400 éve választották fejedelemmé Bethlen Gábort

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

(emlékezés Bethlen Gábor fejedelemmé választásának 400-ik

és az anabaptisták első, magyarországi megjelenésének 490-ik évfordulóján)

            Az idén négyszáz esztendeje annak, hogy a kolozsvári országgyűlésen Erdély fejedelmévé választották Bethlen Gábort (1580-1629). Sok vihar és árvíz hömpölygött át azóta e „térkép mögé kényszerült Nagyfejedelemségen, amelyet oly sokszor jártunk be közösen az emberi igazság, méltányosság, a félelem és megaláztatás nélküli élet vágyának, az emlékezés örök jogának álomfogatán” (Sütő András) –  mert e föld nem tudta elfeledni, hogy volt neki egy rövid ideig tartó aranykora, amikor a sokféle bajban háborgó Európának szívet-szemet gyönyörködtető „tündérkertje” volt.

            Bethlen Gáborra most nemcsak megválasztása kapcsán emlékezünk, hanem az alkalomból is, hogy 1523-ban,  négyszázkilencven évvel ezelőtt jelentek meg Felső-Magyarországon (a mai Szlovákia területén) az első anabaptista igehirdetők, és – mint jól tudjuk – a reformáció kálvini ágához tartozó fejedelem jótékony cselekedeteivel beleírta magát az anabaptisták történelmébe is.

            Háborúkkal, oszmán fenyegetettséggel, belső viszályokkal terhelt időszak ez, amikor nyugat felől a Habsburg sanyargatja az országot, dél-keleten a török uralkodik a magyar területeken. Egyedül Erdélynek van valamelyest önállósága a két oldalról fenyegető, emésztő tűz között. A fejedelemnek jó diplomáciai érzékkel kell rendelkeznie, hogy megőrizze ezt a függetlenséget, és hogy valódi, biztonságos otthonná tegye e kis földdarabkát az itt élők számára. A törökök már 1603-ban felkínálták a harcokban edzett, kiváló képességekkel rendelkező ifjú Bethlennek a fejedelmi széket, de ő szerényen visszautasítva Bocskai Istvánt győzte meg, hogy azt elfogadja. Később Rákóczi Zsigmond, majd Báthory Gábor lett a fejedelem, akiket hűségesen támogatott Bethlen. Azonban amikor Báthory Gábor kicsapongó életmódja és rossz politikája miatt veszélybe sodorta Erdélyt, Bethlen Gábor erélyesen föllépett ellene. Az 1613-as országgyűlés őt nevezte ki fejedelemnek, s ezzel megkezdődött egy olyan korszak, ami után évszázadok elteltével is sóhajtozva vágyakozik az erdélyi ember.

            Bethlen Gábor Európában egyedülálló módon kormányozta a fennhatósága alá tartozó területeket úgyannyira, hogy Erdélyben a gazdaság mellett felvirágzott a kultúra, a tudomány, és győzedelmeskedni tudott a népek és felekezetek közötti kölcsönös megbecsülés – a transzszilván eszme. Somogyi Imre baptista egyházelnök így ír erről a korszakról a Kürt 1940. szeptember 15-i számában: „Európa szerte tomboltak a vallásháborúk, mikor Erdély (…) a vallásszabadság és a lelkiismereti szabadság földje volt. Hol volt még az általános népoktatás nagy, demokratikus vívmánya, amikor Bethlen Gábor megnyitotta az iskolákat a jobbágyfiak előtt! Vagy hol volt a szerencsétlen népszövetség, a maga «szellemi együttműködéseivel», amikor az erdélyi főiskolákon minden kulturnemzet tanárai találkoztak; hol volt még a «kisebbségek kulturális jogvédelmének» modern formulája, amikor Bethlen Gábor román nyelvre fordíttatja a Bibliát!”    

            A fejedelem támogatásával sok tehetséges ifjú tanulhatott a külföldi egyetemeken – főként Heidelbergben –, majd a Gyulafehérváron alapított főiskola szolgálta a protestáns teológia és művelődés kibontakozását. Bethlen udvari lelkipásztora, Milotai Nyilas István írta: „…Alig vagyon Erdélynek oly szurdékja, melyet Fölséged tudós emberekkel meg nem rakott volna.” Székvárosában nyomdát is felállíttatott, melyben Sziléziából érkezett, képzett betűszedő dolgozott. A könyvekről hadjáratai idején sem feledkezett meg:  1622-ben olyan nagy könyvrakományt hozott Felső-Magyarországról, hogy Kolozsvárról három iskolamestert, két szekeret és tíz ökröt kért az elszállításukra. Tekintélyes gyűjteményéből – mit korának számos uralkodója, tudósa, diplomatája is megcsodált – mára csupán két darab maradt meg! Bethlen Gábor emberi nagyságát mutatja többek mellett az a tény, hogy szabadságot és előjogokat biztosított más, korábban üldözött felekezeteknek – ami előtt elismeréssel adózott a legnevesebb magyar ellenreformátor, a jezsuita Pázmány Péter is. Igyekezett felismerni és Erdély javára kamatoztatni a szellemi értékeket, mert tudta, hogy ezáltal egy anyagiakban is erős ország jön létre.

            Az anabaptistákkal a morvaországi, Habsburg-ellenes hadjáratok alkalmával volt lehetősége személyesen is találkoznia a nagy fejedelemnek, amikoris a hittestvérek a több tízezres hadsereg ellátásához, a katonák gyógyításához jelentős mértékben hozzájárultak. Ugyanakkor láthatta azt is, hogy ezek a becsületes, minőségi munkát végző emberek mennyi szenvedésnek, megpróbáltatásnak vannak kitéve mind a protestáns, mind a katolikus hatalmasságok vallási türelmetlensége miatt.

            1533-ban a Nyugat-Európában zajló üldözések elől Jakob Hutter (?-1536) egy népes anabaptista csoportot vezetett Morvaországba (Csehország), ahol – az első esztendőket leszámítva – sokáig nem volt jelentősebb bántódásuk. Körülbelül nyolcvan anabaptista (hutterita) „udvar” létesült szerte az országban, mintegy negyvenezer főnyi lakóval. Ezekhez az udvarokhoz iskolák, pékségek, kórházak is tartoztak.  A történészek szerint Morvaország 180 településén a Svájcból betelepedett és a hutterita testvéreken kívül még hat anabaptista irányzat képviselői éltek 1526 és 1620 között. A katolikus Habsburg uralkodó évtizedeken át nyomást gyakorolt a morvaországi rendekre az anabaptisták eltűrése miatt, míg elérte, hogy az országgyűlés 1567-ben rendeletet adjon ki a morva-testvérek ellen.  

            Magyarország területén, a Felvidéken (Eperjes városában) kissé korábban, már 1523-ban megjelentek az első anabaptista igehirdetők, akik közül a Schröter Kristóf nevét ismerjük. Luther elküldte Kisszebeni Jánost, hogy vitázzon az anabaptistákkal, és cáfolja meg tanaikat, de 1526-ban bemerítkezett ő maga is. A kassai főpap fellépésével megkezdődtek az üldözések, s 1528-ban Pozsonyban két anabaptistát égettek meg máglyán.

            Bethlen Gábor (mintegy száz esztendővel később) felmérve az anabaptista közösségek tarthatatlan helyzetét, elhatározta, hogy jelentős létszámú közösséget telepít le Erdélyben. „Tehát Isten kegyelméből adta meg nekünk – írja Werner Jakab – hogy 1621. augusztus 31-én Alvincre kerültünk, ahol örömmel összejöttünk, és ezért hálás szívvel mondunk köszönetet Neki.” 1622. július 4-én kelt levelében a fejedelem részletesen közli az anabaptistáknak átadott jelentős alvinci birtokok helyét, számát, terjedelmét, ugyanakkor azt az elvárását is, miszerint „…az egész gazdaság adózik, mint ahogyan a szőlőskertben termelt bor tizedét is nekünk, illetve utódainknak tartozik adni minden évben. Másodszor, hogy minden olyan dolgot (…) amit a kézművesek készítenek, nekünk és utódainknak féláron kötelesek eladni. Harmadszor, hogy amikor és amilyen gyakran nekünk és utódainknak a szokásos kétkezi munkájukra szükségünk van (…), az egészet fele fizetségért kötelesek mindenkor elvégezni.” Egy árjegyzék szerint Alvincen az anabaptisták a bognár, cipész, fazekas, kalapos, késes, kovács, lakatos, szabó, szíjgyártó, takács és tímár mesterséget gyakorolták. Mivel több helyről és több hullámban érkeztek a testvérek a fejedelmi szákvároshoz közeli Alvincre, létszámuk hamarosan az ezer főt is meghaladta. Bethlen Gábor 1625. augusztus 24-én egy újabb rendeletet bocsátott ki, amelyben az anabaptistákat mentesítette az adókötelezettség terhétől: „Az anabaptisták, akik a morvai őrgrófságból kiűzettek, és a mi erdélyi királyságunkba átköltöztek, találkozzanak itt a mi tényleges jóakaratunkkal, és élvezzék különös vendégszeretetünket. Iparaikkal, melyekhez jól értenek, a lakosságnak igen értékes szolgálatot nyújtanak. Hogy a királyság hasznára legyenek, szabad és nyugalmas otthonra leljenek királyságunkban; feloldjuk őket az adók fizetésétől. Tetszésük szerint bárhova nyugodtan vándorolhatnak, hogy minden nehézség nélkül a saját érdekeik és céljaik szerint éljenek. Befogadjuk őket a mi biztos jólétünk körébe, és biztonságukat szintén a Ti védelmetekbe ajánljuk. Az anabaptisták mindenhova szabadon jöhetnek, mehetnek, és kötelességetek tanyáikra és minden dolgukra vigyázni, őket minden erőszakosság ellen megvédeni, törvényellenes támadások, rongálók és felbujtók ellen.”

            Nemsokára azonban véget ért Erdély aranykora, és a „tündérkert” újbóli csatározások, üldözések színhelyévé változott. Felszámolódott az alvinci anabaptista telep, és az ország egy értékes közösséggel lett szegényebb. Az 1990-es években három bánsági lelkipásztor (Kiss László, Tőtős János és Bálint Pál) felkeresett egy idős házaspárt Alvincen, akik az anabaptisták leszármazottainak tudták magukat. A férfi felfeszegette a járdába öntött köszörűkő-darabokat, az anabaptistáktól fennmaradt egyetlen tárgyi emléket. Az volt a terv, hogy az épülendő baptista teológia falába építik majd be, emlékeztetőül a múltra, Bethlen Gábor fejedelem pártfogolt gyülekezetére. Az idő telt, az idős házaspár elhunyt, a köszörűkő darabjait is maga alá temette az alvinci föld.

            Erdély nagy fejedelme 1629. november 15-én haldoklott Gyulafehérváron. Negyvenkilenc esztendős volt mindössze. Végrendeletét már papírra vetette két héttel korábban. Élete utolsó órájában hűséges emberétől, Kemény Jánostól tollat kért, és ezt írta (mivel beszélni képtelen volt): „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki. Bizonyára senki nincsen!”