Elmélkedés Megyesi József képeivel (VI.)

17.

Ami testtől született, test az; és ami Lélektől született, lélek az.

Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő

és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.

(Jn 3: 6-8)

            Holdvilágos éjszakán úgy kapkodta a lábait Nikodémus, mint akinek sarkában kígyók falkája sziszeg. Félelmek és nyugtalanság titkos mérgét érezte belsejében felszívódni, s minél inkább erőtlenedett, annál inkább igyekezett a felemeltetett csoda-pózna gyógyító látására. Verejtékesen, fuldoklón telepedett le a fiatal Rabbival szemközt, mert úgy hallotta, hogy tud valamit ez a Názáreti, amit farizeustársak és írástudók délceg serege meg sem sejthet, s meg nem ragadhat, ha meg is sejtené. Méltóságának üres edényét felfedte, tudásának színes kavicsait kiteregette az ács fia előtt. Kérdőn nézett Rá: most vajon mit fog mondani?

            És a fiatal Rabbi beszélni kezdett az éjszaka langyos szellőjének hangján – új törvényről, új erőről, új életről. Lénye úgy sugárzott, mint a réz. A város fölött foszladoztak a fellegek, gátját szakította a csillagóceán. És beszélt a fiatal Rabbi, halkan magyarázott – szava édesebb volt, mint a méz. Az utcákon kígyók tekeregtek repedésekbe, meglazult macskakövek alá, s Nikodémus kényelembe helyezte magát. És beszélt a fiatal Rabbi bölcsen és hatalmasan, feléje fordultak mind a csillagok. Szavaiból béke áradt, fennkölt nyugalom. „Te Izráel tanítója vagy, és nem tudod ezeket?”

            Nikodémus nem tudta mostanig. Mosolyogva csukta be szemét, s míg beszélt hozzá a fiatal Rabbi, érezte, hogy úgy veszi körül a mindenható Isten szeretete, mint a meleg, óvó anyaméh.             

18.

           

Ha pedig tudnátok, mi ez: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot,

nem kárhoztattátok volna az ártatlanokat.

Mert a szombatnak is Ura az embernek Fia.

(Mt 12: 7-8)

            A nyugalomról nevezett napon – nyugalom nélkül, békétlen téblábolni, s számolgatni a lépéseket; az élő, egy Úrral való kapcsolatápolás különleges napján – az Ő kedves hangja, jelenlétének áldásai nélkül, hangoskodón; a beteljesedés napján – testileg éhesen, kalászok után epekedve, üresen kongani lelkileg is; a közösség napján – nem örülni az örülőkkel: ilyen volt a Törvény szombatja Jézus nélkül. De Jézus eljött! Jézus eljött, és határtalan szeretetével betöltötte a szombat Törvényét – mert nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért. A meggörnyedt asszonynak, a sorvadt kezű embernek, a Bethesda béna betegének sem volt igazi szombatja, míg Jézus meg nem érkezett. De Jézus megérkezett, és vele, és benne, és általa a felegyenesedés!

            „Hat napon át gyógyíttassátok magatokat – védte a szombatot a zsinagógafő – mert a hetedik nap az Úrnak napja!” Micsoda vakság, micsoda görcsös „kegyesség!” „Ha meghaltál volna – mondta valaki egy frissen megtértnek – nem sajnálnálak úgy, mint így, hogy hívővé lettél!” Micsoda rest szív, micsoda oktalanság! A Törvény, a napok, a hagyomány, a szokás, az illem mind-mind üres, tartalmatlan váz Jézus nélkül. De Jézus itt van, és vele a gyógyulás van itt. Jézus itt van, és vele itt van az élet. Jézus itt van, és vele a nyugalom hétfőn is, kedden is, szerdán is, csütörtökön is, pénteken is, szombaton is, vasárnap is – a világ végezetéig.

            Elég Ő nekünk, teljesen elég a nyugalomhoz!    

19.

           

…tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok:

 és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.

Mt 11: 29b

            Az alázat szelídség nélkül: ravasz meghunyászkodás. A szelídség alázat nélkül: a szív-érintkezések meghitt pillanatainak káprázatos húsevővirága – sem ebben, sem abban nincs igazi öröm, csak metsző fájdalom és vérehullás. Az emberi alázat és emberi szelídség embertelenség önmagában; jó gyümölcsöt hozni meddő akarat; az ÉN erőfeszítése a túlélésre. De nem lesz túlélés, ahol nincs szeretet, mert valódi alázat nincsen, ahol szeretet nincsen, és valódi szelídség sincsen, ahol szeretet nincsen. Egyetlen esélye van tehát a túlélésre mindenkinek: halálosan bemerülni az egyetlen, igaz agapéba, aki maga Jézus Krisztus! Benne nincs alázat szelídség nélkül, és nincs szelídség alázat nélkül – mert Őbenne semmi nincs szeretet nélkül. Átszegzett kezével is Ő maga a tökéletesség!

            Jézus útja farkasok közt vezet át, a halál árnyékának tetemes-völgyében. Zord szél süvít szembe véle, tövis-kacsok kapnak ruhája után. „Aki én utánam akar jönni, tagadja meg magát…!” És mennek nyomában az alázatos szívűek, a szelíd bukdácsolók – mert járatlan út ez, isteni út – mind mélyebbre és mélyebbre, folyton növő szeretetben. Mert Aki elől megy, tudja, mit akar. Mert Aki elől megy, legyőzte a világot! Lejjebb és lejjebb, fokról fokra biztosabban, lépésről lépésre növekvő örömben, növekvő világosságban – így haladnak ifjulón a föld örökösei. Követik a Mester mozdulatait, figyelik beszédét, mely örök életre buzgó víznek kútfeje lett az ő belsejükben. Nem fordítják el arcukat a köpködők elől, kezüket nem kényszeríti ökölbe a farkasmarás, mert övék az imitatio Christi kegyelme, övék az el nem múló szeretet országa.   

                 

20.

Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; 

és te nem akartad.

Ímé, pusztán hagyatik néktek a ti házatok.

(Mt 23: 37-38)

            Sudár falak napsütötte oldalain zarándokok tekintete pásztázott végig ámulón és elégedetten. Bástyák, tornyok árnyékvetülése, íves kapuk visszhang-kondulása a távolból is roggyanni késztette a térdeket s a szíveket. Néhány mélységes lélegzetvétel után az ifjabbak hallelujázva előreszaladtak, ágakat tördeltek az útszéli pálmafákról. A Templom felől bárányok bégetése erősödött, terjengett a kesernyés füst, s közeledvén a kapuk felé, bomladozni kezdtek a tarka, hosszú karavánsorok.

            Jézus megállt, s könnyek peregtek le az arcán. Fátylas tekintetével átölelte Jeruzsálemet, s emelte volna fel, fel, hogy szívéhez szorítsa… de némán lehanyatlott, mint a gyümölcsérlelő nap. Sötét lett mindenütt. Kutyavonyításos sötét. A tanítványok vállat vontak – látták ők már a Mestert sírni máskor is. A város fölött villámok cikáztak az égen, alatta fortyogtak feneketlen katlanok, körötte roppant harapófogó acélköre szűkült. Zarándokok tódultak be nevetve a kapukon, botladozó báránykákat, súlyos tulkokat terelgettek. Élesen lármázott ezernyi veréb- és kelmeárus.

            A Messiás lábai alatt próféták vérétől volt vizenyős a föld – borzongva lépkedett a virágok között. Járt itt Ő már máskor is: igazság és kegyelem kitárt szárnyaival, ígéretes szókkal, figyelmeztetéssel. Járt Ő itt már máskor is a századok során. Akkor sem kellett, most sem fog kelleni. „Mester! Nézd, milyen kövek, és milyen épületek!” – ujjongtak a tanítványok. Jézus rájuk nézett újra, s könnyek peregtek le az arcán. Szemének égető fátylán át látta, miként vonogatják vállukat – hiszen látták ők már a Mestert sírni máskor is.              

Előadás Kornya Mihályról (Margitta)

Kornya Mihály meglátásai

a gyülekezeti élet néhány összetevőjéről

2009. május 23., Margitta

            Nagy szeretettel köszöntöm mindkét gyülekezetet! Azért mondom, hogy mindkettőt, mert a látszat ellenére két gyülekezet van most jelen ebben az imaházban. Amit mi magunk előtt látunk, hivatalos névvel nevezve Margittai Magyar Baptista Gyülekezet. Ebbe beletartoznak olyanok is, akik a láthatatlan, az Isten szerinti gyülekezet tagjai, és beletartoznak olyanok is, akiknek az Isten Lelkének dolgaihoz semmi közük sincsen. A jelenlévők egyik csoportja az igazi gyülekezethez tartozik: a Krisztuséhoz. A jelenlévők másik csoportja a hamis gyülekezethez tartozik: a saját magukéhoz, az ördögéhez. Így van ez rendszerint mindenütt, nemcsak Margittán: ahol létrejön a látható gyülekezet bármilyen, intézményes formája, ott élő és halott tagok egyaránt vannak. Gondolom, nem kell magyarázni senkinek, hogy nem feltétlenül az az élő, aki rettenetesen tevékeny, vagy szépen tud beszélni Jézusról – és nem feltétlenül az a halott, aki csendben, szinte alig érzékelhető módon van jelen a közösségben. Az tagja az igazi Gyülekezetnek, akit az Úr maga tart annak, és az nem tagja az igazi Gyülekezetnek, akit az Úr maga nem tart annak. Ez ennyire egyszerű – elméletben. A gyakorlat ennél sokkal bonyolultabb: élő és élettelen tagok vannak együtt az adott szerkezetben (ami a látható gyülekezet). Ha tagok, ugyanazon jogokkal rendelkeznek, ugyanazon kötelességeik vannak. Lelki síkban és fizikai síkon mozognak egyszerre – a mennyei igét kell hirdetni, lelkeket kell menteni, lelkeket kell gyógyítani, lelkek felé és lelkekkel együtt kell szolgálni, ugyanakkor alkalomadtán különféle választásokat kell tartani, ki kell fizetni a számlákat, karban kell tartani az épületeinket és így tovább. Tehát a látható gyülekezetnek van egy lelki, ugyanakkor van egy fizikai vetülete is. A dolgokat még az is bonyolítja, hogy a lelki emberek néha testi módon gondolkodnak, és úgy is viselkednek, és a testi embereknek pedig néha, vagy folyamatosan, olyan megnyilvánulásaik vannak, mintha lelkiek volnának. Nem egyszerű dolgot vállnak fel azok, akiket Isten lelkipásztorokként, presbiterekként, elöljárókként, bizottsági tagokként kirendel a látható gyülekezet sokféle ügyeinek intézésére!

            Kornya Mihály feladata sokszorosan nehéz volt: olyan helyekre kellett mennie, ahol a baptista gyülekezetnek hírét sem hallották (vagy ha hallották is, alaptalanul rossz hírét hallották). Ő kellett, hogy megtalálja azokat az embereket, akiknek az evangéliumot és a bemerítés fontosságáról szóló bibliai tanítást elmondhatta. Ő kellett, hogy elvezesse őket az igazi megtérésig, a hitvalló keresztség önkéntes felvállalásáig. Neki kellett a gyülekezeteket megszerveznie, és folyamatosan felügyelnie. És tette ezt nem egy, nem tíz, és nem száz helyen, hanem sokkal több helyen. Később szervezte a baptista missziót és gyülekezeti életet országos szinten is – haláláig, több, mint negyven esztendőn keresztül ebben a szolgálatban égett mind lelkileg, mind fizikailag.[1]

            A gyülekezeti életnek szinte felsorolhatatlanul sok apró részlete van, amik közül egy sem mellőzendő, egy sem elhanyagolandó. Ez alkalommal nem térek ki minden ilyen részletre, hanem csak hat dolgot emelek ki ezek közül. Nagy vonalakban meg fogjuk látni, miként viszonyult Kornya Mihály azokhoz az emberekhez, akik felvételüket kérték a baptista közösségbe. Meg fogjuk látni, milyen meglátásai voltak a lelkipásztori, vezetői tisztségről; a fiatalokról; a szolgáló csoportokról, mint pl. az énekkar; az adakozásról és a gyülekezet missziójáról. E Kornya testvérre emlékező és emlékeztető hétvégének nem csupán az a célja, hogy nagy elődünk alakját felidézzük, és hogy nevét az újabb és újabb korosztályok szájába adjuk, hanem főképpen az, hogy a 165 esztendővel ezelőtt született parasztpróféta életében és munkásságában Isten ma is ugyanolyan erővel megnyilvánulni kívánó kegyelmét lássuk meg.

1.      Kornya meglátásai a gyülekezeti tagfelvételről

            Az új tagok felvételét a baptista gyülekezetbe már maga Meyer Henrik – nyílván Oncken hatására – nagyon komolyan vette. A kikérdezést nem siette el: alaposan megvizsgálta, hogy a bemerítésre jelentkezők mennyire járatosak a Biblia tanításaiban, hogy valóban újjászülettek-e, hogy milyen jellembeli erényeik illetve hibáik vannak. Az efféle alkalmak sokszor hosszú órákat vettek igénybe. 1875. augusztus 24-én a bemerítkezés szándékával érkezik Békés-Gyulára az a nyolc személy, aki a nagyszalontai gyülekezet alapítója lett. Meyer Henrik, „az ország prédikátora” másnap délelőtt elkezdi a kikérdezést: Először Lajos János tett bizonyságot - írja naplójában -, aminek egész szívemből örültem. Ezután az idős Bordásné, aki jó bizonyságot tett az ifjú Bordásnéról. Ezután Kornya Mihályt vizsgáztattam. A nyolcadik személy meghallgatásával úgy eltelt az idő, hogy már hajnali 2 óra volt.[2] A saját bemerítése előtti kikérdezés izgalma és komolysága minden valószínűség szerint mély nyomokat hagyott Kornya Mihályban úgyannyira, hogy később ő maga is minden adódó alkalommal igen szigorúan felülvizsgálta a jelentkezőket. Ezek a tanácskozással egybekötött vizsgáztatások nemcsak a „barátkozó” jobb megismerésére, hanem egyszersmind a gyülekezet tagjainak nevelésére is irányultak. A „barátkozók” számára nem tartottak külön előkészítő, felkészítő órákat (katekézist). A szükséges ismereteket egyéni bibliatanulmányozás és az összejövetelek rendszeres látogatása révén sajátították el. Akik a közösségi alkalmakról ki-kimaradoztak, azok nem is jelentkezhettek a „meghallgatásra”.

            Nagyon ritkán történt meg, hogy Kornya testvér tizenéves, még kiskorú fiatalokat sorolt be a bemerítkezendők közé. Mindig közel tudott férkőzni hozzájuk, sok esetben a pártjukat fogta az idősebbekkel szemben - de amikor bemerítkezésre jelentkeztek, különösképpen szigorú volt velük, főleg, ha azok szülei már baptisták voltak. A családból lett hívők olyanok, mint a szelídített rókák, vagy mint a vadlibák: felnőnek, de nem maradnak meg. Egyszer aztán ősszel elrepülnek.[3] – hangoztatta.

            A kikérdezés a gyülekezet tagjai előtt két fő részből állott: Kornya testvér előszöris a jelentkezők bibliaismeretét mérte le. Nem is a lexikális tudás érdekelte legfőképpen, hanem az a belső hozzáállás, amivel a „barátkozó” a hit alapigazságaihoz viszonyul. Ahogyan Jézusról, a Szentírásról, a különféle történetekről beszélt, hamar nyilvánvaló lett, hogy jelen van-e a nála megtérés gyümölcse, vagy pedig nincsen. Aki az efféle „ismeretekben” hiányosnak mutatkozott, elhagyhatta a termet, már nem is kellett, hogy feleljen a másik típusú kérdésekre. A kikérdezés második kérdéscsoportja a személyes életre, a megtérésre, a Jézus Krisztussal való személyes találkozás nyomán beállt változásokra vonatkozott. Ellene volt a borfogyasztásnak – ezt nagyon sokszor hangoztatta is. A Szabad Baptista Szövetség  1913. május 1-2 között megtartott bihardiószegi konferenciáján felállásra kérte azokat, akik nem fogyasztanak szeszes italt. Szomorúságára csak 14 személy jelentkezett.[4] Akikről kiderült, hogy nem szakítottak a borfogyasztással, Kornya „zárt óráin” nem volt esélyük, hogy felvegyék a gyülekezeti tagok közé.

            Kirner feljegyez egy történetet, miszerint Kornya „egy gazdag ifjú felvételénél, mikor a bibliai kérdésekre jól megfelelt, hirtelenül azt kérdezi (…): - Hát a macskátok tudja-e már, hogy hívő akarsz lenni, vagy felrúgod még?”[5] Ugyanez a kérdés ismétlődött meg sokkal később, 1931-ben Selymesilosván, amikor Szabó László (1881-1966), Kornya munkatársa (a perecseni Kulcsár István és a székelyhídi Szabó Károly jelenlétében) hallgatta meg a sarmasági gyülekezet alapító tagjait.[6] Ez a tény is bizonyítja, hogy Kornya testvér hatása – a stílusát, módszereit utánzó utódok révén – még nagyon sokáig érezhető volt az erdélyi gyülekezetekben. Ma már sajnos egyre kevesebb közösségben veszik olyan alapos komolysággal az új tagok felvételét, mint ahogyan elődeink, ezért is mosódik el a látható gyülekezetben a valódi és a csupán név szerinti tagok közötti határvonal. Sokkal érdemesebb bemerítési ünnepély nélkül maradni, mint beláthatatlan időkig szenvedni és szégyenkezni az újjá sohasem született, de teljes joggal bíró gyülekezeti tagokkal!                         

2.      Kornya meglátásai a lelkipásztori tisztségről

            Kornya Mihály idejében a „lelkipásztor” kifejezés nem volt annyira elterjedt kifejezés, mint manapság. Egyetlen korabeli baptista írott forrást sem találunk, amely Kornyát lelkipásztorként határozná meg. Amíg nagy városok gyülekezeteinek felavatott, vezető munkásait – mint például a hamburgi Johann Gerhardt Onckent, a Wesselényi utcai Meyer Henriket – lelkipásztoroknak nevezzük, a teológiai végzettség nélküli, főként földművesekből kikerült lelki munkásokat nem illetjük ezzel a címmel. A mi gondolkodásmódunkban valamiképpen úgy rögzült, hogy aki teológiailag képzett, és szolgálatát tekintve egy (vagy nagyon kevés számú) gyülekezethez kötött, az a lelkipásztor. Valahogy nem jön, hogy a csizmásan sok száz kilométert gyalogló, tanulatlan, rendszerint a földműves vagy gazdálkodó réteghez tartozó lelki munkásokat lelkipásztoroknak nevezzük. Az, hogy másképpen nevezzük őket, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezek az áldott emberek nem lelkipásztori munkát végeztek volna. Szolgálataik középpontjában a misszió, a gyülekezetplántálás állt, és mivel nagy volt a munkaterület, természetesen nem tehették, hogy rendszeres családlátogatást és lelkigondozást végezzenek minden egyes tag felé – mint a mostani gondolkodásunk szerinti lelkipásztor. Kornya munkatársai közül talán csak Tóth Mihály volt az egyetlen, aki saját területéről (a nagyszalontai körzetből) nem szívesen mozdult ki, és minden energiáját szinte csak arra az egy munkamezőre összpontosította.

            1877. november 11-én Nagyszalontán Kornyát Tóth Mihállyal és Balogh Lászlót együtt diakónussá avatták. Az ünnepségen id. Rottmayer János, Oncken és Meyer Henrik is jelen volt. Ettől kezdve jogában állt bemerítést is tartani, de az első bemerítését csak később, 1881-ben tartotta meg, miután gyülekezeti vénné avatták. Addig ezt a szolgálatot az egész ország területén Meyer Henrik egyedül végezte.

            Az egyik megnevezése tehát Kornya Mihálynak: gyülekezeti vén (nem szokás Kornyát diakónusnak nevezni). A legtöbb korabeli kiadványban Kornya neve mellett a „prédikátor”, a „kerületi/körzeti prédikátor ill. elöljáró” címeket találjuk. Gyakran találkozunk a „misszionárius”, „missziómunkás”, „hitszónok” kifejezéssekkel is. Az ószövetségi tisztségre utaló „parasztpróféta” és az újszövetségi tisztségre utaló „parasztapostol” kifejezés későbbi keletű. A „paraszt” jelzőt sérelmezve valaki meg is jegyezte: „Egyetlen mai, tanult lelkipásztor sem állíthatja magát Kornya testvér mellé, mégis leparasztozzák!” Van ebben is némi igazság, de az bizonyos, hogy Kornya testvér a „paraszt” jelző ellen nem tiltakozott volna, de a „prófétát” vagy az „apostolt” nem fogadta volna el semmiképpen. Munkatársaival együtt „úttörő ill. ugartörő missziómunkásnak” is nevezzük, életében azonban csak „Kornya testvérnek” szólították.

            Kornya Mihály nagy erőfeszítéssel törekedett arra, hogy az új állomásokon mihamarabb alkalmas munkás fejlődhessen a misszió folytatására. Mindenfelé munkatársakat toborzott, és sürgette az alkalmas személyek felavatását is. Kétségtelen, hogy neki volt a legnagyobb tekintélye mind között, de sohasem tartotta magát kivételes személynek, vagy a legkisebb mértékben is feljebbvalónak. Vele ellentétben „Meyer Henrik természetesnek tartotta, hogy mind a német, mind a magyar nyelvű gyülekezetek az ő személyes lelkipásztori, sőt apostoli irányítása alá tartoznak, mind lelki, mind szervezeti, mind anyagi vonatkozásban.”[7] Kornya mindvégig, az állami elismerés körül kialakult nézeteltérések fájdalmas időszakában is kitartott Meyer mellett. Meyer Henrik tudatában volt annak, hogy az ő szolgálata (t.i. hogy egy egész ország prédikátora legyen) egyedi: …az én állásom az egyesületben (itt a Szövetségre kell gondolni – K.L.) a gyülekezetekben olyan, mint amilyent ez országban többé egy testvér sem fog betölteni.[8] Ezt akár Kornya Mihály is mondhatta volna, de ő sohasem hangsúlyozta (habár biztosan felmérte) különleges szerepét a magyar baptista történelemben.

            1912-ben a Körösbökényben megtartott konferencián három rövid mondatban kifejtette meglátását a lelkipásztori szolgálattal kapcsolatban: Azt gondoljátok, hogy a prédikátorok tartják meg a népet? Nem, ők csak a rendet tartják fenn. Nem a törzs terem gyümölcsöt, hanem az ágak.[9] Az egyetemes papság elvének találó, szép és szemléletes meghatározása ez, amelyben a különféle szolgálatokra való elhívás eszménye is benne foglaltatik. Az elmondottakból világosan látható, hogy Kornya Mihály a gyülekezet egészséges működéséhez elengedhetetlenül fontosnak tartotta a lelkipásztor állandó jelenlétét a közösségben (még ha nem is ezt a kifejezést használták e tisztség megjelölésére). A sokrétű gyülekezeti munka tálentumok szerinti megosztásának hírnöke volt helyi és országos szinten egyaránt. Rendszerint visszautasította azokat az előnyöket, amik egy hűséges, valódi lelkipásztort a Biblia tanítása szerint joggal megilletnék.     

3.      Kornya meglátásai a fiatalokról

Mielőtt röviden felvázolnánk azt is, hogy miként viszonyult Kornya testvér a gyülekezethez tartozó fiatalokhoz, tekintsünk át egy részletet az elismert és el nem ismert gyülekezetek 1912. évi statisztikájából.[10] Az el nem ismert (kornyista) gyülekezetek közül a legjellegzetesebbeket választottam ki, az elismertek közül pedig a központi gyülekezetet, a nagyváradit. Ez a sattisztika a többi téma tárgyalásakor is segítségünkre lesz majd.  

Bihardiószeg: vezetők: Kornya Mihály hitszónok, Kovács Gábor gyülekezeti vén, 6 misszióállomás, 9 kisegítő munkás, 8 kápolna ill. gyülekezeti ház, 300 tag, 4 vasárnapi iskola, 19 vasárnapi iskolai tanító, 125 vasárnapi iskolai tanuló, 1 énekkar, 60 énekes, adakozás 8496 korona.

(Az 1915. márc. 9-11 között a Wesselényi utcai imaházban megtartott gyűlésen Kornya testvér - halála előtt nem egészen két évvel - jelentést tesz a bihardiószegi körzet jelentős fejlődéséről: A bihardiószegi gyülekezethez 15 stáció tartozik. 1914-ig 420 lelket merítettek alá, minekutána vallást és bizonyságot tettek az Úr Jézusról.[11])

Nagyszalonta: vezetők: Tóth Mihály vén, Domján Mihály diakónus, Pájer Sándor diakónus, Vass János diakónus, 11 misszióállomás, 1 kisegítő munkás, 5 kápolna, taglétszám 292, 6 vasárnapi iskola, 13 tanító, 96 vasárnapi iskolás, egy 34 tagú énekkar, 1859 korona adakozás.

Körösbökény (Buteni): vezetők: Szida Tódor vén, Bréda M., Vancs V., Lukács V., Berbecar V., 77 misszióállomás, 97 kisegítő munkás, 23 kápolna, taglétszám 2301, 26 vasárnapi iskola, 29 vasárnapi iskolai tanító, 224 vasárnapi iskolai tanuló, 14 énekkar, 356 énekkarista, 4899 adakozás.

Nagyvárad: vezetők: Darabont Gyula vén, Boros Imre vén, 4 misszióállomás, 375 tag, 1 vasárnapi iskola, 12 vasárnapi iskolai tanító, 60 vasárnapi iskolás, 6 ifjúsági egylet, 9 énekkar, 140 énekes (ezidőben, akárcsak ma, a nagyváradi gyülekezetben több ifjúsági csoport és több énekkar működött. Az utóbbi számok tehát nem 6 ill. 9 különböző helyen működő alakulatokat jelentenek – K. L.)

E statisztikából többek között kiderül, hogy a Kornya-irányította missziómunka  különböző területein a gyermekek és ifjak nevelése nagy hangsúlyt kapott. Igyekezett arra, hogy ahol misszióállomás jött létre, és gyermekek is vannak, mihamarabb beinduljon a vasárnapi iskolai oktatás. Nem zavarta, sőt örömmel nyugtázta, amikor istentisztelet közben felsírt egy kicsi gyermek – az efféle jeleneteket gyakran fel is használta tanításában. Az azonban rettenetesen zavarta, amikor egy gyermek az összejövetel ideje alatt tudatosan rendetlenkedett. A Mustármagban már közzétettem azt a történetet, amely anyai dédnagyapám gyermekkorából maradt fenn a családi emlékek között: „A történet a szilágysági Ippon játszódik, annak a Kerekes Bálintnak (1862-1941) a házánál, aki Kornya halála után átvette a Bihar-Szilágyi Szövetség vezetését. Istentisztelet után az ebédnél Kornya rosszallóan mondta munkatársának: - A fiad ma nem figyelt az imaházban! Erre az apa megdorgálta, megfenyítette a fiút. A következő alkalommal, hónapok múlva ismét jött a megrovás: - Bálint, a fiad ma nem figyelt az imaházban! Csodálkozott a fiú, hiszen mindvégig feszülten, mozdulatlanul ült az istentisztelet alatt, főleg most, hogy Kornya testvér prédikált. Minden alkalommal így történt, amikor Kornya Ippra jött: újabb dorgálások, fenyítések... A fiú nem értette, miért panaszkodik Kornya testvér az ő apjának, hogy már megint nem figyelt. Amikor aztán később összetört a szíve, és megnyílott az Ige előtt, boldogan hallotta: - A fiad ma figyelt az imaházban!”[12]

A komoly, megfontolt, hívő fiatalokat  nagyon szerette. Volt olyan eset is, amikor a bemerítésre jelentkező fiatal mindkét kérdéscsoportnál jól vizsgázott a tagfelvételkor, de mivel állandóan mosolygott közben, Kornya javasolta a bemerítés elhalasztását. Pártfogásba vette a menyegzőben nevetgélő ifjak csoportját, amikor az idősek rájuk szóltak komolytalanságukért. A gyermekeket találós kérdésekkel tanítgatta. Jövőt látott az új korosztályokban – de a hívő családból való fiatal tag-jelölteket (amint ezt korábban láthattuk is) rendszerint nem fogadta feltétlen bizalommal. Attól tartott, hogy a fiatalok belenőttek a baptistaságba, és újjászületés nélkül, igazi meggyökerezés, gyümölcstermés nélkül akarnak a gyülekezethez csatlakozni. Kirner könyvének 108-112. oldalain számos történet olvasható, amik hűen tükrözik Kornya Mihály és a fiatalok kapcsolatát. Nincs módunkban, hogy ezt most bővebben tárgyaljuk, ezért tovább haladva hadd nézzük meg, mik voltak

4.      Kornya meglátásai a szolgáló csoportokról!

            A statisztikából kiderül, hogy az el nem ismert gyülekezetek rendszerint nem a különféle szolgáló csoportok kialakítására, hanem inkább a misszióra fektették a hangsúlyt. A bihardiószegi körzetben, ahol 8 imaház volt, csupán egyetlen énekkar működött, akárcsak a 11 misszióállomással rendelkező nagyszalontai körzetben. A körösbökényi román körzet 77 állomásához képest is igen csekély az énekkarok száma (itt 14 énekkar volt). A nagyváradi 4 misszióállomáson azonban 9 énekkart és egyetlen vasárnapi iskolát találunk! Egyetlen eddig ismert beszámolóban és jegyzőkönyvben sem találunk utalást arra, hogy Kornya Mihály szolgáló csoportok létrejöttét szorgalmazta volna. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ellenezte őket, hanem csupán azt, hogy a missziót és a lelki, bibliai nevelést sokkal előrébbvalónak tartotta. Mivel Meyer Henrikéknek nem volt gyermekük, Kornya két lánya, Sára és Teréz, egy ideig Budapesten tartózkodott. Ez idő alatt megtanulták a német nyelvet is, amit karénekek fordításánál hasznosítottak. Ebből is látható, hogy Kornya Mihály nem a fejlődés ellen volt, hanem az olyan tartalmatlan formák ellen, mint a megtért tagok nélküli, vagy megtéretlen tagokat is foglalkoztató „szolgáló” csoportok.           

            Kornya biblikus tanításai és vélemény-nyilvánításai is jelentősen befolyásolták azt, hogy később a Szilágyságban létrejött énekkarok és zenekarok szolgálataiban való részvételnek szigorú feltételei és szabályai alakuljanak ki. Talán kornyai örökség az is, hogy az elismert gyülekezetekben zajló díszletes-jelmezes társas jelenetekről, jótékonysági árverésekről, koncertekről stb. borzongva vettek tudomást a korábban Kornya vezetése alatt álló gyülekezetek.[13] Kornya azokat a dolgokat is kerülte, amik önmagukban nem rosszak, de botránkozásra adhatnak okot, vagy kísértésbe vihetnek. Egy fennmaradt történet szerint Kornya a saját fiát is erélyesen kiutasította az imaházból, amikor az hegedülni akart – ugyanis a falusi ember szemében a hegedű a bálok, a kocsmák, a lakodalmak hangszere volt. Az alázatos, komoly, őszinte, hívőies szolgálatokat – legyenek azok egyéniek vagy csoportosak – mindig támogatta. Az anabaptistákhoz hasonlóan ő is azt szerette volna, hogy a látható gyülekezet csakis hitvalló és a lelki életet a gyakorlatban is megélő tagokból álljon, de szomorúan kellett belássa, hogy „sok ördögöt kereszteltem én meg!”

            A gyülekezeti élet egy másik, természetes és biblikus velejárója az adakozás. Mivel Perecsenben többet beszéltem erről és hasonló dolgokról, most csak éppen felvázolom, mik voltak

5.      Kornya meglátásai az adakozásról.

Amint láttuk, Meyer Henrik az egész magyarországi baptista közösség pénzügyeit is egymaga intézte. Nemcsak, hogy „országos prédikátor” és missziómunkás, hanem egy személyben országos adminisztrátor volt. Kornya Mihály esetében az figyelhető meg, hogy ő elzárkózott szinte minden olyan teherviseléstől, ami anyagi vonatkozású volt. Nem volt tagja sem a vagyonkezelő, sem a nyomdai, sem a kápolnaépítési, sem pedig a szegényügyi bizottságnak. Csakis olyan bizottságokban vállalt tagságot, amik a missziómunkáért, a gyülekezetek lelki életének gyarapodásáért voltak felelősek. Az apostolokhoz hasonlóan ő is úgy látta, hogy nem helyes, hogy mi az Isten igéjét elhagyjuk, és asztalok körül szolgáljunk (ApCsel. 6:2b)! Azt azonban, hogy a tagok rendszeresen és lelkiismeretesen adakozzanak, nagyon fontosnak, bibliai parancsnak tartotta: Hogyha körülöttetek valaki beteg, és nem mehet el az imaházba, küldje el a perselypénzt, mert csak így igazi hívő![14]

            A statisztikát tanulmányozva arra a következtetésre juthatunk, hogy Kornya tanításokat tartott az adakozásról, és buzdította a testvéreket az istentisztelet ilyen módú gyakorlására is. A Kornya közvetlen irányítása alatt működő bihardiószegi körzet 300 tagja 1912-ben 8.496 koronát adakozott. A nem sokkal kisebb, pontosan 292 taglétszámú nagyszalontai körzetben csupán 1.859 korona gyűlt össze. Ennél még sokkal meglepőbb, amit a körösbökényi román körzetben tapasztalunk: a tagok száma itt 2.301, majdnem hétszerese a Kornya a körzetének, az adakozás pedig 4.899 korona – ami alig több, mint fele annak, amit a bihardiószegi körzetben adakoztak! Azt ma már nem tudjuk megállapítani, hogy az adakozásnak milyen módjai voltak jellemzők Kornya gyülekezeteire, de azt biztosan tudjuk, hogy az ő közvetlen irányítása alatt levő területek lelki és anyagi szempontból is túlszárnyalták a többi misszióterületet.

            A látható gyülekezet életének még nagyon sok mozzanata van, de szemelgetésünket most befejezzük azzal, hogy beletekintünk abba is, hogy mik voltak

6.      Kornya meglátásai a gyülekezet szociális feladatairól.

            Mivel Margittán vagyunk, egy ide kapcsolódó történelmi tényt kívánok feltárni. Az Erdélyi Magyar Baptista Levéltárban rábukkantam egy részletes beszámolóra, amelyből megtudhatjuk, hogy – idézem –: „Bihar és Szilágy megyei testvéreink egy házat vettek Margittán,[15] melyet olyan rokkant személyek számára rendeznek be menhelyül, akiknek senkijük nincsen, aki gondjukat viselné. A telken két ház van építve, és mind a kettő jó állapotban van. Átalakítással lehet az egyiket az ottani gyülekezet számára imaháznak berendezni, azonkívül egy szép, tágas lakás bérbe adható, és gondnoki lakásnak való hely is van. A másik épület pedig a telken belül van építve, mintegy 16-17 rokkantnak nyújt menhelyet. A két ház előtt gyönyörű udvar van, ahová később, ha arra szükség lesz, lehet szép kápolnát építeni, vagy pedig bérházat. A hátsó udvar pedig igen alkalmas a kerti veteményezésre, esetleg gyümölcsfákkal is be lehet ültetni. Itt lehetne foglalkoztatni rokkant testvéreinket ebben a kertben, és jó gyümölcstermővé lehetne azt tenni. A kert nagysága kb. 900 négyzet öl.” A beszámoló aláírói: Scheffler Reinhold, Baranyai János és Kornya Mihály. Szinte elképzelhetetlen, hogy a két fővárosi prédikátornak lett volna ilyen gyakorlati rálátása a terület kihasználásának lehetőségiről. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy Kornya, a vidéki gazdálkodó elgondolásairól olvashatunk a beszámolóban. A menház gondnoka a margittai Kocsis Imre lett, akiről azt gondolták, hogy Kornya halála után majd utóda lesz a Szövetség vezetésében. Erre azonban nem kerülhetett sor, mivel nem élte túl azt a fejlövést, amit 1916-ban a harctéren kapott.

            Megállapíthatjuk tehát, hogy Kornya Mihály nemcsak, hogy fontosnak tartotta, hogy a gyülekezetek szociális munkát végezzenek, hanem ötletekkel is szolgált a különféle tervek megvalósításához. A rászorulókat támogatók listáiban, amik a korabeli kiadványokban jelentek meg, több helyen találkozhatunk az ő nevével. A hívő élet gyakorlati kérdéseiről, amikről tanított, mindig személyesen mutatott példát.

            A látható gyülekezetnek feladata van a világban függetlenül attól, hogy milyen arányban vannak igazi hívők és álhívők a tagjai között. A vezetés ezért is nagy felelősséget ró az Úr által megbízott ill. a gyülekezet által megválasztott személyekre. Bátran kijelenthetjük, hogy Kornya Mihály komolyan vette elhívását, és jó sáfára volt a rábízott tálentumoknak. Ahogyan tanított a gyülekezeti életről, ahogyan megélte és megkövetelte azt, a történelmi korszakok sokszor drámai váltakozása ellenére követendő példaként állhat előttünk. A margittai gyülekezet szép fejezetekkel gazdagította az erdélyi magyar baptisták történetét. Hadd legyen ez a gyülekezet most is és mindig az, ami valamikor volt: magányosok és betegek támasza, felkarolója Istenünk dicsőségére!                  

---

[1] Sokat gyötörték testileg is; gyakran tartott bemerítéseket jeges folyóvizekben; utolsó éveiben úgy érezte, mintha az egész teste égne.

[2] Meyer Henrik: Napló (kézirat), 1875. augusztus 24., 25-26. 

[3] Kirner: 141. old.

[4] A jegyzőkönyv másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltárban.

[5] Kirner: 153. old.

[6] Kiss Lehel: Emlékkönyv 1931-2004 – képek a sarmasági baptista gyülekezet történetéből, 12 old. A kézirat K.L. birtokában.

[7] Bereczki Lajos (szerk.): Krisztusért járva követségben, Baptista Kiadó, Bp., 1996., 83 old.

[8] Meyer Henrik körlevele a Pest megyei gyülekezeteknek, 1894. nov. 14. A kézirat a Magyarországi Baptista Egyház Levéltárának tulajdona.

[9] Baranyai János: A Magyarországi Baptista Szövetkezet értekezletének Jegyzőkönyve – tartatott Körösbökényben 1912 évi május hó 14, 15 és 16 napjain, Bp., 1912, Magyarországi Baptisták Könyvnyomdája, 21. old.

[10] Az 1912-es év statisztikáját Baranyai János és ifj. Rottmájer János készítette el. A kézirat írógéppel írt másolata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdona.

[11] A gyűlés beszámolójának kézirata az Erdélyi Magyar Baptista Levéltár tulajdona.

[12] Kiss Lehel: A magyar baptista ifjúság rövid története (4. rész), Mustármag, 2008. március, 7 old.

[13] Körlevél az összes romániai baptista gyülekezetekhez – Szilágynagyfalu, 1929. március hó 5-én – A Szilágymegyei Baptista Szövetség misszió bizottsága – Az Igazság Tanuja, 1929. márc., V. évf. 3. szám, 12 old.

[14] Kirner: 140. old.

[15] A terület a rajta levő épületekkel 15.500 koronába került, 1000 korona volt az átalakítási költség. A menház megnyitójára 1914. szeptember 8-án került sor. Ezen az alkalmon Kocsis Imre hirdetett igét az      I. Kir 8:28 alapján.

Elmélkedés Megyesi József képeivel (V.)

13.

Példázat nélkül semmit sem szóla nékik, hogy beteljék a mit a próféta szólott, mondván: Megnyitom az én számat példázatokra;

és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve valának.

(Mt 13: 34b-35)

          A művészetek egyen-egyenként, és azok összessége: utalás. Utalás arra, Aki az embernek képességet adott alkotni a meglévőből, és érteni-élvezni a művet, az alkotás folyamatát. Utalás egy elvesztett és egy eljövendő világra, amelyben már nem tükör által, és nem homályosan látunk. Ajándék a művészet, ráadás kegyelem kegyelemre. Kimeríthetetlen lehetőség. Fokmérője az istenismeretnek. Amint a hangok szót alkotnak, a szavak képet vetítenek, a képek gondolatot támasztanak, hidak verődnek, kapuk tárulnak – és mosolyog az Isten, ha itt is, ott is tetten érjük Őt.

          „Ti vagytok a föld sói – mondta Jézus – és a világ világossága!” És kétezer éve hat a szó, mozgásba lendít a kép.

          „Meglátod a felebarát szemében a szálkát – mondta Jézus – de a tiédben vastag gerenda van!” És kétezer éve hat a szó, pirulni késztet a kép.

          „Nézzétek a mezők liliomait, milyen pompázatosan öltözteti őket a mi Atyánk, aki van a mennyekben! – mondta Jézus – Nézzétek az ég madarait, ételük mindig hogy kikerül!” És kétezer éve hat a szó, békével önt el a kép.

          És hazacsámborognak az idegenbe szakadt és az otthoni tékozló fiak; és boldogok, akik sírnak; és mindenét eladja, aki szántóföldben drága kincsre lelt; és boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; és vigyázunk a lámpás olajára – mert hat a szó, és hat a kép a nékünk adatott kegyelem szerint.

          Szavainkkal, képeinkkel, zenénkkel, mozdulatainkkal, szándékunkkal tartozunk. Tartozunk dicsőítni Őt, Akiben megjelent az Atya teljessége. Dicsőítni Őt, Aki a hibátlan Szép, a csalhatatlan Jó, a tökéletesen Igaz. Aki az Ars Patris.            

14.

Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?

Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is,

hanem még hetvenhétszer is.

(Mt 18: 20-22)

          Isten számtanának olyan törvényei vannak, amik túlnövik a logika korlátait. A szeretet főtantárgyának gyönyörűséges ága ez. Emberi elme fel nem foghatja, meg nem értheti, felelnünk kell belőle mégis. Hát akkor mire való ez az egész? – kérdezheted. Nekünk, kik ez iskolába beiratkoztunk, az isteni számtan az életünket jelenti. A teljes életet. Vannak e világnak önjelölt, nagy professzorai, ígéretekkel dús, rangos egyetemek – diákjaik bukdácsoló, örök vesztesek mégis, a nullánál tovább e tárgyban nem jutottak. 

          Isteni számtant képtelenség tanulni mástól, mint Aki maga a Szeretet. Ő a mi tanítónk, Aki három személyű egy, örök, igaz Isten. Csak Ő vezethet el minket minden igazságra! Őbenne lesznek ketten egy testté a szerelmesek. Felette nagy titok ez, de működik az Ő szabálya, és napról-napra boldogabb a házasság, melyben a férfit és a nőt Ő szerkesztette egybe. Az Ő kezében öt kenyér és két hal elég lesz ötezer jóllakásához. A Beléje vetett mustármagnyi hit elég lesz kimozdítani helyéből a Himaláját. A szegény özvegyasszony utolsó két fillérét adta oda szeretetből, és az isteni matematika szabályai szerint megnyert mindent – a széles mellényű gazdagok mérlegeltek, számítgattak az emberi matematika szabályai szerint, és mindent elveszítettek. Aki e földön az Ő szabályai szerint oszt múlandót, az a mennyben szoroz romolhatatlant.        

          Tanulni fogunk, míg élünk, s álmélkodunk, míg élünk, mint az utolsó percben érkező napszámosok: Hogy lehet, hogy annyi fizetést kaptunk mi is, mint akik piros hajnal óta Neki dolgoznak? Ez az isteni számtan titka, csodája! 

  

15.

És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk

(és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét),

a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.

(Jn 1: 14)

          Úgy volna jó járnunk utunkat – köveket átlépve-kerülgetve, sistergő lángnyelvek között, mindennapi Jordánjaink zúgó habjai és örvényei ellenére – mint akiknek szemébe és szívébe a megdicsőült Krisztus arcának képe kitörölhetetlenül beleégett!

          Mi is voltunk Vele a hegyen, és láttuk Mózest megilletődni, Illést hódolni Előtte. Néhanap, a csodalátás megújító, kegyelmi alkalmain fel-felmegyünk Vele újra. A Törvény betőlt: átölelt minket a minden értelmet felülhaladó szeretet és békesség. Megváltottakká lettünk! A próféták szava betőlt: akik nem nép voltunk, lettünk királyi papság, szent nemzet. Csodálkoznak az angyalok is. Megváltottakká lettünk!

          Úgy volna jó – gondoljuk mi – ha sosem kéne lejönni a hegyről, a Krisztus-látás fénylő magaslatairól a völgyi sötétbe, meredélyek, farkasok, tövisek közé. Úgy volna jó – gondoljuk mi – ha lehetnénk a mennyei harmattól borított sátornak a világtól elkülönített, ámuló vendégei egész életünkben.

          De a hegyről le kell jönni. Mesterünk is lejött, mert megcsapdosott arccal, feltört vállal egy másik hegyre kellett felkapaszkodnia. Oda Vele nem mehettünk, oda építeni nem kívántunk volna sátort. Vitte a völgyi sötétet, farkasok vicsorgását, tövises koszorút, izzó lángnyelveket, zord szívek kövét, örvényt és kavargást, és mindent elvégezett. Megváltottakká lettünk!

          Éppen ezért úgy volna jó, éppen ezért úgy kellene járnunk utunkat – köveket átlépve-kerülgetve, sistergő lángnyelvek között, mindennapi Jordánjaink zúgó habjai és örvényei ellenére – mint akiknek szemébe és szívébe a megdicsőült Krisztus arcának képe kitörölhetetlenül beleégett.

                       

16.

És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni

e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?

Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.

(Lk 13: 7-9)

          A Kegyelem önmagával szemben igencsak kegyetlen – nem kíméli magát, hogy velünk kíméletesen bánjék. Kiválasztott a fák közül – nem, mintha életrevalóbbak, ígéretesebbek lettünk volna, hanem, mert megszeretett úgy, ahogy voltunk: csenevészen, halálra váltan, vadócan is. Beültetett a saját kertjébe – a próféták, az apostolok, a szentek édes gyümölcsű, terebélyes fái közé, és éppen úgy szeretett, mint azokat. Különös gondot fordított ránk: körülkapált, és megmetszett, és megtrágyázott, és reménykedett, hogy egy szép napon hátha viszontszeretjük, az Ő szeretetének milliomodrésznyi töredékével. De mi nem szerettük viszont. Azt sem tudtuk, mi történik velünk, csak zsigereink érezték, hogy a föld jó föld, a fény jó fény, a víz tiszta víz. Eközben Ő hajladozott, cipekedett, izzadozott, s nem fáradt el, mint egyéb vincellérek.

          Évek suhantak el így. „Hátha terem jövőre! – szólt mindannyiszor, amikor az Igazság fejszéje a gyökerekre vettetett – Körülkapálom, megmetszem, megtrágyázom, öntözgetem, simogatom. Hagyd meg még ez esztendőben!” De mi nem termettünk mást, csak levelet, csupán lenge, zörgő levelet. A Kegyelem nem adta fel: hajladozott, körülkapált, cipekedett, megtrágyázott, izzadozott, megmetszett, és becézgetett, simogatott folyton. Aztán valahogy észrevettük: sebes a keze! Át van fúrva a keze! Aztán valahogy kicsordult egy parányi könnycsepp valahol, az águnk hegyén. Egyből észrevette: „Bimbó! Bimbócska!” – ujjongott fel.                   

          Azóta nem fér el bennünk az ének: Hegyek és halmok, ujjongjatok! Tapsoljatok, erdők, kertek, ligetek fái, mert amilyen távol állt tőlünk a gyümölcstermő engedelmesség, olyan közel jött hozzánk a megtartó Kegyelem!

Temetési igehirdetések I.

Isten minden nap megújuló kegyelme

Kiss Ernő – élt 56 évet – temetésén

2012. dec. 23., Sarmaság

JerSir 3:22-23: Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!

            Azzal a megállapítással kezdem ezt a szolgálatot, hogy szívünkben nagyon kemények, lelkünkben, jaj, de szárazra kérgesedettek tudunk mi lenni, emberek! Sajnos, sok esetben még azok is, akiket újjá tett az élet és a halál Ura. A reggel sarjadó fűszálak és frissen bomló virágok mennyből küldött üzeneteit képtelenek vagyunk érzékelni, átvenni sokszor, és nem ámulunk el minden lépten-nyomon afelett, hogy milyen nagy a mindenható Istennek irántunk tanúsított kegyelme. Ha minden rendben megy, nincsen időnk megállni, elgondolkodni, és rácsodálkozni Isten végtelen jóságára, és nincs szemünk meglátni azt a sok-sok jót, mely fizikai, lelki síkon egyaránt árad reánk naponként. Nekünk tragédiák, nekünk koporsók, nekünk ravatalok kellenek, hogy megtorpanjunk egy pillanatra. És sokan, sajnos nagyon sokan csak elméláznak, elérzékenyülnek ekkor is, és mennek tovább, az elején kissé lelassulva, s aztán ugyanúgy. Ez a gyászistentisztelet az élők számára egy kegyelmi alkalom! Kegyelem, hogy még nincsen végünk, és nem mi fekszünk itt, a koporsóban. Kegyelem, hogy feljöhettünk ide, a temetőkertbe, és az is, ha éppen felhoztak, és nem magatehetetlenül heverünk egy ágyon. Kegyelem, hogy van halló fülünk, és felfoghatjuk Isten hozzánk intézett, komoly üzenetét! És még mennyi, de mennyi minden van, ami talán csak ilyenkor jut eszünkbe, hogy aztán hamar elfelejtsük, és szaladjunk, dolgozzunk rogyásig, haragudjunk, vádaskodjunk, elengedjük magunkat, s menjünk tovább! Magunktól képtelenek vagyunk mozdulni Isten szavára, sőt még meghallani is. Ha valaki e szomorú együttlét alkalmával teremtő Istenéhez közelebb kerül, az egyedül kegyelem. És ha valaki ma felismeri Jézus Krisztusban megváltó Istenét, az is egyedül kegyelem. Itt van most közöttünk az Isten vigasztaló, megtérésre hívó, helyreállító kegyelme! Boldogok, akik megragadják!

            Ernő bátyja – mert mi, gyermekek csak így neveztük nagybátyánkat – életét is az utolsó pillanatig végigkísérte a kegyelem. Nem véletlenül született ő a világra, és nem véletlenül éppen akkor, és oda, abba a családba, amelybe beleszületett. Ernő bátyját ajándékul szánta Isten a családnak, az embereknek, a világnak. Az Ő terve és akarata volt, hogy megszülessen. Biztos aranyos kisbaba volt, és jó érzés volt nagyon, amikor először nézett rá édesanyjára, amikor édesapjára először reámosolygott! Nagyobb testvérei számára is áldás volt. Mozgatta kicsi karjait, lábait, és örült, hogy dobog az ő szíve is. Élettel ajándékozta meg őt is az Isten. Előtte soha senki nem volt épp olyan, mint ő, és már sohasem lesz ezután, mert milliók és milliárdok közül megismételhetetlen egyetlenegy! Mint ahogy mi is egyen-egyenként. Miénk lett az élet nagyszerű csodája. Mennyei tervek részeseivé lettünk! Gondoljuk csak el, hányszor undorodtunk meg ettől az élettől, és hányszor beszéltünk róla úgy, mint valami hatalmas teherről, kínról! Pedig lehetne alázatos szívvel, örömmel és lelkendezéssel beszélni róla. Hányan és hányan dobják el maguktól tudatosan ezt a drága kincset: az életet! Nem hiszik, hogy kimondhatatlan gyötrelmekben folytatódik mindörökre tovább.

            Kegyelem az is, hogy Ernő bátyja hívő családba született. Látott ő sok bűnt is, emberi gyarlóságot, de olyan környezetben nőtt fel mégis, amelyben figyelme a mennyeiek felé irányulhatott. A szülők reggel és esténként elővették a Bibliát, együtt énekeltek a gyermekekkel, és így tanítgatták őt: „Fiam, szeresd az Úr Jézust, mert Ő nagyon szeret téged! Fiam, imádkozzál!” És megtanult imádkozni. Rendszeresen elvitték Isten házába, és éveken át imádkoztak érte, hogy mindenestől Jézusé legyen. Milyen nagy kegyelem!

            Idők multával valami mozgolódni kezdett a szívében, és egyszer csak előállott, hogy a gyülekezetnek ő is tagja kíván lenni. Bizonyságot tett arról, hogy ő a Jézusé már, és csak Néki akar szolgálni, amíg csak él. Ismerte az igét, amely arról beszél, hogy jobb fél szemmel, vagy vakon, fél lábbal vagy láb nélkül a mennyek országába jutni, mint teljes egészségben kerülni a kárhozatra! A kegyelemnek ez a szava hangzik most is, mert vannak még, akik ép kézzel, ép lábbal bírnak, csak éppen a lelkük nincs biztonságban. Vannak még itt, akik nem panaszkodnak talán, de kemény a szívük, mint a kő, és nem lakik benne a drága Megváltó, az Úr Jézus Krisztus. Bárcsak munkálkodna bennük Isten ma reggel is megújult kegyelme ellenállhatatlanul, hogy ne éljenek tovább élő hit nélkül, megtéretlenül!

            Emlékszem rá, hogy az utca felőli házban Kiss-tatáéknál volt egy festmény a falon. Sohasem tudom elfelejteni. Belém ivódott az a kép. Egy szegekkel átvert, nagy, vérző kezet ábrázolt – talán megvan még most is. Kisgyermekként borzongva betűztem rajta a fekete szavakat: „Az én bűnöm…, a te bűnöd…, az ő bűne…, a mi bűnünk… Még nem elég?!” „Ezt a képet Ernő bátyja festette!” – világosítottak fel. És attól kezdve valahogy nagy tisztelettel néztem fel Ernő bátyjára. Isten kegyelme szerette ki belőle ezt a képet, mint ahogyan a korábban gyilkos szándékú, gyűlölködő Saulusból a Szeretet Himnuszát. Isten közelsége szép dolgokat hozott ki belőle: csodálatos festményeket, rajzokat, telve mennyei üzenettel. Adatott neki a tehetség, a tálentum birtoklásának kegyelme. Ha betölt minket Isten kegyelme, embertársainkból, gyermekeinkből, házastársunkból a bennük szunnyadó áldásokat csalogatjuk elő. Mosolyra rendszerint mosoly a válasz, simogatásra simogatás, jótettre hála. De a bennünk lévő bűn is kihozza a másikban lévő bűnt, düh a dühöt, harag a haragot! Ha szelet vetünk, vihart aratunk. Most e koporsó mellett gondolkozzunk el: általában mi jön ki a mellettünk lévő emberből miattunk? Kivé, mivé lesz miattunk az a másik? Kapaszkodjunk bele teljes erőnkből Isten kegyelmébe, ha szép napokat akarunk látni!

            Bárhová ment, bárhol járt, mindenütt utána ment, mindenütt fölötte lebegett az isteni kegyelem. Volt idő, hogy Ernő bátyja megkeseredett. Volt idő, hogy messziről nézve úgy látszott, nem vágyik már igére, hívők közösségére. Úgy láttuk, hogy Istentől távolra került nagyon – mert mi tükör által homályosan nem csak a mindenható Istent látjuk, hanem a közöttünk lévő embertársainkat is – és úgy láttuk, nem érdekli már sok minden, ami valaha érdekelte. De volt idő, hogy felhívott telefonon, és elcsukló hangon kérte, hogy imádkozzam, mert honvágya van. Isten után vágyik. Arra az örömteljes lelkiállapotra, amit megízlelt fiatalon. Vajon mi késztette arra, hogy imatámogatást kérjen? Vajon mi juttatta eszébe a lelki otthon melegét? Isten kegyelme! Mindenüvé utánament ez a kegyelem, és szólítgatta, nem hagyta békén ez a kegyelem! Teutánad is eljött ez a kegyelem. Ide, a temetőkertbe. Ki tudja, hányadjára ébresztget, hányadjára kínálja fel magát! Talán utoljára.

            Ez év nyarán nagy, családi összejövetelt tartottunk Sarmaságon. Mindenhonnan összejöttünk, sokfelé szétszóródott gyermekek, unokák, rokonok. Arról emlékeztünk meg, hogy Kiss-tata kilencven esztendeje született, és hogy Kiss-mamával hatvan éve kötöttek házasságot. Számomra felejthetetlen alkalom volt. Amikor a Szeretet-lapba megírtam a beszámolót, ilyenformán írtam, hogy „ki tudja, vajon lesz-e még alkalom, hogy így, örömben legyen együtt a család.” Bevallom, nem arra gondoltam, hogy épp Ernő bátyja temetésére fogunk összegyűlni legközelebb. Közülünk, azt hiszem, senki sem gondolta. Megadatott számára annak kegyelme, hogy részt vegyen szülei gyémánt-menyegzőjén. Mindenki számára ajándék volt ez az alkalom. Mondta is a feleségem útban errefelé: „Milyen jó, hogy akkor mi is eljöttünk, legalább láthattam én is Ernő bátyját még életében!” Akkor találkoztak először, és akkor találkoztunk vele utoljára. Nem lehet tudni sohasem, melyik az utolsó találkozás kegyelmi alkalma. Nem lehet tudni, melyikünk ravatalát állják majd körül legközelebb szeretteink, ellenségeink, ha vannak. Vessük ki szívünkből a régi, rossz emlékek átkát! Bocsássunk meg, ha kell, és ha kell, kérjünk bocsánatot! Rendezzük a rendeznivalókat, mert talán ez a perc az utolsó találkozás kegyelme! Hogy még nincsen végünk, az egyedül kegyelem!

            Ernő bátyja nem hirtelen szívroham következtében halt meg. Nem is autó ütötte el. Megadatott neki az a kegyelem, hogy készüljön a földi lét itthagyására. Sokaknak nem adatik meg. Napokat kapott, kegyelmi napokat. Ajándékba. Amikor nagyon szenvedett, és beszélni sem tudott már, valaki a családból megkérdezte tőle: „Ernő, imádkoztál? Fel vagy-e készülve, ha el kell menni?” Micsoda kegyelem! Micsoda türelem és szeretetteljes lehajlás: utána ment Isten szava az utolsó pillanatban is! Csak a lába fejét mozgatta, hogy igen, igen. És eljött 2012. december 21-e, délelőtt tizenegy óra harminc perc, és Ernő bátyja lezárta szemeit. Elszakadt a fonal, mi csupán eddig láthattuk őt. A többi a kegyelmes, de igazságosan ítélő Istené. Egyszer mi is elmegyünk, de nem mindegy, hogy hogyan! Erről szól Csiha Kálmán verse is, amit befejezésképpen felolvasok. A címe:

Nem érdemes

...és elmegyünk.

Úgy elmegyünk, hogy nyomunk sem marad.

 – Hulló levél az őszi fák alatt –

Mind elmegyünk.

Emlékezni fognak még reánk

A gyermekek és megnőtt unokák

S a dédunokák talán…

– kialvó fény a Nagy Ekrán falán,

Mind elmegyünk.

És mindent itt hagyunk,

Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

A bűnt, a vágyat, gyalázott életet,

A bánatot bűneink felett,

A fájdalmat, keserves harcokat,

Az otthonunkat, könnyes arcokat,

Mi mindent itt hagyunk,

Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

És mind továbbmegyünk,

Mert élet, fény és szent csodák leszünk

Ha itt már az Istené vagyunk.

– Vagy leszünk átok, kivülvaló sötét,

s megtöltjük majd az elveszés ölét

s nem lesz segítség: – mindent itt hagyunk,

mert por és hamu és vándorok vagyunk,

és önmagunkat visszük csak tovább

és önmagunkkal mi mind elveszünk,

és szent fény helyett sötétség leszünk,

ha önmagunkat vittük csak tovább.

Nem érdemes itt egymást bántani,

eltékozolni szent csodák sorát,

sárba taposni égi fényeket,

mikor élni a Fényben is lehet,

s lehet úgy menni, hogy hazamegyünk.

            Ó, bárcsak ne csupán elérzékenyítene, hanem indítana ma hódolatra, imádatra, teljes, feltétel nélküli önátadásra Isten szava! Lehet úgy menni, hogy hazamegyünk! „Istennek kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk!” Csodálatos, meg nem érdemelt, az Úr Jézus kereszthalálában legdicsőségesebben felragyogott kegyelem! Boldogok ennek megtapasztalói itt is, a temetőkertben is! Megvigasztalódnak, ha munkáját látják az élőkben, az előrementekben. Legyen áldott az Úr, Aki mindenek fölött való, Akinek utánunk jövő, átformáló, megtartó kegyelmébe bármikor hittel belekapaszkodhatunk! ÁMEN!

Mert mint a villámlás...

Kocsis Nikolett (élt 56 napot) temetésén

2008. szept. 25., Sarmaság

Lukács 17:24:  Mert mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján. (Kecskeméthy)

Istennek mindig gondja van arra, hogy az elkövetkezendő csodálatos, vagy éppen rettenetes eseményeknek legyenek előhírnökeik. Előre figyelmeztet, és előre int, hogy számítsunk valamire, amihez nekünk közünk van, és ami hamarosan be fog következni. „Mert semmit sem cselekszik az én uram, az Úr – mondja Ámós próféta – míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (3:7).

Ahhoz, hogy minket figyelmeztessen, különféle eszközöket vesz az Ő hatalmas kezébe, hogy dolguk végeztével oda visszatérjenek. Ilyen eszköz volt Gábriel arkangyal is, aki hírül adta Józsefnek és Máriának, hogy a régen várt Megváltó útban van a földre. És mielőtt a drága Úr Jézus Krisztus megkezdte volna nyilvános szolgálatát emberi testben, Isten elküldte eszközét, Jánost a Jordán mellé, hogy kiáltó szó legyen a pusztában – hogy készítse az Úrnak útát, és megtérést prédikáljon. Mielőtt árvíz jönne, vagy tomboló vihar, villámfény hasítja végig az eget, és üzenetet hoz: „Készüljetek, emberek! Rendezzétek el az elrendezni való dolgokat, mert jön a szél, jön az ár, és akkor ezekre már nem lesz lehetőség!” Ilyenkor az okos háziasszony kiszalad, és sietve összeszedi a drótokról a száradni kitett ruhát. Az értelmes férfi megtölti a homokzsákokat, és odahordja a kapu alá, hogy be ne jöjjön a pusztító ár. Nagyon komolyan kell venni az Istentől küldött hírnököket!

Egy ilyen kivillanó villámfény, mennyei küldött volt ez a kisleány is. Nem ismerhettük meg őt, mégis nagyon szerettük. Beszélni nem tanulhatott meg, mégis hangosan prédikált. Prédikál picinyke, nyitott sírja is, és ezt adja hírül: „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”  Jézus visszajön! – ezt prédikálja – és minden sir, amit e kertben szemünk lát, így fog megnyílani. De nemcsak ezek a sírok, hanem még a tenger is kiadja az ő halottait, és minden szem meglátja majd az élet és halál Urát - még azoké is, akik Őt átalszegezték! Jön az ítélet! Jön a megjutalmazás! Melyik lesz a tiéd? Attól függ, hogy itt, e földi létben kinek mondod Jézust. Adj hálát Istennek, aki gondoskodott arról – még ha ehhez egy ilyen rendkívüli, könnyes alkalmat rendelt is – hogy újra halld az üzenetet: Jézus hirtelen, mint a villámlás, visszajön! Megbocsáttatak-e bűneid? Kaptál-e új, hófehér szívet? Készen állsz-e az Ő fogadására? Most még el lehet rendezni az elrendezetlen dolgokat!

Kedves gyászoló szülők! Magasztaljátok Istent, mert nagy tisztesség ért titeket! Éppen titeket választott arra, hogy rajtatok keresztül piciny hírnökének életet adjon! Prófétai küldetés volt. Nikolett hűségesen bevégezte. Mielőtt jőne a villámfény, és vihar keletkeznék, sűrűsödnek a felhők, és élénkebbé válik a szél. Ilyenkor tudni lehet, hogy nemsokára dörgésre és villámlásra lehet számítani – mert vannak jelei a villámlásnak is. Nem lehet tudni, mikor érkezik, mikor tűnik fel az égen, de számítani lehet rá. Lehet várni, mert jelei vannak. Annak is voltak jelei, hogy Nikolett jönni fog. Legelőször az édesanyja előtt lett nyilvánvalóvá, aztán megbizonyosodott erről az édesapja is. Voltak jelei annak, hogy jönni fog, egyre nyilvánvalóbb jelei voltak, és az egész nagy család várta, mikor láthatják már. Számítgatták a napokat, a hónapokat... de Alkotója, Megbízója más időpontot szabott. Hirtelen megérkezett, és hozta az üzenetet. Egy nem várt órában villant fel, mint a villámfény, és beragyogta az eget. Feltűnt a szülei egén, és fénylett a kiterjedt család egén, és az egész gyülekezet és a falu egén is, és mindenki látta, hogy itt van, megjelent, hírt hozott! És az értelmes ember megérti az üzenetet! Általa üzent az örökkévalóság! Életének 56 napja, és ez a picinyke, fehér koporsó teljesen elég volt, hogy tervezett munkáját elvégezze általa az Isten. Vigasztalódjatok azért, és megfacsarodott szívetek mélyén nagyon örüljetek!

    Az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylő villámnak valahol mindig marad nyoma a földön. Néha belecsap egy-egy öreg fába, és megperzseli kérges törzsét, vagy mély kráter-sebet fúr a földbe. Néha fellángol erejétől a zöldellő ág is, vagy elhamvad nyomán a fű. Már régen nincs sehol, amikor a fa, a föld, az ág, a fű még tudja, hogy itt járt. Nem tudja elfelejteni soha, mert találkozott vele. Mert a nyoma ott sajog mélyen sok tavasz után is. Már nem tehet úgy többé, mintha nem érintkeztek volna. Egy pillanat volt az egész – egy életet átformáló, súlyos pillanat. Ez a temetés is az! Az élet és a halál Ura szól, hogy „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”  Jézus szólít, hív magához áldott kibékülésre, hogy betöltsön élő reménységgel: van feltámadás! Van bűnbocsánat! Van örök élet a golgotai vér által! Nikolett távozása fájdalmas nyomokat hagyott, de békességes nyomokat is – nyomát a figyelmeztető isteni szeretetnek. Amikor új gyümölcsök hajtanak a régi, megsebzett fán, az emlék is prédikál majd – arról, hogy más az Isten időzítése, mások az Ő gondolatai, és mi, akikért szent Fia életét adta, ott vagyunk az Ő gondolataiban. Nyomokat hagyunk mi is e földön. Nyomokat az emberek szívében, lelkében. Egyszer majd emlék leszünk mi is. Hadd kérdezze mindannyiónktól ez a kicsinyke, fehér koporsó: Te milyen nyomot hagysz magad után? Magadét? Krisztusét? Milyen üzenetet hordozol?

Kedves szülők! Amikor villámot láttok cikázni az égen, eszetekbe jut majd, hogy ott, a látható egen túl van valakitek! Nem lesz üres számotokra a mennyország, mert ott van Megváltótok, Jézus Krisztus, és vele van kislányotok is, Nikolett. Ő vár titeket haza! Hamarabb előrement, mint a dédi tata, dédi mama, mint a nagyszülők, mint ti. Itt járt, átadta az üzenetet, elment, és nyomot hagyott. Adjatok hálát érte! Eszetekbe jut majd az is, mikor villámot láttok, hogy milyen rövid az élet, és mi mindannyian nyomot hagyunk valahol. Éljünk Jézussal! Éljünk Jézusnak! Áldott lesz így az emlékünk is! Kedves végtisztességet tevő gyülekezet! Jusson eszedbe majd, hogy : „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”

Imádkozzunk!  „Feltámadt Hős, ó, dics neked!” Köszönjük, hogy kegyelmességedből vallhatjuk meg: Te vagy a győzedelmes Úr, aki a bűnt, a poklot és a halált legyőzted, és mi nem akarunk más urat szolgálni, egyedül Téged.

Tied a dicsőség, amikor mosolyra derítesz, és Tied a dicsőség akkor is, amikor nehéz ezt kimondani, és könnyekben ázik az arcunk! Tied a dicsőség, amikor odahajolhatunk egy kisgyermek bölcsője fölé, és Tied a dicsőség akkor is, amikor koporsóját körülálljuk! Köszönjük annak biztos tudatát, hogy Te üzenettel indítottál útnak mindannyiónkat, és hogy egykor munkánkért számot adunk néked! Köszönjük e rövidke életet, a Nikolettét, akit nem ismerhettünk meg, de mégis szerettünk, és aki szavak nélkül is prédikált! Köszönjük, hogy jól végezte dolgát! Bevégezte, és te hazahívtad – arra a helyre, amelyről ezt mondottad: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van!” Mi vágyunk oda!

De addig is, míg odaérünk, villámlásnyi életünket Te töltsd meg tartalommal! Segíts kegyelmedből áldott nyomokat hagyni! A gyászoló szülőknek, nagyszülőknek, az egész megrendült szívű közösségnek Te légy vigasztalója! Maradj mindnyájunkkal a Te békességeddel! A mi térdeink meghajolnak előtted a mennyeiekével, földiekével és föld alatt valókéval együtt! Köszönjük hogy Te vagy az Élet, fölötte állsz a testi és az örök halálnak, és köszönjük hogy örömmel várhatjuk azt a napot, amikor minden nyelv megvallja majd, hogy Te Úr vagy az Atya Isten dicsőségére! ÁMEN!