid idő alatt hadszíntérré vált egész Magyarország, ezért marhaszállító vagonokba gyömöszöltek minket, 40 sebesültet egy vagonba. Az uticél Ausztria volt. Nem lehetett még inni sem. Másnap reggelre az utasok fele már halott volt. A legközelebbi vasútállomásokon kipakolták a hullákat. Akinek volt dögcédulájuk volt, akiknek pedig nem, úgy temették el őket, ismeretlenül. A háború végéig Ausztriában tartózkodtam. Mindössze két hét volt csak, de elég is volt. Először Bécsben húztuk meg magunkat, majd miután azt is elkezdték bombázni, kivittek a környező falvakba. Linzben voltunk, amikor kaptuk a hírt, hogy a magyar hadsereg számára a háborúnak vége. Ez 1945. május 9-én volt.

Visszamentem tehát Bécsbe, hogy onnan vonattal elinduljak hazafelé. Gondoltam, Inotán még megtalálom az otthagyott ruháimat. Bécsben magyar katonákkal találkoztam, akik az amerikai seregben szolgáltak. Ők kísértek ki a Ferenc József pályaudvarra, hogy az oroszok foglyul ne ejtsenek. Valami németektől kaptam egy hátizsákot, abban volt két zsíros-tejes, borzasztó konzerv meg egy katonakenyér. Ekkor már bevezették a jegyrendszert az élelmiszerekre. Hiába lett volna bármennyi pénzünk, nem tudtunk volna vásárolni semmi falnivalót. Az utak, a hidak mindenfelé fel voltak robbantva, a Duna-partot is felaknázták. Az orosz repülőgépek állandóan jártak a levegőben. A vonat sokszor leállt, ilyenkor szaladni kellett a fedezékbe. Amikor csendesedett a helyzet, vissza a vonathoz... ez végig így ment, amíg kiértünk Ausztriából.

 Magyarországon nem volt épp ennyire tönkretéve az úthálózat. Szolnokon egy szerencsétlen asszony elhívott tízünket szállásra 10-10 Pengő fejében. Félkész ház volt. A férjét kivitték a frontra – ki tudja, hazakerült-e valamikor? Kaptunk egy tányér paszulylevest vacsorára, meg egy kevés szalmát alomnak. Reggel vonattal indultunk Nagyvárad felé. Váradon is baj volt, mert nem volt, csak magyar és orosz pénzem – le akartak szállítani a vonatról. A Jóatya velem volt mindvégig: a golyózáporban megtartott, a kórházban erősített, gondomat viselte az utakon. 1945. május 25-én az Ő kegyelméből sikerült hazaérnem Ippra. Éppen pünkösd volt.

Világháborús beszámoló - Mikó Isván

Mikó István visszaemlékezései

(Lejegyezte Kiss Lehel 2007. október 30-án, Szentjobbon)

            A magam 87 esztendejével én vagyok a második legidősebb ember a faluban. 1920. szeptemberének 26-ik napján születtem itt, Szentjobbon. Nehéz volt az életem, de szép, mert a drága Úr Jézus mindezidáig éreztette velem, hogy nagyon szeret.

A magyar világban kezdtem el a katonaságot Csíkszeredában. 1942 volt akkor. Az Úr megőrzött attól, hogy a világháború idején a frontra kerüljek egyetlen percig is. Volt egy őrnagy, bizonyos Einberger, aki valahonnan Érmihályfalva mellől való volt, egy földbirtokos fia. Mivel a ragja kötelezte, nem maradhatott távol a harcoktól. Mielőtt a frontra ment volna, reám és néhány társamra bízta két, nagyon féltett versenylovát, hogy gondjukat viseljük, és hogy baj esetén menekítsük őket. Így történt az, hogy nekem nem kellett a frontra kimenni. Amikor a harcok megkezdődtek, tehervagonokba szálltunk Csíkszeredában, és vittük a versenylovakat egészen az Ipolyságig. Velünk jött még 50 román munkaszolgálatos is, akikre az volt bízva, hogy segítségünkre legyenek, ha netalán valami baj történne. Minden településen, ahol a szerelvény megállt, láttamoztatni kellett a bírónál a papírt, ami azt igazolta, hogy nem szökevények vagyunk, hanem parancsot teljesítünk.

Szombathely környékén történt, hogy ketten a zászlóssal szekéren jöttünk a bírótól visszafelé, kezünkben a lepecsételt írás. Az egyik kanyarnál már vártak minket az oroszok, akik nem sokkal azelőtt érkeztek oda. 1944 decembere volt már ekkor, közvetlenül karácsony előtt. Annyi időnk sem volt, hogy az egyenruhánkról a rendfokozatot letépjük. Az enyémen három csillag volt, én voltam a szakaszvezető. Az oroszok nem ismerték ezeket a jelzéseket, azt gondolták, hogy most milyen magas rangú embereket fogtak el! Megparancsolták, hogy szálljunk le a szekérről azonnal. A századosuk szakadozott, rendetlen öltözetben volt. Mondom is a zászlósnak: „Jóra mi itt nem számíthatunk! Nézzed, milyen náluk egy százados!” Elkezdtek egy akácfákkal benőtt terület felé hajtani minket. „Nézzed – mondom a zászlósnak – ott van az az akácos, ott fognak bennünket agyonlőni!” Ijedten rám szólt, hogy ilyeneket többet ne mondjak. Akkor aztán hasra fektettek mindkettőnket, kissé távol egymástól, hogy szót ne válthassunk, és kivallattak alaposan.  Ezután bevittek a falu iskolájának egyik kiürített termébe. Azt gondoltam, mennyien leszünk itt foglyok! De csak mi voltunk ketten. Este még behoztak hármat, kettő közülük szentjobbi volt. Jó ismerőseim. Nem tudom, hány napig tartózkodtunk ott. Majd átszállítottak Jászberénybe, ugyancsak egy iskolaépületbe, ahol többszáz embert tartottak fogva. Többségük német volt. Valahogy jobban haragudtak a németekre, mint a magyarokra. A foglyok száma egyre csak nőtt, nagyon gyakran hoztak újakat. Annyian lettünk már egy helyiségben, hogy nem tudtunk lefeküdni sem, guggolva, ülve kellett aludni. Úgy ellepett a tetű, hogy kaparni lehetett.  3-4 hónapot voltunk így bezárva.

            Az egyik nap örvendetes felszólítást kaptunk: „Aki Erdélyből való, álljon elő, mert hazamehet!” Nagy örömmel szálltunk be a vagonokba. Akkor döbbentünk csak meg, amikor Iaşiban (Jászvásár, Románia keleti részén, Moldáviához közel) találtuk magunkat. Áthaladtunk Erdélyen, és nem szállhattunk ki. Jól becsaptak minket, hazudtak! Szembesülnünk kellett azzal, hogy orosz hadifogság vár ránk. Emlékszem arra is, hogy amikor ’45. március 1-én kiszálltunk a vagonokból Oroszországban, az orrunkig belesüllyedtünk a hóba.

            Nagyon nehéz körülmények között voltunk a Dombác-medencei lágerben. A drótkerítést meg sem lehetett közelíteni, mert aki mégis megpróbálta, lelőtték könyörtelenül. Mielőtt a mi csapatunk ebbe a lágerbe jött volna, háromezer foglyot tartottak ott. Mire mi odakerültünk, már csak három maradt meg. Ezrek és ezrek pusztultak el! Úgy rakták egymásra a halottakat, mint mi itthon a fát. 5-6 méter magasra is megnőtt egy-egy ilyen hullahegy. Meg kellett várni a tavaszt, hogy egy kicsit enyhüljön az idő, és eltemethessék őket. Hónapokig álltak úgy a csontra soványodott testek! Havonta egyszer vittek el a fertőtlenítőbe. Az odakerült foglyok közül csak egy jutott haza a százból, ha egyáltalán hazajutott. Olyan rettenetes volt a hideg, hogy a bányától a szálláshelyemig rám fagyott a ruha. 

Azon a vidéken egymást érte a sok szénbánya, olyan sűrűn volt. Mintegy négy évig fúrós voltam – ahogy az oroszok mondják: zápácsik. Úgy kellett bemenjünk a bányába, hogy egyik kezünkben a fúrógép volt, a másikban pedig a stánga. Stángának azt a hosszú, vastag fúruszárat mondjuk. Későn vettem észre, hogy a stángáról valahogy megfeledkeztem, és ott hagytam kint, a kijáratnál. Bosszankodtam is miatta, de hát vissza kellett fordulni, és menni utána. Amint kimentem, azonnal leszakadt a föld – épp arra a helyre, ahol az előbb álltam! Elképzelhető, mekkora volt ez a földszakadás, hogy ha egy hétig csak hordtuk és hordtuk az omladékot! A drága Úr Jézus megőrzött a haláltól. Az Ő gondviselése volt, hogy akkor egyszer elfelejtettem magammal vinni a szerszámot, és utána kellett mennem.

Nagyon sok mindent tudnék még sorolni, mert négy esztendő fogság az nagy idő annak, aki benne volt. Még egy élményemet mondom el csak, amely során újra a drága Úr Jézus megtartó szeretetét tapasztaltam meg. A fogság negyedik évében már enyhítettek a szigorúságon, és alkalomadtán megengedték, hogy kimenjünk a Donyec folyóra úszni, fürödni. A német foglyok erejüket fitogtatva átúsztak a hatalmas, mély vizű folyón a másik partra, azután vissza. Gondoltam, én sem vagyok náluk alávalóbb, hát megyek én is. Akkor még nem voltam tudatában, milyen sokat gyengültem az idők folyamán, és hogy fizikai állapotomnál fogva képtelen vagyok ezt a próbát kiállni. Még felénél sem voltam a folyónak, amikor éreztem, hogy elmegy az erőm. Nagy keservesen átúsztam valahogy a túlsó partra, de mire én odaértem, a németek már vissza is tértek. Amint összeszedve magam megpróbáltam visszaúszni én is, kimerültem, mintha lebénult volna kezem-lábam: úgy éreztem, itt lesz a végem, belefulladok a nagy folyóba. Akkor hallottam egy belső hangot, késztetést: „István, ereszd le a lábaidat!” Hát a víz alatt ott volt két farönk, épp a két lábam alatt! A vízből csak a fejem látszott ki. A drága Úr Jézus odaállította a lábamat a két farönkre, hogy el ne sodorjon az ár, és hogy meg tudjak pihenni. Nem lehet másnak nevezni: Isteni csoda volt ez!

Csak akkor értettem meg, miért hagyott életben az Úr, miután hazakerültem 1948. október végén: édesanyám éveken át, minden pénteken böjtölve imádkozott az én hazatérésemért. Hitte, hogy viszont fog még látni ezen a földön. Az Úr tudta, hogy szükség lesz rám a kis gyülekezetünkben, mert, ugye, itt helyben nincsen pásztor, és nekem kell szolgálni, van hogy délelőtt és délután is. Hála legyen Istennek, hogy egyetlen percig sem hagyott magamra mindezidáig! Gyakran énekelgetem most is magamban: „...mert édesanyám imája/megtalált, és elvitt haza!”     

Világháborús beszámoló - Kiss Károly

Kiss Károly világháborús és hadifogsági élményei

1943-1951

Lejegyezte és szerkesztette: Kiss Lehel

    Berukkoltam a magyar hadseregbe 1943. okt. 3-án, Szatmárnémetiben. A IX-ik kerékpáros útász századba kaptam beosztást, innen vezényelve lettem Désváraljába, rádiós tanfolyamra. Majd 1944. márc. 25-én befejeztem a tanfolyamot, és visszavezényeltek Szatmárnémetibe, az alakulathoz.

   1944. május 9-én az alakulatunk kiment az orosz frontra. Itt ismerkedtem meg Balázs Ferenccel, aki értarcsai születésű baptista hívő és a nagyfalusi Tőtős Zsigmonddal, aki szintén baptista volt. Egy szakaszba osztottak be Tamás Ferenccel. Stri, Zobi, Skole városokkal tartottuk a kapcsolatot, mint rádiósok az első vonalban. Gyakran ránk támadtak a partizánok.

   Az első pünkösdöt ott ünnepeltük a bunkerben. A pünkösdi ebédet odaadtuk egyik bajtársunknak. Mert úgy láttuk Tamás testvérrel, hogy akkor lesz igazi ünnepünk, ha a mai napot az Úrnak szenteljük. Megbeszéltük azt is, hogy egyikünk elhalálozása esetén a másik értesíteni fogja a szülőket.

   Feljebbvalóink gyakran azzal szórakoztak, hogy a közkatonákat különféle módon megterhelték, vagy nevetség tárgyává tették. Egyik alkalommal az alakulatból egyenként előállították a katonákat, hogy énekeljenek el egy nótát. Aki erre képtelen volt, az le kellett térdeljen a nagy kályha nyitott ajtaja elé, és bekiáltania, hogy „Édesanyám, küldj ennek a nagy marha fiadnak egy nótát!” Én egyetlen nótát sem tudtam. Amikor rám került a sor, eszembe jutott az Üdv Királyunk katonái című ének. Kissé megváltoztatva a szövegét elkezdtem énekelni: „Horthy Miklós katonái, lelkesedve járjatok, Magasan a lobogóval erejéről szóljatok! Sosem fárad el a lelkünk, nem tesszük le fegyverünk...”stb. vállukra véve éljeneztek feletteseim és a bajtársak. Meg is kellett tanítsam őket erre az énekre. Az Úr megbocsátotta ezt a kis szellemességet, amire rákényszerültem.   

    Amikor megtört a magyar-német front, megkezdődött a visszavonulásunk. A mi alakulatunk tagjai, amikor bejöttünk az országba, megkapták a beosztást: a Tisza menti utakat, hidakat kell robbantásra felszerelni. Ez az időszak 1944. szept. 12-15 között volt. Ahogy leereszkedtünk a Kárpátokból a Csapra vezető műútra, a katonazubbonyom leesett a kerékpárról. Halasi őrmester ezt meglátva rámparancsolt, hogy a kerékpárt vállon vigyem végig a három-kilométernyi falun, amelynek utcáin szánakozva néztek rám a bámészkodó lányok, asszonyok. Számomra ez nagyon megalázó volt.

   1944. szept. 16-án elkezdték bombázni Csap városát. A bombázás két hétig tartott. A szakaszunkból már az első napon hárman estek áldozatul, azután egyre többen és többen. Engem a Jóisten a 91 Zsoltár ígéretei szerint, mint gyermekét, életben tartott.

    1944. okt. 10-én a szakaszunknak vissza kellett jönnie a hármashatárra, Nagybánya mellé. Másnap két napi eltávozást kaptam. Este 9-kor már otthon voltam, szüleimnél. Október 14-én Horthy Miklós kormányzó bemondta a rádióban, hogy a háborút elveszítettük, a hadsereg felbomlott. Így értelmetlenné vált, hogy visszatérjek a szakaszomhoz. Az orosz-román hadsereg elfoglalta területeinket. Míg az átvonulás tartott (egy hónapig), itthon voltam, Sarmaságon.

   Egyik alkalommal a kisbíró (aki dobszóval járta az utcákat) kihirdette, hogy akik a magyar hadseregben szolgáltak, és hazakerültek, jelentkezzenek három napi munkaszolgálatra. A tönkrement utakat és hidakat kell újraépíteni. A munkában résztvevők hivatalos igazolványt is kapnak majd arról, hogy nem partizánok, nem az „ellenséges” táborba tartoznak.  A román csendőrség kísért be Zilahra, a megyeközpontba, 42 sarmasági személlyel együtt. Ott összesen 1200-an vártuk, hogy a munkálatok helyszínére vigyenek minket. Három napig vártunk. Végül étlen, szomjan gyalog kellet felmennünk Kolozsvárra – természetesen a megígért igazolványok nélkül. Kolozsvárról Tövisre vittek, onnan Brassóföldvárra, ahol két hétig tartottak anélkül, hogy kenyeret csak messziről is láthattunk volna. Naponta két héjában főtt krumplit kaptunk. A nyomorúságos körülmények között a tetvek is elleptek. Két hét múlva bevagoníroztak, és irány Focşani felé. A Predealon (hegyes vidék) felfelé a vagonokból kiszökött kb. 80 német, csak 6-8 maradt a szerelvényben. A visszamaradt németeket mind lelövöldözték. Az utánuk következő vagon volt a miénk, a magyaroké. Miközben három géppisztolycső meredt felénk, mindannyian imádkoztunk, hogy Isten ne engedje meghúzni a ravaszt. Sikerült szólni a kísérőinkhez, mivel tudtunk románul. Semmi bántódásunk nem esett.

   Megérkeztünk Focşaniba. Itt már kb. 25000-en voltunk összegyűjtve, különböző nemzetiségűek. 1944 december 15-től 1945 január 5-ig orosz felügyelet alatt voltunk. Nagyon nehéz időszakot éltünk át. Csak éjjel engedtek be a barakkokba. Egész nap a hidegben, a fagyban dolgoztunk az üres borsóleves erejével. Tizenhat emberre jutott egy 3 kilogrammos görke (málékenyér). Csak a Jóisten tartott meg. Összetalálkoztam falubeli ismerőseimmel: Hernyák Sanyival, Varga Samuval és Magyar Sándorral.

    A családtól való távollétben eltöltött legelső karácsony viselt meg a legjobban. ’44 szentestéjén egy német tiszt fenyőágat lengetve bejött a barakkba. Sírt. Utána egy magyar tiszt is jött. Először németül, majd magyarul is elénekeltük a Csendes éjt, már amennyire a zokogás miatt tudtuk. Keresztes Mihály itt megbetegedett, és elmaradt a sarmaságiaktól. Két-három csoportra szóródtunk szét.

    Január 5-én az addig nem tapasztalt módon kezdtek a lágerből kifelé zavarni. Úgy gondoltuk, hogy újra fürödni – mert az mindennapi volt. Azonban a vasútállomáshoz tereltek, bevagoníroztak anélkül, hogy legkisebb információt adtak volna arról, mi fog velünk történni, hová visznek. 17-én érkeztünk meg a Krím-félszigetre, az első orosz lágerba. Ott tudtuk meg, hol is vagyunk tulajdonképpen. Itt sem a szállodába vártak. Egy lerombolt épületet tartottak fenn számunkra. A priccs sövényből volt, rajta egy kevés gyékény. A takaró a saját köpenyünk volt – már akinek volt köpenye. 21 napig nem dolgoztattak bennünket. Megfigyelés alatt voltunk. Itt sokan megbetegedtek közülünk: Zsurzsán bácsi, Katona László, André Zsiga, Pista József, Bandi Ferenc. Dari Ferenc meg is halt. A felsorolt sarmaságiak közül egyik sem volt baptista.

    Minden imakönyvet, Bibliát elkoboztak, majd lapokra tépve kiosztották cigarettapapírnak a tolakodó foglyok között. Én is kaptam egy lapot a Bibliából. Megismerkedtem egy marosvásárhelyi testvérrel, Márton Ferenccel, akivel ezt a lapocskát olvasva tartottunk rendszeres áhitatot. Isten meg is hallgatta könyörgéseinket, mindvégig tapasztaltuk az Ő gondviselését. Ebben a táborban négy hónapot töltöttünk. A vasútnál kezdtük meg az első munkálatokat – négy vasúti páncélkocsit toltunk be vállal a 3km távolságban levő, lerombolt gyártelepre. Magunk mögött folyamatosan szedtük fel a síneket. Kezeink tele voltak talpfákkal, vállainkkal pedig toltuk a páncélkocsikat. Hetekbe került, míg e rettenetes feladatnak eleget tettünk. De ennyi nem volt elég, el kellett takarítanunk a romokat a gyártelepen, mert nem maradt kő kövön.

    Április 15-től elszállítottak a németek által szétvert kikötővárosba, Feodoziába. Egy teljes hónapig dolgoztunk itt. Valami gyenge levesfélét és két héjában főtt krumplit (amelyből az egyik rothadt volt) kaptunk eledelül. A munkálatok helyszínére, a kikötőbe menve minden kétszáz méterben leültünk, mert nem bírtuk a gyaloglást a gyengeségtől. Itt volt velünk Kása Ferenc, Varga Jani, Varga András, Varga Ferenc, Tóth Mihály és Laci Ferenc is. Ők sem baptisták, de olyan jól fogott nekem, hogy ott voltak! Itt ettem meg az első zöld labodát (gyomnövény).

    Május 9-én nagy örömmel hallgattuk a hírt, hogy vége a háborúnak. Mindannyian azt gondoltuk, hogy végre visznek haza. De nem úgy történt. Még messzebbre vittek, egy kolhozba. Itt annyival lett könnyebb dolgom, hogy nemcsak laboda nőtt, hanem mindenféle burján és bürök is. Ezzel próbáltuk csillapíthatatlan éhségünket enyhíteni. Ünnepnek számított, amikor sikerült egy-egy sündisznót, kutyát megfognunk. Kása Ferenc unokabátyám kitűnően el tudta készíteni. Többféle mezei munkát végeztünk ebben a kolhozban. Én csordás is voltam, így néha sikerült egy-egy katyilok (edény) tejet fejnem. Szabadon járhattam, őrök nélkül. A karácsony estét a tehenek jászlában, széna között görnyedezve töltöttem el. Egész éjjel azon a valakin gondolkodtam, aki az Őt megillető mennyei dicsőséget elhagyva egy jászolban született meg, hogy az én Megváltóm legyen. Miért kívánnék én jobb körülményeket, mint amilyen Neki jutott?      

    1946 őszén tolmács lettem a kapubejáratnál az orosz tiszt mellett, ugyanis elég jól megtanultam oroszul. Az egyik este a tiszt megbízott, hogy menjek lerakodni egy most érkezett szállítmányt. Magammal vittem a barakkunkból négy fiút (Csicsek János, Molnár János, Bursel György és Major József) akikről tudtam, hogy nálam sokkal nyomorúságosabban élnek, éheznek állandóan. Mind anyaországiak voltak. Gondoltam, „leesik” nekik valami a rakományból. Három kisvedernyi köleskását valahogy sikerült becsempészniük a barakkba. Amikor ezt feletteseink megtudták, a szinferopoli büntetőlágerbe toloncoltak mind az ötünket.           

     1947 január 7-én továbbvittek innen, Nojszibirszk felé (Újszibéria). Annak ellenére, hogy most már személyvonattal utaztunk, az utazás szinte elviselhetetlen volt. Egy fülkébe 26-28 foglyot tuszkoltak be. Egy kevés vizet csak reggel és este adtak, ennivalót szinte semmit. Fejünket az szűk ablakon kidugva fújtuk a párát az egyik elérhető csavarra végére, és dulakodtunk, ki szopogassa le róla az így kialakult dért. Tíz napig nyomorogtunk így, míg Nojszibirszkbe érkeztünk. Gyalog tettük meg az utat az onnan 30km-re levő állami kolhozig. Reggeltől estig  mezei munkákat végeztünk, télen pedig a havat hánytuk – értelmetlenül. 60dkg törekes(pelyva) - sáros kenyeret kaptunk naponta – persze csak akkor, ha a normát (személyre szabott munkamennyiség) megcsináltuk. 

    1948 június 17-én önként jelentkeztem egy bányába induló csapatnál, mivel nem bírtam már, annyit kellett dolgozni. Olyan menekülésféle volt ez. Újra vonatra ültettek, és haladtunk észak felé, Manysik városa felé. A negyedik éjszaka a szerelvényről megszökött három fogoly. Megállt a vonat a nagy tajgán, az őrök rakétákat kezdtek lövöldözni. Kutyák segítségével sikerült kettőt elkapni közülük, egy elmenekült. A vonaton levő összes fogolyról leszedték a ruhákat – így próbálták az újabb szökési kísérleteket megakadályozni. Négy napig tartott az út ebben a megalázott helyzetben Vlagyivosztokig. Itt 1500 fogolytársammal együtt egy 18000 tonnás hajóra szálltunk fel 1948. augusztus 15-én. Az Északi-tengeren hajóztunk, a Bering-szoroson át, előttünk haladt mindenütt a nagy „Lenin” jégtörő. A rettenetes vihar miatt a hajó nem tudott tovább menni, ezért négy napra lehorgonyoztunk a Kamcsatka félszigeten. Tudott ám imádkozni ekkor a legistentelenebb ember is!  Egy teljes hónapi hajózás után a Jáva folyó öbléből elindulva uszályokkal folytattuk az utat tovább. Tizennégy nap elteltével az uszályok megfeneklettek a sekéllyé vált vízben. Gyalog kellett elindulnunk a még 150km-re levő végállomásunkig. Az útra mindenki csupán két összemarék köleskását kapott. A hajózásban elgyengült szervezettel csak igen nehezen haladtunk. Az előrejutásban a vad erdők sűrűje is gátolt, ráadásul elkezdett a hó is hullani. Ekkor a ruszki ránkparancsolt, hogy üljünk le. A kicsiny csajkákban (bádogcsésze) havat olvasztottunk, hogy meg tudjuk főzni a köleskását. Az egyik legemlékezetesebb és legnehezebb utazásom ez a hét napig tartó, irtózatos gyaloglás volt. Annak ellenére, hogy szinte a végsőkig kimerültek voltunk, minden két fogolynak egy hatalmas gumikereket kellett cipelnie árkon, bokron keresztül, hogy meg ne fagyjanak. A Jóatya adott annyi erőt, hogy október 5-én megérkezhettem a bányatelepre, Egehájára.

    Háromnapi pihenő után megkaptuk a beosztást, és bevittek a bányába. A kitermelendő kövek vasat és ólmot tartalmaztak, ami a szervezetre nagyon ártalmas.  Megérkezett a 65-70 fokos hideg is, de a ruházatunk, hála Istennek, elég jó volt ahhoz, hogy ezt átvészeljük. Akkora volt a hideg 200-300m-rel a föld felszíne alatt is, hogy kesztyű nélkül lehetetlen volt dolgozni. De meg kellett szokni! 1950-ig ebben a bányában dolgoztam. Munkatársaim között sok kedves eszkimó is volt.  

    Minden körülményben velem volt, és megőrzött az Isten. Sokszor énekelgettem a régi, egyházi éneket: „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy”, és azt, hogy „Üdv néked, Uram, mindenkor, Szívem szeretettől lángol (...) Akárhová távoztam el, Ott anyám imája ért el. Megyek haza, megyek haza...” Reménység táplált, amikor eszembejutottak azok a drága történetek, amiket gyermekként a vasárnapi iskolában tanultam. Hogyan szabadította meg Isten Dánielt az oroszlánok verméből, a zsidó ifjakat a hétszeresen fűtött kemencéből úgy, hogy semmi bántódásuk nem esett. Az ő példájuk alapján egyedül az Úrra bíztam magam. Tudtam, hogy otthon imádkoznak értem – Isten meghallgatta azokat az imákat, és hazasegített.

    A bányában szárított ételeket kaptunk. A zablisztből készült kenyér mindig dohos és penészes volt, mivel azt a sok ezer zsák lisztet a szabad ég alatt tartották, ahol verhette az eső és a hó. Mikor néha 150-200 rubelt kaptunk, könnyen hozzájuthattunk egy kis halolajhoz, cukorhoz, vajhoz. Ezekkel enyhítettünk a kenyér penészes ízén. Sikerült fizikailag is megerősödnöm a bányában végzett rendszeres munka és táplálkozás folytán, és dolgoztam is lelkiismerettel, becsületesen. Ebből kifolyólag nagyon értékelt ember lettem, és előnyökben volt részem. Isten úgy rendelte, hogy a brigádvezetőm a kaukázusi Pityigorkszba való Rezsitzkij Vologya legyen, aki hívő fiatalember volt. Áldja meg az Úr őt ott, ahol van, hozzám való jóindulatáért! Együtt dolgoztam egy magyarországi, Pápa városából való fiatalemberrel is. Tehát a bányatelepen voltam munkás 1948. október 5-től 1950. július 3-ig.

    Június 23-án közölték velem, hogy szabad vagyok, bátran elmehetek. Nem jött, hogy elhiggyem! Igen ám, de az engedély arról szólt, hogy a láger hatalmas területén teljesen szabad vagyok, de azon tovább már nem érvényes az engedély. Nagyon elkeseredtem. Imádkoztam, hogy az Isten, aki mindezidáig kezében tartott, nyissa meg a lehetőséget a teljes szabadságra. Ismerős voltam a bányatelepen, a hivatalokban, az irodákban, és tíz napon keresztül küszködtem egy engedély megszerzéséért a repülőgépre való felszállásra. Már meg is untak, mint a hamis bíró a szegény özvegyasszonyt, és nagy nehezen megkaptam, amit kitartással követeltem. Ezalatt a tíz nap alatt egy osztrák-német férfi eszkimókalyibája volt a szálláshelyem. Szabadon engedték ezt az embert is, vagyis ugyanabba a körzetbe kapott szabadságlevelet, mint amelyikbe én, de ezt nem tudta feldolgozni. Teljesen lemondott arról, hogy valamikor is hazatérhet, így hát vett egy kalyibát egy eszkimótól, és abban lakott. Valamikor együtt dolgoztunk a telepen – ő mint festő-mázoló, én mint kőműves - így nagyon jól egyeztünk egymással. Müllbacher Otto volt a neve, ausztriai. Miután az engedély megkaptam, elbúcsúztam tőle, és otthagytam sírva.

    Nagy út állt előttem: 100 km a repülőtérig ösvénytelen erdőkön, bozótosokon keresztül. Megtudtam, hogy a küldeményeket lovas eszkimók hozzák-viszik a lágerből a legközelebbi postahivatalig és fordítva. Az eszkimók azt mondták, hogy a legközelebbi ló, ami rendelkezésemre állhat, 30 km-re van innen; addig menjek, amilyen szaporán csak tudok a nyomukban, hogy a hó be ne temesse. Örömmel vállaltam, csakhogy eljussak végre a repülőtérre. Megérkezve az első eszkimókolhozba, amelyik öt-hat földkalyibából állott. Az ő kalyibájuk egymásra borogatott fákból állt, vastag földréteggel fedve. Behívtak, megvendégeltek tisztességgel. Az egész berendezés csupán egy facölöpökön nyugvó, farkas és rénszarvasbőr fekvőalkalmatosság volt. A füst a kunyhó tetején levő nyíláson távozott a szabadba. Egy másik nyílás valami állat kifeszített, megszáradt gyomrával volt elfedve – ezen keresztül szüremlett be valami kis fény. Füstös, kormos edényből ittam a csáját (tea) - a füléről állapítottam meg, hogy piros volt valamikor. De a kis pihenő és a vendégszeretet igazán jólesett. Hálám jeléül odaadtam nekik az útra vásárolt három darab zsemlét, aminek nagyon örültek, mert, amint mondták, még sohasem ettek olyasmit. Sürgetni kezdtem az indulást. Végre kaptam egy lovat. A két eszkimó postás haladt elől, utánuk én. Ez alkalommal újra megtapasztaltam Isten gondviselését.

    Egy másik kolhozba megérkezve ugyanolyan kalyibákat láttam, ugyanolyan berendezéssel. Itt már nemcsak csájával kínált az öreg bábuska (néni), hanem felajánlotta, hogy három leánya közül azt választhatom, amelyik tetszik, csak maradjak ott. Határozottan tiltakoztam, és elutasítottam az ajánlatot. Még a hazugságra is rávetemedtem – van nekem zsinka (asszony) meg klopci (gyermek) – csak hogy mihamarabb szabaduljak. Ezenkívül még két helyen volt hasonló fogadtatásban részem. Állandóan mentünk, csak mentünk, mivel arrafelé a nyári éjszakákon nincsen sötétség. Kellemetlen volt a lovaglás is, mert a szúnyogok, mint a rajzó méhek csaptak az arcomba. Zöld ágat törtem, hogy azzal hajtsam el őket, de egy idő után a karom is kimerült. A postások csak kacagtak, nekik volt védőfátyol az arcuk előtt. Végre valahára megérkeztünk Verhajanszkba. 200m-nyi kis sík terület volt az óhajtott repülőtér. Két napot kellett várnom a leghamarabbi repülőgépre. Mivel a szállodában nem volt hely, a szabad ég alatt kellett tanyáznom. „Mikor a nap leszáll, ki sincs velem, A kőre fektetem fáradt fejem”- dúdolgattam magamban. Azt hittem, sohasem fog eltelni ez a két nap. Az 1000 km-re levő Jakucig 1000 rubelbe került a jegy. Július 5-én indultam Verhajanszkból és még aznap leszálltam Jakuckban. Itt is három napot kellett várnom. Egy éjszaka aludtam a szállodában. Isten úgy rendezte, hogy találkozzak egy Magyarországról, Nagyszentmiklósról származó emberrel, Hámán Mártonnal, aki még az első világháború idején került Oroszországba. Alig tudott már magyarul. 58 éves volt, de nekem akkor sokkal többnek tűnt. Az ő vendége voltam. Kértem, hogy jöjjön haza. Könnyes szemmel mondta, hogy jönne ő, de a családját nem engedik. Két lánya volt, egy 18 éves fia és unokái is voltak.

    Más repülővel utaztam Irkuckig – a vasútig 2000 km és 2000 rubel. Július 11-14 között ismét várakozni kellett volna a sok utas miatt. A harmadik nap azonban a hangszórók hirdették, hogy aki „soron kívül” akar utazni, a Lokevája kocsiban, az megteheti. Örültem, hogy ha rossz körülmények között is, de egy nappal hamarabb indulhatok hazafelé. Este 9-kor befutott a Vlagyivosztok és Moszkva között közlekedő szerelvény. Innen 240 órát zötykölődik Moszkváig.  Nem érdekelt az sem. Rohantam ki a peronra, hogy megkeressem azt a Lokevája kocsit. Nem gondoltam, hogy egy marhaszállító vagon lesz az. Meg is találtam hamar a szerelvény leghátulján. Az oldalára krétával volt felfirkálva nagy, orosz betűkkel, hogy LOKEVÁJA. Bemásztam a koromsötét vagonba. Hallottam én valamiféle szuszogást, de csak azzal törődtem, hogy kényelembe helyezzem magam, és pihenjek az egyik sarokban. Csak reggel láttam meg, amikor virradni kezdett, hogy nálamnál még szerencsétlenebb kinézetű bácsik vacognak a többi sarokban. Ők is hazafelé tartottak. Nem bántam én, akármilyen az a kocsi, akárki ül is benne, csak hazafelé vigyen! Omszkig négy nap volt az út. Ott leszálltam, mert annyira rontott már a Lokevája kemény hídlása (deszkapadlója), hogy alig bírtam elviselni. Érdeklődtem, nem lehet-e másképpen eljutni Moszkvába. Egy óra múlva már egy egész kényelmes vonatból néztem a havas tájat. Amikor Nojsziberszkbe érkezett a szerelvény, mosolyogni kezdtem: „Mindjárt otthon leszek!” Ugyanis ismerős volt a hely; másfél évig dolgoztam itt.

    1950. július 21- én végre megérkeztem Moszkvába! Fogalmam sem volt, merre kellene indulnom. Két nap múlva találtam meg a Magyar Nagykövetséget – Ovorovszkij utca 45. Ott azt mondták, nem tudnak segíteni rajtam, mivel időközben Erdélyt Romániához csatolták. Csak akkor tudnának valamit tenni az érdekemben, ha Magyarországra akarnék menni. Ezesetben vállalnom kellene azt, hogy nem mehetek vissza Romániába. Nem vállaltam. Nagyon kedvesen fogadtak, még meg is vendégeltek fehér kenyérrel és töltött káposztával, amit több, mint hat esztendeje messziről sem láttam. Megadták a Románia Konzulátusa címét – Uljuca Kacsálová 37 sz. Az este leszálltával arra gondoltam, meghúzom magam a pályaudvar egyik várótermében reggelig. Tervem nem vált be, egy milicista mindenkit kitessékelt a helyiségből. Igazoltatott. Papírjaimat megvizsgálta, és bekísért az őrszobára, ahol a szolgálatos kapitány hozzám fordulva megszólalt – magyarul! Kiderült, hogy valamikor Magyarországon tanulta meg annyira a nyelvet, hogy alapszinten kommunikálni tudjon. Az őrszobában nem adhattak pihenőhelyet még a padlón sem, de felajánlotta a kertet. Nagyon jólesett végignyújtózni az egyik lócán. Három hete szinte semmit sem aludtam. Isten áldja meg azt a kapitányt a jó lelkületéért! 

   Július 24-én eljutottam a Kremlig, tájékoztatás végett. Ott aláírattak velem egy iratot, miszerint a várost 24 órán belül elhagyom. Gondoltam, elmegyek Besszarábiába, onnan könnyen hazatalálok. Nem engedtek. „Akkor megyek Kárpátaljára” – mondtam. Megsejtették, mi a szándékom, oda se engedtek. „Engedjenek a kaukázusi Pitjigorkszba” – kértem. Eszembe jutott az a hívő testvérem, akivel együtt dolgoztam a bányatelepen. Azt mondta valamikor, hogy ha nem engednek haza, keressem fel az ő családját. Hírt adok majd felőle szeretteinek. Vannak neki szép leánytestvérei is,  egyiket elveszem feleségül, és lesz valahogy. Nem engedtek a Kaukázusba sem. Végül is azt javasolták, menjek a Moszkvától 18 km-re fekvő Rezán városkába.

   Rezánban két napig keresgéltem, míg munkába állhattam július 28-án. Az utóbbi időkben azon törtem a fejem, hogyan tudhatnék életjelt adni magamról, hogyan tudnám meg,  mi van szüleimmel, kicsi öcsémmel, Palival? Élnek-e még? Megadatott a lehetőség a levélírásra, hála az Úrnak. Hittem, hogy meg fogják kapni. Néhány hét múlva már jött is a válasz és egy családi fénykép otthonról. Az egyik legnagyobb ajándék volt az életemben. Örömkönnyek között olvastam, hogy mindannyian élnek, imádkoznak érettem, és várnak haza. Megtudtam azt is, hogy amióta eltűntem, édesanyám gyászfeketében jár. A levél kézbevételétől kezdve könnyebben teltek a napok. Megismerkedtem a munkatársakkal, a környezettel. Az első fizetésemig szűköcskén megéltem maradék pénzemből. Egy orosz fiúval nagyon összenőtt a lelkünk. Ő is a vállalatnál dolgozott, mint ácsmester. Nem voltak szülei, árva volt. Nagyon átéreztem a helyzetét. Fedeseve Ivánnak hívták. Egyik alkalommal, amikor megkapta első fizetését, felém nyújtotta, bár még nem is volt alkalma alaposabban megismerni engem: „Látom, Kárlá, hogy másabb vagy, mint mi. Kérlek, te oszd be ezt a pénzt, hogy legyen élelmünk és ruhánk.” Ekkor lettünk igazi, lelki barátokká, mint két árva. 1951. január 4-ig, a nehéz elválásig töretlen volt az egymás iránti szeretetünk és tiszteletünk. 3-án ugyanis jött egy orosz milicista, aki közölte, hogy ha haza akarok menni, 10-én jelentkeznem kell Kijevben. Még aznap felmondtam a vállalatnak, és elbúcsúztam az ismerősöktől. Nekem menni kell haza! Barátom kísért le az állomásra. Hiába kértem, hogy „ne sírj, Iván!”, tovább zokogott: „Hogy ne sírnék, amikor nekem ilyen igazi barátom nincsen az én fajtám között. Nekem senkim nincsen!” Néhány perc múlva elindult a nagy, füstös mozdony. Szinte taszítottam, hogy gyorsabban menjen.

    Január 6-án este érkeztem meg Kijevbe. Újra azzal ténnyel találtam szembe magam, hogy nincs hol megszálljak. Azt kértem Istentől, hogy vezessen valakit az utamba, aki tudja, melyik lágert jelenti az a szám, amit a milicista mondott nekem Rezánban. Az egyik vagonból kiszállt egy katona. Odaszaladtam hozzá, mutatattam a számot, hogy nem tudja-e, hol találom meg a lágert. Úgy megörvendtem, amikor mondta, hogy éppen ott szolgál, és éppen oda igyekszik! Hát nem Isten különös gondviselése volt ez az eset is? Kijev külvárosában, Darnicában ott állt a láger. Rövid igazoltatás után szálláshelyet is kaptam, reggel jelentkeztem a necsálniknál (lágerparancsnok), akinek őrnagyi rangja volt. Ő már durván bánt velem. Mogorván kérdezte, hogy honnan szöktem el. Feldühödve mondtam, hogy ha szökevény volnék, nem ide jöttem volna. Ordítva a lágerbe parancsolt. Rögtön hivatkoztam fél évvel ezelőtti felmentésemre. Mondtam azt is, hogy van egy kis holmim, hét esztendei kínos munkám gyümölcsének szerény maradéka. Ha azt a lágerbe beviszem, azonnal lecsapnak rá. Erre azt mondta, hogy elhelyezhetem a felügyelők raktárában, míg hazaindulok, vagy akár el is mehetek azonnal – de tudjam meg, hogy fél órán belül úgy fognak köröztetni, mint egy kémet. Minden igazolványom nála volt.

    Nem volt mit tenni, bevonultam a lágerba. Itt már voltunk kb. kétezren, mindenféle nemzetből. Itt találkoztam össze az abádszalóki Molnár Istvánnal, aki bajtársam volt Szibériában, és Balogh Sándor pesti lelkésszel, akivel azután sokáig lelki közösségben voltam. Beosztottak egy kőműves brigádba. Január 10-től február 25-ig egy selyemgyárat falaztunk a 30-40 fokos hidegben.

    Február 25-én a hangszórók orosz, német, magyar és román nyelven terelték össze az embereket. Neveket kiáltották. Azok neveit, akik hazamehetnek. Az a sok ezer ember síri csendben, rettenetes izgalommal figyelt. Egyszercsak meghallottam az én nevemet is! Az én nevemet is! Hatalmas ordítással ugrottam fel a levegőbe: „Fiúk, megyek haza!” Mindenki nem örülhetett, hiszen csak 160 nevet kiáltottak ki. De az enyém közöttük volt! Ebben a lágerben sok volt a megkeseredett ember. Gyakoriak voltak a lázongások, verekedések – az őrségnek is be kellett avatkoznia.  Még aznap bevagoníroztak marhaszállító vagonokba, de egy cseppet sem bántuk már. Március 1-én léptük át a román határt. Az útvonal Laosnij, Munkács, Máramarossziget volt. Tizenkét napig tartottak Máramarosszigeten. Eközben írtam haza, hogy útban vagyok, de valaki jöjjön elém azonnal, mert azt rebesgetik, hogy továbbvisznek bennünket, és nem engednek haza. Jött is szegény édesapám, de mire ideért, minket már újra a vagonokba tuszkoltak.    

   Csak Bukarestben tudtuk meg, hol vagyunk. Ott várt minket a katonaság; minden ötödik emberre jutott egy géppisztolyos és egy kutya, így kísértek be Genceára, egy hatalmas lágerbörtönbe. Itt is mintegy kétezer ember – magyarok, szászok, románok – volt összegyűjtve. Az a kutya rég otthagyta volna a gazdáját, amelyik olyan ellátásban részesült volna, mint amilyenben minket részesítettek. De a kellemes hőmérsékletet, ami eleinte igen szokatlan volt számomra, nagyon élveztem. Újra ismerősökre kellett szert tenni, és imádkozni, hogy legyen még türelmem.

    Néhány nap múlva megkezdődtek a szabadon bocsátások; elengedtek öt-hat embert, egy hét múlva ismét tízet-tizenkettőt. Nehezen tudtam kivárni, hogy rám kerüljön a sor. Március 25-én ismét hallottam a nevemet, ismét nagy örömkiáltás, felugrás a levegőbe. Este kivittek az állomásra. Nem tudtam feldolgozni, hogy szabad vagyok. Míg a vonatot vártam türelmetlenül, egy kicsi kosztozóban minden szégyent félretéve harapnivalót kértem - ugyanis már reggel elfogyott minden, amit három napra szántak. A tulajdonos megszánt, és a legjobb falatokkal látott el – díjmentesen. Másnap 15 óra volt, mikor Désre ért a vonat. Innen csak másnap hajnali 3-kor volt a legközelebbi vonat. Nem tudom, mi kínozott jobban: a türelmetlenség, vagy az éhség. Egy katona telepedett mellém. Miután megtudta honnan hová tartok, és hogy hogy érzem magam, visszament a kaszárnyába, és egy nagy veknivel (kenyér) és két babkonzervvel tért vissza. Örömmel és szégyenkezve adtam hálát az Úrnak, aki mindenkor csodálatosan gondoskodik az övéiről.

    Amikor 1951. május 28-án leszálltam Sarmaságon, felbolydult a falu. Visszatért, akit sokáig halottnak hittek. Édesanyám, amikor bekiáltottak hozzá, hogy itthon a fia, elvesztette eszméletét. Kisöcsémet nem ismertem fel. Megkérdeztem tőle, hogy kinek a fia. A munkások is rohantak a mezőről, hogy meggyőződjenek arról, hogy valóban hazajöttem. A gyülekezet fiataljai összesereglettek este, hogy meglepjenek. Bent voltam a szobában, amikor kint, az ajtó előtt megszólaltak a hangszerek. El sem tudtam képzelni, mi lehet az, mert még nem tudhattam, hogy gyülekezetünkben vonóskar is működik. Ledöbbenve kérdeztem anyámat: Miféle zene ez? Talán az angyalok jöttek...? Aztán sírásra fakadtam, amikor az ajtón bevonultak a testvéreim. Fekete Miklós a 126 zsoltárt olvasta fel: „Mikor visszahozta az Úr Sionnak foglyait, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, nyelvünk pedig vigadozással. Akkor így szóltak a pogányok: Hatalmasan cselekedett ezekkel az Úr!”