Elmélkedés

Felmentve

(Róma 8: 1-10)

A Szentírás Isten és ember kapcsolatáról szóló tanításának gyémántkeménységű sűrítménye tündököl a Római levélben, minden hívő gyönyörűségére. A véges elme kérdéseinek, a bűn és a halál szorításában vergődő szívek kételyeinek, bölcselkedők okoskodásainak hullámverése közt úgy áll mozdulatlan és győztesen, mint örök sziklaszirt. Ebbe a nagy igazságba kapaszkodnak Isten választottai immár kétezer esztendő óta: Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak. Volt, de már nincs, és soha többé nem is lesz, mert a mi Megváltónk kezében összpontosul minden hatalom mennyen és földön – és amire Ő azt mondta, hogy Elvégeztetett!, az el van végezve kétségtelen. A Törvény arra volt jó, hogy a bűn megsokasodjék, és hogy minden képességünket, erőfeszítésünket, jóindulatunkat, érdemünket szánalmas semminek bizonyítván Krisztushoz, a feltétel nélküli kegyelem királyi székéhez vezéreljen.

Krisztusban megtört a bűn hatalma rajtunk. Őbenne lett nyereségünkké a halál. Habár nem vétkeznünk lehetetlen, a bennünk lakozó Lélek bűnbánatot munkál, s Megmentőnk iránti, egyre fokozódó lelkesedést. Mi nem akarjuk többé a világ törvényeihez igazítani életünket. Mi nem akarjuk többé a test kívánságait véghez vinni. Mi szentek és fedhetetlenek akarunk lenni mindig, folyamatosan. Mi azt akarjuk, hogy ha egy pohár vizet megiszunk, és egy falat ételt a szánkba veszünk, egyedül Isten dicsőségére cselekedjük az is. Nem azért vannak bennünk e fennkölt vágyak, és nem azért van bennünk ez az elszántság és akarat, hogy üdvösséget nyerjünk – hanem azért, és egyedül azért, mert már üdvösséget nyertünk! Az üdvösségre való hitet bennünk kimunkáló Lélek munkálkodása az is, hogy lelki emberekként óhajtsunk megállni Isten és embertársaink előtt mindenkor.

Ó, de nem sikerül mindig lelki emberekként gondolkodnunk, beszélnünk, viselkednünk! Legtöbbször csődöt mond odaszánásunk, s legjobb akaratunk is megmarad szép eszmének. Vétkeink beláthatatlan seregét növeli az is ráadásul, hogy annyi jót megtehetnénk csak egy szűk órában is, mégsem tesszük meg. Nyomorult emberek vagyunk mi önmagunkban, s ami csupán belőlünk fakad, kár és szemét. De Krisztus helyettünk halt meg! Érettünk lett engesztelő áldozat, így nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak! Ránk nézve ilyen egyszerű a kegyelem! Hála érte!