Elmélkedések

Egyenlő indulattal legyetek!

Fil 2, 1-4

            Mivel a gyülekezet nem földi, hanem mennyei eredetű, élő szervezet, kell, hogy benne, mint egységben – és annak minden tagjában egyenként is – mennyei alapelvek érvényesüljenek. Körülményeink teljes mértékben földiek, de ami ezek között megtart, sőt növekedést biztosít, az nem a puszta ismeret, nem az áthagyományozódott „jó rend”, nem is a korszerű módszerek, hanem egyedül a krisztusi jellem. A köztünk járó Jézus jellemét az Atyával és a Szentlélekkel való tökéletes egység határozta meg. Nem volt önmagában való terve, mondanivalója, tette – korlátlan szabadságában is boldog függőséget tanusított. Jó volna, ha Ő, mint aki az Atyával és a Lélekkel egy, és mint aki feje a Gyülekezetnek, azt a tisztelet, magasztalást és engedelmességet kapná meg részünkről, ami megilleti azt, aki nélkül semmit sem cselekedhetünk! A lelki testvérek közötti, helyes egyenlő indulatra való törekvés (mert nem minden egyenlő indulat helyes!) alapja nem lehet más, mint a krisztusi ábrázatra formálódás vágya. E vágynak kell meghatároznia indulatainkat, terveinket, minden megnyilvánulásunkat. A Lélek által egynek kell lennünk az indulatban! Ez egyáltalán nem jelent egyhangúságot, hiszen különböző ajándékaink vannak. Nem jelent mindig vélemény-egységet sem, hiszen rész szerint van bennünk az ismeret, és a hitet is mérték szerint kaptuk. Az egyenlő indulat összhangot jelent, szimfóniát a legnagyobb zeneszerző és a legjobb karmester szíve szerint. Az Ő szíve a Golgotán mutatkozott meg általunk legteljesebben szemlélhető mélységében és tisztaságában – amikor miattunk, helyettünk, érettünk feláldoztatott; amikor a gondoskodás vigasztaló egységére buzdította Jánost, a tanítványt és Máriát; amikor imádkozott gyilkosaiért. Nem versengésből tette, nem hiábavaló dicsőségvágyból, nem a maga hasznát nézve, henem egyedül azért, mert a szeretet mindent felülíró indulata késztette erre. Ő örömét leli ebben az indulatban, mint abban is, ha az Ő gyermekei erre az indulatra törekszenek – mert a kereszt után a feltámadás dicsősége jön, a hűséges, alázatos, szeretetteljes szolgálat után a mennyel való egység el nem múló gyönyörűségének kiteljesedése következik! Ha örömünket leljük Krisztus irántunk tanusított indulatában, törekedjünk a Vele és testvéreinkkel való egyenlő indulatra!                

Az igazság Lelke

Jn 14, 16-17

            Aki nem szeretne megelégedni pelyvasúlyú fájdalomdíjakkal, szavak selymének tartósnak igért, de csak pillanatnyi enyhülést nyújtó érintéseivel; aki valódi megnyugvást szeretne, és óhajt igazán megvigasztalódni, annak a Lélek által kell megszomoríttatnia – mert akit nem a Lélek szomorított meg, hanem csupán az emberek tapintatlansága vagy durvasága, a megváltoztathatatlan múlt, a jelen kilátástalansága, a fenyegető jövő, vagy pedig az önérzet elleni vélt vagy valós támadás, az megvigasztalhatatlan. Az igazság Lelke mindenek előtt szembesít a bűnnel. Felmutatja, hogy nincs bennünk semmi igazság, és semmi hajlam a jóra önmagunkban. Az igazság Lelke leszámol az „én”-nel, és elénk állítja az átszegzett kezű, győzedelmes Krisztust. Egyedül a Krisztus keresztje előtt érdemes megszomorodni, mert igazi vigasztalás is csak onnan árad egyedül. Nem a Krisztusra emelt tekintettel szomorkodni nem egyéb, mint veszedelem! Az ilyen szomorúság halált nemz! Ámde akit az igazság Lelke vigasztal, tudhatja, hogy soha nincs többé egyedül, és minden javára van. Az igazság Lelke a vigasztalás eszközévé tesz, az Igazság szolgájává. Ez az Igazság pedig nem az én igazságom, hanem maga az élő Krisztus!            

Az élet Lelke

Róm 8, 1-4

            Bűn, kárhoztatás, halál. Komor, súlyosléptű, fekete szavak. A mögöttük az égig tornyosuló és a pokol mélységéig gyökerező rettenetes tartalom teljes erejével zúdult reánk. Maga alá temetett lelkestől, testestől – és ami a legborzasztóbb: még csak nem is fájt igazán! Eltorzult istenképűségünk romjai között szépen berendezkedtünk, és eltapostuk az élet közénk érkező egyetlen csiráját is: az ember Krisztus Jézust. Pedig tudtuk a törvényt: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat! Az az igazság, hogy mi még magunkat sem tudtuk szeretni. Az édeni bukás óta kipusztult belőlünk minden, ami jó, így tehetetlenné lett számunkra a Törvény. Bűn, kárhoztatás, halál uralmával ekképpen itatódik át teljes valónk. De csak az újjászületés boldog pillanatáig! Annak élő Lelke, Aki feltámasztotta Krisztust, minket is kihúzott a romok alól az engesztelő áldozat érdeméért: megszabadított a bűn és a halál törvényétől. Nem járunk immár test szerint, hanem Lélek szerint, és hálásan ízlelgetjük a reánk zúduló mennyei áldást kifejezni képtelen szavakat: kegyelem, szentség, Élet.                

           

A fiúság Lelke

Róm 8, 14-16

            A fiúság Lelke a Seregek Urát, a Mindenhatót úgy hozza le hozzánk, elérhető, boldogító közelségbe, hogy Ő közben egy pillanatra sem szűnik meg a teljes dicsőség és minden hatalom örökkévaló Királya maradni. A fiúság Lelke mindig azon munkálkodik, hogy emberközelbe hozza az Istent, és hogy Isten-közelbe hozza az embert – így legyen a teremtmény és a Teremtő, a halandó és a halhatatlan, a porszem és a Minden egy családdá. Sokan nevetségesen felháborítónak és felháborítóan nevetségesnek tartották e tényt, úgyannyira, hogy számon kérték Jézustól, miként szólíthatja Abbának azt, kinek nevét ők sem leírni, sem kiejteni nem merik. Az Abbá szó ugyanis nem a pátriárkai magasságokból jobbját kézcsókra tartó atyát jelenti, hanem arra az édesapára vonatkozik, aki szeretettel letelepszik a szőnyegre gyermeke mellé, s az örömében nyakába kapaszkodva fogalmat keres bensőséges kapcsolatuk kifejezéséhez. E felszabadult „fiú”- tudat nem létezik az Abbá zsámolya előtti térdrehullás gyönyörűséges kényszere nélkül, mert úgy vezérel a Lélek, hogy a hálás engedelmesség kiváltságával felékesítve legyünk teljesértékű emberek, sőt fiak, a Krisztus érdeméért.         

           

Az igéret Lelke

Ef 1, 13-14

            Amint Istenünk „Legyen!” szava alkotó cselekedet is volt egyszersmind, úgy minden más szava is megkérdőjelezhetetlenül igaz és ámen! Mikor Édenben a kígyó fejét taposó utódot igért, már rég, a világ megalapítása előtt el volt rendelve a bűnért való egyetlen áldozat (I.Pét 1, 20). Kezdettől fogva elvégezett dolog minden igérete a mi megtartó Istenünknek. Az Ő örök jelenvalóságában és jelenében kis Földünk világtörténelme és a megváltás hatalmas művének minden apró részlete tökéletesen összeállt, úgyannyira, hogy számon vannak tartva fejünk hajszálai is, meg a szürke ötödik veréb. Lehet-e kételkedni egy ilyen Úr – az egyetlen Úr – igéretében? Eljött közénk, az idő és tér rácsaiba görcsösen kapaszkodni kénytelen teremtmények közé az igéret Lelke, sőt lakozást vett bennünk, akik hitet nyertünk Krisztusban. Ez a Lélek örökségünk záloga. A mindenható Istentől való. Ez a Lélek üdvbizonyosságunk hitelesítője, a felénk áradó, feltétel nélküli szeretet örök pecsétje. Az isteni igéret eme dicsőséges Lelke által magasztaljuk hát Urunkat, mint az Ő tulajdonaihoz illik!  

A szentség Lelke

Róm 1, 1-6

            A bibliai kinyilatkoztatás mellett általunk, kegyelmet nyert bűnösök által akarja nyilvánvalóvá tenni a szentség Lelke a Jézus Krisztus istenségét. Az igével szembesülni nem akarók a szentségben való járásunk mértéke szerint ismerhetik meg az Urat és az Ő országát. Nagy ez a kiváltság, de nagy a felelősségünk is! A tény, hogy Krisztus feltámadt, még nem lenne elegendő annak bizonyítására, hogy az Ő, akinek mondta magát – hiszen feltámadtak mások is az évezredek során. Ám a szentség Lelke úgy bizonyított mellette, hogy feltámadása révén az örök életre való feltámadás valóságát hozta el az embereknek. Egyedül az Ő feltámadásának ténye teljesíthette ki a megváltást, és biztosíthatta az üdvösség ajándékát. Jézus valóban az, akiről szólnak az írások! Nem hiszed? Nézz reám, Pálra, aki egykor nagy hatalmúnak gondolta magát, most pedig szolga; egykor önkéntes keresztyénüldöző, most elhívott evangéliumhirdető; egykor nemzetének elvakult bálványozója, de most a pogányok apostola! Ezt tette a Krisztus szentségének Lelke! Kell-e nagyobb bizonyíték az evangélium igazságáról, mint az, hogy ilyen ember, mint én, a szentség Lelkének uralma alatt törekszik élni?

      

A dicsőség Lelke

1Pt 4, 12-16

Ha Krisztusban élünk csakugyan, a dicsőség fogalma számunkra a csillogás képzetétől, a megbecsültség csöpögő nektárja utáni szomjúságtól, a hatalomgyakorlás vagy a tálentumok felhasználása általi kiteljesedettség álörömétől teljesen független. Számunkra minden, ami a dicsőséggel kapcsolatos, egyetlen tényen alapul: a vérben ázó kereszten eget-födet megrázón elkiáltott „Elvégeztetett!” dicsőségén. A Lélek nem ismer más dicsőséget. Ezért ha valakinek a megmenekedéshez vezető útját a miénkkel keresztezi Isten, nem a mi dicsőségünk. A testvéreink részéről felénk sugárzó szeretet és bizalom királyi talárja alatt érdemtelen koldusok vagyunk csupán. Semmink sincs, amit ne kaptunk volna. A dicsőség Lelke minden igazságra elvezet. Arra is, hogy a megpróbáltatások rémületes tüzében salaktalanodik Krisztusunk arcát visszatükrözővé életünk aranya. Arra is, hogy Krisztusban és Krisztusért a könnyhullatásos siralomvölgyekben való keresztcipelés apró lépései közelebb visznek a kiteljesedett vigadozás örök, valódi dicsőségéhez. Van okunk hát, hogy mindig és mindenkor örvendezzünk! Itt is, most is – mert megnyugszik rajtunk a dicsőség Lelke!   

Eszter életmentő küldetése

Eszt 4: 1-17

            Pontos időzítés, megfelelő emberek mozgósítása, a helyén mondott szó ajándéka, és mindenek fölött a kegyelem – így összegezhető a meg nem nevezett, egyetlen igaz Isten munkálkodása Eszter könyvében. Itt az apró, szinte észrevétlen mozzanatok döbbenetes jelentősége hajnali sugárként világítja meg az isteni tervet annak idejében. Egy, a pogány világ központjában élni kényszerült zsidó lány kitárja szívét, és megérti, hogy feladata van. Megérti, hogy nem a történelem szeszélyes szélfúvásának játékszere és áldozata ő, hanem úgy, amint van – tapasztalatok nélkül, fiatalsága és női mivolta ellenére – formálója lehet a történelemnek a néki adatott kegyelem szerint. Isten alkalmas eszközöket rendel – hangsúlyosan Márdokeust – hogy e felismeréshez juttassa választottját. Támogatók is lesznek, nem is kevesen, akik imádságban és böjtölésben az ügy mellé állnak. A feladatot nem lehet átruházni senkire. A feladatot időben kell végrehajtani. A feladatot el lehet utasítani félelemből, kényelmességből, makacsságból. Az élet a tét – a megbízotté is, másoké is. Isten akarata azonban így is, úgy is megvalósul, nem fog csorbát szenvedni semmiképpen. És Eszter ráhangolódik Isten akaratára. Semmivel sem gondol, az élete sem drága, csak hogy elvégezhesse futását, és szolgálatát teljesen betöltse.

            E régi történet szemernyit sem vesztett időszerűségéből, hiszen ez ítéletre megérett világban küldetésünk van. Születésünk idejét, helyét, nemünket, életkörülményeinket Isten határozta meg, ahogyan jónak látta. Sokféle eszköz bevonásával azon munkálkodott, hogy megismerjük Őt, és hogy felismerjük a reánk mért feladatot. A feladatot nem lehet átruházni senkire. A feladatot időben kell végrehajtani. A feladatot el lehet utasítani félelemből, kényelmességből, makacsságból, és lehet tudomást sem venni róla – ezért van a hívők közösségében annyi erőtelen és beteg, és ezért alusznak olyan sokan. Ha kitárjuk szívünket, az erő, a szeretet és a józanság Lelke által betöltve szent csodálkozással döbbenhetünk rá, milyen hatalmasan munkálkodik Isten körülöttünk, és ahová minket küld, Ő már rég ott van! Ő olvasztja meg a királyok szívét! Ő mindig győz, de csodáit és dicsőségét csak annak mutatja meg, aki így szól: „Ha elveszek, hát vesszek el, de elvégzem a rám bízott munkát, teljesítem a küldetést!”                                   

Kezességvállalás a testvérért

1Móz 44, 14-34

            Kezességet vállalni nem jelent egyebet, mint azt, hogy kész vagyok magamról lemondani a másikért, és kész vagyok szenvedni, sőt meghalni is helyette. A feltétel nélküli szeretet nagy elköteleződése ez a Krisztus példája nyomán. Ilyen áldott kezességvállalás biztonságában töltik be magasztos céljukat az Úrban kötött házasságok. Ilyen kezességvállalás szeretet-közegében erősödnek hegyen épült várossá a családok, a gyülekezetek. Kezességvállalás nélkül nincsen küldetésteljesítés, csak alakoskodás. Kikért kell hát nekünk kezességet vállalnunk? Ugyanezt a kérdés feltehető így is: Kiket kell szeretnünk (nem szóval, nem nyelvvel, hanem cselekedetekkel és valósággal)? Júda a helyzet tarthatatlansága miatt vállalt kezességet Benjáminért, és tisztelendő benne az, ahogyan kész volt szabadsága árán is állani szavát. De Jézus az irántunk való mérhetetlen szeretetből vállalta, hogy kezes legyen – minden érdek nélkül. Embertársaink, lelki testvéreink, a reánk bízottak vajon érzik-e az irántuk való elköteleződésünk krisztusi szeretetének biztonságát és erejét? Valódi szeretetből fakad-e munkálkodásunk?        

           

           

Itt vagyok, engem küldj!

Ézs 6, 1-13

            Tisztátalan ajkú – trágár beszédű, istenkáromló, erkölcstelen és a kegyesség látszatát megtartó, de annak erejét megtagadó – emberek közé kell mennie valakinek. A könnyes esdeklésen gúnyolódni fognak, a szándékot nem értik. Az igehirdetés után senki sem fogja kezét nyújtva jelezni, hogy mától változást akar. A fülek bezárva lesznek, a szemek nem látnak, a szívek megkövéredettek, így nem lesz nagy siker. Nevetség tárgyának lenni, hiteltelennek minősíttetni, eredménytelennek bizonyulni most sürgősen kell valaki!

Tudom-e mondani: Itt vagyok, engem küldj!?

Uram, megtisztítottad ajkaimat oltárról vett parazsaddal. Hallottam a szeráfok énekét: „Szent, szent, szent a Seregeknek Ura!” Láttam nagyságodat mind a széles földön és dicsőséged templomában, mert magadévá fogadtál – a szent mag közül valónak minősítettél kegyelemből. Szívembe rejtem beszédedet, és semmit nem titkolok el abból, amit általam kívánsz üzenni. Ha meglankadnék, ha tántorodnám, újítsd meg erőmet, és add, hogy ne felejtsem: sikertelennek lenni is mérhetetlen áldás és hatalmas kitüntetés, mikor Te küldesz! Itt vagyok, Uram!     

Ne félj tőlük!

Ez 3, 22-27

            Akire a szorongás kezeket és szívet remegtető árnya soha nem borul, és Napba-néző szilaj könnyelműséggel vetődik bele a feladatba, az nem is Istentől kapott feladatot, hanem önjelölt, bérenc, hamis próféta. Isten embere számol önmaga alkalmatlanságával, bűnös voltával, Isten szentségével és ítéletével; számol a küldetés nagyságával, az elvakultság gyilkos szándékú ellenállásával, a pokol tomboló dühével – és beleborzong, megkisértve, hogy visszalépjen. Isten nem mondja, hogy gyermekének nincs oka a félelemre, de azt mindig mondja, hogy gyermeke bűnös félelmének nincs létjogosultsága. Az Ő jelenlétében elcsendesedve tisztán hallható a felszólítás: Ne félj! A félelemtől leuralva lenni hitetlenség. A félelemtől leuralt állapotban kiszolgáltatott a küldetéses ember. A kétségbeesetten reszkető hívő rossz példa a többi hívőnek, ráadásul felbátorítja az elvetemültet, a pártos házat. Amint kúszni kezdenek a félelem árnyai, jó az Úr világosságába menekülni azonnal – megnyugvásért, megerősödésért az elhívottságban. Mik a félelmeid? Milyen kárt okoztak idáig? Mondd el Uradnak!     

     

Küldj el engem!

Neh 2, 1-10

            Nehémiás története is megerősít minket az igaz felismerésben, hogy a küldetéses emberek életkörülményeit is az Úr bölcsessége alakítja. Semmi sincs véletlenül. Ahhoz, hogy Jákób ivadékai megmeneküljenek az éhhaláltól, sőt nagy néppé váljanak, Józsefnek Egyiptomba kellett kerülnie, börtönt szenvednie. Ahhoz, hogy Jeruzsálem kőfalai ismét álljanak, Nehémiásnak Artaxerxes szolgálatába kellett állnia. A küldetéses emberek életük súlyos megpróbáltatásként értelmezhető körülményei között is egyenesek, hűségesek és tiszták maradnak, mert céljaik magasabbrendű célok: dicsőséget hozni Isten nevére, és az Ő országát építeni. A mennyei akaratra ráhangolódva, a kellő időben önként jelentkeznek az előre elkészített jócselekedetek végrehajtására. Mielőtt válaszolt volna a király kérdésére, Nehémiás fohászkodott, Artaxerses végül megadta neki a kért felhatalmazást „az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” Felismerjük-e, hogy Isten rendezi sorsunkat, ügyeinket, hogy Neve megdicsőüljön bennünk és általunk? Abban a tudatban járunk, hogy „most élni küldetés?”           

Megtudták, hogy az Úr elől menekül

Jón 1, 1-17

            Ha egy szülő nincs küldetéstudatának magaslatán, veszélybe sodorhatja gyermeke életét. Ugyanúgy nagy károkat okozhat a megfásult lelkű, érzéketlen orvos, az életunt, megfáradt, csüggeteg vagy éppen öntelt tanár, lelkipásztor, gyülekezeti tag. Akinek lelkületét nem a szeretet nagy parancsának betöltése iránti vágy és törekvés határozza meg, az elfordult Istentől. Minden lépésével – nagy és nemes célok felé is – egyre messzebb kerül annak szívétől, Aki egy pillanatra sem szűnik meg szeretni. Megbízójától való távolodásának kudarcos útjaiért keményen megfizet a küldetéses ember idővel, anyagiakkal, életerővel. Ráadásul lesznek, akik sokféle javaktól, áldásoktól foszttatnak meg miatta, mert ő önfejű. Jónásról megtudták, hogy az Úr elől menekül. Ó, milyen fájdalmas igazságra kellett, hogy rányíljon a pogány utitársak szeme! Ó, micsoda bizonyságot tett a küldetéses ember! Rólunk vajon mit tudnak meg útitársaink a családunk, gyülekezetünk, munkahelyünk, társadalmunk hajójában? Őszinték vagyunk-e legalább magunkhoz? Haladási irányunk: háttal az Istennek, vagy arccal Isten felé?         

Ha azt teszitek, amit parancsolok...

Jn 15, 9-17

            A Krisztus parancsának való engedelmesség nem más, mint az Ő gyümölcstermő szeretetében való megmaradás. Nem nagy és látványos tettek, nem is valami eredmény felmutatása a lelki munkában, hanem az egyszerű, de mégis felfoghatatlan, képmutatás nélküli szeretet megélése. Ennek kell jellemünket meghatároznia. Ez kell, hogy cselekedeteink ösztönző ereje legyen. Ettől a szeretettől mindenféle érdek és feltételesség távol áll, mert ez a szeretet a szent Isten lénye, a Lélek által teremhető gyümölcs. Ami kivül van e szereteten, mind kár és szemét, zengő érc és cimbalompengés. Milyen lehet az, amikor a királyok Királya elégedett, és örül? Ez az öröm – az Ő öröme – marad meg bennünk, ha szeretetének befogadói és továbbítói vagyunk. Így telik be a mi örömünk. Feladatunk tehát nem más, mint szeretni, szeretni, szeretni! Engedjük-e átáramolni lényünkön az értünk vért hullató Krisztus szeretetét? Megnyilvánulásainkat és azt, ahogyan testvéreinket szemléljük, félreérthetetlenül a szeretet nagy parancsának való boldog engedelmességnek ismerik fel mások?