Fazekas Zsigmond
(sz. 1920. nov. 7. Ipp, Szilágy
megye)
visszaemlékezései
(Lejegyezte Kiss Lehel
2007. szeptember 18-án, Ippon)
A magyar hadseregben kihúztam négy évet, és hála a Jóatyának, egyszer
sem voltam megbüntetve, a legkisebb büntetéssel sem. Hogy kik voltak hívők
körülöttem a háború idején, azt nem tudom megmondani, mert mindig olyan nagy
volt a kavarodás, futkosás, hogy azt kideríteni nem lehetett. Néhányra
emlékszem a csendesebb időkből - fel is
sorolom mindjárt, amikor odaérünk. 1941. október 8-a volt, amikor berukkoltam
Szilágy megye központi városába, Zilahra. A 25-ös gyalogezred II.-ik zászlóaljába
osztottak be. Tizennyolc hónapot töltöttem le itt, majd átvezényeltek
Nagyváradra, hogy a távbeszélő szakasznál elvégezzem a tisztiiskolát. A
tanulási időszak hat hónap volt, amit néhány hét gyakorlat követett. A
gyakorlat után mondhattuk, hogy a tanfolyamot sikeresen elvégeztük. Abból állt
a gyakorlat, hogy Váradtól Élesden át a Réz-hegységben vonulva árkokat ástunk,
lefektettük a távbeszélő eszközökhöz szükséges huzalokat, majd felszedtük,
amikor kellett. Különféle felderítő, hadászati feladatoknak is eleget kellett
tenni. Így jutottunk el a szülőfalumhoz közeli szlovák településre,
Ippzoványfürdőre, ahol a legelőn, meg az erdővel borított Púpos-dombon még két
hétig gyakorlatoztunk. Sátrakban laktunk azidő alatt. Ugyanúgy gyakorlatozva,
mint útban errefelé, visszamentünk Nagyváradra a felszereléseinkért, hogy
azokat, ahonnan hoztuk, Zilahra átpakoljuk. A váradi vasútállomáson
fúvószenekar várt minket. Zilahon eleinte huszonhét távbeszélő volt, de miután
visszamentünk a tisztiiskolából, már csak heten maradtunk újonckiképzőnek, mert
a többieket szolgálatra küldték, kit erre, kit arra. A hívők közül Ady Imre,
aki Veress Ernő lelkipásztor apósa volt, a zoványi Bréda Sándor, aki veje volt
Osváth Ferenc lelkipásztornak, valamint a szilágynagyfalusi Benedek Mihály és
Benedek Sándor teljesített feladatot Zilahon. Én mindig a parancsnokságon
szolgáltam, a nagyobb rádióknál.
Alig vártam március 15-ét 1943-ban, mert a kiszabott idő eltelte után
ekkor kellett volna végleg szabadságra engedjenek. Egyik nap a
szakszparancsnokunk rossz hírrel állított be: a Dunántúlon most alakult meg a
201-es önálló zászlóalj, és szükségük van egy távbeszélőre. Valakit közülünk
kell kiküldeniük a feladatra. Hogy harag ne essék, javasolta, hogy sorshúzás
döntse el, ki az, aki nem mehet haza. A sors éppen rám esett – de hiszem, hogy
a Jóatya akarta így. Menni kellett az új szolgálati helyre, a Fejér megyei
Inotára. Igen elkeseredtem.
Egy ezredben három zászlóalj van, egy zászlóaljban pedig általában kb.
800 katona szokott lenni. De mivel háború volt, a mi zászlóaljunkban voltunk
vagy 1500-an. Tudomásom szerint hatvanan voltunk itt távbeszélők. Minden
eddiginél nagyobb szigorúság volt. A gyakorlatozást is úgy kellett végeznünk,
mintha a fronton lettünk volna: éles töltényekkel, gránátokkal. Nem volt könnyű
dolog! Néha átvittek a szomszédos Várpalotára, ami már Veszprém megyében van,
hogy a bányászok fürdőhelyén megfürödjünk. Várpalotán voltak aknavetők, tüzérek
és páncéltörők is, Inotán csak gyalogosok.
Egyik alkalommal Várpalotán egy filmet is mutattak arról, „milyen hősiesen
küzdenek honvéd testvéreink az orosz fronton”. A vásznon süvítettek a golyók,
robbantak az aknák, kimondhatatlan felfordulás volt. Hamar felismertem, hogy a
filmet Inota mellett készítették, és éppen akkor, amikor a mi zászlóaljunk
gyakorlatozott. Rettenetes volt nézni is! ’44. március 15-én akkora hó esett,
hogy a deszkabarakkokat szinte teljesen belepte a hó.
1944. október 8-án vittek ki a frontra, ami Szegednél kezdődött, és
húzódott nyugat felé. Szegedtől kb. 100 km távolságra voltunk, amikor, az
oroszok négy oldalról is körbefogtak minket, nem volt idő árkokat ásni. A
gránátok egymást érték a nyílt terepen, nem volt semmi fedezékünk. A földön
hasaltunk egymástól 4-5 méternyire, és
kúszva próbáltunk menedéket keresni. Ekkor meg is sebesültem a jobb lábamon meg
a jobb oldalamon. Most is sok szilánk van bennem, az orvosok nem merték a
hátgerincemből kivenni. 50 méternyire volt egy csusznyacsomó,
amiben a főhadnagy húzta meg magát. Amint vánszorogtam felé, megsebesültem
másodjára is - azt hiszem, egy gránátszilánk volt. Átfúródott azon a kemény
páncélsisakon, majd’ szétverte a fejemet. Azóta is állandóan fáj.
Valahogy sikerült kimenekülni az ellenség szorításából. Az Újpesti
tábori kórházba vittek, megfürösztöttek, és ápoltak két hétig. Itt tudtam meg a
rádióból, hogy a 201-es önálló zászlóaljból 105 katonát elfogtak az oroszok, a
többinek pedig nyoma veszett. Az Úrnak úgy tetszett, hogy én életben maradjak.
Aztán átvittek Szombathelyre, mert a front már majdnem odáig elhúzódott. Amíg
sikerült lábra állni, ott tartózkodtam Szombathelyen. Rövid idő alatt
hadszíntérré vált egész Magyarország, ezért marhaszállító vagonokba
gyömöszöltek minket, 40 sebesültet egy vagonba. Az uticél Ausztria volt. Nem
lehetett még inni sem. Másnap reggelre az utasok fele már halott volt. A
legközelebbi vasútállomásokon kipakolták a hullákat. Akinek volt dögcédulájuk
volt, akiknek pedig nem, úgy temették el őket, ismeretlenül. A háború végéig
Ausztriában tartózkodtam. Mindössze két hét volt csak, de elég is volt. Először
Bécsben húztuk meg magunkat, majd miután azt is elkezdték bombázni, kivittek a
környező falvakba. Linzben voltunk, amikor kaptuk a hírt, hogy a magyar
hadsereg számára a háborúnak vége. Ez 1945. május 9-én volt.
Visszamentem tehát Bécsbe, hogy onnan vonattal elinduljak hazafelé.
Gondoltam, Inotán még megtalálom az otthagyott ruháimat. Bécsben magyar
katonákkal találkoztam, akik az amerikai seregben szolgáltak. Ők kísértek ki a
Ferenc József pályaudvarra, hogy az oroszok foglyul ne ejtsenek. Valami
németektől kaptam egy hátizsákot, abban volt két zsíros-tejes, borzasztó
konzerv meg egy katonakenyér. Ekkor már bevezették a jegyrendszert az
élelmiszerekre. Hiába lett volna bármennyi pénzünk, nem tudtunk volna vásárolni
semmi falnivalót. Az utak, a hidak mindenfelé fel voltak robbantva, a
Duna-partot is felaknázták. Az orosz repülőgépek állandóan jártak a levegőben.
A vonat sokszor leállt, ilyenkor szaladni kellett a fedezékbe. Amikor
csendesedett a helyzet, vissza a vonathoz... ez végig így ment, amíg kiértünk
Ausztriából.
Magyarországon nem volt épp ennyire
tönkretéve az úthálózat. Szolnokon egy szerencsétlen asszony elhívott tízünket
szállásra 10-10 Pengő fejében. Félkész ház volt. A férjét kivitték a frontra –
ki tudja, hazakerült-e valamikor? Kaptunk egy tányér paszulylevest vacsorára,
meg egy kevés szalmát alomnak. Reggel vonattal indultunk Nagyvárad felé.
Váradon is baj volt, mert nem volt, csak magyar és orosz pénzem – le akartak
szállítani a vonatról. A Jóatya velem volt mindvégig: a golyózáporban
megtartott, a kórházban erősített, gondomat viselte az utakon. 1945. május
25-én az Ő kegyelméből sikerült hazaérnem Ippra. Éppen pünkösd volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése