Elmélkedés Megyesi József képeivel (V.)

13.

Példázat nélkül semmit sem szóla nékik, hogy beteljék a mit a próféta szólott, mondván: Megnyitom az én számat példázatokra;

és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve valának.

(Mt 13: 34b-35)

          A művészetek egyen-egyenként, és azok összessége: utalás. Utalás arra, Aki az embernek képességet adott alkotni a meglévőből, és érteni-élvezni a művet, az alkotás folyamatát. Utalás egy elvesztett és egy eljövendő világra, amelyben már nem tükör által, és nem homályosan látunk. Ajándék a művészet, ráadás kegyelem kegyelemre. Kimeríthetetlen lehetőség. Fokmérője az istenismeretnek. Amint a hangok szót alkotnak, a szavak képet vetítenek, a képek gondolatot támasztanak, hidak verődnek, kapuk tárulnak – és mosolyog az Isten, ha itt is, ott is tetten érjük Őt.

          „Ti vagytok a föld sói – mondta Jézus – és a világ világossága!” És kétezer éve hat a szó, mozgásba lendít a kép.

          „Meglátod a felebarát szemében a szálkát – mondta Jézus – de a tiédben vastag gerenda van!” És kétezer éve hat a szó, pirulni késztet a kép.

          „Nézzétek a mezők liliomait, milyen pompázatosan öltözteti őket a mi Atyánk, aki van a mennyekben! – mondta Jézus – Nézzétek az ég madarait, ételük mindig hogy kikerül!” És kétezer éve hat a szó, békével önt el a kép.

          És hazacsámborognak az idegenbe szakadt és az otthoni tékozló fiak; és boldogok, akik sírnak; és mindenét eladja, aki szántóföldben drága kincsre lelt; és boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot; és vigyázunk a lámpás olajára – mert hat a szó, és hat a kép a nékünk adatott kegyelem szerint.

          Szavainkkal, képeinkkel, zenénkkel, mozdulatainkkal, szándékunkkal tartozunk. Tartozunk dicsőítni Őt, Akiben megjelent az Atya teljessége. Dicsőítni Őt, Aki a hibátlan Szép, a csalhatatlan Jó, a tökéletesen Igaz. Aki az Ars Patris.            

14.

Mert a hol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?

Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is,

hanem még hetvenhétszer is.

(Mt 18: 20-22)

          Isten számtanának olyan törvényei vannak, amik túlnövik a logika korlátait. A szeretet főtantárgyának gyönyörűséges ága ez. Emberi elme fel nem foghatja, meg nem értheti, felelnünk kell belőle mégis. Hát akkor mire való ez az egész? – kérdezheted. Nekünk, kik ez iskolába beiratkoztunk, az isteni számtan az életünket jelenti. A teljes életet. Vannak e világnak önjelölt, nagy professzorai, ígéretekkel dús, rangos egyetemek – diákjaik bukdácsoló, örök vesztesek mégis, a nullánál tovább e tárgyban nem jutottak. 

          Isteni számtant képtelenség tanulni mástól, mint Aki maga a Szeretet. Ő a mi tanítónk, Aki három személyű egy, örök, igaz Isten. Csak Ő vezethet el minket minden igazságra! Őbenne lesznek ketten egy testté a szerelmesek. Felette nagy titok ez, de működik az Ő szabálya, és napról-napra boldogabb a házasság, melyben a férfit és a nőt Ő szerkesztette egybe. Az Ő kezében öt kenyér és két hal elég lesz ötezer jóllakásához. A Beléje vetett mustármagnyi hit elég lesz kimozdítani helyéből a Himaláját. A szegény özvegyasszony utolsó két fillérét adta oda szeretetből, és az isteni matematika szabályai szerint megnyert mindent – a széles mellényű gazdagok mérlegeltek, számítgattak az emberi matematika szabályai szerint, és mindent elveszítettek. Aki e földön az Ő szabályai szerint oszt múlandót, az a mennyben szoroz romolhatatlant.        

          Tanulni fogunk, míg élünk, s álmélkodunk, míg élünk, mint az utolsó percben érkező napszámosok: Hogy lehet, hogy annyi fizetést kaptunk mi is, mint akik piros hajnal óta Neki dolgoznak? Ez az isteni számtan titka, csodája! 

  

15.

És az Íge testté lett és lakozék mi közöttünk

(és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét),

a ki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.

(Jn 1: 14)

          Úgy volna jó járnunk utunkat – köveket átlépve-kerülgetve, sistergő lángnyelvek között, mindennapi Jordánjaink zúgó habjai és örvényei ellenére – mint akiknek szemébe és szívébe a megdicsőült Krisztus arcának képe kitörölhetetlenül beleégett!

          Mi is voltunk Vele a hegyen, és láttuk Mózest megilletődni, Illést hódolni Előtte. Néhanap, a csodalátás megújító, kegyelmi alkalmain fel-felmegyünk Vele újra. A Törvény betőlt: átölelt minket a minden értelmet felülhaladó szeretet és békesség. Megváltottakká lettünk! A próféták szava betőlt: akik nem nép voltunk, lettünk királyi papság, szent nemzet. Csodálkoznak az angyalok is. Megváltottakká lettünk!

          Úgy volna jó – gondoljuk mi – ha sosem kéne lejönni a hegyről, a Krisztus-látás fénylő magaslatairól a völgyi sötétbe, meredélyek, farkasok, tövisek közé. Úgy volna jó – gondoljuk mi – ha lehetnénk a mennyei harmattól borított sátornak a világtól elkülönített, ámuló vendégei egész életünkben.

          De a hegyről le kell jönni. Mesterünk is lejött, mert megcsapdosott arccal, feltört vállal egy másik hegyre kellett felkapaszkodnia. Oda Vele nem mehettünk, oda építeni nem kívántunk volna sátort. Vitte a völgyi sötétet, farkasok vicsorgását, tövises koszorút, izzó lángnyelveket, zord szívek kövét, örvényt és kavargást, és mindent elvégezett. Megváltottakká lettünk!

          Éppen ezért úgy volna jó, éppen ezért úgy kellene járnunk utunkat – köveket átlépve-kerülgetve, sistergő lángnyelvek között, mindennapi Jordánjaink zúgó habjai és örvényei ellenére – mint akiknek szemébe és szívébe a megdicsőült Krisztus arcának képe kitörölhetetlenül beleégett.

                       

16.

És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni

e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába?

Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom: És ha gyümölcsöt terem, jó; ha pedig nem, azután vágd ki azt.

(Lk 13: 7-9)

          A Kegyelem önmagával szemben igencsak kegyetlen – nem kíméli magát, hogy velünk kíméletesen bánjék. Kiválasztott a fák közül – nem, mintha életrevalóbbak, ígéretesebbek lettünk volna, hanem, mert megszeretett úgy, ahogy voltunk: csenevészen, halálra váltan, vadócan is. Beültetett a saját kertjébe – a próféták, az apostolok, a szentek édes gyümölcsű, terebélyes fái közé, és éppen úgy szeretett, mint azokat. Különös gondot fordított ránk: körülkapált, és megmetszett, és megtrágyázott, és reménykedett, hogy egy szép napon hátha viszontszeretjük, az Ő szeretetének milliomodrésznyi töredékével. De mi nem szerettük viszont. Azt sem tudtuk, mi történik velünk, csak zsigereink érezték, hogy a föld jó föld, a fény jó fény, a víz tiszta víz. Eközben Ő hajladozott, cipekedett, izzadozott, s nem fáradt el, mint egyéb vincellérek.

          Évek suhantak el így. „Hátha terem jövőre! – szólt mindannyiszor, amikor az Igazság fejszéje a gyökerekre vettetett – Körülkapálom, megmetszem, megtrágyázom, öntözgetem, simogatom. Hagyd meg még ez esztendőben!” De mi nem termettünk mást, csak levelet, csupán lenge, zörgő levelet. A Kegyelem nem adta fel: hajladozott, körülkapált, cipekedett, megtrágyázott, izzadozott, megmetszett, és becézgetett, simogatott folyton. Aztán valahogy észrevettük: sebes a keze! Át van fúrva a keze! Aztán valahogy kicsordult egy parányi könnycsepp valahol, az águnk hegyén. Egyből észrevette: „Bimbó! Bimbócska!” – ujjongott fel.                   

          Azóta nem fér el bennünk az ének: Hegyek és halmok, ujjongjatok! Tapsoljatok, erdők, kertek, ligetek fái, mert amilyen távol állt tőlünk a gyümölcstermő engedelmesség, olyan közel jött hozzánk a megtartó Kegyelem!

Temetési igehirdetések I.

Isten minden nap megújuló kegyelme

Kiss Ernő – élt 56 évet – temetésén

2012. dec. 23., Sarmaság

JerSir 3:22-23: Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága. Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!

            Azzal a megállapítással kezdem ezt a szolgálatot, hogy szívünkben nagyon kemények, lelkünkben, jaj, de szárazra kérgesedettek tudunk mi lenni, emberek! Sajnos, sok esetben még azok is, akiket újjá tett az élet és a halál Ura. A reggel sarjadó fűszálak és frissen bomló virágok mennyből küldött üzeneteit képtelenek vagyunk érzékelni, átvenni sokszor, és nem ámulunk el minden lépten-nyomon afelett, hogy milyen nagy a mindenható Istennek irántunk tanúsított kegyelme. Ha minden rendben megy, nincsen időnk megállni, elgondolkodni, és rácsodálkozni Isten végtelen jóságára, és nincs szemünk meglátni azt a sok-sok jót, mely fizikai, lelki síkon egyaránt árad reánk naponként. Nekünk tragédiák, nekünk koporsók, nekünk ravatalok kellenek, hogy megtorpanjunk egy pillanatra. És sokan, sajnos nagyon sokan csak elméláznak, elérzékenyülnek ekkor is, és mennek tovább, az elején kissé lelassulva, s aztán ugyanúgy. Ez a gyászistentisztelet az élők számára egy kegyelmi alkalom! Kegyelem, hogy még nincsen végünk, és nem mi fekszünk itt, a koporsóban. Kegyelem, hogy feljöhettünk ide, a temetőkertbe, és az is, ha éppen felhoztak, és nem magatehetetlenül heverünk egy ágyon. Kegyelem, hogy van halló fülünk, és felfoghatjuk Isten hozzánk intézett, komoly üzenetét! És még mennyi, de mennyi minden van, ami talán csak ilyenkor jut eszünkbe, hogy aztán hamar elfelejtsük, és szaladjunk, dolgozzunk rogyásig, haragudjunk, vádaskodjunk, elengedjük magunkat, s menjünk tovább! Magunktól képtelenek vagyunk mozdulni Isten szavára, sőt még meghallani is. Ha valaki e szomorú együttlét alkalmával teremtő Istenéhez közelebb kerül, az egyedül kegyelem. És ha valaki ma felismeri Jézus Krisztusban megváltó Istenét, az is egyedül kegyelem. Itt van most közöttünk az Isten vigasztaló, megtérésre hívó, helyreállító kegyelme! Boldogok, akik megragadják!

            Ernő bátyja – mert mi, gyermekek csak így neveztük nagybátyánkat – életét is az utolsó pillanatig végigkísérte a kegyelem. Nem véletlenül született ő a világra, és nem véletlenül éppen akkor, és oda, abba a családba, amelybe beleszületett. Ernő bátyját ajándékul szánta Isten a családnak, az embereknek, a világnak. Az Ő terve és akarata volt, hogy megszülessen. Biztos aranyos kisbaba volt, és jó érzés volt nagyon, amikor először nézett rá édesanyjára, amikor édesapjára először reámosolygott! Nagyobb testvérei számára is áldás volt. Mozgatta kicsi karjait, lábait, és örült, hogy dobog az ő szíve is. Élettel ajándékozta meg őt is az Isten. Előtte soha senki nem volt épp olyan, mint ő, és már sohasem lesz ezután, mert milliók és milliárdok közül megismételhetetlen egyetlenegy! Mint ahogy mi is egyen-egyenként. Miénk lett az élet nagyszerű csodája. Mennyei tervek részeseivé lettünk! Gondoljuk csak el, hányszor undorodtunk meg ettől az élettől, és hányszor beszéltünk róla úgy, mint valami hatalmas teherről, kínról! Pedig lehetne alázatos szívvel, örömmel és lelkendezéssel beszélni róla. Hányan és hányan dobják el maguktól tudatosan ezt a drága kincset: az életet! Nem hiszik, hogy kimondhatatlan gyötrelmekben folytatódik mindörökre tovább.

            Kegyelem az is, hogy Ernő bátyja hívő családba született. Látott ő sok bűnt is, emberi gyarlóságot, de olyan környezetben nőtt fel mégis, amelyben figyelme a mennyeiek felé irányulhatott. A szülők reggel és esténként elővették a Bibliát, együtt énekeltek a gyermekekkel, és így tanítgatták őt: „Fiam, szeresd az Úr Jézust, mert Ő nagyon szeret téged! Fiam, imádkozzál!” És megtanult imádkozni. Rendszeresen elvitték Isten házába, és éveken át imádkoztak érte, hogy mindenestől Jézusé legyen. Milyen nagy kegyelem!

            Idők multával valami mozgolódni kezdett a szívében, és egyszer csak előállott, hogy a gyülekezetnek ő is tagja kíván lenni. Bizonyságot tett arról, hogy ő a Jézusé már, és csak Néki akar szolgálni, amíg csak él. Ismerte az igét, amely arról beszél, hogy jobb fél szemmel, vagy vakon, fél lábbal vagy láb nélkül a mennyek országába jutni, mint teljes egészségben kerülni a kárhozatra! A kegyelemnek ez a szava hangzik most is, mert vannak még, akik ép kézzel, ép lábbal bírnak, csak éppen a lelkük nincs biztonságban. Vannak még itt, akik nem panaszkodnak talán, de kemény a szívük, mint a kő, és nem lakik benne a drága Megváltó, az Úr Jézus Krisztus. Bárcsak munkálkodna bennük Isten ma reggel is megújult kegyelme ellenállhatatlanul, hogy ne éljenek tovább élő hit nélkül, megtéretlenül!

            Emlékszem rá, hogy az utca felőli házban Kiss-tatáéknál volt egy festmény a falon. Sohasem tudom elfelejteni. Belém ivódott az a kép. Egy szegekkel átvert, nagy, vérző kezet ábrázolt – talán megvan még most is. Kisgyermekként borzongva betűztem rajta a fekete szavakat: „Az én bűnöm…, a te bűnöd…, az ő bűne…, a mi bűnünk… Még nem elég?!” „Ezt a képet Ernő bátyja festette!” – világosítottak fel. És attól kezdve valahogy nagy tisztelettel néztem fel Ernő bátyjára. Isten kegyelme szerette ki belőle ezt a képet, mint ahogyan a korábban gyilkos szándékú, gyűlölködő Saulusból a Szeretet Himnuszát. Isten közelsége szép dolgokat hozott ki belőle: csodálatos festményeket, rajzokat, telve mennyei üzenettel. Adatott neki a tehetség, a tálentum birtoklásának kegyelme. Ha betölt minket Isten kegyelme, embertársainkból, gyermekeinkből, házastársunkból a bennük szunnyadó áldásokat csalogatjuk elő. Mosolyra rendszerint mosoly a válasz, simogatásra simogatás, jótettre hála. De a bennünk lévő bűn is kihozza a másikban lévő bűnt, düh a dühöt, harag a haragot! Ha szelet vetünk, vihart aratunk. Most e koporsó mellett gondolkozzunk el: általában mi jön ki a mellettünk lévő emberből miattunk? Kivé, mivé lesz miattunk az a másik? Kapaszkodjunk bele teljes erőnkből Isten kegyelmébe, ha szép napokat akarunk látni!

            Bárhová ment, bárhol járt, mindenütt utána ment, mindenütt fölötte lebegett az isteni kegyelem. Volt idő, hogy Ernő bátyja megkeseredett. Volt idő, hogy messziről nézve úgy látszott, nem vágyik már igére, hívők közösségére. Úgy láttuk, hogy Istentől távolra került nagyon – mert mi tükör által homályosan nem csak a mindenható Istent látjuk, hanem a közöttünk lévő embertársainkat is – és úgy láttuk, nem érdekli már sok minden, ami valaha érdekelte. De volt idő, hogy felhívott telefonon, és elcsukló hangon kérte, hogy imádkozzam, mert honvágya van. Isten után vágyik. Arra az örömteljes lelkiállapotra, amit megízlelt fiatalon. Vajon mi késztette arra, hogy imatámogatást kérjen? Vajon mi juttatta eszébe a lelki otthon melegét? Isten kegyelme! Mindenüvé utánament ez a kegyelem, és szólítgatta, nem hagyta békén ez a kegyelem! Teutánad is eljött ez a kegyelem. Ide, a temetőkertbe. Ki tudja, hányadjára ébresztget, hányadjára kínálja fel magát! Talán utoljára.

            Ez év nyarán nagy, családi összejövetelt tartottunk Sarmaságon. Mindenhonnan összejöttünk, sokfelé szétszóródott gyermekek, unokák, rokonok. Arról emlékeztünk meg, hogy Kiss-tata kilencven esztendeje született, és hogy Kiss-mamával hatvan éve kötöttek házasságot. Számomra felejthetetlen alkalom volt. Amikor a Szeretet-lapba megírtam a beszámolót, ilyenformán írtam, hogy „ki tudja, vajon lesz-e még alkalom, hogy így, örömben legyen együtt a család.” Bevallom, nem arra gondoltam, hogy épp Ernő bátyja temetésére fogunk összegyűlni legközelebb. Közülünk, azt hiszem, senki sem gondolta. Megadatott számára annak kegyelme, hogy részt vegyen szülei gyémánt-menyegzőjén. Mindenki számára ajándék volt ez az alkalom. Mondta is a feleségem útban errefelé: „Milyen jó, hogy akkor mi is eljöttünk, legalább láthattam én is Ernő bátyját még életében!” Akkor találkoztak először, és akkor találkoztunk vele utoljára. Nem lehet tudni sohasem, melyik az utolsó találkozás kegyelmi alkalma. Nem lehet tudni, melyikünk ravatalát állják majd körül legközelebb szeretteink, ellenségeink, ha vannak. Vessük ki szívünkből a régi, rossz emlékek átkát! Bocsássunk meg, ha kell, és ha kell, kérjünk bocsánatot! Rendezzük a rendeznivalókat, mert talán ez a perc az utolsó találkozás kegyelme! Hogy még nincsen végünk, az egyedül kegyelem!

            Ernő bátyja nem hirtelen szívroham következtében halt meg. Nem is autó ütötte el. Megadatott neki az a kegyelem, hogy készüljön a földi lét itthagyására. Sokaknak nem adatik meg. Napokat kapott, kegyelmi napokat. Ajándékba. Amikor nagyon szenvedett, és beszélni sem tudott már, valaki a családból megkérdezte tőle: „Ernő, imádkoztál? Fel vagy-e készülve, ha el kell menni?” Micsoda kegyelem! Micsoda türelem és szeretetteljes lehajlás: utána ment Isten szava az utolsó pillanatban is! Csak a lába fejét mozgatta, hogy igen, igen. És eljött 2012. december 21-e, délelőtt tizenegy óra harminc perc, és Ernő bátyja lezárta szemeit. Elszakadt a fonal, mi csupán eddig láthattuk őt. A többi a kegyelmes, de igazságosan ítélő Istené. Egyszer mi is elmegyünk, de nem mindegy, hogy hogyan! Erről szól Csiha Kálmán verse is, amit befejezésképpen felolvasok. A címe:

Nem érdemes

...és elmegyünk.

Úgy elmegyünk, hogy nyomunk sem marad.

 – Hulló levél az őszi fák alatt –

Mind elmegyünk.

Emlékezni fognak még reánk

A gyermekek és megnőtt unokák

S a dédunokák talán…

– kialvó fény a Nagy Ekrán falán,

Mind elmegyünk.

És mindent itt hagyunk,

Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

A bűnt, a vágyat, gyalázott életet,

A bánatot bűneink felett,

A fájdalmat, keserves harcokat,

Az otthonunkat, könnyes arcokat,

Mi mindent itt hagyunk,

Mert por és hamu és vándorok vagyunk.

És mind továbbmegyünk,

Mert élet, fény és szent csodák leszünk

Ha itt már az Istené vagyunk.

– Vagy leszünk átok, kivülvaló sötét,

s megtöltjük majd az elveszés ölét

s nem lesz segítség: – mindent itt hagyunk,

mert por és hamu és vándorok vagyunk,

és önmagunkat visszük csak tovább

és önmagunkkal mi mind elveszünk,

és szent fény helyett sötétség leszünk,

ha önmagunkat vittük csak tovább.

Nem érdemes itt egymást bántani,

eltékozolni szent csodák sorát,

sárba taposni égi fényeket,

mikor élni a Fényben is lehet,

s lehet úgy menni, hogy hazamegyünk.

            Ó, bárcsak ne csupán elérzékenyítene, hanem indítana ma hódolatra, imádatra, teljes, feltétel nélküli önátadásra Isten szava! Lehet úgy menni, hogy hazamegyünk! „Istennek kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk!” Csodálatos, meg nem érdemelt, az Úr Jézus kereszthalálában legdicsőségesebben felragyogott kegyelem! Boldogok ennek megtapasztalói itt is, a temetőkertben is! Megvigasztalódnak, ha munkáját látják az élőkben, az előrementekben. Legyen áldott az Úr, Aki mindenek fölött való, Akinek utánunk jövő, átformáló, megtartó kegyelmébe bármikor hittel belekapaszkodhatunk! ÁMEN!

Mert mint a villámlás...

Kocsis Nikolett (élt 56 napot) temetésén

2008. szept. 25., Sarmaság

Lukács 17:24:  Mert mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján. (Kecskeméthy)

Istennek mindig gondja van arra, hogy az elkövetkezendő csodálatos, vagy éppen rettenetes eseményeknek legyenek előhírnökeik. Előre figyelmeztet, és előre int, hogy számítsunk valamire, amihez nekünk közünk van, és ami hamarosan be fog következni. „Mert semmit sem cselekszik az én uram, az Úr – mondja Ámós próféta – míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak” (3:7).

Ahhoz, hogy minket figyelmeztessen, különféle eszközöket vesz az Ő hatalmas kezébe, hogy dolguk végeztével oda visszatérjenek. Ilyen eszköz volt Gábriel arkangyal is, aki hírül adta Józsefnek és Máriának, hogy a régen várt Megváltó útban van a földre. És mielőtt a drága Úr Jézus Krisztus megkezdte volna nyilvános szolgálatát emberi testben, Isten elküldte eszközét, Jánost a Jordán mellé, hogy kiáltó szó legyen a pusztában – hogy készítse az Úrnak útát, és megtérést prédikáljon. Mielőtt árvíz jönne, vagy tomboló vihar, villámfény hasítja végig az eget, és üzenetet hoz: „Készüljetek, emberek! Rendezzétek el az elrendezni való dolgokat, mert jön a szél, jön az ár, és akkor ezekre már nem lesz lehetőség!” Ilyenkor az okos háziasszony kiszalad, és sietve összeszedi a drótokról a száradni kitett ruhát. Az értelmes férfi megtölti a homokzsákokat, és odahordja a kapu alá, hogy be ne jöjjön a pusztító ár. Nagyon komolyan kell venni az Istentől küldött hírnököket!

Egy ilyen kivillanó villámfény, mennyei küldött volt ez a kisleány is. Nem ismerhettük meg őt, mégis nagyon szerettük. Beszélni nem tanulhatott meg, mégis hangosan prédikált. Prédikál picinyke, nyitott sírja is, és ezt adja hírül: „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”  Jézus visszajön! – ezt prédikálja – és minden sir, amit e kertben szemünk lát, így fog megnyílani. De nemcsak ezek a sírok, hanem még a tenger is kiadja az ő halottait, és minden szem meglátja majd az élet és halál Urát - még azoké is, akik Őt átalszegezték! Jön az ítélet! Jön a megjutalmazás! Melyik lesz a tiéd? Attól függ, hogy itt, e földi létben kinek mondod Jézust. Adj hálát Istennek, aki gondoskodott arról – még ha ehhez egy ilyen rendkívüli, könnyes alkalmat rendelt is – hogy újra halld az üzenetet: Jézus hirtelen, mint a villámlás, visszajön! Megbocsáttatak-e bűneid? Kaptál-e új, hófehér szívet? Készen állsz-e az Ő fogadására? Most még el lehet rendezni az elrendezetlen dolgokat!

Kedves gyászoló szülők! Magasztaljátok Istent, mert nagy tisztesség ért titeket! Éppen titeket választott arra, hogy rajtatok keresztül piciny hírnökének életet adjon! Prófétai küldetés volt. Nikolett hűségesen bevégezte. Mielőtt jőne a villámfény, és vihar keletkeznék, sűrűsödnek a felhők, és élénkebbé válik a szél. Ilyenkor tudni lehet, hogy nemsokára dörgésre és villámlásra lehet számítani – mert vannak jelei a villámlásnak is. Nem lehet tudni, mikor érkezik, mikor tűnik fel az égen, de számítani lehet rá. Lehet várni, mert jelei vannak. Annak is voltak jelei, hogy Nikolett jönni fog. Legelőször az édesanyja előtt lett nyilvánvalóvá, aztán megbizonyosodott erről az édesapja is. Voltak jelei annak, hogy jönni fog, egyre nyilvánvalóbb jelei voltak, és az egész nagy család várta, mikor láthatják már. Számítgatták a napokat, a hónapokat... de Alkotója, Megbízója más időpontot szabott. Hirtelen megérkezett, és hozta az üzenetet. Egy nem várt órában villant fel, mint a villámfény, és beragyogta az eget. Feltűnt a szülei egén, és fénylett a kiterjedt család egén, és az egész gyülekezet és a falu egén is, és mindenki látta, hogy itt van, megjelent, hírt hozott! És az értelmes ember megérti az üzenetet! Általa üzent az örökkévalóság! Életének 56 napja, és ez a picinyke, fehér koporsó teljesen elég volt, hogy tervezett munkáját elvégezze általa az Isten. Vigasztalódjatok azért, és megfacsarodott szívetek mélyén nagyon örüljetek!

    Az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylő villámnak valahol mindig marad nyoma a földön. Néha belecsap egy-egy öreg fába, és megperzseli kérges törzsét, vagy mély kráter-sebet fúr a földbe. Néha fellángol erejétől a zöldellő ág is, vagy elhamvad nyomán a fű. Már régen nincs sehol, amikor a fa, a föld, az ág, a fű még tudja, hogy itt járt. Nem tudja elfelejteni soha, mert találkozott vele. Mert a nyoma ott sajog mélyen sok tavasz után is. Már nem tehet úgy többé, mintha nem érintkeztek volna. Egy pillanat volt az egész – egy életet átformáló, súlyos pillanat. Ez a temetés is az! Az élet és a halál Ura szól, hogy „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”  Jézus szólít, hív magához áldott kibékülésre, hogy betöltsön élő reménységgel: van feltámadás! Van bűnbocsánat! Van örök élet a golgotai vér által! Nikolett távozása fájdalmas nyomokat hagyott, de békességes nyomokat is – nyomát a figyelmeztető isteni szeretetnek. Amikor új gyümölcsök hajtanak a régi, megsebzett fán, az emlék is prédikál majd – arról, hogy más az Isten időzítése, mások az Ő gondolatai, és mi, akikért szent Fia életét adta, ott vagyunk az Ő gondolataiban. Nyomokat hagyunk mi is e földön. Nyomokat az emberek szívében, lelkében. Egyszer majd emlék leszünk mi is. Hadd kérdezze mindannyiónktól ez a kicsinyke, fehér koporsó: Te milyen nyomot hagysz magad után? Magadét? Krisztusét? Milyen üzenetet hordozol?

Kedves szülők! Amikor villámot láttok cikázni az égen, eszetekbe jut majd, hogy ott, a látható egen túl van valakitek! Nem lesz üres számotokra a mennyország, mert ott van Megváltótok, Jézus Krisztus, és vele van kislányotok is, Nikolett. Ő vár titeket haza! Hamarabb előrement, mint a dédi tata, dédi mama, mint a nagyszülők, mint ti. Itt járt, átadta az üzenetet, elment, és nyomot hagyott. Adjatok hálát érte! Eszetekbe jut majd az is, mikor villámot láttok, hogy milyen rövid az élet, és mi mindannyian nyomot hagyunk valahol. Éljünk Jézussal! Éljünk Jézusnak! Áldott lesz így az emlékünk is! Kedves végtisztességet tevő gyülekezet! Jusson eszedbe majd, hogy : „...mint a villámlás, mely mikor kivillanik, az ég egyik széléről az ég másik széléig fénylik, olyan lesz az embernek Fia is az ő napján.”

Imádkozzunk!  „Feltámadt Hős, ó, dics neked!” Köszönjük, hogy kegyelmességedből vallhatjuk meg: Te vagy a győzedelmes Úr, aki a bűnt, a poklot és a halált legyőzted, és mi nem akarunk más urat szolgálni, egyedül Téged.

Tied a dicsőség, amikor mosolyra derítesz, és Tied a dicsőség akkor is, amikor nehéz ezt kimondani, és könnyekben ázik az arcunk! Tied a dicsőség, amikor odahajolhatunk egy kisgyermek bölcsője fölé, és Tied a dicsőség akkor is, amikor koporsóját körülálljuk! Köszönjük annak biztos tudatát, hogy Te üzenettel indítottál útnak mindannyiónkat, és hogy egykor munkánkért számot adunk néked! Köszönjük e rövidke életet, a Nikolettét, akit nem ismerhettünk meg, de mégis szerettünk, és aki szavak nélkül is prédikált! Köszönjük, hogy jól végezte dolgát! Bevégezte, és te hazahívtad – arra a helyre, amelyről ezt mondottad: „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van!” Mi vágyunk oda!

De addig is, míg odaérünk, villámlásnyi életünket Te töltsd meg tartalommal! Segíts kegyelmedből áldott nyomokat hagyni! A gyászoló szülőknek, nagyszülőknek, az egész megrendült szívű közösségnek Te légy vigasztalója! Maradj mindnyájunkkal a Te békességeddel! A mi térdeink meghajolnak előtted a mennyeiekével, földiekével és föld alatt valókéval együtt! Köszönjük hogy Te vagy az Élet, fölötte állsz a testi és az örök halálnak, és köszönjük hogy örömmel várhatjuk azt a napot, amikor minden nyelv megvallja majd, hogy Te Úr vagy az Atya Isten dicsőségére! ÁMEN!

Elmélkedés Megyesi József képeivel (IV.)

10.

Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda:

Ímé az Istennek ama báránya, a ki elveszi a világ bűneit!

(Jn 1: 29)

            Repülőgépből lepillantva, felhők magasából másmilyen egy város, mint alulról, a járdaszegletről nézve. Másmilyen egy család messziről, és másmilyen lehet a házastársak, a gyermekek szemén át nézve. Másmilyen egy ember kívülről, és másmilyen belülről, a szív titkos kamrájából nézve.

            A teveszőrruhás papfiú, a sáskaevő, pusztalakó János Jeruzsálemből nézve úgy nézett ki, mint a Krisztus. Beszéde olyan volt, mint a Krisztusé. Magatartása olyasforma volt, mint a Krisztusé. De ha mégsem ő lenne a Krisztus, akkor csakis Illés lehet! Beszéde olyan, mint az Illés beszéde. Magatartása olyasforma, mint az Illés magatartása. Jeruzsálemből nézve János feje fölött Glória ragyogott, mögötte ott magasodott a Mózes, a próféták, a zsoltárok szava. „Kicsoda vagy te?” – kérdezték tőle a kíváncsiság, az aggodalom, a reménykedés hangján, akik a szent városból a Jordán partjára merészkedtek. S felhangzott a kiábrándító felelet: „Nem én vagyok a Krisztus! Nem az vagyok, akinek ti gondoltok engem! Kiáltó szó, szétmálló hang vagyok csupán.” Ó, áldott önismeret, érdek nélküli átláthatóság!

            Másnap ő, akit még nem láttak megijedni, remegni soha, felemelte tekintetét, és megborzongott hirtelen, mint a nád, ha szellő nyargalja körül. Felkiáltott: „Ecce agnus Dei qui tollit peccatum mundi!” Ímé, ott jött hangtalan az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit – és belegázolt a Jordán hűs vizébe.

11.

János azonban visszatartja vala őt, mondván:

Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz énhozzám?

Jézus pedig felelvén, monda néki: Engedj most, mert így illik nékünk

 minden igazságot betöltenünk. Ekkor engede néki.

(Mt 3: 14-15)

            A Jordán hullámai nem láttak még ily’ nagyszerű csodát, mint most, amikor az Isten egyszülött Fia bemerítkezett. Volt már eset, hogy kőfallá váltak a frigyláda előtt. Volt olyan, hogy – akár egy madártollat – ringatták a fejsze elrepült fejét. Készek lettek volna most is fallá merevedni; készek lettek volna fennen hordozni az Isten egyszülött Fiát, de nem kaptak parancsot rá – így hát körülölelték engedelmesen, s egy világraszóló, drámai pillanatban befedezték Őt. János is csodálkozott. Vitatkozni próbált, értetlenkedett, tiltakozott, de Jézus számára a bemerítés nem volt vitatéma.

            Azóta fehérruhások milliói indultak el a jézusi úton, hiszen „így illik nékünk minden igazságot betölteni.” Hitvalló szívvel a vízből tűzbe mentek, vérpadokra, oroszlánok elé, hiszen „így illik nékünk minden igazságot betölteni.” A máglyákról, vérpadokról, oroszlánok karmai közül dicsőségbe emeltettek, hiszen kegyelemből így adatott nékünk minden igazságot betölteni. Mennek, mennek ma is az engedelmesség megpróbáltatásokkal gyönyörűséges útján, s Krisztusért járva követségben szólnak, mintha maga Isten kérné általuk: „Ember! Békülj meg az Istennel! Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betölteni!”

            Próbálkoznak mérges kígyóknak fajzatai is megmenekülni az eljövendő harag elől, s még vízbe is szállnak a zsolozsmás ördögök. Sákramentumok Nékhustánjait emelgetve igyekeznek felzárkózni a jézusi úton járok közé, de nem nyugszik meg rajtuk a Lélek; nem is nyugodhat meg rajtuk a Lélek – mert a jézusi út kezdete az ÉN-nek feladása, áldott meghalás.       

           

                    

12.

Mert nem oly főpapunk van, a ki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem a ki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.

                    (Zsid 4: 15)

            Jaj, a testnek sok-sok baja van! Jaj, a testtel nagyon sok a baj! Jaj, a test még mindig ugyanaz! De hála legyen az Istennek, aki a szeplőtelen Bárány vére által nemcsak az életünket tette újjá, nemcsak a gondolkodásunkat formálta át, és formálja, nem csak, hogy új szívet adott, hanem újjá fogja teremteni ezt a mi romlandó testünket is végérvényesen! Hála legyen! Hála legyen!

            Ellenségünk számot tart e révedező, fekete, barna, kék szemre – hadd figyeljen őszi pocsolyát, szomszéd kerteket, s keseredjen, fertőződjön általa a szív!

            Ellenségünk számot tart e fülre, a morajló emberóceán hangözönét átszűrő kicsi kagylóra, s kedvesen ígérgetve suttog belé – hadd tétovázzon, csábuljon el a szív!

            Ellenségünk számot tart e nyelvre, s eléje tesz csodás híreket, királyok, hercegek roskadón dús, ékes asztalát, hadd ízlelje, hadd fürdőzzön immár – s hadd sorvadjon közben el a szív!

            Ellenségünknek még kell az orr is, hadd induljunk illatok után, hadd ne vágyjunk Krisztus illatára – hadd repedjen, pusztuljon a szív!

            Ellenségünk selymes ruhát ajánl, simogatást, sétautakat, sok sikert, szerelmet, szárnyakat – de testünk, e révedező, fáradékony, törékeny, szétmálló porsátor a Szentlélek temploma immár! Meg van írva! Olyanná lesz egy dicsőséges napon, mint a győztes Krisztusé. Meg van írva! Ellenségünk szüntelen kísér bár, s kísért fáradatlan, nem lesz övé az utolsó szó. Meg van írva! Hála legyen! Hála legyen! 

Igehirdetés III. (I.Kor 12: 12-27)

Krisztus testének tagjai

(2010. május 21., Szatmárnémeti)

I.Kor 12: 12-27: Mert a miképen a test egy és sok tagja van, az egy testnek tagjai pedig, noha sokan vannak, mind egy test, azonképen a Krisztus is. Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg. Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás? Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta. Ha pedig az egész egy tag volna hol volna a test? Így azonban sok tag van ugyan, de egy test. Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek: És a melyeket a test tisztességtelenebb tagjainak tartunk, azoknak nagyobb tisztességet tulajdonítunk; és a melyek éktelenek bennünk, azok nagyobb ékességben részesülnek; A melyek pedig ékesek bennünk, azoknak nincs erre szükségök. De az Isten szerkeszté egybe a testet, az alábbvalónak nagyobb tisztességet adván, Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok. És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind. Ti pedig a Krisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint.

            Hálásak lehetünk Istennek ezen a délelőttön az Ő bölcs döntéséért! A mi Istenünk úgy határozott, hogy ezen a helyen ma bemerítési ünnepély legyen. Úgy döntött, hogy nem enged testünkre betegséget, nem enged nyomorúságot, hogy eljöhessünk ide együtt örülni ezekkel a fehérruhás fiatalokkal. Tetszett az Istennek, hogy amikor mi még bűneinkben voltunk, elküldje az Ő egyszülött Fiát, az Úr Jézus Krisztust a mi megváltásunkért. Sőt, már a világ megalapítása előtt eltervezte a megváltás művét. Arra, hogy ez a terv működik, a mai ünnepség is szemmel látható, hittel megragadható bizonyíték. Nem csak e fiataloké ez az ünnep, hanem az egész gyülekezeté. És nem csak az egész gyülekezeté, hanem a mennyországé is – hiszem. Amikor egy nyomorult bűnös megvallja ezen a földön, hogy „én hiszek Jézusban! Én szeretem Jézust!”, a mennyben örülnek az angyalok. Hódolnak a mi Urunk trónja előtt, és azt kiáltják: „Szent! Szent! Szent a megöletett Bárány! Méltó, hogy vegyen dicsőséget, mert az a fiatal is megválttatott! Az az idős is kegyelmet nyert! Bár még lent van, a földön; bár még a teste korlátok között tartja, és sok kísértés veszi körül; bár még előtte van a kiszabott út, de örök élete van! Ide vágyik! Jön haza! Dicsőség a megöletett Báránynak!”

            Veletek együtt örülök, kedves fiatalok! Olyan boldog voltam, amikor Vékás testvér felhívott, és elmondta, hogy Dávid, az én első unokatestvérem is itt lesz közöttetek! Ez egy olyan nap, amit nem fogtok elfelejteni. Ez egy olyan nap, amelynek szép emléke marad a ti szívetekben. Amikor majd kinyomtatjátok a képeket, vagy a számítógépen nézitek, és amikor majd a kisfiaitoknak, kislányaitoknak (ha lesznek) megmutatjátok, elmondjátok: „Azon a szép napon megpecsételtem a hitemet. Azon a napon, amikor felvettem azt a fehér ruhát, kiálltam a gyülekezet elé, és elmondtam, hogy igen, hiszem, hogy Jézus Krisztus, az élő Isten egyszülött Fia az én személyes Megváltóm!

            Lehet, lesznek majd időszakok, amikor ellankadtok. Dávid az előbbi bizonyságtételében azt mondta, hogy „nem lehet tudni, mire számíthatunk.” Részben igaz, mert valóban nem lehet tudni mindent részleteiben, ami ránk következik. Másrészt viszont nagyon is lehet tudni, mire számíthat a hívő élet útján elinduló ember. Az imaóra-vezető testvér felhívta a figyelmeteket arra, hogy számítsatok a kísértésekre, a világ vonzóerejére! Számítsatok a nehézségekre! Számítsatok arra, hogy számon lesz kérve a ti hitetek az iskolában, a baráti körben, a családban is alkalomadtán. Amikor munkahelyválasztás, házasságkötés előtt álltok majd, megpróbáltatik a hitetek, és ostromolva lesz, amíg e világban éltek. Lehet, lesz alkalom, amikor nem lesztek erősek. Nem lesztek olyan frissek és üdék, mint most itt, és nem fog így lobogni az első szeretet lángja a szívetekben. És amikor megnézitek a képeket, eszetekbe jut – és talán képek nélkül is – hogy igen, volt egy nap, amikor a látható és láthatatlan tanúk előtt azt mondtam, hogy én követem Jézust, és nincs visszaút! A mai nap emléke áldásul fog nektek szolgálni. Megmelegíti a szíveteket. Könnyeitek is kicsordulnak talán, és újra elönt majd a bizonyosság: én akkor is Jézusé vagyok! Akkor is Jézusé vagyok! Jézus minden bűnömet a Golgotára vitte! Minden körülmények között jusson eszetekbe – ez mindenkinek szól, aki hívő – hogy nem a félelemnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem az erőnek, a szeretetnek és a józanságnak Lelkét, s Jézusban az örök élet bizonyosságát!

            Lesz majd olyan alkalom, amikor a gyülekezetre néztek, és azt mondjátok: jaj, de gyarló emberek vannak itt! Hogy lehet az, hogy hívők között ilyesmik történjenek? Hát én nem erre számítottam, amikor csatlakoztam a közösséghez! Tudjátok meg, hogy Isten népe között sok olyan dolgot láttok majd, amire nem számítottatok volna. De azt is tudjátok meg, hogy az elítélendő dolgok felbukkanása vagy jelenléte nem érvényteleníti Isten igéjét! A Krisztus szerinti gyülekezet természetéhez a botránkoztató dolgok nem tartoznak hozzá – egyedül az evangélium botránykövét kivéve! Ha láttok majd bukásokat, ha láttok majd rossz példákat, tudjátok meg, hogy az ige attól még ige marad, és Isten ígéretei változhatatlanul Isten ígéretei maradnak! A hívők közössége akkor is Krisztus teste marad! A hívők megváltott gyülekezete akkor is Isten szentséges céljaira félretett nép, az örök üdvösség várományosa!

            Kérem a gyülekezetet is, hogy nézzen rá ezekre a fiatalokra! Látják a testvérek a fehér ruhájukat, és hiszem, hogy lelki szemeikkel azt a buzgóságot és őszinteséget is látják, ami a szívükben van. Kedves fiatalok! Ezek a testvérek látják Krisztus képviselőit bennetek! S amikor egyik-másik közületek elmegy máshová – egyetemre például – úgy fognak rá gondolni: igen, a mi drága testvérünk viszi a sót, viszi a lángot! Látja bennetek a gyülekezet a jövendőbeli oszlopokat, akikre majd a közösség terhe nehezedik. Látja bennetek a jövőbeli bizottsági tagokat. Látja bennetek a jövőbeli vasárnapi iskolai tanítókat, missziómunkásokat. Látja bennetek a jövőbeli édesanyákat, édesapákat, akik odavezetik majd a gyermekeket Krisztus keresztjéhez.

            A gyülekezet hadd lássa meg azt is, hogy ezek a fiatalok olyan zsengék még! Nem tudhatnak annyit, amennyit mi megtanultunk harminc, negyven, hatvan esztendő alatt. Lássa meg a gyülekezet azt is, hogy ezeknek a fiataloknak sok olyan kísértéssel kell szembenézniük, amiket a szülők, nagyszülők soha az életben nem tapasztaltak – mert nem volt Internetük, nem volt mobil telefonjuk, és mikor ők ebben az életkorban voltak nem hálózta be annyiféle hullám, zaj és szag a levegőt, amit beszívtak! Imádkozzunk ezekért a fiatalokért, mert esendők ők is, nem pedig valami szuperszentek! Még nem bízhatók meg nagy terhek cipelésével, és még nem bevethetők a nagy küzdelmekbe! Bátorítani kell, felemelni kell, segíteni kell őket, mert Krisztus drága vérén megváltottak ők is, mindnyájan egy, lelki test – együtt a jelenlévő, a valaha élt és jövőbeli összes hívővel. Krisztus testének tagjai.

            Szeretnék most nagyon a szívetekre hatni.  Ha komolyan gondoljátok, hogy ti ennek a gyülekezetnek és Krisztus testének komoly, odaszánt, építő tagjai lesztek, maradjatok nyugodtan a helyeteken, és vigyétek végbe ezen a délelőttön, amire elszántátok magatokat! De ha úgy gondolod, hogy az elszántságod nem igazi; és ha úgy gondolod, hogy túl leszel a bemerítésen, és mész a magad útján Krisztus és a gyülekezet nélkül, állj fel, és mondd azt: most elhalasztjuk a bemerítést! Becsületesebb dolog lesz felállni, és kimenni innen, mint az, ha bemerítkezel, és majd sír miattad és érted a hívők közössége! Egy ilyen ünnepélyen éppen ennyi fiatal merítkezett alá. Az imaórán szolgáltam, és megkérdeztem tőlük: Tudod-e, hogy mire vállalkoztál? Komolyan gondolod-e, hogy Krisztust akarod követni, és hogy mindent felvállalsz, amivel az Ő követése jár? Bólogattak: Igen! Igen! Nemsokára az egyik közülük, aki a legjobban bólogatott, a világba házasodott.  Ma már külön élnek, pedig kisbabájuk is van. Pedig olyan szépen énekelte: „Ha nincs is társam, követem Jézust! Nincs visszaút!” Tisztességesebb, becsületesebb, helyesebb dolog lett volna félrehúzódni, és nem csatlakozni hamis módon a szentek közösségéhez.

            Bemerítés által, új élet nélkül, Lélek nélkül lehet csatlakozni a szatmári gyülekezethez. Lehet a szamosújvárihoz is, lehet minden más baptista vagy nem baptista gyülekezethez. De Krisztus testéhez csakis a Szentlélek által megitatva és megkeresztelve lehet csatlakozni! Krisztus testének tagja lenni csakis újjászületés által lehetséges! Ki az, mi az, ami ezt elvégzi? Nem a tanulmányok, nem a katekézis, nem az örökség, nem a hagyomány, nem a szokás, nem a kényszer, hanem egyedül a Szentlélek. Krisztus testéhez való csatlakozásod tehát attól függ, hogy elkezdett-e munkálkodni benned Istennek Lelke; hogy bűnbánatra indított-e; hogy munkált-e megtérést az életedben; hogy határozott döntést hozott-é elő a szívedből. A Szentlélek újjászülő munkája tehát az egyedüli alapja a gyülekezethez való biblikus csatlakozásnak. Akik átélték ezt, azok az igazi hívők, a Krisztus testének tagjai. Szép ez a gyülekezet, szép minden gyülekezet, mikor együtt éneklünk, együtt hallgatjuk Isten szavát, együtt fohászkodunk, de az Úr szemei látják, hogy még itt is van egy, ott is ül még kettő vagy tíz, aki nem ment keresztül a valódi megtérésen. A pünkösd ünnepén arról emlékezünk meg, hogy az Úr Jézus Krisztus ígérete beteljesedett: a drága Lelket elküldte hozzánk, és árad a mennyei kérügma, az isteni Szó, terjed Jeruzsálemből kiindulva Júdeán, Samarián át a szatmári rónaságig. Munkálkodik Isten Lelke! Ma is, most is, itt is munkálkodik!

            Azt mondja Pál apostol a korinthusi hívőknek, hogy „ti mindnyájan egy Lélek által kereszteltettetek meg, egy Lélek által itattatok meg.” Ez a Lélek nem egy érzés, nem csupán egy erő, nem egy dogmatikai tétel – hanem élő személy, akit meg lehet szomorítani, akinek lehet hazudni, amint azt Anániás és Safira is tette. A Lélek élő személy, aki tanít engem, tanít téged, és elvezet minden igazságra. A Lélek élő személy, akit meg lehet örvendeztetni. A Lélek élő, isteni személy, aki az Atyával és a Fiúval egylényegű, és aki uralkodni akar életünkben a mi javunkra! A Lélek által élő bűnösök közösségét nevezi a Szentírás gyülekezetnek, Krisztus testének. Olyan sok jól megszervezett közösség, unió, egyesület, párt és szervezet van ezen a világon! De minden emberi szervezetnek vége lesz egyszer, és minden párt egyszer végleg megbukik majd. A legkülönbek is. Isten gyülekezete azonban nem fog csődbe menni, és nem fog megbukni soha. Ez az élő szervezet semmi más közösséggel össze nem hasonlítható. Örüljünk nagyon, testvérek, és értékeljük méltóképpen, hogy mi ehhez a családhoz, ehhez a testhez tartozunk! Kimondhatatlan kiváltság ez! A Krisztus testében való lét nem szórakozás, nem jólneveltség, nem örökség, hanem kegyelem. Ajándék. Megtiszteltetés. Alázatra késztető, súlyos, drága, nagy kegyelem!

            Boldogok vagyunk, kedves fiatalok, határozott döntésetekért, nyilvános bizonyságtételetekért; hogy jelenlévő osztálytársaitok előtt is megvalljátok a bemerítés vizében, hogy meghaltatok a bűnnek, és feltámadtatok egy Krisztus szerinti, új életre. Örülünk, mert szóbeli bizonyságtételetek alapján úgy látszik, nem azért kívántok bemerítkezni, hogy egy baptista szokásnak eleget tegyetek, sem nem azért, mert elértetek egy bizonyos életkort, és kezdtek nógatni, hogy illenék alámerítkezni már, hanem a bizonyságtétel őszinte vágyával, a Krisztus parancsára, az élő hit alapján. Igen, osztálytársak, szomszédok, barátok, lássátok hát, hogy én az Úr Jézusé vagyok! Én nem szégyellem Őt! Kedves jelenlévő keresők, még mindig mérlegelők vagy talán megkeményedett szívűek! Nem kívánjátok-e, nem óhajtjátok-e az életet megváltoztató, felkínált ingyen kegyelmet? Nem óhajtjátok-e a csatlakozást ehhez a romolhatatlan, élő szervezethez, a Krisztus testéhez való csatlakozást, és az abban való megmaradást?

            Csodálatos ez az egy testté kereszteltetés – azt mondja Pál – mert akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, mind egyenlőképpen egyek ebben a testben. Itt eltűnnek a nemzetiségi különbségek. Nagyobb ellentétet talán nem is lehetett volna mondani annál, amit Pál mondott: zsidó – görög. Óriási kulturális, filozófiai, genetikai különbségek a két nép között! De azt mondja a Szentlélek: Krisztusban teljesen mindegy, hogy valaki zsidó avagy görög. A vér alatt egy a zsidóval a görög! A Lélek által egy a göröggel a zsidó! Jó visszaemlékeznem arra az alkalomra, amikor még a Teológián tanultam, és elmentem a nagyváradi cigány gyülekezetbe. A szószéken helyet foglalt Floyd Parker testvér, akit jól ismernek itt Szatmáron is, mellette pedig Bernard Kabaru Mwangi Kenyából – egy sötétbőrű, áldott szolgája az Úrnak. Néhány szó elhangzott swaheli nyelven is, amit majd angolra fordítottak, Giorgiov Adrián testvér aztán azt lefordította magyarra. Kajcza testvér cigány nyelven köszöntötte a vendégeket. A mellettem ülő cigány atyafi román nyelvű Bibliából olvasott. Kinézetre is szembetűnően vegyes társaság volt akkor az imaházban. Megdöbbentő élmény volt: ennyi fajta ember, ennyiféle különböző háttér, ennyiféle kultúra és nyelv – mégis egyképpen látják, és egyképpen hirdetik a Krisztust! Ugyanazt tanítják a gyülekezetről. Semmiféle ellentmondás nem volt a sokféle a bizonyságtételben, hiszen a hívőknek eme színes közössége egy test: Krisztus gyülekezete. Mindegy, hogy a testvérek először látják egymást, vagy pedig már sokadjára, csalhatatlanul felismerik egymásban az Urat, és a Szentlélek munkáját. Csodálatos ez! Ha majd megadatik nektek, hogy elmenjetek távoli országokba, és találkoztok majd ottani hívőkkel, örömmel ölelitek át egymást, és ezt mondjátok: Az Úr áldjon meg, testvér! Ezt az egységet más, ember által szervezett közösségben lehetetlen megtapasztalni. Nem tapasztalják ezt meg az álhívők, a kultúrbaptisták, a nevelt vallásosak, hanem csak ti, akik a Szentlelket kaptátok, mi, akik Krisztus testének kegyelem által tagjai vagyunk. Nem lehet ezt szavakkal megmagyarázni – ezt csak hit által lehet tapasztalható valóság. A Lélek munkája ez! „Akár szolgák, akár szabadok…” – mondja Pál apostol, Krisztusban mindegy. Őbenne a társadalmi ellentétek is eltűnnek teljesen.

            Ez az élmény is a teológiai tanulmányaim idejéből való. Nagyon rosszul éreztem magam lelkileg, bűnöket is megtűrtem az életemben amellett, hogy egész nap Isten igéjét olvastuk, tanulmányoztuk. Úgy éreztem, hogy én nem vagyok ide való, nem vagyok olyan, mint amilyen régen voltam, a hívő életem kezdetén; méltó vagyok arra, hogy Isten engem eltaszítson magától. Ilyen lelki állapotban talált egy telefonhívás. Írországból keresett fel egy cigány testvérem. Ez a fiú a zsibói árvaházban nevelkedett, s mikor a tizennyolcadik évét betöltötte, el kellett távoznia onnét. Valahogy kikötött Sarmaságon, eljött az imaházba is. Édesapám megszánta, így egy bizonyos ideig Ghiţa nálunk lakott. Majd elkerült tőlünk, el a faluból is, és bemerítkezett egy román gyülekezetben. Írországban kapott munkát, onnan hívott fel hosszú évek múlva. Anélkül, hogy tudta volna, mi van velem, elkezdte mondani az élő igét. Én, aki a lelki szolgálatra köteleztem el magam, én aki időm nagy részét az Írás tanulmányozásával töltöm, ha kell, eredeti nyelven is, eltörpültem e cigány fiú előtt. Úgy éreztem, mintha az Úr angyala látogatott volna meg benne, és csepegtette volna szívembe a megújult bizonyosságot: íme, ez a telefonhívás is bizonyíték, hogy Krisztus testének tagja vagyok, és hogy az Ő szerelmétől el nem szakíthat már senki és semmi! Összetöretettségemben elárasztott az az igazi, mély békesség, amit ez a világ nem tud adni. Áldott, csodálatos, felemelő dolog Krisztus testének tagja lenni! Benne hangsúlyukat vesztik az etnikai, kulturális, gazdasági, társadalmi, generációs különbségek. Benne mindenki egyformán kegyelemből él, és mindenki egyformán értékes a feladatok különbözőségei ellenére is.

            Az igében azt látjuk, és tapasztaljuk is, hogy e földi életben Krisztus testének tagjai próbára vannak téve, alkalomadtán megkísérttetnek. Pál apostol a fizikai test tagjainak felsorolásával, a köztük lévő feladatbeli különbségekre való mutatással szemlélteti a kísértés két leggyakoribb fajtáját: a kisebbrendűségi érzést és az önteltséget. A tizennegyedik versben így olvastuk: Mert a test sem egy tag, hanem sok. Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? Azt az állapotot szemlélteti ez a kép, amelyben egyik-másik tag nem találja a helyét a közösségben. Amikor azt mondja a láb: én nem vagyok kéz, nem tudok fogni, nem tudok írni, nem tudok simogatni, nem is tartozom a testhez. Fölösleges vagyok! Rám itt nincs szükség. Mikor leszek én olyan, mint a kéz? Mikor leszek én olyan áldott, olyan erős, olyan látványos, mint a kéz? Lehet, hogy nem is tartozom a testhez? Eljutnak oda az idős testvérek is, sok évtizedes hívő élet után, hogy ezt mondják: nekem már nincs olyan hangom, mint annakidején. Nincs meg az az erőm. Félrehúzódok inkább, megbúvok észrevétlenül, hadd menjenek csak előre a fiatalok a szolgálatban, a példamutatásban, a gyümölcstermésben! Pedig a mi Megváltónk azt akarja, hogy „szeress és szolgálj, amíg lehet – ki tudja, meddig tart életed?” Nekünk szolgálni kell, nekünk példáknak kell lennünk, nekünk gyümölcsöket kell teremnünk – és nem csak a meggyengülésig, hangfakulásig, hanem szívünk utolsó dobbanásáig, a végső lélegzetig!

            Nekem olyan jól esett, amikor Sarmaságon Tóth Bálint testvér, aki mindkét lábával beteg volt már, az imaháztól hazáig bátorított és tanítgatott alkalomról alkalomra. Le kellett ülnünk minden negyedik-ötödik híd karjára, mert nem bírta a gyaloglást, de nem bántam én, nem bántam, ha csak sötét este érkezünk is haza. Sokszor mondta nekem, a frissen megtért, fiatal gyermeknek: Szeretlek téged! Imádkozom, hogy az Úr használjon az Ő hatalmas kezében! Tetszik, hogy nem dugod a táskába azt a nagy Bibliát, hanem végigviszed a falun a hónod alatt (Meg sem fordult volna a fejemben, hogy ez rendkívüli dolog lenne, vagy hogy szégyellnem kellene bárki előtt is a Bibliát). Megtehette volna, hogy így gondolkozzék: nekem fáj a lábam, el sem megyek az imaházba. Jártam már eleget! Olyan sok fiatal van, zajlik a szolgálat szépen, rám már semmi szükség nincsen. Vagy gondolhatta volna: ez a fiú csak most tért meg, ha megtért. Majd meglátjuk, mi lesz belőle! Majd meglátjuk, termi-e a Lélek gyümölcsét, vagy pedig nem! Ő nem csak távolról figyelt, hanem maga mellé vett, és elutasította, hogy kocsival vigyék haza, mert neki beszélgetnivalója van! Sokat, nagyon sokat köszönhetek ennek a testvérnek. Az Úr hazavitte már. Ne mondja egyetlen fiatal hívő se, hogy „hát én nem tudok úgy prédikálni, mint Vékás testvér, mint egyik-másik, aki elmegy messzire is, és bizonyságot tesz, vagy a cigányok között végez eredményes, szép szolgálatot!” Ne mondjátok ezt! Ami tehetséget, tálentumot kaptatok, használjátok fel – gerjesszétek föl Isten bennetek lévő kegyelmi ajándékát!

            Egyik péntek délután imaházba mentünk Sarmaságon, hatkor kezdődött az imaóra ott is. Nem sokkal hat előtt, amint kapaszkodok felfelé a dombon, látom, hogy a testvérek az imaház előtt csoportosulnak. Gondoltam, milyen jól elbeszélgetnek! Odaérve még nagyobb csoportot találtam a bejárati ajtó előtti lépcsőkön, fiatalokat és időseket. Miért nem mennek már be? – kérdeztem. Mindjárt hat, elkésünk az imaóráról! Kiderült, hogy a testvér, aki soron következett a takarítással, otthon felejtette az imaház kulcsát, azért nem lehet bemenni. De hazaszaladt, nemsokára itt is lesz a kulccsal, aztán kinyitja az ajtót. Számomra olyan nagy tanítása volt annak a kicsi kulcsnak! Mi történne, ha a kicsi kulcs így gondolkodna magában: Én nem vagyok orgona! Ezüst sípjaimból nem áradnak a hatalmas akkord-tömbök. Jaj, én sohasem leszek olyan, mint az orgona! Jaj, én nem vagyok szószék sem! Nem vagyok ott elől, és mögém nem állnak híres prédikátorok. De nem vagyok még mikrofon sem, hogy legalább hangot továbbíthatnék – én nem vagyok fontos. Jól megvagyok itt a fiókban. Testvérek! Amikor eljő az idő, a kulcsnak a zárban a helye! Nélküle nem lehet bemenni az épületbe. Nélküle néma maradna az orgona, és árva a szószék. Van azért megoldás, ha a kicsi kulcs nincs időben a helyén, mert vannak lakatosok is a világon, és vannak pótkulcsok is a világon. Isten tovább végzi, és győzelemre viszi az Ő eltervezett munkáját – és a kicsi kulcs, aki félelemből, kisebbrendűségi érzés miatt nem állja meg a kiszabott helyét, kimarad az áldásból. Ne engedjük, hogy az ördög becsapjon! És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért? De igen, a testből való! Az idős testvérek a botjukkal, tapasztalataikkal, görnyedt hátukkal, a fiatal hívők sokszor meggondolatlan hevességükkel, őszinte buzgóságukkal a Krisztus testének tagjai. Mindnyájan egy test.

            A huszonegyedik versben így olvastuk: Nem mondhatja pedig a szem a kéznek: Nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábaknak: Nem kelletek nékem. Sőt sokkal inkább, a melyek a test legerőtelenebb tagjainak látszanak, azok igen szükségesek. Természet szerint kivétel nélkül bennünk van, hogy értékeljenek minket, hogy valahogy kitűnjünk mégis az emberek közül. Gyakran vezet ez önteltséghez, magunk bálványozásához. Már a kicsi leánygyermeknél is láthatjuk, hogy édesanyja cipőiben, ruháiban nagy nehezen elcsoszog a tükörig, és ott illegeti, billegeti magát. A fiúcskák kardoznak, brümmögnek, izmoskodnak, mert ők nem akárkik ám! A gyermekeknek egy darabig jól áll az ilyesmi, de gyülekezet öntudatos, Krisztust követő tagjai között semmi helye nincsen. Egy cigány atyafi jött édesapámhoz azzal a kéréssel, hogy faragjon neki két nagy kőoroszlánt. Mert ő látta Somlyón egy kapu előtt, hogy milyen jól néz ki a két kőoroszlán – lehet, hogy csak gipszből volt –, és hogy azt hogy megbámulták az emberek! „De az rengeteg pénzbe kerülne – próbálta lebeszélni édesapám – és annak ott fent nálatok, a dombon nem sok értelme lenne.” „Eladtam a vályogot, amit nyáron vetettünk, meg a perzsát, meg a színes tévét. Akármennyit megadok érte!” „De télen kőoroszlánnal nem lehet ám jóllakni!” – mondta édesapám, és nem vállalta el a munkát. Valljuk be: a kitűnni vágyás viszketegsége megvan bennünk, magyarokban is, és minden nép fiaiban a világon! Lehet látni testvéreket, akik sok évtizedes hívőségük élményeinek, tapasztalatainak hatalmas kőoroszlánjait próbálja a kapuja elé vonszolni, mert hogy megbámulják azt a fiatal hívők! Mások a jó hang, a beszédkészség, a felálláshoz való bátorság, a zenei hajlam és tudás kőoroszlánjait állítgatják kapuik elé. De a hívőkhöz a krisztusi alázat illik, és az önmegtagadás. Legyen segítségünkre Isten drága Lelke, hogy minden embert magunknál különbnek lássunk, és hogy minden értékünket letegyük oda, ahová való: nem a kapuink elé, nem a mellünkre aggatni, nem lobogtatni fennen, hanem az Úr Jézus lábai elé!

            Hadd formáljon belőlem és belőled öntudatos, szorgalmas, elszánt és kitartó szolgát a pünkösdi Lélek! Egy tag sem mondhatja a másiknak, hogy nélküled is nagyon jól megvolnánk, te fölösleges vagy itt, nincsen szükség reád. Nem mondhatjuk, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy azon kibukott testvérek nélkül is, akik nem jönnek a közösségbe már nagyon régóta, igen jól meglegyünk. A helyüket már betöltötték mások, így nem is nagyon hiányoljuk őket. Azt mondja Pál, hogy az egészséges testben ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a többi tagok is mind. Ha egy tagnak öröme van, vele együtt örülnek a többi tagok mind. Ez a pünkösd csodája! Ez a drága, isteni Lélek munkája. Ez nem csupán száraz teológiai tanítás, hanem élet, tapasztalható valóság. A Lélek ott akar lenni veled, amikor szesszió van az egyetemen, vagy éppen szünidő. A Lélek ott akar lenni veled, amikor mosogatsz, amikor beszélgetsz, amikor a számítógép elé ülsz, amikor lefekszel, amikor felkelsz, amikor kimész, amikor bejössz. A Lélek akkor is ott akar lenni, amikor fáradtan hazajövünk a munkából, és semmi kedvünk nincs már mosolyogva átölelni a kedvesünket, a gyermekünket, hanem csak ágyba zuhanni, és aludni reggelig. Mindenkor ott akar lenni velünk a pünkösdi Lélek, mert az Úr azt akarja, hogy testének tagjai kivétel nélkül mind egészségesek legyenek. Mert ha egyik tag nincsen jól, az kihat a többi tagra is! Ha egy tag nincs a helyén, a gyülekezet hiányt szenved ha felmérjük ezt, ha nem. Nem csak, hogy űr van bennem, amikor rosszul vagyok lelkileg, hanem a körülöttem élő testvéreimet is áldásoktól fosztom meg – mert nem tudom őket bátorítani, felüdíteni; mert nem lesz a szavam aranyalma ezüst tálcán; mert gátja vagyok az örömnek, az áldásnak.

            Tudok egy házaspárról, akik csúnyán összevesztek szombat este. Másnap látom, hogy áll fel egyik is, másik is, és áhítatos arccal kinyújtja kezét a kenyér meg a bor után. A végén mondom nekik: látom, munkálkodik az Úr közöttetek, és megbeszéltétek zűrös dolgaitokat. Milyen jó, hogy szép házasságban éltek, és hamar bocsánatot kértek egymástól! Hogy történt a helyreállás? „Megbeszéltem az Úrral!” – mondta egyik is, másik is. „Megbeszéltem az Úrral, és megbocsátott.” „De a társaddal is megbeszélted, nem?” „Nem. Vele nem.” Ami a mi feladatunk, azt nekünk kell megtenni! Amit nekünk kell megbeszélni, azt beszéljük meg! Szemtől szembe azzal, akire tartozik – az Úr jelenlétében! Ami a gyülekezetre tartozik, azt a gyülekezettel, a gyülekezetben kell megbeszélni, nem pedig valahol kint, a pletykások asztalai mellé telepedve! Nem azok között kell megtárgyalni dolgainkat, akik ócsárolják és gyűlölik Isten gyülekezetét vagy annak tagjait, hanem ott, ahol imádságos lelkület van – az Úr jelenlétében! Amikor az elrendeznivalókat az Ige tükrében szemügyre vettem, és megvizsgáltam magamban, akkor meg kell beszélnem a másik féllel is, akivel nézeteltérésem volt. És amikor vele letisztáztam, vagy legalábbis a részemet az Úr Lelke vezetése alapján megtettem, járulhatok imádságban az Úr elé: „Megváltóm, elrendeztem a dolgot! Köszönöm, hogy Te vagy, aki munkálkodsz!” A gyülekezet tagjai között így zajlik az ügyintézés.

            Ehhez a csodálatos, élő szervezethez csatlakoztatok, kedves fiatalok – a Krisztus testéhez. A helyi gyülekezet újjászületett tagjai veletek együtt a Krisztus testének, az egyetemes egyháznak, az örök életre választott és elkülönített  szent seregnek tagjai. Ebbe a közösségbe hozzátok azt a két évtizednyi élettapasztalatot, a kezeiteket, a hangotokat, az eddig megszerzett tudást – hogy építsétek a gyülekezetet a nektek adott kegyelem szerint. Különleges áldás, hogy épp ezen az ünnepen, amikor Isten Szentlelkének kiáradására és az újszövetségi gyülekezet születésnapjára emlékezünk, láthatunk titeket a bizonyságtétel fehér ruháiba öltözve. Vannak, sajnos, akik nem tudnak felszabadult örömmel ünnepelni velünk, mert még csak külső szemlélőkként nézik végig, hogy mi történik. Hozzájuk szólok: mi nem tudunk olyan szépen énekelni, és nem tudunk olyan jól prédikálni, hogy Isten kegyelmét veletek megérttessük, és hogy a szíveteket és gondolkodásmódotokat meg tudjuk változtatni a ti javatokra. Mi csak imádkozunk értetek is, és kérünk, hogy ha tapasztaljátok Isten Lelkének munkáját a szívetekben, érzelemvilágotokban, kiáltsatok fel: „Dolgozz, Uram, bennem! Végezd el a Te munkádat még ma, hogy új emberré legyek a drága vér érdemében!” Ne akadályozzátok Isten Lelkének bennetek való munkáját – és megtudjátok, miről tanított Pál apostol; hogy mit vállaltak ma fel ezek a fiatalok; hogy miről beszéltem! Öröm lesz a mennyben fölöttetek is az Isten angyalai között. Minden dicsőség a Jézus Krisztusé a kiontott vérért, a golgotai áldozatért! Nemsokára eljön az az idő, amikor a Jézus Krisztus nevére minden térd meghajol majd – mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. És minden nyelv megvallja, hogy – mondjuk együtt mindannyian élő hittel, a pünkösdi Lélek által – Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére! ÁMEN!           

Elmélkedés Megyesi József képeivel (III.)

7.

Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért!

(II.Kor 9: 15)

            Három kicsi lány szorong az ablaküveg előtt. Hangjuk, mint az ezüst csengő, úgy csilingel. A legkisebb csak ennyit mond: „Ó!”  Három kicsi angyalka a kirakat előtt hóhullásos, kalácsillatú estén. Magyaráznak: micsoda pompa a feldíszített fán, és körülötte mennyi gyertya, és mennyi játék! Fények és csillogás, és minden csodaszép! Érted-é, te legkisebb harmadik?  Erre ő csak ennyit mond: „Ó!” Vak szegény. Testvérkéi csilingelnek, magyaráznak, áradoznak, körülírnak, hogy ő is, a legkisebb harmadik is megsejtsen valamit a felemelő látványból. Ámul önfeledten, két tenyerét a kirakat hideg üvegéhez tapasztja. Nővérkéi mosolyognak, de érzik tisztán, hogy nem elég tágas a szavak edénye, hogy abba minden fontos beleférjen, és nem elég veretesek a mondatok, hogy mindezt a szépet el lehessen mondani.

            Jézusban leszállt közénk, szegény vakok közé a menny dicsősége, a bűnbocsánat öröme, a Lélek szabadsága, az Isten szeretete, s túlcsordult a szívünkben. Ajándékként jött. Ingyen a miénk lett. Mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét. Magyarázható, körülírható, lehet csilingelni, s öblös ércharangként eget rengetőn hírt mondani róla, de Isten eme legnagyobb ajándéka kimondhatatlan. S miként az a világtalan kislány a kirakat fényeinél hitének szemeivel pompásabb fényeket látott, úgy láttuk meg a betlehemi Gyermekben, hogy Immánuel Ő, nem csak az ács fia. Szegényes szavak fényesedő útján indultunk Felé, s elibénk állt a kimondhatatlan Logosz, a testté lett Ige. Elámultunk rajta, s csak ennyit tudtunk mondani: „Ó!”       

               

  
8.

Az igazi világosság eljött volt már a világba, a mely megvilágosít minden embert.  A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve, és az övéi nem fogadák be őt.

(Jn 1: 9-11)

            A törvények, parancsolatok, rendelések, hagyományok délibábos aknamezején megjelent a Gyermek.

            Szeretőn hajolt szétroncsolt életek fölé, s nyújtotta a megépülés drága balzsamát: Ez az egyetlen igaz gyógyír! Fogadjátok tőlem ingyen!          Gazdagnak, szegénynek utat mutatott: Ha vízen mégy át, én veled vagyok! Ha tűzben jársz, a láng meg nem perzsel téged! Ez az egyetlen igaz út! Ezen járjatok!

            Az én országom nem e világból való. A szeretet hatalmának mennyei országa az – felépítve a próféták és vértanúk hitének alapkövén, az engem befogadók belsejében. Ez az egyetlen igaz ország! Ezt keressétek mindenek előtt!

            Így járt-kelt a Gyermek önmagát szétosztani készen a törvények, parancsolatok, rendelések, hagyományok délibábos aknamezején.

            Ó, nem! – nyögték a vakok, a félkarúak, a meggörnyedtek – Mert, ímé, mi messzire látunk! Nékünk szárnyaink vannak! Nincsen nálunk senki egyenesebb! Tűnj el innét, amíg jól van dolgod! – és tovább botladoztak ezernyi, fakadásos sebben. Ó, nem! – sziszegték a szakadékba hulltak – Mert, ímé, atyáink nyomát követjük! Nékünk járt útjaink vannak! Nincsen nálunk senki bölcsebb, józanabb! Tűnj el innét, amíg jól van dolgod! – és tovább zuhantak újabb kiálló ormok, tüskebokrok felé. Ó, nem! – sóhajtották a koldus csatornalakók – Mert, ímé, senkinek sincsen jobb dolga nálunknál! Nékünk császárunk van! Nékünk megszentelt kőfalaink vannak! Tűnj el innét, amíg jól van dolgod! – és kavargatták tovább a szennyvizet.

            Én akkor is szeretlek! – kiáltotta a Gyermek, és karjait szélesre tárta a törvények, parancsolatok, rendelések, hagyományok délibábos aknamezején.

               

                     

9.

És meglátván őt, elcsodálkozának, és monda néki az ő anyja:

Fiam, miért cselekedted ezt velünk?

Ímé atyád és én nagy bánattal kerestünk téged.

(Lk 2: 48)

            Áldottak, akiknek szívében meghátrál a számonkérés hangja, s felismerve Jézust könnyes-boldogan, hozzá csatlakoznak!

            Van úgy, hogy Jézus valahol, útközben lemarad – nem hallszik már szelíd szava, nem árad a békessége, nem látszik szemének éltető sugara. Észbe kapunk aztán: megfosztott önmagától! Itt hagyott egyedül! „Mért cselekedted ezt velünk? – kérdezzük remegőn Józseffel és Máriával, heves szívdobogástól fuldokolva – Nem aludtunk napok óta! Már mindenütt próbálkoztunk! Reménységünk is elveszett! Mért cselekedted ezt velünk?!”

            Igazából az történt, hogy mi hagytuk el Őt, és haladtunk a magunk útján – nélküle. Ő a helyén volt mindvégig! „Mi dolog, hogy engem kerestetek? Avagy nem tudjátok-é, hogy nékem azokban kell foglalatosnak lennem, a melyek az én Atyámnak dolgai?” Jézus mindig ott foglalatoskodik, ahol az Atyának munkája van. Ha az Atyának a négynapos halottal van dolga, Ő nem siet Bethániába beteget látogatni. Ha az Atyának Samáriában van dolga, Ő nem Jeruzsálembe megy, hanem a Jákób kútjához. Ha az Atyának a Golgotán van dolga, Ő, az engedelmes Fiú, nem önti ki a földre a keserű poharat.

            „De miért?” „De hogyan?” „De mikor?” – kérdezzük kétségbeesetten, ha valahol, út közben elhagyjuk Jézust. Áldottak, akiknek szívében meghátrál a számonkérés hangja, s felismerve Őt könnyes-boldogan, hozzá csatlakoznak! „Mi dolog, hogy engem kerestetek?” – kérdezi Ő szelíden dorgáló szóval, s ránk árasztja békességét, szemének éltető sugarát.